Demeter Szilárd: Kéket kékért (7.)
Söfőr
Az orvos letette a telefont, nézte Egyszemjankót, na, fiam, mondta, most már az én gyámságom alatt állsz, talán így lesz a legjobb, a kisfiú értetlenül nézett rá, tudod, mondta, kórboncnok lettél, régebben szolgának hívták az ilyet, magyarázta nagyon hivatalos hangon, de ma már, hála a Pártnak, nincsenek szolgák, vagyis kollégák vagyunk, nyújtotta furcsa-komolyan a kezét, úgy férfimódra. No igen, somolyodta el magát, és Marika néni a pótanyád, őt ugyanis kirúgták, én meg felvettem jegyzőkönyv-vezetőnek, az olyan titkárnőség, tudod. Egyszemjankó nem tudta, de Marika néni számára mégiscsak többet jelenthet, mint hótt lónak a béöntés, ezt Kalányos Rumburáktól tanultam, a cigánybarátomtól, ő volt az egyetlen, aki nem félt az átoktól, aszongya, a cigányokon nem fog, magyarázta a doki, vagyis most már Tóni bácsi értetlenkedő tekintetét látva, Egyszemjankó ezzel az átokkal nem tudott mit kezdeni, egérfelügyelőnek nem mehetett vissza, mert a Földalatti Királyok nem akarták látni, Tóni bácsival megüzenték, ha jót akar magának, akkor be ne tegye a lábát a Sok Árnyék Völgyébe, ahogy Orrbelefütty hívta, szegény debil, suttogta olykor maga elé Egyszemjankó, szegény Mama, szegény árvám, ölelte ilyenkor magához Marika néni, sírd ki magad, az segít, biztatta, nem tudok sírni, vonogatta a vállát a kisfiú, kisbabaként se sírt soha, erősítette meg Tóni bácsi az üveg mögül, a doki egyre többet ivott.
A következő napokat Egyszemjankó a boncterem melletti kis orvoslakásban töltötte a város szélén. A boncteremben előkészítette a hullákat, lemosta őket, kikészítette a szerszámokat, bár Tóni bácsi szerint azok nem szerszámok, Egyszemjankó számára azonban semmiben sem különböztek Marika néni szerszámaitól, tű, olló, kötőtű, horgolótű ésatöbbi, mert Marika néni nem bírta a halottak látványát, inkább a lakásban ült, és kötött, horgolt, varrt, legalábbis eleinte, a látleletet mindig utólag diktálta Tóni bácsi, Marika néni ilyenkor felvette a fityuláját, és nagyon összpontosítva kopogott a régi írógépen a konyhában, amíg Egyszemjankó a holttesteket varrta össze. A doki, és milyen furcsa, hogy mást is neveztek így, doki, Egyszemjankónak mindig eszébe jutott az apja, aki egyre ritkábban szólalt meg a fejében, szóval Tóni bácsi, inkább így hívta, szótlan ember volt, és egyre szótlanabbá vált, ahogy Marika néni kezdett hányni reggelente. Megesett, mondta Feri bácsi, a sánta kapus, Rózsika nővér, az idegen húsköpenyes ilyenkor nagyon dühös lett, nem a doktor elvtárs követte el a csúfságot vele, amilyen kis ribanc volt egész életében, akárki lehetett. Rózsika nővér, most már Rózsi néni, azért szerette Marika nénit, többször vitt át az orvosi lakba egy-egy bögre teát, kávét, mert Egyszemjankónak és Marika néninek, a hullagyalázóknak, nem volt szabad bemenniük a kórházba, hullagyalázók, sziszegte a városi párttitkár felesége, miután Egyszemjankó elfelejtette rendesen összefércelni a férjét, illetve nem is felejtette el, csak nagyon álmos és kótyagos volt, egész éjszaka gépelt, mert a rendőröknek éjjel kettőkor jutott eszükbe, hogy a férfi nem is úgy halt meg, hanem másképpen, újra kellett írni az egész jegyzőkönyvet, Tóni bácsi este szokása szerint merevrészegre itta magát, nem lehetett felébreszteni, így őt ültettek oda, összevissza másolt a kartotékokból minden szakterminust, a milicisták reggel hatkor elolvasták, és jónak találták. Tóni bácsi másnap délben két órán keresztül röhögött a piszkozaton, ennyire felszabadultnak ritkán lehetett látni, és először töltött Egyszemjankónak szilvapálinkát, mondván, az apja büszke lenne rá. A latin nyelvű orvostudomány semmit sem ér, idézte Egyszemjankó az apját, a görögök sokkal többet tudnak a halálról. És az életről tudnak-e, nézett rá Tóni bácsi véreres szemekkel, nehéz kérdés, válaszolta a kisfiú, mostanában sokat gondolkodom azon, hogy tényleg a Szeretet-e az, ami mozgat mindeneket? Vagy mégsem? Hiszen – a Szeretettel ellentétesen – a föld lefelé mozog és ez az elkülönüléshez hasonlít; és így a természet szerint történő mozgásnak inkább a Viszály az oka, semmint a szeretet, úgyhogy a Szeretet általában inkább a természetellenes mozgás oka, magyarázta idegesen a második pohár pálinka után, az apja hangját akarta elfojtani az apja szavaival. Tóni bácsi elgondolkodva kitöltötte a harmadik pohár pálinkát is, Marika néni, aki nem olyan rég érkezett, dühösen bámult ki a kis ablakon. Tónikám, mondta aztán könnyeit nyeldekelve, hallgass a mi kis bölcsünkre, én ezt nem bírom végigcsinálni. Nem akarok sátánfiókát világra hozni. Tóni bácsi ránézett az éjszaka összegányolt jelentés piszkozatára, majd hirtelen döntött, szóval a szeretet a természetellenes mozgás oka, nem is kérdezte, inkább mormolta, általában, válaszolta Egyszemjankó. Tudnád nélkülözni az ágyadat néhány napig, kérdezte a doki, alhatnál valamelyik barátodnál, amúgy is vakáció van, kirándulj, karácsonyra hazajöhetsz.
