Pálfi Ágnes: Kortyolgat az ég tavából – Arany János és József Attila mitopoézise (2. rész)
*
„Lesz idő, hogy visszatérhet”[1]
Arany János: Tengeri-hántás
Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
Pirosan száll a füstje fel a nagy égre;
Körülállja egynehány fa,
Tovanyúlik rémes árnya;
S körülűli a tanyáknak
Szép legénye, szép leánya.
„Szaporán, hé! nagy a rakás: mozogni!
Nem is illik összebúva susogni.
Ki először piros csőt lel,
Lakodalma lesz az ősszel.
– Tegyetek rá! hadd lobogjon:
Te gyerek, gondolj a tűzzel.
– Dalos Eszti szép leány volt, de árva.
Fiatal még a mezei munkára;
Sanyarú volt beleszokni:
Napon égni, pirosodni,
– Hüvös éj lesz, fogas a szél! –
Derekának hajladozni.
Deli, karcsú derekában a salló,
Puha lábán nem teve kárt a talló;
Mint a búza, piros, teljes,
Kerek arca, maga mellyes,
– Teli a hold, most buvik fel –
Az egész lyány ugyan helyes.
Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
Juha mételyt legel a rossz lapályon,
Maga oly bús… mi nem éri?
Furulyája mindig sí-ri,
– Aha! rókát hajt a Bodré –
Dalos Esztert úgy kiséri.
Dalos Eszti – a mezőre kiment ő,
Aratókkal puha fűvön pihent ő;
De ha álom ért reájok,
Odahagyta kis tanyájok’.
– Töri a vadkan az »irtást« –
Ne tegyétek, ti leányok!
Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
Tövis, talló piros vérit fakasztja;
Hova jár, mint kósza lélek,
Ha alusznak más cselédek?…
– Soha, mennyi csillag hull ma! –
Ti, leányok, ne tegyétek.
Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
Tovahajtott, furulyáját se fútta;
Dalos Eszter nem kiséri,
Maga halvány, dala sí-rí:
– Nagy a harmat, esik egyre –
Csak az isten tudja, mér’ rí.
Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
Nem is áll jól semmi dolog kezében;
Éje hosszu, napja bágyadt,
Szive sóhajt – csak egy vágyat:
– De suhogjon az a munka! –
Te, halál, vess puha ágyat.
Ködös őszre vált az idő azonban,
Törik is már a tengerit Adonyban;
Dalos Eszter csak nem jött ki:
Temetőbe költözött ki;
– Az a Lombár nagy harangja! –
Ne gyalázza érte senki.
Tuba Ferkó hazakerült sokára,
Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;
Ki-kimén a temetőbe
Rossz időbe’, jó időbe’:
– Kuvikol már, az ebanyja! –
»Itt nyugosznak, fagyos földbe.«
Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon;
Muzsikát hall nagy-fenn, messze,
Dalos Eszti hangja közte,
– Ne aludj, hé! Vele álmodsz –
Azt danolja: »gyere! jöszte!«
Nosza, Ferkó felszalad a boglyára,
Azután a falu hegyes tornyára;
Kapaszkodnék, de nem éri,
Feje szédül: mi nem éri?…
– Tizenkettőt ver Adonyban:
Elég is volt ma regélni. –”
Lohad a tűz; a legények subába –
Összebúnak a leányok csuhába;
Magasan a levegőben
Repül egy nagy lepedő fenn:
Azon ülve muzsikálnak,
Furulyálnak, eltünőben.[2]
Arany János Tengeri-hántásában a balladai cselekmény, elhagyva a földi történés közegét, a két főhős, Dalos Eszti és Tuba Ferkó égi egymásra találásának jelenetével zárul: „Magasan a levegőben / Repül egy nagy lepedő fenn: / Azon ülve muzsikálnak, / Furulyálnak, eltünőben.” Ez az éteri muzsika előbb mint Tuba Ferkó, a megzavarodott, „holdkóros” férfi főhős „hallucinációja” jelenik meg a „regélő” elbeszélő tolmácsolásában: Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon, / Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon; / Muzsikát hall nagy-fenn, messze, / Dalos Eszti hangja közte…”. Az idézet harmadik sorához fűzött lábjegyzetében azonban Arany e fantasztikusnak tűnő jelenséget kommentálva egy olyan néprajzi adalékkal szolgál, mely mint a kollektív képzelet megnyilvánulása túlmutat e „hallucináció” szubjektív érvényén, „lélektani” hitelességén: „Mezőn háló emberek sokszor vélnek magasan a légben felettük áthúzódó kísértetes zenét hallani; a (démoni) zenészek valami nagy, kiterült ponyván repülnek tova.”
Ez az „égi objektum” bizonyosan nem lehet más, mint a Tejút, mely mint az ember mitikus égi otthona már Arany első nagy költői vállalkozásában, Az elveszett alkotmányban megjelenik: az eposzban „tátosok”, garabonciások hada vívja égi csatáját, a földieket megsegítendő. De ennek az égi helyszínnek Arany kitüntetett szerepet szánt a Csaba-trilógiában is. A Csaba királyfiról szóló eposz alapjául szolgáló „székely regei hagyományról” Lugossy nyomán Ipolyi Arnold is megemlékezik: „[ha] a székely unokákat székeikben, hol Csaba őket az újra bejövendő tábornak őrszemeül hagyta, szomszédaik újra haddal fenyegetik, Csaba táborával az ég csarnokaiból is leszállva a hadak útja csillagzaton [vagyis a Tejúton – P. Á.] […] jő [a székelyek] segítségére.”[3]
Arany végül nem írta meg a Csaba-trilógiát, a nemzeti üdvtörténet eposzát. A Tejút közös mitikus helyszínéből kiindulva viszont jó okunk van feltételezni, hogy a Tengeri-hántás valójában a Csaba-trilógia eposzi alapgondolatának ballada-formában való újrafogalmazása, mely az „új honfoglalás” eszméjét az egyes ember sorsán keresztül, az emberiség egyetemes érvényű megváltástörténeteként szólaltatja meg.
Ezt a feltevésünket támasztja alá a mű keletkezés-története is. A ballada első kilenc strófája 1853-ban, az V. Lászlóval egyidejűleg íródott; a férfi főhős neve a kéziratok tanúsága szerint ekkor még Csaba (!) Ferkó volt, s a cselekmény Dalos Eszti halálával, pontosabban halálvágyának jelzésével zárult („Te, halál, vess puha ágyat”).[4] A Tengeri-hántás végleges formájában 1877-ben, nyár derekán (július 15-én) készült el, alig több mint két hónappal a Vörös Rébék megszületése (szeptember 26.) előtt; az Őszikék olyan „létösszegző” lírai verseinek társaságában, mint az Epilógus, a Vásárban, a Tamburás öregúr és a Honnan és hová?
Utóbbira érdemes röviden kitérnünk – annál is inkább, mert a költő egy nappal vizsgálandó balladánk befejezése előtt, július 14-én vetette papírra. Ebben a bölcseleti költeményében kora földhözragadt materializmusával szembefordulva – s ami szerfölött érdekes: épp az új természettudományos felfedezések nyitotta beláthatatlan távlatokra hivatkozva – Arany az ősi, mitikus világkép érvényessége, mindenkori „költői” igazsága mellett érvel, mely szerint a halandó anyag újult alakban való feltámadását a szellem halhatatlansága szavatolja:
Ami annyi szívbe oltva
Élt világ kezdete olta;
Mit remélt a hindu, párz;
Amért lángolt annyi oltár,
Zengett Szíonon a zsoltár:
Hogy nem addig tart az élet,
Míg alant a testbe’ jársz;
Hanem egykor újra éled,
S költözzék bár fűbe, fába
Vagy keresztül állaton:
Lesz idő, hogy visszatérhet
Régi nemes alakjába,
Megtisztulva, szabadon;
Vagy a „boldogok szigetjén”,
Mint hivé a boldog hellén,
Vagy az üdvezűltek helyén,
Mint reméli a keresztyén,
Lesz dicsőebb folytatása:
én ezt meg nem tagadom. –[5]
Nemcsak Arany „állásfoglalása” itt az érdekes, hanem az is, hogy (Reviczky Gyula Humor és materializmus című cikkével[6] vitatkozva) érvrendszerét a költő arra a csillagmítoszi hagyományra alapozza, amely a modern asztronómia felfedezéseinek hatására épp ezekben az években került újra az érdeklődés előterébe.[7]
A költő a rövid emberéletet a világűr végtelenjén bolyongó hullócsillag futásához hasonlítja, „Mely földünk körébe jutva, / Lángra gyúl, és tűzbarázdát / Írva elszalad…”. A lélek – akár a hullócsillag – csak a föld gőz-körében vet lángot, születése és halála homályba vész. A kételyre, hogy a lélek halhatatlan-e avagy halandó – azaz a testtel együtt születik és annak halálával meg is semmisül („Akkor lobbanál-e föl csak / Az állatban, s véle múlsz el?… / Vagy jövél a végtelenből / Ismeretlen, hosszu pályán; / S visszatérsz azon megint?…”), Arany szerint nem a tudós okoskodás adhat választ, hanem a lélek. Az a „híres tudomány” nagyon is korlátozott tudással bír hozzá képest, hiszen – érvel a költő épp az egyik legújabb tudományos felfedezéssel – a hullócsillagról is csak most sikerült bebizonyítani, hogy nem káprázat, hanem valóságos égi bolygó, mint ahogy az elragadtatott emberi szellem, a golyhó (a bolygóval hangalakjánál fogva egylényegű, vele egy húron pendülő![8]) költői lélek mindig is hitte.
De nem is a poézis elsődlegességén van Arany érvrendszerében a hangsúly, hanem a lélek, a szellem és az anyag egylényegűségén, egymásba való átjárhatóságán – mely a költő számára nem újonnan felfedezett bölcseleti tétel, hanem ars poeticájának kezdettől meglévő, bár igazából talán valóban csak most tudatosított sarkalatos pontja. Ugyancsak 1877 nyarán íródott Vásárban című versének híres soraiban Arany a költői szellem működését a földművelő munkájához hasonlítja:
Legyen is, legyen is megáldva e föld
– Isten maga telke – mint rég ezelőtt,
Mikor én is „markot hajtani” kezdtem,
S nem sikerült, bárhogy s mint igyekeztem.
Így – vézna, ügyetlen testi dologra –
Adtam fejem a bölcs tudományokra,
Barázda helyébe’ szántván sorokat,
Nem kérkedem ezzel, mert azt se sokat.[9]
Hogy az utolsó két sor itt nem „idejétmúlt” allegorikus toposz, hanem bölcseletileg újragondolt ars poetica, azt a Honnan és hová? című költemény zárószakasza is bizonyíthatja, ahol alkotói pályáját Arany a „tűzbarázdát” író hullócsillag futásához hasonlítja – mintegy „materializálva” a szellemi teljesítményt:
Mély homályban, éjfél tájban,
Kis fény is ha nagynak tetszik,
Hogy a föld körén bolyongtam:
Egy barázdát én is vontam.
A szellemlét szemmel látható megnyilvánulását, földi létre gyakorolt hatásának „foghatóságát” Arany itt éppúgy az éjfélhez köti, mint a Tengeri-hántásban az égi zenészek felbukkanását; s a szellem e költeményben éppúgy a hang – a lantpengetés – által tudósít arról a „másik” világról, mely reggelre, a „feltámadás” fényénél láthatatlanná és foghatatlanná válik:
Az emberek ráveték
Pillantásukat egy percig –
S egy tudós tán megfigyelt,
És lapjára, sok száz jelhez
– Ahogy csillagfutást felvesz –
Könnyed, vékony karcolással
Rólam is tőn némi jelt,
Mire reggel ő sem ismer;
S összevéti annyi mással
A jövendő nemzedék,
Mely se kérdi tán, se tudja,
Nem is igen lesz rá gondja:
Hogy itt éltem, s a tömegben
én is lantot pengeték.
A verszárlat tanúsága szerint költészetének hatását illetően Arany rövidtávon meglehetősen szkeptikus: meg van győződve róla, hogy a „jövendő nemzedék” nem tudja és nem is akarja majd kiolvasni „földbe szántott” sorait. A „Lesz idő, hogy visszatérhet” jóslata viszont, mely távolabbra mutat, bizakodó és hittel teli.
***
Amikor Arany a Tengeri-hántás végkifejletét a Tejút égi közegébe helyezi, a ballada egész cselekményének tétjét a fenti gondolatmenet szellemében emeli meg. Dalos Eszti és Tuba Ferkó „égi násza” meglátásom szerint nemcsak a földet elhagyó lelkek találkozása túl a halálon, hanem a földre alászálló lelkek új testet öltésének az ígérete is.
