Paul Emond: A fehér szemüvegkeretes férfi
1
Philippe Reynaert fehér keretes szemüvegét minden tévénéző ismeri Brüsszelben, Wallónián innen és bizonyára azon túl is.
Tüstént fel is elevenítjük egy gyors sajtószemlével: „Az RTBF fehér szemüvegkeretes filmszakembere” (Télé Moustique); „A tehetségéről és híres fehér keretes szemüvegéről ismert Philippe Reynaert” (Le Soir); „Philippe Reynaert filmzsurnaliszta, akit egész Belgium a fehér szemüvegkeretes férfiként ismer” (Le Monde); „A TéLéCiNéMa minden rajongója előtt ismert férfias megjelenése fehér keretes szemüvegében” (La Libre Belgique); „Itt van velünk a televízió által népszerűvé vált Philippe Reynaert, a fehér szemüvegkeretes férfi, aki jobban kedveli a teát, mint a feketekávét” (Cinergie); „…csillogó szemmel, fehér keretes szemüvegét megigazítva” (ismét a Cinergie); „Örökös, fehér keretes szemüvege híresebb, mint ő maga” (Le Moniteur automobile); „Philippe Reynaert, a királyság leghíresebb szemüvegének viselője” (Point de vue. Images du monde); „A híres fehér keretes szemüveget viselő férfi hét szenvedélye” (Marie-Claire); „Fehér keretes szemüvege mögül Philippe Reynaert döbbent tekintetet vet az interjú készítőire” (La Revue de l’haltérophile); et cetera, et cetera.
A kép forrása: http://connaitrelawallonie.wallonie.be/fr/wallons-marquants/merite/reynaert-philippe
Kevésbé ismert azonban az igazi oka annak, hogy hősünk – nevezzük így, hiszen egy elbeszélésbe kezdünk, amelynek szükségszerűen a főhőse lesz – már oly sok éve kitartóan viseli ezt az oly jellegzetes szemüveget, mely okot nem minden esztelen vakmerőség nélkül bátorkodom itt elmondani. Tisztában vagyok vele, hogy ha ezeket a senki által nem ismert eseményeket nyilvánosságra hozom, ország-világ előtt hazugnak fog nevezni a sok rajongó és paparazzi, akik napról napra Philippe Reynaert nyomában vannak, és azt állítják, hogy mindent tudnak az életéről. Ha vállalom ezt a kockázatot, azért teszem, hogy végre leromboljam azt az oly kevéssé hihető legendát – egyébként ki merné Philippe Reynaert-t azzal gyanúsítani, hogy azt himself terjesztette? –, mely szerint a legelső televíziós adása előtti este hősünk, mintegy véletlenül – olykor milyen jól rendezi a véletlen a dolgokat! – kezdő lévén nagy gonddal készülve a képernyőn való megjelenésre, izgalmában állítólag összetörte az íróasztalra maga mellé helyezett, még teljesen hétköznapi, sőt kissé divatjamúlt szemüvegét, amikor egy hirtelen mozdulattal ráejtette Georges Sadoul A filmművészet története című művének hetedik kötetét. A szükség arra kényszerítette, hogy elszaladjon a legközelebbi optikushoz, aki egy hirtelen és remek intuíciótól vezérelve megmutatta neki azt a fehér keretes szemüveget, ami azóta befutotta a mindenki által ismert karriert a televízióban. Milyen kevéssé hihető ez a legenda! Először is, tudván, milyen óvatosan bánik Philippe Reynaert könyvtárának ékességével, Georges Sadoul A filmművészet története című művével minden alkalommal, amikor csak kézbe veszi, hogy is képzelhetnénk, hogy ez a self control minden formájában oly járatos férfi képes lett volna egy ilyen ideges mozdulatra? Azután, hogy is hihetnénk, hogy éppen e híres mű hetedik kötetéről lenne szó? Engedjék meg, hogy ezzel kapcsolatban fontos dolgokat tárjak fel a történtekről, ezennel egyértelműen kijelentve, hogy az igazság minden kétséget kizáróan egészen más, és aki lesz olyan kíváncsi és elolvassa az alábbi oldalakat, csodálkozva fogja azt felfedezni.
Az események, melyeket elbeszélni készülök, néhány nappal azután történtek, hogy Philippe és Myriam akkor még kiskamasz fiuk, Matthieu születésnapját ünnepelték. Január volt, dermesztő hideg, de hideg ide vagy oda, Philippe azt tervezte szombat délutánra, hogy elviszi Matthieu-t az Actor’s Studióba. Képzeljék! A kis Bouchers utcai mozi egy-egy termében egyidejűleg tűzték műsorra Akira Kuroszava A hét szamuráját és éppoly híres remake-jét, John Sturges A hét mesterlövészét! Egyfelől a filmművészet egyik remekét, másfelől az egyik leghíresebb westernfilmet, fergeteges szereposztással – mindegyik színész káprázatos karriert futott be, de amikor a film megjelent a piacon, többségük még szinte ismeretlen volt, mondta Philippe Matthieu-nek; nézzük meg egymás után mindkét, a klasszikus művek között is klasszikus filmet, és látni fogod, hogy lehet ugyanazt a témát egészen másképp újraalkotni.
A mozilátogatást megelőző napokban Philippe gyakran gondolt a filmekre. Szerette azt a különleges állapotot, amibe akkor szokott kerülni, amikor tudta, hogy valami örömteli dolog van kilátásban; az effajta várakozás keltette enyhe türelmetlenség hatására dinamikusabban, intuitívabban, pontosabban, sőt gyorsabban dobta vissza a labdát, gondolta, titokban mosolyogva e sportból vett metafora használatán. Arra is talált időt, hogy a két filmről szóló egyik-másik cikket újraolvassa. Visszagondolt Kuroszava általa látott utolsó rendezésére, az Álmok című különös, elbűvölő műre. A filmben főképp a Van Gogh-festményekről szóló álom nyűgözte le, Vincent szerepében a felismerhetetlenné maszkírozott Martin Scorsese-zel. Itt húsz évesen látjuk Kuroszavát – akkor, amikor még festőnek készült -, amint belép több Van Gogh-műbe, és bálványát alkotás közben találja. Csodálatos, emlékezett vissza Philippe Reynaert, ahogy a hős belép a centiméterre pontosan újraalkotott képbe! Lelkesedésében átnézte a japán film császáráról szóló teljes dokumentációt, és rábukkant egy interjúra, melyet ez utóbbi adott a filmjéről: „A szívünkben szunnyadó érzések – mondta Kuroszava -, a titkos remények, melyeket magunkba zárva őrzünk, a lelkünk zugába rejtett sötét vágyak és félelmek félreérthetetlenül megnyilvánulnak álmainkban. Az álmok megmutatják ezeket az érzéseket, és fantasztikus módon, nagyon szabad formában fejezik ki azokat. Ebben a filmben az álmok által jelentett kihívást próbálom meg felvenni.”
Mivel akkoriban Reynaert-ék a rue des Chevaliers-n laktak a porte Louise és a porte de Namur között, apa és fia úgy döntött, jó melegen felöltöznek, és gyalog mennek az Actor’s Studióba. Lementek a rue de Namurön, majd a Mont des Arts-on, elhaladtak a Madeleine templom mellett, és hamarosan elérték a Galerie de la Reine-t, majd a rue des Bouchers-t. Útközben azzal szórakoztak, hogy megpróbálták felsorolni a lehető legtöbb ismert dolgot, amelyben a hetes szám előfordul: A hét kristálygömb, melynek szerzője a híres „hét és hetvenhét év közötti fiatalok újságának” is szerzője volt; a hét főbűn; a hetedik művészet, természetesen; hétszer is meggondolja, mielőtt kimondaná; a hetedik mennyország; Róma hét dombja; a világ hét csodája és a kínai konyha hét csodás csirkéje; Hét menyasszony hét fivérnek és Kékszakáll hét felesége; az utolsó hét csapás; a Von Trapp család hét gyermeke A muzsika hangjában; a teremtés hét napja; a hétmérföldes csizma; Hófehérke és a hét törpe – megpróbálták felidézni a nevüket, de csak hat jutott eszükbe: Kuka, Hapci, Morgó, Vidor, Szundi és Szendi, az utolsó törpe nevének kitalálására mindketten képtelennek bizonyultak; a skála hét hangja; a brüsszeli Grand-Place-ra nyíló hét utca; a hét magánhangzó… A játékban végül a fiú bizonyult ügyesebbnek, aki még hozzátette a listához a Göncölszekér, valamint a Kisgöncöl hét csillagát, Philippe sportszerűen elismerte vereségét, és ezzel megérkeztek az Actor’s Studióba.
