Interjú, beszélgetés

május 4th, 2022 |

0

Kovács katáng Ferenc: „Akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál” (Róm 8:28)

Kovács katáng Ferenc: Nem csak közel egyidősek vagyunk, de egylevegőjű térben-tájban, Észak-Kelet Magyarországon szívtuk magunkba legfogékonyabb korunkban a tudást: Te Sárospatakon, majd a “kálvinista Rómában”, Debrecenben. Én a “lutheránus, tarisznyás tirpákiában”, Nyíregyházán. Te a Bodrog parti kalandozásokra emlékezel, én a Tokajnál Tiszába besoroló Bodrog másszínűségére, és a Bújdos-nak csak Krúdy által emlegetett Bújtosra.

Kik voltak iránymutató őseid? Hogy telt a kisgyermekkorod?

Bertha Zoltán: Valóban egymással ölelkező térségek ezek, Sárospatak dél felé a Bodrogköz észak-alföldi tájaira néz rá, s a Nyírség irányába messzire nyúlhat el a kilátás. A pataki vár fokáról is jól látszik a tokaji hegy Bodrogot és Tiszát összekaroló természeti tüneménye. Hegyvidék és síkság találkozása – és mindkettő ösztönmélyi szeretete: már születésem óta sorsajándékként adatott meg számomra. És minden magyar táj bűvölete. A kettősség egyébként talán már abban is megnyilatkozott, hogy az Ikrek jegyében érkeztem a világra. És nem is Patakon, hanem a dél-alföldi Szentesen. Így aztán tulajdonképpen két szülővárost is a magaménak mondhatok. Igazán boldogító érzés, hogy egészen távoli és különböző, mégis együvé tartozó magyar tájakon valódi életélményi melegséggel lehetek egyaránt otthon – a kettősség jelképi kitágíthatóságának is örvendezve. Mi is történt pontosan? Édesanyám tősgyökeres dél-alföldi, szentesi tanyás gazdálkodó családból került hódmezővásárhelyi, kiskunfélegyházi iskolákba, majd Pestre az egyetemre is, ahol találkozott édesapámmal, aki viszont egy poroszlói (szintén Tisza-vidéki) hatgyermekes tanító családból indult a pályáján: a mezőtúri gimnázium után a sárospataki református teológiát végezte el a harmincas évek derekán (évfolyamtársként és jó barátságban például az irodalmár-filozófus Vatai Lászlóval, a nevezetes Dosztojevszkij- és Ady-könyvek szerzőjével), majd két évig Amerikában szolgált segédlelkészként ottani magyar gyülekezetekben és tanult tovább Pittsburgh Western Theological Seminary-jén, azután hazatérve a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett magyar, angol és latin szakos diplomát, magyar irodalomtörténetből Horváth Jánosnál doktorált (Justh Zsigmondról szóló monográfiája 1941-ben jelent meg Budapesten), s az ekkori háborús időszakban örömteli főnyereménynek számított, hogy ezután rögtön Patakon előbb internátusi, majd hamarosan rendes tanári állást kaphatott. Összeházasodtak, s csaknem hatvan évig, az ezredforduló után bekövetkezett halálukig élték a pataki tanárcsaládokra jellemző puritán, értéktudatos, szellemi, erkölcsi, érzelmi gazdagsággal telített életüket. A háború után nem sokkal megszületett a nővérem – Bertha Csilla, aki szintén irodalmár, a modern ír irodalom elismert kutatója és szakértője lett, s a debreceni egyetem angol tanszékén tanít (a férje pedig Donald E. Morse, ugyancsak irodalomtörténész amerikai és debreceni egyetemi tanár – Vonnegut monográfusa –, akivel közösen magyar irodalmat is fordítanak és adnak ki külföldön) –, én meg aztán 1955-ben jöttem a világra. A nyarakat a család rendszerint Szentesen töltötte – Patakról a nagy távolság miatt (egy teljes napi utazást jelentett a három-négyszáz kilométer) év közben édesanyám nemigen látogathatta szüleit, rokonait –, s én június elején ott, nagymamáméknál érkeztem meg. Édesapám még Patakon volt azokban a napokban, zajlott az érettségi bankett, amikor megérkezett a távirat: az osztályfőnök úrnak fia született! Ünnepelni kezdett az üdvrivalgó diáksereg – s ma is vidáman elemlegetik ezt, ha meglátnak (híresek a nagy pataki öregdiák-találkozók), akik ebbe az osztályba jártak. A nyári szünet azután már velem is mindig Szentesen telt, miközben alapvetően Patakon élve ez a csodálatos hely nevelt iskoláival, történelmi levegőjével, egész környezetével. A Bodrogot övező jegenyékkel, a hegyaljai dombokkal és az ezer színben tarkálló szőlőhegyekkel. Vannak vidékek, ahol „véremmel rokon a patak” – vallja a Kányádi-vers olyképpen a költő székelyföldi bölcsőhelyéről, hogy azzal minden olvasó azonosulhat a sajátjára gondolva, s köztük én is közvetlenül ugyanezt érezhetem a „Bodrog-parti Athént” idézve. De ráadásul úgy, hogy ezzel a mélységes és bensőséges szeretetviszonnyal gyökeresen nőhetett és nőtt össze bennem a másik táj: a nagyalföldi síkságok, a tiszai nyárfák, a termő gyümölcsösök és a hatalmas kerek kék ég igézete. Egyszerre és együtt: kertek és mezők, artézi kutak és dinnyeföldek, locsolás utáni nyáresti petúniák és estikék illata és hangulata – és a vulkáni csipkézetű zempléni hegyvonulatok, a tengerszemes sziklatornyok, az éles levegő, a korcsolyázásra alkalmassá fagyott folyókiöntések varázsa és atmoszférája. Ahogyan a bodrogközi rétek a Kárpátok felé nyúló magaslatokkal a Hegyalján találkoznak.

Olyan környezet vett tehát körül, amely egy kisgyerek számára is érezhető módon árasztotta a lelki üzeneteket sűrítő szellemi kultúra levegőjét. A természeti változatosság és a sokfajta szépség egymásba hullámzó megtapasztalhatásának közvetlen ajándékát pedig csak bővítette, amit azután tanításként, tudatosítható formában is megkaphattam: a nyitottság és a szeretet parancsát. A biztatást és az ösztönzést a szülőföldek egymásba láncolódásából, szférikus összefonódásából kifejlő láthatár egészének a körbetekintésére. Rosszul mondom: nem parancs volt ez; hanem még a kövekbe, a történelmi falakba is beleivódott természetessége, tapinthatón példasugárzó életessége a mindennapoknak. Olyan élményközeg, amely szavak nélkül is mosolyogva szólított, intett a hűség, a ragaszkodás, a tiszta emberiesség örömének megbecsülésére, létigazító lehetőségének kihasználására. A humán kultúra mint szerves közösségi hagyományvilág – minden érzelmileg és értelmileg felfogható morális sugallatával – nem valamiféle elvont tananyagként, hanem a köznapok meghittségében empirikusan átélhetővé váló tényvalóságként övezte eszmélkedésem meghatározó mozzanatait. A pataki szülői lakás például voltaképpen az ősi református kollégiumhoz tartozó egyik úgynevezett tanári házban (a református templom tövében, közel a Bodroghoz) foglalt helyet – egy XVIII. századi műemlék-épületben. Ez a ház – csaknem egyméteres vastag falaival, boltíves mennyezeteivel, hatalmas borpincéjével, kőkeretes ablakaival, alacsony és díszesre faragott faajtóival – szinte várszerű erődítményként hatott. Itt működött a XIX. század első felében a pataki főiskola nyomdája, amelyben az úgynevezett pataki bibliát is nyomtatták, s itt lakott Kövy Sándor jogászprofesszor, aki Kossuth Lajos és nemzedéktársai nagy tanítómestere volt és aki megjósolta, hogy Kossuthból még „nagy országháborító” lesz. Mindezt emléktábla is jelzi a kapu mellett. Később, már a XX. század derekán az Ablonczy tanárcsalád élt benne (gyermekként a neves színikritikus, aki a kilencvenes években a Nemzeti Színház igazgatója lett: Ablonczy László), majd Laci édesapjának, Gyuri bácsinak a tragikusan korai halála után a mi családunk költözött ide. És a szobák falait édesapám festményei díszítették. Mert az ő életműve nemcsak lelkész- és tudós-, hanem művész-tanárként is kiteljesedett. Gimnazista kora óta rajzolt és festett, később pedig – a Művészeti Alap, az észak-magyarországi és a hegyaljai festőkörök tagjaként is – munkáit Tokajtól Miskolcig, Debrecentől Budapestig, Szegedtől Győrig állította ki egyéni és csoportos tárlatokon. Táj-, arc- és életképek, csendéletek, folklorisztikus motívumokban kifejezett személyes és közösségi sorsproblémákat absztraháló, expresszív-szimbolikus kompozíciók sokaságából álló művészetébe az 1998-ban a miskolci Felsőmagyarország Kiadónál megjelent (Dobrik István és Turi Gábor szerkesztette) Életfa – Bertha Zoltán festői világa című monografikus album is betekintést nyújt. Ennek méltató fülszövegéből idézem: a „sárospataki festőművész lenyűgözően gazdag életműve a hegyaljai, zempléni táj és az ősi iskolaváros szépségeinek ihletett újraköltésétől az egyetemes erkölcsi és nemzeti sorskérdések jelképes megjelenítéséig ível. Esztétikai és gondolati világának egyéni-eredeti minősége, sugárzó erejű látomásokban megnyíló képi fantáziája a »pataki szellem« és a gyökeres magyar kultúra új távlatait teremti. Egy olyan pálya alkotásaira villant rá e kötetnyi válogatás, amelyben művészi és nemzedékeket fölnevelő tudós tanári értékállítás együtt tartozik az emberi műveltség és a hiteles lelki-szellemi magyarság örökséghagyó, eleven törzséhez. Ahogy bevezetőjében Pap Gábor művészettörténész hangsúlyozza: »Bertha Zoltán képei mernek szépen szólni hozzánk, ma, az ezredvég eszeveszett metál-zsivajában, amikor a szép magyar szónak minden megelőző korszakot alulmúlóan alacsony az árfolyama nálunk.«” Kevés a pataki család vagy intézmény, amelynek a birtokában ne lenne tőle egy akvarell vagy olajkép. (Történelmi képeiből Szondi György főszerkesztő barátunknak köszönhetően a Napút folyóirat 2020./4., májusi számában is látható jó néhány.) És ez a miliő nevelt engem is – egy olyan lakhely, amelyben szüleim könyvtára, a ma már múzeumba illő faragott bútorok, a zongora s az egyéb muzeális értékű tárgyak üzenték számomra az életre szóló spirituális értéktartalmak jelentőségét. Vagy olyan kincsek, mint amilyenek az irathagyatékból kerültek a felszínre: édesapám harmincas évekbeli értekezése az amerikai protestáns magyar egyházi gyülekezetek életéről. A pataki református temetőben, ahol ő is nyugszik – a huszadik századi nagy tanári generációk képviselői között, és a pihenni éppen a „pataki Házsongárdba” vágyó Cs. Szabó László szomszédságában, vagy Móricz Zsigmond öccse, Móricz Miklós közelségében –, a pataki diákság emlékműve, kopjafája hirdeti ezt a szellemiséget. Hasonlóképpen lehetne ez az épület, ez a szülői házunk a pataki tanárság sok-sok jeles alakjának az együttes, közös múzeuma is. Mert az a szabad szárnyalású polihisztori magatartás, amely egyidejűleg az elkötelező és kötelességteljesítő lelkiismeretesség maximumával párosult (a diákdolgozatok legapróbb vesszőhibáinak is az éjszakákba nyúló javítgatásáig), amit testközelből láttam tehát édesapámtól: az másokra is jellemző volt. Sorolhatnám a neveket – szerencsére Benke György, Pólos László, Szabó Csaba összeállította a Pataki tanáraink (1931–1952) című kötetet (Sárospatak, 2005), amelyben mintegy félszáz nagyszerű tanáregyéniség portréja olvasható az iskola huszadik századi „aranykorából”. Közülük Újszászy Kálmán professzort említem, akit a róla szóló (Benda Kálmán beszélgetőtársi részvételével készült) tévéfilmben Mr. Sárospataknak aposztrofáltak, aki kiemelkedő szerepet vitt a népi mozgalomban, a harmincas évek falukutató és népfőiskola-alapító törekvéseiben (Koltay Gábor adott ki róla – Balassa Iván, Kováts Dániel, Szentimrei Mihály szerkesztésében – impozáns emlékkönyvet 1996-ban), s akinek az Erdélyi Jánostól származó credoja ez volt: „három fáklyám ég: hit, haza, emberiség”. Vagy édesapám egyik legkedvesebb teológiai professzorának, Mátyás Ernőnek (aki Erdélyből került ide) a sírján ez áll a pataki református temetőben: „Erdély áldott földje adta, Patak fiává fogadta, Vígan szolgált Krisztusának, Hívő tolmácsa volt Isten Újtestamentumának”. S még egy másik kiváló teológiai tanár – a keresztyén egzisztencializmus tudósa, Koncz Sándor (fia, Koncz Gábor ma a világ magyarságának összeszervezésére törekvő kulturális közéletünk egyik vezető személyisége) – a hit mellett a jó humort is irányadónak tekintette. És valóban, a pataki diákság kedélyvilága legendás, s közismertek a pataki anekdotagyűjtemények. Amiket én magam is sokszor hallottam személyesen elmesélve, azok közül az egyik arról szól, hogy egy diák-ikerpár közül az egyik rossz fát tett a tűzre, s a tanár később meg akarja dorgálni. Kezdi is szidni, mire kiderül, hogy az egyforma gyerekek közül annak beszél, aki mit sem tud a dologról. Meghökken, elképed erre a tanár: hát te nem az öcséd vagy?! Vagy egy másik: a túl sokfelé tájékozódó gyereknek mondja a mértantanár: fiam, te olyan sokoldalú vagy, hogy maholnap henger leszel! S még a harmincas évek egyik tehetségvizsgáján történt – az egyházi iskolák tehetségmentő mozgalma a népi értelmiségképzés Németh László-i eszmények szerinti törekvéseihez kötődött szorosan, s Patakot amúgy is a „szegények iskolájaként” tartották számon –, hogy a kis tízéves parasztfiútól megkérdi a szemben ülő professzori kar: na, fiam, tudsz-e ahhoz a szóláshoz hasonlót mondani, hogy nem mind arany, ami fénylik? A gyerek végignéz a sok komoly tanáron, s kivágja: nem mind tudós, aki szemüveget visel! Azonnal fel is vették (sértődés nélkül) – akinek ilyen esze van, az nem kallódhat el. (Világhírű matematikus lett belőle.)

KkF: Említed egy interjúban (https://www.helikon.ro/az-irodalomnak-nem-tehertetel-a-nemzeti-onismeret-beszelgetes-bertha-zoltan-irodalomtortenesszel/): “Az úgynevezett „pataki szellem” (még a hatalmi visszaszorítás kísérletének idején is) olyannyira tartotta magát, hogy tanáraink már megjelenésekor híresztelték Sütő András revelációszámba menő regényét (Anyám könnyű álmot ígér)…” S én Budán, a Szentháromság téri Vári koleszban műegyetemistaként olvastam a kézről kézre adott Sütőt (majd az időben korábbiakat: Tamásit, Wass Albertet, Nyírők, Keményt).

Hogyan emlékezel vissza a tizenéves korod sugaras-sihederes optimizmus-ára (Simonyi Imre)? Mesélj sárospataki tanulóéveidről!