Az égi jelenettel záruló második rész művészileg szerves hozzáillesztése a ballada 23 évvel korábban íródott első feléhez azonban Aranynak aligha sikerülhetett volna, ha a női főszereplő halálával végződő cselekményt pusztán „földi” történések alkották volna. Ám nincs ennek az első résznek egyetlen olyan „életképszerű” epizódja sem, melyet másképpen olvashatnánk, mint – a költő ars poeticájának kulcsszavaival szólva – „a való égi mását”. A „csillagmítoszi foglalatot” itt igazából nem a művet ezzel a „speciális módszerrel” értelmezni kívánó elemző, hanem képről-képre maga a költő – illetve narrátorai: a regélő-elbeszélő és az elbeszélését kommentáló tengerihántók – „illesztik rá”, mi több, komponálják bele a történetbe. Olyannyira lényeges ez, hogy akik ettől elvonatkoztatva, a köznapi logikára hagyatkozva próbálták meg a szüzsét rekonstruálni, kipótolva a „hiányzó” láncszemeket, óhatatlanul elemi tévedésekbe estek. S minthogy máig öröklődő félreolvasásokról van szó, tanulságos ehelyütt emlékezetünkbe idézni őket.
A múlt században Riedl Frigyes, az első Arany-monográfiai szerzője határozottan érzékelte, hogy a történet elbeszélésében milyen nagy szerepe van a természetes „háttérként” szolgáló csillagos égnek: „… a Tengeri-hántásban az egyik paraszt elbeszéli Dalos Eszti szomorú történetét. Ennek az elbeszélésnek kerete egy éjjeli jelenet: parasztlegények, leányok együtt a szabadban lobogó tűztől megvilágítva. Amint az elbeszélő elmondja a boldogtalan leány történetét, a háttér, a nagy éjjeli puszta csillagos, holdfényes egével, futó tüneményeivel titokzatosan és jelképesen részt vesz az elbeszélésben.”[10] De hogy valójában hogyan is értsük ezt a „részvételt”, arról a továbbiakban Riedl már nem ad felvilágosítást.
A szerkezet – akárcsak a Szondi két apródja, az V. László vagy a Zách Klára esetében – itt is kettős, mondja: „E kettős cselekvény azonban sok is egy balladának: az olvasó csak nehezen tájékozódik a cselekvők és a beszélők e gyors váltakozásában.”[11] S valóban, a cselekményt interpretálva mintha ő maga is zavarban volna: a férfi főhős alakját és a történetet két előképre is megpróbálja visszavezetni; egy korai Arany-novellára (Egy egyszerű beszélyke, 1846) és Victor Hugo Párizsi Notre-Dame című regényére: „Ferkó [akárcsak az Arany-novella hőse – P. Á.] itt is pásztorkodik, kedvesét meg gyermekét itt is elhagyja, őrületében itt is szénaboglyára, később mint holdkóros a templom tornyára kapaszkodik, honnan lezuhan. Ez az adonyi templomtorony ilyképp Arany képzeletében ködös reminiszcenciája a párizsi Notre-Dame tornyainak: a Tengeri-hántás végső elemzésben Victor Hugo Notre-Dame regényének, már ugyan igen távol eső átalakítása.”[12] Riedl meglehetősen szabadon asszociál, amikor a balladabeli torony előképét e kortárs romantikus regényben véli felfedezni; nagyobb vétek azonban, ahogyan a cselekmény kulcspontjait értelmezi félre: gyermekét Tuba Ferkó nem hagyhatta el, hisz az még meg sem születhetett (volna), amikor a legelőt megúnva (s nem dalos Esztit hűtlenül odahagyva!) továbbhajtotta nyáját. S a végkifejlet Riedl-féle interpretációja – mely a „népbabona” körébe utalja az utolsó szakasz égi jelenetét, a szerelmesek egymásra találását, s helyette „tényként” Tuba Ferkó tragikus halálát konstatálja – úgyszintén jogosulatlan, hiszen a hős lezuhanása a templom tornyáról köznapi észjárással feltételezhető ugyan, de nyilván nem véletlenül „maradt ki” a műből.[13]
1990-ben megjelent irodalomtankönyvében Mohácsy Károly még mindig ugyanebben a szellemben interpretálja a ballada cselekményét: „(a ballada) szereplői a szokástörvényt megsértve halállal, illetve tébollyal tetézett öngyilkossággal bűnhődnek: Tuba Ferkó elhagyta megesett szeretőjét, Dalos Esztit; mikor Ferkó a leány öngyilkossága után visszatér falujába, a lelkifurdalás beteggé, holdkórossá teszi, s a templom tornyára felmászva lezuhan.”[14]
De Winkler Zoltán olvasata, aki e balladát „csillagmítoszi foglalatba” helyezi, úgyszintén nem mentes a hasonló félrehallásoktól: „Viszonya lesz Dalos Esztinek Tuba Ferkóval, de a fiú hamar elhagyja kedvesét, aki bánatába belepusztul kicsiny gyermekével együtt. A szomorúságtól való elsorvadás idézi meg a Skorpió havát, melyben nincs erőben lévő bolygó, tehát a halálnak nincs közvetlen okozója. Mikor hűtlen kedvese megtudja halálhírüket, rejtélyes betegség vet véget életének. Holdkóros állapotban egy látomás hatására lezuhan a Nyilas jelét idéző templomtoronyból.”[15]
Ami a ballada csillagmítoszi értelmezését illeti, alapjában nincs okunk vitatni Winkler Zoltán interpretációját. Ha a cselekmény végkifejlete felől, és csupán a kis-évkörben vizsgálódunk, ez a történet valóban a Skorpióból a Nyilas időszakába való átmenetre hangolja rá a hallgatóságot: a tengerihántás rituális műveletének résztvevőit (és rajtuk keresztül a mindenkori olvasót). S ha ezt tekintjük a ballada legfontosabb „üzenetének”, jogos, hogy a kis-évkörben ez a ballada képviselje az adott időszakot. Ha viszont a cselekmény egészét tekintjük, és bevonjuk a hőseink nevéből és jellemzőiből kiolvasható jegytulajdonságokat is, azt találjuk, hogy valamilyen formában itt a teljes évkör szerephez jut.
***
A ballada cselekményének tipológiai rokonságát kutatva semmiképp sem a 19. századi regény- vagy novella-irodalomból érdemes kiindulnunk, mert az „elemek” egyezése a merőben eltérő műfaji gondolkodásból adódóan azok jelentését, szimbolikáját tekintve megtévesztő lehet. Ha viszont a Tengeri-hántás cselekményének párhuzamait archaikus népballadáink között keressük, két olyan balladatípust is találunk, melyekkel valóban feltűnő tipológiai rokonságot fedezhetünk fel. Az egyik a Megesett leány típusa, melynek azonos motívumai: a megesett leány halála; a férfi főhős távolléte kedvese halálakor; a férfi főhős öngyilkossága kedvese halálhírére, illetve halálra szántságának kinyilvánítása. Gyakori a halálon túli hűség és az égi szférában való egymásra találás vágyának megfogalmazódása is, melynek legkifejtettebb változatát Kallós Zoltán a Mezőségben gyűjtötte:
„Véremet vérével
Egy patak mossa el,
Testemet testével
Egy sírba tegyétek.
Lelkemet lelkével
Menyországba küldjék,
Lelkemet lelkével
Menyországba küldjék!”[16]
A másik balladatípusnak már az elnevezése is jelzi az előbbivel való kapcsolatot: A hűség próbája, illetve Hűség a síron túl. E balladákból rendszerint hiányzik mindenfajta cselekmény: egy „párjavesztett gerlice” siratja benne énekével a társát, vigasztalhatatlanul: „– Társam, társam, édes társam, / Sohasem lesz olyan társam, / Mint te voltál nekem társam! –”.[17] Akad azonban olyan változat is, mely cselekményesebb, és a Megesett leány balladatípusához hasonlóan zárul: miután a madár fölkeresi rabságba hurcolt társát, majd annak énekét – tanácsát – meghallgatva visszatér hazájába, bánatába belehal:
Fejét földre csüggesztette,
Szárnyát széjjelterpesztette,
Magát holttá eresztette,
Hogy a társát elvesztette…[18]
A madár-motívum egy helyütt megjelenik az előző balladatípusban is, kibontva a talányos „ruhanézés” szimbolikáját, mely motívum a női főszereplő halálát megelőzően (a „virágnézés” mellett) más változatokban is szerepel:
„Ruháim, ruháim
Szép fodros ruháim,
Ruháim, ruháim,
Szép fodros ruháim:
Ágra reppenjetek,
Ingem sirajsatok,
Ágra reppenjetek,
Ingem sirajsatok!”[19]
Kivételes szépségű, ahogyan a levetett ruha fodrának hullámvonala – a testetlenedő lélek hangja – újra testet ölt, feltámad madár-alakban, mely mintha a női főhős megsokszorozódott alak-mása, lelkéből lelkedzett sirató társa volna.
Az Arany-balladában első ránézésre nem szerepel hasonló madár-motívum – szerepel viszont furulya- meg énekszó, melyeknek attribútum-voltát a két főszereplő beszélő neve teszi kétségtelenné és hangsúlyossá. A férfi főhős Tuba előneve is a zenére utal: azt az újkori fúvós hangszert nevezik így, mely a görög szalpinx utódja, s melyet „Homérosz és a tragédiaírók a párviadalok jelzőhangszereként emlegetnek”.[20] De ebből a ragadványszerű előnévből kiolvasható a ’galamb’ jelentés is: gondoljunk a leányt kedveskedve megszólító tubám, tubikám, tubicám alakokra, melyek etimológiai kapcsolatban állhatnak a párjukra talált galambok hangját utánzó turbékollal is. E név első szótagját Czuczor és Fogarasi kapcsolatba hozza a ’furulya’ jelentésű, hasonlóan hangutánzó tutu szóval is: „…természetes hangszó, melynek gyöke a fúvást jelentő tu, du, honnan tutul és dudul a szél.”[21] S alakilag nem véletlenül eshet egybe a ’füstöl, füstöt fúj’ jelentésű tubákol gyöke sem (mely metaforikusan a ballada nyitóképével hozható kapcsolatba: „Ropog a tűz, messze süt a vidékre / Magasan száll füstje fel a nagy égre”. S továbbmenve: a dudulnak egyszerű alakváltozata a ’halkan énekel’ alapjelentésű dúdol; s ha a dúl-fúl ikerszó ’erőteljes ki-be légzéssel kísérve hangosan háborog’ jelentésére gondolunk, már csak egy lépés a női főhős előnevében szereplő dal, mely jelzőként ugyancsak a madarakra (is) utaló attribútum. S hozzátehetjük még, hogy e szónak Czuczor és Fogarasi szerint nemcsak a deli és a tele vagy teli hangalakjához és jelentéséhez van köze, hanem a magas, jó felépítésű (elsősorban) férfit megillető dalia szóhoz is.[22] S minthogy Arany Dalos Eszti testi szépségét többek között a deli és a teljes jelzőkkel írja le, e nyelvészeti feltevés a balladában igazolódni látszik – még ha e szavak esetében itt csupán úgymond „népi” (költői) etimologizálásról van is szó, nem e feltevés „tudományos” bizonyításáról.
A Tuba és a Dalos ragadványnevek ily módon e balladában a nemek helycseréjére, illetve ikerszerű közelségére utalhatnak. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Dalos Eszti és Tuba Ferkó a közös zenélésben lelhetnék örömüket már a földön is.[23] Az ötödik és nyolcadik szakaszt összeolvasva nem nehéz felfedeznünk a társuk után síró szerelemeseknek a „párjavesztett gerlice” típusú népballadákkal rokon megidézését:[24]
Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
Juha mételyt legel a rossz lapályon,
Maga oly bús… mi nem éri?
Furulyája mindig sí-ri,
– Aha! Rókát hajt a Bodré –
Dalos Esztert úgy kíséri.
[…]
Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
Tovahajtott, furulyáját se fútta;
Dalos Eszter nem kíséri,
Maga halvány, dala sí-rí:
– Nagy a harmat, esik egyre –
Csak az isten tudja, mér’ rí.