2
Kell-e mondanom, hogy néhány óra elteltével a látottaktól lenyűgözve hagyták el a mozit? Mind Matthieu számára, aki most fedezte fel e filmeket, mind Philippe számára, aki már harmadszor vagy negyedszer látta őket, teljes volt az öröm.
– Nincs jobb a mozinál! – jelentette ki Matthieu, akinek a lehelete, mivel még hidegebb lett az idő, mint amikor bementek, páraként csapódott ki a levegőben. – Nagyon jó A hét mesterlövész, de A hét szamuráj még annál is jobb.
– Tökéletesen igazad van, és ezek a filmek megérdemlik, hogy egy jó pizza mellett részletesen megvitassuk őket – jelentette ki Philippe megállapítván, hogy majdnem este nyolc óra van, a gyomra által adott sürgető jelzések teljes mértékben jogosak.
Nem telt hát sok időbe, hogy helyet foglaljanak a Paradiso, a rue Duquesnoy olasz éttermének egyik asztalánál, melyet hősünk rendkívül kedvelt. Miután a tulajdonos szívélyesen üdvözölte őket, Philippe rendelt két pizzát, a ház specialitását, az enyémre tegyenek egy kis rukkolát is, tette hozzá, ezen ízletes fűszernövény feltétlen kedvelője lévén. És elégedett sóhajjal, az éppen akkor kivitt olajbogyóból néhány szemet rágcsálva és az első pohár Corvót ízlelgetve – egyébként Philippe Reynaert fedeztette fel velem ezt a csodálatos szicíliai bort – Matthieu-vel együtt belevetette magát A hét szamuráj és A hét mesterlövész részletes összehasonlításába. A pizzák érkezése alig szakította meg beszélgetésüket, és a gyomrukat fokozatosan eltöltő komfortérzet azt csak még élénkebbé tette.
A beszélgetés kellős közepén Philippe szeme – amely, emlékezzünk, ekkor még olyan szemüveg mögött volt, mely nem is lehetett volna hétköznapibb – megakadt egy, a bárpult melletti falra kiragasztott plakáton. Hogy is nem vette előbb észre! Azonnal felismerte a plakáton levő képet: Rossettinek – az egyik leghíresebb preraffaelitának, a XIX. század második feléhez és a XX. század elejéhez tartozó angol festők egyikének, akiknek ő, Philippe Reynaert, nagy kedvelője volt – Monna Vanna című festményét. A szép hősnő portréja a plakát közepét ékesítette, fényűző és díszes köpenybe öltözve, melynek ujjai olyan bővek voltak, hogy az embernek, amint oly nagyszerűen írta le egykor a regényíró Evelyn Waugh, egy félig leeresztett, ám a legkisebb fuvallatból újra levegőt venni kész hőlégballon jutott róla eszébe. A plakát egy, a preraffaelitáknak szentelt kiállítást hirdetett a Szépművészeti Palotában! Kiállítást, ami egy szűk héten belül véget ér, és amelynek a létezéséről e pillanatig hősünknek fogalma sem volt!
– Steve McQueent A nagy szökésben is láttuk, óriási színész. Videón néztük meg, emlékszel? Papa, te nem is figyelsz rám! – tiltakozott Matthieu.
– Dehogynem, Steve McQueen – ismételte meg Philippe, még mindig a plakátot nézve, majd visszatérve fiához és a beszélgetéshez: – Ő is azon színészek egyike, akiket A hét mesterlövész sikere hozott divatba.
– Imádom Vin szerepében.
– Azt olvastam, annak idején a fejvadászt alakította egy televíziós sorozatban. Sturges-nak, amikor megnézte, imponált a lazasága, és azt gondolta, tökéletes kontrasztot fog képezni Yul Brynner szigorúságával.
– Ezért visel Steve McQueen világoskék inget, míg Yul Brynner teljesen feketében van. Ez még fokozza a kontrasztot.
– Jó meglátás. De Steve McQueent a szerződése a sorozathoz kötötte. Megrendezett hát egy álbalesetet, és enyhén megrongálódott kocsival, nyakán nyakrögzítővel érkezett a televízióhoz. Kapott néhány hét szabadságot, és rohant A hét mesterlövész forgatására.
– Szuper!
– Egyébként olyan jól megértették egymást, hogy kicsivel később Sturges A nagy szökésben is szerepet adott neki. Nem úgy tűnik, hogy emlékeznél rá, de igen, azt a filmet is Sturges rendezte. Olvastam egy vicceset A hét mesterlövész forgatásáról. Igen gyorsan nagy rivalizálás alakult ki Steve McQueen és Yul Brynner között. Steve McQueen szándékosan játszott a kalapjával, folyton hol levette, hol visszatette a fejére, és ez idegesítette Yul Brynnert, mivel ő a kopaszsága miatt ezt nem engedhette meg magának. Ráadásul Steve McQueen képes volt azt mondani, hogy Yul Brynner olyan jól lovagol, akár egy féllábú lovas.
– De Yul Brynner is remekül játszik. Meg Charles Bronson is.
– Yul Brynner azon színészek egyike, akik már a film készítésekor ismertek voltak. Már sokat forgatott: A Karamazov testvéreket, A Tízparancsolatot…
– A Tízparancsolatot tényleg kedvem lenne megnézni.
– Nem félnél? – kérdezte Philippe gúnyos arckifejezéssel.
– Hogy nem félnék-e? Miért kérdezed? Olyan rémisztő? Tudod, hogy én láttam A félelem városát is? – kérdezte Matthieu azt remélve, hogy elkápráztatja az apját.
– Várjál, hisz az egy vígjáték!
– Szóval te láttad?
– No lám!
– A csudába! De a Fantomast láttam.
– Az már jobb, de hiába nevezik a Rémületkeltés utolérhetetlen Nagymesterének, még az sem túl félelmetes.
– Na jó, akkor láttam a Psychót is.
– Láttad a Psychót?
– Suzanne-nal.
Philippe megállta, hogy ne törjön ki nevetésben a gondolatra, amint Matthieu és barátnője, Suzanne a dívány végében egymáshoz bújva, rettegve nézik a szép Janet Leigh-t, amint belép az elátkozott motelba. Majd bizalmas hangnemben folytatta:
– Elmesélek neked valamit. A legelső film, amit Liège-ben láttam, amikor nagyjából annyi idős voltam, mint te, éppen A Tízparancsolat volt. Tudod, ez Mózes története…
– Igen, igen, tudom, nem vagyok én hülye.
– Nos, amikor Mózes, Charlton Heston, lement a hegyről a Törvény kőtábláival, és haragjában összetörte őket, mert látta, hogy népe imádja az aranyborjút, én úgy megrémültem, hogy üvölteni kezdtem, és ki kellett velem menni a moziból.
– Papa, a mai gyerekek már nem ilyen mimózalelkűek!
– Igaz, te láttad a Psychót! – folytatta Philippe mosolyogva.
– Vannak, akik még A texasi láncfűrészes mészárlást is megnézik.
– Te szeretnéd megnézni?
– Hááát… – tétovázott Matthieu – nem, inkább nem.
Beszélgetés közben Philippe Reynaert időnként egy pillantást vetett a plakátra, azon töprengve, hogy másnap, vasárnap délutánra semmi konkrét tervük nem lévén, még aznap este javasolni fogja Myriamnak, hogy nézzék meg a preraffaelitáknak szentelt kiállítást. Amikor elhagyták a Paradisót, még tovább hűlt a levegő, és az éjszakai égbolt hihetetlenül tiszta volt. Tömérdek csillag ragyogott rajta, ami Brüsszelben kivételes dolog, és Matthieu megmutathatta apjának a Göncölszekér hét csillagát, sőt a Kisgöncöl hét csillagát is.
Philippe majdnem elmondta a fiának, hogy a mozgalom alapításakor a preraffaeliták is heten voltak, hét, a korabeli Anglia viktoriánus mentalitása és akadémikus művészete ellen dühösen lázadó ifjú ember, de attól való félelmében, hogy túlságosan is úgy tűnne, hogy a tudóst játssza, inkább lemondott róla.