Egyszemjankó először Kalányosékhoz indult, mert a cigányoknál mindig nagy volt a mozgás, néha felkerekedett a pereputty, néha meg látogatóba érkezett a rokonság, mindig készen álltak a vendégfogadásra, remélte, hogy neki is szorítanak egy kis helyet. A cigányblokk előtt találkozott Félszemű Dzsóval, a Gitárkirállyal, aki szokása szerint a padon cigarettázott, és a kóborkutyák karéjában dünnyögött magában, egy igazi saját blueson dolgozott fejben évek óta. Félszemű Dzsó Egyszemjankó kedvéért abbahagyta az alkotást, odaintette maga mellé a padra, ült a kisfiú és a negyvenes férfi a padon, hallgattak, nézték a farkukat csóváló kutyákat, itt kéne aludjak Kalányos barátoméknál, szólalt meg nagy sokára Egyszemjankó, Félszemű Dzsó megrázta a fejét, a cigányoknál aludni nem a legjobb ötlet, mondta, mert levágták náluk a fűtést, a parkettát is eltüzelték, sorolta, inkább gyere hozzánk csövelni, ajánlotta fel, anyám olyan húslevest főzne, ha lenne egy tyúk, hogy még a füled is nyolcfelé állna, kacsintott. Szóval kéne egy tyúk, gondolkodott el Egyszemjankó. A vasgyár éjszakai portása, Déni bá ilyenkor télen is kiengedi napközben a tyúkjait, mondta Félszemű Dzsó, tudod, itt a külső gyárudvarban, ahol pityókát is szokott termeszteni. Egyszemjankó nem tudta, mert ő nem látta még hómentesen a külső gyárudvart, miért nem lopsz te tyúkot, kérdezte Félszemű Dzsótól, aki erre összerázkódott, nem merek, vallotta be, mert Déni bá hat ujjal született, és hiába vágta le részegen csuklótól a jobb kezét a cirkulával, attól ő még táltos vagy mi a rosseb. Egyszemjankó látott már fura szerzeteket a hegyen, így neki sem volt nagy kedve egy táltostól lopni, de ha Dzsóéknak tyúk kell, hát akkor szerez egy tyúkot, ha fene fenét eszik is, döntötte el magában.