S hogy a ballada záróképében megszólaló muzsika nem a képzeletszülte „fantasztikummal” való költői játék, hanem valóban a történet szerves folytatása, a cselekmény nem mindennapi végkifejlete, azt Arany már előzetesen (a 12. szakaszban) kétségbevonhatatlanná teszi:
Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon;
Muzsikát hall nagy-fenn, messze,
Dalos Eszti hangja közte,
– Ne aludj, hé! Vele álmodsz –
Azt danolja: »Gyere! Jöszte!«
A „regélő” elbeszélő Tuba Ferkóval együtt maga is hallja Dalos Eszti hangját – egyértelműen jelzi ezt, hogy történetmondása folyamán először és utoljára most meg is szólaltatja őt: »Gyere! Jöszte!«. Ám ezt az extatikus pillanatot megelőzve a hallgatóság soraiból érkező közbeszólás határozottan óva int attól, hogy a főhősnek ez a „holdkóros” elragadtatottsága másokra, netán az egész jelenlévő társaságra átragadjon: „– Ne aludj, hé! Vele álmodsz –”.
Az utolsó előtti versszak tanúsága szerint a révülés, a főhős „megváltozott tudatállapotába” való belehelyezkedés révén való tájékozódás lehetősége ezzel szerte is foszlott. A „regélő” elbeszélő Tuba Ferkót eztán már nem a hívó hang felé induló lélek útján követi nyomon, hanem eltávolodva tőle, kívülről láttatja őt, groteszk fizikai erőfeszítésének kudarcát vetítve előre:
Nosza, Ferkó felszalad a boglyára,
Azután a falu hegyes tornyára;
Kapaszkodnék, de nem éri,
Feje szédül: mi nem éri?…
A „regélő” elbeszélő történetmondása ezen a ponton – éppen a legdrámaibb pillanatban – ismét egy kívülről, a hallgatóság soraiból érkező közbeszólásnak köszönhetően szakad félbe, és most már végleg – lezáratlanul hagyva Tuba Ferkó (földi) történetét:
– Tizenkettőt ver Adonyban:
Elég is volt ma regélni. –
A közbeszóló hivatkozási alapja azonban most egészen más, mint az előbb, nem lélektani természetű: elütötte az óra az éjfelet, ez az idő már nem regélésre való. – Hogy miért? Az ok szó-szinten nem neveződik meg. De az utolsó szakaszban, ahol a regélést követő történésről Arany már kívülről tudósít, s a nyitó szakasz elbeszélői perspektívájához visszatérve szerző-elbeszélőként keretbe foglalja a „regélés” elbeszélői szituációját, ez az ok, a záróképnek hála, kimondatlanul is világossá válik: éjfél után a lét égi dimenziója, mely addig „hallucinációnak”, fantasztikus képzelgésnek tetszett, épp olyan „fogható” valósággá válik, mint a földi történés „reális” közege. A két egymással érintkező és egymáshoz hasonuló szféra itt egyidejűleg válik láthatóvá – s ez a költői evidencia lesz az, mely az ég és a föld ez idáig elkülönült közegét egymásra vonatkoztatja s a történet síkján össze is köti – annak ellenére, hogy az átmenetet[25], Tuba Ferkó égre való feljutásának stációit a narráció síkján „balladai homály” fedi.
A cselekmény végkifejlete pontosan jelzett időpillanathoz kötődik tehát: éjfél van – ma is úgy mondjuk, a „szellemek órája”, amikor az ősi tudás szerint „újraindul” az idő. Az asztrálmitikus hagyomány az éjfélt és a delet összekötő tengelyt az Ikrek és a Nyilas csillagképeket összekötő tengellyel azonosítja.[26] Ez volna netán az a „kiterült ponyva”, melyet Arany lábjegyzete szerint a „mezőn háló emberek” látni vélnek, s ahonnan „kísértetes zenét” hallanak?
A görögök mitikus képzetei csak megerősíthetik e feltételezést: „Az orphikus és püthagoreus hagyomány megőrizte az ősi képet, hogy a régiek szerint az emberek szellemei a Tejúton laknak a megtestesülések közötti időszakokban. Macrobius is ír arról, hogy a lelkek a Bak útján szállnak föl, s aztán, hogy újjászülessenek, a »Rák Kapuján« ereszkednek le újra. A »Rák Kapuja« voltaképpen az Ikrek, ahol az állatöv és a Tejút metszik egymást (lásd Melléklet, 7. ábra), itt nyílik az az átjáró, amin keresztül a lélek megérkezik az új testet öltésbe. A megtestesülés küszöbét az ókori bölcsek »az emberek kapujának« is mondták, melyen át a lélek alászáll a Földre, hogy emberi testbe költözzön. Így [a Rák a jele – P. Á.] szimbolizálhat egy oda-vissza tartó, eget–földet összekötő folyamatot is.”[27]
Az emberi testbe alászálló lélek mítosza elevenen él tovább a reneszánsz idején is. A humanista Janus Pannonius Saját lelkéhez című költeményében ezt olvashatjuk:
Ó, lélek, fényed lecsorogva a tiszta Tejútról,
Testem tompa, sötét mélyében lakozik.
Nincs panaszom rád, fénylik benned a hű derekasság,
Annyira tündöklik rajtad a büszke derű.
Úgy léptél ki a Rák izzó kapuján: feledésbe
Nem meritett sohasem téged a Léthe folyó.
Ahol a Serleg, a rejtelmes, meg a gyors, vad Oroszlán
Egymást érintik, onnan ivelt le utad.
Észt a Szaturnusz adott, Jupiter meg erélyt cselekedni,
Bátorságot a Mars, izlést Phoebus adott.
Vénusz a jóérzést, a művészetet adta Merkur,
Cynthia osztott rád felnövekedni erőt.
Cynthia áll a halál meg az élet mesgyehatárán,
Földünknek törvényt mennyei Cynthia szab.[28]
***
De vajon – tehetjük föl magunknak ismételten a kérdést – balladánk Tejútra utaló záróképén túl van-e elegendő alapunk arra, hogy a mű egészét is „csillagmítoszi foglalatba” helyezve próbáljuk meg értelmezni? Nézzük először a történetmondás dramaturgiájának vitathatatlanul erre utaló pontjait!
Dalos Eszti jellemzésekor, majd történetének elbeszélésekor a „regélő” szövegét kívülről két ízben is olyan közbeszólás szakítja meg, mely a két idősík – a múlt idejű cselekmény és a jelen idejű elbeszélői szituáció – között kozmikus szinten teremt kapcsolatot. Az első esetben Dalos Eszti kiteljesedett, a múltból észrevétlenül a jelenbe átemelt alakját az épp itt és most előbújó telihold képe teszi érzékletessé, mintegy jelezve az általa képviselt női minőség – a szépség és a termékenység – földi közegben való folyamatos újjászületését:
Deli, karcsú derekában a salló,
Puha lábán nem teve kárt a talló;
Mint a búza, piros, teljes,
Kerek arca, maga mellyes,
– Teli a hold, most buvik fel –
Az egész lyány ugyan helyes.
A huszonnyolc napos holdciklus fénypontja, a telihold ideje rímel itt rá egyrészt az évkör nyárközépi, termőre forduló Rák időszakára – a Hold otthonlétének hónapjára, az aratás kezdetére –, másrészt Dalos Eszti életidejének az anyaságra való érettséggel jellemezhető időszakára.
A második esetben a „regélő” elbeszélését kívülről megszakító közbeszóló Dalos Eszti szüzességének feláldozódásához a (szeptember–októberre eső Tengeri-hántás időszakában már szokatlan) csillaghullás jelenségét társítja:
Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
Tövis, talló piros vérit fakasztja;
Hova jár, mint kósza lélek,
Ha alusznak más cselédek?…
– Soha, mennyi csillag hull ma! –
Ti, leányok, ne tegyétek.
A Hold mellett tehát a hősnő másik „kozmikus alteregója” a Csillag, ami a kis-évkörben a Bika (és a Mérleg) időszakában otthon lévő Vénusszal azonosítható, illetve – jelen esetben – a csillaghullás e bolygónak a Szűzben esedékes erővesztésére utalhat. (De, mint látni fogjuk, tekintettel a hősnő halálból való „feltámadására”, a Vénusz erőben léte a Szűzzel átelleni Halakban úgyszintén belejátszhat a képbe – lásd Melléklet, 3. ábra.)
Balladánk hősnője azonban már a keresztneve révén is az Esthajnal csillaggal azonosítható – s a „beszélő” előneveket látva nincs okunk rá, hogy e névválasztás esetében kétségbe vonjuk Arany költői tudatosságát. Az Eszter Erdélyben használatos Esti, Estike becéző alakjából közvetlenül is kiolvasható e név Vénusszal való azonossága. S a „népi etimologizálás” elevenen élő hagyományát ez esetben a hivatalosan elfogadott etimológia is igazolja. Hiszen az Eszter nemcsak a perzsában és a görögben (aster) jelent csillagot, de ugyanez a jelentése az őstengerből született mezopotámiai istennő, Istár nevének is. Az indoeurópai nyelvekben egyébként az s/sz/tr/l/ hangzóbokor a ’csillag’ jelentésű szavakban ma is általános (német stern; angol star; spanyol estrella; olasz stella, astro).
Az „eszterség” tulajdonságköre azonban az idők folyamán, a róla szóló mítoszokból kiolvashatóan, jelentősen módosult. Mezopotámiában Istár még a szerelem és a termékenység istennője, és emellett harcias is. Ez a hármasság minden bizonnyal az Ikrek földtörténeti korszakára (az ie. VII–V. évezredre) utal, amikor a precesszió folytán (lásd Melléklet, 4. és 6. ábra)[29] március 21-én, a Kos havának kezdetén a Nap az Ikrek csillagképben kelt föl, s amikor a Bika havában még az isteni minőséget foganó Rák tendenciák juthattak érvényre, miközben a szemközti Skorpió és Bak egymást erősítő harcias karaktere is nagyobb szerepet kaphatott a Mars otthon-, illetve erőben léte folytán (lásd Melléklet, 3. ábra). A görög mitológiában, feltehetően az egy állatövi jegytartománnyal való eltolódásnak köszönhetően (ie. V–III. évezred, Bika korszak), ez a tulajdonságkör olyan Ikrekre utaló kettősséggel ötvöződik, mely az istennőt nem a termékenység teljes tulajdonságkörét képviselő alakjában, hanem megkettőzve: termékenység előtti és utáni állapotában mutatja föl: „A hajnalcsillagot a szerelmesét maga után csalogató szűz istennő, az estcsillagot a gyermekszülő anya vagy a férfikergető banya személyesíti meg.”[30] (Egyes elnevezései, ahogyan a magyar „esthajnalcsillag” is, már nem a szerelem tenger-istennőjére, hanem a két ellentétes napszakra utalnak: pl. görög heszperosz ’estcsillag’, heoszphorosz ’hajnalhozó’.) A kereszténység időszakában – immár újabb két állatövi jegytartománnyal hátrébb tolódva (ie. 367-től ~ Kr. u. 1791-ig: Halak korszak) – a Bikában a Kos- és a vele szemközti Mérleg-tendenciák válnak uralkodóvá. Ennek következtében a termékenység kultusza helyett a korai (tavasz eleji) és a kései (őszutói) fogantatásról való lemondás és a nemi élettől való tartózkodás lesz az új korszak jellegadó mentalitása: „Vénuszt az ősegyház bűnbánatra késztette és megkeresztelte. Kultusza a bűnbánó Máriáéban, de legfőképp Szűz Máriáéban él tovább. […] Ezért lett a május – még jó kétharmadában Bika hónap – a Mária-litániák hónapja.”[31] E Mária-litániák azt a Mérlegben s az utána következő Skorpióban esedékes kis-évköri szituációt kompenzálják – készítenek föl rá szellemileg már a Bikában –, amikor a természetben a pusztulás tendenciái válnak uralkodóvá. Ezt a váltást a görög mitológiában az Adonisz haláláról szóló történet beszéli el: „Adonisz, mint a Nap megszemélyesítője, tavasztól őszig szeretheti Aphroditét [azaz Vénuszt – P. Á.], ám ekkor a féltékeny Árész az istennő ölén meggyilkolja.”[32]
Balladánk cselekménye azonban nem ezt az ősszel esedékes kis-évköri szituációt exponálja; a történet első felében a női főszereplő aratás idején – feltehetően még a Hold otthonában, a Rákban – elvileg tehát a természet arra legideálisabb nyári napfordulós időszakában lép át új, termékeny életszakaszába. Ám a precesszió folytán ő ugyanakkor még az Ikrekben és a Bikában (is) benne tartózkodik, ami alakjának összetettségét, ellentmondásos voltát is érthetővé teheti: a második szakasz jellemzése szerint „Fiatal még a mezei munkára”, nem esik jól neki „Napon égni, pirosodni”; a harmadik szakaszban viszont hirtelen már az aratásra érett búzához válik hasonlatossá: „Mint a búza, piros, teljes”. A folyamat azonban láthatóan nem egyirányú – a Bika és az Ikrek tulajdonságköre ott kísért a nász pillanatában is, sőt olyannyira meghatározóvá válik, hogy a hősnő életének ez a sorsdöntő mozzanata a jelek szerint tragikusan rosszul sikerül. Mintha e nász – szüzességének elvesztése – nem közel hozná, hanem fizikailag elválasztaná őt a párjától (Iker-másától), akinek magához az „aktushoz” mintha nem is volna köze; vagy ha mégis, Tuba Ferkó emberi lényként éppúgy fölismerhetetlenné válik ebben a testi kapcsolatban a másik számára, mint viszont. A közbeszóló animális hasonlata különös metamorfózist jelez: „– Töri a vadkan az »irtást«”; a durva pusztítás itt a szüzesség erőszakos letörésének képletes megidézője, mely a Bika keleti jelzőállatához, az érzékiség és a brutalitás együttes megszemélyesítőjéhez kapcsolódik (lásd Melléklet, 3. ábra).[33] Magában a megjelenített aktusban viszont már a növényvilágé lesz a főszerep: „Szederinda gyolcs ruháját szakasztja”, s a tarlón a learatott búza után ottmaradó tövisek (Szűz attribútum, mely a Bika második /Szűz/ dekanátusának hatását jelezheti) fakasztják „piros vérit” – a lábából tudniillik, mely a test zodiákusában a Szűzzel átellenben lévő Halak képviselője. Ily módon szüzességének elvesztésével Dalos Eszti mintegy a Szüzet és a Halakat összekötő „haláltengelyre” kerül rá (lásd Melléklet, 7. ábra)[34] – sorsa már ezen a ponton megpecsételődik tehát.
