PILINSZKY-OLTÁR (Levélfa, 51.)
A címet Melocco Miklós Ady-oltára nyomán képzeljük, de kevésbé barokkos vagy színpadszerű megoldással!
A képet a lehető legegyszerűbbre vegyük – csak félig figurálisra, vagy arra se – leginkább építészeti jellegűre. Valahogy úgy, ahogy magam is láthatom a Fiumei úti sírkert főalléja mentén „A II. világháborúban életüket vesztett magyarok” emlékművét. Ha éppen elmegyek előtte. Nem gipsz, nem is gránit, egyszerű mészkő-piramis. Előtte ugyanilyen mészkőtáblába vésett Pilinszky-versszak, az Egy KZ-láger falára írt versének első strófája:
Ahova estél, ott maradsz.
A mindenségből ezt az egyet,
ezt az egyetlen egy helyet,
de ezt azután megszerezted.
Bár képletesen tömegsír előtt állok, sorai személy szerint az én mellemnek szögezve. S még személyesebben is. Anyám is hatvanéves korában távozott, szinte egy időben a költővel. Hatvan év. Az 1921. november 27. és 1981. május 27. közé eső pár évtized Pilinszky számára elegendőnek bizonyult terjedelemre szűk, de annál jelentősebb életműve megalkotására. A háborús drámát a krisztusi szenvedéstörténetben felmutató, a „megalázottak és megszomorítottak” történelmének egyedüli realitását hirdető nagy versekkel, később pedig, igen, „a modern ember kínjára”, a „jelenlétvesztésre” töredékesen felelőkkel. S mindezek tanulságával. „Mert minden látszat ellenére és minden önzőségünk és rohadtságunk ellenére, menthetetlenül egyek vagyunk…” És… „Mint vesztőhelyen, olyan vakitó / és olyan édes. Ugy igazi minden.” Mintha egyenesen ezért jött volna: a Jóvátehetetlen jóvátételéért. „Ezekért / a kései, keserü léptekért.”
Suhai Pál, szerkesztő
Suhai Pál
2021. november 27.
T. S. Eliot szerint a lírai, a meditatív verset a költő magának vagy senkinek írja. Ezt a levelet én is így. Az alábbi tanulmányt pedig évtizedekkel ezelőtt egy stróman kezdte fogalmazni, ahogy eredetileg feladatul kapta: az irodalmi mű ingardeni rétegeinek bemutatására. Később egy tankönyvfejezet részeként jutott szerephez, immár az alteritás és a modernség istenfelfogása közötti különbség érzékeltetésére. Az előbbire az írásnak már csupán egy mondata utal, az utóbbira is legföljebb bevezetője. De megmaradt a kísérlet Pilinszky képalkotásának bemutatására, s velünk költeménye, a vers sötét ragyogása.
Abszurditásélmény és megváltáshit Pilinszky János Introitusz című versében
A tradicionális társadalmak felbomlása véget vetett annak a felvilágosodásig terjedő nagy történelmi periódusnak, amelyben Isten jelenlétének élménye a mindennapi lét tapasztalata lehetett. A több évszázados folyamattal örökébe lépő új korszakot, a modernitást a társadalom három nagy megrázkódtatása készítette elő: 1. a kozmosz végtelenségének megsejtése, a geocentrikus felfogás összeomlása, 2. később az evolúció darwini tanítása, 3. legvégül pedig a freudi felismerés, mely a tudattalannak az egyén életében játszott szerepét hangsúlyozta. Mindhárom felismerés az énnek saját világából való kiszorulását, a külvilággal szembeni konfrontációját mutatja. A szubjektum édenéből való kiűzetés újabb és újabb jelenetei közben kellett a modern embernek felnőnie megváltozott és folyton változó világa realitásaihoz.
Az új történelmi korszak tapasztalata, a felnőtt lét új öntudata korántsem bizonyult problémátlannak. A korábbi illúziók szertefoszlása, a 20. század totális politikai és gazdasági diktatúráinak tehertételei egyenesen a létezés abszurditásának az élményéhez, egyfajta „esszenciális ürességnek” és „skizofrén világhiánynak” a benyomásához vezettek. Ezzel magyarázható, hogy az abszurditás kérdése a modern–késő modern irodalom nem egy művében-áramlatában alapélményként, egyszersmind erkölcsi kihívásként is jelentkezik. Az egzisztencialista Camus Sziszüphoszának, sziszüphoszi hőseinek reménytelen hősiességét filozófiailag egy világ választja el Dosztojevszkij vagy Pilinszky János vallásosságának „mozdulatlan elkötelezettségétől”, műveik erkölcsileg mégis ugyanannak az abszurditással pörlekedő felelősségvállalásnak a kifejeződései.
Pilinszky János költészete szép példája annak, hogy a modernség meghatározásában a hagyományhoz való viszony milyen nagy szerepet játszik. De a tradíciók körét újabb és újabb világokkal tágító Weöres Sándor-i mítoszverssel, a Füst Milán-i látomásos szerepvers „objektív kórusával”, vagy Kálnoky László szerepváltó: pokoljárást bohóctréfára cserélő költészetével szemben a figyelem itt egyetlen műre: a Szentírásra fókuszálódik. A katolikus Pilinszky lírája így vezeti a modern embert a Bibliához vissza, ahhoz a könyvhöz, amely a régiség kultúrájának századokon át egyik „természetes” forrása volt. A közelebbi vizsgálat azonban azt is nyilvánvalóvá teheti, hogy ugyanannak a könyvnek a hagyományos és modern olvasata között milyen óriásiak a különbségek (talán elég itt a Szigeti veszedelem eget-földet uraló Teremtőjének, másfelől az Introitusz című Pilinszky-vers „lehúnyt szemű” Istenének különbségére, a megjelenítésükben mutatkozó tapasztalat és világfelfogás eltérésére utalni).
Pilinszky egyik kritikusa (Radnóti Sándor: A szenvedő misztikus, Literatúra, 1975/1.) az istenkereső, a vallásos közösség embere és a misztikus istenélményét állította szembe egymással. „A misztika – szűkebb értelemben a vallási élmény abszolút közvetlenségének ideológiája – a maga nagyon általános szintjén kettős funkciót tölt be. Kérlelhetetlenül föltárja az élet föloldhatatlan ellentmondásait (…) s ugyanakkor azok eredeti, szétválaszthatatlan egységét Istenben szemléli. Ennek az egységnek a zárt szimbólumaként Isten jelen van a misztikus számára, ha nem is avatkozik be, nem is kormányozza a világot. Ez szigorúan elválasztja az istenkeresőtől. (…) A misztikus nem keresi a közvetítést, mint az istenkereső, s nem fogadja el a közvetítést, mint a konvencionális vallások embere, hanem szubjektív élményében átéli a közvetlenséget. E nem frivol, nem a világnak hátat fordító, hanem épp a világ fájdalmait elszenvedő közvetlenség” Pilinszky világnézetének legfőbb jellemzője.
Erről maga a költő Ars poetica helyett című esszéjében (Nagyvárosi ikonok, Szépirodalmi K., 1970) a következőket írja: „Albert Camus a »Sziszifusz mítosza« című (…) könyvében szemére veti Dosztojevszkijnek, hogy fölismerve a világ abszurditását, mégse írt abszurd regényt, hanem a hit vigaszába menekült. Csakhogy a világ abszurditásának fölismerésén túl – és épp a menekvés irányában – van egy még következetesebb, ha úgy tetszik, még abszurdabb lépés, s ez a világ képtelenségének a vállalása. Ilyen értelemben igaz, hogy Dosztojevszkij válasza az alázat (…), csakhogy ez az alázat – magunkra venni a világ képtelenségének súlyát, mintegy beleöltözve a lét és tulajdon ellentmondásainknak terhébe – minden, csak nem meghátrálás.”
A háború „nagy történelmi botrányában” is elsősorban ezt érzékelte a költő, a világ abszurditásának tényét: „Egyéni elkötelezettségemhez a döntő érvet minden bizonnyal nemzedékemnek épp legáltalánosabb élménye, az elmúlt világháború szolgáltatta”. Pilinszky azonban a háborút az emberiség „bűnbeesésének” csak egyik döntő, de nem utolsó stációjaként élte meg: „A tények mögül száműzött Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét” (Ars poetica helyett). A világháború utáni korszakot, a világot, amelyben élt, szintén e történelmi abszurditás jeleneként értékelte. Úgy látta, hogy a modern ember léte irreálissá vált s ezt az irrealitást csak a krisztusi tett, a szenvedőkért, a szegényekért, a kiszolgáltatottakért vállalt áldozat, a szeretet kérdőjelezheti meg, fordíthatja visszájára. Csak ez a magatartás teheti valóságossá az egzisztenciális magányába vetett vagy hullott ember létét – a másik ember számára is. A valóságos történelmi lét kezdetét, feltételét ebben a gesztusban jelölte ki Pilinszky költészete.
Egy róla szóló monográfia (Fülöp László: Pilinszky János, Akadémiai Kiadó, 1977) ezt a hatvanas évekre jellemző állásfoglalást így értékelte: „Egyetlen lehetséges magatartásnak érzi Pilinszky a mozdulatlan elkötelezettséget, a (…) nem lázadó odaadást. Ebben a szemléletrendszerben a konkrét, az egyszeri, a történeti, a tapasztalati elveszti egyszeriségét, közvetlen meghatározottságát, egyetemes érvényű jelképpé általánosítódik, s a költő megalkotja – ihletében a keresztény mítosz képzeteinek s üzenetének a fölerősödésével – a passiótörténelem vízióját, az emberi történet tragikus értelmű mítoszi látomását, amely szerint az áldozatoké, az örök szenvedőké (…) minden jelentés”.
Pilinszky költői nyelvének sajátosságára is fényt vet e megállapítás – a „nyelvi szegénységnek” a költő által öntudatosan vállalt jelenségére: „Ha megkérdeznék, mi is az én költői nyelvem, igazság szerint azt kellene válaszolnom: valamiféle nyelvnélküliség, valamiféle nyelvi szegénység. (…) Ezt kaptam. S mivel az anyanyelvben épp az a szép, hogy kapjuk, nem is akarunk hozzátenni semmit. Ezt sérelmesnek éreznénk. Olyan lenne, mint szépíteni a származásunkat. Viszont a művészetben az ilyen szegény nyelv is – ezt a szegények büszkeségével kell, hogy mondjam – megváltódhat. A művészetben a süketek hallanak, a vakok látnak, a bénák járnak, minden fogyatékosság teremtő és magasrendű erővé válhat.” (Nagyvárosi ikonok, Egy interjúból. 1969, Fülszöveg).
A nyelvi szegénység – a versbéli – egy nagyon is tudatos, Pilinszkyre jellemző költői eljárás eredménye. A „misztikusnak” az a törekvése, hogy a valóság végtelen meghatározói közül kiemelje az Istennel való közvetlen kapcsolat átélése (vagy kifejezése) szempontjából a valóban fontosakat. A közvetlenség-igény itt néhány szimbolikus ténynek vagy összefüggésnek a felmutatásában valósul meg. Ez a néhány vonatkozás azonban – s ez Pilinszky költői nyelvének valóságos csodája – képileg rendkívül intenzíven van megformálva, a világ gazdagságának benyomását kelti.
INTROITUSZ
Ki nyitja meg a betett könyvet?
Ki szegi meg a töretlen időt?
Lapozza fel hajnaltól-hajnalig
emelve és ledöntve lapjait?
Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni
ki merészel közülünk? S ki merészel
a csukott könyv leveles sürüjében,
ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel?
És ki nem fél közülünk? Ki ne félne,
midőn szemét az Isten is lehúnyja,
és leborúlnak minden angyalok,
és elsötétűl minden kreatúra?
A bárány az, ki nem fél közülünk,
egyedül ő, a bárány, kit megöltek.