Déni bá tényleg ott pásztorkodott a tyúkjai mellett a vasgyár udvarának felső sarkában, betonelemekből épült a kerítés, ezt a sarkot egészen benőtte a gaz, ősszel a lekaszált krumpliszárakat is ide halmozta fel, egész kis dzsungel nőtt rájuk, köréjük, taposott a tyúkjainak egy kisebb tisztást, ő meg a nyiladékba ült a kisszékével, háttal az állatoknak vigyázta a vasgyár egészét, a vasgyári munkások némi félelemmel elegyes tisztelettel pislogtak feléje, nem fért a fejükbe, hogy Déni bá soha nem alszik. Mert a felesége halála óta olyan nem fordult elő, hogy Déni bát alváson kapta volna valaki, pedig a román főmérnök több éjszaka is ellenőrzést tartott meglepetésszerű időpontokban, egyébként teljesen fölöslegesen, mert a gyár fölött magasló dombról, a villanytelep sarkától egész éjszaka lehetett látni az imbolygó lámpafényt. Déni bá estétől reggelig rendületlenül járta ellenőrző körútját a csonka kezére erősített bunkósbottal, úgy esztergálták neki a volt kollégái az asztalosműhelyben, este két szíjjal felcsatolta, a másik kezébe vette a lámpát, elindult, és reggelig meg se állt. Napközben meg a tyúkjaival volt el, állítólag beszélt is hozzájuk, egész álló nap lehetett hallani a mormogást, hogy miről beszélhet a tyúkoknak, azt elképzelni se tudták, de ötven méternél közelebb egy munkás sem mert menni, amióta Déni bá esztergályos fia, Kicsibéci egyszer félrészegen meg nem kergette a kendermagos kedvenckét. Kicsibéci csak meg akarta csókolgatni a tyúkot, mert jó viccnek tartotta, Déni bá viszont nem tartotta jó viccnek, morgott valamit, Kicsibéci erre elcsúszott, ráesett az állatra, és agyonnyomta. Déni bá akkor rajzolt valamit a csonka kezével a levegőbe, és Kicsibéci másnap az öntődében csapoláskor fejjel előre belezuhant a lávaként hömpölygő olvasztott vasércbe, és senki nem értette, hogy mit keresett ott. Ráadásul színjózanon, Hájtorony este megesküdött az anyja emlékére, hogy aznap Kicsibéci be se tette a lábát a vendéglőbe, hiányolta is, először hagyta ki a reggeli féldecit, mondta komoran Hájtorony, ennyi volt Kicsibéci gyászbeszéde, mindenesetre a vasgyári munkások a hat ujjról suttogva levonták a megfelelő következtetést, és rendeltek még egy kört. Déni bá a fia temetésére se ment el, mesélte Egyszemjankónak Félszemű Dzsó a villanytelep sarkánál, a kerítés fölött, onnan lesték Déni bát a tyúkjaival.
Ebből nem lesz énekes halott, mondta Félszemű Dzsó, a Gitárkirály félórai leskelődés után, Déni bá szobormereven ült a székén, nem úgy nézett ki, mint aki bemenne ebédelni vagy bárhová. Egyszemjankó viszont kezdett megéhezni, fázott is, meg hát olyan nincs, hogy egy városi kifogjon egy hegylakón, húzta ki magát. Hozzál nekem egy kutyát, fordult Félszemű Dzsóhoz, aki visszatrappolt a cigányblokkhoz, kiválasztotta a kedvencét, egy foltos tacskószerűséget, karjába vette, és egészen a villanytelepig azt énekelte neki, hogy légy ügyes, kiskutyám, vár minket a cimborám. Egyszemjankó türelmetlenül toporgott már a gyárkerítés sarkánál, átvette a tacskót, és egy jól irányzott dobással egyenesen a tyúkok közé dobta, azzal elindult a kerítés külső oldalán. A tyúkok szétriadtak, a tacskó hempergett egyet, majd vonítva elszaladt. Déni bá a meglepetéstől először hanyatt esett, majd összeszedte magát, és a kerítés sarka felé kezdett rohanni, magából kikelve üvöltött. Egyszemjankó pár méterrel Déni bá háta mögött átvetette magát a betonelemeken, és hasra feküdve becsúszott a havas gaz közé. Déni bá pár percig még artikulálatlanul üvöltött a sarokban, miközben jeleket rajzolt a levegőbe, majd mogorván visszatért a székéhez. A zsebéből elővett egy marék kukoricát, pipipi, gyertek ide apucihoz, csürkebürkéim, gügyögte, és Egyszemjankó meglepődve nézte, amint a tyúkok előbújnak a gaz közül, és fegyelmezetten beállnak Déni bá elé. Esküszöm, úgy néztek, mint valami hadsereg, mesélte később hüledezve Félszemű Dzsónak, vagy nem is, olyan volt, mint amikor Csürkeláb négyszöget tartott nekünk az iskolában. És mit mondott nekik Déni bá, mittudomén, nem akartam boszorkák dolgába avatkozni, de milyen ember az ilyen, aki kutyát dobál a csürkebürkék közé, szegénykéim, ne se törődjetek, mert azért én is tudok egyet s mást, mindenki megbánja, aki a csürkebürkéket zargatja, ilyeneket, vonogatta a vállát a kisfiú, a tyúkok meg hallgatták, és esküszöm, hogy helyeslően bólogattak. De akkor hogy sikerült ellopni ezt, nézett egyre nagyobb tisztelettel Félszemű Dzsó a kis barátja hóna alatt szorongatott tyúkra, hát, megvártam, amíg feloszlatja a négyszöget, visszaül a székére, háttal a kedvenckéinek, és akkor. Nem hallotta meg, aggódott utólag Félszemű Dzsó, Egyszemjankó, csak felvonta a szemöldökét, engem, vadászat közben meghallani, kérdezte neheztelően, meg hát szerintem aludt, dehogy aludt, egész nap merőn nézi a munkásokat, mindig mondják a kocsmában, hogy mennyire idegesítő, senki nem meri arrafelé kivinni a lopott szerszámokat, inkább a Rákos-pataka felé kerülnek, pedig ott el kell menni a Milícia épülete mögött, cáfolt Félszemű Dzsó, akkor nyitott szemmel alszik, vonogatta a vállát Egyszemjankó, mert hogy horkol, az szent, az lehet az a mormogás, amiről a melósok mesélnek. És rajzolt a levegőbe, kérdezte hosszas töprengés után Félszemű Dzsó, a Gitárkirály a kisfiútól, rajzolt hát, percekig hadonászott, mint aki megkergült, bólintott a gyerek, és nem félsz, vágott oda szeme sarkából Félszemű Dzsó, tudja a fene, a lólábú asszony levett rólunk minden rontást, amikor apám meggyógyította a nagyobbik földből kinőtt fiút, mondta Egyszemjankó, Félszemű Dzsó erre csak hümmögött, hogy ő bizony nem tudja, ha még Déni bá is beavatkozott, hát azért anyámat megkérem, hogy mondjon el egy rózsafüzért, mielőtt megkopasztja a tyúkot, zárta le végül hosszas vívódás után a témát.