A hősnő egyidejű belső (lelki) élménye azonban mintha ellentmondana az aktus testi oldalát jellemző brutalitásnak: amikor az aratókra álom ér, kósza (azaz ’tétova’, ’bizonytalan’, ’alvajáró’) lélekként látogatja kedvesét, nem is érzékelve testi valóját, a fizikai fájdalmat. Ez feltehetően abból adódik, hogy az Ikreknek viszont misztikus – lelki – párja a Szűz (lásd Melléklet, 8. és 9. ábra), ami egy nem evilági, elragadtatott (égbe ragadtatott) kapcsolatot jelez már ezen a ponton is – előrevetítve a záróképet, az égi szférában egymásra találó, együtt „muzsikáló” szerelmesek jelenetét.
De vajon Tuba Ferkónak van-e a női főhőséhez hasonló, keresztnevéből kiolvasható kozmikus „alteregója”? Ha e név keresztény hagyomány őrizte tulajdonságköréből indulunk ki, Assisi Szent Ferenc alakjára érdemes gondolnunk mindenekelőtt, akinek legendája több ponton is kapcsolódik a „megkeresztelt Vénusz”, azaz a bűnbánó Mária kultuszához.
Míg a legtöbb Eszter a Mária-litániák hónapjában, május 24-én (a Bika és az Ikrek havának fordulóján) ünnepli névnapját, a Ferenc Assisi Szent Ferenc emléknapját őrző legfontosabb névünnepe október negyedike (a Mérlegnek az őszi napfordulót, szeptember 21-ét követő második, Vízöntő dekanátusában). A legenda szerint, amikor az eleinte könnyelmű ifjú egy súlyos betegségéből felgyógyult, azért kezdett el pénzt koldulni, hogy a romba dőlt Szűz Mária templomot Portinuenlában újra fölépítse. Majd „minden vagyonáról lemondva, bűnbánást hirdetve bejárta az országot, hogy a népet oktassa”.[35] Az általa alapított rend tagjai, a ferencesek „a természettel közvetlen és meghitt kapcsolatban álltak, testvéreiknek tekintették az élőlényeket és az elemeket is”.[36] Szent Ferencnek a Mérleggel szemközti Kos tulajdonságkörével való (szellemi) kapcsolatára utal, hogy megszelídítette a farkasokat (a pásztorok ellenségét!), s a feltehetően ekkor (a 12. században) már a Mérlegben érvényesülő Szűz hatását jelzi, hogy szólni tudott a madarak nyelvén is (a madár tudvalevően a szemközti Halak első holdházának jelzőállata – lásd Melléklet, 3. ábra). Alakjában azonban az a legkülönösebb, hogy mintha szellemi és fizikai (testi) egzisztenciája a közbülső lelki szféra révén egymásba átfordítható volna, illetve szimultán érvényesülne; mintha egyidejűleg volna jelen őszi napéj-egyenlőséggel (szeptember 21.) szomszédos „otthonában” és a kis-évkör átellenben lévő húsvéti időszakában: a legenda szerint ugyanis Jézus nemcsak mint látomás jelent meg neki, hanem – fizikailag is mintegy „újrajátszva” a szenvedéstörténetet – sebhelyeit is rányomta Ferenc testére.
E misztérium kozmikus magyarázata a név balladában szereplő Ferkó alakjából és a hős attribútumából, a furulyából együttesen olvasható ki. Olyasfajta önmaga tengelye körül forgó (a forgó a Ferkó szabályos hangtani megfelelője) mozgásról lehet e hős esetében szó, mely kozmikus szinten a Fúrúcsillag, azaz a Sarkcsillag viselkedésével analóg. (A tubarózsát is felidéző előnév a keresztnévvel összeolvasva ugyancsak a saját tengelye körüli forgó mozgás hagyományos képjelét, a forgórózsát juttathatja eszünkbe.[37])
A Fúrúcsillag valaha a „csillagász-mitológusok iránytűje volt […] a világot úgy is modellezték a régiek, mintha a Sarkcsillagra akasztott főkörön függne, akárcsak egy kozmikus méretű csillár”.[38] Vagy Toroczkai szavaival: „…ég közepén a Göncöl térítője – a sarkcsillag – e’ sohse mozdú helyébő”.[39] A Fúrúcsillag pozíciója azonban – s vele együtt az őt képviselő földi minőségé is – a mi korszakunkban éppúgy megrendülni látszik, mint ahogy a Vénuszt képviselő „eszterség” tulajdonságköre is veszített elementáris erejéből. Ám míg a női minőség szempontjából az lehetett kozmikusan a legkedvezőbb időszak, amikor a Bika hava a Rák csillagképbe, a Rák hava (azaz a nyári napforduló) pedig a Szűz csillagképbe esett (a szüzesség elvesztése, Vénusz „erővesztése” feltehetően ekkor járt a legkisebb megrázkódtatással[40]), a Fúrúcsillag képviselte férfi-minőség „aranykora” minden bizonnyal a rákövetkező korszak volt, amikor a nyári napforduló az Oroszlán csillagképbe esett. Ismét kedvezővé vált számára a helyzet időszámításunk kezdete táján – mint ahogy a Rákkal szemközti Bak nullpontján a Jézust szülő Mária, tehát a női minőség számára is ez a korszak hozta el a Megváltót. Ám a Sarkcsillag kezéből azóta „megint kiesőben a gyeplő”.[41] Minden jel szerint pontosan ez a női és férfi minőség számára egyaránt kedvezőtlen helyzet modelleződik balladánk különös szerelmi történetében, melynek ezen a földön így nincs és nem is lehet pozitív végkifejlete, miközben a két fél összetartozása a földi körülmények ellenére is szoros és megbonthatatlan. Az asztrálmitikus hagyomány alapján ezt azzal magyarázhatjuk, hogy a kis-évkörben egymást keresztező – vagyis egymással szöges (kilencven fokos) ellentétben álló – tulajdonságkörök (a Rák és a Mérleg, az Ikrek és a Szűz) a misztikus zodiákusban egymás lelki megfelelői (lásd Melléklet, 8. és 9. ábra), kiegészítői s így fölerősítői – mintegy arra predesztinálva a hősöket, hogy a Föld közegét elhagyva a Lélekútján, azaz a Tejúton az égi harmóniát valósítsák meg.
***
Ugyancsak az idők változását jelzi a társadalmi szokásrendszer módosulása is, mely a nyári napforduló időszakában a közbeszóló („Ti leányok, ne tegyétek!”) intéséből kiolvashatóan szexuális tilalmat ír elő. „Egykor a napforduló szentivánéji ünnepének s benne az Európa-szerte elterjedt tűzugrás rítusának funkciója a májusi férjhez menési és közösülési tilalmak, a »szexuális böjt« feloldása volt.”[42] „A Rák, a határ terített asztala – érettséget hozott, alkalmát annak, hogy a felnőtté vált két különnemű eggyé legyen, családot teremtsen – s tette is.”[43] Feltehetően ennek a természet kis-évköri menetével való összhangnak a jele, hogy Rómában a nyári napforduló ünnepe, a Vesztália még a családi tűzhely istenasszonyához, Vestához kapcsolódott (az időszámításunk kezdetét megelőző időszakban a Rák havában még a Rák csillagkép állott). De ennek az egykori összhangnak a nyomát őrzi Shakespeare Athénban játszódó Szentivánéji álom című darabjában a nyári napfordulóra kitűzött esküvői szertartás is (a darabot, mint tudjuk, Shakespeare-től ugyancsak egy nyári napfordulókor tartandó esküvőre rendelték meg). Ez a történet az akadályozó Ikrek-tulajdonságok (az ifjú pároknak még baráti érzelmekkel vegyülő szerelmi vetélkedése) és a Bikából „visszamaradt” démonikus, állatias testiség (Titánia szamár iránti vonzalma) kiélése és leküzdése után a hősök mindegyike számára „happy end”-del, törvényes násszal zárul. Az egykori összhang azonban, úgy látszik, csupán ebben az arisztokratikus reneszánsz közegben állítható helyre, és itt is elsősorban virtuálisan, már csak mint színpadi rituálé.
Ezzel szemben balladánk tanúsága szerint a természetben élő és tőle fokozottan függő földműves számára „a munka fontossága kevesebb időt enged az ünnepekre, és egész nyáron át nincs olyan ünnep, amely az ősi szokásokat magára szedhette volna”.[44] Bár a természet és az emberélet Rák időszaka továbbra is a legalkalmasabb volna a párok „egybekelésére” – ezt jelzi, hogy a szentivánéji tűzugrás máig a párválasztás rítusa (is) –, ez a hónap, lévén a legnehezebb mezei munka, az aratás kezdetének időszaka (az aratás hagyományosan július 2-től augusztus elejéig tart), nem alkalmas a házasság szentesítésére. Kós Károly tanulmányából tudhatjuk, hogy falun a 19. században a házasságok többsége, 77%-a, decembertől májusig köttetett: egyharmada a januári–februári farsang időszakában, 11%-a a „zöldfarsang” idején, azaz a húsvét utáni első vasárnaptól a Pünkösd előtti áldozó csütörtökig; a jóval kevésbé kultivált őszi lakodalmakat pedig (melyekre a balladabeli regélő-elbeszélő is utal) a szeptember 29-i Szent Mihály napjától november 25-ig, az advent kezdetéig tartó úgynevezett „kisfarsang” idején ülték.[45]
Tudjuk azt is, hogy a kukoricatörés ideje szeptember–október hónap (sőt, a korán érő fajtákat már augusztus 25. után törni kezdik). De a balladánk keretét adó elbeszélői szituáció időben viszonylag pontos betájolásához jó tudnunk azt is, hogy a tengerihántás mindjárt a törést követően elvégzendő munka; mert ha a kukorica „hántók (tisztítók) nemléte miatt sokáig együtt pállik, hogy kevés híján csaknem meggyúl, [az a] tartani való kukoricában igen nagy hiba”.[46] Balladánk végén a tengerihántók a szabad ég alatt térnek nyugovóra, s ez inkább a szeptemberi, még a Szűz, illetve a Mérleg jegyébe eső kora őszi időszakot valószínűsíti – s ily módon az elbeszélői szituáció Dalos Eszti halállal végződő földi cselekményének „helyszínén”, az asztrológia nyelvén szólva a Szüzet a Halakkal összekötő „haláltengelyen” (lásd Melléklet, 7. ábra) jön létre.