Végigkocog az üvegtengeren
és trónra száll. És megnyitja a könyvet.
A vers közvetítésrendszerére sajátos kristályszerkezet jellemző: minden lapja el is takarja, de föl is fedi a másikat. Az egyértelműnek, az evidensnek és a megfoghatatlanul rejtélyesnek a kettőssége ez, amely a vers jelentésrétegében, dinamikájában, verselésében, tárgyiasságának megformálásában és képalkotásában egyaránt megmutatkozik. Ez utóbbi sajátosságairól Fülöp László a következőket írja: „Pilinszky János mindent a kép felidéző és kifejező hatalmára akar bízni. Az élmények költői látásmódjában eleve összeolvadnak a képi formákkal; a lírai élménykibontás elsősorban a vallomásanyag képekbe bontását jelenti. A képbe sűrűsödik a vers »energiájának« legnagyobb része. A kevés változatot tartalmazó témavilág, az egyöntetű élményanyag, a szűk tárgyi köröket pásztázó, meglehetősen egynemű ihlet a képiség forrásaiban megmerülve rendkívüli módon megelevenedik és meggazdagszik, újra és újra éltető áramokhoz jut. Képvilága, képzet- és motívumrendszere szembetűnően konkrét, plasztikusan tárgyias. Képteremtő fantáziája határozottan ragaszkodik a konkrétumokhoz, az empirikus elemekhez, úgyszólván hozzátapad a szemléleti képekhez” (Fülöp László: i. m.).
Pilinszky költészetében ez a tárgyiasság részben vagy jórészt (legalábbis a fönti versben) a szimbólumok nyelvén szól: az eredetileg pusztán szimbolizáló tárgyi réteg beépül az egyéb tárgyi vonatkozások világába, önálló életet kezd, ezáltal aktualizálva és láthatóvá téve a jelkép „rejtett” tárgyi-képi minőségeit. Egyfelől az evidenciára, a világ értelmét és realitását jelentő Istennel való közvetlen kapcsolatra törekvő és szimbólumokat alkotó „misztikus”, másfelől a költő eljárásának eredményeként, a költőében, aki mindent a kép felidéző és kifejező hatalmára akar bízni, aki ezeket a jelképeket eleven képi minőségekkel ruházza fel, mint pl. a „bárány” szimbólumának megjelenítésében is. A Bárány a keresztény mitológiában, és Pilinszkynél is, a Megváltó jelképe. A szó szimbólumként, önmagában ennyit jelent. A versben azonban, miközben betölti a közvetítő e szerepét, önálló életet kezd élni. Előtérbe kerül, aktuálissá válik „rejtett” tárgyi-képi minősége: „kit megöltek”, de aki mégis „Végigkocog az üvegtengeren és trónra száll”. A képi és jelképes világ áthatja, fölerősíti egymás üzenetét. A „végigkocog” hangutánzó ige, a bibliai eredetű, de kontextusa nélkül itt mégis meglepő „üvegtenger” metafora képileg is azáltal válik hatékonnyá, hogy fölveszi a jelkép eredeti vallásos jelentését – a szenvedés drámája így válhat e versben (mint általában Pilinszky költészetében) a megváltás teremtő aktusává, egy új világállapot kezdetévé, egyetlen realitássá.
A kép jelképet, a jelkép képet közvetít. De maguk a szimbólumok már csak önmagukat jelentenék, ezeknek nincs közvetítő funkciójuk? A kérdésre – Pilinszky költészetének, mélyen etikus meggyőződésének ismeretében – nem a felelet. A Nagyvárosi ikonok verseiben Auschwitz „történelmi botránya” nem írható le a múlt idő igealakjával. „Csak a vágóhíd melege, / muskátliszaga, puha máza, / csak a nap van. Üvegmögötti csöndben / lemosdanak a mészároslegények, / de ami történt, valahogy mégse tud végetérni.” (Passió). A katasztrófának ugyanezt a befejezhetetlenségét, örök emberi sorsként, történelmi passióként, a bűnbeesés drámájaként, irrealitásaként való megélését szemlélhetjük az Introitusz című versben is, azzal a jelentéstöbblettel, amelyet az abszurditással szemben az áldozatok nevében egyedül győztesen (mert egyedüli realitásként) föllépő Megváltó („bárány”) jelképe sugall. Az „ismeretlen tűzvészével”, a „lehúnyt szemű Istennel”, az „elsötétült kreatúrákkal” szemben a megöltek, az áldozatok egyedül hiteles történelmének felmutatása ez. A megváltás, a visszavétel drámájáé. A vers „geológiai” rétegei között ez az a törésvonal, amelyből a mű metafizikai minőségének, egyetemes emberi jelentésének tiszta forrása felbuzog.
Szabó Ferenc SJ
2021. november 28.
Kedves Feri Bátyám! Remélem, megbocsátod, hogy meg se várva előző levelemre a válaszodat, máris újabb levelet írok. De most a szerkesztő szólít. Te is tudod, éled, hogy mostanában jubileum jubileum hátán. Legutóbb Dante, most Pilinszky. Tudom, többször is foglalkoztál vele, magad is sorolod Találkozások. Barátok, mesterek című kötetedben. Ezek közül most az utóbbi Pilinszky-megemlékezését szeretném a Levélfára kérni, köszönettel és szíves üdvözletekkel is: Pali
2021. november 28.
Kedves Pali! Feltettem az idővonalamra egy Pilinszky-megemlékezést, amely talán a legteljesebb: személyes találkozásunkat is felidézi, Utószó volt egy az Éghajlatnál megjelent Pilinszky-válogatáshoz (STIGMA). Ha tetszik, ezt felteheted Levélfádra. Ma este 8 napos lelkigyakorlatomat kezdem. Barátsággal: Feri bá’
Pilinszky János
(1921. november 27. – 1981. május 27.)
Pilinszky János száz éve született, csak hatvan évet élt. Az elmúlt évtizedekben többször megjelentek versei, prózai írásai. Szakemberek elemezték, méltatták életművét, igyekeztek elhelyezni a modern magyar irodalomtörténetben. A jelen bőséges válogatás – „vallásos” verseiből – hosszmetszetet ad költői művéről. Valójában Pilinszky János világnézetéről, hitéről világosabban vallott prózai írásaiban, főleg az Új Ember rövid (napló)jegyzeteiben, amelyeket Gyurkovics Tibor „kis remekműveknek” nevezett. Prózáját Jelenits István gondozta és tette közzé két kötetben. (A mélypont ünnepélye, Szépirodalmi, Bp. 1984) A mostani versválogatás mellett e prózagyűjtemény olvasását, átelmélkedését is ajánlom.
„Pilinszky vallásos költő?” – ezt kérdezte tőlem legelőször egy fiatal olasz írónő a Vatikáni Rádió olasz műsorának készített interjúban, miután olvasta azt a kétnyelvű (magyar–olasz) Pilinszky-válogatást (Pilinszky: Poesie, Bologna, 1983), amely „In memoria di Pilinszky (1921 –1981)” című bevezető tanulmányommal jelent meg. Válaszomban mindjárt megjegyeztem: aki csak verseit olvassa, meglepődve tapasztalja, hogy korai költeményeinek világa sötét, reménytelen, élete vigasztalan. A költő „Kráter” szélén tántorogva szinte a végső zuhanásra vár. Kihűlt világ, hideg, hó és halál. Isten hallgat. „Sötét mennyország”. A vallásos, katolikus költő verseit először olvasó joggal teheti fel a kérdést: Hogyan lehetséges ez hívő költő esetében? Miért van az, hogy hite nem termi az öröm piros virágait?
Igaz, Pilinszky fiatalon átélte a háborút, oly korban élt, amikor a totalitárius rendszerek lágereket, koncentrációs táborokat építettek. Pilinszkyt is, mint kedvenceit, Dosztojevszkijt és Simone Weilt, megsebezte a világot pusztító rossz; egész életében gyötörte, lázadásra ösztönözte az ártatlanok szenvedése. Mint valami áldozati bárány – Krisztussal, a bűneinkért feláldozott „Isten Bárányával” – magára vette a kicsik, szegények szenvedését.
Lágerélmény, a háború rettenetének emléke, a pusztulás képei szövik át korai költeményeit (Frankfurt, Francia fogoly, Harbach 1944). Rónay György állapította meg, hogy a „Frankfurt egyik első példája annak, hogyan teremti meg Pilinszky a valóság legeldobáltabb, legütöttebb-kopottabb kellékeiből, akárcsak Beckett, a kor végleges elidegenedésének gyötrelmes mitológiáját és szimbolikáját.” Az Apokrif látomása apokaliptikus erővel jeleníti meg a költő alapélményét:
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.
Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
Egyik legelső verse (1940-ből), antológiánk címadója, a Stigma. „Hőse” e testvértelen világban, az egyre mélyülő stigmával bordái között, útnak ered a „megnyílt éjszakában”, céltalanul vándorol, majd egyszer megáll…
Mögötted hosszú csönd van és
némán előtted áll az,
kiért elhagytad mindened,
száműzetésbe mentél,
mert sorsodat ki fejtse meg,
ki az, ha ő se testvér?
Megállsz előtte, meztelen
sebed kitárva, melyet
a messzeségből melleden
nehéz hatalma ejtett.
És vársz, mint fáradt katonák,
hisz nincs már senkid itten,
Ő visszanéz az esten át,
csak néz, és meg sem ismer.
Megdöbbentő ez a záradék. A tékozló fiút a szerető atya várja az otthon ajtajában. Itt az ismeretlen Isten nem ismeri meg fiát, aki miatta hagyta el mindenét, és számkivetésben bolyongott. Hát hasztalan istenkeresése? Ez a paradox „parabola” Pilinszky „számkivetett” sorsát példázza.
Még a Szálkák melegebb tónusú verseiben is „disszonáns” elemek zavarják a megbékélést (vesztőhely, hóhér, ítélet, kivégzés). A világban levő rossz, a bűn miatt nincs végleges harmónia, nincs földi paradicsom. Az Apokrif tékozló fiújának otthon utáni sóvárgása itt is felbukkan (Egy szép napon):
Mindig az elhányt bádogkanalat,
a nyomorúság lim-lom tájait kerestem,
remélve, hogy egy szép napon
elönt a sírás, visszafogad szeliden
a régi udvar, otthonunk
borostyán csöndje, susogása.
Mindíg,
mindíg is hazavágytam.
Rónay György figyelte meg Pilinszky költészetéről: „Minden szó, minden jelző a valóság teljesebb megragadását és megidézését szolgálja…A költő nem arról beszél, milyen érzelmeket kelt benne az, amit lát, amit átél. Hanem azt adja, amit lát, amit átél, a benne megélt, a benne meglevő érzelmi tartalommal együtt. Nem a saját hangulatai érdeklik, hanem a valóság: az, ami a valóságban benne van. Képeit az látszik a valóság fölé emelni, hogy a megszokottnál teljesebben közlik a valóságot.” (Olvasás közben, 1971, 327.) Talán szabad Rónay jellemzését folytatnom, kiegészítenem. Pilinszky nem realista, nem is szürrealista, hanem „szupernaturalista”: a mélyen megragadott valóság, a jelképekké szublimált valóságos dolgok mögött az üdvösség drámája – teremtés-bűnbeesés-bűnhődés – isteni színjátéka pereg le, amelyre a szakrális szókincs, a gyakori bibliai jelképek utalnak. Mintha annak a megírandó „szakrális színháznak” kellékeit gyűjtögette volna, amelyről a Vatikáni Rádióban beszélt, és amelynek mintáját a szentmisében, a keresztáldozatot (és a feltámadást) megjelenítő krisztusi drámában látta.
