Horváth Erzsébet: Tükör előtt (regényrészlet)
1972. Pupin barátkozik Marinkával…
Lapítok pár percet a dunyha alatt, ne legyek láb alatt, amíg Margit és Imrus papus öltözik.
Hallom, mindketten kióvakodnak a házból.
Bíznak bennem, nem zajgatnak a felkeléssel. Öt perc múlva úgyis szaladok az udvarra, ahol arcomba csap a fagyos levegő. De bírom, mondhatnám, szeretem a reggeli érdes fuvallatot.
Megtöltöm a lavórt a konyhában hideg vízzel, és sietve mosdok. Magamra öltöm a bordó szövetnadrágom, a kék pulóverem, ezek fölé a köpenyem.
Élvezem, hogy friss szappanillatot árasztok.
Szép a köpenyem! Majdnem a térdemig ér, karcsúsító bevarrás van a derekánál, zsebei a csípőmre szorulnak, és a gombok mentén, egészen a gallérig halványkék, virágfüzéres szalag díszíti. Ebben csinosnak érzem magam, és ez új nekem.
Manyus tízóraija vár a konyhaasztal sarkán, becsomagolva. Zsíros kenyér paprikával. Elmajszolom a gimnáziumban.
Hogy halványodik a foltom, azt én szívesen elhinném Manyusnak, meg azt is, hogy a folt nem számít, mert a lényeg a barátságos arckifejezés és a mosolygás. Mondom, elhinném, ha volna bátorságom a tükörben megnézni a foltomat. De nincs. Talán majd később. Egy hónap múlva, egy fél év múlva. Mindenesetre felkészülök rá.
A gimnázium jó nekem itt Ábrándon, jobb, mint amilyen a cseszteti iskola volt. Szeretek vonattal is bejárni. Haverok vagyunk a többiekkel. Általában az ablak melletti hely az enyém a fülkében.
Marinka ül szemben velem, hol ide, hol oda dobálva a lábait. Közben a fiúkra veti a tekintetét, és csak úgy fetreng a nevetéstől. Rám nem pislant túl gyakran, egy szót sem szól hozzám, de megtűr, sőt, amikor reggel kiér az állomásra, az az első dolga, hogy engem megkeres a tekintetével. S ha meglát, int nekem. Mindig ő dönti el, hogy az első, a második vagy a harmadik kocsiba szállunk-e aznap. Minden reggel máshova, de főleg oda, ahol van elég hely a bandának.
Így könnyű, hogy csak követem a bejárós brancsot. Tízen vagyunk általában.
Kettő már dolgozik. Az egyik órás, a másik meg villanyszerelő. Magas, izmos és barna hajú fiúk, és láthatólag mind a ketten odavannak Marinkáért. A villanyszerelőnek csaja is volt Marinka, de egy hete, a bálban az órással táncolt, utána másnap menesztette a villanyszerelőt, aki most a vonaton sógornak becézgeti az órást.
Komoly a küzdelem közöttük. Marinka meg elégedetten kacarászgat rajtuk, s cseppet sem bánja, hogy a fiúk egy szót sem szólnak őhozzá a vonaton, egymást zajgatják a sógoros évődésükkel. Amikor befut a vonat, még akkor is egymás szavába vágva folytatják az ugratást. Jó nagyokat hahotázva. Ebbe a vidámságba vegyül Marinka nevetése és az enyém is. Marinkával aztán mi a gimnázium kapuján befordulunk, ők tovább mennek, egymás sarkában járva és viccelődve.
Ha úgy adódik, Marinka megragadja a grabancom, bevonszol a lányvécébe, és felszólít, hogy az irodalom füzetébe körmöljem be a házi feladatát. Az nem baj, hogy elsős vagyok, ő meg másodikos, csak írjam meg valahogy, mert nem szeretne irodalomból megbukni. Legtöbbször fogalmazás a feladat, azt én egész jól megírom. Nem bánom, inkább boldog vagyok tőle, és törnek is fel bennem a mondatok, nagy buzgalommal. Akár a saját házi feladatomról is kész vagyok megfeledkezni, inkább csússzon be nekem egy egyes, semmint, hogy Marinka megbukjon.
Nemrég utáltam még Marinkát, főleg, mikor Égh korrepetálta fizikából és matekból. Akkor Marinka a későbbi vonattal járt haza, Égh meg direkt ezért jött át a fiúkollégiumból a lányba, hogy Marinkának elmagyarázza a fizikát. Kár volt neki, az biztos, mert egy szót sem értett belőle. Legkevésbé a fizika érdekelte, Éghhel akart ő összegabalyodni, s én ezt bántam. De mostanra jól alakulnak a dolgok. Égh nem kajtat Marinka után, különösen, mióta az órás és a villanyszerelő vetekedve sógornak becézik egymást.