Félszemű Dzsó édesanyja, akit idős kora ellenére mindenki Terikének szólított, az egyetlen volt a lólábú asszonyok családjából, akit maguk közé fogadtak az emberek, boszorkány ő is, mondogatták egymás között az asszonyok a sorban, de jó boszorkány, meghallgatta a panaszokat, még a lelki bajokra is volt áfiuma, ilyen kis tégelyekben adott bárkinek gyógykenőcsöt, aki kérte, és soha nem vett el pénzt. Terike elmormolt egy rózsafüzért a tyúk fölött, és valóban olyan húslevest főzött, hogy Egyszemjankó füle nyolcfelé állt, ült a konyhában a kis hokedlin, már megint nem volt áram, petróleumlámpa mellett vacsoráztak, Lacika kedvence volt kiskorában az a szék, mondta az öregasszony, és Egyszemjankónak néhány perc késéssel esett le, hogy ez a Lacika nem más, mint Félszemű Dzsó, a Gitárkirály. Elég nehéz volt elképzelni kisgyereknek, hát még a testvérét, Malacka bácsit, aki először ki akarta tenni a lakásból, te is tudod, hogy mi a helyzet vele, mondta az anyjának, az meg szelíden csak annyit válaszolt, hogy sok bolondságot beszélnek a népek, nem kell mindent elhinni. Malacka bácsi csak akkor békélt meg, amikor megtudta, hogy Egyszemjankó tyúkot hozott ajándékba, úgy esett neki a levesnek, mint aki hetek óta nem evett, ne szürcsölj, fiam, mondta az asszony Malacka bácsinak, és Malacka bácsi fogást váltott a kanálon. Jézus már megint tekereg, háborgott az öregasszony, nem lesz ennek jó vége, Malacka bácsi csak horkantott egyet, kerüljön elő, szíjat hasítok a hátából, azt csak szeretnéd, mosolyodott el Félszemű Dzsó, bitang erős egy kölyök lett belőle, mondta büszkén. Azért beszéljetek vele, ha elékerül, mer’ nyakunkon a karácsony, se fa, se semmi, és azt ígérte, hogy szerez fát, nézte a fiait Terike, ha azt ígérte, akkor lesz fa, tette le a kanalát Malacka bácsi, de miért nem beszélsz te vele, holnapra csak hazajön, holnap nekem be kell mennem a megyei kórházba, ingatta a fejét az öregasszony, a doktor elvtárs elküldött laborba, és ha már bébuszozok, akkor keresztanyádat is megnézem, mert megműtötték, és nincs, aki rendezze, fordult Félszemű Dzsóhoz, aki magában dünnyögött, és nézte, hogy a bátyja a tűzhely mellett kínlódik egy teafőzővel. Hogy a faszomat tenném bele az oroszokba, mérgelődött Malacka bácsi, nekem ne faszomozz a házamban, csattant fel az öregasszony, és ne szidd azt az edényt, még szegény apátok hozta Moszkvából, mert az én uram élmunkás volt, jutalomként még oda is elvitték, büszkélkedett. Az lehet, hogy élmunkás volt, tromfolt Malacka bácsi, de a te urad, a mi apánk elitta az összes pénzünket, pedig milyen híres zenész lehetett volna Dzsóból, hányszor mondta a zenetanár, hogy el kell küldeni zeneiskolába, mert abszolút hallása van, és nagyon tehetséges, te is tudod, hogy nem a pénzen múlt, védte a férje emlékét az asszony, nem a lófaszt, legyintett Malacka bácsi, apám elbőcsült, azt hitte, hogy ő szarta a Hargitát, csak mert megnyert valami versenyt, de hát tényleg megnyerte, nézett fel Félszemű Dzsó is, meg, és azután csak a kocsmában ült, és mindenkinek fizetett egy féldecit, aki azzal ment oda, hogy micsoda aranykeze van, te nem tudhatod, mert még akkoriban születtél, de nekem kellett minden este hazacipelnem a kocsmából, ott verte el az egész fizetését.