Pilinszky János 1968-ban Rómában tartózkodott. Korábban már levelet váltottunk. Most személyesen is megismerkedtünk. Kérésemre három rövid előadást tartott a Vatikáni Rádió magyar műsorában: egyet három magyar költőről (Rónay György, Juhász Ferenc és Weöres Sándor lírájáról), a másodikat a szakrális színházról, a harmadikat pedig Simone Weilről. Első előadása bevezetésében a saját „vallásos” költészetét is jellemezte: „Ha igaz az, mint ahogyan sokan vallják, és köztük magam is, hogy minden művészet eredete és lényege szerint vallásos, ennek az egyszerű és fundamentális elvnek az alapján a világlíra teljes történetét is fel lehetne térképezni, mint az istenkeresés közvetlen vagy közvetett, közelítő vagy távolodó törekvéseit. Korántsem jelentene ez elvtelen eszteticizmust. Éppen ellenkezőleg. Egy hitelesebb szinten követné nyomon a lélek és a szellem kudarcait, kereséseit, válságait és fölismeréseit. A tematikus, sokszor megtévesztő költői hitvallásokon túl ez a módszer lényegesen biztosabb kalauzunk lehetne nemcsak a művészet, hanem az istenkeresés rejtett ösvényeinek föltárásában is.” (A mélypont ünnepélye. I, 339.)
Pilinszky János költészetében nem annyira a tételes vallásosságnak adott kifejezést, verseiben általában nem fogalmazott meg tematikus költői hitvallásokat, de egész életműve az istenkeresés jegyében telt.
Említett olasz bevezetőm mottójául Pilinszky Juttának c. ciklusából, a „Naplórészlet”-ből ezt az idézetet írtam fel:
„Latrokként – Simone Weil gyönyörű szavával
– tér és idő keresztjére
vagyunk mi verve emberek.”
A Vatikáni Rádió magyar műsorában tartott harmadik előadása kedvencéről, Simone Weilről szólt. Ez olyan rövidre sikerült, hogy János kérésére én magam fordítottam hozzá, és olvastam be S. Weil híres szövegét: „Az, akinek a lelke Istenre van beirányítva, amikor szegek járják át, magának a világegyetemnek a középpontjára van felszögezve. Ez az igazi centrum nem középen van, ez a tér és az idő fölött van, mert Isten túl van az időn és a téren. Szeg járta át a teremtést a téren és az időn túlmutató dimenziókban; áthatolt azon a vastag rétegen, amely a lelket elválasztja Istentől. Ebben a csodálatos dimenzióban a lélek képes, anélkül, hogy elhagyná azt a helyet és időpontot, amelyhez teste köti, képes áthatolni a tér és az idő végtelenségét, és eljutni Isten jelenétébe. Ekkor a teremtés és a Teremtő találkozási pontján van a lélek. Ez a kereszteződési pont a Kereszt két ágának metszőpontja.”
Pilinszky a Nagyvárosi ikonok-hoz csatolt két tanulmányában (A „teremtő képzelet” sorsa korunkban, Ars poetica helyett) világosan vallott két mesteréről, Dosztojevszkijről és Simon Weilről, akik a XIX. és XX. század drámáját oly mélyen átélték. Karamazov Iván és Aljosa az istentagadás és az istenhit küzdelmét testesíti meg. Ezt önmagában élte meg az orosz író, aki a nietzschei metaforával jelölt „Isten halálá”-tól eljutott Krisztusig, aki maga az Igazság, és aki irgalmas szeretetből magára vette a világ bűnét, valamennyi ártatlan szenvedését. Ez a gondolat gyakran visszatér Pilinszkynél, aki már tizennégy éves korában kezdte olvasni Dosztojevszkijt, és akinek műve második bibliája lett. Simone Weil eszmevilágával és írásaival francia kapcsolatai révén ismerkedett meg, vele is „lelki barátságot” kötött. Verseiben, főleg pedig prózájában lépten-nyomon találkozunk az 1943-ban 34 éves korában végelgyengülésben elhunyt misztikussal, aki halála előtt eljutott az Egyház küszöbég. (Most már tudjuk, hogy halálos ágyán barátnője megkeresztelte. Vö. Távlatok, 2009/2, 102–104.)
A filozófiájában gnosztikus, de szívében keresztény izraelita lány – saját vallomásai szerint – mélyen együtt érzett az izajási Szenvedő Szolga, az emberi nyomorúságot és bűneinket magára vett, önmagát kiüresítő, keresztre feszített Krisztussal (Fil 2, 7–8). Egyszer ilyen meghökkentő kijelentést tett: „Valahányszor Krisztus szenvedésére (vagy a keresztre feszítésre) gondolok, az irigység bűnét követem el.” S. Weil – és vele Pilinszky – kétség kívül eltúlozta a keresztény misztérium egyik oldalát, a krisztusi szenvedést; a húsvéti öröm, a feltámadás hite kevés helyet foglalt el lelkiségükben. De néha mindketten megsejtették (hitték) a feltámadást is. Weil azt vallotta (Isten szeretetéről és a szerencsétlenségről elmélkedve), hogy az öröm és a szenvedés egyaránt az örök Szeretet, a szenvedő Isten drága ajándékai: „mindkettőt teljesen el kell fogadnunk, mindkettőt a saját tisztaságában ízlelnünk, anélkül, hogy összekevernénk őket.”
1969 nagycsütörtökén az utolsó vacsoráról elmélkedve Pilinszky felidézi Simone Weil gyönyörű gondolatát Jézus kettős szimbólumáról: a pásztor és a bárány egyaránt jelképezi az Üdvözítőt. Az asztalnál ülő egyben felszolgáló. „Mint az első és az utolsó. Mint a Pásztor és mint a Bárány. Mert ennek az isteni szeretetnek, didergő és szomjazó, elfogadásért könyörgő isteni szeretetnek a kohójában végre értelmet nyer, és tiszta szeretetté válik minden, a világot megosztó ellentmondás. Öröm és szenvedés, halál és föltámadás. Az utolsó vacsora az isteni sűrítés »csodája«. »Ez az én testem, amelyet értetek adok.« Az isteni szeretet, s ugyanakkor az ember »testi történetének« kielemezhetetlen mélységű és gazdagságú szavai ezek. Bennük egyszerre szólal meg az, aki éhes, és az, aki enni ad. Aki búcsúzik, és aki örökre velünk marad ezentúl. Az, aki meghalt, és az, aki legyőzte a halált.” (A mélypont ünnepélye. I, 370.)
Pilinszky nem csak a keresztben hitt, hanem a feltámadásban is:
És fölzúgnak a hamuszín egek.
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.
(Harmadnapon)
Pilinszky János önmagát is jellemezte azzal, amit Simone Weil misztikájáról mondott harmadik rádiós előadásában. Mint Simone Weil, ő is megrendítően megfogalmazta igényeit korunkkal szemben a szellem és az örök emberi nevében: egy új humanizmus, a kereszt humanizmusa, a szeretet zsenialitása nevében.
Szabó Ferenc S. J.
Utószó az „Éghajlat” kiadónál megjelent Pilinszky-antológiához
http://www.tavlatok.hu/net/cikk24pilinszky_k.htm
Simone Weil-könyvek borítóképei
Halmai Tamás
2021. november 29.
Kedves Tamás! A Napút Online Levélfa-rovata a kerek évszám/ok/ alkalmából Pilinszkyről szóló összeállítást kíván megjelentetni. A terjedelem szabad (5–15 ezer karakter körül), a határidő a „fenyegető” ünnepek miatt azonban kötött: december 15. Örülnénk, ha ilyen feltételek között is tudna írásával csatlakozni megemlékezésünkhöz.
Szíves válaszáig is üdvözlettel: Suhai Pál
2021. november 29.
Kedves Szerkesztő Úr, köszönöm a megtisztelő felkérést! Két versolvasattal emlékeznék Pilinszkyre – csatolom. Megfelelne így?…
Derűs üdvözlettel: Halmai Tamás
2021. november 29.
Kedves Tamás! Osztottam, szoroztam, összeadtam és kivontam – s éppen kijött az eredmény. Megfelel, sőt… Köszönettel és üdvözlettel: SP
Két Pilinszky-versről
Borsodi Henriettának
(1) Szavakra bízott bizalom
KEGYELEM
Bogarak szántják a sötétet
és csillagok az éjszakát.
Van időnk hosszan üldögélni
az asztalon pihenő lámpafényben.
Megadatott a kegyelem:
miközben minden áll és hallgat,
egyedül az öröklét működik.
„Az előző kor keresztény irodalma a kegyelemről írt. Nekünk kegyelemből lehet csak írnunk. Egyedül Isten irgalmából. Különben el kell hallgatnunk.” Látszólag megszegi saját hitvallását a költő, hiszen ez a verse a címben jelzett fogalomról, állapotról, minőségről beszél. De egyrészt valóban ritka ez a direkt beszédirány Pilinszkynél, még a hetvenes években is. Másrészt úgy vall ez a mű a kegyelemről – erről a sorstörvényeket átcizelláló isteni komponensről –, hogy mondandóját nem teológiai pátoszba burkolja, hanem a legköznapibb életelemekből bontja ki.
A három békésen jambikus mondat három retorikai egységre tagolja a szöveget.
A nyitány lent („Bogarak”) és fent („csillagok”) működésmódját olvassa egymásra, mégpedig közös igei metaforával („szántják”), mely az univerzumot otthonná művelő igyekezet emblémája.
A második mondat emberi jelenlétet komponál az éji szcenikába. A „Van időnk hosszan üldögélni” a megajándékozottság létállapotát vetíti a lírai szereplőkre; a sötétség és éjszaka képzetkörére az „asztalon pihenő lámpafény” szelíd nyugalma válaszol;
Ég és föld egységbe tartozásának fölismerését tehát újabb követi: a tapasztalat, hogy a rendezett lét az ember számára is megélhető. Ebből az élményteljességből származik a harmadik rész elvont igazsága, a „minden”-ről az „öröklét”-re átirányuló figyelem: „Megadatott a kegyelem: / miközben minden áll és hallgat, / egyedül az öröklét működik.”
„Van időnk”, mert „az öröklét működik” – összegezhetné tekintetünk az olvasottakat.
*
Hangütésében s alaktanában is igen hasonló a Kegyelemhez az alábbi vers. Az asztalnál üldögélés-beszélgetés esti idillje szervezi itt is a szcenikát, csak a tónus fenyegetőbb („tűzvész”), a kirajzolt közérzet bizonytalanabb („Mi jött közbe?”). De épp erre a fenyegetettségre és bizonytalanságra reflektál a szöveg a szavakra bízott bizalom („Meg kell beszélnünk”) gesztusával:
TITOK
Csak a búcsu pillanatában
áll helyre az aranyegyensúly.
Sőt, mint a tűzvész, most olyan
túlzott és elnagyolt
az asztal bősége, s az orgona
bizalmas fürtje. Mi jött közbe?
Meg kell beszélnünk elalvás előtt.
A kárhozat és kegyelem közé zárt emberi jelenlét, ezt talán elég csak három további kivágattal jeleznünk, Pilinszky lírájában vissza-visszatérő tematikus fókusz: „Holott a semmi van jelen, / a világ azért tovább lüktet…” (Kárhozat); „…amennyire csak számok tudnak valakit / kézreadni és idegenné tenni, / olyan mély a mi elhagyatottságunk” (Hasonlat); „Így éltem. Hogy halok meg? / Milyen lesz pusztulásom? // A föld elárúl. Magához ölel. / A többi kegyelem” (A többi kegyelem).
(2) Valaki mégis színarany
MÉGSE
Hogy a faágak a télidőben
sokáig őrzik még a hóesést,
hogy végül, mint egy passióban
minden együtt van, ház meg erdő.
„A lemenő nap szálkamezejében”
hogy egyremegy, ki sétál, egy baka
vagy egy világszép félkegyelmű lány,
mindezt tudtam, és mégse volt elég.