3
Vasárnap reggel Reynaert-ék későn keltek. Mivel Philippe anyjáért kellett menniük – aki az egyetemtől nem messze lakott -, hogy együtt ebédeljenek egy közeli vendéglőben, és a hölgy szinte rögeszmésen pontos volt, jó nagy kapkodás után mindhárman kocsiba vágták magukat. Myriam ült a volánnál – engedjék meg, hogy elmondjam azoknak, akik még nem tudják (de tisztában vagyok vele, hogy e ponton a fent említett számos rajongónak és egyéb paparazzinak semmi újat nem mondok), hogy az, aki aznap még nem volt a fehér szemüvegkeretes férfi, azon személyek meglehetősen előkelő klubjához tartozik, akik soha nem akartak jogosítványt szerezni -, és amikor becsöngettek az őket türelmetlenül váró idős hölgy ajtaján, csak hét perces késésben voltak. Erről a nagy rohanásról egy másik jutott Philippe eszébe, amelynek évekkel azelőtt az anyja lakása nem a végpontja, hanem a kiindulópontja volt. Egy szép reggel különösen boldogan érkezett anyjához: külföldi kiküldetésre megy, életében először, minden költségét fedezik, és micsoda kiküldetésre! Balira utazik, már másnap! Büszkén, mint a páva, előhúzta zakója zsebéből és megmutatta szülőanyjának a repülőjegyet, amit épp akkor vett át az utazási irodában, majd egy pillantást vetett rá – több év elteltével is egész pontosan látta maga előtt a jelenetet -, és a jegyen szereplő dátum láttára hirtelen megdermedt: nem másnap kellett indulnia, hanem még aznap, a repülőgépe alig több mint két órával később indult! Myriam kiváló autóvezetői képessége igen hasznosnak bizonyult az őrült vágtában, melynek során hazavitte őket, hogy pánikszerűen becsomagoljanak, majd kiszáguldottak a zaventemi repülőtérre, ahol in extremis ő volt az utolsó utas, aki kifulladva felszállt az Athénen keresztül Indonéziába tartó járatra.
Miután megebédeltek, hazavitték Philippe anyját, majd kitették Matthieut a rue Jourdanon a barátnőjénél, Suzanne-nál.
– Mit fogtok csinálni Suzanne-nal? – kérdezte Myriam, amikor kiértek a Louise alagútból és befordultak a rue de l’Hôtel des Monnaies-re.
– Videót nézünk.
– A texasi láncfűrészes mészárlást? – kérdezte az apa.
– Tényleg, jó ötlet! – válaszolt a fiú vidáman.
– A texasi láncfűrészes mészárlást akarjátok megnézni? – Myriam úgy megdöbbent, hogy majdnem elfelejtett megállni a piros lámpánál.
– Ez csak egy deal Matthieu és énköztem – magyarázta Philippe. – Edzi magát, mielőtt megnézné A Tízparancsolatot.
– Miket hordasz itt össze? – kérdezte Myriam nevetve.
Fél órán belül beléptek a Szépművészeti Palotába. Philippe Reynaert régóta rajongásig szerette a preraffaelitákat. Itt egyszerre tüzelem fel és csillapítom le énem romantikus oldalát, gondolta olykor egy-egy öngúny-rohamában, melynek csak ő tudta titkát. Ezek a nagy festők, akár a mozgalom alapítói voltak, mint Rossetti, Hunt vagy Millais, akár később csatlakoztak hozzá, mint Burne-Jones és Morris, vagy még később, mint Waterhouse, felforgatták a társadalom művészeti konformizmusát. Micsoda nagyszerű paradoxon érvényesült tevékenységükben: a legendás középkorhoz vagy ókorhoz nyúltak vissza, de ehhez a környezetükben levő embereket és valóságos tájakat használták fel, s hihetetlen aprólékosságra törekedve kezelték őket. És micsoda kidolgozottsága a színeknek és a fénynek! – gondolta még a leendő fehér szemüvegkeretes férfi. Sokan úgy hagyták el közülük a műtermeket, ahogy a francia új hullám fogja később elhagyni a filmstúdiókat. Lehet, hogy szemfényvesztőnek fognak tartani, de egyszer írnom kell egy esszét, ami párhuzamot von köztük. Például Truffaut és Waterhouse: azt hinné az ember, a priori semmi összefüggés, de én sok mindent tudnék erről mesélni.
Sokan voltak a kiállításon, és néha egy kis türelemmel kellett lenniük, hogy bizonyos műveket kedvükre nézhessenek. A kiállítást válogatott, elsőrangú képek alkották, egyik-másik a mozgalom leghíresebb képei közé tartozott. Ez volt a helyzet Millais Ofélia című képével is, amit a bejárat mellett helyeztek el, és amelyen Shakespeare hősnője a vízen látszott lebegni egy virágokkal körülvett fűzfa alatt. Hallották, amint egy hölgylátogató papagájhangon meséli a kíséretében lévő férfinak – aki figyelmét egyre jelentőségteljesebb „nahát, ne mondd!” felkiáltásokkal juttatta kifejezésre -, hogy a festő arra kényszerítette a modelljéül szolgáló fiatal nőt, hogy ruhástól feküdjön bele egy kád vízbe, amit a kád alá helyezett gyertyák tartottak úgy-ahogy melegen; a modell tüdőgyulladást kapott, és az apja perrel fenyegette a festőt, aki végül beletörődött, hogy neki kell az orvosi számlákat rendeznie. Erről eszébe jutott Philippe-nek, hogy a szóban forgó Ofélia, a Lizzie-nek nevezett Elisabeth Siddal ezt követően a mozgalom egyik legnagyobb múzsája lett. Dante Gabriel Rossetti számos vásznán szerepelt, aki lángoló, de sokáig plátói szerelemmel szerette, ahogy az Isteni színjáték szerzője szerette az ő Beatricéjét – a festő, aki egy Londonba emigrált olasz költő fia volt, határtalan csodálattal adózott dicső névrokonának. Majd Rossetti felhagyott azzal, hogy Lizzie-t elérhetetlennek tekintse, és a nő hajlandó is volt feleségül menni hozzá, ám hamarosan, miután elveszítette gyermekét, még a gyermekágyban ópium-túladagolásban elhunyt. A festő – aki, meg kell mondanunk, távolról sem volt mindig hűséges – lelkiismeret-furdalástól gyötörve ezek után csak még gyakrabban ábrázolta őt műveiben. Philippe és Myriam éppen a csodálatraméltó Beata Beatrix-ben fedezte fel, melyben Rossetti Dante Beatricéjének eksztatikus arcát akarta ábrázolni abban a pillanatban, amikor az ég elragadta a földi világból.
Épp ez utóbbi képet csodálták, amikor a hátuk mögött egy ismerős hang olyan megjegyzést tett, melyet mintha nekik szántak volna:
– Ez az egyik legszebb és legkülönösebb fény az egész figuratív festészetben.
Hátrafordultak. André Delvaux, a filmrendező állt ott, alig egy méternyire tőlük, és rájuk mosolygott.
– André! Micsoda meglepetés és micsoda öröm, hogy éppen itt találkozunk! – kiáltott fel Philippe. – Ez a kiállítás bizonyára önnek is nagy örömet szerez.
Váltottak néhány szót, majd Philippe nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze:
– Még nem láttuk Burne-Jones képeit. Egész véletlenül…
– De igen, képzelje, itt van a Cophetua király a szomszéd teremben. Menjünk, nézzük meg együtt!
Philippe Reynaert-t heves érzések kerítették hatalmukba. Valóban rendkívüli volt, ami történni fog. Szemtől szembe találkozni André Delvaux-val ezen a kiállításon, és vele együtt megnézni azt a képet, ami vagy tizenöt éve bizonyos értelemben a találkozásukhoz vezetett! Úgy tűnt, a kör bezárult, miközben ezeregy emlék tört fel benne: a neolatin filológiai értekezés a Brüsszeli Egyetemen, melyet a tanárok konzervatív csoportjának rosszallására (annak idején komolyan vették az irodalom erősen autarchikus vízióját) sikerült egy irodalmi szöveg filmre adaptálásának szentelnie; a Delvaux által Julien Gracq novellája, a Cophetua király alapján készített Találkozás Bray-ben plánonkénti elemzése az Insas[*] egyik vágóasztalánál Hadelin Trinon, a mozi valaha létező egyik legnagyobb szerelmesének vezetésével – és a novella a címét pontosan arról a Burne-Jones-műről kapta, amely felé most mindhárman tartottak; csodálata a művészet iránt, amellyel a film visszatükrözte azt, ami a főszereplők és a kép jelentéstartalma között történt; a szinte apa-fiú kapcsolat, ami az értekezés kapcsán Delvaux és a fiatalember között kialakult; a levelek, melyeket egymással váltottak; az a nap, amikor Delvaux játékosan így szólt hozzá: Meg kellene vennie a Positif következő számát, azt hiszem, talál benne valamit, ami érdekelni fogja – Philippe felfedezte, hogy a filmről váltott leveleiket tették közzé: micsoda elismerés ez egy egyetemi hallgató számára!; a filmszakember által a későbbiekben rendezett filmek iránti csodálata; gondolatokban mindig oly gazdag beszélgetéseik az utóbbi években túlságosan is ritka találkozásaik alkalmával: alapjában véve nem André Delvaux volt-e az, aki mindenki másnál inkább kitárta hősünk előtt a hetedik művészet kapuját, ami már annyi boldogságot szerzett neki?