Este a klubban Marinka újból a villanyszerelő mellett feszít, és együtt lesik a tévéfilmeket. A villanyszerelő bólintgat készségesen Marinka felé, és aztán elhívja a kocsmába Hubertusra vagy konyakmeggyre.
Margit szerint egy rendes lány egy korty szeszt sem vesz a szájába, és nem fizettet italt magának a fiúkkal. Ez engem ugye mindaddig nem érdekel, amíg Marinka Égh helyett a villanyszerelővel andalog, elvéve így Égh kedvét az udvarlástól. Hét közben pedig, Marinka tanítás után egyenesen az órásműhely felé veszi az irányt, ahol csupán véletlenségből belebotlik a villanyszerelőbe. Így tehát Égh nincs most a képben. Ezt én nagy örömmel nyugtázom.
Tanórák alatt is jó nekem a gimnáziumban. Azért is, mert fedésben van a bal arcfelem. Fal mellett ülök, a kályha takarásában. Néha széngázszag van a termünkben, de ez cseppet sem zavaró nekem, csak a többiek mondogatják fintorogva.
Zsebpénzt is kapok Margittól, mióta gimnazista vagyok. Abból az állomásnál a trafikban mindig veszek valamit, többnyire fasírtos zsemlyét. Nagyon zamatosnak találom.
Van a vasútállomáson egy belső váróterem is, tanulóvárónak hívják, oda szoktam beülni, s mikor senki nem látja, akkor eszem meg a fasírtos zsemlyémet. Utána egy teljes órán át ücsörgök ott, a sárga falat bámulva, és olyankor Éghre gondolok. A lendületes, magabiztos, fiús járására. S arra a napra, amikor a fülembe súgta: Ne mozdulj! Most ne!
Bizsereg a testem máris, miközben ezt felidézem.
Vétkeztünk, sem Margit, sem Imrus papa, sem Bíborka nem bocsájtja meg nekünk. Annál is inkább, mert az elkövetett vétséget nem bántam meg. S ha valami csoda folytán megint kettesbe maradnék Éghhel, és ő arra kérne, hogy engedjem, hogy megérintsen, akkor én beleegyeznék, megint. Mi több, lapulva, mozdulatlan vágynám.
Erre sajnos nincs esély. Meg valójában szégyenlős is lettem, s ha Égh hazatér a technikumból, akkor én menekülök a házból, ki a földre. Kapálok vagy gyomlálok, vagy szedem a babot, éppen mi adódik. Vagy a padlásra slisszolok, kukoricát darálni, és olyan hevesen esek a daráló tekerőjének, hogy már nem én rángatom, hanem az ránt engem, eléggé megbokrosodott lendülettel.
Az iskolában persze senkivel sem beszélgetek, vagy csak keveset. Amikor megállnak mellettem, gyorsan elfordulok, hogy a bal felem takarásban legyen, és ne kelljen szembe állnom senkivel, ami azért beszélgetésekbe merülve elkerülhetetlen lenne. Én akkor vagyok elégedett, amikor a fal mellé roskadhatok, a padomba, amikor elkezdődnek a tanórák, és már kedvemre bámulhatok magam elé, ábrándozgatva. Olyankor szólalok csak meg, akkor is óvatosan, ha a tanárok kérdeznek.
Szerencsére ez ritkán fordul elő. Hiszen harmincan vagyunk az osztályban, fel sem tűnik, ha én egy hétig senkihez semmit nem szólok. Sokszor már pókhálós a szám, de nem bánom. Eközben azért én mindent észreveszek, és tudok.
Kedvelem a tanárokat itt, mert érdekes dolgokat mondanak. Ilyen szempontból legokosabb a német tanár, aki egyben a gyakorlati tanár, eredetileg kémia tanár. De a kémiát valamiért nem taníthatja. Gyakorlatit viszont nem igazán tanít, mert a gyakorlati órákon mi ülünk a helyünkön, semmit nem csinálunk, csak hallgatunk, ő meg megállás nélkül beszél a legújabb tudományos felfedezésekről. De olyanokról, hogy tátva marad a szám.
Magas ember, nagy pocakkal és széles vállal, járása féloldalas. Vastag nyakú, és a feje olyan, mint amit beszorítottak egy satuba, ellapított, és egy púp díszlik a kopasz kobakján, épp a tetején. Valami Hét újságból idézget, a felfedezések rovatból. A világ fejlődéséről, a várható újdonságokról. Némelyiktől rémületemben majd kiesek a padról, de közben nem bírom levenni a szemem a tanár úrról, annyira iszom magamba a szavait. Ő meg kitartóan szónokol, komoly arcot vágva. Teleportálásról, a Holdon az életről és a rák gyógyításáról. Nem értem, honnan tud ennyit! Marinka szerint német újságokat olvas.