„Mert van itt valamiféle szomjuság, amit még senki meg nem itatott. Nyomoruság, aminek törzse mind irtóztatóbban zihál. / Övé lesz minden hatalom és dicsőség” (Meditáció): ez a nyitott, várakozó és reményteljes antropológiai kondíció alapozza meg a fönti vershelyzetet is, csak épp fordított logikával és lelkülettel. Nem az „Övé lesz…” bizonyossága, hanem a „…mégse volt elég” veresége jegyében. Ezzel együtt sem a világvégi kilátástalanság költeménye a Mégse, aminek nyelvi-poétikai és szellemi-gondolati magyarázatát is föltalálhatjuk.
Bár két négysoros mondatra oszlik (egy fáradt meditativitás hangulatában félúton mintha megpihenne), mondattanilag egyetlen nagy és izgalmas egységet képez a költemény. Két kapcsolatos mellérendeléssel összefűzött tagmondat zárja („mindezt tudtam” – „mégse volt elég”) a szöveget. Az elsőnek tárgyasan alárendelt három tagmondat (további közbevetett-alárendelt szintaktikai mozzanatokkal: „mint egy passióban”, „ház meg erdő”, „»A lemenő nap szálkamezejében« […] ki sétál, egy baka / vagy egy világszép félkegyelmű lány”) vonul végig az 1–7. soron. Gondolatritmus késlelteti, tűnődő felsorolás készíti elő a főmondatot („mindezt tudtam”), melyhez hiányos mondatként kapcsolódik a zárlat enervált belátása-beismerése („és mégse volt elég”).
Tudását összegzi tehát számvető érvénnyel, jelképes utalásokkal a lírai én, hogy végül ismeretei összességét érdemi vonatkozásokban semmisnek ítélhesse.
Mire terjed ki tudása? A természet mélylélektanára („Hogy a faágak a télidőben / sokáig őrzik még a hóesést”), eszkatologikus dimenziókra („végül […] minden együtt van”), a különbségek talmi voltára („egyremegy” – vö. a Pascal c. versről írtakkal!). A motívumok szakrális-bibliai („passióban”) és mesei-mitikus („világszép”) aurát vonnak a szöveg köré. Emellett – mint az Apokrifra szövegszerűen visszautaló Utószó esetében – intratextuális jelentésképzésre is sor kerül: az idézőjelezett sort („A lemenő nap szálkamezejében”) A mélypont ünnepélyéből ismerhetjük: „Az ólak véres melegében / ki mer olvasni? / És ki mer / a lemenő nap szálkamezejében, / az ég dagálya és / a föld apálya idején / útrakelni, akárhová?” Tehát a költői életmű tudása-teljesítménye is csak a „mégse volt elég” megállapítására érdemes…
Csöndes, jambikus elégiaként bontakozik ki a mű, de nem hagyja cserben kedélyünket. A fölemlített esztétikai hatáselemeken túl, ahogy jeleztem, szellemi-gondolati oka is van, hogy mégse a „mégse” a feltétlen konklúziónk. Mert igaz ugyan, hogy nem volt elég (az élethez? a boldog élethez? az Istenben boldog élethez?) a beszélő tudása – de lényeges, hogy a tudása nem volt elég. Nem a hite. A reményei. Vagy a szeretet, melyet adott, kapott, megélt. A racionális ego, az analitikusan reflexív tudat kudarcát jelenti be a vers – nyitva hagyva a lehetőséget a lelki szegényeket (köztük a „világszép félkegyelmű lány”-t) követő élet esélyei előtt.
Ráadásul más nézőpontból a „mégse volt elég” a kielégíthetetlen tudásszomj szava is lehet: tudtam, jól tudtam, jó, hogy tudtam – ám szeretnék még többet megtudni. Hóról, házról, bakáról. A mindenről, az egészről, a teljesről. Innen olvasva nem az ember kudarcos képességeinek megvallása, hanem a világ kimeríthetetlen gazdagságának dicsérete a költemény.
De foghatjuk rövidebbre is.
Egyrészt: „Vesztőhely télen. Semmit sem tudunk” (Vesztőhely télen). Másrészt és mindenkorra: „Valaki mégis, nem tudom ki, / valaki mégis színarany” (Szakitás).
Ágh István
2021. november 29.
Kedves Pista! Reménykedtem a Könyvhét alkalmával, hogy megvársz – de ha nem, hát nem. Viszont ez sem akadályozott meg könyvedben, a Szélcsendben. Most éppen a Levélfa Pilinszky-összeállításán ügyködöm, s szeretném elkérni Miért sírt Pilinszky János? című versedet. Vers? Több annál: valóságos történelmi tanulmány, kor- és eszmetörténet, sőt, pszichológiai esettanulmány egyszerre. És még mi minden… Mit mondjak még dicséretedre, kedves Pistám? Engem most nagyon megfogtál, s belebetegszem, ha nem kapom meg (!). Ne vedd lelkedre, kérlek. Kérem tehát és válaszodig is minden jót kívánva barátsággal üdvözöllek: Pali
2021. november 30.
Kedves Pali! A verset elküldöm azzal a megjegyzéssel, hogy Te vagy egyedül, aki említésre méltónak tartja. Ez van. Mégis érdemes volt megírni véleményedért. Minden jót: Pista
MIÉRT SÍRT PILINSZKY JÁNOS?
Azok a hatvanas évek! mikor már fölszáradt a vér,
de még feketén átütött a felejtés gézkötésén,
mintha a rezsim a forradalom céljait teljesítené
a szabadság látszatát keltő, adagolt engedményekkel,
a letiltott Pilinszky verseskönyve is megjelent,
bár azon a hajnalon valakit még fölakasztattak,
s költészetét egyszerre kinevezték antifasisztának,
de a Gulágot, Recsket, Kistarcsát is jelentette
a nyers marharépát fuldokolva rágó francia fogoly,
s amit a költő, a magyar katona Harbachban látott.
Ezt tartotta jellemző burzsoá trükknek a titkosszolgálat,
s beindította gépezetét a nyugati útlevéllel,
értesítették az attasékat és a tudósítókat,
a mozgalmi emigráció szórványait, hogy figyeljék
napi mozgását! kinél lakik? kivel találkozik? a viszonyt
elvált feleségével, Anna M. festővel, fölújította-e?
hajtsanak föl számára nőt, netán azonos nemű partnert,
lessék ki kapcsolatait a kiadókkal, világlapokkal,
a Notre Dame s az Angyalvár körül felbukkanva
miféle lehetséges egérutakon próbál disszidálni?
tűrhetetlen gondoskodással hajszolnák száműzetésbe,
de ő csak a végtelen csönd avantgárd színpadát fedezte föl,
kedves barátja volt a Triznya kocsma vendégeinek,
míg a hivatali nyelv egyre érthetetlenebbé vált körülötte,
s mit buzgón terjesztettek, házassággal hitelesített változatban,
maga sem gondolta, hogy éppen meglógni készül,
s egyszerre, bár még a vízum le se járt, kigondoltak egy
zseniális csapdát, hízelgő ajánlatot, amivel döntésre bírják,
s megtisztelik, hogy a magyar íródelegáció tagja lehet,
amit Pilinszky a hazarendelés aljas cselének tartott,
egy nappal előbb repült Rómából Belgrádba,
hogy el ne késsen, bár csak másnapra foglaltak szobát
a Szlávijában, a Budapestről érkező delegáció tagjainak,
én Szkopjéből utaztam, mint egy kíváncsi ösztöndíjas,
ott virrasztott a hallban csomagjai fölött, míg a portás
meg nem szánta valamely hátsó sufnival,
aztán már rendben, megszokott módon folyt le
a látogatás, fölolvasással, fogadással, ismerkedéssel,
őt külön elvitték a fasizmus áldozatainak temetőjébe,
s végül a nagykövet meghívott bennünket irodájába,
mint az írószövetség elnökének kíséretét,
konyakozás közben Pilinszky helyzete is szóba került,
megdicsérte, hogy helytelen szándékától elállt,
hiába tiltakozott, hogy eszébe sem jutott kinn maradni,
a követ fokozatosan vált udvariasból vallatóvá,
akkor a szeme fönnakadt, nem látszott, hova néz,
alacsony volt, de ülve is fölénk tekintgetett,
egyre jobban begerjedt saját szavaitól,
hatalmát hévvel demonstrálta előttünk,
szinte minden embergyűlöletét áldozatára hányva,
ami a fáradtságos tisztsége alatt felgyülemlett,
viszont a kegyelemdöfést már az elnökre hagyta.
Miért vagy te az Új Embernél? Elfordultál tőlünk!
Pilinszky megvonaglott, mint valami elektrosokk alatt,
vádolva védte, s megtagadta magát, ti löktetek közéjük,
belegörnyedt a fotelbe, és keservesen sírva fakadt.
Arról a zokogásról jut most eszembe Péter,
aki háromszor tagadta meg Jézust, mielőtt
a kakas másodszor megszólalna, mikor
elvegyült a tűznél melegedő népség között,
ő is hírekre várt Kajafás házának udvarán,
és a főpap szolgálója fölismervén, mondta,
Te is a názáreti Jézussal voltál. Nem ismerem.
Nem hozzá tartozom, válaszolta Péter
s az ott állók előtt esküdözött és átkozódott.
Bizony, közülük való vagy, hiszen galileai vagy,
ijesztgették, míg el nem tűnt közülük,
s mikor nem látta senki, keservesen sírva fakadt.
Ágh István:
Szélcsend, Nap Kiadó, 2021.
Czigány György
2021. november 28.
Kedves Gyurikám! A Levélfa Pilinszky Jánossal növeszti 51. ágát. Örülnék, ha Te, aki közelről, személyesen is ismerhetted őt, vele kapcsolatos emlékeidet, ezek egyikét-másikát megosztanád velünk. (Egy jellemzőnek tartott részt bármelyik írásodból.) Vagy – ha nincs gépiratod – megengednéd, hogy valamelyiket egyik könyvedből magam begépeljem. Remélem, jól vagytok ebben a nagy járványban is! Kívánom, és barátsággal üdvözöllek, Erikának kézcsókom: Pali
2021. december 1.
Kedves Palikám! Természetesen örömmel hozzájárulok a Pilinszky Jancsival készített beszélgetéseink közzétételéhez. Sajnos, ezek az anyagok számítógépünkben nincsenek meg.
Barátsággal:
Gyuri
Töredékek Pilinszky Jánosról
A költői szigorúság és tragédia mellett – amelyet a legcsodálatosabb módon fogalmazott meg – a mindennapi életben roppant kedves, előzékeny, készséges és barátságos ember volt, akivel vidáman lehetett együtt lenni. Amikor a Kedves lemezeim című műsort készítettem, Toldalagi Pál költő házában voltunk, amelyet egyébként János gyakran igénybe vett nyári munkahelyként, nyaralóként; ez Óbuda fölött van, a hegyekben, a Táborhegyen, gyakran összejött ott barátaival. Miután az interjút fölvettük, az éppen megjelent Szálkák című kötetéből elkezdte felolvasni számomra azokat a rövid négy-öt, akár tízsoros verseket a maga mérhetetlen lassú, nyugodt és kicsengetett előadásmódjában, – csodálatos élmény volt és lenyűgözve hallgattam. Ültem, és közben sört ittunk, már nagyon fáradtak voltunk, ő egy kicsit eltűnődött, majd azt kérdezte: „Elolvassam még egyszer?” Fölolvasta volna nekem még egyszer az egész kötetet úgy, ahogy volt, mert érezte, első hallásra nem lehet megérteni. Szükség van arra, hogy újra meg újra halljuk, akkor megint mást jelent, és mást fedezünk föl benne. A vers „élőlény”, ily módon minden találkozás egy újabb találkozás, és nem egyszerű ismétlés csupán. Gyakran az érthetetlenségig tömör versei – nem is lehet biztos megfejtést adni róluk – a maguk atmoszférájukkal, hangulatukkal, formájukkal és elvontságukkal mint a zene, szinte úgy hatnak az emberre.