BZ: Pataki diákságom ebben a lelki és szellemi biztonságérzetben telt. Pataki diáknak lenni, ezt már gyerekfejjel is tudtuk: fogalom. Ha akkor közvetlenül ennek nyilván csak a levegőjét szívhattuk magunkba: azt bizonyosan lehetett érzékelni, hogy ilyen történelmi helyen nekünk okvetlenül bensőséges közünk van azokhoz az eszményekhez, amelyeket „szent” elődeink képviseltek. A „genius loci” valamiképpen tudat alatt is meghatározta szemléletünket. Tudatosan pedig abban lehettünk biztosak, hogy feltétlenül léteznek fölöttünk álló magasabb dimenziók, értékvilágok, amelyekhez mi odatartozunk és amelyekhez ragaszkodunk. Még a kommunizmus idejében is, amikor tehát én is diák voltam, hiszen a kényszerű „kettős nevelés” is (hogy tehát az iskolában muszájból mást is kell mondani néha, mint a valódi, szívünk szerinti igazság): inkább csak növelte eszmélkedésünk színvonalát és kritikai érzékünket. Nem tudathasadást okozott, hanem ellenkezőleg: bizonyosságérzetet, hogy amit a minket körülvevő kövek, várfalak, szobrok, emlékhelyek jelentenek: az a mi világunk (s nem amit ímmel-ámmal olykor hazudni kell). Éles különbséget tudott tenni minden diáktársam is a kétféleség között. Hiszen látszott a tanáraink javán is, hogy igazából ők is mihez tartják magukat: a vitathatatlan történelmi örökséghez, a nemzeti szabadságeszményekhez. Gyerekek is sokáig beszélték, hogy az egyik tanár ’56 november negyedikén a kis barna néprádiót (amikor az oroszok bevonultak és véresre tiporták a forradalmat): letépte a falról és mérgében földhöz vágta, ripityára törte. Egy másikuk, történelemtanár, amikor a tankönyvben Rákosi pajtáshoz ért a leckében, könnyedén azt mondta: „ugorgyunk”. Csoda, hogy nem lett baja. Édesapámra is emlékeznek diákjai, amikor ’56 novemberében kommentár nélkül felolvasta Kozma Andor megrendítő példázatos versét, A karthagói harangokat – amely allegorikusan az 1848-49-es szabadságharc leveretését siratja el és énekli meg, a zsarnokság ellen lázadók dicsőséges hősiességét magasztalva, akik harangokból is ágyúkat öntenek („Mindent a hazáért!”), s amely így végződik: „Nem szól a professzor; ha még szólna: torkán / Kitörne, mely fojtja, a zokogás-orkán. / Ül sokáig némán, sóhajt keserveset: / »S Karthágó – elesett.«” Később meg fel is jelentették (nagyobb baj aztán nem történt belőle hála Istennek), amikor fanyar iróniával olyat kellett volna tanítani, hogy az ember a majomtól származik, ő ezt fűzte hozzá: aki nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy ő a majomtól származik, az lehet, hogy úgy is van.

Igen: plebejus, demokratikus szellem; Isten-, ember- és népszeretet; rebellis hajlam, kurucos-szabadságharcos igazságtudat (Adyval szólva: „protestáló hit s küldetéses vétó”); a történelmi örökség fenntartása és mozgósító megelevenítése; hazafiság és humanista progresszió; vallás, műveltség, hit és tudás („templom és iskola”) elsőbbsége bármiféle kultúraellenes értékveszejtéssel szemben – csak jelzésként próbálom mármost az engem is irányító eszmei támpontokat megfogalmazni. (Megint átvitten és analogikusan egy Kányádi-részlet – bár a sár-motívum még véletlenül konkrétan is passzol! –: „Becsületből, akit innen / tarisznyáltak, azt egykönnyen // nem fogja az élet piszka, / mert itt még a sár is tiszta.”) S hogy kellően nyomatékosíthassam: a tradíció itt sohasem megkötő korlátozást, ellenkezőleg, éppenséggel felszabadító inspirációt jelentett. A „szabadság oroszlánjai” is itt tanyáztak – hadd utaljunk Petőfi úti jegyzeteire –, a Perényiek, a Lorántffyak, a Rákócziak örökül hagyták elkötelező, akár lázadó igazságtevésre indító magatartáspéldájukat. A nemzetépítő életszemléletet. Olyan iskolakultúrában megtestesítve, amelyre csak egy példa – merthogy közelről ismertem ennek is a részeseit –, hogy az úgynevezett angol internátusban (az angol tutoriális pedagógiai módszert alkalmazó college-mintához hasonlító, Klebelsberg által építtetett intézményben), a harmincas évektől kezdve, a tizenhét-tizennyolc éves fiatalok Shakespeare-drámákat játszottak eredetiben. De az akkori korszellemre jellemző volt, hogy ezekből a rendkívüli képzésben részesülő diákokból sem hiányzott a hűség, a ragaszkodás a saját népükhöz: szívesen mentek azután a zempléni, abaúji aprófalvakba legációra, mendikációra is. Ezt a színvonalat is letörte azonban a szovjetkorszak, de a hetvenes években mégis megengedték, hogy speciális – heti tizenkét órás – angol tagozat indulhasson, meghívott angol anyanyelvű tanárok közreműködésével is. Én ilyen osztályba jártam (s ezért is mutatkozott kézenfekvőnek azután az angol szak választása).

Kilátó és őrtorony, végvár és menedék szerepe volt Pataknak tehát minden tekintetben. Távlat a világkultúrára és felelősségérzet a saját nemzetért. Ezt szolgálta a peregrináció; külföldön tanulás fiatalon pár évig, azután az elmélyült itthoni munkálkodás. Magasságok és mélységek összekötése: népiség és európaiság összekapcsolásával (a bartóki szintézis mintájára). Nyitott szemmel járni-kelni a nagyvilágban, majd hazajőve néprajzi gyűjtőmunkába, faluszemináriumok, regöscserkész-csapatok szervezésébe, közösségnevelő intézmények létrehozatalába fogni. De mindig az egészséges élet velejárójaként, és nem nyűgös, önsajnáló áldozathozatalként. Gyerek- és diákkorom lelki biztonságérzetét, mondhatni édeni légkörű felhőtlenségét – s ezt igazán csak jó sorsomnak, szüleimnek és körülményeimnek köszönhetem – az is fokozta, hogy nem a korabeli igen nagy szegénységen való siránkozás és az elégedetlenkedés állt a középpontban, hanem az élményi és szellemi lehetőségek bőséges kihasználása. A futballozást, a bodrogi fürdéseket, a gombfocizást vagy a szénbehordást, a fáskamrai favágást és egyéb házi munkát rögtön kiállításra, hangversenyre vagy valami előadásra rohanás követte a családdal és a barátokkal. Semelyik program sem szenvedett csorbát, s később fogtam fel ennek is a hatását. Hogy a szellemi kultúra nem különül el a legközvetlenebb életvalóságtól. Hogy nem okvetlenül áhítattal vagy ünneplőbe öltözve lehet a magaskultúrához viszonyulni, nem aszkézissel vagy kötelességteljesítő rutinnal, hanem elemi érdeklődéssel és evidens életszerűséggel. Normális életviteli tájékozódásvággyal. Gimnazista korombeli íráskísérleteim – valami vers és próza határán mozgó próbálkozásaim, esetleg gyarló abszurddráma-utánzataim – is talán olyanfajta otthoni könyv- és olvasmányélményeimből táplálkoztak, amelyek ezt az elkülöníthetetlen szervességet sugallták; az avantgardizmusról szóló festészeti albumok, amelyekből az élet és a művészet közötti határok lebontásának a szenvedélye sugárzott, vagy Lükő Gábor remekműve, A magyar lélek formái (ott volt a polcon Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, Kós Károly, Németh László, Tamási Áron, Makkai Sándor, Veres Péter, Sinka István, Karácsony Sándor és a többiek eredeti kiadású kötetei mellett), amely pedig az archaikus népművészet szimbolikus jelentésvilágának komplex funkcionális és esztétikai egységét értelmezte.

A történelmi csapások (háború, megszállás, kezdődő és kifejlő bolsevik rémuralom, az ’56-os forradalom leverése) azonban nem kímélték ezt a látszólag háborítatlanul idilli, voltaképpen a lélek morális autonómiájából és ellenállásából teremtődő alternatív világállapotot. Az iskola utcai falain, de a mi udvarunkon is (gyerekként csak néztük, mik azok), a padlásfeljáró vasajtaján a lyukakat a Bodrog felől támadó oroszok puskagolyói ütötték, akik aztán kifosztották a kollégium könyvtárát, s jó részét, közte a felbecsülhetetlen értékű régi lengyel Bibliát a mai napig nem adták vissza (még visszavásárlással és rongáltan sem, ahogyan újabban valamennyit kegyesen visszaszolgáltattak). Az ötvenes évek elején felszámolták a teológiai akadémiát (Karl Barth tiltakozása ellenére is), államosították a gimnáziumot, a professzorokat és főképpen a lelkész végzettségű „pap-tanárokat” szétkergették, száműzték (édesapámat is, aki néhány évig szerencsére a közeli Sátoraljaújhelyben kapott állást, s aztán egy kissé enyhülő időszakban visszakerülhetett). A Debrecenbe átkényszerített lelkésznövedékek legendás akciója volt (az újabb fordulatig emlegetni se volt szabad, ma az iskolamúzeumban fényképek láthatók erről) a nevezetes „exodus”, hogy tiltakozásképpen a szeptemberi iskolainduláskor visszajöttek Patakra és a tanárok magánházainál elkezdték az órákat. Nemcsak lefülelték, hanem egész életre kiható retorziókkal csapták ki őket mindenünnen. A hetvenes-nyolcvanas években az öregdiákok találkozóin (édesapám ezeknek is vezetője volt) a régiek (a „reakciós” jelzőt persze jól magukra vonva) már meg-megpendítették, hogy miért nem lehet visszaadni az egyháznak az iskolát. És Csoóri Sándor is, aki Illyés Gyulával, Fekete Gyulával, Czine Mihállyal, Béres Ferenccel, Püski Sándorral, Pilinszky Jánossal és megannyi nagysággal karöltve el-eljött előadást tartani, saját pápai tapasztalata alapján sürgette a „bagolyvárakként” szétvert régi kollégiumok ügyének jogos revízióját. Miközben a Rákóczi-kultuszt újraélénkítő rangos akadémiai konferenciák idején az öntudatos pataki párttitkár állítólag azért tartotta távol magát az ünnepségektől, merthogy ő úgymond földesurat nem koszorúz. A rendszerváltáskori restitúcióval azután az iskola ügyében mégis helyreállt a világ rendje.

A diákélmények tehát a varázslatos környezetből, a kultúra levegőjéből és örök hangulatából is fakadtak. A reneszánsz Rákóczi-vár és környéke (a „Szentnegyed”), a gótikus vártemplom, a nagykollégium impozáns későbarokk (koraklasszicista) épülete, az Iskolakert („bólingató fáival” – ahogyan a mi házunkkal valamikor szemben lakó zenetanár, H. Bathó János híres diákdala – a „Bodrog partján van egy város” – énekli), az emléktáblák és szobrok – a Rákóczié, a Kossuthé, a Kazinczyé, a Csokonaié, az Erdélyi Jánosé, a Tompa Mihályé, a Móriczé – és mind a többieké. Patak valóban a magyarság és a magyar szabadság őrhelye, kilátótornya – s csak elérzékenyülve gondolhatok vissza olyanokra is, amikor önfeledt futballozások közben a Pálócziak emlékszobrának védő vaskerítésén pukkangatott ki a gumilabdánk (vidáman együtt játszván féltett „úri” gyerekekkel és szerencsétlen sorsú utcagyerekekkel), meg arra is, amikor mindez – maga a hovatartozás – már tudatosulni kezdett bennem, kedves tanáraim sokaságának jóvoltából is. Mert az iskolának az a sajátossága is érvényesült, hogy egy tanár számára kiemelkedő egyéniségnek lenni szinte elvárás volt. Minél műveltebb, igazabb tanár volt valaki, annál inkább teljesítette azt a hivatást, amelyet oly sokan képviseltek rajta kívül is, s amelynek követése és szolgálata éppen nem korlátozta, hanem felszabadította a személyes képességeket, teljesítményeket. Patak varázsa abban is szétsugárzott, hogy a személyes tanári erőfeszítéseket a közös szellemiség mintegy feldúsította, miközben szerénységre is intette. A szellemi fundamentuma mindennek az összmagyarságban való gondolkodás volt. 1970-ben például – igen, ahogyan említed is – Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című erdélyi remekművének, naplóregényének a propagálása is szinte magától értetődő volt (miközben ez egyúttal szinte rendszerellenes lázításnak is számított a hatalom részéről – egyáltalán annak a híresztelése, hogy sokmilliós lélekszámban élnek magyarok elszakított területeken, a határokon túl). S megmutatták nekünk, amit mindenki megdöbbenve láthat, hogy miképpen lett szlovákiai határváros a tíz kilométerre fekvő Sátoraljaújhely: az (Illyés Gyula kifejezéseivel) trianoni „eszelős” „területhabzsoló térképszabdalók”, a rosszindulatú és félrevezetett békecsinálók-békediktátorok úgy húzták meg a határt, hogy elhitték: a városban végigcsordogáló, alig fél méter szélességű, inkább esőcsatorna-lefolyónak tekinthető Ronyva patak – hajózható folyam, ennélfogva alkalmas határfolyónak is, magát a kisvárost is kettészakítva. Az utca két oldalán lévők pedig azontúl útlevéllel közlekedhetnek. (Vagy Kárpátaljára – a „Szovjetunióba” –, a szintén tiszta magyar településekre pedig évtizedekig még úgy sem tehette a lábát magyar rokon – és fordítva.) És hány szegény bátor felvidéki diákgyereknek kellett átszökdösnie Patakra tanulni a második világháború után, a „hontalanság éveiben”, Dobos Lászlótól Koncsol Lászlóig és Jakab Istvántól Mács Józsefig!

Otthoni és iskolai neveltetésem lényegi összhangja természetesen minden tanáromnak is köszönhető (akikről sütött, hogy mennyire nincsen ínyükre az akkori hivatalos ideológia). A hit és a tudás egyik sok évszázados fellegvárát, Patakot – a „magyar Cambridge”-et – nem lehetett olyan egyszerű megtörni, elpusztítani vagy elsivárosítani. – Én magam elsősorban a magyart, s érdekes módon az irodalmon kívül a nyelvtant is szerettem, valamint a történelmet, földrajzot, ének-zenét, ilyesmiket. A tornát is eléggé. De a rajzhoz (kérdezték is gyakran, hogy nem örököltem édesapám tehetségét?), vagy általában a természettudományos tárgyakhoz viszont nemigen volt készségem, affinitásom. – Híresek voltak abban az időben a több megyére kiterjedő „Sárospataki Diáknapok”. A sokféle irodalmi, képzőművészeti, zenei, tánc- stb. bemutatókat, versenyeket, a tehetséges gimnazisták előadásait kisebb koromban is rendkívüli élvezettel néztem, hallgattam.

De a pataki diákévekhez – mintegy másik „életiskolai” nevelődéshez, s az otthonszeretet és a (lokál)patriotizmus egyre tudatosuló tágasságához – tartoztak a szentesi nagymamáméknál töltött nyarak élményei is, a lovasszekerezésektől a tiszai fürdések minden öröméig. De valamennyire annak a felfogásáig is, hogy milyen az az ősi-eredendő lényegszerűség, amely – Móricz fogalmaival – a keleti magyar kálvinista reformátusságot és annak sorsát jellemzi, s milyenek a Tisza-menti, alföldi paraszti múlt emberi örökérvényűségének a sajátos vonásai. Megláttam valamit a nemzetfenntartó, tanyásparaszti létforma maradék arcvonásaiból, a megtartó gyökeresség tulajdonságaiból. Sajnos persze éppen a perspektivikus paraszti életrendet alapjaiban szétzúzó kolhozosítás, az erőszakos téesz-szervezések és a kuláklistázások, s az ezzel járó vagyonkifosztások, államosítások idején. Nagyszüleim földműves gazdálkodók voltak, kis földjeiket, kétszobás házukat is elkobozták (jóval később, szemforgató módon elismerték – semmit sem segítve már – a még a kommunista törvények szerinti jogtalanságot is), rettegésben tartották őket – vagyis megismerhettem ebben is a legújabb kor gyalázatos magyarságsújtó mivoltát: a paraszti nyomorúság és szomorúság feloldhatatlan, memento-szerű sorsvalóságát.

KkF: Debrecenbe kerültél a Kossuth Lajos Tudományegyetemre. Nehéz volt bejutnod?

Előtte voltál-e katona? Milyen volt ott a diákközösség, s hogy teltek az egyetemi évek?