1853-ban, amikor még csak a ballada első kilenc strófája volt készen, a történet a kis-évkörnek ebben a mostoha közegében, Dalos Eszti halálával zárult. A Tuba Ferkó visszatérését és földi sorsának alakulását elbeszélő második rész azonban mintegy újraindítja a kis-évkört, a Skorpió és a Nyilas időszakát is bevonva a történetbe. A cselekmény kozmikus szintjét viszont – mint azt már a ballada zárójelenetét vizsgálva láthattuk – a történet égi és földi színterein egyaránt otthonos szerzői elbeszélő modellezi. Nézzük most már meg azt, hogyan válik szerves egésszé ez a többszintű téridő-modell balladánk lineáris kompozíciójában.
A regélés elbeszélői szituációját mint az emlékezés helyszínét elénk táró nyitókép a Rák hónapbeli cselekmény-indítással szemközti Bak téridő-közegét idézi meg.[47] Mintha egy ősi szentélyt s közepén egy áldozati oltárt látnánk: a ropogó tüzet kettős (szaturnikus) gyűrűként ülik körül a legények és leányok, s állják körül a fák, élő falként zárva le a szentély belső terét; ám fölfelé nyitott a tér, a tűz útja szabad: „Pirosan száll füstje fel a nagy égre”. A tűzből kiáradó fény úgyszintén „kilép” a zárt belső térből: „messze süt a vidékre”, hatalmassá, „rémessé” növesztve a fák „tovanyúló” árnyát. Mintha csak most gyújtották volna meg a Nap-máglyát, a szentivánéji tüzet, s ülnék meg azt az ünnepet, melyre a kis-évkör megfelelő időszakában, a nyár delelőjén nem volt alkalom. S mintha a regéléssel most hoznák vissza reflektíve, virtuálisan az emberélet fordulójának ott elsikkasztott, illetve félresiklatott drámáját, a szerelmesek „törvénytelen” nászát. De a precesszió folytán a Rák tulajdonságkör, mintegy késleltetve, szellemi és fizikai síkon is mintha most válna igazából aktuálissá. Ezt jelzi a második szakaszban megszólaló elbeszélő, aki a tengerihántáshoz fűződő „babona” megidézését (ti. hogy aki piros csőt lel, már megtalálta a párját), a házasságkötések közelgő őszi időszakának emlegetésével kapcsolja össze: „Ki először piros csőt lel, / Lakodalma lesz az ősszel”. S bár az első két sor tanúsága szerint munkavégzés közben nemcsak aratáskor, de most is „illetlenségnek” minősül a párok közötti nyílt testi kapcsolat („Szaporán, hé! nagy a rakás: mozogni! / Nem is illik összebúva susogni”), a szakasz utolsó két sorában a lobogó tűz emlegetése és a tüzet tápláló „gyerek” felé fordulás a közbeszóló részéről („– Tegyetek rá! Hadd lobogjon: / Te gyerek, gondolj a tűzzel.”) mintha a lakodalmat követő utódnemzésre való nyílt felszólítás volna – a sorkezdet „pajzán” egymásra rímeltetése folytán (Tegyetek – Te gyerek) hangalakilag is igen érzékletesen.
A szentivánéji tűz életben tartásának és őrzésének rítusa a Bak időszakában a görög–római hagyományban is fontos szerepet játszik: a nyári napforduló tűz-ünnepének téli napfordulós párja a házi tűzhely kialvását megakadályozó kultikus szertartás volt. A görög Hestiához, illetve a római Vestához kapcsolódó képzetek a „szentély” balladánkban oly hangsúlyos kerek formájának minden bizonnyal ősi időkre visszavezethető szimbolikáját rejtik: „Hesztiát minden görög városban tisztelték saját nyilvános »tűzhelyein«, kerek templomaiban, kultuszának középpontja azonban a görög világ középpontjában, Delphoiban volt. Mert amiképpen a tűzhely a ház közepe, úgy lelt otthonra Hesztia az idő (az év) és a tér (a világmindenség) közepén: a Bak havában, illetve Delphoiban. Delphoiban, az »Anyaméh« városában állott Omphalósz, »Köldök« kerek kúpja. Ez volt a világ közepe. Hesztia templomai azért kör alakúak.”[48]
A balladát nyitó „életkép” azonban, miközben az „élet tüzének” őrzését és újratáplálását szimbolizálja, a tűz körét szegélyező, illetve rajta kívül eső „másvilágot”, a halál földi birodalmát is magában foglalja. A fák és a legények–leányok alkotta kettős körgyűrűt szemléltető, ritmikailag is plasztikus sor eleji gondolatpárhuzam (körülállja – körülüli) óhatatlanul olyan képzetet kelt, mintha a növényi és emberi minőség itt egymás „alakváltozata” volna. Érdekes az egyes számú igealak használata is annak jelzéseként, hogy Arany itt nem a számosságot, hanem a minőséget hangsúlyozza: a két nem éppúgy ikerszerűen tartozik nála össze, mint a fa és az ember. Ám míg a körön belül a tűz – vagyis az élet – élesztésének ember celebrálta szertartása folyik, a körön kívül a felszított tűz a fák „közvetítésével” kísérteties árnyékvilágot alkot.
Meglátásom szerint a nyitókép szimbolikájának ez a kettőssége – a földi lét „árnyékvilágában” újjászülető élet s az élet tüzének felszításával növekvő árnyékvilág összetartozó képzete – lehetett az a mitikus alap, melyből huszonnégy évvel később Arany „kiolvashatta” és a történethez szervesen hozzáilleszthette a ballada „Megesett lány” típusú első részének folytatását, illetve a cselekmény kozmikus végkifejletét, a Tejúton muzsikáló szerelmesek jelenetét. Mintha itt, a regélés elbeszélői szituációjának kis-évköri közegében – a Szűz Bak dekanátusával szomszédos Bika dekanátusában – annak a mitikus élőfának a képzete jelenne meg, mely a Skorpióban gyökerezik s a szemközti Bikában hajt lombot – és amely most, a Bika felől nézve fordítva látszik: a halál birodalmát jelképező gyökereivel nyújtózik az ég felé s vet árnyékot a földre.[49] A záróképben a Tejút ennek az egyszerre földi és égi élőfának a másik „alakváltozataként” is értelmezhető, mely az éjféli égbolton az elbeszélés téridő közegére, illetve a (Szűz–Halak) haláltengelyre merőleges (Ikrek–Nyilas) élettengelyt rajzolja ki (lásd Melléklet, 7. ábra), a nyitókép szimbolikus kettősségét a földi halál és az égi élet ellentétpárjává fordítva át. Az emberi és növényi minőség kettőssége felől közelítve úgy is fogalmazhatunk, hogy míg a nyitóképben az élőfa az ember túlvilág felé nyújtózó „lélekmása” volt, a záróképben az emberi minőség otthonlétének égi közege lesz (a Tejút „lepedő” metaforájának hétköznapi és szexuális jelentéstartalma egyaránt erre az otthonosságra utal).
A föld és az ég közötti kapcsolat azonban, mint fentebb jeleztük, már a ballada nyitóképében fölfedezhető: a „szentély”, ahol ropog a tűz, fölül nincs lezárva: „Pirosan száll füstje fel a nagy égre”. Az élet tüze így, füstté vált alakjában a halálnak mint átlényegülésnek a jelképe is, mely a tengerihántás „közönséges” munkafolyamatát isteneknek bemutatott áldozati rítussá avatja. Az életképi és a szimbolikus sík közötti tudatos kapcsolatteremtés bizonyítéka a piros jelzőnek előbb a felszálló füsthöz, majd a lehántott kukorica csövéhez való társítása (de ugyanez a szín Dalos Eszti jellemzésében is kitüntetett szerephez jut majd).
A mögöttes jelentéstartalmaknak ez a plasztikus megjelenítése korántsem csupán egyéni költői lelemény. A rendszerint kalákában végzett tengerihántáshoz kapcsolódó szokások jelképisége feltűnő hasonlóságot mutat a ballada nyitóképének szimbolikájával. Ez a hűvös időben a csűrben vagy a házban, szép holdvilágos estén az udvaron végzett munka – mely rendszerint sötétedéstől éjfélig tartott –, a dalolásra és táncra is alkalmat adott. Az udvarló legény a párjával, a többi leány és legény külön csoportban ülte körül a tüzet. Aki „piros csőt lelt”, fel volt mentve a további munka alól és lefekhetett, mivel már meglelte a párját. De szokás volt a füstszínű, égett („üszögös”) kukoricával bekenni, ijesztő halál-démonná változtatni az arcot (különösen a fiúgyermekekét); a kukorica lehántott héjával pedig a lányok szoknyáját fölemelve és megtömve varázsoltak új életet.[50]
A kukorica betakarításának záróakkordja, a tengerihántás ily módon e balladában – a szerző-elbeszélő exponálta nyitóképnek hála – egyfajta néprajzilag is hiteles ünnepi rituáléként jelenik meg. Ezzel szemben a regélő elbeszélő, aki Dalos Eszti és Tuba Ferkó történetét a kis-évkör jó két hónappal korábbi időszakában, a búza aratásakor indítja, mellőzi az aratási szokások hasonló megjelenítését. E nyárközépi időszakot illetően így nemcsak a szentivánéji tűz-ünnep sikkad el, de a regélő mintha azokról a rítusokról is „megfeledkezett” volna, melyekkel a learatott termést a földműves ember hagyományosan megszenteli, átsegítve a közösség tagjait a természeti ciklusnak ezen a drámai fordulópontján.
Holott az aratás kezdete a hagyományőrző vidékeken nálunk manapság is az anyaság, Sarlós Boldogasszony ünnepe, s az évkör átelleni időszakában, karácsonykor születő fiú, Jézus ünnepe is: „Úgy hitték eleink, hogy Szűzanya arat, és a Fiúra hagyja, hogy gyűjtsön és a búzát a konkolytól elválassza.”[51] Az alábbi képzettársítások pedig világosan mutatják, hogy a Rákban a Bak testisége jelenik meg – növény-alakot öltve: „Az »élet« (a gabona, de főként a búza) Isten ajándéka, Krisztus teste (Oltáriszentség), illetőleg jelképe (úrvacsora kenyere).”[52] A „Jézuskévét” vagy „Jézus bölcsőjét” a legszebb kalászokból kötik. A régiek kimorzsolták belőle a szemet és a vetőmag közé keverték, az őszi és tavaszi vetéskor egyaránt ezzel szentelve meg a vetőmagot.
Az aratás – a tengerihántáshoz hasonlóan – alkalom volt a mulatságra, zenélésre, táncra. A szokásokban az ember „növényi” megújulását szimbolizáló pogány termékenységvarázslás nyomai is föllelhetőek (például a búzakoszorút vivő legény vagy leány megöntözésében), azonban az aratáshoz kötődő képzetek szimbolikájára nálunk szemmel láthatóan a keresztény elemek túlsúlya a jellemző. A testiséggel szemben az átlelkesültség, átszellemültség dominál: vannak vidékek, ahol szent énekeket énekelnek munka közben, mert úgy tartják, „minden aratáskor az ítélet napja jelenik meg”, s vannak helyek, ahol a férfiak a házasélettől is tartózkodnak.[53] Nem a földi házasság, hanem a szent égi frigy jelképe a tizenöt kévéből kötött „kalongya”, tetején a „pappal” és a „papnéval”. [54]
Ha a magyarságkutató Molnár V. József által összegyűjtött aratáshoz kapcsolódó szokásokat és hiedelmeket J. G. Frazer egy évszázaddal korábbi kutatásainak idevágó anyagával vetjük egybe, világosan kirajzolódik a két ellentétes, ám egymást korántsem kizáró tendencia. Míg Frazer példáiban az ember azonosul rituálisan a növényvilágban rejtőző isteni minőséggel,[55] Molnár V. József példáiban fordított az irány: a „gabonaszellem” mint antropomorf isteni lény (Sarlós Boldogasszony) ölt testet, aki nem elszenvedője, hanem végrehajtója a rituális aratásnak. Attribútuma, a sarló is jelzi: itt ő arat, nem őt aratják; és mint a fiúval viselős „nehézkes” Mária, átadva magát az anyaságnak, szellemileg már a hat hónappal későbbi pillanatra, az istenfiú világrahozatalára készül. Kezében a learatott kalász már ennek az évenkénti újjászületésnek a jelképe, s nem önnön élet-áldozatának növényi hasonmása, analogonja. Itt is megnyilvánul tehát az a tendencia, amit az „eszterség” venerikus tulajdonságkörének módosulása kapcsán már érintettünk: a kereszténység az (isteni) nász pillanata helyett (melyet számára a szeplőtelen fogantatás misztériuma rejt), a születés, a halál, majd a feltámadás karácsonyi és húsvéti ünnepkörét, rítusait helyezi a középpontba.