(…)
1973 telén nagy havazás volt, már rögzíthettem hangszalagra a művet, melynek rádiós sorsáról előtte néhány nappal beszélgettünk. Ez a mű – a Síremlék – Hommage à Debussy címen teremtette meg zenei létjogosultságát. (A különös dráma később a Várszínházban színre is került Maár Gyula rendezésében.) A rádiós változat lehetőségeit a Semmelweis utca sarkán lévő eszpresszóban vázoltuk fel. Pilinszky zenével akarta társítani a történetet, amelyben groteszk mese- és imádságtöredékek lírája fonódik össze. „Bach – mondta Pilinszky –, ez Bach zenéje által inspirált dráma.” Tűnődtünk, kávéztunk. Cigarettázott, s néhány perc múlva váratlanul Lisztet ajánlotta. Nem szóltam, kicsit zavarba hozott. Ismét tűnődtünk, azután gyermekes örömmel mondta ki a végső szót, a ráismerés örömével mondogatta: „Debussy!” A Hajós utcai lakásban ő maga elmondta kérésemre az egész egyfelvonásost, magam pedig – rövidre zárva egy-egy metszéspontján a művet – Debussy-zenéket vágtam bele. Kamaraművek, prelűdrészletek, töredék fuvolamotívumok. A konferálást Pilinszky maga fogalmazta meg, egy Malév-blokk erre szánt lapján. A rádiós változat bevezetése maradt még rám. Így hangzott:
„E néhány bevezető szót mindenféle magyarázat nélkül, egyszerű tájékoztatásnak szánom. Pilinszky János Síremlék című darabját barátjának, Szigeti Endrének ajánlotta. Műve zenei konstrukciójának ihletője – saját szavai szerint – Debussy zenéi voltak. A rádió közvetlen, szobai légkörében szükségünk van a költő személyes jelenlétére. Hangjában együtt van jelen (belső elrendeződésre késztetve) párbeszéd, monológ, háttér és statisztéria, a dráma és a színpad minden kelléke. A szöveg nem kívánja illusztrálni az ihlető zenét, és nem illusztrálhatja Debussyvel magát. Az idő két síkján megszakított, egymásra tematikus értelemben, semmiben sem utolsó drámai és zenei anyag két önálló szólamként él. Ez a kompozíció a drámai és zenei anyag páros futamában különös összevillantások, érintkezések, feszültségek próbája, kísérlete.”
(…)
Pilinszky János rögtönzéseire a történés jellemző, a drámaiság. Beszéde kemény, lelassult, közel a suttogáshoz. Szavai szuggesztívek, nyilvánvaló jelentésükön túl a nehezen érthető vagy a megmagyarázhatatlan meggyőző jelenlétével. S versmondásának monotóniájában: romantikus lobogás! Romantikus, ha végre ezt a jelzőt kiszabadítjuk a XIX. század öleléséből. A szavakat szinte egyenként, halkan, roppant súllyal ejti ki, – a szóközi szünetek, a csend kompozíciós szerepével a szavak verseiben sokágúan megszervezett akkordként hatnak. A szöveg időmértékéhez tartozik az egymást igen lassan követő szavak szükséges kicsengése, mialatt az asszociációk vízgyűrűi, körei tágulva hagyják el a szó szerinti jelentést, s míg az akkord, illetve a szó áttételei, felhangjai is hallhatóvá, érzékelhetővé válnak. A romantikus hevület nála összefér a beszéd liturgikus értelemben vett elvont fegyelmével. A vers szavait néha úgy ejti ki, mint a miséző az átváltoztatás igéit.
(…)
1979-ben, Szigeti István és Liptay Katalin rádióműsorában Pilinszky Gabriel Marcel szavait erősíti meg: Bach megragad egy olyan realitást, ami a világban nem létezik. S megismétli a „perdöntő” mondatot: a művészet lényege áttörni a tényeket (Rilke!) s eljutni a valósághoz. Bach ezt biztosan tudta. Pilinszky róla és Dosztojevszkijről szólt a leggyakrabban. A mélypont ünnepélye című költeménye bizonyára Bach-vers, mélyen az: így nincs köze semmiféle lírai tiszteletadáshoz, sem a társművészetek egymásra gyakorolt hatásához.
Czigány György: Zárófogadás,
Szent István Társulat, Budapest, 2009.
Pilinszky-kötetek a szerző fényképeivel
Turai Kamil
2021. november 30.
Kedves Turai Úr! A Napút Online Levélfa-rovata a kerek évszám/ok/ alkalmából Pilinszkyről szóló összeállítást kíván megjelentetni. Örülnénk, ha írásával csatlakozna a megemlékezőkhöz. A terjedelem viszonylag szabad (5–15 ezer karakter körül), a határidő a „fenyegető” ünnepek miatt azonban kötött: legkésőbb december 15. Tájékozódás céljából mellékelem a Levélfa néhány linkjét. Szíves válaszáig is üdvözlettel: Suhai Pál
2021. december 1.
Kedves Suhai Úr! Két Pilinszky-írásom tisztelettel igyekszem elküldeni Önnek. Első a Pilinszky-pillanat, a második verselemzés.
Üdvözlettel:
Turai Kamil
2021. december 1.
Kedves Turai Úr! Nagyon köszönöm. A Pilinszky-pillanatot választom. Nem azért, hogy a másikat illetően megkíméljem a rövidítés fáradalmaitól, hanem mert ezt remekmívű felvételnek gondolom. Czigány Györgyével vetekedőnek, akinek éppen az írása mögé kerül. Köszönettel és üdvözlettel: SP
Pilinszky-pillanat
I.
Távolról ismert. Én nagyon közelről. Szívközelből. Vasadi Péter, aki még novícius-koromból felfedezett engem zseninövendéknek a „cseresznyeboglyák” meg „lángmágnesek” meg „ólomóceánok” meg „lávaállványok” folyományaképpen, beajánlott a Mesternek olvasnivalóval. Mellékelt egy köteget az Új Emberben megjelengető jámbor dalaimból, valamint a sehol se kellő szónukleáris kísérleteimből. Az üzenet lakonikusan szivárgott vissza: „melange.”
II.
Akkoriban P. J. már méltán kultuszközpont volt. Éjjel-nappal táborozó egzaltált-kutakvó egyetemisták a lépcsőházban, P.-glosszák sietve bekötött kötelező olvasmányai a kollégiumokban. Magammal voltam elfoglalva. Nem vonzott, beállni a sorba. De egy különösen sivár alkonyon belém hasított a vágy: mégiscsak találkozni a Mesterrel. Akkori munkahelyemről, az Operaházból át lehetett látni a Hajós utcába. Pár perc múlva bejelentetlenül csengettem.
III.
A szűk, szürke folyosón sietve jött elém. Elrebegtem, hogy ki vagyok, mire félig-meddig félszegen átölelt azzal, hogy feltétlenül beszélgetnünk kell, de most éppen indulóban van Velembe Pályi Andrással, akire várt, s nem ér rá. Gondosan felvéste egy akkoriban neki postázott (Székesfehérvárról) kiállítás-meghívó borítékra titkosított telefonszámát, feltétlen hívjam fel. Eközben az egyik nagynéni kukkantott ki közénk, s fülembe súgta, betegeskedik a Jancsi. P. J. mézédes mosollyal és lépesmézízű mozdulatokkal búcsúzott. Azóta beleragadtam ebbe a tömény mézbe.
IV.
Nos, itt a bibi. Azóta eltelt negyvenegynehány esztendő. Pilinszky egyre élőbb. Minden lehető írását-írásokat róla olvastam, többé-kevésbé kívülről fújom és imázom verseit, de ezt a mézbe-öntött eleven szobrot sehol se találom. Senki sem említi. Magam se hittem volna, hogy ilyen táltosi átalakulásra képes ember. Védekezés volt, bújócska? Csendes jóvátétel és biztató jel? Sohasem kerestem többé, ez eszembe se jutott. Mintha mindent tudtam volna róla. Minden – éppen csak nekem szóló – személyest is. A már-már émelyítően tápláló, méregerős mézet. Évezredek lírakaptáraiból kikapart örökkévalóság-ízű poézis-mézet. Nekem elég volt, jóllakatott egy életre. A pillanatban öröklét!
Kenyeres Zoltán
2021. december 3.
Kedves Pali! A Vigiliában remélem-a-jövő-héten megjelenő kis Pilinszky-írásomat mellékelem. Bánj vele – ha egyáltalán – tetszésed szerint. Szeretettel üdvözöllek: Zoltán
2021. december 4.
Kedves Zoltán! Köszönöm szépen. Tetszésem szerint csak egyetlen módon bánhatok vele – ha változatlanul beemelem az összeállítás jelesei közé. Változatlan nagyrabecsüléssel is: Pali
Pilinszky 100
A sors furcsasága, hogy nem ismertem személyesen, nem találkoztam vele. Nem tudom felidézni az alakját, nem tudok róla történeteket mesélni, csak olyanokat, amilyeneket másoktól hallottam. Egy kedves barátom valamikor a 60-as években súlyos balesetet szenvedett. Amikor elmesélte Pilinszkynek, Pilinszky azt kérdezte, „és meg is halhattál volna?”. Meg bizony, majdnem meg is haltam. „Neked jobb lett volna, ha meghalsz.” Hát, ilyet nem mondunk valakinek. Ez nem normális. A „halál” szó mondatba ragozásának, igeként személyes Én-Te viszonyban diskurzusba szerepeltetésének súlyos szabályai, normái vannak az európai kultúrkörben. Csak dühből fogalmazva fér el ez a szó megszólító módban a mondatban, más modalitásban nem. Azt gondolhatjuk és mondhatjuk a családnak, hogy „szegénynek ennyi szenvedés után már megváltás lenne a halál”, „ha az Úr kegyes lenne hozzá, már magához szólítaná”, de szemtől szembe ilyet nem lehet mondani. Ilyet csak olyas valaki mond, akinek különös viszonya van a halállal, akinek a halál szó a szótárában valami egészen mást jelent, valamit, túl a fizikain, de nem is valami átlag-vallásos tartalmú másvilágot, hanem talán valami felmagasztosuláshoz, megigazuláshoz hasonlót. A halál, mint költői motívum fontos szerepet töltött be a verseiben, irodalomtörténészek sokat írtak erről, de tulajdonképpen nincs halál-költészete. Mint ahogy Kosztolányi szinte egész életében témakörében tartotta a halált, az elmúlást, a meghalást, a véget. Vagy Babits. És sok mai költő is. Hadd idézzek két sort Tőzsér Árpád egy nemrégiben megjelent verséből:” Egyre gyakrabban gondolsz a végre. – / Nem így igaz, hisz másra sem, –„ (Egyre gyakrabban…, Élet és Irodalom, 2021. júl.30 .17. lap) Pilinszky verseiben nincsen szó ilyen rágondolásról, noha megírta a saját sírversét, de az is túl van a személyes én dimenzióin. Nincs személyes vívódása az elmúlással, nála az élet és a halál fogalompárjának helyén egy másik fogalomkettős, a jelenlét és a jelenlét elvesztése áll.