A szomszéd teremben hat vagy hét Burne-Jones-kép volt kiállítva. Egyenesen a Cophetua király és a kolduslányhoz mentek. Sokáig nézték csöndben a csodálatos vásznat; a képet uraló sötét színek játékában a fiatal kolduslány – aki előtt meghajolt a király – közömbös arca, mezítelen karja és lába szinte irreálisan sápadt őszi fényben tűnt elő.
– Ha a végtelenségig fürkésszük, akkor is éppoly lenyűgöző és titokzatos marad – jelentette ki végül a rendező jellegzetes lágy és higgadt hangján. – A szereplői egy másik világhoz tartoznak. Órákat tölthetnénk azzal, hogy nézzük, annyira megbabonázza az embert. Tudják, van Burne-Jones-nak egy mondata, ami nagy hatást gyakorolt rám, és amit szinte kívülről tudok. Többé-kevésbé pontosan idézem: „Számomra egy kép szép és romantikus álom valami olyanról, ami soha nem létezett, és soha nem is fog létezni – egy fény, mely fényesebb minden fénynél, ami valaha is ragyogott egy olyan vidéken, melyet senki sem határozhat meg vagy ismerhet fel, csupáncsak kívánhat, és isteni szépségű formák.” Majd Burne-Jones hozzátette: „Miután mindezt átéreztem, felébredek.” – Kedves barátaim, most itt kell hagynom önöket, már több mint két órája itt vagyok, sajnos várnak rám, és máris késésben vagyok.
Néhány másodperccel később látták, amint távolodik, majd eltűnik a látogatók egyre sűrűbb tömegében. A találkozás annyira elbűvölte őket, hogy szinte kérdésessé vált számukra, valóban megtörtént-e, egy pillanattal korábban valóban André Delvaux társaságában csodálták-e a Cophetua király és a kolduslány című képet, vagy hallucináció áldozatai voltak? Sokáig maradtak a teremben, a többi Burne-Jones művet is megnézték, de állandóan visszatértek a Cophetua királyhoz.
– Tudod, hogy ezen a képen ő is a saját feleségét ábrázolta? – kérdezte Philippe. – A preraffaelitáknál egy vászon sikere éppúgy függött a megfestett személy karizmájától, mint a művész tehetségétől.
– És ebből következik a modellválasztás fontossága – fűzte hozzá Myriam. – Nem véletlen, hogy a preraffaeliták tevékenysége a fényképezés kezdetével esett egybe.
– Teljesen igazad van, az összefüggés nyilvánvaló. És mivel megpróbáltak a múzsájukból sztárt csinálni, kicsit már olyan filmes is volt a dolog, nem?
– Abszolút – licitált rá Myriam. – És azok a piktorok szerették a nőket.
Lám, egy plusz pont a Truffaut-val mutatott rokonságához, gondolta hősünk.
A következő teremben John William Waterhouse művei voltak kiállítva, azé a festőé, akit mind közül a legjobban kedveltek. Waterhouse, mivel jóval a többiek után született, nem tartozott igazán a preraffaelita mozgalomhoz, de szemmel láthatólag ugyanabban a stílusban festett. Az egyik kép úgy vonzotta őket, akár a mágnes: leghíresebb műve, a Shalott asszonya; a képen fiatal nő látható hosszú, kibontott hajjal, fehér ruhában ülve egy bárkában, buja növényzettel körülvett tó közepén. A téma az Artúr-legenda egy drámai epizódjához nyúlik vissza: a szépség, reménytelenül szerelmes lévén Lancelot-ba, meghalni készült.
– Ha lehetne otthon egy-két preraffaelita festményem, biztos, hogy ez köztük lenne – mondta Philippe. – A stílus minden kiválóságával rendelkezik: a figura rendkívüli szépségével, a téma gazdagságával, a táj káprázatos voltával, a színek és a fény kidolgozottságával.
– Rendben – tréfált Myriam. – A kiállítás után eljövünk érte és otthon felakasztjuk az étkezőben.
– Szavadon foglak!
Philippe éppen valami szellemes mondáson gondolkodott, amivel a licitálást folytathatná, amikor figyelmét egy másik, kissé távolabb kiállított kép ragadta meg, melyet szintén ismert: A szerelmi bájitalt ivó Trisztán és Izolda. Waterhouse a legendabeli szerelmeseket az őket a Cornwalli Királyságba szállító hajó fedélzetén ábrázolta, Trisztán a kép bal oldalán állt, teljes fegyverzetben, hajadonfőtt – sisakja mögötte, a földön -, Izolda a jobb oldalon, a férfival szemben, de a vászon közepéhez közelebb, így jobban magára vonzotta a néző tekintetét. A fiatal nő arca, melyet a festő kevésbé oldalnézetben ábrázolt, mint Trisztánét, heves feszültséget fejezett ki, amit még jobban kihangsúlyozott a haját takaró fátyol mozdulata. Nem lehetett tudni, hogy a mozdulatot a szél vagy maga Izolda idézte-e elő, aki egy pillanattal korábban hirtelen felállt a kép jobb szélén levő székről, hogy megfogja – vagy átnyújtsa? – a végzetes kelyhet, amelyet mindketten tartottak, Trisztán jobb kézzel, alul, Izolda kissé feljebb, mindkét kezét a kehely egy-egy oldalára téve. A hősnő öltözéke, a selymes fényű borvörös ruha és a helyenként arannyal hímzett zöld köpeny a művészre jellemzően a legapróbb részletekig ki volt dolgozva. A két fiatal mögött egy padon átlátszó üveg volt, mely a megmaradt bájitalt tartalmazta. A kép hátterében a kék tenger a sziklafal tövét csapkodta, melynek csúcsán, a kép bal szélén, egy várkastély volt látható.
Sokáig szemlélték a művet, majd Myriam továbbment és megnézte a többi Waterhouse-vásznat is, de látta, hogy Philippe lecövekelt a Trisztán és Izolda előtt. Odament hozzá.
– Különös – mondta a férfi.
– Mi a különös?
– Tudod, láttam ezt a képet tavaly Londonban. De mintha most nem egészen ugyanolyan lenne.
– Hogy érted?
– Az az érzésem, hogy valami hiányzik.
– Micsoda?
– Nem tudom pontosan, ez csak egy homályos benyomás. Meg aztán, kicsit másmilyen színekre emlékeztem. Nyilván nem a régi már a memóriám. Azért mégis zavar… De mit számít, remek ez a kép! Micsoda festő!
Még egyszer komótosan körbejárták az egész kiállítást. Amikor elhagyták a Szépművészeti Palotát, a sötétség már leszállt a városra.
4
Mintha csak hallanám hősünk számtalan rajongóját és a többi paparazzit, amint azt kiabálják: Szórakozik velünk? Itt kakaskodik, pöffeszkedik, szétkürtölve urbi et orbi, hogy egy scoopot fog mindjárt közzétenni, feltárja a TéLéCiNéMa és A képernyő másik oldala! szeretett műsorvezetője fehér keretes szemüvegének valódi eredetét, de már sok-sok oldalon keresztül cipel bennünket magával az Actor’s Studiótól a Paradisóig vagy a rue Jourdantól a Szépművészeti Palotáig, és mindezt miért? A nagy semmiért! Egy csipetnyivel sem tudunk többet, mint az elején! Hosszan elidőzött bennünket alig érdeklő színészeknél és festőknél, de ami a fehér keretes szemüveget illeti, még mindig csak várunk! És hiába várunk, mert ön semmi mást nem tud, mint amit mindannyian tudunk: vagyis, hogy Philippe Reynaert, miután összetörte a korábbi okuláréját, mert ráejtette Georges Sadoul A filmművészet történetének hetedik kötetét, felfedezte azt a legendás kelléket, ami lookját olyan népszerűvé fogja tenni! Ez az igazság, az egyetlen igazság, maga a való igaz! Tehát hallgasson és hagyjon bennünket, hadd figyeljük és csodáljuk hősünket teljes nyugalomban!