BZ: Debrecenbe, a „kálvinista Rómába”, a „magyar Genfbe” (egyébként is a legközelebb eső egyetemi városba) kerülni a patakiak számára egyenes út vezetett. A sok évszázados intézményes és személyes kapcsolatokról – például a bibliafordító, angol nyelvkönyvet író Komáromi Csipkés Györgyről, Csokonairól és Móriczról, vagy az Erdély püspöki tisztét betöltő Makkai Sándorról, aki a pataki és a debreceni teológián is tanárkodott – már nem is beszélve. És csak említve, hogy a debreceni egyetem előtt ott állnak méltóságteljesen a nagy reformátorok szobrai, Méliusz Juhász Péter, Szenci Molnár Albert és a többiek, s hogy a pataki kurucos-szabadságharcos világfelfogás, a „szegények iskoláját” alapító éthosz Debrecenben a kossuthi függetlenségi ideákba-ideálokba is torkollik, s ha – Petőfi szerint – Patakon tanyáztak a „szabadság oroszlánjai”, Debrecen is a szabadság „őrvárosa”: a reformkor óta egyenesen a magyarság eszmei „fővárosának” is tekintették. Bejutni az egyetem bölcsészkarára (nekem magyar–angol szakra) akkoriban nagyon nehéz volt, szinte csak maximális pontszámmal lehetett. A katonaságtól halasztást kaptam, így nem kellett bevonulnom. Tizenkétágyas kollégiumi szobába kerültem, és rögtön megtaláltam a hangot a legtöbb diáktársammal. (Egyik szobatársam például a diákszínjátszó kör vezéregyénisége, a későb világhírűvé vált színházrendező Pinczés István volt.) És általában egész Debrecenben is ugyanazt az ismerősséget és bensőségességet élhettem át, ami az alföldi és felföldi szimbiózis révén már addig is megadatott. Hogy érzelmileg sem idegen tőlem semmi, ami áthatja az egymásba nyúló régiókat, s tovább, az egész keresztyén magyar kultúrkör egymásba fonódó tájhazáit a Kárpátaljáig, Erdélyig, a Dunántúlig, a Bácskáig, a Felvidékig. Egyáltalán nem rivalizáló öntudattal, sőt az összetartó szolidaritás kedves és büszke melegével töltött el, amit ma is gyakran szoktak emlegetni: hogy Révész Imre debreceni püspök miképpen vélekedett egykor a pataki és a debreceni diák közötti különbségről. Eszerint a debreceni, amikor jön a jó idő, kinyitja az ablakot és nagyot lélegzik a friss tavaszi levegőből; a pataki diák pedig kinyitja az ajtót és elébe megy a tavasznak. Hát ez csupán árnyalatnyi eltérés ahhoz képest, hogy mindkettő szeretne szabadulni az áporodottságtól.

És a debreceni egyetemista életemet is ilyen szabadságszeretet itatta át. Közeli barátaim, Pestről származó évfolyamtársaim mesélték a hetvenes évek derekán, hogy a fővárosban mennyiüket igazoltatták, sőt verték a rendőrök március 15-én, évente szinte menetrendszerűen, mert kokárdát viseltek. Hüledeztünk, szörnyülködtünk. De közben féltünk is, mert ezt híresztelni se igen volt szabad. Mindenesetre bennünk csak erősödött  az „ellenállási” kedv, lelkiekben, érzelmiekben mindenképpen. Az egyik rebellis diák (előttünk járt, ugyanabban a kollégiumban lakott, mi már csak suttogva hallottuk és adtuk tovább hősiességének emlékét) a diákotthoni szobája falára egyenlőségjellel pingálta fel a hitlerista horogkeresztet és a kommunista vörös csillagot. (Örökre kicsapták az ország összes egyeteméről. – Viszont eszembe jut, hogy ma a Terror Háza kitüntethetné őt, mint aki előre látta, hogy egyszer majd így fogják együttesen elítélni-ábrázolni jelképei által is a két szörnyű totalitarizmust – hiszen ezek a szörnyű szimbólumok most már összekapcsolódva szerepelnek a budapesti Andrássy úti épületen is.)

Ebben az „alternatív” szellemiségben éreztük magunkat jól. És ugyanezt erősítették kiváló tanáraink is – közvetve vagy közvetlenül. Néhány évvel az egyetemre kerülésem előtt ment nyugdíjba Országh László, hallottam még speciális (tehát már nem szorosabban véve tanrendi) előadást tartani Barta Jánost, tanított-vizsgáztatott Bán Imre, Borzsák István, Kálmán Béla, Gunda Béla, az akkor fiatalabbak közül Abádi Nagy Zoltán, Virágos Zsolt, Fülöp László, Imre László, Márkus Béla, Görömbei András, Bitskey István, Cs. Varga István – és sorolhatnám tovább. Jellemző volt rájuk, az utóbbiakra, hogy a nagy elődök (Országh, Barta) nyomdokain tovább gazdagították azt a vonulatot, amely a magyar tudományosság legszentebb eszményeit őrizte és ápolta. Ez a gondolkodásmód a humán műveltség értelmének szakadatlan demonstrálásával az örök emberi erkölcs, a nemzeti-közösségi sorskérdések iránti érzékenység és a szellemi erőfeszítéstétel feladhatatlan követelményeit helyezte elénk, egzisztencia és kultúra mély összefüggéseire világított rá. ’56-ban sokakat meg is hurcoltak, híres irodalmárokat börtönöztek be (például Kiss Ferencet), másoknak a pályáját törték derékba. Egy közismert emlékkép szerint Julow Viktor például puszta kézzel akarta a beözönlő szovjet tankokat feltartóztatni. De a debreceni egyetemen forradalmi rádió is működött. Mindezt azután alaposan megtorolták. Viszont a példa besugározta az irodalmárok, nyelvészek és más egyetemi oktatók jelentős részének munkásságát, s ha akadtak is a kommunista pártdiktatúrával szimpatizálók, a maradandó értékeket a demokratikus, nemzeti felfogásúak örökíthették csak tovább. Nem véletlenül bélyegezték meg „nacionalizmus”, „ellenforradalmiság” és egyebek vádjával a magyar tanszéket, illetve az Alföld folyóiratot. Nekünk, fiataloknak a hetvenes években éppen a bontakozó kulturális ellenzékiség morális lehetőségeit kínálták legkiválóbb tanáraink – persze minden direkt hivalkodás nélkül, gyakran „csupán” a mértékadó szellemi színvonal megteremtésével. De például Görömbei András sokféle gáncsoskodás és fenyegetettség ellenére, tematikusan is az órái közé iktatta a határon túli, kisebbségi (erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai) és nyugati magyar irodalmak történetét, értékelését. Ez kétségkívül az államhatároktól független, egységes magyar nemzettudat formálódását erősítette bennünk, s az összmagyarság sorsproblémáinak, létgondjainak (a demográfiai zsugorodásnak, a nyelv- és öntudatvesztés arányfokozódásának) az eszméltető feltárásával távlatos történelemlátás, létszemlélet kialakításához segített hozzá minket. Olyan kutatóműhely épült ki körülötte az évtizedek során, amely az egész Kárpát-medencét tekintve is sajátos, talán egyedülálló irodalomhistóriai eredményeket vallhat a magáénak. S ezekbe a munkálatokba kapcsolódtam be én is azután a hetvenes évek közepétől-végétől, már egyetemista koromban is. Görömbei András a nemzetfenntartó parasztság, az annyiszor és legújabban is kifosztásra, megsemmisítésre ítélt paraszti társadalom, az organikus népi kultúra örök erkölcsi értékeit, az autentikus spirituális hagyományokat, a nyelvében-szellemében szétdarabolhatatlan nemzet integritását, az ötvenhatos demokratikus igazságvágyat és függetlenségeszmét, a művészetek, az irodalom feladhatatlan autonómiáját reprezentáló karizmatikus vezéregyéniségként vezette az őt követőket végig a hetvenes-nyolcvanas évek szellemi szabadságharcában. Tisza-menti faluból származott, édesapját ’56 után bebörtönözték, ő maga a győri bencések gimnáziumában tanult, s kezdettől, úttörőként, Czine Mihály támogatásával is írt sokáig meg nem jelentethetett könyveket a felvidéki, az erdélyi, a délvidéki, a kárpátaljai irodalomról, majd monográfiákat Sinka Istvánról, Nagy Lászlóról, Sütő Andrásról, Csoóri Sándorról, Nagy Gáspárról. A hivatalosság, sőt a rendőri titkosszolgálat az „antikommunista”, „ellenforradalmár”, „klerikális reakció” embereként tartotta nyilván és fenyegette meg olykor életveszélyesen is. Tanóráin, szinte féllegális speciális szemináriumain olykor még besúgó ügynökök, rendőrtisztek is megjelentek.

Mint egyetemi társamra, barátomra gondolok a rendkívüli tehetségű, emblematikus emlékezetű Csengey Dénesre is. Amikor megjelent köztünk a hetvenes évek vége felé, azonnal a legcsillogóbb, legzseniálisabb elmének mutatkozott. Egyik napon még vizsgázott mint egyetemista diák, másik napon már a Magvető Könyvkiadónál jelent meg Cseh Tamásról írott nagy sikerű kötete. Jancsó Miklós Kecskeméten megrendezte Villonról szóló monodrámáját. Monoron, Lakiteleken elképesztően hatásos, szuggesztív beszédeket mondott, a nyolcvanas években, pillanatok alatt a rendszerváltó fiatal értelmiségi nemzedék ikonikus, felejthetetlen vezéralakjává vált, a Magyar Írószövetség legendás József Attila Körének elnökévé. A legtöbb szavazattal választották meg az akkori Magyar Demokrata Fórum egyik vezetőjének is, s aztán parlamenti képviselő is lett. 1989-ben gyújtó hatással szónokolt a Magyar Televízió épülete előtt a nép nevében jelképesen visszafoglalva az épületet, a ’48-as ihletésű sajtószabadság jegyében. Üstökösként érkezett és úgy is távozott az élők közül 1991-ben, tragikusan, fájdalmasan fiatalon. Számtalan helyen küzdöttünk együtt a nemzeti demokrácia eszményeinek megvalósításáért.

A diákélethez persze a vidám percek is hozzátartoztak. Szívesen jártunk a Nagyerdőn például a Rózsakert vendéglőbe vagy a Leveles csárdába. Olykor a Simonyi Óbester borozóba. De leginkább szerettük az egyetemhez közel eső Pálma presszót; egyenesen „Pálma tanszék”-nek is neveztük – mert sokszor könyörögtük ki (főként a fiatalabb tanároktól), hogy ott tartsuk az esedékes órát. (Mint ahogy késő tavasszal, kora ősszel arra vettük rá őket gyakran, hogy a gyönyörű botanikus kertben legyen a szeminárium.) A debreceni egyetem nagyerdei elhelyezkedése különleges egész közép-európai viszonylatban: az, hogy egy lényegében a várostól különálló, természetközeli egyetemváros („campus”) diákszállókkal, menzával, sportpályákkal, füvészkerttel és minden egyéb szükséges létesítményekkel ellátva, csodálatos környezetben, építészeti remekművekkel biztosítson családias otthont az egész egyetemi ifjúságnak. (Ma már kicsit más a helyzet: a megnövekedett hallgatói létszám megváltoztatta valamelyest ezt a familiáris légkört.) Eseményszámba mentek a különféle szakestek: a parodizált, de meg nem sértődő, sőt inkább örömmel tréfálkozó tanárok és a szintén jó humorú diákok vidám, kedves, együtt átmulatott összejövetelei, ünnepi alkalmai. Amikor az irodalmár-professzor Kovács Kálmán elővette a hegedűjét, s dalolgatni kezdtünk…

A barátságos hangulat és a szellemi-szemléleti együvé tartozás élménye mindnyájunk számára örök és lélekemelő emlék. Útravalót jelentett felismerni, hogy olyan közegbe tartoztunk, amely mintegy „szabadságszigetként” (Bibó István fogalmával: a szabadság egy kis, de tág hatású köreként) eszméltetett emberi hollétünk és hogylétünk alapigazságaira, s a valóság tisztán látásának parancsára. Láttuk a hadifogságban megrokkant, ’56 után megalázott, de munkásságában kiteljesedő, szikrázó szellemű Julow Viktort, akitől az egyik fiatalember tanácsot kért: mit tegyen, azzal gyötrik, hogy lépjen be a pártba, de hát ő persze irtózik tőle. Viktor bácsi szelíden válaszolt: nézze, ha ők nagyon akarják, s maga nem akarja: halogassa, kérem! Ez aztán aranymondásként, keserű-víg adomaként terjed azóta is.

KkF: Mik voltak pályakezdésed főbb állomásai?

BZ: Végzős koromban könyvkritikákat, recenziókat kezdtem publikálni a Hajdú-Bihari Naplóban és az Alföld folyóiratban. Diploma után az egyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetébe kerültem könyvtárosi állásba. Görömbei András kutatócsoportjában a kortárs erdélyi irodalommal kezdtünk foglalkozni, s ennek eredménye lett a kettőnk által jegyzett (és a munkatársakat is feltüntető) könyvünk 1983-ban – tanulmányok és bibliográfia az élő erdélyi írókról –, amelyet a TIT budapesti szervezete adott ki, értelemszerűen nem túl nagy példányszámban, viszont annál erőteljesebb visszhangot keltve. Közben ledoktoráltam (Bálint Tiborról – a Zokogó majom című regényremek szerzőjéről – szóló értekezésem könyvformában 1990-ben jelent meg az Akadémiai Kiadó Kortársaink című sorozatában). (Majd később, 1994-ben szereztem meg a PhD fokozatot, 2008-ban  pedig habilitáltam.) A hetvenes évek végétől kezdve főként azok a folyóiratok közölték írásaimat, amelyek élénkebben figyeltek a kisebbségi magyar irodalmakra (Alföld, Tiszatáj, Kortárs, Forrás, Életünk, Napjaink, Mozgó Világ) – de hazai nemzedéktársaimról is sok helyen publikáltam. A fiatal írók József Attila Körének könyvsorozatában (JAK-füzetek) jelent meg első tanulmánykötetem (A szellem jelzőfényei) 1988-ban.

Könyvtárosként, tudományos kutatóként, majd egyetemi oktatóként mindig különös érzésekkel töltött el (és fel) a könyvszeretet – egyáltalán a bármiféle értéket hordozó írásmű vagy egyéb alkotás megbecsülése. A remekműveken kívül a legkisebb kiadvány, az akárhol készült néprajzi gyűjtés vagy apró helytörténeti, honismereti munka is: önértékén túl mind-mind a nemes emberi törekvést, a humán minőséget, a minőségi életszemléletet szilárdítja, finomítja. A bárhol, tehát az akár vidéken, szórványmagyar területen vagy távoli diaszpórában élő szerves magyar értelmiség szolgálatának, áldozatkészségének a szép és érdemes bizonyítékai, dokumentumai lehetnek ezek mind. (Felújult emigrációs gyűjteménye van a pataki kollégiumnak vagy a Lezsák Sándor vezette lakiteleki népfőiskolának is.) A sokszínűségében is egységes, összetartozó, integer emberi és magyar kultúra levegője, fluiduma árad belőlük.

Kitágult ekkor körülöttem a világ, szinte egy második egyetemista korszakot éltem, számtalan további személyes ismeretség kezdett kötni az irodalmi világhoz és általában a szellemi közélethez. A fiatal írók jó része akkor már (a nyolcvanas évek elejétől), Pesten, a Dunántúlon, Debrecenben és mindenütt, az egyre radikálisabban nyitódó folyóiratok köré csoportosulva, rohamosan és nyíltan törekedett a kultúra autonómiájának megszerzésére, a „szellem és erőszak” illyési fogalomellentétét véve az elsővel azonosulva, iránymutató bajvívó szellemóriások, küzdőtársak (Csoóri Sándor, Czine Mihály, Fekete Gyula, Mészöly Miklós és sokak) támogatását megnyerve. Magam a fiatal írók József Attila Körének vezetőségi tagjaként, Nagy Gáspárral, Lezsák Sándorral, Zalán Tiborral, vagy Debrecenben Csengey Dénessel, Elek Istvánnal szoros barátságban (és a kisebbségi, erdélyi, felvidéki nemzedéktársakkal, Szőcs Gézával és a többiekkel): határozottan szemben a hatalmi rendszerrel vívtuk új fórumokat, szabad megszólalási lehetőségeket követelő csatáinkat. Valódi szellemi szabadságharc volt ez. Önkényuralom helyett polgári demokratikus jogrend, ateista-materialista kurzus helyett keresztény európai kultúrkör, vallásetika és szabad szellemű spirituális nyitottság, internacionalizmus helyett nemzeti-patrióta identitásteljesség, értéktisztelet és örökségkövetés, hagyomány és újítás, nemes konzervativizmus és szárnyaló modernizmus együttes megbecsülése – és így tovább: eszményeink alapján voltaképpen minden vonatkozásban a ránk erőltetett despotizmus felszámolására törtünk. S aztán Monor, Lakitelek, a Jurta Színház, a szamizdatok fél-titkos terjesztése ismerőseink körében, tiltakozó aláírások, majd tüntetések, demonstrációk: tulajdonképpen ezekből a baráti társaságokból, közösségekből (a különféle klubmozgalmak, táncház-mozgalmak, ifjúsági szövetkezések) táptalajából nőttek ki az új, demokratikus, rendszerváltó szervezetek, pártok is. 1989-ben Debrecenben az ’56. október 23-ára emlékező sokezres ellenzéki felvonulás is az egyetem elől indult. (S mindennek sodrában lettem én is képviselő-tagja az első szabadon választott országgyűlésnek, ’90 és ’94 között.)

