Szili István: Burdur tavától a Göksu deltájáig
Flamingók a Burdur-tónál
Mindez még az országgal való ismerkedés lázában történt. Mindössze 1-2 nappal azután, hogy átléptük a török határt. El sem hiszitek, mekkora megrázkódtatást váltott ki bennem. Hiszen kicsi gyerekkoromtól vágytam arra, hogy személyesen is megtekinthessen a „szultánok földjét”. És most itt vagyok, ugyan nem Isztambulban, mint legtöbb hazánkfia, hanem dél-Törökországban, a Burdur-tó partján. Egy nappal azelőtt persze még azt sem tudtam, hogy létezik a Burdur-tó. Sok mindenről nem tudtam az égvilágon semmit, csak azokról a gondolatklisékről, amelyeket a leegyszerűsítő földrajz és történelem belém sulykolt. Most persze elkezdtem más szemmel, méghozzá nyitott szemmel nézni a dolgokat.
Szóval most a Burdur-tó partján állok, méghozzá öt- és hatszögletűre kiszáradt, tenyérnyi iszaprögökön, amelyek a tó felé haladva egyre képlékenyebbek, és azt sugallják, hogy nemsokára elsüllyedek bennük. Ezt pedig nem lenne jó megvárni. Pedig közvetlenül a vízparton valami nagyon érdekes dolgot látok: pirosló tollakat. Ilyen égőpiros tolla csak a flamingónak lehet! Odahaza az állatkertben már többször megcsodáltam őket. Előkaptam hát a távcsövet, és vizsgálni kezdtem a tó felszínét, ami igencsak nyárvégi hangulatot árasztott: könnyű vízpára rejtette el a szemem elől a legtávolabbi pontokat. A túlsó parton látszó hegyek is hasonlóan párába burkolóztak. Egyszer csak, mintha valaki fellebbentette volna előlem, népes flamingócsapatot vettem észre a tó egyik öblében. Lehettek úgy kilométernyi távolságra. A hangjukat nem hallottam, de ahogy jobbra-balra lengetik a nyakukat, azt jól láttam. Ez tehát sós tó! – könyveltem el magamban, és a flamingók alighanem reggelijüket fogyasztják. Mivel a vízpartig sehogy sem tudtam elsüllyedés veszélye nélkül eljutni, jókor jött ez a felismerés. Később azonban azt láttuk, most már mindketten, mert Tom éppen egy gyíkot akart elfogni, hogy a tóba merülő szivattyúk vizével öntözik a növényeket, elsősorban a szőlőt és más gyümölcsféléket. Sós vízzel öntözni nem lehet! Akkor hát mi a helyzet? Pedig kétség nem férhet hozzá: flamingókat láttunk! A tavat akár félig körbejárni is lehetetlen feladatnak bizonyult, mert sehol sem voltak utak, még dűlőutak sem. Viszont azt észrevettük, hogy tavunk mégis tartalmaz sót: jókora szikes terület csillogott előttünk. Otthonról is ismerős volt az a kettősség: a Velencei-tó keleti térfele szikes tónak minősül, a nyugati térfél viszont savas. A flamingókat azonban sehogy sem tudtuk megközelíteni. Ezért be kellett érnünk néhány elhullajtott tollal. Jóval később, már idehaza megtudtam, hogy a Burdur-tó és környéke is ún. „Ramsari terület”, vagyis a vízimadarak vonulási irányába tartozik. A flamingókat mi is észleltük, de a darvak még nem érkeztek meg, majd csak novemberben jönnek, illetve távoznak.
A Burdur-tavat is sújtja a kiszáradás veszélye. Legalább is a keleti részét, egy elkeskenyedő részt már évtizedek óta műholdakról is megfigyelnek, és jól látható a kiszáradás ténye.