Mit mondhatnék és tehetnék, mindenkivel szemben egyedül, és abban a meggyőződésben, hogy az ő igazságuk minden, csak nem az igazság? Mi mást mondhatnék és tehetnék, mint hogy felemelem a fejemet és megsarkantyúzom elbeszélésem hátaslovát, hogy utat vágjak magamnak a gúnyolódásokon és szemrehányásokon keresztül? Nem tudom-e mindenki másnál jobban, mennyire szükségszerű volt ezt az egész utat végigjárnunk ahhoz, hogy végre elérkezzünk a mindenki által olyannyira várt nagy kinyilatkoztatás dicső pillanatához, ami mindenkit el fog képeszteni? A pillanathoz, ami – nyugodjanak meg – nagy léptekkel közeledik!
Térjünk hát vissza arra a januári vasárnapra, amikor Philippe és Myriam megnézte a preraffaeliták kiállítását, vagy még inkább az azt követő éjszakára. Philippe-nek alig volt ideje átgondolni a nap eseményeit, mert rendkívül zsúfolt volt az estéje: át kellett tekintenie egy fontos megbeszélés iratait, amelyen másnap délben Londonban részt kellett vennie – akkoriban még a reklámszektorban is dolgozott -, továbbá át kellett néznie a jegyzeteket, melyeket a Julie Andrews-zal készítendő interjúhoz készített, amire szintén alkalmat adott a londoni utazás, mivel a sztár az általa nemrégiben kiadott önéletrajz promóciója céljából éppen ott tartózkodott. Sokáig dolgozott, és alig került ágyba, mély álomba merült. Késő éjszaka különösen intenzív álmot látott.
Egy hajón volt, középkori fegyverzetben, feje fölött nagy vitorla csattogott a szélben, és azonnal tudatosult benne, hogy egy történelmi filmben játszik. Megfordult, és látta az egész stábot, amint sürögnek-forognak a rendező körül, akiben Richard Fleischert ismerte fel. A rendező gyorsan odakiáltotta neki, hogy nézzen előre, mert forog a kamera, és a szép Janet Leigh mindjárt felbukkan a fedélzeti lejárón. Ekkor rájött, hogy a Vikingek forgatásán van, és hogy a távollevő Tony Curtis helyett ugrott be, aki egy kisebb autóbaleset következtében nyakrögzítő viselésére kényszerült. A szövege! – rémült meg. – Mit kell mondania a szép Janet Leigh-nek? Nem volt rá ideje, hogy megtanulja a szövegét! Ekkor kinyílt a fedélzeti lejáró csapóajtaja, de nagy meglepetésére nem a szép Janet Leigh jelent meg, hanem a szép Myriam Debehault, hősünk felesége. A nő cinkosan rákacsintott. Ha ő van itt, nem lesz semmi gond – nyugodott meg azonnal a férfi -, ő majd megsúgja neki a válaszokat.
A következő pillanatban minden megváltozott. Még mindig ugyanazon a hajón voltak mindketten, de a levegőt erős festék- és terpentinszag töltötte be: már nem a filmben voltak, hanem egy sarokban elhelyezett képbe mentek át, amit John William Waterhouse épp akkor fejezett be. Azonnal Kuroszava szavai jutottak eszébe, rendkívüli élességgel: „Megpróbálom felvenni ezeknek az álmoknak a kihívását.” Ő megkérdezte a festőt: „Az álmait festi tehát?”
Miközben feltette a kérdést, azon töprengett, nem tévedett-e, nem maga Kuroszava volt-e a festő, nem pedig Waterhouse. Nem baj – gondolta -, majd írok egy esszét, ami párhuzamot von közöttük. Így akár egyik, akár másik legyen is az, mindenképpen jó lesz.
– Tartsa meg a pózt! – szólt rá erőteljesen a festő.
Ha ez Kuroszava, nem elég vágott a szeme, ötlött Philippe Reynaert eszébe; ha meg Waterhouse, nincs angol akcentusa.
A sziklafal irányába nézett, amit a kék tenger csapkodott nem messze a hajótól, és észrevette a balra emelkedő várkastélyt. Majd ijedten ismét felvette a pózt, és látta, hogy Myriam olyan közel jött hozzá, hogy szinte megérinthette volna. A felesége arca heves feszültséget fejezett ki, amit még jobban kihangsúlyozott a haját borító fátyol mozdulata. Nem lehetett tudni, hogy a mozdulatot a szél vagy maga Myriam idézte-e elő, aki egy pillanattal korábban hirtelen felállt a kép jobb szélén levő székről. Philippe érezte, hogy valamit tart a jobb kezében. Lefelé fordította a tekintetét és meglátta, hogy a varázsitalt tartalmazó kehely az, amit ő alul, míg Myriam kissé feljebb, mindkét kezét a kehely egy-egy oldalára téve tartott. Hatalmas érzések árasztották el hősünket. Amit akkor átélt, vitathatatlanul életének egyik kulcsmomentuma volt. Meg kellett hát mutatnia, hogy a helyzet magaslatán van. Hogy bámulatba ejtse Myriamot, olyan tekintettel, melyet éppoly magabiztosnak szánt, mint amilyen a Steve McQueen által megtestesített fejvadászé volt, játszani kezdett a sisakkal, ami abban a pillanatban épp a háta mögött, a földön volt, majd hirtelen a fején landolt. Egymás után többször is levette, majd ismét a fejére tette a sisakot. Ez bizonyára tetszett Myriamnak, mivel rámosolygott és tekintetével a bájitalra mutatva, csábító hangon suttogta: – Igyál, ez Corvo!
Amikor a hálószoba sötétségében hirtelen felriadt álmából – ami olyankor történik velünk, amikor egy álom túlságosan nagy erővel gyújtja fel szívünkben a már elszunnyadt érzéseket -, Philippe megpróbált visszaemlékezni, hogy a bájitalnak tényleg olyan íze volt-e, mint az általa annyira kedvelt bornak. A legnagyobb sajnálatára meg kellett állapítania, hogy vagy maga az álom, vagy annak az emléke – pedig közvetlen közeli emlék volt – kitörölte memóriájából ezt a lényeges momentumot. A folytatásra viszont tökéletesen emlékezett. Először is volt egy szenvedélyes, gyönyörű pillanat: Myriam és ő egymás szemébe néztek, boldogan, hogy megitták a varázsitalt. Majd hirtelen érezte, hogy összezavarodik, éppen úgy, mint délután, amikor Waterhouse Trisztán és Izoldáját szemlélte, és ismét azt mondta:
– Az az érzésem, hogy valami hiányzik.
– Mert nem látsz jól – felelte Myriam.
És selymes fényű borvörös ruhája zsebéből egy végtelenül elegáns mozdulattal kivett egy olyan szemüveget, amilyet Philippe még soha nem látott: a kerete csodálatos fehér volt, olyan fehér, amit senki sem tudott volna sem meghatározni, sem azonosítani.
– Ha ezt a szemüveget viseled, soha nem fog előfordulni, hogy valamit nem veszel észre – folytatta Myriam. – Ráadásul minden félelem nélkül megnézheted A Tízparancsolatot és A texasi láncfűrészes mészárlást.
Philippe Reynaert a feleségétől kapott remek tárgy által hipnotizáltan óvatosan megfogta, majd sokáig szemlélte azt. Már magától a puszta ténytől, hogy ilyen csodát tart ujjai között, úgy érezte, dinamikusabban, intuitívabban, pontosabban, sőt gyorsabban képes visszadobni a labdát, titkon mosolyogva e sportból vett metafora használatán. Határozott mozdulattal feltette a szemüveget, és úgy látta a világot, ahogyan még soha. Myriam még elragadóbb volt, szeme jobban csillogott, vonásai bámulatos frissességgel elevenedtek meg. A haját borító fátylon, ami folytonos, finom mozgásban volt, apró koszorút viselt. Philippe egy, a sziklafal irányába vetett gyors pillantással megállapította, hogy a várkastély eltűnt. Azt is észrevette, hogy a mellettük lévő padon elhelyezett üveg helyet változtatott. Még Myriam pompás ruhája is másmilyennek tűnt: a színe lágyabb, finomabb volt. A felesége lábánál egy, a puszta földre tett, nyitott könyvet vett észre. Gyorsan lehajolt, felvette és megnézte: Georges Sadoul A filmművészet története című művének hetedik kötete volt.