És te mit csinálsz, kérdezett vissza élesen az asszony, csak lopod a napot a gyárban, apádék legalább még csináltak valamit, de ti már semmit, csak ültök és isztok, délután focizol, utána meg beülsz a kocsmába, lassan már egy éve, hogy egy banit se adsz haza. Ugyanolyan vagy, mint az apád, feszíttezel, a pénzt eliszod, de a nagy pofád megvan, mérnököt faragok Jézusból, utánozta fiát az anya, miből, kérdem én, ha nem kapnám apátok után azt a kicsi nyugdíjat, akkor a villanyt és a fűtést is levágták volna már nálunk, mint Kalányoséknál, tette hozzá az öregasszony, még mindig dühösen. Ne veszekedjetek, nézett fel ismét merengéséből Félszemű Dzsó, a Gitárkirály, ami volt, elmúlt, azzal, hogy itt egymásnak kiabáltok, se az idő kerekét nem forgatjátok vissza, se fel nem támasztjátok édesapámat, inkább aludjunk, gyere, Egyszemjankó, Jézus ágyában elvackolhatsz, mer’ ha eddig nem jött haza, akkor már elmarad, belőle se lesz mérnök. Csak sokat ne mocorogj nekem éjszaka, tette hozzá, mert ébren alszom, na persze, horkant fel Malacka bácsi, apád faszát alszol ébren, holdkóros vagy, az a bajod, mászkálsz álmodban, örülj neki, hogy nem változok macskává, vágott vissza neki Félszemű Dzsó, az anyjuk erre keresztet vetett, ne bolondozz, kisfiam, mert még beteljesül, ne fesd az ördögöt a falra, azt nem is kell, állt fel Malacka bácsi is, ha itt van ez a kölyök, hagyd békén a fiút, csattant fel Terike, nem tehet róla, csak egy gyerek.
Éjjel Egyszemjankó nyugtalanul aludt, azt álmodta, hogy Malacka bácsiékkal focizik kint a salakpályán, nyár van, ő a kapus, Malacka bácsi elrúgja a labdát, ami gyomorszájon találja őt, hánynia kell, ül a focipálya mellett, kissé arrébb, amerre Tengerészék kezdték a menekülést, hányik, de legalább a szőke kislány fogja a fejét a Sok Árnyék Völgyéből, hogy került ide a Földalatti Királyok legszebb rózsája, kérdezi öklendezve Egyszemjankó, a kislány csak mosolyog, miközben a műhelyből a szakmunkás tanoncok üvöltöznek, hogy ne mind mutogasd a pinádat, egyszer mosd meg, lenéz, és látja, hogy a szerelmén nincsen bugyi, a kislány is visszakiabál, ne a szátok járjon, hanem a kezetek, a semmiből megjelenik Déni bá, jeleket rajzol a levegőbe, mire Kagur kezét becsípi egy gép, a két kisgyermek szeme láttára trancsírozza véres cafatokká, Egyszemjankó erre rémülten felébredt.
Még sötét volt, téli reggel, a kisfiú téblábolt Félszemű Dzsóék lakásában, Terike már nem volt otthon, a két férfi kórusban horkolt, Egyszemjankó nem tudott mit kezdeni magával. Péntek van, jutott eszébe, Kagurt ma verik a szekusok, egyedül lakik az egész bentlakásban, nem lesz, aki bekenegesse a sebeket, hát akkor megyek én, döntötte el, azzal kislisszolt az ajtón, besétált a városközpontba. Néhány ingázó munkás a piactér felé csoszogott álmosan, Egyszemjankó jobb híján őket követte titokban, vadászost játszott, hajtotta a vadat, majd szél ellen akart kerülni, és majdnem felbukott a hóban lapuló ikrekben, pszt, intettek egyszerre, Egyszemjankó melléjük kuporodott, csak a fejével kérdezte, hogy mi van, az ikrek a busz felé fordultak, Egyszemjankó akkor fedezte fel Terikét a toporgó emberek között.