A debreceni diákság és fiatalság köreiben egyébként már a nyolcvanas évek legelejétől – a lengyel szabadságküzdelmek idején, azokra élénken figyelve – erősödtek azok a mozgolódások, amelyek elsősorban ellenzéki, diktatúraellenes hangú összejövetelekben, öntevékeny klubszervezésben, egyetemi szakkollégiumi, önkormányzati önállóság követelésében vagy az induló magyarországi szamizdatok terjesztésében-olvasásában mutatkoztak meg (persze állandó retorziók, fenyegetések, besúgások légkörében). Összefonódott ez a forrongás a hátizsákos Erdély-járással, a táncház-mozgalommal, az írószövetségi csoportok és a fiatal írók, értelmiségiek lapalapító, cenzúraellenes autonómiatörekvésének számtalan formájával. Egyes munkáimról a Szabad Európa Rádió is hírt adott, s részese lettem a szabad szellem alig vagy meg nem tűrt fórumai körüli gyülekezéseknek, aláírója, terjesztője többféle tiltakozó nyilatkozatnak (ellenzéki személyiségek bántalmazása vagy a nagymarosi vízierőmű építése ellen), az Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Nagy Gáspár és mások fémjelezte folyóiratterv (az akkor még nem engedélyezett Hitel) vagy a féllegális Bethlen Gábor Alapítvány baráti köreinek, a többek között ’56 emlékét is ébresztő, forradalmi hangulatú írószövetségi rendezvényeknek, tagja a fiatal írók József Attila Köre vezetőségének (Lezsák Sándor, Csengey Dénes, Elek István és a többiek társaságában). Majd az egyre nyíltabb politikai kiállást tanúsító mozgalmaknak és eseményeknek is – így résztvevője, felszólalója az 1987-es első lakiteleki találkozónak, a Szárszón vagy a budapesti Jurta Színházban ’88 folyamán lezajló, már teljes mértékben forradalmi hangütésű nagygyűléseknek (amelyeken még együtt beszélt-elnökölt Csoóri Sándor, Fekete Gyula, Csurka István, Konrád György, Kis János vagy Tamás Gáspár Miklós). És alapítója az MDF, a Fidesz, a Szabad Kezdeményezések Hálózata (s az ebből kialakuló SZDSZ) vagy a szabad szakszervezetek (TDDSZ) országos, illetve debreceni szerveződéseinek. Akkor még pártosodás nélkül, a szellemi vezéregyéniségek és a hangadó szimpatizánsok sokaságának szinte mindenüvé tartozásával szövődtek össze ezek a mozgalmak (a maguk szóhasználatában is „fórumok”, „szövetségek”; egyik kocsmából ki, s a másikba be, sorra alapítva ezeket – ahogyan Csengey Dénes később szellemesen emlegette ezeket az időket) – nem beszélve a nagy nyilvánosságot megmozgató tüntetésekről, ünnepi tömegdemonstrációkról. Felemelő volt látni és átélni a demokratikus erők összetartozásának megnyilvánulásait, aztán az ezeket formálisan is összekapcsoló ellenzéki kerekasztal működését. Debrecenben én mondtam a nyolc-tíz szervezetet tömörítő helyi ellenzéki kerekasztal képviseletében az MSZMP-vel szembeni tárgyalások nyitóbeszédét, vagy az első ’56-os ünneplés emlékbeszédét. A sokféle árnyalatú antikommunista „egységfront” a teljes rendszerváltás reményével kecsegtetett.

Forrongó időszak volt, akkor már az értelmiség java része lázadozott minden szabadságfosztás és nemzetszűkítés ellen, szembenézve minimum az állás- és egzisztenciavesztés veszélyeivel. A JAK-füzetek első darabjairól szóló ismertető írásaim közlése után két hónappal (1983 végén) tiltották be a Mozgó Világot, majd ’86-ban a Tiszatájat és így tovább. Mi nem győztünk eleget háborogni, terjesztettük a valamivel nagyobb nyilvánosság számára főként a Szabad Európa Rádió által híresztelt tiltakozó aláíró íveket és gyűjtöttük a szimpatizánsokat (ezekről az akciókról is szép sorjában beszámolnak a rólam készült besúgó-jelentések, ahogy a Történeti Hivataltól kikérve megnézegettem őket), és egyre-másra fogalmaztuk a demokratikus kiáltványokat és memorandumokat. Ott igyekeztünk erősíteni az írószövetségi szellemi szabadságharc hadállásait a választmányi és közgyűlések csatározásai során is (amikor például Páskándi Géza a szemébe vágta a hatalom képviselőinek, hogy Romániában folyamatosan szüntetik meg a magyar lapokat, s most itt is betiltanak egyet-kettőt?!), amikor ominózus ’56-os verse miatt Nagy Gáspár elvesztette irodalmi titkári állását (s Csoóri Sándor kijelentette, hogy pedig ez a költemény az első csokor virág a mártír Nagy Imre törvényes forradalmi miniszterelnök leendő síremlékénél), vagy amikor ’86-ban – tényleges forradalmi hangulattal és lendülettel – sikerült igazán hiteles írószövetségi vezetőket választani (a rendeleti feloszlatás veszélyét is vállalva). Tovább érlelődött az erkölcsi-politikai ellenzékiség Debrecenben is az egyetemi diákmozgalmak, az autonóm klubok és vitakörök révén, hol tiltott, hol alig tűrt közéleti fórumokkal vagy csak szűkös nyilvánosság elé engedett diáklapokkal. Csengey Dénes a motorja – úgyszólván a karizmatikus vezére – volt ezeknek az egyetemista vagy az Alföld Stúdióba tömörülő (ebben az időben egyik vezetője is lehettem), s a folyóirat köré csoportosuló ifjú tollforgató tehetségeket aktivizáló mozgolódásoknak. Az ő albérleteiben szorongva szövögettük „világmegváltó” terveinket, s találkozva Csoóri Sándortól Balassa Péterig sokakkal a mértékadó vezéregyéniségek közül. A Debreceni Irodalmi Napok is ilyen radikalizálódó hangnemben zajlottak – gyakran az érdeklődő tolongó fiatalok rendőri, karhatalmi kilökdösésével az épület kapuján. Az egyik 1984-es felszólalásomban – megint csak protestálva a szellemi életet sújtó erőszakos retorziók ellen – egyenesen a szabad társadalmi választások jogát kértem számon – nagy sikerrel ugyan, de a tanácskozás anyagát mindig leközlő Alföld ezt már nem hozhatta le (csak megjegyezte a korhűség jegyében, hogy elhangzott ez a konferencia szorosabb témájától eltérő beszéd is). A hatalmat képviselő nagyokos pártkorifeusok hipokrízisére jellemző volt, ahogyan ilyen körülmények között – látszólagos jovialitásba burkolt fenyítéssel – együttműködésre, partneri viselkedésre intettek bennünket. Erre jegyezte meg Dénes szellemesen, hogy olyan ez, mint amikor a jó partnerség és a közös cél jegyében odarikkantja a horgász: na, giliszta, gyerünk horgászni! Nyitogatta alaposan a szemünket az országjáró Nagy Gazsi is, s nemcsak ’56 vonatkozásában; amikor például vidéki irodalomszervező titkárként Debrecenben is részletesen beszélt többek között a magyar parasztság tönkretételéről: a hagyományos, organikus kisparaszti gazdaságok szétveréséről, a kolhozosítás brutalitásáról, a közösségi életerő megroppanásáról. És felgyorsultak ekkor az események. ’87-ben a lakiteleki találkozóra Ratkó Jóska Trabantjával siettünk néhányan Debrecenből, a rendőrök már az úton igazoltattak, de ellepték a Lezsák-portát övező kukoricást is (autóikba szerelt lehallgatókészülékeikkel együtt), viszont katartikus felszabadító élménnyel térhettünk haza. Hamarosan az egyik étteremből ki, a másik alagsori sufniba be (ahogy már emlegettem): és gombamód szaporítottuk az alternatív szerveződéseket, demokratikus pártcsírákat; és következtek a Jurta színházbeli „egységfrontos” tömegrendezvények, a szárszói ifjúsági gyülekezések, az utcai demonstrációk. Mindenütt szervezkedtem, szórólapoztam, beszédeket mondtam. Az egész debreceni „ellenzéki kerekasztal” képviseletében az új választások menetét tisztázó tárgyalásokon vagy például a Nagytemplomnál, Kossuth Lajos szobra mellett, sok ezer ember előtt az első eltűrt ’56-os ellenzéki megemlékezésen. Valódi hőskorszak volt, tele lázas, reményteli, romantikus hevülettel, szent meggyőződésekkel (például hogy a többpártiság jobb, mint a zsarnoki önkény, a magángazdaság célszerűbb, mint az állambürokratikus parancsuralom) – azzal a szándékkal, hogy csakugyan megdöntjük az emberidegen rendszert. És azzal a felismeréssel, hogy a történelem néha, kivételes pillanatokban akár hasonlíthat is az igazsághoz. Beszámítva Karl Jaspers maximáját, miszerint a történelem nem ítélőszék, nem a végső fórum, nem a transzcendenciában gyökerező igazság megtestesülése. Mégis, nem lehetett érzelmek és eufória nélkül mindezt – a véres romániai rémuralom bukásával együtt – átélni.

Hiszen előtte, a rendszerváltás előre nem látható bekövetkeztéig csak az erdélyi útjaimon is annyi tömérdek szenvedést, nehéz küzdelmet kellett látnom, tapasztalnom – ottani barátaim sorsán keresztül is. Ahogyan szorongva, rettegve, rettentő életkörülmények között (szó szerinti éhezés, fázás, sőt szekus megfigyelések, lehallgatások, kínvallatások közepette) is helytállva őrizték a végsőkig a magyar identitás alapjait. A hetvenes évek elején még lehetett például barátoknál vendégeskedni (sőt egy ideig még rendszeresnek mondható rövidebb egyetemi buszkirándulásokat is szerveztek – főleg a magyar szakosoknak a magyar irodalmi tanszéken – Debrecenből Nagyváradra és Nagyszalontára, egy-egy napra.), de az 1974-es tiltó szállásrendelet bevezetése után már a büntetéstől kellett félni – s mi magyarországiak nem kockáztathattuk az ottaniak emiatti meghurcoltatását is –, mégis voltak, akik vállalták, hogy náluk aludjunk, de a villanyt egész éjjel felkapcsolva hagytuk, hogy a szomszédok ne jelentsenek fel, azt hívén, hogy csak beszélgetünk. Az abszurditás minden szörnyűségéből kaptunk ízelítőt, volt, hogy szekusok követtek minket, mi meg a buszmegállóknál hirtelen szálltunk fel vagy le, hogy szem elől veszítsenek. Félve – s az erdélyieket féltve: ez töltött be minden pillanatot. A nyolcvanas években végig, egyre borzalmasabb körülmények között – csomagmotozásos, könyvelkobzásos időkben is –, voltaképpen az úgynevezett hátizsákos, „nomád” nemzedék tagjaként jártam Erdélyt, cipelve a hátizsák mélyén a könyveket, gyógyszereket, élelmiszereket, háztartási szereket, sokszor járva sikerrel az átcsempészésben, s (az egyre nyomasztóbb hírek mellett) kéziratokat meg visszafelé, Magyarországra hozva rejtekutakon.

Első kedves barátaim Erdélyben a hetvenes évek második felétől főként tanárok, művészek, lelkészek, muzeológusok, újságírók, humán értelmiségiek voltak – a sepsiszentgyörgyi helytörténész Salamon Ferenctől a székelyudvarhelyi tanítóképző magyartanáráig, Miklós Ferencig – illetve a háromszéki, csernátoni falumúzeum, kézművestábor vezetői, a neves Haszmann család tagjai. Náluk ismerkedtem meg Cseh Gusztávval, a kiváló grafikussal, az akkor még diák – mára ismert költőnő – Cseh Katalinnal, Horváth Arannyal (Horváth István lányával) és sokakkal. És aztán akikhez eljutottam még, személyes ismeretséget vagy barátságot kötve velük – csak a neveket sorolva most már: Farkas Árpád, Magyari Lajos, Czegő Zoltán, Sylvester Lajos, Páll Lajos, Imets László, Vinczeffy László, Incze László, Plugor Sándor, Csiha Kálmán, Fülöp G. Dénes (a Székelyföldön), Bálint Tibor, Lászlóffy Csaba, Fodor Sándor, Szőcs István, Szőcs Géza, Dávid Gyula, Kocsis István, Kötő József, Szabó Zoltán, Király László, Keszeg Vilmos, Szilágyi István, Egyed Emese (Kolozsvárott), és így tovább. Szerkesztőségekbe főként az Utunkéba és a Napsugáréba – Sepsiszentgyörgyön a Megyei Tükörébe – jártam (persze óvatosan, mert egyre inkább figyeltek bennünket), s találkozhattam még sokak között Kányádi Sándorral, Kallós Zoltánnal, Lászlóffy Aladárral, Létay Lajossal, Egyed Péterrel. Külön említem, hogy Farkaslakán többször találkoztam, s még beszélgettem is sokat Tamási Gáspár bácsival is! (S más Tamási-testvérrel is.)

Szilágyi Domokos halála mindenkit megrázott (egyik első nagyobb tanulmányomat az ő költészetéről készítettem, s az Alföld Stúdió 1981-es antológiájában jelent meg), de volt feleségéé, Hervay Gizelláé is – őróla én írtam a nekrológot az Alföldben. S folytattam a sort részben azokról szólva, akiket személyesen is megismerhettem. (Körképszerűen igyekeztem áttekinteni az egész erdélyi kortárs literatúrát – s ezt később Gond és mű – Tanulmányok az erdélyi magyar irodalom köréből című kötetemben tettem közzé.)

De eszembe jut, hogy a debreceni akadémiai bizottság épületében a nyolcvanas évek elején már volt egy programsorozat (Görömbei András is szerepelt benne) az erdélyi irodalomról, s ott én is beszélhettem az erdélyi líráról egy nagyobb előadás keretében. (A Kaláka együttes tagjaival is ott ismerkedtem meg közelebbről, akik Kányádi-verseket énekeltek.) De Czine Mihály is gyakran jött Debrecenbe (főként a Nyári Egyetemre hívták), s őt is hallgattuk, nagy előadásokat tartott az erdélyi irodalomról, és Csoóri Sándort is (’78-79-ben valamikor) meghívták a magyar tanszékre, s hatalmas tömeg előtt beszélt, s én az erdélyi élményeiről kérdeztem. – És ugyanakkor (a hetvenes évek végétől) sok további előadást tartottam féllegális rendezvényeken, beszélgetéseken, mégpedig főként diákotthonokban, kollégiumokban, szabadabb szellemű egyetemi klubokban, sőt magánlakásokon (aztán persze könyvtárakban, művelődési házakban, iskolákban is) – Debrecentől Miskolcig, Nyíregyházától Szolnokig, Szeghalomig, Baktalórántházáig, Vajáig, Békéscsabáig, Budapestig és így tovább.

Életiskola – és felkészülés, pályakezdés, lelkesedő indulás megannyi stádiuma volt tehát mindez számomra.

KkF: Sosem vágytál fel Budapestre?

BZ: A földindulásszerű folyamatok, változások sűrűjében bizony megfordult a fejemben a gondolat már a nyolcvanas években – annyi minden kötött már akkor is Pesthez. De éppen mert annyira rohantak az események, erre nem jutott energia (és persze egy pesti lakás ára akkor sem kezdő humán értelmiségi fiatalok pénztárcájához volt szabva). Inkább tehát sokat utaztam. Mint ahogy az első szabad parlament tagjaként is (akkor az Országház finanszírozta az albérletet, tehát könnyebb volt az ott lakás). És mivel hosszú távon nem akartam hivatásos politikával foglalkozni, ekkor sem gondolkodtam a felköltözködésen. De azután rögtön a mintegy a rendszerváltozás egyik maradandó eredményeként létrejövő budapesti Károli Gáspár Református Egyetemre hívtak tanítani, és oda is feljártam (többedmagammal, szintén vidékről ingázó tanárokkal együtt egy diákszálló szobájában aludtam, amikor leginkább a hét közepén ott kellett lennem) – így nyilván lett volna oka a költözésnek. Viszont az első időkben, a kilencvenes években sokat kellett harcolni, hogy a tanárképző bölcsészkarral is rendelkező két egyházi fenntartású egyetem (a Károli mellett a Pázmány Péter Katolikus Egyetem) megkapja a teljes értékű állami diploma kiadásához szükséges akkreditációs engedélyt. A sok ezirányú teendő – meg a bizonytalanság – miatt is halasztódott az elképzelés, azután pedig már megöregedtem annyira, hogy nehéz lett volna mozdulni. Folytatódott az utazgálás – viszont Debrecen amúgy is élhetőbb város a Nagyerdővel, úgyhogy nem is bántam, hogy elmaradt a fővárosi berendezkedés.