“A Burdur-tavat is sújtja a kiszáradás veszélye” (Fotó: Environmental Justice Atlas)
Így hát figyelmünket a szőlőültetvényekre fordítottuk. Fő jellegzetességük a karó- és kordonművelés hiánya volt. A venyigék bokorszerűen szétágaztak, 8-10 hajtást hagyva termésérlelésre. Az egyes tőkék 2-3 méterre estek egymástól. Egy biztos: ilyen szőlőművelést még egyikünk sem látott. No persze csemegeszőlőről volt szó, bár újabban már török földön is készítenek bort – exportra. Szívesen megkóstoltuk volna a szőlőt, de senki nem járt a közelben. Viszont észrevettünk egy szekeret, amit egy kis gebe húzott. Ilyen szekeret rajzoltam úgy 7-8 éves koromban, méghozzá „török falu” cím alatt, bizonyítandó, hogy a törökség már akkor is érdekelt. A szekér sajátossága az igen magas oldal volt. Nem tudhattam, hogy a valóság ennyire hasonlít a gyermekkori fantáziámra. Végül felfedeztünk egy elhanyagolt vasúti sínpárt is, amelyen még a „Krupp 1894” felirat szerepelt, vagyis egy nagyon régi, éppen 100 éves szám. Nem véletlen: a Burdur-Isparta közötti vasútvonalat még a 19. században építették ki, és a 20. században megújították. Éppen jött is a vonat: egy kis teljesítményű mozdony mindössze két vagont vontatott, az egyikből nők integettek, látva, hogy milyen lezserül öltözöttek vagyunk. Noná, hisz az előbb még a Burdur iszapját tapostuk. Azt nem tudtuk megállapítani, hogy a vasút nyomtávolságát hova kell besorolni, de lehetséges, hogy keskeny nyomtávú vonal volt.
Arkeolog Prof. Dr. Refik Duru
(Fotó: Arkeolojik Haber)
Végül el kell mondanom, hogy már ott jártunkkor (26 éve) is folytak ásatások Burdur környékén, de hogy ezek az őskorba nyúlnak vissza, nem is sejtettük. Az ásatásokat Refik Duru régész vezette, és a termelő gazdálkodás beindulásától, vagyis mintegy 9000 évvel ezelőtti időtől számos leletet találtak. Burdur egyébként bizánci időszakban is jelentős város volt.
Nekropolisz és a német-római császár
Lassan-lassan átjutottunk a Sertavul-hágón. Furcsa hágó volt ez, csaknem sík, magasföldi terület, nagyjából 1600 méter magasságban. Amint azonban az út lejteni kezdett, a táj megváltozott. Gyönyörűségesen szép volt, mégis drámai hatású is egyúttal, mert felhasadt, mély barlangok szakadékai szelték keresztbe a mészkőhegyeket. A ritkás növényzet – voltaképpen borókaerdő fái között minduntalan kifehérlettek vagy rózsaszínben játszottak a mészkősziklák. Mindig ezt láttuk, ha a Toroszt, a „Bika-hegységet” kereszteztük. Most már a hegyi út vége felé jártunk, Silifke és a Földközi-tenger egyre közelebb került hozzánk. Itt, a magasban még tűrhető volt a hőség is, kellemes szellő fújdogált, ezért félreálltunk egy alkalmas helyen. Minden élhető helyet a kakukkfű lila foltjai borítottak el, de nem a hazai fajok aprócska bokrai, hanem nagy, erőteljes példányok díszlettek benne. Valamiért felnéztem a fölém magasodó Gellért-hegynyi sziklára, és tátva maradt a szám. Mint valami óriási sajtszeletet, úgy lyukasztgatták, fúrták, faragták összevissza. De nem csak fölöttem látszott ilyennek a terjedelmes szikla: alattam is hasonló látvány tárult elém. Alighanem egy ősi, vélhetően ókori nekropoliszba – „halottak városába” keveredtünk. Most már nem