A piactéren leparkolt autóbusz körül tülekedő utasok közül senkinek sem jutott eszébe benézni a jármű alá, a káromkodva érkező buszvezető a hátsó sorba szorultakat ráncigálta vállaiknál fogva, Egyszemjankó felismerte, a volt padtársa, Sofőr apja volt, hogy az istennyila csapna magukba, jóemberek, álljanak már sorba, ez nem civilizált emberekhez méltó viselkedés. Engedjenek már oda, nélkülem a busz nem indul… Veled induljon, Villám, dobta oda valaki foghegyről a tömegből, többször megjárták már, hogy hoppon maradtak, úgy kellett kigyalogolni a megyei útig, ide három kilométerre, hogy valami alkalmi fuvarral elérjenek munkába. Sofőr apja elvörösödött, mert a gúnynevét nemigen szívlelte, nyugodt stílusban szeretett vezetni, a munka megvár, mondogatta a türelmetlenkedőknek, azok inkább a melegítő féldecit látták elúszni, mámeg rohanni kell. Idegesen taposott a gázpedálba, a füstölve távozó autóbusz helyén egy barna gyerektest feküdt.
Sofőr megrázta magát, felkelt, remegő lábakkal a tér széle felé indult, az ikrek felemelkedtek. Add’sza a labdát, nyújtotta Sofőr a kezét feléjük, megnyertem a fogadást. Az ikrek rövid ideig elgondolkodva méregették, aztán úgy döntöttek, nem éri meg verekedni a Sofőrrel, pláne úgy, hogy ott áll mögöttük Egyszemjankó is, mégiscsak padtársak voltak, nem volt kérdés, kinek a pártjára állna az átkozott fattyú, az anyjuknak majd hazudnak valamit, mi lett a labdával. Kényszeredetten átadták a valódi bőrlabdát, ugyanazon fejmozdulattal néztek Sofőr után, aki Egyszemjankót magával rángatva elindult hazafelé. Várj meg itt, és fogd meg a labdát, állította le volt padtársát a lépcsőház előtt, Söjjetmici, suttogva ébresztette öccsét, nehogy a húgai is felébredjenek, gyere már, menjünk focizni, rázta a testvérét, akinek nem kellett ezt kétszer mondani, nagyon szeretett focizni, bármikor kapható volt rá, de legjobban szögletet szeretett beadni, egészen belelkesült, ha az ellenfélről úgy pattant a labda, „Söjjet, söjjet, én júgom!”, selyp volt, ráadásul állandóan egy zsíros, színehagyott micisapkában járt, innen a neve. Hóna alá csapta ronggyá rúgott stoplis cipőjét, Sofőr kukázta azt is a városi focicsapat szemeteséből, majd még kissé kótyagosan követte a testvérét. A hajnali zsákmányt megpillantva azonnal felébredt, honnan sejezsted, kapta ki Sofőr kezéből álmai labdáját, megpattintotta a földön, fel van-e fújva, az ikrektől nyertem, mondta büszkén a báty, örült, hogy az öccse ennyire belelkesült, édesapa megint meg fog verni, hogy loptad, csóválta meg a fejét a kisebbik. Úgy gondoltam, hogy Kagurnál hagyom a bentlakásban, most amúgy is nála van a tornaterem kulcsa, és soha nincs jó labdájuk, oszt’ amikor nincsenek ott Malacka bácsiék, akkor játszhatnánk mi, például most is elkérhetnénk, sandított Egyszemjankóra. Kagurt ma verik a szekusok, rázta meg a fejét Egyszemjankó, nem hiszem, hogy lenne kedve focizni. Én megyek is, mert valakinek majd el kell látni a sebeit, búcsúzott a testvérpártól, és visszasétált a központba.
Megállt a Milícia és a Néptanács közös épülete előtt, szemközt, a főút túloldalán, ácsorgott, nézelődött. Autószámolóst akart játszani, de a szokotthoz képest is gyér volt a forgalom. Már épp feladta volna, amikor kinyílt a főbejárati ajtó, és kilépett rajta Kagur. Nem úgy nézett ki, mint akit az imént vertek agyba-főbe, nem úgy nézel ki, mint akit az imént vertek agyba-főbe, köszöntötte Egyszemjankó, hát ez az, fogta át a vállát elgondolkodva Kagur, valami baj van. Mármint milyen baj van, vizsgálta barátja arcát Egyszemjankó, még soha nem látta ilyen komolynak, nem tudom pontosan, rángatta el a Milícia elől a nagyobbik, de valami készül. Mert nem vertek meg, kérdezte a kisfiú, miközben elindultak a vendéglő felé, mert nem volt, aki megverjen. Se Csürkeláb, se a szekusok nem voltak bent, csak az a szerencsétlen kövér milicista, aki mindenkinek köszön, tudod, hogyishíjják, valami -escu, na, nem jut eszembe. A vendéglőből épp akkor tántorgott ki Dzsesszpalibá, hejj, fiúk, rikoltotta oda nekik, nemsokára vége lesz ennek az egésznek, megdöglik minden kommunista! Erre a kiabálásra még azok is eltűntek az utcáról, akik valamiért arra jártak, teljesen kihalt a városközpont. Hát ezt maga meg honnan veszi, kérdezte nyugodtan Kagur, egy, mert ma nem jött be egyetlen milicista se a vendéglőbe, kettő, mert bemondta a Szabad Európa, hogy Bukarestben forradalom van, tántorgott le a lépcsőn Dzsesszpalibá, és maga a nagy füleivel rádió nélkül is fogja a Szabad Európát, legyintett Kagur. Hát kérdezd meg akkor a vendéglőst, mérgelődött fel a részeg, ott van hátul a raktárban a rádiójával.
