Halmai Tamás: Égen felejtett madarak (Suhai Pál verskultúrájához)
*
Halmai Tamás olvasati egypercese Suhai Pál barátunk, szerkesztőtársunk versminiatűrjéről
Suhai Pál gyűjteményes verseskötete (Casanova visszanéz, Napkút Kiadó, 2020) fél évszázad verstermését kosarazza egybe. Grandiózus kiadvány, finom szövegekkel: intelligensen kiművelt verstan lakja, önismeretet hommage-okká tágító antropológia szervezi, létkomorságot lebíró humor színesíti. A magunk kenyerén című, ma már klasszikus antológiától (1971!) gondos-pontos Rilke-fordításokig húzódik ez a poétikai mező; az „égen felejtett madarak” (Az előadás vége) alkotói önreflexiónak is beillő, koanos képzetétől olyan szentenciákig terjed ki Suhai verskultúrája, mint például: „A testnek – végül is – éppúgy fáj, ha a lélek sír vagy örül” (A titkos tanításokból).
A bő hétszáz oldalból méltánytalan csupán három sort kiemelni – de tanulságos is, hogy e költőnek már három szűkös sorában is mennyi nyelvi-poétikai vonatkozás fejlik ki:
NINCSEN ŰR
Nincsen űr,
amelyet be ne töltene
zuhanásunk.
A haikuszerű szerkezet első sora a címet ismétli el – azaz nyomatékot kap, hogy „Nincsen űr”. De mit is jelent ez? Olvashatjuk úgy: nincsen űr, mert nincsen világ, amennyiben illúzió (tükör által látott jelenés, avagy Maja fátyla), amit látunk. Más közelítésben: nincsen űr, mert mindent betölt valami, valaki. Nem ismer hiányt a létezés.
A folytatás átértelmezi a tagadást: „…amelyet be ne töltene / zuhanásunk”. A betöltés tartalmas pozitivitása és a zuhanás baljós eseménye feszültséggel zárja a verset. Az esendőség, a bukás képzetköre a teljes univerzumba belerajzolódik. Mégsem érezzük kilátástalannak ezt a vershelyzetet – s ebben nemcsak az űr (üresség) kétszeres megtagadása, elhárítása játszik szerepet, hanem néhány további nyelvi apróság is.
A névmáshasználat választékossága („amelyet”) higgadt méltóságot komponál a szövegbe. A „ne töltene” szimmetrikus szerkezete mintegy tiltószók („ne… -ne”) közé zárja a zuhanás tényét. A „be ne” latinos-olaszos eleganciával sugallja, hogy jól van, ami van. A „zuhanásunk” többes száma pedig a – transzcendens oltalom felé is megnyíló – sorsközösség jelzetével enyhíti egzisztenciális szorongásunkat.
„Zuhanás, miben szállni kell / sebesség és égtájak nélkül” – fogalmaz Pilinszky Kisértés című kétsorosa. Sebességről Suhai Pál háromsorosa sem ejt szót. De eget tájol, ahogy eligazítja, sőt elnyugtatja kétségbeesésünket.
Illusztráció: Kötetből-méltató
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