is a kakukkfüvek, hanem ez a se vége-se hossza temető érdekelt bennünket. Mert közben Tom is rájött, hogy hol is járunk. Egy kisebb, egy-két emeletnyi magasságú, vélhetően földrengés miatt legördült sziklát alaposabban megvizsgáltam. Persze, tartottam a kígyók jelenlététől is, mert mindjárt az elején jókora levedlett bőrbe ütköztem. Ezért minden előbbre való jutásom után a botommal alaposan megzörgettem a sziklafalat, illetve a belévájt sírhelyet. Kígyó nem akadt, annál több rombolás, pusztítás. Összetört csontok bőven, koponya azonban egy sem. Érdekes volt, hogy kétféle módon temethettek régen: vagy egy ugyanazon kőzettestből kifaragott vályúba, vagy egy lapos területre helyezték a holtakat. Ez alighanem keresztény temető lehetett, nagyjából a 4-5. századból, ezért sem a szeldzsukok, sem az oszmánok nem néztek rá kíméletes szemmel. No meg a sírrablók sem, tartozzanak akárhová, akármelyik nemzethez. Az értékesebb dolgoknak, a sírmellékleteknek már se híre, se hamva nem volt fellelhető. Pedig, amint azt utólag megtudtuk, sok katonát temettek itt el, elvégre két légió is itt állomásozott a környéken. Úgy véltem, az egészen magasan lévő, elérhetetlennek látszó sírhelyeket talán nem fosztották ki, de azokat mi sem tudtuk megközelíteni. Azt is megtudtuk, hogy Pál apostol is megfordult a környéken. A később szentté avatott Tekla, aki Pál prédikációjának hatására szüzességet fogadott, és kereszténnyé vált, itt van valahol eltemetve, jóllehet hosszú élete során számos próbatételen esett át. Ezek közé a tűzhalál és a vadállatok általi szétszaggatás is beletartozott.
Mivel egy kanyonon át a Göksu (Kékvíz) is errefelé folyik a tengerbe, áthaladtunk egy emlékhelyen, ahol az ókorban híd állt. Arról vált nevezetessé, hogy Barbarossa (Rőtszakállú) Frigyes német-római császár itt zuhant le a lováról, egyenest a folyóba, és lelte a halálát. Az esemény a harmadik keresztes hadjárat során, 1190-ben történt, és háromnyelvű emléktábla hívta fel rá a figyelmet.
Barbarossa halála (Gotha kézirat, Szász Világkrónika)
Csak néhány pillantást vetettünk a silifkei várra, jobban érdekelt bennünket a Göksu deltája. Voltaképpen mezőgazdasági területek, édes- és félsós vizű, náddal benőtt tavacskák sokasága jellemzi, ezért egy földutat követtünk, egészen az elvégződéséig. Érdemes volt itt is körülnézni, ugyanis végeláthatatlan szezámföldek találhatók a területén. Az indiai eredetű szezám rózsaszínű, néhány centiméteres virágai gyönyörű látványt jelentettek. Szerencsére a magja még sehol sem érett, ezért nem is próbáltunk tolvajkodni. Viszont behatoltunk egy kisebb tavacskába, ahol gulipánok, tüskés bíbicek és gólyatöcsök tucatjai gyűjtötték az eleséget. A nagy iszap szerencsére megállást parancsolt, így csak egy eddig nem látott állatot tudtunk elfogni: kaszpi teknőst, ami förtelmes bűzt árasztott magából, ezért lefényképezés után gyorsan elengedtük.
Kaszpi teknős (Mauremys caspica)
Illusztráció: “Flamingolar” – T. C. Burdur Valiliği (burdur.gov.tr)
Ezek is érdekelhetik!
Tárnok Attila: El Camino – a klasszikus zarándokút →
Vörös István: Mintha a jövő egy tükör lenne… →
Hegyi Botos Attila: A Kék története. A Méz szigete (líragaléria) →