Kagur kérdőn nézett Egyszemjankóra, aki megrázta a fejét, csak éjszaka voltam bent, nem rádiót kerestem, szóval nem tudom, mondta halkan, nézzük meg. Alig tették a lábukat a lépcsőre, kijött a vendéglős is az ajtón, sietve felhelyezte a vaspántokat, rákattintotta a lakatot, a rácsot is elhúzta, pedig ez nem volt szokása. Sajnálom, fiúk, tárta szét a kezét Hájtorony, mára bezártunk, nekem most el kell mennem. Kagur csak a szemöldökét vonta fel, egy szót sem szólt, udvariasan félreállt, elengedte a kövér vendéglőst. Dzsesszpalibá közben valahogy felmászott a városközpontban lévő buszjegy-árusító bódé tetejére, és két kézzel rángatta a főút fölött kifeszített molinót, amelyen a kommunista pártot és szeretett vezetőjét éltette a felirat. Dzsesszpalibá sikerrel járt, a molinóval együtt zuhant az útra, de a részegek szokásos szerencséjével semmi baja nem esett. Vagy csak nem vette észre, nagyon el volt foglalva azzal, hogy táncoljon a molinón, Dzsesszpalibá a nevét onnan kapta, hogy nagyon jól szteppelt, miközben valami jazzt fütyült, most alighanem élete versenyművét adta elő, mindenesetre a közeledő városközi autóbusz megállt. Dzsesszpalibá fáradtan hajlongott a nemlétező közönsége előtt, majd félreállt, és udvariasan tessékelte Villámot, aki épp visszaért a közeli városból, hajtson át a megtiport, szétszteppelt molinón. A buszsofőr inkább kikerülte volna, de nem lehetett, a járdára felhajtani Dzsesszpalibá nem engedte. Kagur mereven nézte a rendőrség ajtaját, de a kövér milicista nem jött ki letartóztatni a részeg molinógyalázót, akkor hát tényleg forradalom lehet, döntötte el, forradalom van, menj, hívd ide Kámpecéket, meg Jézust, utasította kis barátját.
Jézus nem aludt otthon, mondta erre Egyszemjankó, tudom, mert náluk éjszakáztam, magyarázta a másik értetlenkedő tekintetét látva, akkor ott lesz a garázsban, legyintett a nagyobb. Ha szerencséd van, Kámpecék is ott aludtak, kiáltott Kagur Egyszemjankó után, aki sprintben indult neki a domboldalnak. És tényleg ott éledezett nagyjából mindenki a bandából, a belső szobában egymás hegyén-hátán aludtak a fiúk és lányok, a külső garázsban Jézus és Albinó másnaposan szerencsétlenkedtek a kályha körül, mondom, hogy olyan, mint a kávé, győzködte a hófehér hajú barátját Jézus, ez valódi cikória, basszátok meg, a főmérnök lakásából loptam, te betörtél a főmérnökhöz, kapta fel a Albinó, hát, tegnap este nem láttam se az ő Oltcitját, se a felesége 500-as Daciáját, gondoltam, teszek egy próbát, és láss csodát, nem is kellett betörni, tárva-nyitva volt az ajtó, nagyon sietve mehettek el valahová, hát elhoztam, amit tudtam, szerintetek mit ittunk az éjjel. Na igen, valóban, hümmögött Albinó, amióta Egyszemjankót elvitte a doki, tényleg nem ittunk ilyen jókat, szevasz, kölyök, épp most mondom, hogy amióta leléptél hullákat mosni, azóta a tegnap éjjel sikerült már megint rendes piához jutni, mert ez a Jézus betört a főmérnökhöz, mondom, hogy nem kellett betörni, ismételte el türelmesen Jézus, ezek valamiért elhúzták innen a csíkot.