Megteremtői közé tartozott az Újhold-iskola elvont tárgyiasságának, megteremtői közé a „jelzőfukar alulfogalmazásnak”, a tömörség és rövidség már enigmatikussá fokozását követte. Négysorosai kemény próba elé állítják a legtanultabb és legötletesebb versértelmezőt is, ha betűről betűre akar a jelentés közelébe férkőzni. Eltünteti a személyes én-t? Látszólag igen. De valójában legalább olyan személyesek, személyesen jelenvalók a versei, mint Adyé, aki nem győzte (metaforikusan értem) két nagybetűvel és fettével írni az egyes szám első személyű névmást. A perszonalitással és szubjektivitással foglalkozó tudományok a filozófiától és a pszichológiától a szociológián át az irodalomtudományig keresik, kutatják, vitatják az Én, az ego, az én-tudat, az önmeghatározás, az azonosság és másság jelentés-tartományait. Fenomenológiai megjelenését és etikáját. Felmutatják bonyolult rétegeit, mások leegyszerűsítik és formalizálják. A nyelvfilozófusok azt mondják, hogy az „én” nem egyéb, mint a mondat alanya. Ha így van, ez a mondatalany bizony legtöbbször valóban elbújik előlünk Pilinszky verseinek mondat-szövetében. Nehéz egyértelműen megtalálni. Segít az életrajz ismerete, a minél rövidebb időtávra, szinte napról-napra való ismerete? Azok közé tartozom, akik általában az életrajz-ismeret pártján vannak. A strukturalizmus egyedül a nyelvi megalkotottság objektív módon leírható szerkezetét ismerte el az irodalomvizsgálat tárgyának és legális céljának. A strukturalizmusra következő és vele vitatkozó irányok, mint a konstanzi iskola recepció elmélete (Jauss, Iser, Gumbrecht), vagy az amerikai beszédaktus-elmélet (Austin, Searle, Stanley Fish), az irodalmat inkább olvasadalomként kezelték, és az olvasásfolyamat felől közelítették meg a jelentésképződést. Én is azt gondolom, hogy sem a strukturalizmus, sem a régimódi életrajz-feltárás nem sok eredményre vezethet Pilinszky János költészetének további elemzéseiben. Persze van olyan költő, pl. Ady, akinél a külső, napi élet és a belső érzelmi-gondolati világ olyan szorosan egymásba fonódott, hogy múlhatatlan szükség van arra a munkára, amit életrajzírói, legutóbb a nem rég elhunyt Péter I. Zoltán végzett. Pilinszky élete a háború évei után már nem volt eseményes, Nemes Nagy Ágnes nem hiába hasonlította Netocskához, Dosztojevszkij befejezetlen regényének hősnőjéhez, akivel semmi nem történik.
Mint írtam, ővele nem találkoztam, de a költészetével személyes viszonyom van. Ennek értékhangsúlyai nem biztos, hogy megegyeznek pályakutatóinak, verselemzőinek hangsúlyaival. Én úgy érzem, hogy a Trapéz és korláttól a Nagyvárosi ikonokig tart első, nagy korszaka, és ennek szépsége, elementáris hatása, átütő ereje felülmúlja a későbbi kötetek verseit. Az olyan versek, mint a Halak a hálóban , a Trapéz és korlát, a Miféle földalatti harc, az Apokrif, a Négysoros, a Harmadnapon egy teljes fegyverzetben betoppant nagy költőt mutattak be, s ezeknél a verseknél (a KZ-oratórium farkas-betétje, a világgyönyörű Fabula kivételével) később sem írt szebbeket. Külön szólnék az ezekhez tartozó olyan tematikus versekről, mint a Harbach 1944, Fracia fogoly, Egy KZ-láger falára, Ravensbrücki passio, Frankfurt. Persze, a „megalázottak és megszomorítottak” mellett való kiállás és vallomástétel végighúzódik egész pályáján, de ez itt közvetlenül a háború után különös etikai értelmet kapott. Mert nem egyszerűen a szolidaritás és együttérző sorsvállalás versei voltak ezek, hanem a szolidaritás és együttérző sorsvállalás átvállalásának versei. Átvállalta, a maga vállára vonta a szolidaritás nehéz terhét, azoktól, akik a megjelölt időben nem teljesítették ennek erkölcsi kötelességét. Mert nem teljesítették, némák maradtak. Egy ország.
A Nagyvárosi ikonokkal és a Szálkákkal kezdődött aztán a költői pálya második, terjedelmét tekintve nagyobbik fele. Versei olyanok lettek, mint a kis tasakban összehajtogatott bevásárló szatyrok, amiket kihajtogatunk és kihajtogatva szinte hihetetlen mennyiségű vásárolt holmi fér el bennük. A versek enigmatikussá tömörített sorainak kihajtogatása persze nem mindig egyszerű feladat, de ha sikerül, akkor nemcsak a puritán eszköztelenség roppant gazdag poétikai változatossága tárul fel, hanem egy akár filozófiailag is leírható gondolatmenet iránya is elfogadást keres. Ez pedig a jelenlét. A jelenlét elveszítése és a jelenlét megszerzése. Az elveszítés majdnem bizonyossága és a visszaszerzés lehetőségének törékenysége. Az alapvers az 1973-ban írott Mégis. (Látják a bejárati fényben / a szőlőlugast? A meszelt padot? / A levelek nyomasztó, viaszos zöld / távollétét? És mégis itt állt.) Erről a versről a Lírai önarckép című írásában a következőket jegyezte meg: „Ez azt hiszem, hogy abból, amit újabban csináltam, egyáltalán nem a legjelentősebb vers, de valamiképpen ezért az emberi jelenlétért való küzdelem jegyében zajlott le, s amely kérdés úgy tűnik, hogy másodlagos: itt ülünk, itt állunk, ide megyünk, oda megyünk, de ez nem olyan egyszerű. József Attila világhiányról beszélt – lényegében ennek egy változata csak az, amit én jelenlét-vesztésnek mondanék: megtörténnek dolgok, nem történnek meg, itt vagyok és nem vagyok itt, jövök-megyek, és nem jövök és nem megyek…Na most, a költészet egy nagy erőfeszítés ezért az elveszített paradicsomért, ami a jelenlét paradicsoma. Ezt elveszíteni sokkal súlyosabb, mint betegnek vagy egészségesnek lenni, vagy örülni – tudniillik enélkül nem lehet örülni, nem lehet betegnek lenni, semmit nem lehet csinálni lényegében. Brecht ezt elidegenedésnek mondta, és Marx is – ők ráéreztek a modern embernek erre a kínjára. Mondjuk, e körül forognak a verseim.” (In: P.J.Összegyűjtött művei. Beszélgetések. Bp. 1994. 137–138.)
Végezetül: van-e létjogosultsága annak, hogy a keresztény jelzőt az irodalomhoz, vagy bármilyen művészeti ághoz kapcsoljuk? A verseknek, festményeknek, zeneműveknek, szobroknak, épületeknek, hidaknak nincsen felekezetük. Az írónak, festőnek, szobrásznak, építésznek, tervezőnek, mint magánembernek van és lehet felekezeti hovatartozása. De ez a művészet területén csak akkor értelmezhető, ha ez a hovatartozás a létrehozott műalkotásban felfedi magát és megnyilatkozik. Ady protestantizmusa megnyilatkozik abban, ahogy verseibe az Újszövetségen túl beleszíneződik az Ószövetség képi világa és asszociációs rendszere is. Pilinszky katolikussága a versek attitűdjének szelíd szeretetében, irgalmasságában nyilatkozik meg. Őt katolikus költőnek lehet és kell nevezni. De vigyázzunk! Ebben a mai, még mindig – Fichte szavával – a „tökéletességig vitt bűnösség korában”, minden kétértelmű, minden jelző félreérthető és szolgálhatja a Gonoszt is. (Pedig Pilinszky Jánosnál sátántalanabb költője nincs a magyar költészetnek.)
Erdélyi György
2021. november 28.
Kedves Gyurikám! Olvastam a Napút Online-on remek esszédet (A temetetlen árvaságról), valójában Pilinszky Jánosról és a hozzá fűződő viszonyodról. A Levélfa Pilinszkyvel növeszti most 51. ágát. Örülnék, ha az eddigieken innen és túl róla bármit ide is átutalni tudnál. Remélem, továbbra is jól vagy – Babicson [Babics Imrén!] jól hallottalak. Várakozással, köszönettel és barátsággal: Pali
2021. december 4.
Kedves Uram! Hála Isten, elkészültem, remélem, nem hótt unalom. EGy
Kedves Gyuri! Egyáltalán nem. Sőt… És még a Vattay-felvétel is! Nem akarnád ezt is a Levélfára föltenni? Mert itt a kiváló alkalom. Válaszodig is köszönettel és barátsággal: Pali
Pilinszkyt mondani
Egy-két héttel ezelőtt, a Versünnep alkalmából Pilinszky-szöveget mondhattam. Az értékelésnél a zsűri egyik tagja szóvá tette, hogy nem voltam elég laza, feszültnek, néha töredezettnek találta szövegmondásomat. Azt nem kérdezte, miért; igaz, ha kérdi, nem biztos, hogy tudok válaszolni, olyan „lépcsőházi válaszoló” vagyok, olyan, akinek csak távozás után jutnak eszébe a dolgok, nem pedig azonnal. Szerencsére most már tudom a választ.
Hogyan kell Pilinszkyt mondani? Fura egy kérdés, nem? Az biztos, hogy nem úgy, ahogy ő maga mondta a saját verseit. Ez egyszerűen majmolása lenne egy hiteles valaminek; az utánzás legfeljebb a „Ki Mit Tud” egyik kedves velejárója volt, ahol Gálvölgyi és Kern remekül parodizáltak ismert művészeket. Szóval: ez nem! De akkor mi?
Nekem abban a szerencsében volt részem, hogy ismertem Pilinszkyt, többször találkoztam vele, gyakran ültem asztalánál az Andrássy úti presszóban. Ezen az asztalon a mindig púpozott hamutartó és a konyakospohár mellett mindig volt egy papírlap, mely minden alkalommal üresen fehérlett, soha nem láttam írott szöveget rajta, pedig a toll is, maga is látszólag készenlétben volt, a toll soha nem a kezében, hanem mindig a papírlap mellett. Csak néha vette kézbe, de akkor is csak magyarázott vele, mint egy karmester. A kezében minden más alkalommal cigaretta füstölgött. Egyikről a másikra gyújtott, kedvenc francia cigarettája nélkül szinte nem is volt látható.
A Versünnep gálaműsora előtt egy régen látott, kedves ismerősöm leánya keresett meg. Vattay Elemér fotóművésszel egy házban laktunk. Elemér Pilinszky János jó barátja volt, ő mutatott be engem a költőnek. Elemér lánya, Kinga hívott fel, olvasta Pilinszkyről szóló írásomat, melyben édesapjáról is megemlékeztem. Megkérdezte tőlem, van-e Pilinszky-képem tőle? Ugyanis Vattay Elemér készítette talán a legszebb képeket barátjáról, a költőről. Kingát meghívtam az előadásra, ami után találkoztunk, és én gazdagabb lettem egy igazi Vattay-portréval.
Sok képet láttam már a költőről. Közöttük nem egyet, melyen cigarettafüstbe rejtőzik. A Vattay-kép más. Talán mert emlékeimben is olyan az arca, mint ezen. Mintha obszidiánból lenne, amit faragni alig, inkább csak hasítani, pattintani lehet. Az Apokrif végén pedig ott találhatjuk saját arcának leírását: „…mint a kő, vagyok; / halott redő, ezer rovátka rajza, / egy jó tenyérnyi törmelék / akkorra már a teremtmények arca…”
Pilinszky-fényképek, balra, első helyen a szóba hozott Vattay-felvétel
Ez az arc ült minden alkalommal az eszpresszó asztalának túloldalán. Arra nem emlékszem, mikor jutott eszembe vele kapcsolatban József Attila sora: „ a költő – ajkán csörömpöl a szó”. Ezt nem hanghordozása, hanem annak az energiának az örökös jelenléte idézte fel bennem, ami őt minden alkalommal körülvette. Szinte zizegett körülötte a levegő, mintha egy transzformátor közelében ültünk volna. És a csörömpölés szó nem hangosságot jelent ez esetben, hanem azt az energiát, ahogy a szavak elhagyták a száját.
