A. Gergely András: …a magyarországi izmusok mögött jómagam
Rockenbauer Zoltán Apacs Művészet című kötetét nemcsak kulturális antropológusoknak és távoli kultúrák kutatóinak érdemes olvasni.
Bár akárha elférne egy polcon, ahol Afrika művészete (Frobenius), vagy a Bodrogi Tibor összeállította Ázsia művészete, Óceánia művészete köteteknek nyílik hely, de nem igazán oda való. Sőt, nemcsak napsütésben érdemes olvasni, (bár első közel száz oldala a párizsi művészvilág, galériák és műtermek hétköznapi magyar világáról szól, s éppen ott, ahol 365 napból 360-szor esik is az eső – ám egyetlen esernyő sincs talán a kötetben) viszont szövegvilága annyira derűs és napfényes, hogy belső sugaraitól még a festmények is színüket vesztik. Az alcím persze pontosít, ha a bolti eladónak vagy könyvtárosnak szüksége volna rá: Adyzmus a festészetben és a kubista Bartók (1900-1919).[1] E körvonalakkal szinte semmi sem jelezhető pontosan, de a kötet kilenc nagyobb fejezete még alcímekbe tördelve is jól láttatja, mennyi minden kellett beleférjen.
A műben szereplő művészek neve alighanem a valamelyest is érdeklődő olvasók többsége számára ismert. S bár műalkotás-melléklet nincs (úgy vélem, tudatosan, az egy háromszor ekkora kötet lenne…), de a festői életpályák, alkotói utak, költői életművek, zenei karrierek legjava mégis valahonnan rémlik majd mindenkinek – a könyv pedig velük és közöttük játszódik. Játszódik, mert bár életművekről és életpályák kezdeti szakaszáról, a század művészettörténeti nyitásáról szól ez a húsz esztendő, az alkotói döntések, mozgások, ismeretségek, rokonszenvek és széthúzások alkotják a valódi eseménytörténetet. S velük, s köztük, mert talán leglényegesebb vonása a korabeli szaksajtó és kulturális hírek gazdag kelléktárának idézése a hátterekben, de feltételezem, hogy a szakmai és emberi kapcsolatháló az, mely a legmélyebb hangsúlyt kapja ahhoz, hogy a magyar festészet e kivételesen gazdag korszaka fényesen láttatja, „milyen meghatározó szerepet játszott az új festői szemlélet térhódításában a társművészetek képviselőivel, Adyval, a Nyugat szerzőivel, Bartók Bélával és körével folytatott jó viszony. Ám csak a párizsi, Allegro Barbaro címet viselő kiállításra való felkészüléskor derült ki igazán, hogy erre a kapcsolati hálóra éppily hatékonysággal épült rá a teljesen más közegből érkező Kassák Lajos és aktivista mozgalma” (fülszöveg)… Mindezt Márffy Ödön szavaival is összekapcsolja: „Az volt a magyar művészeti életben a forradalmárok kora. A költészetben Ady, a zenében Bartók, a festészetben pedig mi, a Nyolcak” (11.).
