Napút-köszöntők (62.)
Komáromi Gabriella
Valóságos bűvészmutatvány volt
A folyóiratok sorsa olyan, mint a miénk: születnek, vannak, voltak. De nem mindegy, hogy meddig és hogyan, hogy miféle sajtótörténeti ténnyé lesznek egyszer. A Napútnak 23 év jutott. Hiába csűrnénk-csavarnánk a szót, tisztes átlagéletkor ez a folyóiratok világában. Mégis van mit gyászolnunk, mert korán veszett érték a nyár elején. Nem először és nem utoljára történt ilyesmi. De valahogy nem lehet megszokni. Ráadásul a Napút nemcsak élt, éldegélt, megélt. Valóságos bűvészmutatvány volt, ahogy az alapító Szondi György életben tartotta. Szinte rejtély, hogy miként. Szondi Gyuri egyszerre volt maga a szerkesztőség és annak mindenese. Felvillan bennem egy kép: Szondi Gyuri egy könyv és kézirathalom közepén ül. Alig látszik ki. Senkihez sem hasonlítható furcsa figura. A fején két mobil, az egyik fülhallgatón magyarul, a másikon bolgárul beszél. Mindig legalább három embernek való a dolga, és mindenkor „mindigderűvel” próbál úrrá lenni rajta. Messziről látszik, hogy egyéniség a javából. Azt nem hiszem, hogy könnyű ember, de hogy is lehetne az. A fáradhatatlan kultúraközvetítők közül való, akik azért elfáradhatnak. Két ország költője, nemrég a második díszdoktori oklevelét vette át – ezúttal – az Új Bolgár Egyetemen, igazgatósága alatt a szófiai magyar intézet „a kultúra fellegvára” volt, 11 ezer oldalnyi prózát és 20 ezer verssort fordított. Többek között József Attila- és lovagkereszt-díjas, kitüntetettje a Cirill és Metód érdemrendnek. Ki tudja, hogy csinálta! És mikor?
A Napút mégsincs tovább. ”Elesett”. Hiába védte Szondi Gyuri, mintha Drégely vára volna. Egy irodalmi folyóirattal kevesebb – a nem olvasó többségnek mit se számít ez. De a többiek vigasztalódjanak! A Napút tovább él a világhálón. Eddig két élete volt, most már csak egyetlenegy. Ragaszkodásom jeléül novellákat küldök a „naputonline”-nak. Próbálkozom a „mindigderűvel” is, de ki tudja miért, nekem valahogy nem megy.
Móser Zoltán
Arra kérdezni…
Arra a kérdésre, hogy ki is volt (van!) Szondi György, legalább olyan nehéz nekem felelni, mintha arra kellene válaszolnom, hogy ki vagyok én? Mivel egyidősek vagyunk, elmondhatom, hogy életünk három részből állt: 10 éves korunkig Rákosi volt az uralkodónk, 1956-tól 1989-ig, életünk fontos 33 évében a Kádár-rendszerben éltünk (ki így, ki úgy), 1989 után a többpártrendszerben már egészen más lett az életünk: sok embernek 180 fokkal lett jobb vagy rosszabb, de mindenkinek más lett. Mások lettek az elvárások, a követelmények, a kihívások. Közben – már-már közhely – nemcsak az idő változott, hanem mi magunk is. Röviden: megöregedtünk. És zavarba kerülünk, ha megkérdezik tőlünk, hogy kik is vagyunk mi?
A válaszadásban segített nekem egy kínai Mester, Lin-csi apát, akihez az egyik reggel azzal állított be a cellájában, hogy nem tud válaszolni arra a kérdésre, hogy ki vagyok én?! „Felelj nekem, Mester, ki vagyok én! Lin-csi a szerzetesre emelte tekintetét, majd elfordult tőle. Így kérdezte, hosszabb szünet után, halkan. – Megetted a zabkásádat, szerzetes? – Megettem, Mester. – Elmostad az étkező tálkádat? – Elmostam. – Kitakarítottad a celládat? – Kitakarítottam. – Kisöpörted az udvart? – Kisöpörtem. – Szálltak a falevelek, amikor söpörtél, mi? – Szálltak, Mester. – De azért összeszedted őket. – Összeszedtem, Mester. – És láttad azt a nagy ciprusfát az udvaron? – Láttam, Mester. – Szép tornyos növésű, igaz? – Igaz, Mester. – S finom, balzsamos illatú. Érezted? – Éreztem, Mester. – Aztán bejöttél hozzám. – Bejöttem, Mester. – És azt kérdezted, ki vagy te? – Azt kérdeztem, Mester, ki vagyok én. – Nos, tudd meg, szerzetes, az vagy te, aki reggel megette a zabkásáját, aztán elmosta az étkező tálkáját, kitakarította a celláját, kisöpörte az udvart, nézte, hogyan szállnak a falevelek, és érezte a tornyos növésű ciprusfa balzsamos illatát. Majd bejött hozzám, és megkérdezte, kicsoda ő. Ez vagy hát, szerzetes, semmi más.”[1]
Ezt a példabeszédet Szondi György esetében úgy kell módosítani, hogy hasonlóan a kolostorbeli tanítványhoz, ő is felkelt minden reggel, lefeküdt este: reggelizett, ebédelt és vacsorázott, s közbe sokat, állandóan dolgozott: írt, fordított, szerkesztett folyóiratot, alapított könyvkiadót, számolatlanul sok könyvet adott ki, és közben – velünk, velem együtt – megöregedett. Szóval: dolgozott hisz az állandó munka adta élete értelmét. És ez volt az, ami bármikor, bármelyik korban is éltünk, de szabaddá tett bennünket. És erre jó gondolni.
[1] In SU-LA-CE: Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában. 49. Fordította: Sári László
Mózsi Ferenc
Bástya
Először csak a periferikus látásommal észleltem a Napút és a Napkút fölbukkanását, azt viszont rögtön megéreztem, hogy valami jó van születőben. Ahogy hosszú évek során egyre jobban megismerhettem a folyóirat és a kiadó vállalását – a magyar múlt, történelem, művészet legmeghatározóbb pillanatainak, történéseinek, alkotásainak tanító szándékú kutatása, bemutatása – már biztos lehettem abban, hogy az érzésem nem csalt.
A magyar nemzet mindenkori – hazai és külföldi – rosszakaróinak egyik legfontosabb célja a nemzet önbizalmának, büszkeségének megtörése és ezzel egyidőben a kishitűségre nevelés, annak sulykolása iskolában, kultúrában, politikában egészen addig, míg az nemzeti karakterünk meghatározó sajátjává nem szervül. E cél érdekében századokon keresztül hamisították, hallgatták el igaz történelmünket, rontották, ócsárolták nyelvünket, akadályozták a nép, a társadalom és a nemzet természetes, harmonikus együttműködését, egyesülését. Az államot ellopták, annak hivatalaiból az idegenség okuláréja villant a küszöbön kalapját gyűrögető magyarra.
Mindenkori első, legerősebb s egyben legutolsó bástyánk a kultúránk. E bástya erősítése évszázadok óta feladat, s az lesz még hosszú ideig. A Napút és a Napkút – mások mellett – ezen a nehéz terepen olyan munkát végzett, végez, mely teljesítmény előtt jó szívvel hajtunk fejet.
Illusztráció: Napút-köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Pataki Edit: Elölről az egészet →
Kiss Panna: Teliholdba fulladva →
J. Simon Aranka: Véresen komoly →
