Marie Luise Kaschnitz: Requiem
•
I
Foglalkoznom kell a halállal
a fekete csődörrel,
mely vállával töri be
a biztos falakat,
patájával tiporva
a fényezett padlókat.
Drót-sörénye széttépte függönyömet,
jég-lélegzete vakká fújta ablakomat,
imáimat átkokkal lődözte keresztül,
vörös haragot vert szelídségemből,
éjszaka rikoltva forgott a tetőn,
a szarufán át hagyta látnom szobádat,
nem volt benne asztal,
ágyad helye eltűnt,
könyveid közt fonott koszorúk,
a szőnyegen hó.
Ekkor felfelé ragadott téged a folyón.
Mit tudott a híd?
Mit tudott az ár?
S akkor beágyazott téged fent a nyári kertben.
Mit tudott a nyárfa, a hold?
Kobaltot sugároztak a falak,
a nedves
kavicsos úton bátor haldoklók mentek
és lemondón intettek. Fiatal nyulak iramodtak
a rózsaágyástól az aranyfoltos gyepre.
Mit tudtak a rózsák,
mit tudtál te?
Csak meneküljünk, kértem,
vissza a hársak karja közé,
csak meneküljünk, kértem,
vissza a borostyán-falhoz.
A méhek dobja pereg,
szökdelnek az almák,
életvizet permetez
és zeng a kút,
minden készen áll
jó férfinak és jó asszonynak.
S én ujjadnál fogva rángattalak,
és ráztam válladat,
és meg se moccantál.
Aludtál. Aludtál,
egy férfi a csónakban egyedül –
Halászlámpád
hangtalan távolodott az éji zöld víz tetején.
Mögöttem állt valaki,
nem-emberi kezét
ajkamra szorította,
döngölte a sziklatalajt
s a rázkódó földet,
ezt mormolta: Hallgass,
hadd menjen.
S mialatt te aludtál,
fent építették a házat,
és átkaikat, tréfáikat
kiáltozták a tető ormáról lefelé.
Bensőmet döfte a préslevegős fúró,
a kavicsok a lengőszitába ugráltak befelé,
te nem hallottál semmit. Egy ház emelkedett levegőből
és szádról egy mosoly, hogy maradjak.
A pályatöltésen a vonatok
magukkal vitték erdő-nyiladékaikat,
bejáratlan útjaikat.
Tengereik só-fuvallatát áthajították
néked a csaliton.
Városaik Genova és Amszterdam
csillogó fal-koronával
hajoltak ki az ablakból,
én pedig integettem és kiabáltam
fel a gördülő kocsikhoz:
ne várjatok,
mi a halálba vertünk gyökeret,
ne várjatok.
Nem kaptál csíkos csaláninget,
ajkadtól nem vontál el csordultig teli kelyhet,
nem kellett éhezned, sem tövisekre feküdnöd.
Csak meghalnod.
Egy vörös korallfa,
mesélték nekem,
átnőtt fejeden,
Megfojtván gondolataidat.
Közben a felhők királyian
húztak ágyad fölött.
Az első arany fillérecskék becézőn
szálltak az alvó arcára alá.
És szomorú szemed szörnyű
komolysága mögött
még mindig láttam a szerelmet,
a vőlegényi ragyogást.
Míg a pályatöltés fölött a foltos ebek
úgy vonítottak, mint az Alvilágba
visszaűzetett kárhozott lelkek serege,
míg nyári kerti halotti szobádba,
hol az asztalokon túlburjánzó rózsák,
a közeli folyóról az üvegesen tiszta estben
betört a hajósziréna, a ködkürt,
És páracsíkokat húzott a szeptemberi fűben.
Hamuval fedték be akkor
szíved tüzét,
néznem kellett, szikráról szikrára
hogy hamvad az el.
II
Az álomból kinyújtom kezeim,
megérintek egy csont-tárgyat, mely földdé válik,
mint vadgalambjaimat, úgy csábítom haza
a felhőfoszlányt, mit felfal a fény,
félszegen, megkésve mondok neked köszönetet,
a gyökeres talaj alatt hallom a csermelyt.
Kit akarok megcsókolni –
egy maszk ajakát –
Odakuporodni még és sírodra gyűjteni
két fenyőtűt, három csepp mézet,
két maréknyi hullám-tajtékot,
egy ajkadról vett csókot,
egy poshadt vízzel teli kagylót,
egy piros figurás cserepet,
három szót: búcsú, pályaudvar, Termini,
egy samlandi kalászt, egy kaiserstuhli szőlőt.
egy menetszél-sapkát. Mily kurta, mily kurta,
mily kurta az emberélet.
És nincs vigasz, mert az én vigaszom te voltál,
és nincs tanács, mert az én tanácsom te voltál,
és nincs oltalom, mert az én oltalmam te voltál,
és nincs szeretet, mert a te kedvedért
szerettem én a világot.
Csak jajszó a fáért, mely már nem öregszik,
mely leveleit már nem hullatja el,
és áll a fekete őszben
és áll a hómezőben
és áll még a márciusi esőben
és fémmé váltak levelei
és kísértetiesen csilingelnek a tavaszi szélben.
S hiábavaló vágy, hogy a komor beteljesülés
felsége meghátráljon előled.
Hogy összeszorított pilláid felpattanjanak
és szétváljanak összekulcsolt kezeid,
hogy megint énbennem lakjál.
Egy boldog ember.