Egy megnyitó az Őszi Szalon vagy a Függetlenek Szalonja párizsi tárlatára hiába is művészeti-közéleti esemény – jelentősége főképp azok számára van, akik belépőt tudnak szerezni, elfogadják tőlük és eladják képüket, találkoznak vagy szövetkeznek valakikkel, vacsorát kapnak valamely úri körben vagy egy fél ágyat valaki festőtárs dohos lakrészében, s egyáltalán: tartoznak valakikhez, vagy elkülönülnek, vagy kirobbannak, vagy elbohémkedik az élet esélyeit. Ezekre mind-mind példátlan gazdagsággal nyújt esetpéldákat, az első évtized francia hétköznapjai szinte burjánzanak a reménykedő sorsok, a tanulni vagy sikerre futni párizsi miliőkbe szaladó alkotók, a friss művészeti hatásokat szomjasan befogadó művészek világkép-módosulásaival. Adyról tudjuk, kedvelte a Boul’ Mich kávézóit, elvetődött egy-egy tárlatra is (de inkább írt leleményesen érzékeny beszámolót a közvetlen impresszió nélkül), amihez magyar hívei és követői végtelen respektussal asszisztáltak, s ő maga is elégedett volt francia beilleszkedésével; a legnevesebb magyar festők szinte kivétel nélkül kötődtek így-úgy Párizshoz (Csók István, Márffy Ödön, Czóbel Béla, Berény Róbert, Perlrott Csaba Vilmos, Orbán Dezső, Bornemisza Géza, Czigány Dezső, Galimberti Sándor, Tihanyi Lajos, Gulácsy Lajos, Pór Bertalan, Kernstok Károly… s kit ne felejtsünk ki a festőiskolákba, akadémiákra indulók közül…?!), de Nagy Endre, Tábori Kornél, Bölöni György, Fülep Lajos, kezdő tudósok és poéták, gyakorló publicisták, galeristák és mindezek bájkörei is ott látták eszmei helyüket az impresszionizmuson túli, a Vadak és még vadabbak, programosok és szabadosok között. És ebben – elsősorban ebben – az értelemben „apacsok” ők, miközben maga a korabeli jelzőtár hol dicsfénnyel övezte, hogy szimpla „huligánnal” hasonította az apacsságot. Apacsnak lenni minden korban a másság állapota, az eltérés, a különbözés, az újat vagy mást formálás vállalása. Kihívó identitás, provokatív állapot, önmeghatározó közösség eszköze és hangfekvése, sőt az ismeretlen erő és védekezésképesség adottsága is. Bartók Csodálatos mandarinja a bájolgó lányt futtató három apacs jófirmával megütközést jeleníti meg – ez is pesti-párizsi tájkép, nemcsak a Montmartre malmai.
E malmok és műtermek közé „betörő” magyarok párizsi művészéveket idéző fejezeteit a hazatérés és itthoni berendezkedés részletei követik, ahol is a háborúig tartó időszak aktivitásai, tömörülései, kritikai támadások és elutasítások elleni sikerei tették beláthatóvá, hogy a Párizsban még „sajátos magyar látásmód” idehaza is éppoly erőteljes piacnak, divatnak, konvencionális megjelenítés- és ízlésmódoknak van kitéve.
„Ez a kiállítás az apacs-festészet csimborasszója! Az apacs-festészeté, mely ledöfi a jó ízlést, mely leveri a józan elméket, mely babérkoszorút fon a művész-őrülettől túltengő agyvelő köré…” (Kézdi-Kovács László – a művészeti jóslény, ahogy akkor látja).
A hasonló befogadói és bulvársajtói tónust olykor mindenkinek, máskor csak egyeseknek címezik. Ady megkülönböztetett kritika és kimódolt rajongás tárgya ugyanúgy, mint a Kossuth-szimfóniával kezdő és párizsi ideálok nyomában vonósnégyesekkel, zongoraestekkel próbálkozó Bartók Béla. Eközben a konzervatív ízlések is átalakulnak, évtized múltán az újonnan érkező izmusok már nem közbotrányt, hanem siker-sorozatot élnek át.
A hazai művészeti színtér ugyancsak telített az akadémikus, nemzeti szalónos, kiválasztott küldetésességű ítészek és a kísérletező, formaváltó, retró helyett modernitást szimatoló mások vitáinak tónusával. Művészeti sajtó, irodalmi lapok, Nyugat és „fióküzemei”, megfontolt befektetők és elbűvölt támogatók finanszírozta kiadások, könyvek, albumok, katalógusok, antológiák vívnak művészeti belháború, hol az ízlés és esztétikum, hol a közlésbátorság és a kockázat hangnemében. A Nyolcak és körük, a Holnap és a Művészház, a Modern Képek és a kubista kísérletezők, a Tett és a Ma folyóirat Kassák-kezdeményezte számai, az új beszéd és új képek, új versek és új zene kultusz-éveit töltötték meg alkotói élménnyel még a háború előtti pillanatban – de Ady már szanatóriumokban és a csucsai újrakezdés flörtjében, Bartók már Sztravinszkij csodálatával, majd a Kékszakállúval és a Fából faragottal, egyúttal az aktivisták körében, akiknek szinte minden Párizs közvetítésével jött először. Nem így Kassák, aki mindhiába kereste gyalogúton Párizsba indulva, hol vannak Ady színterei, hangulatai, ábrándjai és beszökött őszei, csak a csalódást találta a világvárosban. Ez is épp elég volt, hogy saját aktivizmusában találjon jövőt, új versformákban és folyóiratokban, tettekben és mákban, proletár szamovárokkal és nemzetközi munkásszolidaritással.
