Komáromi Gabriella: Istennek nehéz
(Grecsó Krisztián: Valami népi, Magvető Kiadó, 2022.)
Baranyai András borítólapja nemhogy nem szép, még tetszetősnek se mondható. Egy könyvesbolt kirakatában észre sem venném, persze ha Grecsó nagybetűs neve nem lenne cégér. De az. Ám ahogy olvastam a könyvet, egyszer csak kiszaladt a számon, hogy milyen szép és kifejező ez a borítólap. Úgy készült a szöveghez, mint a jó filmzene a maga történetéhez.
Mi tagadás, félrevezetett Baranyai András. A borító túl „urbánus”, a címben meg szó szerint ott van a „népi”. Vagy egyik, vagy másik. De mégsem ilyen egyszerű.
A borító feketében-fehérben-szürkében nemcsak háttér. Több annál. Jelentésgazdag, mintha „mögöttes szöveg” volna. A szövegvilág egészéhez kötődik (nemcsak tematikai motívumokkal, hanem a történetek alakításával, a novellák struktúrájával). S közben nagyon is valóságos. Ráismerhetünk. Egy pályaudvarra szaladnak be a vasúti sínek. Hol párhuzamosan, hol metszve egymást, némelykor alig érintkeznek, máskor mintha egymásból indulnának ki. Minden füstös, a háttérben melléképület látszik, a távolban tornyok. A Nyugati pályaudvaron vagyunk, azaz már majdnem ott, a Ferdinándról elnevezett felüljáró hídról látható mindez. A felüljáró olyan a szövegben, mint a ritmikusan visszatérő zenei motívum. Sorsfordulatot őriz. A sínek meg olyanok, mintha Grecsó Krisztián történetei lennének.
A könyv minden ajánlása így kezdődik: „A párhuzamosok a végtelenben sem mindig találkoznak, de a találkozások mégis elmesélhetők.” Ez bizony nem kevesebb, mint a „kör négyszögesítése”, de Grecsó írásai meggyőznek bennünket, hogy az ilyesmi lehetséges. Nem kell se Eukleidészre, se Keplerre, se Bolyai Jánosra gondolnunk. A párhuzamosok problémája maradjon az övék. Ezekben a novellákban a parallelák metszhetik egymást, lehet közös pontjuk, s közöttük a távolság sem mindig állandó.
Meglehet, az irodalomban is szabad a párhuzamosok elméletéről gondolkodni, ahogy például Karinthy tette. Nem túl ismert ez a citátum, ezért hosszabban idézem: „Egy csomó matematikai könyvet néztem át, nem tudom, mit akarnak ezektől a párhuzamos vonalaktól. A posztulátum az, hogy találkoznak-e a végtelenben, vagy nem találkoznak…” – írta noteszében a Nagy Enciklopédiához készülődve. A Mennyei riportban meg ezt olvassuk: „Itt mellettem szaladnak össze a sokat vitatott párhuzamos vonalak. Ebből tudom, hogy a Végtelenben vagyok. De közben, míg ezt mondom, egy Edison-szerű tétel odafutott és szétválasztotta őket. […] az emberi értelem teremtette és alkotta őket olyannak, amilyennek neki tetszett, ha akarom, találkoznak, ha akarom nem találkoznak. – A szétválasztott két vonalon, mint vonatom két sínszalagján most előre futok…”
Az irodalom geometriájában (ha van ilyen) több a képzelet joga, de a maga vasúti „sínjeivel”, azaz párhuzamos történeteivel, tér- és időszerkezetével mégiscsak rokona mindenféle leírható rendszernek. Letagadhatatlanul megvannak a maga játékszabályai, amelyeket nem árt kiismerni .
Grecsó a Valami népi c. kötetében valóban parallelákból építi fel a maga szövegvilágát, de nem a szokásos egyszerűséggel. Nem egymás mellett, illetve egymás után szaladnak a párhuzamos történetek, amelyek szemmel láthatóan elválaszthatatlanok. Szokatlan merészséggel alakítja, ahogy metszik egymást, ahogy egy-egy motívum kapcsolatot teremt közöttük. Technikája meghaladja a tradíciót, de nem öncélú játék. Elég végiggondolni a magunk történeteit, hogy belássuk, egy-egy véletlennek hitt esemény minden volt, csak nem véletlen az életünkben. Hogy történetek ismétlésvariációiból áll az életünk. Nemegyszer olyan párhuzamos történetekből. amelyekről sokáig nem sejtjük, hogy kapcsolatban voltak. A kapcsolat időben, térben sokféle lehet. Néha rejtélyesek az asszociációink, nemegyszer keservesen éljük át, hogy itt és itt beléphettünk volna egy másik történetbe. Még keservesebb, ha rájövünk, ezen a ponton kellett volna valamit kérdeznünk. De már jóvátehetetlenül elkéstünk. A történetek darabokra törhetnek, csak a képzelet játszik velük, amikor kiegészíti őket. Grecsó novelláinak hatása, hogy ezt így végiggondoltam. És bele is remegtem néhány pillanatba.