– Ez lehetetlen! – kiáltott fel.
– Mi lehetetlen, Philippe? – hallotta Myriam hangját, miközben ő lázasan lapozott a könyvben.
– Hiszen te ugyanolyan jól tudod, mint én! Sadoul A filmművészet története című műve csak hat kötetes! Hetedik kötet nem létezik!
– Nézz ide! – szólt Myriam.
Abban a pillanatban, amikor felemelte a fejét, könnyű neszt hallott, melyet jól ismert: a felesége Nikonjának kattanása volt.
– Tessék, számtalan rajongódnak és a többi paparazzinak – mondta a nő, átnyújtva neki az abban a pillanatban készített nagyméretű fotót.
5
Ez volt az álom utolsó képe, vagy legalábbis az utolsó kép, amelyre emlékezett: egy fekete-fehér fotó az arcáról nagy közelképen azzal a bámulatos fehér keretes szemüveggel ékesítve, amit Myriam ajándékozott neki az imént.
Micsoda hihetetlen álom! – mondogatta magában. Már teljesen ébren volt. A felesége békésen aludt mellette.
Olyan tisztán látta ismét a fényképet, mintha még mindig a szeme előtt lenne. Myriamnak veleszületett adottsága volt, hogy megragadja a legszemélyesebb kifejezéseket. Amikor együtt dolgoztak a Visions folyóiratnál, ami évekig a filmkritika egyik gyöngyszeme volt, a nőnek alkalma volt rá, hogy bámulatra méltó portrékat készítsen olyan emberekről, mint Orson Welles, Wim Wenders, Klaus Kinski és mások. Ebben a fehér szemüvegkeretes férfiban, akit a nő az imént álmában megmutatott neki, felfedezte, Baudelaire híres kifejezésével élve, a meztelen szívet. Ettől mérhetetlenül nyugtalannak érezte magát.
És mindez akkor történt, amikor Myriam és ő kedvenc festőjének alakjai lettek! Elevenen beléptek egyik művébe! A tükör másik oldalára kerültek! Lehet, hogy egyszer egy író fogja őt kisajátítani magának? Vagy egy filmrendező? Eszébe jutott a felesége Magritte iránti lelkesedése. És ha Myriam egyszer álmában ebben a szürrealista univerzumban találná magát? Kinyitna egy ablakot, egy olyan ablakot, ami látszólag nem is lehetne hétköznapibb, és egy pillanattal később A fények birodalma házának első emeletén tűnne fel? Vagy az ő arca kerülne anélkül, hogy maga is tudná, hogyan, az egyik, a festő által szívesen ábrázolt titokzatos női arc helyére? Mulattatta a gondolat. Ezt a gondolatsort folytatva, miért ne kérhetne fel egy jó utánzó képességéről ismert festőt, hogy fesse meg Myriam portréját egy Magritte-kép alakjaként? Zseniális ajándék lenne!
A nő álmában halkan sóhajtott, mintha helyeselne. Philippe mosolygott, majd visszatért az álomnak azokhoz a momentumaihoz, amelyekre emlékezett. Látta magát Trisztánként, amint a sisakjával játszik, látta az Izolda ruhájába öltözött Myriamot, amint arra biztatja őt, hogy igya meg a bájitalt, azt állítván róla, hogy Corvo; majd hirtelen olyan heves, ellenállhatatlan nevetésben tört ki, hogy azt hitte, mindjárt felébreszti a feleségét. A nő nyújtózkodott, mondott egy érthetetlen mondatot, amelyből csak a fény szó hallatszott ki, majd a másik oldalára fordult, és azonnal újra saját éjszakai birodalmába merült. Philippe megnyugodott, hagyta, hogy gondolatai csapongjanak, majd hamarosan visszatért André Delvaux-val való délutáni találkozásukhoz, onnan pedig a Találkozás Bray-ben című filmhez.
Ekkor egy képsor merült fel benne, melynek egyes részei nem álltak szoros kapcsolatban egymással: a vendégfogadóst játszó Bobby Lapointe keze egy akváriumba merül és megragad egy pisztrángot, miközben Bulle Augier hangját halljuk, amint azt kérdi: – Nem okoz ez neki fájdalmat? – Dehogyis, szereti! – válaszolja az előbbi tréfásan. Ehhez a képhez Philippe rögtön egy másik emléket társított, egy teljesen valóságosat. Néhány évvel azelőtt az egyik belga tengerparti piacon látott egy halaskofát, aki az asztala mögött elevenen nyúzta meg az angolnát. Mivel az efféle látvány erős viszolygást keltett benne, közölte az asszonnyal, hogy kegyetlenséget művel, mire az, kétségkívül azt akarván mondani tört franciasággal, hogy ezt így szokták csinálni, azt válaszolta: de hát ezt így szokták meg. Szegény, az emberi faj kegyetlen étvágyának kiszolgáltatott állatok! – gondolta hősünk, megfordulva az ágyában. Ekkor az jutott eszébe, hogyan fogott gyerekkorában a tengerben garnélarákot halászhálóval, és milyen büszkén vitte haza, a családja által a szünidőre kibérelt lakásba. A garnélarákokat egy edénybe dobták, hogy megfőzzék, de amikor az, aki egyszer az RTBF filmszakembere lesz, meglátta, hogy kezd forrni a víz, és a szerencsétlen garnélarákok a felszínén forognak, ugyanúgy kezdett üvölteni, mint A tízparancsolatban Charlton Hestont látva, amint az összetöri a törvény kőtábláit. Azonnal abbahagyták a főzést, a gyerek visszarakta kis vödrébe a garnélarákokat, és gyors léptekkel elindult, hogy visszavigye őket a tengerbe, oda, ahonnan el se kellett volna őket hoznia.
A tenger visszatérítette Trisztán és Izolda hajójához, és megpróbálta pontosan elképzelni az aznap délután újra látott Waterhouse-képet, amelybe álma helyezte őket, Myriamot és őt. Ismét rögtön az az érzése támadt, hogy valami megváltozott azóta, hogy Londonban felfedezte azt a vásznat. Villámcsapásként érte a felismerés: a könyv! Londonban volt egy könyv Izolda lábánál, és az a könyv, ebben olyan biztos volt, mint a halál, már nem volt ott a Szépművészeti Palotában látott képen! Igen, ez az! Amikor Londonban látta, azt gondolta, Waterhouse emlékeztetni akart rá, hogy a téma egy nagy irodalmi mítosz; és azt az eljárást alkalmazta, amit a szakzsargon mise en abyme-nak nevez: a képen lévő könyvről feltételezzük, hogy a képen ábrázolt történetet tartalmazza.
Tapogatózva megkereste az éjjeliszekrényen a szemüvegét – mely túlságosan is hétköznapi, túlságosan is valóságos volt, és melyen hiába kerestük volna a fehér szín legcsekélyebb nyomát is -, és a lehető legnagyobb csöndben, nehogy felébressze Myriamot, fölkelt az ágyból. A dolgozószobában, a könyvszekrény díszhelyén Georges Sadoul A filmművészet története című műve szunyókált ártatlanul. Rávetette magát: nem tévedett, természetesen nagyon is jól ismerte a művet, ami csak hat kötetből áll. A hetedik kötetet csak álmában találta ki. Ez tökéletes példája annak, állapította meg jót mulatva a dolgon, amit az álom-mechanizmus szakértői kondenzációnak neveznek: eszébe juttatta, hogy Londonban látott egy könyvet a képen, ugyanakkor a hetes szám ironikusan a tudomására hozta, hogy túlságosan is makacsul akarta látni.
Tekintetét afelé a polc felé fordította, amelyen a művészeti könyvek voltak. Sietve számolni kezdett. És tessék, a dolog folytatódott: egész pontosan és mintegy véletlenül, hét műve volt a preraffaelitákról. Három a mozgalomról összességében, a többi négy pedig a kiemelkedő festőkről, közülük az egyik Waterhouse-ról, akinek a reprodukcióit igen gyakran megcsodálta. Azonnal felkapta és figyelmesen átlapozta: a Trisztán és Izolda nem volt benne. Visszatért az általános művekhez: a helyzet ugyanaz volt. Azt hinné az ember, a szerzők tudatosan döntöttek úgy, hogy őt válasz nélkül hagyják!