„A Nyolcak mögött Ady állt, mint ahogyan a modern csoportok, mozgalmak és irányok mögött mindig ott állt legalább egy költő, szerepével hangsúlyozva a szó és kép közötti bensőséges és a mi századunkban megújított kapcsolatot. Így állt a múlt században az újítók mögött Baudelaire, majd a szimbolisták mögött Paul Fort, a kubisták mögött Guillaume Apollinaire, a futuristák mögött Marinetti, az orosz modernek mögött Majakovszkij, a szürrealisták mögött André Breton és a magyarországi izmusok mögött jómagam” – írja az önelégülten hangzó, de teljességgel hiteles kezdetekről később Kassák Lajos.
Rockenbauer könyve oldalanként kínál több kis cédulázandó, kimásolandó szövegrészt. A 460 oldal már túlzás ehhez, magam örömmel citálnám mű-elménc meglátásait, a kordokumentumokat, naplókat, leveleket, esszéket, marginális jegyzeteket és több száz apró utalás nyomán megindult újabb kutatás-részletet időnként összefogó, valaminő műelméleti keretbe igazító meglátásait. Ezek leginkább – és hallatlan izgalmasan – a Végjáték-fejezetre koncentráltak, az „aktivizmus és/vagy kommunizmus” kérdéskörre fókuszáltak, vagyis 1919 történelmi és mozgalmi legvégére és jelentőségére. Ebben is „ellentörténelmet” formáz, de innen ered a hiányérzet, hogy a korábbi fejezetek végtelen aprólékosságú és cizelláltságú részkérdései fölött ugyanígy ne csak történeti eseménymenetet, ne csupán néhány művészeti érdektörekvést vagy barátsági-fegyverszüneti momentumot kínálna, hanem műtörténeti entitásokból is rendszerezett egészt rajzolna. De lehet, ez nem is vállalása, nem is célja. Amit az apacs művészetről e kötetben felkínált, az is pótlás a sok évtizede hiányzó „magyar-Párizs” képhez, az adyzmus jelenségéhez, a magyar aktivizmushoz felhajtóerőként szolgáló háttértörténésekhez és a kubistaságra fogott Sztravinszkij vagy Bartók életműhöz…
Az izmusok mögött egykor még ott állt és állhatott Kassák, de az izmusosság mögött is kell álljon végre valaki. Hát most Neki sikerült. A drámai öngyilkossággal induló kötet a „megkergült herbertek” szellemében idézi föl a kiállításról és koncertről távozók emblematikus históriáját, mely „a Nyolcak nevű festőcsoport nagy vihart kavart tárlatáról indult végzetes útjára; pontosabban egy olyan kísérő programról, amelyen Bartók Béla és köre mutatta be friss szerzeményeit a botrányosnak tartott vásznak között. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ez az este szimbolikusan a fókuszát jelenti mindannak, ami a magyar modernizmussal a századelőn történt” (7.). A szimbolikust a meglepővel, az időszakost az állandósulttal, a pályaképeket a körülményekkel egy hangnembe hozó kötet a volt/vagy-sem összművészeti kölcsönhatásokkal végtelen gazdagságban él, s ez kivételes erénye…
[1] Noran Libro, Budapest, 2014., 463 oldal
Illusztráció: Könyvrecenzió
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
