Gens fidelissima (A ruszinokról)
*
Ruszin. Mit jelent számomra – magánemberként vagy nyitott szellemű kutatóként – e szó hordozta lét? (ld. →http://www.naputonline.hu/2020/02/09/xxi-evfolyam-09-szam-gens-fidelissima/)
*
Batári Gábor
Ruszin gyökereimre Hattinger Gábor világított rá. Hajdanán egy nemzetiségi folyóiratba szerettem volna publikálni, arra kértek, hogy egy rövid életrajzban igyekezzem felmutatni nemzetiségi vérvonalaimat. Sváb, erdélyi szász, lengyel vagy szlovák, orosz vagy ruszin, és legnagyobbrészt magyar vércsörgedezéssel sikerült írói, illetve nem írói vénámban előhozakodnom. Miután megjelentem a lapban, egy össznemzetiségi rendezvényen, ahol azt a bizonyos folyóiratot bemutatták, Hattinger Gábor, akit addig még sose láttam, lecsapott rám, és meggyőzött, hogy valóságos ruszin identitásom is van, sikeres volt, olyannyira, hogy Merjacs Igor is megszülethetett bennem vagy kívülem, Isten tudja. Történt mindez 1996-ban, Merjacs Igor, ha jól számolom, akkor már 23 éves.
Gecse Géza
Számomra a ruszinok az a szláv nemzet vagy nemzetiség, amely a XIII.–XIV. század óta jelent meg nálunk is a Kárpát-medence erdők borította északkeleti részén és népesítette be a Kárpátok völgyeit. Ma a Kárpátok észak–észak-keleti gerincének két oldalán helyezkednek el. Döntő többségük görög katolikussá vált a XVIII. század második felére, de egy kisebb töredékük ortodox hitű maradt. Magukat eredetileg orosznak tartották, sőt oroszabbaknak az oroszoknál. Rákóczi gens fidelissima, vagyis a leghűségesebb nemzetként jellemezte őket, mivel a szabadságharcban kitartóan a kurucok oldalán harcoltak. Etnikailag négy csoportot sorolunk közéjük: a huculokat, a bojkókat, a lemkéket és a dolisnyákokat. Ezek a néptöredékek embertanilag is különböznek egymástól – kész csoda, hogy a nyelvük, amelyben sok a magyar jövevényszó, viszonylag egységes. A térségünkben elterjedt szláv nyelvek közül legközelebb az ukránhoz állnak, ami miatt – és persze politikai megfontolások miatt is – az ukránok az ukrán nyelvjárásának tartják a ruszint, és tagadják mind nemzeti, mind pedig nemzetiségi létüket is. Az első világháborút követően a Szovjetunióban egy rövid ideig Moszkva engedményeket tett az ukrán nemzeti vagy nacionalista törekvéseknek, aminek része volt a ruszinok létének a tagadása, hiszen azok ukránok – szólt a hivatalos magyarázat. A második világháborút követően a szovjet rendszer frontális támadást indított a ruszinok ellen – részben Moszkva 1941-ben állami szintre emelt hivatalos pánszlávizmusának következményeként, részben pedig amiatt, hogy a ruszinok nagyobbik része görög katolikus volt. A görög katolicizmus egyébként nemcsak Kárpátalján, hanem a Kárpátok túloldalán is uralkodó vallás volt. A különbség annyi, amivel főként lengyel történészek foglalkoztak, hogy a Kárpátok túloldalán a görög katolikus egyház 1945-öt követően az ukrán nacionalizmus fő motorjává változott, addig Kárpátalján nemzetiségi szempontból talán azért is maradt semleges, mert a görög katolikusok között volt jelentős számú magyar hívő is. A magyar görög katolikus főpapságot ugyanúgy a gulágra száműzték, mint a szláv görög katolikusokat, de voltak, akiket „klasszikus” szovjet módszerrel öltek meg a szovjet titkosszolgálat, a KGB munkatársai – lehetőség szerint úgy, hogy ne maradjon a gyilkosságok után semmi nyom. Ezek közé tartozott a görög katolikus papok teherautóval való elgázolása. A háború utáni években a görög katolikus egyház a föld alá kényszerült, a híveket pedig nemcsak a szláv-, hanem a magyarlakta területeken is beterelték a pravoszláv egyházba. Ukrajna területén gyakorlatilag ma is üldözik azokat, akik ruszinnak vallják magukat. Hogy mégis léteznek, azt az Egyesült Államokba és Kanadába korábban kivándorolt szláv lakosság identitása tanúsítja – itt nem kérdés, hogy létezik-e a ruszin mint önálló nemzet. A ma a kijevi központban uralkodó ukrán sovinizmus mellett igencsak kérdéses, hogy saját lábra tudnak-e állni. Sokkal valószínűbbnek látszik, hogy be fognak olvadni az ukránok közé!