KkF: A Vitéz Ferenc által 2016-ban összeállított életrajzodban olvasható 40 éves szakmai munkásságod. A könyves témákkal sokat foglalkozó Olvasat portál lapozóinak különösen érdekes adat lehet, hogy “Közel négyszáz könyvkritikát és ismertetést írt, a tematikus tanulmánykötetek mellett monográfiát jelentetett meg Bálint Tiborról (1990), Sütő Andrásról (1995), Kányádi Sándorról (2006), s egy lehetséges Tamási Áron-nagymonográfia körvonalazódott a Székely Homérosz (2012) lapjain. Jelentősebb tanulmányokban foglalkozott Szilágyi Domokos, Németh László, Páskándi Géza, Székely János, Illyés Gyula, Kós Károly, Lászlóffy Csaba, Wass Albert, Reményik Sándor, Dsida Jenő, Czine Mihály, Nagy Gáspár, illetve kortárs szerzők munkásságával.” (https://mmakademia.hu/mobil-eletrajz/-/record/MMA46778)

Azonban a Wikipédia oldaladon sem találok 2016 után már számottevő frissítést. Kérlek, a pontosság kedvéért, ismertesd velünk a jelentősebb változásokat!

BZ: Az az igazság, hogy körülbelül kétezer publikációt számolhatnék meg, ha jutna erre időm. Eleinte kézzel, később a számítógépen (magamnak) vezettem a listát, de már a Magyar Tudományos Művek Tárára (mtmt.hu) én nem tudtam felvinni, hanem egy fiatalabb, ügyesebb kollégám segített ki, merthogy valamennyit muszáj volt mindenféle egyetemi, doktoriskolai nyilvántartások miatt összeírni. Nagyjából ötszázat rakott fel erre az oldalra ez a barátom (annyi bőven elég erre a célra), nekem meg nyugdíjasként az utóbbi években már nem volt szükségem az adminisztrációra. Egy tanszékvezető kollégám mondja, hogy egyfolytában töltögeti a táblázatokat, és bizonygatja a tevékenysége dokumentumációjával azt, amit elvégezne, ha nem annak a bürokráciájával bajlódna. Arról a munkáról készítem a beszámolót, amit végeznék, ha nem a beszámolót kellene készítenem – jegyezte meg fanyar, keserű humorral. Szellemes bonmot ez valóban: a mai világunkra nehezedő hivataloskodás pontos diagnózisa. Hogy fontosabbak a jegyzékek és számszerűsített adatok, mint amit valójában takarnak. Így aztán inkább az érdemi dolgozataimat készítem – a folyóiratok hasábjain úgyis megmaradnak. (Nagyjából kétszázra tehető azoknak az irodalmi-kulturális orgánumoknak, lapoknak – és hasonlóan több százra azoknak a könyvkiadványoknak – a száma, amelyeknek részese lehettem, szerte a Kárpát-medencében, és azon túl a nagyvilágban – beleértve például a Skandináviában, Svédországban évtizedekig az összmagyarság számára is reprezentatív szerepet betöltő – és az Erdélyből emigrált Veress Zoltán és Tar Károly fémjelezte – Erdély kövei című sorozatot is, amelynek egyik darabjában a magyar nemzeti identitásról jelent meg tanulmányom).

Az utóbbi időkben egyébként is annyira megszaporodtak az évfordulós ünnepségek, emlékkonferenciák, hogy azokon részt venni is sűrű volt – és korosodván az íróbarátok is kerek születésnapokhoz érkeztek, őróluk sem feledkezhettem el, aztán a fájdalmas veszteségek is halmozódnak, egyre többektől búcsúztam nekrológokkal. Csak nagyjából sorolva klasszikusokat és már eltávozott kortársakat – Ady, Móricz, Szabó Dezső, Reményik, Áprily, Tompa László, Kós Károly, Tamási, Nyirő József, Makkai Sándor, Kodolányi, Németh László, Gellért Sándor, Szabó Zoltán, Illyés, Dsida, Weöres, Wass Albert, Sütő, Kányádi, Székely János, Dobos László, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervay Gizella, Páskándi Géza, Bálint Tibor, Lászlóffy Csaba, Benkő Samu, Nagy László, Csoóri Sándor, Kalász Márton, Czine Mihály, Görömbei András, Utassy József, Oláh János, Nagy Gáspár, Körmendi Lajos, Farkas Árpád, Szőcs Géza, Prágai Tamás –: olyan eszmény- és példaképek mind, akikről valóban szívügyemnek éreztem szólni vagy írni. Feladatokat adott – de lelkesítőket és lélekemelőket! – 2017-ben a reformáció 500. évfordulója is, majd következett a trianoni katasztrófa centenáriuma. Erre az alkalomra is külön készültem a sok vállalással, s még 2020 februárjában is ünnepi beszéddel nyitottam meg az emlékévet, pontosabban a Nemzeti Színház tavaszi évadát, amelyet a Wass Albert Tizenhárom almafa című regényéből készült dramatikus átdolgozás előadásával kezdték – volna. Illetve el is kezdték, de a bemutató után azonnal leállt az élet a járvány miatt. Ez a betegségkorszak bizony mindnyájunkat megviselt, s az egész ország életét megnehezítette, megkeserítette. Derékba törte így a „Trianon 100” grandiózusként elképzelt programsorozatát is. Az ehhez kapcsolódó írások nemigen pótolhatták annak az érzésnek – a világ magyarságát átható összetartozás-élménynek – a kiáradását, amelyet a remélt nagyrendezvények jelentettek volna. Trianon száz évvel ezelőtti pusztító (és tragikusan azóta is folyamatos) traumája mintha csúful újra itt kísértett volna, jelképesen is tönkretéve – „megcsonkítva” – az annyira nélkülözhetetlen össznemzeti egybekapaszkodást. Ennek ellenére igyekezett mindenki az önerősítő maradék energiákkal az identitásmegtartó magyar ügyet szolgálni. Az elmúlt három-négy évben készült, száznál jóval több ilyen témájú publikációm lajstromát valamikor még talán sikerül legalább az MMA honlapján szereplő személyes adatbázisomra rátenni. Tág értelemben vett nemzedéktársaimról (Serfőző Simon, Szilágyi István, Bágyoni Szabó István, Sarusi Mihály, Oláh András, Kenéz Ferenc, Büki Attila, Faggyas Sándor, Végh Balázs Béla, Pataki István, Cs. Varga István, Márkus Béla, Szakolczay Lajos, Bobory Zoltán, Tari István, Vári Fábián László, Turcsány Péter, Cseh Károly, Fecske Csaba, Ambrus Lajos, Gittai István, Ködöböcz Gábor, Elek Tibor, Balázs Ildikó, Fátyol Zoltán, Hadnagy József, Székely Ferenc, Burján Gál Enikő, Szűk Balázs, Sebők Melinda, Nagy Zoltán Mihály, Kovács István, Mezey Katalin, Péntek Imre, Kodolányi Gyula, Lisztóczky László, Bata János, Szondi György, Karádi Zsolt, Vitéz Ferenc, Tóth-Máthé Miklós, Petrőczi Éva, Aniszi Kálmán, Bíró József, Anga Mária, Kelemen Erzsébet, Szíki Károly, Rideg István, Finta Edit, Dani Erzsébet, Farkas Gábor, Radnai István, Szász István Tas, Tüzes Bálint, Kada Erika, Spannraft Marcellina, Ács Julianna, Deák-Sárosi László, Tamás Tímea, Pap Gábor, Árkossy István) szóló újabb írásaim mellett még három nagyobb szabású tanulmányomat hadd emeljem ki tavalyról, illetve a Trianonhoz kapcsolódó kiadványok közül: a Szondi György és Toót-Holló Tamás szerkesztette Mi magunk – Magyar identitás, magyar tradíció (Bp., Cédrus Művészeti Alapítvány, 2020) című grandiózus tanulmánykötetet (benne Nemzet a csillagokban című esszémmel); aztán az MMA Mezey Katalin által szerkesztett Mégis élünk – Trianon 100 (Bp., Orpheusz Kiadó, 2021) című antológiáját (benne az egy Kányádi-versből származó idézetet az élre helyező munkámmal: „Isten csodája hogy vagyunk” – Sors és jelkép a trianoni magyar szétszakítottságban); és a Vitéz Ferenc egyszemélyes, Néző–Pont című folyóiratának mellékleteként megjelentetett füzetemet: „Mert szent ez a föld” – A föld lírai metaforája és metafizikája – kortárs költők verseiben (Debrecen, 2020). – S még annyit hadd említsek, hogy a Ködöböcz Gábor által Egerben szerkesztett negyedéves (és a tizenhatodik évfolyamában tartó) Agria folyóiratban (amelynek többek között Serfőző Simonnnal és Szakolczay Lajossal egy társaságban vagyok a kezdetek óta főmunkatársa), annak egy-egy számában rendre több írásom is meg szokott jelenni – lehet, hogy azokból is érdemes volna valamikor még egy kötetet összeállítanom. De örömmel teszem még hozzá, hogy Veled is, kedves Feri, újabban is egy számban, egy lapon szerepelünk a Napút folyóirat búcsúszámában, meg a Határtalan magyar irodalom című konferenciasorozat Pusztay János és Jánosi Zoltán fémjelezte – szervezte-szerkesztette – könyvfolyamában is (alcíme szerint: Tanulmányok a világ magyarságának irodalmáról).

KkF: Kis népek nagy példája c. írásodban Kós Károly szerint a háborítatlan táji, területi, etnikai önazonosság sokszínűsége egyenesen egyfajta különleges erdélyi szellemet, lelkületet gyökereztetett meg az idők során. Ennek következtében „más nép az erdélyi magyar, mint a magyarországi, más a királyföldi szász, mint a németországi német és más az erdélyi román, mint az ókirályságbeli; fizikumban is más, de mentalitásban éppen az. És ha megmaradt a román románnak, a szász németnek és a magyar és székely magyarnak, de egymástól való különbözőségük mellett jellemzi őket és minden kulturális megnyilatkozásukat az a közösség is, melyet a megmásíthatatlan és örök természeti adottságokon kívül a közös sors, az élettel való közös küzdelmek közös formái determináltak.” (https://irodalmijelen.hu/2020-jun-10-1259/kis-nepek-nagy-peldaja)

Politikusként, de inkább úgy mondanám, hogy polgári ügyekért aggódó közéleti emberként szolgálsz, ugyanakkor tudósként, egyetemi oktatóként, mégis főleg az irodalom terén teszed a dolgodat. Jól látom ezt?

BZ: Ezek a tevékenységformák, ügyködések, törekvések a kezdetektől összefonódtak. Mint évszázadokon keresztül az elhivatott – sajátos felelősséggel és kötelességérzettel telítődő – magyar sorsirodalom terén a belletrisztika, a kiterjesztett értelmű literatúra és a társadalmi-nemzeti közélet szimbiózisában. Hiszen a rendszerváltoztatás folyamatában is az értelmiségnek jutott kitüntetett szerep és küldetés. Így aztán szellemiekben, erkölcsiekben, célkitűzéseikben valóban szemernyit sem ütköztek ezek a lázas erőfeszítések – s azoknál a bölcsész, irodalmár, íróbarátaimnál sem,  akik például nagy számban kerültek be az első szabad parlamentbe 1990-ben. Az életformában viszont már nem lehetett ennyiféle főhivatású foglalkozást egyeztetni. Tehát csakugyan, alapvetően és döntően a tanári és irodalmári munkáimba igyekeztem integrálni, sűríteni azokat a gondolataimat is, amelyek a közéletre, a nemzeti, társadalmi sorkérdésekre, az irodalmi művekből is kiolvasható nagyobb távlatú létezésgondokra, sorsküzdelmekre, közösségmeghatározó életproblémákra irányulnak és vonatkoznak. A példák is adottak voltak, hogy ne zárkózzam el egyfajta szobatudomány keretei közé, és hogy a közügyekben (írószövetségi, művészeti akadémiai, nemzeti kulturális intézményekben, szervezetekben, programbizottságokban, humán orientációjú társaságokban, alapítványokban, egyesületekben, könyvkiadói és folyóirat-szerkesztőségekben – és például számos írótáborban, Tokajtól Nagyváradig, Berekfürdőtől Szatmárnémetiig, Magyarkanizsától Székesfehérvárig –, vagy éppen miniszteriális megbízatású grémiumokban) is aktívan végezzek feladatokat. De közügyként: igazán távlatos alapítói munkaként, szervezésként, közszereplésként értékelhető az is, ahogyan felépítettük a semmiből a Károli Gáspár Református Egyetem bölcsészkarát, ahol aztán több mint negyedszázadig, nyugdíjazásomig tanítottam. Hegedűs Loránttal, Czine Mihállyal, Szilágyi Ferenccel, Benda Kálmánnal és másokkal vállvetve igyekeztünk hosszú távra élet- és működőképessé tenni ezt a történelmi csodaként (illetve jóvátételként) újrainduló kezdeményezést. Sok évtizedes egyházsorvasztó sérelmek orvoslását jelentette az a pillanat, amikor a Magyar Országgyűlés 1992-ban megszavazta a Károli Gáspár Református Egyetem alapításáról szóló határozatot. Az új, demokratikus parlamentben Hajdú-Bihar megye egyik képviselőjeként így aztán én is részese és előmozdítója lehettem a nagy eseménynek. Az egyetem születése előtti időben is tehát már szívügyemmé válhatott ez a meghatározó kultúrtörténeti jelentőségű cél – s aztán az egyetem tényleges indulásától pedig konkrétan is tagja lettem annak a közösségnek, amely megalapította, megszervezte és az új történelmi helyzetben megerősítette ezt az erkölcsi-lelki centrumként is sikeresen működő intézményt. Visszaszerzésként, elégtételként, történelmi igazságtételként – és természetesen újdonságként: új idők új feladataihoz igazodó nekigyürkőzésként éltük meg mindezt. Szívvel-lélekkel nekiveselkedve végeztük munkánkat valóban, érezve, hogy egy merőben új korszak nyílik meg előttünk. S ez a lelkesedés ma is érvényes maradt: hiszen a magyar kultúra gazdagítása és a nemzeti-keresztyén identitás kiteljesítése örök szükség és szüntelen kötelesség. Hűségesen ragaszkodni ahhoz, ami minket köt és emel. Köt a bennünk és emel a fölöttünk lakozó örök értékekhez.

Az egyetem fennállásának huszonötödik évfordulójára készült jubileumi díszkötetben napvilágot látó áttekintésemből – az intézmény hitvallását, történetét felelevenítő nagyobb emlékezésemből – hadd idézzek most ide néhány részletet:

Történelmi érzék és helyzetfelismerés eredménye volt egy nem csak lelkészképző teológiával, hanem bölcsész- és tanárképző bölcsészkarral, jogi karral és tanítóképző karral megerősödő és kiteljesülő felsőoktatási intézmény, egy legmagasabb rendű edukációs távlatokkal és célkitűzésekkel fellelkesülő univerzitás, egyetem elképzelése, megalapítása, létrehívása. Az egyetem gondolata 1990-91 táján megfogant, 1992-ben körvonalazódott és megfogalmazódott, majd a Magyar Országgyűlés megadta az indításra az engedélyt, törvénybe foglalva a Károli Gáspár Református Egyetem létjogosultságát – s vele párhuzamosan az azóta is testvérintézményként működő Pázmány Péter Katolikus Egyetemét is. Így válhatott valóra a csoda: Isten igéje – szépen magyarul és szépen emberül –, és Károli Gáspár – meg a többi református „szent” hősünk, elődünk, példaképünk, hitvalló őseink félévezredes seregének – üzenete és tanítása törvényes intézményi keretekben hangozhatott, újulhatott, frissülhetett tovább.