Sokszor hallottam tőle ezt a pár szót: „most csak várakozom.” Ez csaknem minden esetben felelet volt arra a kérdésemre, hogy készül-e új műve? Ez az egész jelenség számomra úgy testesült meg, mint amikor egy vágtázni készülő atléta a rajtvonalnál a „Kész!” jelzésre megemelkedik, hogy aztán teljes erővel előre lendüljön. Ő ott az asztalnál mindig „kész” állapotban volt, hiszen életének minden feszültsége a költészet aurájában tartotta, de ahogy egyszer mondta: „nem jönnek a szavak.” Mellesleg azt hiszem, ez lehet az oka annak, hogy olyan keveset írt. Én ezt az állapotot próbáltam létrehozni, hogy a szó megszületésének nehézségével, a szó felfedezésének élményével idézzem meg őt. Persze, nem lehet darabokra tördelni egy verset, valamiképp meg kell tudni tartani egy adott mű folyamatosságát, de…
De egy Pilinszky-vers nem olyan, mint egy Tóth Árpád, Juhász Gyula, vagy Kosztolányi Dezső-vers. Nem lehet selyemsál suhanással simán tempózni benne.
Amikor életemben először hallottam Anton Webern muzsikáját, levettem a polcról egy Pilinszky-kötetet, hogy jól hallom-e, amit hallok? És jól hallottam. Webern hangjainak evidenciája megegyezik Pilinszky szavai egymásutánjának evidenciájával. Azóta közeli rokonoknak tartom őket. A szavak és a hangok mellett felfedeztem bennük még valamit: a csend különös tartományait, amely mindkettejük fundamentuma. De hogyan lehet e csendet elmondani? Kemény dió…
Erre akkor kaptam választ, amikor megismertem Hamvas Béla írását Beethowen öregkori kvartettjeiről. Az öregkor csendjét ő a mindenkori tempóban vélte meghallani. Errefelé próbálkoztam hát magam is.
Az végül is bizonyos, hogy még egyes Pilinszky-verset sem olyan stílusban mondok el, mint más költők műveit. Az idő nekem Pilinszkynél egészen másképpen ketyeg, mint másoknál, talán csak József Attila a kivétel. És nem tudok nem folyamatosan emlékezni arra az ihletett transzformátor-zizegésre, amit jelenlétében minden alkalommal átéltem. Ez is hozzátartozik ahhoz a mögötteshez, amely része az én Pilinszky-világomnak.
Van még egy elmondani valóm, melyet ide tartozónak gondolok. Nekem minden estemhez a szövegen túl legfontosabb dolog a zene, vagy valamiféle hangzás, amely nélkül nem tudom elképzelni összeállításaimat. Ezt még Szabados Györggyel közös munkáimból eredeztetem. Nos, hosszú kísérletezés után a magam hangzó elképzelései maradtak Pilinszky-estem szerves részei, így kövek, fák, fémek hangeffektusait használom, különféle csengők, harangok, gongok, és egyéb hangkeltő eszközök mellett legfontosabb instrumentumom egy tibeti éneklő edény lett, ezzel sikerült legjobban megközlítenem a számomra ismerős Pilinszky-aurát.
Már több alkalommal elmondtam, de itt az ideje, hogy most megismételjem: én sokkal jobban szeretek nagyobb formátumban, így önálló est formában verset mondani, mert úgy érzem, a jól válogatott anyag maga emeli meg magát, az egymásutánban az energia át- meg átadódik egyik műből a másikba, így azt hiszem, sokkal komplexebb képet tudok nyújtani a hallgatóságnak, mint amit egy-egy külön vers elmondásakor adni tudok.
Ács Margit
2021. december 8.
Kedves Mara! Most szerkesztem a Levélfa Pilinszky-ágát, s hirtelen az a rögeszmém támadt, hogy a megemlékezések sorába mindenképpen be kell iktatnom regényed [Élet a purgatóriumban, L’Harmattan, 2021 – SP] megvilágító erejű Pilinszky-jelenetét. Pilinszkyt mint regényhőst. Így tudtommal még senki nem… Szeretném és örülnék neki. Válaszodig is köszönettel és szíves üdvözletekkel: Pali
2021. december 6.
Kedves Pali! A regényrészlet dolgában én csak azt tudom mondani, hogy ha Te jónak látod, szívesen beleegyezem a Levélfára függesztésébe, de nem tudom, oda illik-e. Ezt valóban csak Te tudod megítélni.
Szeretettel, M.
2021. december 8.
Kedves Mara! Én biztos vagyok benne – nagyon is ide illik. Éppen ezért örülnék, ha gépiratban át tudnád küldeni (különben képes leszek magam begépelni /!/). Köszönettel és szeretettel: Pali
Pilinszky – felárral
Máté egy jelentéktelen külsejű, vékony verseskötetet mutatott Boriskának: – Az Ecserin vettem, nagyon drágán. Pedig csak a múlt héten jelent meg. A boltokban már másnap sem lehetett megkapni. Egyhavi ösztöndíjamat adtam érte, de így is örülhetek, mert kétszer annyit kért az árus, piszok hiéna, nehezen sikerült lealkudnom az árat. Elképesztő, hogy ezek a spekulánsok még az irodalomban is kiszagolják az üzleti lehetőséget. Pilinszkyt senki sem ismeri, én tudtam róla ugyan a katolikus sajtóból, de ezzel eléggé egyedül vagyok itt az egyetemen. Rejtély, hogy honnan szagolták ki az Ecserin, hogy ezt a könyvecskét, gondold meg, vékonyka első kötet, érdemes azonnal felvásárolni, mert jelentős felárral dobhatják piacra. – Felolvasott egy verset. „Csillaghálóban hányódunk / partra vont halak, / szánk a semmiségbe tátog, / száraz űrt harap.” – Van ilyen vers?! Lehet ilyen verset írni?! – Boriska izzó szemmel, megsemmisülten kucorgott a nagyon piros, préselt műanyag széken. – Add kölcsön, kérlek. Csak egy napra – rimánkodott. Máté kérlelhetetlennek bizonyult: nem adja, most semmiképpen nem adja, lehetetlen. Olvassák végig együtt a kötetet. Boriska viszont egyedül szeretett volna maradni a verssel, amit az imént hallott, és megegyeztek, hogy beülnek a könyvtárba, és amíg Máté a szemináriumi dolgozatával foglalkozik, a lány olvashat mellette.
Kimeredek a földből. Fáradt vagyok. Kimeredek a földből. Boriska a következő hónapokban állandóan ezt hallotta visszhangzani a bensőjében. Mélyen felkavarta, hogy vannak szavak arra az állapotra, amelybe évekkel ezelőtt bezárult. Nem sejtette, hogy kimondható az ő testetlen, oktalan kínja, méghozzá milyen egyszerűen! Ott a könyvtárban sok verset és versrészletet kimásolt a kötetből, a két megrendítő mondatot is, és amikor ez megtörtént, nem tudott tovább olvasni. Úgy érezte, mindent megtudott, amit csak lehetséges. Meg van nevezve a magánya, az otthontalansága, a gyökértelensége. A hideglelős idegenség az életben. Mit tudhatna meg ennél többet? Már nem is kötötte a költőhöz, Pilinszky Jánoshoz a benne önálló létezésre kelt szavakat. Mintha csak a világ elemi megnyilvánulásai lennének, akár a vizek, a fák, a Hold.
Hafner Zoltán
2021. november 30.
Kedves Hafner Úr! A Napút Online Levélfa-rovata a kerek évszám/ok/ alkalmából Pilinszkyről szóló összeállítást kíván megjelentetni. Örülnénk, ha írásával csatlakozna a megemlékezőkhöz. A terjedelem szabad, a határidő a „fenyegető” ünnepek miatt azonban viszonylag kötött. Szíves válaszáig is üdvözlettel: Suhai Pál
Ui.: A napokban tekinthettem/hallgathattam meg a világhálón (AudMax Esték) Költészet és hit. Pilinszky korszakváltásai című előadását. Ebben különösen megragadott a költőnek a jóvátétel lehetőségével, a lelkiismereti dráma magunkra vételével kapcsolatos tűnődéseit bemutató gondolata – a Szálkák kötetével kezdődő vonulatra irányított figyelem. Ez, a hagyományos Pilinszky-portré új vonásokkal való kiegészítése, Isten jelenlétének kérdése vagy bármi egyéb, a költővel kapcsolatos fölvetése minden bizonnyal érdekelné a Levélfa olvasóit. Engem máris.
2021. december 13.
Tisztelt Suhai Pál! Kissé késve kaptam meg felkérő levelét – az idő rövidsége miatt csupán egy rövid írást tudok küldeni: az Izabella utcai emléktábla avatáson hangzott el idén május 27-én (a költő halálának 40. évfordulója alkalmából), nyomtatásban nem jelent meg. Rövid, de ha megfelel, szívesen a rendelkezésükre bocsátom.
Tisztelettel üdvözlöm: Hafner Zoltán
Izabella utca 52. – Pilinszky emléktáblája előtt
„A szoba földszinti, ablaka az udvarra néz. Az ablakon sötét függöny, gazdag redőzettel. A szoba téglalap alakú, viszonylag szűk. Sötét tónusú bútorok. A szobába rézsút tűznek az alkonyodó nap sugarai. Pilinszky a dohányzóasztalnál ül. Sötét öltöny, kihajtott fehér ing. A lemezjátszón Bach-lemez forog. […] Minden pontos, mértani, mégis valami álomi lengi át a konkrét teret és időt.” – E pillanatképet a költő egyik ismerőse rögzítette, miután meglátogatta őt az Izabella utcában. Az őszülő, negyvenes éveiben járó férfit, akinek ez az első önálló otthona, egyszoba-konyhás, udvari lakás, a földszinten. Szűk, sötét, és dohos – de átmeneti lakója, nem alaptalanul, mégis úgy gondolhatja: „Kimondhatatlanul jól van, ami van.”
Az elhallgattatás éveinek vége, és a megszégyenítések már csak időlegesek. Írni azonban bármi érvényeset, ekkor is időszerűtlen, mi több: reménytelennek tetsző vállalkozás. Pilinszky ekkoriban úgy ír, hogy nem ír – pontosabban nem papírra ír, vagy ha mégis, ezt jegyzi fel: „Egyedül Istennek írunk.” Istennek, „aki mellett még egy atom fizikális ereje is mázsás súly. S mégis: ő az egyetlen realitás.”
A hétköznapok valószerűtlen, hazug és irreális világában legtöbbször egyetlen pontra figyel, hogy legalább az az egyetlen pont, amit néz, valósággá legyen. Pilinszky e házban töltött éveiben (1962 és 1969 között) legtöbbször hallgatott és figyelt, s közben az irgalmas éleslátást tanulta. Azt, hogy miként válhat eggyé a figyelmével, hogy nézésétől a pont miként változik a kereszt két ágának metszéspontjává, ahonnan váratlanul újra felrémlik a vigasztaló lehetősége annak, hogy itt és most (most és mindig) az élet részletei, esetlegességei a létezés egészében nyerhetik vissza valódi jelentésüket.
A sötét kis lakásban rendszerint éjjel is Bach szólt; Bach, aki Pilinszky számára egyszerre volt „mélyen szenvedő ember, könyörtelenül pontos diagnoszta és gyógyító orvos. […] Erős hit, és még erősebb szeretet kellett ehhez.” Megingathatatlan erő, amely a maga szelídségével képes leleplezni és hatástalanítani a tények közé préselt, irreálissá vált és véget nem érőnek tűnő hétköznapokat.
Minden pontos, mértani; a szobába azóta is rézsút tűznek az alkonyodó nap sugarai – és „szemközt a leáldozó nappal / mindaz, mi elmúlt, halhatatlan”.
