ENDER ARAT: TÖRÖKORSZÁG − MAGYARORSZÁG
Egy nagykövet emlékei
(részletek)
İBRAHIM MÜTEFERRİKA
İbrahim Müteferrika az első török nyomda megalapítója, jelentős könyvkiadó, író és betűmetsző vésnök volt. Az Oszmán Birodalomban újnak számító tudományokba bevezető műveket alkotott; ő hozta az országba a reneszánszról az első híreket. Jelentős szerepet játszott az oszmán katonai rendnek az európaihoz hasonló módú megreformálásában, Usulü’l-Hikem fi-Nizam’ül-Umem (‘A népek rendszeréről való bölcsesség szabálya’) című munkájában ő használta először a Nizam-ı Cedit, azaz az ‘új (katonai) rendszer’ terminus technikust.
İbrahim Müteferrika olyan világban élt, ahol Bacon, Newton, Galilei, Kepler, Descartes és Harvey, illetve műveik a „nagy évszázad”, azaz a XVII. század és a „felvilágosodás korá”-nak nevezett XVIII. század együtt élt a középkorral.
1674-ben az erdélyi Kolozsvárott (ma Románia, Cluj) egy szegény magyar család gyermekeként jött világra. Eredeti nevét nem tudjuk. Egy reformátusnak nevezett, de valójában az akkori keresztény világban titkolandó felekezet, az unitáriusok kollégiumában tanult. Az unitáriusok nem fogadták el a keresztények Szentháromság tanát (az Apa − Fiú − Szentélek egységét) és Krisztus Istenné válását. Három világi témát: a tudományt, a földrajzot és a nyomdászatot tekintették különösen fontosnak. İbrahim Müteferrikát különösen erősen foglalkoztatta a földrajz. Ennek a tudományágnak a fejlődést a keresztény hit alapját képező és szentnek tartott Biblia akadályozta.
İbrahim Müteferrikát a kor embereit általánosan meghatározó vonások mellett a tanulás, a megértés és a tanultak átadásának vágya jellemezte. Risale-i İslamiyye (‘Kis könyv az iszlámról’) című munkájában írja: „Már gyermekkoromban olvastam Mózes öt könyvét, az Evangéliumot és a Zsoltárok könyvét, de Mózes öt régi könyvének betiltott fejezeteit is szerettem volna olvasni…” Kinyomtatta Katip Cselebi Dzsihannüma (‘Világtérkép’) című munkáját. A művet kiegészítő fejezetekben az első nagy csillagászokról és a Nap körül forgó Földről, illetve a kérdésről folyó vitákról írt, tanúsítva, hogy tudásvágya egészen a pápaság tiltólistáján szereplő kopernikuszi rendszerig terjedt.
İbrahim Müteferrika nem volt menekült. 1692-ben Thököly Imre Habsburg-ellenes felkelése során egy, a környéken tartózkodó oszmán alakulat fogságába esett. Isztambulba vitték, és eladták rabszolgának. Áttért az iszlám hitre, felvette az İbrahim nevet, és mint a kor nagyvezír-helyettesének, İbrahim Paşának ajánlott Risale-i İslamiyye című munkájából tudjuk, az iszlám vallás beható tanulmányozása mellett az unitárius hit és a kereszténység kérdéseivel is foglalkozott.
Magyarul, latinul, törökül, arabul és perzsául is tudott. Az oszmán állam törvényeinek alapos ismerete révén pályája gyorsan emelkedett. A szerájban müteferrika rangot ért el, ami azt jelentette, hogy a szultán és a vezírek ügyeivel kellett foglalkoznia, és parancsaikat a megfelelő személyekhez eljuttatnia, vagyis diplomáciai, kísérői és tolmácsi feladatokat kellett ellátnia. 1715-ben például III. Ahmed szultán levelét vitte Bécsbe Savoyai Jenő herceg számára.
1716 végén az ausztriai hadjáratban kapott megbízatást. 1717-ben II. Rákóczi Ferenc mellett tolmácsi és tanácsadói munkát bíztak rá, és a fejedelem 1735-ben Tekirdağban (Rodostóban) bekövetkezett haláláig hűségesen el is látta ezeket a feladatokat. Rákóczi a halála előtt Ali Paşa nagyvezírnek címzett végrendeletében is kifejezte elégedettségét: „Hűséges tolmácsomat, İbrahim Efendit a szultán kegyes jóindulatába ajánlom.”