Mennyivel egyszerűbb lett volna minden, ha ez a rendkívüli történet abban a boldog időben játszódik, amikor én azt hűségesen elmesélem! Hisz nem lett volna-e elegendő, ha hősünk felmegy az internetre és a Google keresőmezőjébe beírja a Waterhouse, a Trisztán és Izolda neveket, hogy azonnal megkapja a magyarázatot arra, amit keresett? Vajon tisztában vagyunk-e vele, mekkora szerencsénk van, hogy számítógépünk képernyőjén rendelkezésünkre áll egy könyvtár, egy képtár, egy lemeztár és egy egyetemes filmtár? De azon a hideg januári éjszakán, amikor a preraffaelita festőknek, az Artúr-legendának, Myriam Debehault-nak, Steve McQueennek, Akira Kuroszavának, André Delvaux-nak és néhány más embernek köszönhetően hősünk álmában megjelent a fehér keretes szemüveg, ami, mint tudjuk, sztárrá fogja tenni, a kíváncsiság ily módon történő azonnali kielégítésének e lehetősége nem volt még mindennapi életünk része.
Megnézte az időt és felugrott: pontosan hét perc múlva hét óra! Ő pedig azt hitte, még csak az éjszaka közepe van! Hét perc múlva csörög az ébresztőóra, és kezdetét veszi a szokásos harci készülődés.
6
A London felé tartó repülőgépen eszébe jutott Myriam és Matthieu kitörő nevetése, amikor a reggelinél elmesélte nekik az álmát.
– Papa, te szörnyen festhetsz páncélban. Volt kardod?
– Nézd csak, erre már nem is emlékszem.
– Ideadná a vajat meg a lekvárt, szép lovag? – kérdezte Myriam gúnyos hangon, majd figyelmesen megnézte és így szólt: – Tulajdonképpen lehet, hogy nem is állna neked rosszul a fehér keretes szemüveg.
De kicsivel később, amikor az Izolda lábánál levő könyvről beszélt, ami eltűnt a képről, a felesége szkeptikusnak mutatkozott.
– Valószínűleg egész egyszerűen összekeverted egy másik Waterhouse-képpel. Vagy egy másik preraffaelita képével. Bizonyára nem Waterhouse az egyetlen, aki megfestette Trisztánt és Izoldát.
– Lehet, hogy igazad van. De ha mindennek ellenére mégiscsak arról a képről lenne szó? Biztos vagyok benne, hogy amikor Londonban láttam, volt ott egy könyv.
– Akkor valaki ellopta azt a könyvet – vetette fel Matthieu.
– Dehogy, a képre volt festve.
– Kitörölték.
– Ez abszurd.
– Philippe, az utóbbi időben túl sokat dolgozol – jegyezte meg Myriam olyan hangon, ami a tréfa és a nyugtalanság között ingadozott.
– Ha már itt tartunk, mondjátok csak, hogy hallucinációim vannak.
– Mindenesetre, papa, ha megint ilyet álmodsz, föltétlen meséld el, király lesz! – zárta le a témát Matthieu.
Myriamnak igaza lehet, gondolta Philippe Reynaert, miközben a légikisasszony teát nyújtott oda neki papírpohárban, nyilván összekeverte, az a könyv biztos egy másik képen volt. Vagy minden figyelme ellenére elnézte volna? Az ellopott levélre, Edgar Poe híres novellájára gondolt. Olykor éppen azt nem látjuk, ami a legszembeötlőbb módon tárul elénk. Hacsak nem azért tűnt el, hogy valahol másutt jelenjen meg? Eszébe jutott egy, a Találkozás Bray-ben című filmről nemrégiben olvasott jegyzet, ami egészen elképesztette. A szerző azon tanakodott, miért hagyta el André Delvaux a film címéből a Braye szóvégi e betűjét – Julien Gracq novellája Braye-la-Forêt-ban játszódik. Az Edgar Poe-novella tudományos és híres interpretációjára támaszkodva, melyet a nem kevésbé tudós és nem kevésbé híres Jacques Lacan adott egykor, ugyanezen szerző azt állította, hogy ez az elveszett e betű Julien Eschenbach családnevének első betűjében található meg, mely nevet Delvaux adta a Gracq-novella anonim narrátorának. Ugyanis – érvelt – a filmben egy pillanatra megjelent egy Jacques Nueil, Julien barátja által komponált partitúra a következő dedikációval ékesítve: „Julien E.-nek”. Ez aztán a tudományos kommentár! – ironizált Philippe gondolatban. Nem hordozza-e magában ez a szövegmagyarázat azt a kockázatot, hogy a saját farkába harap?
És mit szóljunk a képről eltűnt – sőt, Matthieu szerint ellopott –, és álmában megtalált könyvhöz? Magában mulatva elképzelt egy pszichoanalitikust, amint a legnagyobb komolysággal interpretálja Myriam felszólítását: „Igyál, ez Corvo!” Egy pillanattal később, miközben lenyelt egy korty teát, véletlenül egy pillantást vetett a vékony füzetre, melyet a mellette ülő terebélyes, az ülésen alig elférő hölgy olvasott rendíthetetlenül, mióta csak a gép felszállt, és kibetűzte meglehetősen szokványos címét: A freudi iskola bemutatása. A korty teát félrenyelte, és a köhögés és nevetőgörcs olyan keveréke fogta el, hogy a könnye csorgott, de szomszédnőjének a szeme se rebbent, továbbra is olvasmányába mélyedt.
Igazi Fellini-hős – gondolta. Elképzelte a nőt az Interjú szenzációs castingján, amikor Kafka Amerikájának adaptációjához megjelennek a rendezőnél a Brunelda szerepére pályázók. Majd apácaként látta, fejét hatalmas főkötő ékesítette. Utána teljesen fehérbe öltözve képzelte el, amint részt vesz a tengerparton a vidám provence-i körtáncban, amivel a Nyolc és fél végződik. Attól való félelmében, hogy újra kitör belőle a nevetés, szomszédnője felé egy pillantást se vetett, megpróbált a Julie Andrews-interjúhoz készített jegyzeteire koncentrálni. Ahogyan addig képek, akkor hirtelen dallamok jutottak az eszébe. Vicces – gondolta -, mintha gyermekkorának nagy filmje, A muzsika hangja, melynek ragyogó sztárja Julie Andrews volt, abban a pillanatban összekapcsolódott volna serdülőkorának nagy filmjével: minden bizonnyal a Nyolc és félnek, amit első ízben a chaussée d’Ixelles-en lévő L’Aiglon moziban látott, tulajdoníthatja a film jelentőségének felfedezését, a felismerést, hogy egy totális művészetről van szó (nem állt tőle távol a gondolat, hogy a film azért is a hetedik művészet, mert a többi hatnak a csúcsa); ami Robert Wise remek zenés filmdrámáját illeti, néhány évvel azelőtt fedezte fel tengeri vakációja során, és a film a szó legszorosabb értelmében egyből
elbűvölte. Egyébként ha találkozik Julie Andrews-zal, el kell neki énekelnie egymás után az összes dalt, amit még mindig kívülről tud! A Dó-ré-mit, a Mariat, a Kedvenc képeimet…
Hányszor látta a filmet, és az a három óra, amíg a vetítés tartott, minden alkalommal úgy elszállt, mintha csak egy pillanat lett volna. Kár, hogy a szigorú zsurnalisztika tiltja, hogy így kezdjük az interjút! Na jó, ehhez úgysem lenne elég bátorsága.
7
A szerény, kedves és mosolygós színésznő társaságában azonnal fesztelenül érezte magát. Az interjú végén elmondta neki, mekkora hatást gyakorolt A muzsika hangja az egészen ifjú Philippe Reynaert-re – de micsoda idióta és szirupos fordítása a francia cím az eredeti címnek, a The Sound of music-nak – mindig is így gondolta[**]. A színésznő olyan barátságosan nézett rá, hogy ő majdnem elkezdte énekelni a Kedvenc képeimet. Miután elbúcsúzott tőle, azt gondolta, kár, hogy nem tette meg valóban, a színésznő is csatlakozott volna hozzá, milyen szép duett lett volna!
Mivel még aznap este haza kellett repülnie, késlekedés nélkül elindult a Heathrow repülőtérre. Kedve támadt egy kicsit gyalogolni, nem volt olyan hideg, mint Brüsszelben, szinte kellemes volt az idő. Elég közel volt a Piccadily Circus, ahonnan metróval – ami csúcsforgalom idején gyorsabb, mint a taxi – szándékozott a repülőtérre menni. Elindult a metrómegálló felé, megtett néhány száz métert, majd hirtelen megtorpant egy optikus kirakata előtt.