A többiek azonban ügyet sem vetnek rá, hadd mondja a magáét. Beszélgetnek, mutogatnak inkább egymás között a tanóráin, a szónoklatait elengedik a fülük mellett, néha azért biccentenek felé, kis egyetértést színlelve.
A tanár úr persze észrevette, mennyire lenyűgöz, ezért mostanában egyenesen az én szemembe vájja a tekintetét, ettől vörösre izzik a képem, de nem tudok ellenállni a kíváncsiságnak, és csak bámulok vissza rá kimeredt szemekkel. Gyakran meg olyan, mintha a saroknak meg a plafonnak szónokolna. Mászkál a teremben le-fel, széles karmozdulatokkal.
Nem értem, mért nem engedik, hogy tanítsa a kémiát?!
Szünetekben a többiek vadul rontanak le az udvarra, és ott beszélgető brancsokba gyűlnek. Én óvatosan oldalazok a lépcsőn lefele, vigyázva a szabályaim betartására. Nem nehéz, csak kerülnöm kell a pillantásokat és az érintéseket.
Elég nekem beszélgetni Marinkával hazafelé, őt amúgy sem érdeklik a szabályok, egész egyszerűen azért, mert nem érti őket. Mindegy, mennyire zárkózott az arckifejezésem, ő mondja a magáét. Ezért is ül mellém a vonaton, meg áll elém az udvaron, hogy feszt mondhassa a szövegét. Hogy őt a fiúk két alkalomnál többször nem kísérhetik haza, kivéve az órás, aki rendesebb, helyesebb, okosabb, érdekesebb, mint a villanyszerelő. Miután ezt így részletezve elsorolta – minden átmenet nélkül – rögtön annak a taglalásába fog, hogy mit fog majd csinálni délután a villanyszerelővel, hogy majd ők beülnek a klubba, a villanyszerelő beállítja a lemezjátszót, Szécsi Pál helyett a Szörényit hallgatják, mert momentán Marinkának a Szörényi sokkal jobban tetszik.
Marinkában éppen az a jó, hogy engem nem is akar meghallgatni, csak szüntelenül ő beszél. Mindegy, hogy az órásról meg a villanyszerelőről. Ritkán ugyan, de azt is említgeti, hogy ő érettségi után majd a vasútállomáson helyezkedik el jegypénztárosnak. Ettől elakad a lélegzetem, annyira jó ötletnek találom. Előre irigylem is érte Marinkát, és semmi kétségem, felveszik, és az elkövetkező évtizedekben ő fog ücsörögni az ábrándi vasútállomás jegykiadó ablaka mögött.
El is képzelem, amint ő büszkén feszít az utasok és a várakozók feje fölé irányzott fennhéjázó pillantással. A széles asztal mellett, a jegypénztárban. Sötétkék, csinos vasutas egyenruhában. És mindent tud majd a városban és a környező falvakban történtekről, a jegyre várakozó utasoktól. Akik a városi eseményeket, pletykákat, fontos gondolatokat mind felvetik előtte, röviden, de mindenfélét kibeszélnek. Éppen a rövidség lesz a jó ebben, mert így mindig kitűnően leszűrhető lesz neki a lényeg.
Egyáltalán nem szükséges ehhez egyenleteket megoldania, sem értenie a függvénytáblázatokat.
Ő fennhéjázott így erről. És nem igaz ám, hogy nem látta rajtam, mint sápadozok és elnémulok, meg megyek össze ámulatomban, mert annyira lenyűgözőnek, igaznak találtam azt, amit ő kifejtett nekem.
Ráadásul olyan lesz a munkája, aminek minden másodpercében csodálják az emberek a küllemét. Miközben szívja magába Ábrándról a híreket. Tudni fog az órásról, a villanyszerelőről és Éghről is mindent.
Margitról, Imrus papáról is.
A hírek szerintem olyanok, mint az olvadék víz, áttörnek a legkisebb résen, és nem csak megjelennek egyszerre, hanem árulkodnak, hivalkodnak. Marinka pedig érzékeny az élet dolgaira, másra sem érzékeny.
Csak azt nem fogja soha megtudni, ebben meg én vagyok a biztos, hogy bennem mi is lakozik, mert az előtte titokban marad. És azt sem, ami megrázóbb a híreknél is. Tudod, Bíborka! Rólad sem értesül. Mert nem árulom el neki soha, hogy te vagy nekem.
Meg nem jön rá arra sem, hogy abban a jegykiadó irodában nekem kéne ülnöm, nem neki. Feltéve persze, hogy olyan az asztal fekvése, hogy a bal felem mindig takarásban maradhat, és hát olyan, mert már megnéztem.
Illusztráció: Utazás (Szörényi-bakelit, 1974.)
Ezek is érdekelhetik!
Novák Valentin: A Tunyát ne hagyjátok rám!* →
Dóczi Székely Gábor: ÚJABB SZENTENCIÁK →
Bene Zoltán: Vonatutak →