Az 1737-1739-es oszmán−osztrák−orosz háborúban İbrahim a török−francia érdekeket képviselte; és magára vállalta az oszmán seregben harcoló magyar katonák levelezésének intézését. Ő vezette az orsovai várnak az oszmán állam részére történő átadásáról szóló tárgyalásokat. 1743 végén ő vitte Dagesztánba Aszmaj Ahmed kajtaki káni kinevezési okiratát. Visszatérése után a szultáni díván történészének feladatát kapta, és ezt a funkciót töltötte be haláláig.
Igazi hírnevét Isztambulban a nyomdászattal szerezte meg, „nyomdász İbrahim Efendi”-ként emlegették.
Az 1445-ben Mainz városában Johannes Gutenberg által létrehozott nyomda után 1460-ban a franciaországi Strasbourgban, majd Itáliában: Rómában, Velencében, Firenzében, Milánóban és Torinóban s 1773-ban Budán is megkezdődött a könyvnyomtatás. Hősünk ifjú éveiben Erdélyben megismerkedett a nyomdászmesterséggel. Néhány nyugati forrás szerint már a nyomdaalapítás előtt, 1718-ban térképnyomtatási engedélyért folyamodott. Az 1719-ből származó k1isé − amely a Márvány-tenger térképét ábrázolja −szintén arra mutat, hogy már rendelkezett térkép-nyomtatáshoz szükséges berendezéssel.
Az Oszmán Birodalomban 1494 óta ismerték a nyomdászatot, 1492-ben ugyanis II. Bajezid szultán befogadta a spanyol Izabella királyné és Ferdinánd király inkvizíciója által elüldözött zsidókat, akik nyomdát is hoztak magukkal. Mielőtt İbrahim Müteferrika nyomdája 1729-ben működésbe lépett volna, a zsidók, más kisebbségiek és a misszionáriusok Isztambulban, Izmirben, Szalonikiben és Aleppóban összesen már harminchét nyomdát alapítottak; 1485-ben azonban II. Bajezid a sejhüliszlám nyomására betiltotta az arab betűs nyomtatást, és a tilalmat 1515-ben Szelim szultán is meghosszabbította. Ekkoriban, az 1476-tól nyomdával rendelkező Angliában a férfiak 60, a nők 40%-a tudott írni-olvasni, ugyanakkor az Oszmán Birodalomban ez az arány nem haladta meg a 2-3%-ot.
Az 1720-ban ideiglenes követként Párizsba küldött követ, Yirmisekiz Mehmed Çelebi magával vitte fiát, Mehmed Said Efendit, aki bejárta az egész várost, és eközben meglátott egy újságot, s benne egy cikket az édesapjáról. Azonnal felkereste a nyomdát, majd hazatérése után találkozott İbrahim Müteferrikával, és megbeszélték nyomdaalapítási terveiket. 1727 júliusában kezdtek a megvalósításhoz, amikor végre III. Ahmed szultáni utasítása és Yenişehirli Abdullah Efendi jogi állásfoglalása engedélyt adott a török nyomda megnyitására. Az első nyomtatvány a Vankulu Lugatı néven ismert arab−török szótár 1729 elején hagyta el a nyomdát.
A műhely felszerelésében oroszlánrészt vállaló Mehmed Said Efendi egy idő múlva kiszállt az üzletből, így a nyomdászat ügye İbrahim Müteferrikára maradt.
Második kinyomtatott könyve, Katip Çelebi műve, a Tuhfetü’l-Kibâr fî Esfâri’l-Bihâ (‘A nagyok ajándékai a tengeri hadjáratokban’) széles körű földrajzi ismeretekkel szolgál. A harmadikként kiadott afgán történelmet, a Tarih-i Seyyahot maga Müteferrika fordította latinból, a negyedik anyagát régi kéziratok közül válogatta, ez lett a Tarihi-Hindi Garbi (‘Nyugat-India története’), amelyben Amerika felfedezésével ismerteti meg az olvasót. Az élete folyamán 17 könyvet megjelentető Müteferrika halála után a harmincnyolc éves hallgatásba merülő nyomda álma mindössze egyszer, a Vankulu Lugatı második kiadásával szakadt meg. Ez a megszakítás ékes bizonyítéka annak, hogy a megkezdett munka legfontosabb eleme a minden irányú tudás iránti nyitottság volt.