A bölcsészettudományi karnak természetszerűleg lett az egyik legelsőként megalakított magyar irodalmi tanszék az alappillére. Hiszen a magyar irodalom spirituális tradíciói mintegy predesztinálják azt a folytonosságot, miszerint a nemzeti kultúra fenntartásához elengedhetetlenül szükséges a hiteles életszemlélet és lelkiség megőrzése és továbbörökítése. A transzcendentális eszmélkedés embervoltunknak, s így nemzeti közösségi kultúránknak is meghatározó alapfeltétele. A nemzeti létkérdés, a magyarság megmaradásának problematikája az „irodalmi nemzet”, a magyar irodalom morális tanúságtételén keresztül fogható fel és válaszolható meg talán a legteljesebben. A magyar nyelvű Bibliától kezdve a Himnuszig és a Nemzeti dalig és napjainkig az írók a nemzet lelkiismeretét szólaltatták meg, s az egzisztenciális alapkérdés egyúttal Isten-kérdésként jelenítődött meg, a vallási eszmék pedig a létezés alapjait szilárdították. A folytonos létküzdelem egyúttal szakrális hitküzdelemként mutatkozott meg; az Isten-kérdés a legalapvetőbb létkérdéssé súlyosodott, s viszont: a legautentikusabb életigény sem nélkülözhette a Fennvalóhoz fordulás emelkedett perspektíváját. Ezért a temérdek fohász, könyörgés, imádság a reménység jegyében, a bűnvalló és áldáskérő zsoltáros ének, vers, költemény, szózat és himnikus hálaadás a magyar irodalom évszázadain keresztül, a népköltészettől Balassiig és Adyig és tovább. És „minden vallás adott megtartó értékeket”, s „együtt szólnak az emberért, a személyiségért; az ökuménia jegyében”; s „a keresztes és csillagos tornyok egymásnak integetnek” – „mint az Illyés-vers beszéli” (Czine Mihály, a huszadik század második felének egyik legnagyobb hatású és református lelkületű irodalomtörténész „vándorprédikátora” szerint is); s mindez egyszersmind utal a kibogozhatatlan összefonódásokra is a relígiók között: „az evangélikus Petőfi reformátusnak szerette tudni magát, Ady kálvinista lelkét »katolikus szellők« is »legyezték«, a katolikus Kodály kedvvel zenésítette a protestáló írásokat”. De leszögezhető közben az is, hogy „a magyar művelődés, a magyar irodalom az utolsó négy évszázadban erősen protestáns, s ezen belül inkább református színezetű; sokszor még a katolikus alkotók műveiben is”; hogy eddig, immáron öt évszázadon keresztül, „a számarányánál is nagyobb szerepe volt a protestantizmusnak, benne a kálvinizmusnak, a magyar művelődésben; a protestáns szín dominált a nemzettudatban.” Ezért is kérdezhette a katolikusnak keresztelt, de anyai ágon református, s a műveiben is erőteljesen protestáns szellemű Illyés Gyula a reformáció genfi emlékműve előtt tűnődve: „Hiszed, hogy volna olyan-amilyen / magyarság, ha nincs – Kálvin?” – s adhatta meg rá a biztos választ: „Nem hiszem.” Mert valóban: a nemzeti identitástudatot és a nemzeti anyanyelvű irodalmiságot, kulturális önazonosságot küldetéses elszántsággal, szakrális „devotio”-val felépítő kálvinizmus, protestantizmus nélkül a magyarság valószínűleg elmosódott, szétszóródott vagy felszívódott volna más népekbe. A temérdek vergődéssel a tengernyi megpróbáltatást lebirkózó vallási és irodalmi kultúra együtt mentette át a magyarságot, a nemzetet a mindenkori jövőbe; együtt jelentette a megmaradást. Az újjáébredő hit a nemzetet, a nemzet a hitet tartotta. „Krisztusban hívattunk és küldettünk el keresztyénnek, Krisztusban teremtettünk és tartatunk meg magyarnak” – deklarálta a legújabb kori kálváriás történelmi szenvedések alól szabadító rendszerváltás utáni református világtalálkozókon Hegedűs Loránt, a magyar reformátusok karizmatikus püspöke, egyházfője. Hiszen a Károli-Bibliát is: „E könyvet írta felperzselt igékből, / falvak csöndjéből hosszú éjszakákon / a rejtező gönci prédikátor: / Károli Gáspár. // Nem maga írta, te szavadból írta, / a te pennáddal, a te énekedből, / hogy lángok között tanulj megmaradni / puszta időben. // Nem maga írta, te véredből írta, keselyűszárnyú viharok zúgásán, / holtak hamvából, rontó nyavalyákból, / puszta kövek közt” (Szepesi Attila: Triptichon). „Magyarul szólalt meg a Biblia / s a zsoltár. Zord, nehéz időkben. / A lélek beledöbben. / Nehéz idő, aj, vassal szigorú kor, / mely mégis, mégis szent volt és dicső: / biblia- s zsoltárfordító idő. / A magyart megtanították Istenre, / és Őt magyarra (…) Kik által a titok / Nemzeti közkinccsé lesz (…) Segítő bátyánk lett a Biblia, / és minden zsoltár jó atyánkfia” (Kiss Jenő: A fordítók). „Törökdúlta, fekete éjjel / gyúlt a hazában égi fényjel, / gyújtá a gönci prédikátor / tudós társak kis táborával. // Ékes-magyarul szóla az Isten, / hogy árva népünkön segítsen / törvénnyel és vigasztalással, / jövőbe plántált bíztatással. // Elsuhant négy sorsverte század. / A magyar Ige terjed, árad. / Gyönyörű nyelvünk éltetője / a múltból zendül a jövőbe. // Áldott légy, gönci prédikátor, / te, az idők ködében távol, / de máig égő égi fényjel – / segélj minket örök igéddel” (Rab Zsuzsa: A gönci prédikátor).

„Harangzúgásos az egész magyar kultúra – ahogyan Kodály Zoltán mondta” (hangsúlyozta ezt is Czine Mihály): „folytonos benne a harangzúgás, a Halotti beszédtől Adyig. Sőt: máig. Nagy Lászlóig és Sütő Andrásig. Egyszerre figyel a haza és a nagyvilág gondjára.” S az örökös magyar „sorsnyomás” legérzékenyebb modern gondolkodó írója, Németh László pedig így vallotta: „amikor nagyanyám, a mezőföldi parasztasszony, kis szobájában kigyújtotta a petróleumlámpát, s a Károli-biblia ősi kiadásából az ótestamentom háborúit betűzte elém, azon a szinte szívemből kihangzó magyar nyelven; vagy napos templomunk farkasszemnéző asszony- s férfinépe zendített rá a Te benned bíztunk belémévődött dallamára: akkor tudtam, hogy hozzátartozom, minden kételyemmel is ehhez a biblia és zsoltár mögé barrikádozódott négyszáz éves magyar közösséghez.”

A reformáció mint „magyar vallás” a nemzeti túlélés záloga volt és maradt mindezidáig – az ötszáz évvel ezelőtti országos szétdaraboltatásoktól a huszadik századi trianonokig végtelenedő passiókon át is. A kálvinizmus névadójáról az erdélyi, mezőségi Pusztakamaráson szinte el sem hitték, hogy nem magyar volt – ahogyan a Bethlen Gábor (a XVII. században erdélyi „tündérkertet” varázsoló református fejedelem) alapította nagyenyedi kollégium neveltje, Sütő András írja édesanyjáról, miképpen hüledezik, amikor értesül Kálvin francia nemzetiségéről és svájci, genfi tetteiről: „A mi Jánosunk? Na, ha én ezt tudtam volna róla! – Nem tudom, mi lett volna, ha ezt anyám hamarább megtudja.”

Az eltéphetetlenül összefonódó nemzeti és vallási identitás közösségmegőrző hagyománya képezi tehát a magyar protestantizmus kultúrateremtő fundamentumát és kontinuitását. Templom és iskola, hit és tudás, szellem és egzisztencia szerves szimbiózisát. Minden tudatforma (hit, bölcselet, tudomány, művészet, etika, jog, politika) végső evilági immanenciákat és transzcendens önértékeket egybeforrasztó organikus együtt-lélegzését biztosítva. És felszabadítván a földi létezés természetfölötti ősokait és ragyogó megváltói, üdvtörténeti perspektíváit mindenkor szem előtt tartó lelki éberséget. A közvetlen Isten- és ember-kapcsolat távlatos következményeként az egyedül a hitre, kegyelemre, a Szentírásra (sola Scriptura), a szenvedő és feltámadott Krisztus Jézusra (solus Christus) támaszkodó reménység és figyelő tekintet feltétlenségét – kizárólag a Szentháromság Istennek adva abszolút dicsőséget (Soli Deo Gloria). S így – a „protestáló hit s küldetéses vétó” (Ady) ösztönzésével – hadakozva a török- és Habsburg-ellenes (majd minden további idegen nagyhatalmi elnyomással szembeni) heroikus küzdelmekben a saját magyar út önállóságáért, a nemzeti függetlenségért és az emberséges, demokratikus társadalmi (jogállami, egyházi-institucionális) berendezkedésért, a szolidaritásért a szegény nyomorgó néppel („misera plebs contribuens”); a kurucos-szabadságharcos elhivatottság felmérhetetlen eszmei-erkölcsi kisugárzású emfázisával: Cum Deo pro Patria et Libertate!

Mindennek tudatában vette fel Károli Gáspár nevét az egyetem, amelynek megalapítását személyesen is jelentős részben köszönhetjük Hegedűs Lorántnak, aki elszántan vallotta és meggyőződéssel bizonyította az intézmény vitathatatlan szükségességét. Fáradhatatlanságának eredményét és éleslátásának távlatosságát a történelem fényesen igazolta. A felszabadult öröm, a reménykedő és bizakodó cselekvésvágy megszülte a hosszú távon magasrendű értékekkel és tartalommal megtölthető formákat. A buzgalom meghozta lelki és történelmi gyümölcseit. Negyedszázad elteltével megkönnyebbült szívvel tekinthetünk vissza a hőskorszakra, a kezdetekre, az indulásra.

A keresztyén protestantizmus szellemisége és erkölcsisége tehát talán legközvetlenebbül, legszorosabban és legtermészetesebben a humán eszmélkedéssel, a humaniórákkal, a művészetekkel, az irodalmi kultúrával fonódott össze. Ennek a mindenki számára legnyilvánvalóbb kisugárzását példaadó elődeink sorsában és életművében – a szellem jelzőfényei által – érzékelhetjük. Fennmaradt vagy fenn nem maradt nevű hithű őseink rengetegében. Ezt a tágas és nyitott szellemű patrióta elkötelezettséget, egyetemes érvényű hűséges nép-, kultúra- és hazaszeretetet tudatosította és hangsúlyozta a felejthetetlenül lélekemelő ünnepélyes évnyitót köszöntő Czine Mihály is, ekként örökítve meg az emelkedett pillanatokat: „A Károli Gáspár Református Egyetem indulása történelmien nagy jelentőségű. Apáczai Csere János – az első magyar filozófus álma – majd három és félszáz esztendő után – végre megvalósult. (…) Ez a szellemiség adta – többek között Apáczai Csere Jánost, Bod Pétert, Kemény Zsigmondot, Ady Endrét és Móricz Zsigmondot. S amely szellemiséget – Kányádi Sándor erdélyi költő barátunkat hadd idézzem – Márton Áron katolikus püspök is képviselt. És képvisel Tőkés László. És Csiha Kálmán. A királyhágómelléki és az erdélyi református egyházkerület püspökei – csak az erdélyieket említem. S még néhány élő író nevét hadd mondjuk itten: Csoóri Sándor itthon, Erdélyben Sütő András, Szlovákiában Dobos László és Duba Gyula is a kálvinizmus neveltje. (…) Kívánom, amit már Apáczai Csere János is kívánt, s a protestáns iskolaügy annyi lelkes embere: a református egyetem tudós és tiszteletes embereket neveljen. Akiket egy szatmári kicsi parókiáról, a csurgói gimnázium katedrájáról is meg lehet hívni a püspöki székbe, vagy megválasztani teológiai, egyetemi tanárnak. Mint régen is. Mert – köztudott – a református értelmiség mindig, sok-sok századon át, Bécsen átnyúlva – a leghaladóbb nyugat-európai áramlatokkal, szellemiséggel tartotta a kapcsolatot. Károli Gáspár – egyetemünk névadója – falusi papként, gönci esperesként fordította le már a XVI. században – a nyugat-európai népekkel szinte egy időben – a teljes Bibliát. Szomszéd falusi paptársaival együtt. A református tiszteletesek a nyugat-európai stipendiumok után, mindent tudva, mindent ismerve – amit a korban lehetett – hazajöttek, alföldi, erdélyi, felvidéki kis falukba, hogy népük boldogulását segítsék. / Abban a bizodalomban, hogy a Károli Gáspár Egyetem ezt a »tudós és tiszteletes«, magyar és európai hagyományt folytatja, hogy neveltjei, mint a nagy elődök is »a teljes türelmű demokrácia«, az emberi és a nemzeti szabadság harcosai lesznek; Európával, a nagyvilággal lépést tartanak, s továbbviszik a tudományt, s az emberi, hívő és tudományos gondolkodást – kívánok az induló Károli Gáspár Református Egyetemnek fényes jövendőt. A kálvinista, a református Ady Endre hitében: »A magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára.«”

A szokásos vagy általános felvételi időszak lejárta után, sőt már a tanév idejébe is belépve kezdődött tehát az 1993-as első őszi egyetemi szemeszter; az évnyitás után azonnal, októberre sikeresen összetoborzódott – hivatalos és informális csatornákon keresztüli hírverés nyomán – az első évfolyam diáksága. A hallgatók az ország és a Kárpát-medence minden tájáról érkeztek, nem kis részben családi indíttatás alapján választva az egyházi fenntartású egyetemi képzés pályáját. Vidéki lelkészek fiai, lányai, ősi református famíliák ivadékai, rokonai gyűltek össze számtalan másféle okból lelkesen idecsoportosuló fiatalokkal. A rendszerváltozást követő időszak történelmi légköre a mélységes hagyománytisztelet és a „semper reformanda” folyton újító igényével töltekező felbuzdulás levegőjétől is megpezsdült. A magyar irodalmi tanszék a magyar nyelvészetivel együtt dolgozta ki a képzési terveket, s az egyik legfontosabb célkitűzés természetszerűen volt az, hogy főként a régi magyar irodalom oktatása során a reformáció szellemi hagyatékának a tudatosítása más egyetemekhez képest több teret és tanítási időkeretet kapjon. Hogy az állami elismertségű egyetemnek a többihez képest gazdagító színezete, felismerhető karaktere, mintegy védjegye is kialakulhasson. Így aztán a magyar szak öt éves tanmenetében valóban hangsúlyossá vált a reformáció, a reneszánsz, a humanizmus korszakának a tárgyalása, de bőven belefért a reformkor, majd a modernség irodalmával – s ezzel együtt az összes határon túli, kisebbségi és szórványbeli (erdélyi, moldvai, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki, várvidéki, muravidéki, s a nyugati és tengerentúli emigrációs, diaszpórabeli) literatúrával – foglalkozó tantárgyaknak a sokasága is – kitöltve, mondhatni kifeszítve szinte az adott időtartamot. (A legelső évfolyamokból a kilencvenes évek vége felére – s utána is – már olyanokról születtek igen kiváló szakdolgozatok, sőt tudományos diákköri munkák, mint Tamási Áron, Cs. Szabó László, Márai Sándor, Nyirő József, Reményik Sándor, Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Dsida Jenő, Karácsony Benő, Bözödi György, Wass Albert, Sütő András, Kányádi Sándor, Székely János, Szabó Gyula, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos és mások.) S akkor még számos speciális kollégiumot is lehetett hirdetni, s ezek széles körben ölelték fel a legváltozatosabb kultúrhistóriai, művelődéstörténeti témákat.

A bölcsészkar első dékánja egyszerre volt a nyelvtudomány és az irodalomtudomány rangos képviselője, a legkiemelkedőbb filológusok egyike, jeles Csokonai-kutató, Kőrösi Csoma, Kazinczy és mások monográfusa, szépíró, költő, művelődésszervező: Szilágyi Ferenc. És egykori mezőtúri diák – aki iskolájának múltját is gazdagon tárta és mutatta fel. Ő a kar és a magyar nyelvi, irodalmi tanszék tekintélyét, renoméját, értékminőségét együttesen is biztosította, tanszékvezetőként pedig a kutatások, a tantervek szellemiségének szabadságát és hitelességét, a református egyetem kitűzött céljaihoz igazodó színvonalát, karakterét, méltóságát szavatolta.