Lator László
Eszembe se jutott a ruszinsággal tudományosan foglalkozni. A mindennapi életben találkoztam velük. Az én falum, az ugocsai Tiszasásvár, a történelem úgy hozta magával, félig magyar, félig ruszin volt. Hogy ki melyik közösséghez tartozott, a nevük sem döntötte el. Marinka vagy Vókánics magyarnak tudta magát, Palotás Lukács, akinek őse Esze Tamás alvezére volt, alig tudott magyarul. A falumban furcsa keverék-nyelvet beszéltek.
Ma is emlékszem erre a ruszin mondatra: „Édé lés ponekáj tat füzes, duzse ágas-bogasnij.” Nem emlékszem, hogy valami feszültség lett volna a két náció közt. Időnként felbukkantak a huculok, a hegyi ruszinok, különös, festői öltözetben, tutajokon jöttek, vitték a Kárpátok nagy fáit a magyar alföldre. Aratáskor sokan jöttek le dolgozni, a mi falunkban is, másutt is. A helyi ruszinok többé-kevésbé értették, törve beszélték is a magyart. Nagyjából én is értettem a ruszint, de beszélni nem beszéltem. Nem is nagyon tartottuk számon, ki micsoda. Jó példa lehetne ez a világnak.
Ljavinecz Marianna
A ruszin nekem egy kis népet jelent, amely között születtem, amelyikről édesapámtól hallottan, aki büszke volt a ruszin származására. Tőle sajátítottam el a ruszin nyelvet, a ruszinok kultúráját, történelmüket. Varázslatosan hangzanak a nagy ruszin ébresztő, Alekszander Duhnovics szavai: Ruszin voltam, ruszin vagyok, leszek, én ruszinnak születtem. Ugyanúgy, mint a mai ruszin költő, Volodimir Fedinisinec mondata: Mi – könnycsepp vagyunk a földön, én ruszin vagyok, a fiam is ruszin.
Surján László
A ruszin világ két szempontból fontos számomra. Azok közé tartozom, akik alig tudtak többet róluk, mint: „gens fidelissima”. Azután találkoztam meséikkel és hányatott sorsukkal. Rákóczi melletti hűségük – az első szempont – persze több mint egy szó. Visszavezet egy boldogabb korba, amikor az etnikai eltérés nem jelentett idegenkedést, s főleg nem ellenségeskedést. Ezért a leghűségesebb nemzethez elszakíthatatlan szálak kötnek bennünket. A másik dolog, ami fontossá teszi őket számunkra, az identitásuk. Magyarorosz az egyik rájuk aggatott név, ami jelzi, hogy voltaképp egy orosz népességről van szó, s ekként a pánszlávizmus kiváló alanyai lehetnének. De nem azok. Az ukránok nyelvi érdekességnek, ha tetszik, nyelvjárásnak tartják beszédjüket. Tudós emberek rámutatnak: a nyelv- és nyelvjárás-vita szaktudományos eszközökkel nem dönthető el. Elfogadom, de a politika se döntsön. A döntésre egyedül a ruszinok jogosultak. Ha művelik nyelvüket, átadják az újabb nemzedékeknek sajátos kulturális értékeiket, de legfőképp, ha megvan bennük az az akarat a ruszin mivolt önkéntes vállalására, és él bennük az egymás iránti felelősség, amit nevezhetek szolidaritásnak, de nevezhetek szeretetnek is, akkor a ruszin nemzet élni és boldogulni fog. Amit szívből kívánok nekik.
Tóth István
A ruszinok: mostohagyerekek a szláv univerzumban. Hallgatom a Balázs József A magyarok című kitűnő regényéből készült rádiójátékot. Azokról az ínséges körülményekből a második világháborús Németországba vendégmunkára érkező szatmári magyarokról szól, akik éppen ezekben a viszontagságos időben kerülnek kapcsolatba az eddig ismeretlen külső világgal s a modernizációval. A német gazda gramofonjával, a klasszikus zene rejtelmeivel – nemcsak a hegedű, hanem más hangszer is szól egyszerre a lemezről! –, a hideg tengerrel, a francia foglyokkal.