A nyomdászat eleinte meglehetősen lassan fejlődött Törökországban: az első évszázadban mindössze 180 könyvet tudtak megjelentetni. A második nyomda Müteferrika után hatvanhat évvel kezdte meg működést. Ennek a késedelemnek a fő oka a vallási bigottság volt, vagyis az, hogy a sejhüliszlámok sokáig tiltották a vallási művek nyomtatását. Az első vallásos mű, amelynek a kinyomtatására a sejhüliszlám engedélyt adott, a Risale-i Birgivi (‘Birgivi könyvecskéje’) csak 1803-ban jelenhetett meg. Akik nem a vallási bigottságot tartják a késedelem okának, arra hivatkoznak, hogy csak Isztambulban 90 000 kalligráfus működött, és az állam azért nem támogatta a könyvnyomtatást, hogy ők ne maradjanak munka nélkül. A sejhüliszlám ítéletének megfogalmazása, miszerint „szótárak, logikai, filozófiai és asztronómiai műveket” szabad, de „iszlám vallásjogi, teológiai, művek, Korán-magyarázatok és a prófétai hagyományok tárgykörében” tilos könyveket kinyomtatni, arra utal, hogy a vallásos körök nem viseltettek különösebb jóindulattal a nyomdák irányában.
* * *
JÓZEF ZACHARIASZ BEM − MURAD PAŞA
Mind Lengyelország, mind Magyarország nemzeti hőse, Józef Zachariasz Bem tábornok egyben az Oszmán Birodalom jelentős pasája. A magyarok mellett harcol, amikor 1849-ben az orosz−osztrák seregek súlyos vereséget mérnek a függetlenségért küzdő magyar csapatokra.
Budapest budai oldalán, a Külügyminisztérium melletti tér Bem nevét viseli. A tér közepén impozáns talapzaton, fején tollas kalappal, sebesült jobb karja kötésben, bal kezével előre mutatva áll Bem apó − Murad Paşa. A Bem apó nevet katonáitól kapta. A talapzaton a „Piski csata 1849” cím alatt a következők olvashatók:
„A hidat visszafoglalom
vagy elesem.
Előre magyar!
Ha nincs híd, nincs haza.”
A talapzat hátoldalán Petőfi Négy nap dörgött az ágyú... című költeményéből véstek fel pár sort. A vers alatti felirat: „Legyen ez a szobor a világ előtt a magyarok felszabadításának simboluma!”
Józef Bem 1794. március 14-én a galíciai Tarnowban született. A város korábban Lengyelországhoz tartozott, de 1772-ben a Habsburgok kezébe került, amikor a lengyel földet felosztották Ausztria, Oroszország és Poroszország között. Bem egész katonai pályája során − ha különböző országokban is − hazája függetlenségéért küzdött.
A varsói katonai akadémián végzett Bem Napóleon 1812-es oroszországi hadjáratában a lengyel tüzérek kötelékében vett részt. Különösen 1813-ban, Danzig védelmében tüntette ki magát.
1815-ben hazatér, és belép a lengyel hadseregbe. A varsói tüzériskola tanára már, amikor elnyeri a tábornoki címet. Rendkívüli lelkesedéssel, hathatósan küzd Lengyelországnak az oroszok ellen folytatott szabadságharcában (1830-1831), majd a vereség után előbb Lipcsébe, majd Párizsba menekül. A franciák a Légion d’honneurrel tüntetik ki.
Bem tábornok csatlakozik az osztrákok ellen felkelő magyarok vezetőjéhez, Kossuth Lajoshoz. Erdély védelmét kapja feladatul. Az osztrákokéhoz képest kicsiny seregével 1849. február 9-én nagy sikert ér el a püski hídfőnél. Harc közben úgy esett le a lováról, hogy eltörött a karja. A piski csata után vissza kell térnie, hogy megvédje a benyomuló oroszoktól Erdélyt.
Magyarország világhíres költője, Petőfi Sándor Bem tábornok szárnysegédje lett. Bem fiaként szerette a költőt, és igyekezett őt a harcmezőtől távol tartani. Július 31-én a Segesvár melletti ütközetben az orosz túlerő felmorzsolta a magyar sereget. Bem tábornok akképpen menekült meg, hogy halottnak tetette magát. Szárnysegéde, Petőfi Sándor 1849. július 31-én úgy halt meg fiatalon a csatatéren, ahogyan azt híres versében megénekelte. Szobra éppen szemben áll a Duna túlpartján lévő Bem-szoborral.