Pedig amit a szerző el akar mondani ebben a kötetben, az leegyszerűsítve a világ legmindennapibb dolga. Egy interjúban a minap így vallott erről: „Olyan embereket szerettem volna megírni, akik úton vannak, valamiért kizökkennek a sorsukból, talán mert meg akarták változtatni azt, és most keresik. Otthontalan életek, amelyek néha párhuzamosan futnak.” Nem véletlenül akkor írta ezeket a novellákat, amikor egyszer, nem is olyan régen, ott, a Ferdinánd hídon az ő sorsa is megrendítő hirtelenséggel kizökkent. Az órát, a percet is tudja. Váratlanul, hirtelen átélte, hogy meghalhat. (1918. június 14-én, 10 óra 34 perckor történt.)
Novelláiban ez a szándék nem ilyen magától értetődő egyszerűséggel jelenik meg. Maréknyi szöveg nem is elég ahhoz, hogy kiismerjük, elfogadjuk a játékszabályait, De néhány történet után már „működik” a befogadás. Umberto Eco után szabadon a mese játékszabálya például csak ennyi: elképzeltem valamit, képzeld el te is. Gyere velem! Grecsó játékszabályait is el kell fogadnunk.
Novelláit olvasva nekünk is ott kell állni a Ferdinánd hídon: számolni a félelmeinkkel, és nem feladni a vágyainkat. Keresni, hogy a „sínek” honnan jöttek, hova tartanak. A játékszabályaihoz tartozik, hogy legalább annyira van szó a párhuzamosokról, mint a találkozásokról. A Grecsó-novella valójában nagyon bonyolult módon építkező világ. Végképp nem monologikusan építkező eseménysor, sohasem egyetlen története van, hanem történetei, amelyek mögött ott húzódik a maga személyes története is. Egyszer csak váratlanul kiderül, hogy a történetek kapcsolatban vannak vagy voltak egymással. Mindennek előzménye van és folytatása, de nem napnál világosabb, ahogy ez kiderül. Pedig nagyon erősek a szövegek belső, motivisztikus összefüggései. Ez mindenütt érvényes, de leginkább az Istennek nehéz c. ciklusban, ahol szöveg és szöveg között a legláthatóbb a kapcsolat. Ettől már van benne valami regényszerű. G. K., a mindent tudó elbeszélő is biztosítja a kapcsolattartást, meg-megszólal, de a felettes én is jelen van, a szerző gyerekkori nevét viseli, ő Grusz, a negyvenes szerkesztő. Név szerint feltűnnek íróbarátai is: pl. Szív Ernő (azaz Darvasi László), Dragomán György. A történetek természetéhez tartozik, hogy megszakadnak, folytatódnak, de nem is mindig ugyanabban az időben s végképp nem ugyanott. (Változhatnak egy novellán belül az évtizedek, a legtöbbször talán a még „kézmeleg Kádár-korszak” jelenik meg, amelyben felnőtt, de a „járvány idején” a jelent datálja, és hol a szegvári Kurca-parton, hol Szegeden, hol az Újlipótvárosban, hol a Füvészkertben a Pál utcaiakkal, hol a temetőben. hol a sugárterápián, hol a játszótéren, hol a gyerekszobában vagyunk. És persze újra és újra képzeletben vagy valóságosan a Ferdinánd hídon.)
A kötet novelláit akkor élvezzük igazán, amikor már kiismertük a játékszabályokat, és megszűnik bennünk a feszültség, a türelmetlenség, ha más jön, mint amit vártunk. Az első történet a példánk, a Kubikusok. Még nem ismerjük a játékszabályokat. Meglepetés meglepetést követ.
„Apám sírköve egy szikla.” Ilyen egyszerű mondatokkal csak a nagy könyvek szoktak kezdődni. „A tényekben nincs részvét” – írja néhány mondattal később. A tényektől nekünk kell megrendülni. Apja parasztnak, kubikusnak, napszámosnak született. De ez a gonosz játéka volt. Később megtudjuk, belepusztult a sorsába. Olyan részletes a hallgató sírok, a „morc” évszámok, a kúszó borostyánok leírása, mérget vennénk rá, hogy az apa történetének nem akármilyen „felütése” ez az első mondat és a temetői hangulat. De nem, hirtelen máshol vagyunk. Nem érte íródott a novella, valaki másért.