Hogy hangod, mely hosszú időre elhagyott,
visszatérjen hozzám.
Nevetésedet nem karcolta senki
fekete lemezre,
melyet éj közepén finom gyémánt-tűvel
lejátszhatnék magamnak.
Csak árnyad ül együtt
az enyémmel,
iszunk rezinát
a Hét Fivérben
a vár lábánál.
Csak a te árnyad s az enyém
utazik az estben
a sötét
tigris-csíkos
Márvány-tenger fölé.
A te szemeid az én szemeim,
nyitva vannak örökre,
nézek, egyre nézek,
könyörülj rajtunk Istenem
III
Ám ez itt a te másik temetésed.
A halászfiúk léptei
háncs-talpakon könnyedén
kísérnek téged lépcsőn lefelé,
napod szétpattan a vízen,
a menyasszony-babák legszebbike
nyújtja neked kezét
a Capodimonte ablakából,
utolsó kísérőid a süvölvény seregélyek,
Rómának népe táncol testeden.
Egyszer majd fellázadok,
mint mind a legyőzöttek,
s a ragyogó vizet
hagyom zubogni a csapból.
Megfésülöm hajamat
s az ablakszárnyakat kitárom.
Te vizes kezemre szökkensz,
hajamat a fésű fehér fogaival cibálod,
forró szél, keblemre veted magadat.
Emlékképpen tiéd lesz majd
ringó nyári füvem,
köszönetül tiéd
az én vérző rózsám,
becsülésem jeleként tiéd
szálldosó alkonypírom,
tiéid szeretetből
könnyeim.
Mert volt oly idő,
mikor nem ismertelek.
Most oly idő járja,
hogy többé nem vagy velem.
Ezeket nem szabad összetéveszteni.
Vajon ugyanúgy megyek-e oda ismét
lobogó hajú diákként
este hazatérőben,
hogy ne így köszöntsenek:
a szentség-eledel
még nem fogyott el.
Ezt az éhséget már sosem érzem,
ha meghalok, akkor sem.
Létezni – nélküled.
Annyit mondanék,
hogy léted törvény volt,
mozdulatod hiány,
szemed tűz.
Annyit mondanék,
hogy te a haldokló vidéki házakat szeretted
s a kifakult királyi palástokat,
és minő kiváló sejtésed volt
a szegényekről.
Annyit mondanék,
hogy szenvedélyesen követted gondolataidat,
ahogy vadász a szarvast. Úgy is,
hogy azok végül sok sebet ejtettek
rajtad, halálosakat.
Annyit mondanék,
hogy te minden embernek
visszaadtad méltóságát,
s megbecsülésképpen magasba emelted,
ami mindenkit megillet.
Ám arról hallgatni szeretnék
ami csak kettőnkre tartozott.
A nevekről, melyeket egymásnak adtunk,
naponta újakat,
s hogy egymás mellett félelem nélkül hogyan nyugodtunk.
Mert te a titok ölébe
ágyaztál engem,
falak közé, melyek ott inognak
a már-nem-fontosban,
a tartam-nélküliben,
a hamarosan-náladban.
IV (Kóda)
Pörge kalapos révészasszony
láttad őt vajon?
Láttam, szólt az asszony.
Pásztor halott báránnyal
láttad őt vajon?
Láttam, szólt a pásztor
Bányász fehér lámpással
láttad őt vajon?
Láttam, szólt a bányász.
Mely úton ment, révészasszony?
Vízen által száraz lábbal.
Melyik úton ment el, pásztor?
Hegyen által könnyű lépttel.
Melyik úton ment el, bányász?
Földnek mélyén feküdt csöndben.
Mi volt az arcára írva?
Béke, mondta mindjük, béke.
Fordította: Erdélyi Z. János
Marie Luise Kaschnitz (1901–1974) német író és költő.
Karlsruhéban született. Érettségi után könyvkereskedőnek tanult. Férje archeológus volt, ezért sokszor jártak Franciaországban, Olaszországban és Görögországban.
Már a 20-as években jelentkezik versekkel, de tehetsége igazán a II. világháború után bontakozik ki. 1947-ben jelennek meg azok a költeményei, melyeket a náci Németországban nem adtak ki.
Lírájának ihletője az emberiség iránti részvét és az aggodalommal átitatott érzékeny, költői lelkiismeret.
Egy idő után elfordul a tágas szerkezetű, nagy igényű lírai alakzatoktól, s egy szűkszavúbb, koncentráltabb, tárgyszerűségre törő költői nyelvet alakít ki.
A verseken kívül írt még regényt, elbeszéléseket és esszéket is.
73 évesen Rómában hunyt el.
Megjelent verskötetei: Gedichte (Költemények) (1947); Totentanz und Gedichte zur Zeit (Haláltánc és költemények a korhoz) (1947); Zukunftsmusik (A jövő zenéje) (1950); Neue Gedichte (Új költemények) (1957); Deine Schweigen – meine Stimme (Hallgatásod – az én hangom) (1962); Ein Wort weiter (Egy szóval tovább) (1965); Kein Zauberspruch (Nem varázsige) (1972).
Illusztráció: Marie Luise Kaschnitz
Ezek is érdekelhetik!
Ender Arat: A BARTÓK BÉLA EMLÉKHÁZ* →
Jure Jakob: Süketek tanítója, némák tanulója (részletek) →
Hasszanal Abdullah: Szorongás a Tejúton, Csontjaim messzire utaznak →