Archaikus balladáink és népdalaink viszont a természet kis-évköri menetére ráhangolódó női minőség érett (Rák) életszakaszának drámáját még mindig a növényvilággal való azonosulás szellemében fogalmazzák meg. Az alábbi népdalban nemcsak az egyes motívumok ismerősek, s nemcsak egymásra vonatkoztatásuk emlékeztet az elemzett balladára (az árvaság analóg a letarolt, azaz kifosztott, nincstelen mezővel, a tarlóval; a termőre fordult búza ékességének levágása analóg a szüzesség elvételével), hanem az a mód is, ahogyan a kis-évkör túloldalának Bak, illetve Vízöntő közegét bizonyos természeti jelenségek megidézésével foghatóvá teszi (hegyek: a Bak közege; holló: az öreg szűz[56] attribútuma, mely a Bakra, illetve a Vízöntő második. holdházára utal; téli/nyári folyóvíz: a Bak és a Vízöntő szellemiség/lelkiség „egybeírt” jellemzője):
Árva vagyok, árva
Mint mezőben tarló,
Kinek ékességét
Elvitte a sarló.
Nekem is elvette
Egy semmirevaló;
Ássa ki a szemét
Két fekete holló!
Hegyek közt lakásom,
Senkim a világon;
Csendes folyóvíznek
Csak zúgását hallom.
A nyári folyóvíz
Télre megaluszik,
De az én bús szívem
Soha meg nem nyugszik.
(Székelyföld)[57]
Érdemes emlékeztetnünk rá, hogy Arany nevezetes kései versében, a Sejtelemben az aratásnak egy másik, ugyancsak ezt az ősi szemléletmódot idéző aspektusa is megjelenik:
Életem hatvanhatodik évébe’
Köt engemet a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.[58]
Frazertől tudjuk, hogy az utolsó learatott kévét sokhelyütt „öregasszonynak”, illetve „öregembernek” nevezték[59] – az aratás idejét ily módon nem a „termőre forduló” életszakasszal, hanem az egész élet termését betakarító öregkorral, illetve a halállal azonosítva. Arany interpretációjában azonban – szember Frazer példáival – az isten által betakarított termés nem vetőmagként biztosítja az élet újraindítását, hanem közvetetten: isten teremtő erejének a megújítása által. A költő itt úgy tekint önmagára, mint aki „aranytartalékként”, istennek szentelt áldozatként kerül majd a csűrbe. A „Vet helyemre más gabonát cserébe” zárlat itt éppúgy az égi és földi „csűrre”, az ember égi és földi egzisztenciájának kettősségére utal, mint a Tengeri-hántás különös cselekménye, mely a földi sors végigjárása után a hősöket az égi szférába emeli.
***
De mitől olyan különös, nem hétköznapi ennek a szerelmi történetnek már az exponálása is? Ha Petőfi János vitézének első énekére gondolunk, ahol a cselekmény a korán munkára fogott árvalány és a kukorica közt talált pásztorfiú önfeledt testi–lelki együttlétével indul, kellő szemléletességgel írható körül a válasz. Míg a Kukorica Jancsi szívében égő „szerelem tüze” a nyári nap sugarainak „tüzességével” vetekszik – vagyis személyében egy ifjú Oroszlánt, egy „magabiztos, diadalmas”[60] fiatal férfit tisztelhetünk, akinek a női minőség, azaz Iluska első szóra adja át magát, Arany-balladánk férfi főhőséből hiányzik mindenfajta tűz és kezdeményező-készség. Foglalkozásukra nézve mindketten juhpásztorok – s így a kis-évkörben a szemközti Bak tulajdonságkörének (is) a hordozói (lévén a juh a kecske mellett a Bak másik jelzőállata). Ám míg Petőfi „lyányos” természetű hőse (lásd a János keresztnév hangalakját) a kis-évkör Rák időszakában, szembetűnő Oroszlán karakterének hála, uralmi helyzetbe kerül (e két jegytulajdonság így együtt, mint már utaltunk rá, a férfi minőség számára a legkedvezőbb konstelláció), Tuba Ferkó viselkedésében e nyárközépi időszakban is a szemközti Bak negatív, a hőst szinte teljes passzivitásra késztető (a Bak Szűz dekanátusára utaló) jellemzői dominálnak:
Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
Juha mételyt legel a rossz lapályon,
Maga oly bús… mi nem éri?
Furulyája mindig sí-ri,
– Aha! rókát hajt a Bodré –
Dalos Esztert úgy kiséri.
A rossz lapályon mételyt legelő juhok Tuba Ferkó életerejének hanyatlását is jelzik (a métely, mint azt Arany jegyzeteiből is tudhatjuk, az állatok májában élősködő szívóféreg, s így a test zodiákusában az emésztőszervekért felelős Szűz fennhatósága alá tartozik). Ez az állati és emberi (férfi) minőséget egyaránt pusztulással fenyegető élethelyzet lesz vélhetően az oka, hogy „tovahajtja” a nyájat, s nem a Dalos Esztihez való hűtlenség. Különben sem kettejük elválása okozza itt az elsődleges gondot, hanem az, hogy ez a kapcsolat már a kezdet kezdetén felemásan indul. Tuba Ferkó szembetűnő testi-lelki gyöngesége folytán mintha már eleve alkalmatlan volna rá, hogy Dalos Eszti iránti vonzalma földi szerelemmé teljesedjék: ezt jelzi, hogy csak messziről kerülgeti, „kíséri” síró (avagy síri) furulyájával a lányt.
Nemkülönben érdekes az is, ahogyan a regélő elbeszélésébe a hallgatóság soraiból érkező közbeszólás ezt a Tuba Ferkóra jellemző udvarlási módot interpretálja, vagy pontosabban: amit ehhez a képsorhoz önkéntelenül hozzátársít abból a „készletből”, melyet a környező természet ezen az őszi éjszakán aktuális történései révén felkínál. Az „– Aha! Rókát hajt a Bodré –” sor életképi jelentése (a következő szakasz ott már Dalos Esztire vonatkozó „– Töri a vadkan az »irtást« –” sorához hasonlóan) egyértelműnek látszik: az állatok biztonságos nyári élőhelyét feldúlták a kukoricatörők, s a csupasz tarlón most űzötté, kiszolgáltatottá válnak.[61] Az asztrálmitikus szimbólumok nyelvén szólva: az általuk képviselt jegytulajdonságoknak már nincs helyük a kis-évkörnek ebben az időszakában. De a jó két hónappal korábbi történethez társítva, tehát a Rák, illetve a szomszédos Oroszlán aratási időszakára visszavetítve olybá tűnik, mintha e jegytulajdonságok már akkor is időszerűtlenek lettek volna. Ez a Bika időszak tulajdonságkörét képviselő vadkan esetében még csak érthető – s ugyanakkor a precessziós csúszással, mint láttuk, magyarázható is. De mit kezdjünk az Oroszlán második holdházát képviselő rókával s az őt űző kutyával? Voltaképp az elsikkadó férfias Oroszlán-attribútum tűnik fel itt az éjszaka felbukkanó róka képében – tehát átelleni negatív, szaturnikus oldaláról mutatkozva meg –, aminek híján Tuba Ferkó is negatívvá, passzívvá, erőtlenné válik. A rókát elűző „Bodré” pedig azt a pásztorkutyát személyesíti meg, „aki” – Bak természetű juhainak kordában tartójaként – a férfi főhős másik attribútuma: a Bak tulajdonságokat veszélyeztető, „keresztbeverő” Kos képviselője (lásd Melléklet, 3. ábra), aki az adott éjszakai jelenetben úgyszintén az évkör túloldalán, az őszi napéj-egyenlőség téridő közegében válik foghatóvá.[62]
A fentiek alapján úgy tűnik, hogy a kis-évkör adott fázisára ráhangolódni képes női minőséggel szemben a férfi főhős a kis-évkör „száműzöttjeként” teljességgel a számára kedvezőtlen kozmikus konstelláció hatása alatt áll: Ferkóként, azaz a Fúrúcsillag alakmásaként e kozmikus negativitás földi hordozója lesz. De hát miféle konstelláció is okozza Tuba Ferkó félénkségét, bátortalanságát, amelyet Arany egymásra rímeltetett szavai (éri – sí-ri – kiséri) olyan plasztikusan kidomborítanak, a sérülékenység újabb szűzies tulajdonságát vonva be a hős jellemzői közé? A magyarázat feltehetően ez esetben is a precessziós csúszásban keresendő, amely – mint azt már a Vörös Rébék elemzésekor is láthattuk – a mi földtörténeti korszakunkban a magasrendű férfi-minőséget képviselő atyai tulajdonságok földi közegben való érvényesülését gátolja: „ az az út (ti. a Tejút – P. Á.), amelyen [az atyai minőségnek] »be lehetett jönnie« a mi »kis világunkba«, az említett [precessziós] csúszás folytán elzáródott […] Sarkcsillagunk, a Kis Medve (Kis Göncöl) zárta el”.[63] Ez az elzáródás azonban a jelek szerint nem teljes: a Tuba Ferkó furulyájának szűk résén átjutó lélek-hang épp a hiányzó, „blokkolt” atyai minőséget szólaltatja meg, teszi jelenvalóvá, mint a Bak tulajdonságkörön átható Vízöntő szellemiséget. A férfi főhős azonban csupán közvetítője e „teremtő üzenetnek”; az „égi szerelem” földi megvalósulása, a női minőséget meghódító (Vízöntővel szemközti) Oroszlán testiség nem adatik meg a számára.[64]
A Tuba Ferkót elénk állító ötödik szakasz felől visszatekintve a Dalos Eszti alakját megrajzoló előző két szakaszra, s annak előzményeként a kis-évkör átelleni Bak téridő közegét idéző elbeszélői szituációra, még többet mond a már érintett szín-szimbolika: a nyitóképben a messze sütő, ropogó tűz füstje éppúgy pirosan száll, mint ahogy az égi tűz, a Nap is „égni, pirosodni” készti Dalos Eszti testi valóját. A második szakaszban a pirosra érett kukoricacső szerencsés meglelőjére őszi lakodalom vár, mint ahogy a búza igencsak szokatlan (baljós) jelzőjeként ugyanez a szín szerepel a hősnő érett szépségét jellemző hasonlatban is: „Mint a búza, piros, teljes”. S mintha a piros szín révén a hősnő itt már nemcsak a Vénusz és a Hold, hanem ugyanakkor – mintegy átvéve a férfi-minőség szerepkörét – a Nap képviselője is volna. A harmadik szakaszban még a Nap agresszív, a venerikus női minőséget is a maga képére formáló hatása kap hangsúlyt, s ennek ellenpólusaként – megintcsak a regélő elbeszélésébe ékelődő közbeszólás formájában – a Vénusz negatív aspektusa idéződik meg a „szél”[65] emlegetésével: „Hüvös éj lesz, fogas a szél!” A negyedik szakaszban viszont – a keresztény szimbolika nyelvén fogalmazva – már mintha a „Napba öltözött” Szűzanya jelenne meg, aki a férfi-minőséget tükröztető Hold-karakterén túl az új Nap, a Fiú világrahozatalára képes. A regélő elbeszélő képnyelve azonban itt láthatóan nem a szeplőtelen fogantatás keresztény képzetköréből táplálkozik, hanem a növényi típusú „szűznemzés” mitikus jelképtárából – mintha Dalos Esztit, a „pogány gabonaasszonyt” itt közvetlenül a Nap mint „ég-atya” változtatná anyává:
Deli, karcsú derekában a salló,
Puha lábán nem teve kárt a talló;
Mint a búza, piros, teljes,
Kerek arca, maga mellyes,
– Teli a hold, most buvik fel –
Az egész lyány ugyan helyes.
A regélő elbeszélő jelzői itt nem csupán Dalos Eszti evilági testi érettségének, de egyúttal „égi” anyaságának jellemzésére is szolgálnak; a teljes és mellyes szavak egymásra rímeltetése révén pedig a(z isteni) gyermeket tápláló tej képzete is előhívódik[66], s mint az életképi szint rejtett mögöttese, a nyitóképhez hasonlóan a cselekmény égi végkifejletét, a hősök Tejútra való feljutását előlegezi meg.