Aztán 1994 nyarának elején pedig már hivatalos szóbeli felvételit hirdethettünk meg. Kétszakos formációban, magyar tanári szakra – együtt a történelem, az angol, a német – és az országban először: a holland szakra. (Mivelhogy az egyház Hollandiából segítséget is kapott, s így vált lehetségessé a holland szakoktatás. – De korán specialitássá vált a japán nyelv és kultúra tanszéke is, ehhez pedig különleges személyi és kollegiális kapcsolatok kiaknázása vezetett.) A tanszékek a budapesti Reviczky utca 4. szám alatti épületben néhány szobában helyezkedtek el, hiszen akkor még más intézményekkel kellett osztozni a szűkös belső tereken. A magyar irodalmi „szekció” úgyszólván egyetlen teremben kezdte meg működését: ez szolgált irodaként, tanári szobaként, szemináriumi helyiségként, tárgyalóként, könyvtárként és a többi. Sok jó ember kis helyen is elfér – volt a jelszó, de a könyvek már nehezebben. Igaz, eleinte nem is volt belőlük túlságosan sok, de azután ahogy azok a földön, a padlón, stócokban, dobozokban egyre halmozódni kezdtek, már alig lehetett levegőhöz is jutni. De még akkor is vettük, sőt kezdtük igazán gyűjteni saját pénzen is az antikváriumi könyveket, hogy a legfontosabbak máris a kezünk ügyében lehessenek. És közben irodalomtudományos anyagaikkal meg folyóirat-állományukkal hatalmasat lendített az önálló bibliotéka felépítésén például Lőrincze Lajos, Kovalovszky Miklós, Kéry László, Béládi Miklós a családjuk által nekünk ajándékozott könyvhagyatéka – és más adományok jótéteménye is. (Így nőtt aztán ki később a Bod Péterről elnevezett kari könyvtár – a magyar irodalmi könyvek magjából.) Zsúfolódtunk tehát, de már olyan szellemi környezetben, amely otthonossá és bensőségessé is tette környezetünket. S a könyvkupacok közé érkező felvételizők számára sem lehetett idegen a tudományosságnak ez a látványa. De mégsem tudta mindenki pontosan, hogy hova is jelentkezik. A puritanizmusnak és az aszketikus filoszi külsőségeknek ez a benyomása is közrejátszhatott abban, hogy voltak olyan diákok – persze akkor még országszerte sokfelé számított furcsaságnak maga az egyházi egyetem fogalma is, szóval voltak, akik néhányan meg is kérdezték (csak halványan sejtve, hogy magyar nyelv és irodalom szakra felvételizve tesznek vizsgát vagy jöttek elbeszélgetésre – s félig-meddig megütközve is): hogy tehát itt papnak kell majd lenniük?! Próbáltuk magyarázni, hogy nem, ne ijedjenek meg, az a teológiai kar, de oda se kényszerűségből jelentkeznek, s még onnan se minden végzett diplomás lép lelkészi pályára, itt viszont ugyanolyan státuszú magyartanárokat igyekszünk majd képezni, mint az ország bármely más egyetemén vagy humántudományi karán.

Az ünnepi emlékezésem folytatódik, s ez a megidézett bő negyedszázad az én életemben és pályámon is valamifajta kiteljesedést hozott. S ahogy kérdezed: igen, pontosan és jól látod: az ilyen szellemű irodalomban és irodalomtanításban összegeződött mindaz az eszmei törekvés, amit többféle kultúrterületen képviselni igyekeztem. Még nagyobb, távolabbi külföldi útjaim is ezt példázzák – ezt az egybefüggést és többrétűséget egyszerre. Az egyik, amikor 1991-ben az országgyűlésből engem is delegáltak egy fiatal európai kultúrpolitikusok számára rendezett londoni tanácskozásra vagy eszmecserére, s az angol parlament ódon és díszes termeiben az angol külügyminiszter előadását is hallgattuk többek között. 2001-ben pedig az ötévenkénti monumentális Hungarológiai Világkongresszust Finnországban tartották (utána Debrecenben, majd Kolozsvárott), s ott a kisebbségi magyar irodalmakról beszélhettem.

KkF: Egy tanulmányodból idézem Örkényt, aki 1976-ban egy amerikai előadásában fejtegette: “Mi másképp kérdezünk, mint önök itt Nyugaton. […]Samuel Beckett színdarabjában Vladimir és Estragon Godot-ra vár – folytatja Örkény. – De hol? Akárhol. És mikor? Nem érdekes. Bármikor és a föld bármely pontján. Vladimir és Estragon absztrakció, nincs más dolguk, mint az, hogy várjanak, valahol a térben. […]Mi viszont jobban szeretjük drámáinkat konkrétan és pontosan elhelyezni az időben és a térben. […]mi nem érezzük jól magunkat a semmiben, nekünk meg kell érintenünk a földet, hogy erőt merítsünk belőle”. (https://irodalmijelen.hu/2020-jun-10-1259/kis-nepek-nagy-peldaja)

Te miből meríted az erődet? Annyi vállalásod, elfoglaltságod s egyéb gondod-bajod van, hogy mindezt nem lehet “csak úgy” bírni/elviselni.

BZ: Hálásan köszönöm ezt kérdésedet is! Mert így alkalmam lehet elmondani, hogy bennem valóban személyesen átélt hitté lényegült, amit élet-ajándékként a sorstól és szüleimtől, nevelőimtől, elődeimtől, környezetemtől kaptam. A szülőföldtől, az anyaföldtől, a szülőhazától. Ez adta a legfőbb erőt: a hit. A vallásos hit és az emberi kultúrába vetett hit. Erőmerítéshez tanácsként számtalanszor ismételtem el diákjaimnak is: amikor irodalmat olvasnak, akkor Petőfi, Arany, Ady és mind a többiek szellemével társalognak. Őhozzájuk tartoznak, s mindnyájan, akik szeretjük őket, és áthelyezkedünk abba a dimenzióba, amely meghaladja a világ összes talmiságának és hiábavalóságának laposságát. Olyan szférába kerülünk, amely okvetlenül öntudatot adhat számunkra: hogy mi nem az önző anyagiasság törvényei szerint gondolkodunk és viselkedünk. Ha tehát tanárként majd nekik, a diákoknak is lesznek anyagi nehézségeik, illetve akár le is nézhetik őket a kevés fizetésük miatt mások, akik dicsekedve hatszor annyit keresnek kevesebb munkával is: mégis csak ők élhetik át azt az örömet, amit az jelent, hogy a világkultúra nagyjaival rokonok, mert velük állnak lelki, szellemi, morális kapcsolatban, őket tekinthetik társuknak a világban. A magasabb minőséghez tartoznak. (Ezt a buták és műveletlenek nem mondhatják el magukról.) S ez igenis tegye őket büszkévé (nem elbizakodottá természetesen), és engedjék áthatni magukon az érzést, hogy tehát van nekik mire szerénynek lenniük. Nem szabad kisebbrendűségi érzéssel szégyenkezni semmilyen körülmények között sem a földi hierarchiában betöltött helyük miatt: mert a szolgálat és az alázat, s a kultúra örök igazsága felemel és megnemesít. Ahogyan Ravasz László fejtegette: a világban a rossz dolgok uralkodnak, a jó dolgok szolgálnak. Vagy Weöres Sándor szerint: „Valaha én is úr akartam lenni; / ó bár jó szolga lehetnék! // De jaj, szolga csak egy van: az Isten, / s uraktól nyüzsög a végtelenség.”

Gyerekkorom óta ösztönösen érzékeltem valamifajta titokzatos misztériumot az életben, a vallásos érzés (Hamvas Béla – és még ki mindenki! – szerint is a létezés legmélyebb alapja) legbelül is megérintett. Első éves egyetemista koromban egy kisebb rangú KISZ-titkár csoporttársammal bizalmasan beszélgettünk (mert se nem fanatikus, se nem karrierista nem volt, sőt értelmes és barátságos), s valahogyan erről a témáról is, és én – a sűrű sötét kommunizmus közepén – jeleztem neki, hogy hiszek Istenben. Ő elképedt, s azt tanácsolta, hogy fontoljam meg: mivel így nem lehetek valódi marxista tanárszakos, amire itt tanítanak bennünket, tehát valljak színt nyilvánosan is. Nem rossz szándékból ajánlotta ezt, csak hogy akkor így én nem viselkedem őszintén, ezen változtatni kéne. Akkora ijedelem, riadalom fogott el! Becsületesen tanulok, a szüleim örülnek, hogy sikerült egyetemre bekerülnöm – s akkor most veszélybe kerültem, akár ki is csaphatnak – minden megfordult a fejemben. S hogy miért nem voltam elővigyázatosabb, miért kellett ezt kibeszélnem, megbíznom egy lényegében szintén gyerekfejű diáktársamban! Bajt hoztam az egész családomra, akiket szintén meghurcoltak emiatt. Rettegésben éltem hetekig, hogy mi fog most történni. Szerencsére lassan elfelejtődött az egész, ez a tanulótársam is túllépett rajta, nem jelentett föl vagy ilyesmi. Egyébként hasonlót élt át Görömbei András is, amikor egyetemi kiránduláson Debrecenből Pannonhalmára utaztak, s egy ottani paptanár örömmel találkozott vele, s lekísérte őt a buszhoz, az összes párthű tanár szeme láttára megölelve. Amikor „klerikális múltja” miatt alig akarták felvenni az egyetemre. Később, diplomázásom félévében, 1978 tavaszán (amikor még nem volt biztos, hogy rögtön a magyar tanszék könyvtárosi állásába kerülök), még bejelentkeztem a pataki gimnáziumba, hogy ott szívesen kezdenék tanítani – sokan örültek volna nekem. De volt egy párttitkár tornatanár, aki az tanácsolta az akkori igazgatónak, hogy ilyen klerikális-reakciós családból származó tanárt ne vegyenek oda. (Nem tudni, őszintén gondolta-e ezt, vagy nyomásra – ki tudja már.) Mindenesetre édesapám rovott múltja volt a fő ok – akinek pedig akkor már például Kossuthot ábrázoló nagy festménye is ott díszítette az iskola egyik épületét. (S persze egész munkásságát mindenki tisztelte. De minek még egy hasonló ide? – vélhette ez a párttitkár.) Sátoraljaújhelyre viszont szívesen hívtak. Megismétlődött szinte, ami édesapámmal történt 1952-ben: az államosításkor száműzték Patakról, s Újhely fogadta be. – De aztán oda se mentem, mert idevettek a debreceni egyetemre. Később aztán az itteni párttitkárok is megfenyegettek állásvesztéssel, amikor kezdődtek a szellemi ellenzéki mozgalmak – de akkor már rohamosan zajlottak az események, és megúsztam. Meg persze olyanok segítettek, védtek, mint Görömbei András, aki kiállt mellettem azzal is, hogy elmondta az egyetem vezetőinek: amit például a szememre vetettek, hogy terjesztem Csoóri Sándor egyik letiltott írását, azt magától Görömbei tanár úrtól kaptam kéziratban kölcsön, ő is terjesztette, és hát akkor már Csoórit is csak szilenciummal sújthatták, keményebb büntetéssel már nem merték bántani. És akkorra Görömbei pozíciója is stabilizálódott. És rohantuk bele a forradalomba – 1988-89-be.

Én tehát valahogy mindig úgy éreztem, hogy a személyes és teremtő Istentől kegyelmi ajándékként kapott hit és az olvasmányaimtól megerősödött értelmi meggyőződés csak egymást fokozza bennem. A vallásos viselkedésszabályok soha nem kényszerként hatottak rám – a kommunizmus éveiben nem is lett volna tanácsos ezeket erőltetni –, mert valami ösztönös vagy elemi ragaszkodással fogtam fel hovatartozásomat. (A fiam is a legcsekélyebb erőltetés nélküli kedvvel és hivatásérzettel végezte el a debreceni református hittudományi egyetem teológus–lelkész szakát – s most a hírneves és Szabó Magda által is annyiszor megrajzolt debreceni Dóczy Gimnáziumban iskolalelkészi, vallástanári állást tölt be.) Gyerekkoromtól kezdve borzongok bele a csillagos ég titkaiba és végtelenségébe – kamaszként egy időben csillagásznak készültem –, s azóta izgat például az a paradoxon, hogy az emberi elme számára mind a végesség, mind a végtelenség tökéletesen felfoghatatlan, ésszel felérhetetlen. („Mysterium tremendum”: Rudolf Ottoval mondva.) Az anyagi mindenség legkisebb részei és leghatalmasabb dimenziói (az atommag belsejétől az univerzumok széléig) – ma már talán fizikailag is igazolhatón – anyagi hordozó nélküli energiával és információval érintkeznek; tehát mintha még anyagi (nemcsak metafizikai) vonatkozásban sem lenne megragadható semminek a vége. Maga az egész teremtett világ létezhetetlen a teremtője nélkül, mivelhogy nem képzelhető vagy gondolható el olyan érzéki jelenség és megvalósulás, amelynek előbb ne lett volna meg a szellemi lehetőségi feltétele. Minden kizárólag előzetes okra, végül a feltétlen végokra vezethető vissza; a relatívum feltétlenül a mindenekfeletti abszolútumra mutat, onnan nyeri létét és értelmét – ahogyan kristálytiszta logikával mondjuk egy Pauler Ákos is fejtegeti. A világot telítő és bonyolító ennyi árnyalat összerendezése, ennyi titokzatos törvényszerűség létszerű és működőképes fenntartása egy felsőbb, magasabb intelligencia nélkül számomra lehetetlennek látszik. Ez pedig a világteremtést fakasztó teljes szellemi szabadság és teljes szeretet abszolútuma („mert az Isten szeretet” /1 Ján. 4:8/; s az „Úr pedig a Lélek; és ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság” /2 Kor. 3:17/). Ennél világosabban semmit sem hiszek és tudok, mert viszont az élet szövevényes sűrűjének átlátásában nemhogy én, de alighanem senki sem lehet okosabb a másiknál. S ha Wittgenstein szerint nem az a misztikum, hogy milyen a világ, hanem az, hogy van, én azért nemcsak a mindenség létét, hanem fennállásának mikéntjét is misztériumszerűnek sejtem. Benne tényleges és valóságos csodának az egységes megtestesülés, az „unio hypostatica” egyszeriségét – azt a krisztusi tüneményt, amelyben nem demiurgoszi közvetítő, hanem a teljes és tökéletes Isten és a teljes és tökéletes ember egyesül, nyilatkozik meg és jelenti ki magát. Demonstrálva azt is, hogy minél több az önfeláldozás, annál biztosabb az igazság. („Népek Krisztusa, Magyarország” – az ebben a Márai-axiómában foglaltakra is vonatkozóan.)

A magyar költészet egyébként – minden lefokozó közhiedelemmel ellentétben – mélységesen filozofikus jellegű. A „teológus Ady” (Németh László kifejezése) tézisszerű verssoraiban komplex teodíceák sűrűsödnek, Szent Tamás vagy Szent Anzelm istenérveivel, istenbizonyítékaival egybevethetően (itt: „van egy legnagyobb Valóság”; „egy nagy Valaki kormányoz”; „Ő: a folyásnak akarója”). Ráadásul a keresztyén magyar hit- és sorsköltészetben a hit- és a létprobléma, az Isten- és az életkérdés égető, traumatikus elevenséggel és egymást feltételező kölcsönösséggel fonódott egybe évszázadokon át. A folytonos és tragikus magyar megmaradásküzdelem – s aztán a modern kisebbségi magyar vallásos líra – ékesen tanúskodik arról, hogy hit nélkül nincs létezés (sem személyes, sem nemzeti) és viszont: a hitet is csak a létezés tarthatja fenn. Az életharcban az Isten kapaszkodó és mentsvár, minden földi hatalmasság felett, egyedül övé a dicsőség (Soli Deo Gloria). Tartom magam a pataki kollégium ősi jelmondatához: „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget” (Jel. 14:7).

KkF: 2012-ben megszakadt a Sors-tetralógiád (Sorstükör, 2001; Sorsbeszéd, 2003; Sorsjelző, 2006; Sorsmetszetek, 2012). Szándékosan? Befejezettnek tartod sors-műveid sorát?

BZ: Igen. Abban az értelemben, hogy könyvcímként már nemigen fogom alkalmazni. Inkább tematikusan vagy másképpen jelezni, ha még tanulmánykötetet terveznék, hogy milyen írásokat gyűjtenek egybe. Például sokat foglalkoztam kárpátaljai művekkel, írókkal, irányzatokkal. Egy ilyen összeállításnak is nyilván vezérelve, alapszempontja volna a sorskérdéseket, sorsproblémákat vizsgáló perspektíva. Kárpátaljai sorsképek – egy ilyesfajta címet is el tudnék képzelni (ezek szerint mégis!). De más huszadik századi klasszikusokról vagy maiakról szóló könyvek címeként már mindenképpen mást próbálnék kitalálni. Elek Tibor barátom (a békéscsabai Bárka folyóirat főszerkesztője) két olyan tanulmánykötetet is adott ki (Fényben és árnyékban, Árnyékban és fényben), amelyben sikeres, elismert alkotók, illetve szintén értékes, érdemleges életműveket létrehozó, de kevésbé reflektorfényben álló írástudók munkáit elemzi. Én is sokat írtam olyanokról, akik ebbe az utóbbi kategóriába sorolhatók. Ha ezeket is csokorba szedném, talán olyasmi címet keresnék, ami kifejezné a hozzájuk fűződő viszonyomat; például hogy: „Irodalomszeretet”. Meghökkentőn fantáziátlannak (sőt érzelgősnek) hallatszik ez – azonban ha az irodalomtörténet, az irodalomtudomány, az irodalomtanítás, sőt az irodalomismeret (van ilyen című komoly folyóirat is, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság rangos periodikuma) mind bejáratott fogalmak: miért ne lehetne ezekre rímelő egy ilyen érzelmi konnotációval is bíró kifejezés? Persze borítóra ezt így mégsem írnám rá: legfeljebb úgy, hogy: „Irodalom, szeretet”. Hogy külön-külön is sugallja a két szó, mik voltak az írások legfőbb motivációi, de virtuálisan összeolvasva is értelmet sugározzon. Hát ennyire jutottam a kérdésedhez kötődő morfondírozásban.