Bem tábornok az utolsó pillanatig kitartott a segesvári csatában, de amikor véglegessé vált a vereség, követte Kossuth Lajost, és ő is az Oszmán Birodalomban keresett menedéket. A hűséges Weppler százados és ötszáz magyar huszár kíséretében elindult a török határ felé. Az utolsó ütközetben szerzett sebek miatt meglehetősen erejét vesztett tábornok így is eljutott Vidinbe, ahol a járás legfőbb elöljárója, Yakub Bey házában szállásolták el.
Vidini tartózkodása idején Bem tábornok áttért az iszlám hitre, és felvette a Murád nevet. Magas kora miatt nem lett volna számára kötelező, de úgy mondják, hogy a körülmetélésnek is alávetette magát.
Ezután Sumenbe (Şumnu) ment, ahol Abdülmedzsid szultántól megkapta a pasai rangot és az aleppói katonai kormányzói kinevezést. Murad Paşa 1850 elején Aleppóban levert egy arab lázadást, és az életveszélyt is vállalva megakadályozott egy keresztényeket fenyegető fosztogatást.
Murad Paşa maláriában hunyt el 1880. december 10-én. Aleppóban eltemették, de évek múlva a lengyel kormány azt határozta, hogy Bem tábornok hamvait hazaszállítják szülővárosába, és a cél érdekében a szíriai hatóságoknál megindították a szükséges eljárást.
Bem tábornak koporsója 1929. június 24-én hétfőn lengyel katonai küldöttség kíséretében érkezett meg az isztambuli Haydarpaşa pályaudvarra. A koporsót török katonák tiszteletadása mellett emelték le a vonatról, majd a török és lengyel zászlókkal borított koporsót gőzhajóval szállították át a Sirkeci pályaudvarra, ahol a lengyel kormány által biztosított külön vagonban helyezték el.
A Sirkeciben rendezett ünnepségen a török civil és katonai vezetők mellett Lengyelország, Magyarország, Franciaország és Egyiptom nagykövetei nevében is koszorúkat helyeztek el. Kazimi Olzorenski lengyel követ beszéde után Isztambul központi parancsnoka, Emin Paşa ezeket mondotta: „Kötelességemnek tartom, hogy a Török Köztársaság hadseregének nevében még egyszer tisztelettel emlékezzem a szülőhazájától távol elhunyt szent emlékű szabadsághősről és katonáról, magas rangot elért drága vezérőrnagyunkról, aki úgy szolgálta a török hadsereget, mintha török lett volna.” A magyar követ, Tahl beszéde után a tengerészek fúvószenekara eljátszotta a török, a magyar és a lengyel himnuszt, majd Emin Ali Bey polgármester-helyettes, Şerif Bey rendőrparancsnok és a Külügyminisztériumból Hakkı Bey jelenlétében megtartott ünnepség végén a fúvószenekar által megszólaltatott lengyel induló hangjai mellett a vonat elhagyta Sirkecit.
Bem tábornok / Murad Paşa visszatérése a török földről szülőhazájába sajnálatos módon 78 év eltelte után sem valósulhatott meg probléma nélkül.
Amikor a vonat a török, magyar és lengyel zászlóval letakart koporsóval a görög határra érkezett, egy görög tiszt követelésére eltávolították a török zászlót, ami aztán a három ország között különböző lépéseket és levelezést indított. İsmet İnönü miniszterelnök és Tevfik Rüştü Arar külügyminiszter leiratai, valamint az akkori varsói török nagykövet, Vasıf Çınar kezdeményezése nyomán Görögország végül bejelentette, hogy a problémát okozó tisztet megbüntették, és bocsánatot kértek Lengyelországtól, így a török−lengyel kapcsolatok visszatértek a rendes kerékvágásba, s a zászlóügy megoldódott anélkül, hogy a török közvélemény értesült volna róla.
Ekkor azonban Bem hamvainak földbe helyezése okozott problémát szülővárosának, Tarnownak. A katolikus egyház kijelentette, hogy a muszlim Józef Bemet nem temetheti el lengyel földbe. Erre meg arról kezdtek suttogni, hogy Bem zsidó volt. A katolikus bigottság nem engedte, hogy egy muszlim vagy zsidó nemzetközi szabadságharcos hazája földjében folytassa örök álmát. Végül Bem tábornok / Murad Paşa koporsóját a tarnowi Strzdecki park kis tavának közepén, hat oszlop tetején helyezték el.
Lengyelország, Magyarország és az Oszmán Birodalom hőse, akinek az egyház nem engedte meg, hogy szülőföldjében nyugodjék, így dacol az egész világ vallási fanatizmusával. Sajnos erről csak nagyon kevesen tudnak.