A görög mitológiából ismerjük azt a történetet, mely szerint a Tejút a Zeuszt tápláló Rheia (vagy egy másik változat szerint a Héraklészt szoptató Héra) égre fröccsent tejéből keletkezett. Ez annyit jelent, hogy a Tejút kozmikus „atyai” energiáinak forrása, hordozója e felfogás szerint az istenszülő női minőség. Balladánkban azonban ez az „égi” anyaság nem jár együtt a Fiú világrahozatalának képességével. Életképi szinten, a földi történés közegében Dalos Eszti a már-már túlérett szüzesség jegyeit viseli magán; pirossága a Nap-energia túláradását, a tűzelem pusztító, meddősítő hatását jelzi, s egyúttal a kis-évkör új téridő egységébe, a Rákból az Oroszlánba való átmenetre utal.
***
Dalos Eszti alakja ezen a ponton egy másik Arany-nőalakot is eszünkbe juttathat: azt a Rozgonyi Piroskát, akinek már a keresztnevében is ott a közös elem, a rokonságukra utaló piros szín. E hősnő egyedül méltó párja az „oroszlántermészetű” Toldi Miklós lehetett volna, aki, amikor késve bár, de szerelemre gyullad, hasonlóan magabiztos, mint Petőfi János vitéze:[67]
Arra nem is gondol, kétségbe se’ hozza,
Hogy a leány őtet ne szeretné vissza;
Érzi magát büszkén, tudja, parancsolhat,
Nap az ő szerelme, mire az süt, olvad. (kiem. – P. Á.)
E kép hasonlóan a megkésettséget, a túlhevült szenvedélyt jelzi, s a Rákban elszalasztott nász okozta tragédiát vetíti előre, mint Dalos Eszti túlérett szüzessége, mely a földi történés szintjén ugyancsak megbosszulja magát.
Érdemes azt is felidéznünk, hogy a verses regényben mi az előzménye Toldi Miklós megkésettségének. A történet elején megrögzött nőgyűlölőként mutatkozik be, aki függetlenségét nem akarja feláldozni a család oltárán, a gyermekáldást „kölöncnek” tartja. Egyszer már megingott ugyan, de „szép nagy szakállát” (tipikus Bak attribútum) az utolsó pillanatban mégsem volt hajlandó levágni (ami pedig a korabeli szokás szerint a nősülés előfeltétele lett volna), s így azután az esküvő elmaradt. A Bikára jellemző önzést ekkor még láthatóan a Bakra (a Bika harmadik dekanátusára) utaló merevség, hajthatatlanság is súlyosbítja. A cselekmény első fordulópontja a pünkösdi bajvívás – épp a soron lévő Ikrek havában járunk tehát, amikor Tar Lőrinc páncéljába bújva „ikermása” számára elnyeri Rozgonyi Piroska kezét. S ezután, amikor Piroska első látásától végzetes szerelemre gyullad, dühében háborúba indul (a Bika alaptulajdonság most az átelleni Skorpió „köntösében” jelentkezik – lásd a Mars erőben létét), miközben az „égbolton” a Hadak Útján (az Ikreket a Nyilassal összekötő Tejúton) haladva egyszer csak a Bak közegében találja magát. Már épp a hazatérést és a bajvívás végzetes következményének visszacsinálását fontolgatta, amikor egy zsákmányul ejtett lánnyal menekülő hegyi rablót üldözőbe véve – tehát épp legnagyobb erénye, lovagiassága folytán – csapdába kerül, a rabló várának vermébe esik. Külön érdekessége az üldözés epizódjának, hogy a hegyi rabló vára tarkőre épült – e szó hangalakja folytán óhatatlanul a két versszakkal korábban emlegetett Toldi-hasonmás, Tar Lőrinc vezetéknevére, az ember és a természet Bakra jellemző kopaszságára asszociálunk. S minthogy balladánkban is kitüntetett szerepe van e szónak (illetve talló alakváltozatának) a csupasz, learatott föld megnevezőjeként, illetve Dalos Eszti szüzességének elveszejtőjeként, megkockáztathatjuk a feltevést, hogy a Tuba Ferkó és Tar Lőrinc által képviselt férfi-minőség tulajdonságköre a meghatározó Bak jellemzők révén – legalábbis részben – fedi egymást.
Az is érdekes azonban, hogy a „Hadak Útján” késve visszainduló (s így már nem az átelleni Rákba, a maga /illetve hasonmása/ esküvőjének téridő közegébe hazaérkező) hős, amikor az ősz utóján (a feltálalt vadkan és a hármójuk közötti gyilkos indulatok a Skorpió havára utalnak) meglátogatja az ifjú párt, s megkísérli elszöktetni Piroskát, most mint lányrabló ő is hasonló, világtól elzárt Bak-közeget ígér szerelmének „földi mennyországként”, mint amilyen az a „tarkőre” épült vár volt, ahol őt fogságban tartották:
„Jer!” – hévvel, erővel zúdítja lehellve:
„Jer velem – elviszlek – paripán nyergelve –
Oda hol még szellő – nap fénye se leljen –
Megvédlek egy ország – mind a világ ellen!” (kiem. – P. Á.)
Ez az ajánlat valóságos ellentéte annak a vágyképnek, mely a szerelem égi és földi mennyországáról Piroskában fogant, amikor saját arcának a Tiszában megpillantott „vizi képe mása” a szeretett férfi vonásait hívta elő és tükröztette tovább – az egész teremtett világban: „Ott lebeg előtte, vízben, égen, napban / Bármi tárgyra néz is: Toldi képe abban.” Ugyanaz a férfi-minőséget újrateremtő (istennői) képesség nyilatkozik meg itt a lélek síkján (a vele való ikerszerű azonosulás formájában), mint balladánk Dalos Esztijében: a tejjel táplálni kész égi és földi anyaság mitikus testiségében.
Míg azonban Toldi Miklós, aki előbb szánt szándékkal üti ki magát a nyeregből,[68] majd késettsége, időzavara folytán szalasztja el a saját lakodalmát, Tuba Ferkónak kedvezőtlen kozmikus helyzete, mostoha térbeli pozíciója miatt esélye sincs a boldog földi nászra. Hiszen a Sarkcsillag képviseletében, láttuk, ő maga az, aki elzárja a Tejút éltető atyai energiáit, és így, képletesen szólva, a női minőségből sem képes „tejet fakasztani”. Dalos Eszti hiába áldozza neki szüzességét, e nászból egy „hamvába holt” – az anyával, az anyában elpusztuló magzat fogan csupán. A tragédia tehát nem Tuba Ferkó hűtlenségéből fakad, hanem abból, hogy Dalos Esztit nem képes anyává tenni, s így önmagát sem tudja általa földi értelemben újrateremteni.
Tuba Ferkó „hűtlensége” valójában pozitív fordulatot hoz. A Dalos Eszti által kierőszakolt nász kizökkenti őt a Bak passzivitásából: a „legelőt megúnva” tovahajtja nyáját, vagyis elmozdul arról a helyről, mely – életképi szinten fogalmazva – juhainak nem biztosította a táplálékot, illetve ahol önmaga zárta el a kozmikus (atyai) erőforrások útját. De vajon a kozmikus értelemben vett pozícióváltás is sikerült-e neki? A rábízott juhokat éltető legelőre hajtva egy évvel valóban meghosszabbíthatta a maga számára a földi életutat, a kis-évkörben azonban pontosan ugyanoda jut vissza, ahonnan elindult, és ahol most Dalos Eszti és a magzat pusztulásáról értesülve hátrahagyott földi végzetével kell szembesülnie.
Szembetűnő azonban, hogy Dalos Eszti szűzáldozatát és Tuba Ferkó távozását követően a cselekmény jellege markánsan megváltozik: a hangsúly a testiség síkjáról a lélek síkjára tevődik át. A hatodik és hetedik szakaszt összeolvasva kiviláglik, hogy a női minőség szűzáldozata itt egyben annak a Bika-jellegű testiségnek az önkéntes letörése, mely a termékeny násznak a földön éppúgy az akadálya volt, mint a férfi-minőség részéről a Bak passzivitás:
Dalos Eszti – a mezőre kiment ő,
Aratókkal puha fűvön pihent ő;
De ha álom ért reájok,
Odahagyta kis tanyájok.
– Töri a vadkan az »irtást« –
Ne tegyétek, ti leányok!
Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
Tövis, talló piros vérit fakasztja;
Hová jár, mint kósza lélek,
Ha alusznak más cselédek?…
– Soha, mennyi csillag hull ma! –
Ti, leányok, ne tegyétek.
A „– Töri a vadkan az »irtást« –” sorban megjelenített állati minőség itt egyértelműen Dalos Eszti metaforája, démonikus testiségének hordozója, melynek megszállottjaként az erkölcsi tilalmat semmibe véve földi végzetébe rohan. Szűzáldozatának önsebző jellegét – a Bika szellemiségnek a szemközti Skorpióban megnyilvánuló férfias („vadkanos”) agresszivitását (lásd Melléklet, 8. ábra) – plasztikusan egészíti ki e költői képsorban a gyilkos növényi minőség víziója. A közeget megidéző főnevek hangalakilag és ritmikailag is egybecsengenek a Dalos (→talló), illetve az Eszter névvel: a fölcserélt, mintegy kígyóként egymásra tekeredő (Eszter→szeder) hangzók révén ez a brutális növényvilág – strófakezdő pozíciójánál fogva kitüntetetten a szederinda – úgyszintén a női főszereplő, illetve az általa kezdeményezett szexuális aktus metaforájának tekinthető.
Ugyanakkor a „– Töri a vadkan az »irtást« –” sor életképi konkrétsága is legalább ennyire hangsúlyos: mint a történetmondásba ékelődő közbeszólás arra a kis-évköri szituációra utal, amikor az állatok a csupasz tarlóról, korábbi élőhelyükről menekülni kényszerülnek. Mint már utaltunk rá, a mitikus gondolkodás Frazer feltárta modelljében ezek az élőlények a menekülő gabonaszellem állat-alakot öltő megtestesítői – a növényi minőség jövő évi újjászületésének a letéteményesei. E sorral összeolvasva a „Szederinda gyolcs ruháját szakasztja” sor úgyszintén a gabonaszellem kiszabadítására és metamorfózisára (is) utalhat – összekapcsolva és szimbolikusan egymásra vonatkoztatva Dalos Eszti aratást követő szűzáldozatát az elbeszélői szituáció alapját képező tengerihántás aktusával, a kukorica héjának, védőburkának lefosztásával.
A növényi és a női minőség aszinkróniája azonban e balladában legalább akkora hangsúlyt kap, mint egységük és összetartozásuk. Ha a történet elejére visszagondolunk, Dalos Eszti még éretlen volt a mezei munkára, amikor az aratás ideje elérkezett, most viszont szüzességét a már ellenségessé vált, learatott, terméketlen Szűz növényi minőség veszejti el, halálra sebezve őt: „Tövis, talló piros vérit fakasztja.”[69] A piros szín, mely az imént még (túl)érettségének Oroszlán karakterére utalt, most a vér jelzőjeként a „gyilkos” Baknak (a Szűz második dekanátusának) a jellemzője lesz. E „virágnyelven” fogalmazott kép a szexuális aktus szimbolikus megjelenítőjeként persze voltaképp a partner, Tuba Ferkó tulajdonságkörét láttatja „Bak a Szűzben” működése közepette – sejtetve, hogy e „növényi típusú” nemzés eredményeként nem is foganhat életképes emberi minőség, csak egy már csírájában elpusztuló „növényi sarj”. Dalos Eszti oldaláról szemlélve viszont e nász az anyává érés közbülső fázisaként is értelmezhető, mely a Napba öltözés és a Tejút-energiával való testi feltöltődés fázisát követve már magában hordozza a „gyermek ígéretét, de egyelőre csak virágtalan, növényi elem formájában.”[70]
***
E félresikerült szexuális kapcsolat, mely emberi szinten nem hozott beteljesülést, más vonatkozásban mégis pozitív következménnyel jár. Miközben a testiség, a földi történés síkján a női főszereplő pusztulását vetíti előre, valójában mindkét felet kimozdítja a „holtpontról”: Dalos Eszti, legyőzve magában a Bika testiségét, most már lélekké válva keresi társát („Hova jár, mint kósza lélek”). Tuba Ferkó viszont, aki eddig csak lelkileg és szellemileg volt aktív (lásd furulyálás), most testileg válik képessé a helyváltoztatásra, biztosítva a túlélést juhainak és saját magának is. Így voltaképp Dalos Eszti szűzáldozatának és Tuba Ferkó „hűtlenségének” együttesen köszönhető, hogy miután fizikai kapcsolatuk megszűntével a női minőség mintegy „magára veszi” a férfi minőség lelki jellemzőit, ikerszerű emberpárrá, a zene közös nyelvét beszélő szellemi partnerekké válnak. Ezt a különös, az Ikrek (s azon belül a Vízöntő) tulajdonságkörét aktivizáló metamorfózist[71] (melyet a Párját sirató gerlice című népballada kapcsán már érintettünk), érdemes most újra magunk elé idéznünk:
Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
Juha mételyt legel a rossz lapályon,
Maga oly bús… mi nem éri?