Gila Rókus a főhős, a története arról szól, hogy egy ember hogyan lesz olyanná, amilyen. Képsorok villannak fel róla, amelyek alakították, vagy amelyek bizonyították, hogy benne rejtőzött a gonoszság, csak elő kellett hívnia valaminek. És ez a valami soha nem hiányzott. Ha csak sejtenénk, nem állnánk szóba az ilyennel. A vérében volt a „csak azért is” bosszú, mindenki elől mindent el akar habzsolni. Megérzik, akiknek ilyen emberre van szükségük. Gyerekként izgalomba hozza egy macska kínhalála. Közhelyesen nem attól lett gonosz, mert verték. Attól még jó is lehetne. Gila Rókusra így volt szüksége az 50-es éveknek, a mozgalomnak, Révai miniszter elvtárs is tud arról, hogy egy ilyen ember él a Tisza-parton. Szeret az igazság bajnokának látszani. Agitátor, szónok, lázító. Teszi a dolgát. De egy merész váltással a rendszerváltás képeinél vagyunk. Gila Rókus öregúr egy parki padon. Csongort szív, és örömét leli a tolvaj kamaszok romlottságában. Aztán újra a temetőben vagyunk egy találkozás kedvéért. Majd visszatérünk a Szociális Nővérek szegényházába. Egy elejtett történet folytatódik. Mindegyikben helyet kap a gonoszság. Egy-egy motívum fontossá válik. A történetdarabkák variációk a bosszúra. Gila Rókus menthetetlen, de ami fontosabb, tőle nem lehet megmenteni a világot. S hogy visszatér-e az apa alakja? Egyetlen mondat idézi a „harsogó szép gaz” között a temetőben: „szeretett volna valamit jelezni az utókornak”. Csak sokkal később tudjuk meg, mi az: amire vágyunk, azt valóra kell váltani, mert különben belepusztulunk. A könyv olvasója tudja, fiai beteljesítették az apa vágyálmait.
S hol van mindebben a „népi”? „[…] rendre egy alföldi parasztgyerek lép be az ajtón.” Őszinte empátiával megérti, hogy mindenki boldog akar lenni, s ehhez néha nagyon kevés is elég: ”[…] megállt az idő a faluban, ha a [kőműves feleségének] szoknyáját meglebbentette a lomha alföldi szél”, írja. Húsz éve porladó emlékek élednek fel benne.
A Márta mamáról szóló történetekről, bár ritkán és kedvetlenül használok nagy szavakat, olyasfélék kerültek a jegyzeteimbe, hogy gyönyörűek. (Az Örökrangadó c. ciklusban vannak.) Kiváltképp az Engesztelő ajándék és a Futás. Márta mamánál nincs bonyolultabb karakter, ezt másképp nem lehet bizonyítani, minthogy idézem a bemutatást. Tökéletesnek teremtette meg az Úr: „Isten egyetlen karcolással sem hibádzott, mikor őt rajzolta. Márta mamám ugyanis minden vonásában, hibátlanul és varázslatosan gonosz volt, a rosszindulat és a kíváncsiság költészetté nemesedett benne, ragyogó megérzéseihez pompás ritmusérzéket és irigylésre méltó gátlástalanságot kapott. Többet tudott az emberi lélek iszaposságáról, mint bárki az általam ismert világon, és nem félt ettől a tudástól, nem menekült előle.” Nem volt akárki, és csak bonyolult érzésekkel lehetett tartozni hozzá: „[…] nagy szívvel kötődtem hozzá, csodáltam az erejét”. Márta mama egyetlen elvesztett csatája az életben, hogy megszerette ezt a kitagadott unokát. A többiek legfeljebb ennyit mondtak róla: „Hogy lehet ilyen ez a Márta?”
Nemcsak a kötet felütése egy hallatlanul egyszerű mondat, általában a novellák zárása is ilyen. Mint például az idézett mártás történeté. Valóságos „leütés”. Nagyon érzelmes, sőt érzelgős történet lehetne, amikor kicsi lányát, aki azóta valóságos irodalmi hős, megkapják a kórházban. De mintha távolságtartással nézné az örökbefogadás semmihez sem hasonlítható élményét. Ebben a történetben ennyi az utolsó mondat: „[…] vonulok, mint pirkadatban őrült álom, hogy hazavigyem a kórházból a családomat.”
A szenvedés története megírható, a sugárkezeléseken szörnyű csak negyvennégyesnek lenni. De a boldogságtörténetek valójában nem írhatók le. Az elsüllyedt Kis hableány egy koreai fiú és egy lány párhuzamos története, de a boldogságra már nem futja az életükből. Amikor kimondják az igent, az már a halál.
Közel harminc novella a kötet, szinte mindenestől benne az élet. „Apám sírköve egy szikla”, mondja az első mondat, és egy gyerekmosoly van az utolsóban. Így nyitja, zárja a szerző a kötetet. Gyönyörű gesztus, annál is szebb, a sugárkezelésen egy beteg kisfiú puha léptekkel a többiek közé megy, és: „Mindenkire egyenként rámosolyog.”
Illusztráció: Könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