Tarnow főterén, Varsóban, Osztrolenkában és Lazienkiben, valamint a segesvári csata emlékére Marosvásárhelyen is állnak Bem-szobrok.
A 1956-os magyar forradalom kezdetén, október 23-án a Műegyetem diákjai a Külügyminisztérium előtt álló Bem-szobornál megesküdtek, hogy harcolnak a szovjet megszállás ellen. A Parlament épülete előtti téren gyülekező tüntetőkre nyitott szovjet ágyútűz sokak életét kioltotta. A függetlenségét folytatott küzdelemre emlékeztet a parlament épülete mellett lobogó örök láng.
Ha háttal állunk a parlament épületének, jobb felől II. Rákóczi Ferenc, bal felől Kossuth Lajos szobrát látjuk. Mindkettő − akár csak a lengyel Józef Bem tábornok −, függetlenségi harcának bukása után az Oszmán Birodalomban talált menedéket.
Magyarországon minden évben ünnepségekkel emlékeznek meg az 1956-os forradalomról. A megemlékezések a Bem-szobornál kezdődnek, ahová először vonultak a Műegyetem diákjai; a parlament épülete előtt pedig ünnepélyesen felvonják az ország zászlaját.
Amint hírét vettem, hogy 2000 decemberében Budapesten Józef Bem halálának 100. évfordulója alkalmából emlékünnepséget szerveznek, értesítettem Lengyelország nagykövetét és a magyar illetékeseket, hogy részt szeretnék venni az ünnepségen. Jelentkezésemet örömmel fogadták. Az ünnep reggelén Homoki Jánossal, a Honvédelmi Minisztérium államtátikárával, Fodor Lajos vezérkari főnökkel, a Külügyminisztérium képviselőivel, lengyel kollégám Gregorz Lubezykkel, feleségével és a követség tagjaival a Bem téren találkoztunk. Katonai fúvószenekar játszott, koszorúztunk, beszédeket tartottunk. Magam a lengyel tábornok, magyar szabadsághős és török paşa törökországi életéről szóltam. Említettem, hogy Törökország, Magyarország és Lengyelország kormányai egy közös projektet indítottak azzal a céllal, hogy Aleppóban tovább éltessék Bem apó emlékét, mert mindannyiunk feladata, hogy történelmünk közös hősére emlékezzünk. Nem tudom, ha megvalósul is a terv, Szíria mai nehéz helyzetében mi lesz sorsa…
Fordította: Tasnádi Edit
* * *
„Európa beteg embere”, az Oszmán Birodalom romjain 1923. október 29-én kiáltották ki a Török Köztársaságot, és már december 18-án − elsőként Magyarországgal írt alá a fiatal török állam diplomáciai szerződést. A 100. évforduló tiszteletére hirdette ki mindkét ország az egy évig tartó magyar-török kulturális évadot.
Ender Arat négy esztendeig, 1998 és 2002 között volt Magyarországon a Török Köztársaság sokak által szeretett, igen aktív nagykövete. A 100 éves évforduló keretében fog magyarul is megjelenni a Napkút Kiadónál Törökország − Magyarország, Egy nagykövet emlékei című mémoire-kötete, amelyben a hazánkban töltött évekre emlékezik vissza. Két rövid fejezetet választottunk a könyvből, olyanokat, amelyek Magyarországon kevéssé ismert momentumokra világítanak rá.
İbrahim Müteferrikáról hazánkban alig hallott valaki, holott Törökországban a könyvnyomtatás megalapítójaként igen nagy tiszteletben áll, és mi is érdeklődéssel fordulhatunk felé: magyar volt, és nyomdai munkája mellett tolmácsa lett a Rodostóban élő II. Rákóczi Ferenc és a Porta közötti érintkezésnek. Magyarságáról ő maga pusztán annyit árult el, hogy Kolozsváron született. Mindaz, amit itt a magyarországi életéről olvashatunk, ha valószínű is, csak feltételezés. (Törökországi működéséről izgalmas regényt írt Fikret Nesip Üçcan Tiltott Korán címmel (ford. Tasnádi Edit, Magyar Napló, 2022.))
Bem apó természetesen nem ismeretlen számunkra, de Murad Paşáról talán kevesebben tudnak….
Tasnádi Edit
Illusztráció: İbrahim Müteferrikával
Ezek is érdekelhetik!
Petro Maha: 302 perc →
Bánfai Zsolt: „Az ösvények gyaloglással jönnek létre” →
Marie Luise Kaschnitz: Requiem →