Mert forradalom van, mondta Egyszemjankó, és Kagur vár titeket a Néptanács előtt. Forradalom, milyen forradalom, kérdezte értetlenkedve Jézus, nem tudom, vonogatta a vállát Egyszemjankó, ezt mondta Kagur, forradalom van, állítólag a Szabad Európa is bemondta, a faszom se hallgat rádiót, nézett Albinó Jézusra, de akkor értem a főmérnök lakását, bólintott lassan Jézus, Csürkeláb se volt a mai verésen, tette hozzá Egyszemjankó, meg egyetlen szekus se, és Dzsesszpalibá részegen leszakította a pécsérés16 izét az út felettről, táncolt rajta, és a milicisták se jöttek ki, akkor tényleg forradalom van, rikkantott Jézus, hé, basszátokazanyátok, ébresztő, banda, forradalom van, akurvaéletfaszábabele, haggyá’ má’, Jézus, fordult át az egyik lány, részeg vagy, de mondom, hogy forradalom van, igaz-e, Egyszemjankó, Jézus teljesen bepörgött, lerángatta a pokrócokat az alvókról, majd az üres üvegeket kezdte a földhöz csapdosni, Albinót is elragadta a hév, ketten vad táncot jártak az üvegtörmelékek között, artikulálatlanul üvöltötték, hogy forradalom, forradalom, az üvegcsörömpölésre Kámpec is kihámozta magát a kezek-lábak közül, kitántorgott a garázs elé egy félig teli rumos üveggel a kezében, elbődülte magát, hogy forradalom van a mi uccááánkba’, úgy hangzott, mint valami ködkürt.
Egyszemjankó visszaszaladt a központba, de Kagur eltűnt valamerre, így a kisfiú jobb híján elsétált a belső Eminescuba. A negyed végén egy csapat kölyök igencsak élénken rúgta a labdát, tükörjégen nem volt egyszerű mutatvány, Tengerész meg is csúszott rúgás előtt, söjjet, vigyorodott el Söjjetmici. De nem sokáig vigyoroghatott, az erővel, de laposan megrúgott labda beverte az áramelosztó ablakának pléh redőnyeit, és beesett a trafónak becézett zárt épületbe. Kurvaisten, dühöngött Sofőr, picsa, most be kell másznom. Intett Söjjetmicinek, hogy álljon a betörött ablak alá, a gyerekek némán nézték, amint öccse tolvajlétrát tart neki, majd a vállára lépve Sofőr belecsimpaszkodik az ablakkeretbe, a cérnakesztyű alig védett a hidegtől, átsütött rajta a fém, elgémberedett ujjakkal nagy nehezen felhúzta magát, és bebújt az ablakon.
A mérnök dühösen húzta fel a nadrágját, még hogy egy gyerek bemászott a trafóházba, szent szar, mi jöhet még ebben a városban, mindenki valami forradalomról beszél, már hányan felköltötték, orvost hívtatok, kérdezte a telefonálót, igen, Bandi, de lakatost nem, sürgette a férfihang, siess azokkal a kulcsokkal, sietek, hogy a fene enné meg, éjszakás vagyok, dühöngött a mérnök. Egyszemjankó látta, hogy Tóni bácsi részeg, amin meglepődött, mert azért napközben nem szokott ennyit inni, az orvos a mérnök után lépett be, a mentőautó sofőrje távol tartotta a kíváncsiskodókat. Tóni bácsi pár perc múlva kilépett az ajtón, intett a mentősnek, hogy hozhatja a hordágyat. Nemsokára ki is jöttek, a hordágyon egészen kis valamit hoztak letakarva. A fél negyed az ablakban lógott, merthogy a mérnök egy kis időre lekapcsolta az áramot. Megérkezett Sofőr apja is, megviselhette Dzsesszpalibá reggeli előadása, valahol ráivott, mert erősen tántorgott. Meglátta a kisebbik fiát, már megint itt lopod a napot, az anyád úristenit, sipirc haza, próbálta megfogni a kölyök fülét, megmondtam, hogy ebben a vakációban nincs játék, amíg be nem magoltátok az összes leckét, addig ki sem dughatjátok az orrotokat a könyv mellől, rúgott a síró Söjjetmici felé, ti meg, Tóni, mit visztek itt, kérdezte a hordágyra mutatva. Az orvos ránézett, szenet, mondta, csak szenet. Majd Egyszemjankóra tévedt a pillantása, megrázkódott, és gyorsan elkapta a tekintetét, nem is köszönt neki. Egyszemjankó beharapta a száját, lassan, nagyon lassan besétált a Néptanács elé, és egészen délig ott ült a buszmegállóban, gondolkodott.
(Az előző részt ld. →http://www.naputonline.hu/2022/02/12/demeter-szilard-keket-kekert-6/ )
(Folyt. köv.)
Illusztráció: Kéket kékért (a könyvborító s a szerzői portré [forrás: kmtg.hu] felhasználásával)
Ezek is érdekelhetik!
G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (V./V) →
G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (IV./V) →
G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (III./V) →