A sokáig peremvidéki helyzetben lévő Szatmárnál a magyar és a ruszin világ már haloványan érintkezik. A peremlét mibenléte persze más minőségű a termékeny síkvidéken, mint a hegyvidéken. Nagy a magyar fölény, de följebb, északabbra, Ungban, Beregben, Ugocsában és Máramarosban már a ruszinok vannak számbeli többségben. Ez egy bizonyos ponton túl azonban nem fontos. Fontosabb az, hogy az egykoron közös hazában élő két nép mai határainkon túl hogyan él, s milyen viszonyban van egymással.
Múltunk azt erősítheti, hogy megfelelően. Furcsa lenne, ha nem így lenne, hiszen szabadságharcainkban közösen vettünk részt. 1703-ban és 1948–49‑ben is. Közös volt a haza, és közös volt a szabadság utáni vágy is. Magyarok és ruszinok egyként akarták Bécs elnyomásának megtörését és megszüntetését. Ennek a hősi múltnak az emléke, s a Nagyságos Fejedelem elegáns főúri elismerése a „gens fidelissimának” máig tartó közös emlékünk és történelmi kincsünk. Napjainkban, az irányított magyarellenesség idején talán ezért sem sikerült komoly viszályt kirobbantani a kárpátaljai magyarok és ruszinok között.
A ruszinság ma Ukrajnában van a legnehezebb helyzetben. (A Magyarországon, Szlovákiában és Szerbiában élő ruszinok az államtól elismert és támogatott szervezeti keretek közt élnek. Szerbiában a ruszin hivatalos nyelv is.)
1945-ben durva eszközökkel megfosztották éppen tudatosulni kezdő múltjától, vallásától, nyelvétől, kultúrájától. 1944-ben a „Kárpátontúli Ukrajna Szovjet-Ukrajnához való újraegyesüléséről” szóló, Munkácson keltezett Manifesztum kimondja „az ősi ukrán földek egyesüléséről” szóló tételt. Amely inkább Sztálin ukáza. A hamis projekt, melybe a ruszinság nem fér bele, ma is él.
„Tudósok” sora, nemzedékeken keresztül állítja, hogy a kárpátaljai szlávok ukránok, akik már a magyarok honfoglalása előtt itt éltek, s a kornak megfelelő államisággal rendelkeztek. Hajlandóság sincs arra, hogy tanaikat némileg revideálják, hiszen így egzisztenciák s életművek válnának szempillantás alatt szemétté. Hazugságra azonban sokáig nem lehet építkezni.
Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek közepén került a kezembe egy Ungvárról készült, ukrán nyelvű fényképalbum. A képek szép kivitelűek, méltó módon mutatják be a valaha magyar többségű, ám mindig vegyes etnikumú ősi várost. A könyv szaga még a szovjet nyomdáé. Akinek volt a kezében valaha a Szovjetunióban megjelent könyv, tudja, miről beszélek. A szag nem kellemetlen, csak a sokat megélt ember emlékszik, hogy ilyen párája volt a Sztálin- és a Lenin-műveknek is.
Ehhez az albumhoz írt előszót a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek fordulóján az elnyomott és üldözött kárpátaljai magyar költőkkel korábban rokonszenvező neves szláv pályatárs. „Ezeréves magyar elnyomás” – így indult. Az olvasó ilyenkor bámul egy kicsit… Öngól, nagy ruszin öngól, s annyira, de annyira unalmas. Ásítani van kedve az embernek. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a Birodalom széthullásakor, ha nem is könnyen, volt alkalom az identitás megválasztására. A „ki a ruszin?” kérdés eldöntésére. Ezzel többen, főleg művészek éltek is. Még többen nem.
Elsősorban a Kárpát-medence, de az egész világ nagy vesztesége lenne, ha ez a nép, ez a színes kultúra eltűnne, s a népek Vörös Könyvébe kerülne.
Illusztráció: fh. Fedinecz Atanáz festménye
Ezek is érdekelhetik!
„Nem kellek, jól van” →
Kegyelet →
ARANY JÁNOS – számomra, hozzám →