KkF: Alföldy Jenő a következőket írja rólad: “Ő nem az ilyen vagy olyan „iskolák” által kanonizált szerzőkre bocsát reflektorfényt, hanem a még mindig égető sorskérdésekre keresi a választ a mai magyar irodalomban. Ez nem „iskola” kérdése: megértett múlt, megértett jelen.

Munkáját tisztességgel és hozzáértőn végzi, s nem gáncsoskodik a másfajta gondolkodású, ízlésű pályatársaival, hanem messziről is érezteti az irántuk való tiszteletet. Ha mások is így gondolkodnának, egyszer végre kerek lehetne a világ s a magyar glóbusz.” (Kortárs, 2013/09)

Kerekedett-e a világ a 2013-as Alföldy írás óta?

BZ: Sajnos – szerintem – nem. Viszont talán több rá a remény. Mert odáig fajult a politikai, ideológiai csatározások beáramlása az irodalmi és általában a kulturális életbe, hogy innen már csak az enyhülés és a kölcsönös tisztelet és megbecsülés irányába lehet elmozdulni. Eljutott a végletekig a káros megosztottság, s ezt lassan már mindenki meg is unja. Üdítőkké váltak például azok a kiadványok, folyóiratok, fórumok, ahol többféle nézőpont, világnézet, felfogás nyilatkozik meg, egymást kiegészítve, egymásra hatva, de legalábbis egymást elismerve. Egyik zászlóshajója volt ennek az elgondolásnak a Napút például. Az egészséges értékelvű sokszínűség mindig termékenyebb, mint a kóros belterjesség. Persze nem muszáj kényszerrel együvé terelni olyanokat, akik nem tudják elviselni egymást, és a koherens irányzatosságot demonstráló szerveződéseknek is megvan az értelme és jelentősége: de a bármiféle eltérő értékrendeknek az ellenségeskedésére semmi szükség és mentség. A másság tisztelete, a  tolerancia, az emberség: hányszor, de hányszor elhangzó frázisok ezek! De miért nem lehet ezeket tisztán érvényesíteni, vagyis erőszakoskodás és kizárólagosságra törés és  kirekesztősdi nélkül? Azért mutatkoznak már jelei valamiféle megbékélésnek. A legfiatalabb generációk körében tapasztalom – például a félévszázada működő sárvári diákírók és diákköltők (az Írók Alapítványa képviseletében Mezey Katalin vezette) versenyén, fesztiválján, ahová évente járok zsűrizni –, hogy ha komolyan és őszintén beszélget az ifjú tehetségekkel az ember, akkor rá lehet venni őket, hogy finomabban, komplexebben gondolkodjanak el egyes közéleti kérdésekről is, mint ahogyan az acsarkodó média és politikum világában az szokásos és mindennapos, és amire őket is rá akarják venni. Felfokozott indulatok közegében vergődik a magyar társadalom, de előbb-utóbb az emberi összetartozás ősi ösztönei talán meghatározóbbakká válnak. A szomszédos országokban a vegyes etnikumú településeken közmondásos, hogy az egyszerű emberek között nincsenek (és sokszor évszázadokon keresztül sem voltak) embertelen konfliktusok; az ellenségeskedést felülről szították, a felsőbb politikai érdekkörök játszmáinak megfelelően. Ha visszatérnénk az elemi humánum késztetéseihez: máris élhetőbbé lenne a világunk. (Vagy ha csupa Alföldy Jenő-félékből tevődne össze egy kultúrközösség!) Egyelőre azonban sajnos a hatalmaskodás és az erőszakoskodás nyomja rá a bélyegét a kultúra mozgásaira is. És a hipokrízis: gyakran kiváltságos helyzetben pöffeszkedők vádaskodnak háttérbe szorított pályatársaik ellen, és amíg mások szemében a szálkát keresik, a magukéban a gerendát sem veszik észre, vagy lehazudják. Forrongó időszak ez megint – úgy látszik, a történelemnek mégsincs vége még. Istennel, természettel, társadalommal szerves harmóniában élni, s autonóm és szolidáris egyéniségként kötődni a világegészhez: erre tanítanak nagyjaink, s elég lenne csak olvasni őket és megfogadni bölcsességeiket. Reméljük, hogy érlelődik már ez a tisztuló igény erre is.

KkF: Forgatom a birtokomba jutott “európai látószögű magyar” NEMZET – SORS – IDENTITÁS, Írások a hatvanéves Bertha Zoltán tiszteletére című kötetet (Károli Gáspár Református Egyetem • L’Harmattan Kiadó Budapest, 2015). Milyen érzés, akár csak ezen tanulmánykötet átolvasása kapcsán is visszagondolnod közel ötven éves pályafutásodra? Voltak-e jól behatárolható korszakaid, mik jellemezték, s mik voltak a határkövei?
BZ: Gyermekként tizennyolc év: Patak. Utána csaknem félévszázad: Debrecen. Itt az első két évtizedben forgatagos, kavargó élmények, a rendszerváltáshoz vezető nyolcvanas évek (nagy idők – mondhatni: igazi hőskorszak!) eseménydús mozgalmassága, százféle irányultsággal, ifjonti lelkesedéssel. Majd 1990-től – a korszakforduló számomra egzisztenciálisan is fordulatot jelentett – három évtized pesti munkahelyekkel, először négy év parlamenti képviselőség, majd egyetemi tanítás, közvetlen politikai tevékenységeket elkerülve. De mindig és mindenhol csodálatos otthonosságérzettel töltekezve. Törések nélküli folytonosságával az ugyanazon szellemiség megőrizhetőségének, változatos formákban. Ez csakis égi adomány lehet – a világtörténelmi fordulások közepette és sodrásában. A sok jóbarát, kolléga, pályatárs szeretete is ajándék. Hálás lehetek a sorsnak. A hatvanadik születésnapomra kiadott tisztelgő kötetben részt vevő félszáz író, költő, tudós irántam megnyilvánuló megbecsülése: felmérhetetlen kincs. S akár még másik száz meg száz szerző is csatlakozott volna szívesen – de hát mérték is van a világon. A legújabb határkő: két éve a nyugdíjba menetelem. Csak a kötött tanári munkavégzés szűnt meg – a szellemi lekötöttség megmaradt.

KkF: Számos közös ismerőst találtunk az életünket alapjában meghatározó három közös metszéspontú nagyvárosban: Budapesten, Debrecenben, Nyíregyházán. Nem sorolom, hosszú a lista. A fent említett emlékkönyv egyik szerzője kapcsán még Oslo is számba jöhet. Tompa Zsófia erdélyi őseivel, gondolom, kutatásaid során találkoztál… (töröljük! ha ez fontoskodó kérdésnek tűnik neked)

BZ: Hogyne találnánk könnyen ezer közös jó ismerőst ezen a vidéken – a szellem és a művészet és a kulturális közélet területén! És távolabb is, például a nyugati vagy akár a tengerentúli, amerikai magyar emigrációban. Oslót említed, ott volt sokáig vendégprofesszor egy jeles debreceni nyelvésztudós, Keresztes László, az egész családjával közeli barátságban vagyunk, a felesége, Várhelyi Ilona a Debreceni Irodalmi Múzeum vezetője volt évtizedekig, de miskolci gimnazista korában együtt szerepelt megyei tornászversenyeken a vele egyidős nővéremmel, aki Patakról utazott ezekre az sportalkalmakra a megyeszékhelyre. Kicsi a világ. (Svédországba például sokan vándoroltak ki Erdélyből, számos ismerősöm. Az ottani kiadványokat is ismerem, szerepeltem is némelyikben.) Kérdezed Tompa Zsófiát, aki a nevezetes erdélyi, helikoni költőtriász (Reményik Sándor, Áprily Lajos, Tompa László) egyik tagjának, a székelyudvarhelyi Tompa Lászlónak a leszármazottja – és Zsófia éppen őróla írta meg kiváló doktori disszertációját, amelynek elkészülését és megvédését a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen hivatalos és nem hivatalos bírálataimmal magam is segítettem (nagyjából száz körül lehet azoknak a doktori és habilitációs értekezéseknek a száma, amelyek létrejöttében opponenciával, vizsgáztatással és egyéb formákban segédkeztem – a Károlitól, a Pázmánytól az ELTÉ-ig, a debrecenitől, a szegeditől, a miskolcitól a kolozsvári egyetemig). Sőt Zsófia könyvének a több részletben való megjelentetésére is kerestem és találtam kitűnő helyet a székelyudvarhelyi Erdélyi Toll című folyóiratban (s aztán az egész mű könyvalakban is napvilágot látott, s látom, épp te ismertetted az Olvasat-ban). De persze, a klasszikus erdélyi lírikus Tompa Lászlóról – akit értékítéletében (a húszas években) Németh László egyenesen a transzszilván költészet ,,legfelső grádicsára” állított – én magam is írtam dolgozatokat (mint ahogy Reményikről, Áprilyról, Dsidáról is).

KkF: Az MMA – MMKI Lexikonban hat szócikked olvasható. Ez egy kész, kőbe vésett dokumentum-gyűjtemény, vagy fokozatosan bővül, s továbbra is írod ide tanulmányaidat az aktuálissá váló alkotókról?

BZ: A lexikonról a főszerkesztők (Falusi Márton, Pécsi Györgyi) sok helyütt nyilatkoztak, hogy mekkora hatalmas erőfeszítéssel készült el, egész munkaközösségeket mozgósítva – de megérte, mert valóban a legszélesebb körökben is rendkívül elismert, alapvető kézikönyvként tartják számon azóta is. Könyvként nemigen fog újabb kiadása megjelenni belátható időn belül, viszont az egésznek az anyaga máris fent van az interneten, és ott folyamatosan bővül, tehát nem lezárt anyag ez, hanem nagyon is nyitott, bővíthető, kiegészíthető (,,work-in-progress”, hogy divatosak legyünk) és az újabb szócikkek is elektronikusan így tehát hozzáférhetőkké válnak. Meglehet, idővel még én is fogok hozzátenni – egyelőre örülök annak, ami tető alá került.

KkF: Milyen effektivitással írsz? Sokat szerkeszted, módosítod a soraidat? S ugye, a biztonság kedvéért, különféle adathordozókra elmentesz mindent? Napra kész a szerzői oldalad?

BZ: Igen, eléggé megrágom a mondataimat – ezért sokszor lassabban is haladok, mint ahogy szeretnék. Gyakran még évtizedek múlva is – ha valamit felhasználok előző munkáimból – jócskán módosítok, javítok az akkori, eredeti fogalmazásmódon. Az adathordozókat kérdezed – hát tengernyi bajom volt velük. Először floppy-lemez, aztán CD, aztán pendrive – de ezek is elromlanak, egy idő után ugyanaz a gép sem nyitja meg, pláne ha a gép is elromlik időközben, vagy az operáiós rendszer becsődöl és ki kell cserélni, sőt újabbnál újabb gépet kell venni és beállítani, az e-mailemet is egyszer feltörték – szóval rengeteget szenvedtem és veszkölődtem a gépekkel, a technikával. Legjobb, ha több e-mail címet használok, és azokra küldve el az anyagokat azokon tárolom őket. Most például sok év hatalmas mennyiségű munkájához nem tudok hozzáférni, mert csak pendrive-on van meg, de azt nem nyitja már ki a gépem. Küszködés ez, pláne, hogy a sürgető napi tennivalók nem engednek időt, hogy a szervízeléssel foglalkozzam. Ugyanígy arra sem, hogy naprakészen tartsam számon a munkáim regisztrációját. Mert ha folyton regisztrálnék, akkor nem maradna idő arra, hogy elkészítsem, amit regisztrálhatnék. Tehát marad inkább az érdemi munka (az özön szervezés, ügyintézés, programtervezés, együttműködés, másoknak tanácsadás, segítés mellett) – akár regisztrálatlanul is.

KkF: Most látom, a Vatera nevű internetes vásártéren február közepéig lehet licitálni az Erdély felől (Lucidus Kiadó, 2013) című dedikálatlan kötetedre. Lényegtelennek látszó, s önmagában buta kérdés is, de csiklandoz a kisördög. Megkérdezlek hát, hogy igazodsz el ebben a digitális, világhálós, kütyüs, kacatos világban?

BZ: A világhálón úgy boldogulok el, hogy rengeteg időt töltök el a nézegetésével, viszont az a tapasztalatom, hogy rengeteg fontos kiadványhoz továbbra sem lehet hozzáférni, mert vagy egyszerűen nincs rajta az interneten, vagy pedig fizetni kéne érte – de én számítógépen nem szeretek fizetni, nem is tudnék, mert ahhoz már tényleg nem értek, hogyan kell. (Hagyatkozhatom a saját sokezres könyvtáramra, amelyben számtalan még hatalmas közgyűjteményekben is hozzáférhetetlen, ott sem található darab rejlik. Viszont a könyvhegyeim már szó szerint kiszorítanak a lakótelepi panellakásomból.) Amire pedig szükségem van az alapvető tájékozódáshoz, azt fölösen is megkapom, hiszen ömlenek rám  is a hirdetések, információk. De például úgynevezett okos telefonom sincsen, nekem elég a buta, azzal is tudom hívni hirtelen, akit kell. Én már inkább verset olvasok, mint a gombokat nyomkodom – mert úgysem tudnám megtanulni, melyikeket kell és mihez. Egy anekdota: egy ismerősöm boldogan meséli Amerikából a barátjának, aki Ausztráliában él (mindegy is, a lényeg, hogy a világ másik végén), hogy két perc helyett már két másodperc alatt el tud érni akárkit és tud beszélni vele. Erre a barát megkérdezi: nagyszerű – és mit mondasz neki?! Nos hát mai világunkban a feleslegesség eltakarja a valódit. Egy másik bő humorú barátom pedig a következőket szellemeskedte: gyerekkoromban édesanyám skype-on hívott, mert a messenger applikációm éppen foglalt volt, hogy már menjek haza a tehénlegeltetésből, mert kész az ebéd, délután pedig kértem, hogy kapcsolja be a webináriumot, hogy tudjam, mikor menjek megint a mezőre – és így tovább.

KkF: Túl ez év egynegyedén, mik az elvégzendő munkáid 2022-ben?

BZ: Az évi rendszeres irodalmi táborok, találkozók: Sárvár, Tokaj, Berekfürdő, Székesfehérvár, Szatmárnémeti. A könyves programokon való részvétel, előadásokkal (költészet napja, könyvhét, könyvfesztivál). Egyéb előadások könyvbemutatókon, író–olvasó találkozókon. Nagyobb tanácskozások: Budapest, Debrecen, Gyula, Badacsony – plusz az elmaradt és részben pótlásra váró trianoni rendezvények. A már eddig betáblázott évfordulós emlékkonferenciák: Tamásiról, Gárdonyiról, Sinkáról, Bálint Tiborról. (Ezeknek részbeni szervezése.) Folyóiratokba, könyvkiadványokba megígért írások Kós Károlytól mai szerzőkig. És lektorálások, véleményezések, ajánlások – vagy éppen támogatások szerzése főként fiatalabb tehetségek részére. S ezekhez jön nagyjából kétnaponta egy-egy számításba nem vett újabb kérés egyéb feladatokra. De mindez inkább csak jelzése, mi minden történik velem. A vírusjárvány előtt ennek a többszöröse hárult rám. A most felsoroltak már a terhek kevesbedéséről árulkodnak. Ahhoz képest, mint amikor évekkel ezelőtt egyik éjszaka hazaérkezve a Dunántúlról másnap hajnalban már Erdélybe indultam, vagy egyik balatonszárszói előadásomról reggel pár órahossza alatt Tokajba vágtattam újabb előadást tartani. Több száz kilométerek végigcikázása a Kárpát-medencében (édes Kárpát-hazánkban!) a Délvidéktől Kárpátaljáig, a Viharsaroktól Háromszékig és tovább vissza Dunaszerdahelyig és újra le Hódmezővásárhelyig és megint fel Királyhelmecig (ahol például Dobos László szobrát avattam, előtte Tamásiét Vésztő-Mágoron, a népi írók szoborparkjában). Ilyesmiket, ennyit már nem bírnék. Amit tervezek, remélek, azt véghezvinni is kizárólag az Úristen segedelmével leszek csak képes. Mert az én maradék erőm és ,,az én segítségem az Úrtól van, aki teremtette az eget és földet” (Zsolt. 121:2).

Illusztráció: Bertha Zoltán (Sáray Ákos fotójának felhasználásával, Tokaji Írótábor)

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

„A vers – bár belőlem születik – mindig előttem jár” (Baka Györgyi-nagyinterjú) →

Halmai Tamás: Egyik szirom után a másik…* →

Rainer Maria Rilkéről (III/3) →

Rainer Maria Rilkéről (III/2) →