„A legigazabb dolgok a világon az egybeesések” – írta Alexis Gayo Le détournement című ismeretlen nagy művében. Ha ez a gondolat helyes, az alábbi sorok önmagukban elegendőek ahhoz, hogy egész elbeszélésemet megfellebbezhetetlenül a hitelesség címkéjével lássák el. Philippe nem hitt a szemének. Elképedve cövekelt le, nem törődve a számtalan, körülötte siető járókelővel. Időnként egyikük meglökte, de ő alig vett róla tudomást. Nem kellett volna hozzá sok, hogy azt higgye, visszatért az álmába. Talán még Myriamot is látta, amint felbukkan az utca sarkán, és mosolyogva felé nyújt egy Corvóval teli serleget, vagy a fejére tesz egy középkori sisakot; ide nézz, mondja, és a Nikon ismét akcióba lép.
A kirakatban elhelyezett szemüvegkeretek között – a kínálatot inkább a minőségre és az eredetiségre, mintsem a mennyiségre való törekvés jellemezte, és ha Philippe Reynaert nem összpontosította volna rögtön a figyelmét az egyik keretre, kétségkívül észrevette volna, hogy mindent összevéve, csupán hét keret volt kitéve -, tehát e hét szemüvegkeret között ott trónolt egy fehér keretes szemüveg is, ami tökéletesen olyan volt, mint amit álmában Myriamtól kapott. És ez még nem minden: az optikus, akinek kitűnő művészi ízléséhez csak gratulálni lehet, kirakatát díszítendő, annak bal és jobb sarkában egy-egy reprodukciót helyezett el két, 1916-ban készült festményről, melyek úgy hasonlítottak egymásra, hogy kellett hozzá némi figyelem, hogy rájöjjünk: a kettő nem ugyanaz. A reprodukciók közül az első Waterhouse Trisztán és Izoldájának a reprodukciója volt, az, amit Philippe Reynaert ugyanott, Londonban csodált meg egy évvel azelőtt; a második szintén egy Waterhouse-képnek, A bájitalt ivó Trisztán és Izoldának a reprodukciója volt, amit előző este Brüsszelben, a Szépművészeti Palotában látott. Az elsőn Izolda lábánál egy nyitott könyv hevert, míg a másodikon a festő eltekintett a könyv ábrázolásától.
Hősünk zaklatott tekintete egyikről a másikra vándorolt. Milyen könnyű a rejtély megfejtése, rá kellett volna jönnie! Hány festőt ihlet meg annyira egy téma, hogy azt kétszer, vagy akár többször is megfesti! De micsoda hasonlóság! Ez olyan, mint a különbségkeresős játék, amelyben meg kell találni a két kép között levő hét különbséget! Hát ezért keverte össze a két festményt! És ezért választotta az optikus ezt a két Trisztán és Izolda-képet a kirakata díszítésére: hordjanak jó szemüveget, javasolta potenciális vevőinek, és könnyebben össze tudják hasonlítani a két művet! Philippe még elképzelte Waterhouse-t, amint befejezi a második képet és nevet a jó tréfán, amit leendő csodálóival űz: várjon csak, kedves Reynaert-em, meglátja, valami olyat tartogatok önnek, amire nem számított…
A brüsszeli festményen – nevezzük így azt, ami a Szépművészeti Palotában volt kiállítva – Waterhouse a szereplőket kissé távolabbról ábrázolta, ami miatt a hajó vitorlájának alja éppen a fejük felett helyezkedett el. A londoni képen – nevezzük így azt, amit Philippe ott látott, egy évvel azelőtt –, Izolda ruhája már nem borvörös, hanem lágyabb, rózsaszínesbe hajló piros volt, a fiatal nő köpenyének színe és mintája is különbözött kissé, és fátylán kis koszorút viselt, mely a brüsszeli képen nem volt látható. Sőt, a londoni képről a várkastély is hiányzott, ami a brüsszeli képen rajta volt, és ha Londonban épp úgy, mint Brüsszelben, egy palack volt a két szerelmes mögötti padon, Londonban az sokkal inkább balra állt. A fiatalok testtartása és arckifejezése szintén különbözött kissé egymástól a két képen, ahogyan a végzetes kehely formája is.
Minél tovább tanulmányozta Philippe Reynaert a két festményt, annál inkább feltárult előtte mindegyik kép sajátos jellege. Csak hosszú percek múltán tudatosult benne hirtelen, hogy hamarosan indul a gépe. Egy pillantást vetett a karórájára és megrémült. Türelmetlen mozdulattal belökte az üzlet ajtaját, és amikor néhány másodperc elteltével kilépett, kabátja jobb zsebébe csúsztatta azt a fehér színű, értékes tárgyat, amelyről sejtjük, mi lehetett. Mivel azonnal teljesen biztos volt benne, hogy helyesen cselekszik, épp csak feltette a szemüveget; elég volt néhány másodperc, hogy a tükörben, amit a fiatal, közönyös optikusnő tartott elé, megtalálja az álombeli fényképen felfedezett önmaga pontos képét. Azonnal visszatette régi szemüvegét, sietősen fizetett és elvitte a remek szemüvegkeretet, még csak be sem csomagoltatta.
Míg úgy rohant a Picadilly Circus felé, ahogy csak a lába bírta – s közben szlalomoznia kellett az egyre sűrűbb tömegben -, arra gondolt, hogy másnap reggel Brüsszelben elviszi az új keretet egy optikushoz, hogy az a megfelelő üveget beletegye. Majd eszébe jutott, hogy nem lesz rá ideje: kora reggeltől késő estig egyik értekezlet a másik után, egyik unalmasabb egyébként, mint a másik. De olyan türelmetlen volt! Lehetetlen még egy nappal tovább nyújtani a már úgyis túl hosszú várakozást, hogy az új szemüveg elkészüljön! Mit tegyen? Eszébe jutott a Steve McQueen által alkalmazott csel: nyugodtan elmegy az optikushoz, késve érkezik az irodába, és nem számít, ha elmulaszt néhány értekezletet: a nyakán díszelgő nyakrögzítő miatt – amiről azt fogja állítani, hogy a londoni taxi koccanásának következménye – senki nem mer neki semmit szólni.
Vajon sejtette-e hősünk – nevezzük így utoljára -, amikor beviharzott a Picadilly Circus metrómegállóba, hogy az új szemüveg, melyet nemsokára viselni fog, egy legenda szereplőjévé fogja tenni? Hitte volna-e – miközben a kövér hölgy, akit hiába próbált megelőzni a mozgólépcsőn, és aki majd’ felnyársalta a tekintetével, és minden vonásában a reggeli repülőjáraton mellette ülő hölgyet juttatta eszébe -, hogy annak eredményeként, hogy egy legenda szereplőjévé válik, puszta megjelenésétől számtalan rajongója és paparazzi hatalmas lázba jön? Vajon el tudta volna képzelni – amikor futva a peronra érve látta, amint a metrószerelvény kihúz az állomásról, és magában mérgelődött, hogy hosszú perceket kell várnia a következőre -, hogy a számtalan rajongó és paparazzi, akik azt állítják, hogy mindent tudnak az életéről, nem zavartatja magát és hazugnak, beteges fantáziálónak fog nevezni, mert veszem a bátorságot és feltárom ennek a híres szemüvegkeretnek az igazi eredetét? És vajon sejtette-e, amikor utolsó utasként, teljesen kifulladva in extremis felszállt a Brüsszelbe tartó járatra, boldogan, hogy még aznap este megmutathatja Myriamnak és Matthieu-nek, mit vett, és megoszthatja velük a két, döbbenetesen hasonló Waterhouse-mű létezését, hogy az e fontos kinyilatkoztatás megtételére általam kiválasztott nap az lesz, amelyen ötvenedik születésnapját ünnepli, és mindazok, akik arról tudomást szereznek, nemcsak soha többé nem néznek már ugyanúgy arra a fantasztikus fehér keretes szemüvegre, de soha többé nem fognak hinni Georges Sadoul A filmművészet története hetedik kötetének létezésében sem?
Fordította: Károly Judit
[*]Insas (Institut National Supérieur des Arts du Spectacle) Színház- és Filmművészeti Főiskola
[**] A film francia címe La Mélodie du bonheur, szó szerinti fordítása: A boldogság melódiája
Illusztráció: “Emond-Reynaert”-szemüveg
Ezek is érdekelhetik!
Petro Maha: 302 perc →
ENDER ARAT: TÖRÖKORSZÁG − MAGYARORSZÁG →
Bánfai Zsolt: „Az ösvények gyaloglással jönnek létre” →