Pilinszky-emléktáblák: balról a Hajós utcai, középütt a Centrál Kávéház falán elhelyezett, jobbról az Izabella utcai
Németh Péter Mikola
2021. december 14.
Kedves Pali! Harmadik csöngetésedre máris villámpostázom Pilinszky az Örök Városban címmel Szőnyi Zsuzsával folytatott római beszélgetésünknek kiemelt, aktualizált részletét. Remélhetőleg ez így a Levélfádra aggatható lesz karácsonyi díszként, már csak Szőnyi Zsuzsa emlékére is, mert ő, művészi szinten, kora nagy levelezője volt.
Áldott karácsonyt az alábbi versemmel is kívánok: mikola
PILINSZKY 100
(1)
„Trapéz és korlát.”
Halandóságodat a
szeren gyakorlod.
(2)
Bűn-bánatában
halotti leplét mossa
csurom-fehérre.
(3)
Van itt valami
szomjúság, amit senki
meg nem itatott.
Pilinszky János az Örök Városban – interjú Szőnyi Zsuzsával
Megtörtént, holott nem követtem el.
Nem történt meg, holott elkövettem.
(P.J.)
Németh Péter Mikola: „Hiszek abban, – írja Pilinszky János – hogy jóvátehetjük azt, ami megtörtént, s mégpedig személy szerint azokkal, akikkel megtörtént.” Ez a bűnbocsánatnak egy olyan „magassága – mélysége”, ami a harmadik évezred első évtizedeire egyre inkább zsugorodni látszik, szinte már nem is létezik. De miért nem? Talán azért, mert a globalizálódó világ-egész, a „Mi Világunk” abszurditása is csak nőttön-nő. S ebben a keszonban, mindaz, ami Szőnyi Zsuzsával folytatott római dialógusunkban 2005 augusztusában a Triznya-kocsma teraszán elhangzott, illetve a tudatunk mélyéről a felszínre került, arra Pilinszky Schaár Erzsébethez írt Auschwitz című verse adhat némi magyarázatot. Ez a nyolcsoros így hangzik:
Négy-öt esztendős lehetek,
s az én koromban a világ,
vagy – ha úgy tetszik – a valóság,
egyszóval mindaz, ami van,
két esztendő, vagy nyolcvan év,
mázsás cipő, több tonnás kiskabát,
és főként, ami hátra van még,
pontosan öt-hat éves.
Szőnyi Zsuzsa: Pilinszky Jancsi…!? Annak idején Matyival (Szőnyi Zsuzsa férjével, Triznya Mátyás akvarellistával – A párbeszélgető közbevetése) jártak együtt gimnáziumba, Budapesten a piaristákhoz. Nem voltak osztálytársak, János eggyel följebb járt, vagy kettővel följebb, azt hiszem. Mindegy is, a lényeg az, hogy már az iskolából jól ismerték egymást. És akkor, amikor Pilinszky Párizsban járt, 1967-et írhattunk, ha jól emlékszem. És akkor, az történt, hogy nem tudott valahogy tovább ott maradni, baj volt az útlevelével, ami lejárhatott. És hát, más egyéb gondok is voltak körülötte. Szerelmi, és valójában nem is tudni, hogy miféle lelki bajok gyötörték.
NPM: Ez a Jutta Scherrer, német vallástörténésszel kezdődő kapcsolat kezdete lehetett?
SZZS: Valószínűleg, bár nem vagyok biztos benne. De akkor János írt nekünk egy levelet, hogy el szeretne jönni Rómába, s hogy tudnánk-e neki szállást biztosítani. S erre mi válaszoltunk, hogy persze, szeretetben látjuk. S azok után Pilinszky Rómába utazott, s nálunk lakott körülbelül két hónapig. És hát meg kell mondanom, hogy nagyon rosszul érezte magát. De ez az ő belső rossz életérzése volt, nem tudott a saját lelkével valahogy rendbe jönni, mert ő kint szeretett volna maradni Nyugaton. Nem kívánt semmi esetre sem visszautazni a vasfüggöny mögé. És akkor persze kitalálta, hogy ő akármilyen kis munkát elvállalna itt, Rómában. Erre, kérdeztük tőle, na de hát egy magyar költő milyen munkát vállalhatna Rómában? Tönkretenné idő-nap előtt az életét azzal, ha önkéntes száműzetésbe kerülne. Szóval mi Matyival, határozottan lebeszéltük erről a kint maradásról. Közben Békés Gellért, aki ugye szintén nagyon megszerette Jancsit, szerzett neki egy kis cellát az apácáknál a kolostorban, ami itt volt a közelben, az Aventinuszon, szemközt a másik dombon, ahol Békés Gellért a bencés szerzetes minden reggel misét celebrált. Ő nagyon jól ismerte az apácákat és megkérte őket, hogy egy kis cellát bocsássanak Pilinszky János rendelkezésére. Mikor aztán tőlünk elment, akkor odaköltözött egy időre. És hát ott lakott egy jó ideig. És ott élte át remetei magányában azt a bizonyos nagy drámai válságát, tépelődését, ami arról szólhatott, hogy ő bizony nem akar többé hazautazni Magyarországra. Közben az útlevele is lejárt, ami az akkori időkben halálos véteknek számított, mármint az, ha valakinek nem volt érvényes dokumentum a kezében.
NPM: Az apácák között bizonyosan jól érezte magát, mert tudni lehet, hogy anyai ágon a szeretett nagynénikéi közül Baitz Erzsébet, a szervita rend női ágának alapítója volt, apácafőnővér. János, olyan öt-hat éves lehetett, amikor Bébivel, a néma nagynénikéjével, akit imádattal szeretett, s akitől állítása szerint beszélni tanult, hosszabb időket töltöttek az apácák és fiatal prostituáltak között Rákospalotán, a zárdában.
SZZS: Persze, hogy…! Nagyon jól érezte magát, itt szeretett volna maradni, talán örökre. Igen. A jó kis hűvös cellája megvolt az olykor elviselhetetlen forróságban is. Kapott rendszeresen meleg kosztot. És ami fő, hogy senki nem háborgatta. Ő bármikor átjöhetett ide hozzánk, az Anna Faustinába. Szóval, egyszerre csak, meglepetésünkre és számára is teljesen megfelelő, ideális helyzetbe került.
NPM: Valóban, a Rómában készített fotóin is úgy látni. Az egyiken például – ami közös ismerőseink, Hafner Zoltán és Kucsera András által szerkesztett Pilinszky fényképei című albumban is szerepel – egy föl a végtelenbe vezető romos és szemetes lépcsősor, ami perspektívájával azt sejteti, hogy minden „jól van, ami van”, csak épp a lépcsőszerkezet egésze van omladozóban. Nem emlékszel rá, hogy mit írt akkoriban? Írt egyáltalán valamit? Rómában datált versekről az az igazság, hogy nem tudok.
SZZS: Azt hiszem, hogy semmit. Én legalábbis nem hallottam róla. Arra viszont jól emlékszem, hogy rengeteget cigarettázott. Igen. És hát nagyon el volt keseredve. És mindég a saját lelkét rágta, s azon töprengett, hogy most mit is kellene cselekednie. Menjen, maradjon? Szóval én azt hiszem, hogy ő nem írt akkor semmit, legalábbis semmi nyoma nincs, semmilyen római versről nincs tudomásom. Bárcsak tudnék róla. A levelei viszont megvannak sorban, dátum szerint. Nálunk mindig annyira nagy forgalom volt, most is annyian jönnek-mennek, hogy nem tudom, hogy egyes emberek mikor, mit csináltak. De Pilinszky Jánosra, mondjuk, nem lehet nem emlékezni. Például arra, hogy nem akart Rómában mászkálni, valahogy félt attól, hogy kimenjen az utcára. Szóval ilyen egészen visszahúzódó lélek volt. Akkor pedig hát, amikor Párizsban járt, meg Londonban, akkor meg úgy tudni, hogy szinte mindent megnézett. A múzeumokat, meg ki tudja, hogy még mit nem. De itt Rómában nem kívánt meglátogatni semmit és senkit. Bár ő előzőleg, úgy ’47-ben, sokáig itt lakott az Örök Városban, amikor azt hiszem, hogy a Római Akadémia ösztöndíjasaként érkezett ide: Nemes Nagy Ágnessel, Lengyel Balázzsal, Weöres Sándorral, Károlyi Amyval és másokkal. Egy nagy magyarországi társaság volt itt akkor az Akadémián. Kerényi Károly professzor, mint Róma és az ókori mítoszok nagy ismerője idegenvezette ezt a társaságot, de neki sajnálatosan Pilinszky Jancsival több alkalommal „sikerült” vérre menően összeszólalkoznia. Egyszerűen azért, mert János nem kívánta Rómát látni, nem volt kedve kisétálni a többiekkel a Fórum Románumra. Ezért aztán Kerényi jól leteremtette, hogy biztos azért nem megy barangolni velük, mert nem érdeklődik az ókori kultúra iránt. A másik nézeteltérésük a magyar klasszikus költők megítélése dolgában támadt, mert hát a valóban kivételes tudású Kerényinek még a zseniális Arany János is félművelt poétának számított.
NPM: Erről olvastam valahol. Talán te írtad meg, Zsuzsa?
SZZS: Nem. Nem én írtam erről a sajnálatos esetről, hanem a Menedékház című könyvében írt róla Sárközy Márta. Pontosabban ő is csak közreadta, mert maga János írta meg panaszlevélben ezt az érhetetlennek tűnő szégyenteljes veszekedést Mártának, annyira bántották a történtek.
NPM: Elgondolkoztató, hogy vajon miért nem kerülhetett ihletett állapotba a költő, épp Rómában, az „építkező romok között”, a depresszióján túl mi lehet ennek az oka? Itt tulajdonképpen szinte minden a vanitátum vanitászról, és ugyanakkor az újjászületés reményéről beszél a művészetek, a költészet kézenfekvő témájaként. Közben az emlékezetembe ötlik az Egy szenvedély margójára című opusának néhány sora: „A tengerpartot járó kisgyerek / mindig talál a kavicsok közt egyre, / amely mindöröktől fogva az övé, / és soha senki másé nem is lenne”. Meg eszembe jut az Aranykori töredék két ide kapcsolható fogalma: „a tenger kőre” „e tenger ragyogásból”. S itt van mindjárt a Senkiföldjén néhány sora: „Mint kisfiúk szíve a tengerparton / szökött szívem megáll és megdobog!”. Ezeknek a verseknek a mondatai, jelzői és hasonlatai érzésem szerint mind-mind az itáliai élményeiből eredeztethetőek. Vagyis azt mondhatjuk, hogy a római élményeit egy jóval későbbi időszakban írta meg a költő. De mi történt végül is vele, húsz évvel később, amikor elhatározza, végleg maradni szeretne az Örök Városban?
SZZS: Végül is Békés Gellért beszélte rá őt a hazautazásra. S közben a nővére is elintézte az otthoni „hatalmasságoknál”, hogy ne büntessék meg őt, hogy ne legyen baja a lejárt útlevél miatt, ha haza talál menni. És akkor János nagy erőt vett magán, s valóban elhagyta aventinuszi celláját, s az Örök Várost, hazautazott. Utána még sokáig írt nekünk továbbra is leveleket. S mi meg boldogan hallottuk, hogy nagyon sok fiatal gyűlt otthon köréje, és hogy tulajdonképpen jól tette, nagyon jól, hogy hazament, mert utána még nagyon nagy művei születtek.
Illusztráció: “Pilinszky-oltár”
Ezek is érdekelhetik!
Láncra vert eső* (Levélfa, 78.) →
Keresztúton (Levélfa, 77.)* →
Csokonai 250 (Levélfa, 76.) →