Furulyája mindig sí-ri,
– Aha! Rókát hajt a Bodré –
Dalos Esztert úgy kíséri.
[…]
Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
Tovahajtott, furulyáját se fútta;
Dalos Eszter nem kiséri,
Maga halvány, dala sí-rí:
– Nagy a harmat, esik egyre –
Csak az isten tudja, mér’ rí.
E szakaszok utolsó két sorát összeolvasva mindazonáltal kitűnik, hogy (Tuba Ferkóval ellentétben) Dalos Eszti itt igazából már nem az után a párja után vágyakozik, akit elveszített. Ő nem szegődik a másik nyomába („Dalos Esztert úgy kíséri” – „Dalos Eszter nem kíséri”), s bár zenéjük–énekük tónusa, érzelmi hangoltsága azonos („Furulyája mindig sí-ri” – „Maga halvány, dala sí-rí”), az ő kesergő énekszavát – Iker-állapotának Vízöntő megnyilatkozását – már nem Tuba Ferkó, a földi társ hallja és érti meg, hanem a „helyébe lépő” ég-atya: „Csak az isten tudja, mér’ rí.”(kiem. – P. Á.)
Arra a kérdésünkre, hogy vajon Tuba Ferkó helyváltoztatása kozmikus szinten is bekövetkezett-e, itt kaptuk meg tehát a pozitív választ. A történetmondásba ékelődő közbeszólás „Nagy a harmat, esik egyre” mint Dalos Eszti könnyhullatásának metaforája voltaképp már az égiek kegyelmének a jele, az isteni (atyai) teremtő erő földre való visszaáramlásának a megidézője (a gyöngyharmat a népi szerelmi szimbolikában, mint tudjuk, a férfimagot helyettesíti[72]), de ugyanakkor a visszakapott venerikus (istennői) termékenység megjelenítője is (a görög mitológiában Vénusz a kagylóból mint gyöngy jön a világra). Ily módon ez a strófa, rejtetten bár, de már az égi nászra, a „Lélek útján” visszanyerhető isteni/istennői termékenységre utal.[73]
A kilencedik szakasz, mellyel 1853-ban a szöveg lezárult, illetve félbeszakadt, Dalos Eszti földi élettől való megválását és halálra való készülődését párhuzamosan ábrázolja:
Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
Nem is áll jól semmi dolog kezében;
Éje hosszu, napja bágyadt,
Szive sohajt – csak egy vágyat:
– De suhogjon az a munka! –
Te, halál, vess puha ágyat.
A „tébolyog” ige azonban nemcsak az ő otthontalanságát és „önkívületét” jelzi, hanem Tuba Ferkó „monomániás” önmaga tengelye körüli forgására is visszautal, miközben annak tétovaságát, eltévelyedését (←tovahajtott) is ikerszerűen leképezi, tükrözteti a testiség életképi síkján. A női főszereplő fizikai elerőtlenedése, mely kötelezettségeinek elhanyagolását eredményezi, voltaképp teljesen szinkrónban van a természet „erővesztésével”, az éjszakáknak az őszi napéj-egyenlőséget követő meghosszabbodásával („Éje hosszu, napja bágyadt”). Ez a halálra készülődés azonban itt észrevehetően nem a természet kis-évköri rendjére való kényszerű ráhangolódás: Dalos Esztinek szívéből fakadó vágya, hogy az általa megszólított, megszemélyesített halál ágyába kerülhessék: „Szive sóhajt – csak egy vágyat: […] Te, halál, vess puha ágyat”. A személyes hangnem és a kép intimitása Dalos Eszti részéről vélhetően az elszalasztott nász utáni nosztalgiából fakad – a közbevetett sor viszont a hangutánzóként hasonló, ám itt ellentétes jelentésű sóhajt – suhog összecsengetésével a halált mint kíméletlen kaszást és vele az Arató Szüzet (illetve a tengerihántásnak az aratáshoz lényegileg hasonló rituáléját) idézi meg.
A halálos ítéletnek azonban, melyet a „Nagy Kaszás” munkára serkentésével a közbeszóló is mintegy megerősít – a tizedik szakaszból kiolvashatóan végül maga Dalos Eszti lesz a végrehajtója:
Ködös őszre vált az idő azonban,
Törik is már a tengerit Adonyban;
Dalos Eszter csak nem jött ki:
Temetőbe költözött ki;
– Az a Lombár nagy harangja! –
Ne gyalázza érte senki.
Nem mellékes azonban, hogy öngyilkosságát a történetmondó egy olyan eufemisztikus igével jellemzi, mely nem a halálra, hanem a máshová való eltávozásra utal: „Temetőbe költözött ki”). Az eset vélhetően legalább egy évvel korábban történhetett – hiszen a szöveg arról tudósít, hogy most érkeztünk meg, illetve vissza a ballada tengeritörést követő elbeszélői szituációjának téridő közegébe. Eszerint a tengerihántás ideje a balladában a szeptember végi Mérleg időszakára tehető. Ezt támasztja alá a harangszó beidézését („Az a Lombár[74] nagy harangja”) követően a történetmondó felmentő ítélete is, mely a mérlegelő (isteni) megbocsátásra való felszólításban (illetve az elítélés megtiltásában) fejeződik ki: „Ne gyalázza érte senki”. A harang ugyanakkor, összetett szimbolikájánál fogva a szomszédos jegyekre is vissza, illetve előre utal: angyalformája a Szüzet idézi, hangja Isten hívó szavát jelképezi, mely a magyar népballadákban a Szűz Skorpió-beli mennybemenetelére, krisztusi jegyességére utal (Márton Szép Ilona, Júlia Szép leány); s az ugyancsak a Skorpió havába eső halottak napján (november 2-án) a harangozás a híveket már a húsvéti feltámadásra hangolja rá.[75]
A tizedik szakasz az elbeszélői szituációt Dalos Eszti egy évvel korábbi halálának téridő közegével hozza tehát fedésbe – vagyis a kis-évkörön pontosan egy teljes fordulatot tettünk meg, a Mérleg Skorpióval határos időszakába „érkezve vissza”. A „helyszín” precízebb meghatározása azonban már csak azért sem lehetséges, mivel a precessziós csúszás folytán a Mérleg és a Szűz tulajdonságköre a Skorpióba is áthúzódik (ami a fent említett többi ballada cselekményében is megfigyelhető).
A „regélő” történetmondás egyébként – ahogyan archaikus népballadáink narrációja is – pontosan ezt az átmenetiséget, illetve a tér és az idő szétcsúszását modellezi, amikor összekapcsolja a három idősíkot: a jelenben utólag teret követelő múltat, és a jövőben elérkező jelent. A jelennek drámai értelemben nincs tere ebben a balladában (s a műfajra általában is jellemzően) – csak elbeszélői szituációja van. Dalos Eszti és Tuba Ferkó története – ellentétben a gabonaünnep Frazer vizsgálta szertartásaival – nem rituális-dramatikus formában (újra)játszódik, hanem végigmondódik csupán. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a tengerihántás „szertartása” a múltbeli történés felidézésével és a jelen felől e történésre reflektálva egy sajátosan dramatizált „regélő” elbeszélői formát teremt a szemünk láttára, mely a rituális aktus funkcióját veszi át és tölti be.
Az elbeszélői szituációra külső (szerzői) szemszögből ráláttató keretszakaszok viszont másképpen viszonyulnak az időhöz. Mint láttuk, az első szakaszban a „tűzmáglya” elsősorban nem az elbeszélői szituáció téridő közegét jeleníti meg életképi konkrétságában és/vagy szimbolikusan, hanem a Rákban induló cselekménnyel szemközti Bak közegét. Bár feltehető, hogy a tűzgyújtás itt egyúttal az elbeszélői szituáció Mérleg közegével szemközti Kosra, a Nap újjászületésének (erőben létének) hónapjára is utal, miközben a Rák és a Mérleg közötti misztikus kapcsolat révén a testi–lelki–szellemi sík összetartozása is szemléletes kifejeződést nyer (a Rák szellemiség testi kifejeződése a Bak, lelki kiegészítője a Mérleg szellemiség – melynek, hogy zárjuk a kört, testi megnyilatkozása a Kos).
Mielőtt a balladát záró keretszakaszra ebből a szempontból is visszatérnénk, nézzük meg azt a fordulatot, mely Tuba Ferkó visszatérésével következik be a hónapok kis-évköri rendjében előrehaladó cselekmény és az „állni látszó” elbeszélői szituáció egymáshoz való viszonyában:
Tuba Ferkó hazakerült sokára,
Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;
Ki-kimén a temetőbe
Rossz időbe’, jó időbe’:
– Kuvikol már, az ebanyja! –
»Itt nyugosznak, fagyos földbe.«
A férfi főhős tehát sokára, azaz késve érkezik meg, kerül haza. Lekési saját névünnepét (október 6-át), s vele azt a Mérleg téridő közeget, mely a Rákban (a termékeny anyaságra való érettség életszakaszában) leledző hősnővel családalapításra alkalmas szituációt kínálhatott volna a számára (lévén a Mérleg a Rák „misztikus” párja), esélyt adva rá, hogy mégiscsak létrejöhessen az egyensúlyi állapot, mely alapvető életfeltétel minden megszületendő gyermek számára. Ez az aszinkrónia azonban (mint ahogy azt korábban Dalos Esztinél is megfigyelhettük) itt sem Tuba Ferkó „bűnéből” fakad, hanem abból, hogy a juhok behajtása, a pásztorok elszámoltatása (a juhász-újév kezdete) már a Skorpió havának elejére (az október 26-i Dömötör napra) esik.[76]
Azt a kérdést viszont már nehezebb megválaszolnunk, hogy vajon hol is járhatott Tuba Ferkó az alatt az idő alatt, míg távol volt – hiszen erre vonatkozóan a szöveg szinte semmi támpontot nem ad. Annyit tudunk meg csupán, hogy testi helyváltoztatását, juhainak „tovahajtását” egy érzelmi–hangulati változás előzte meg: „a legelőt megúnta”, majd pedig addigi szellemi tevékenységével, a furulyálással is felhagyott.
Ám minthogy helyváltoztatása előtt a szellemiség síkján a „szűzies” Bak tulajdonságkör jellemezte (a furulyáján átszivárgó Vízöntő hatással kiegészülve), arra a feltételezésre juthatunk, hogy e Bak illetve Szűz tulajdonságkörből való lelki természetű kitörés csak a Nyilas (a Bak misztikus párja), illetve az Ikrek (a Szűz misztikus párja) felé volt lehetséges a számára – vagyis az élettengely, a Tejút irányába. A kozmikus kiútkeresés e „misztikus gyakorlatára” utalhat a Tejút Bak felé eső lejáratának Atair nevű csillaga, illetve annak népi elnevezése, a „Tévejgőjuhász” (lásd Melléklet, 5. ábra);[77] de közvetve ugyanezt bizonyíthatja a női főszereplő Tejútra hangolódása (tébolygása) is, mely ily módon a kettejük kapcsolatában mindkét részről beállott fordulatot jelzi, s képezi le tükörszerűen – a földi történés közegében.
Ezek után már nem meglepő, hogy az imént idézett szakaszban Dalos Eszti és a magzat halálának fizikai valóságához, elföldelt testiségéhez a nyugalom képzete társul – igaz, nem Tuba Ferkó lélekállapotát jelezve (ő ebben a szakaszban lelkileg nem nyilatkozik meg), hanem egy idegen hang tolmácsolásában, a kívülállók érzületét közvetítve: „»Itt nyugosznak, fagyos földbe«”.
Igen érdekes az ugyancsak kívülről érkező „– Kuvikol már, az ebanyja! –” közbeszólás ambivalenciája is. A kuvikoló bagoly mint éjszakai madár egyszerre van otthon a temetőben, a felidézett cselekmény helyszínén, és az elbeszélői szituáció közegében; halálmadár (aki „a kereszténységben […] egyértelműen rossz ómenné lett, s a boszorkányok madaraként vált széles körben ismertté”[78]) és pozitív szerepet játszó lélekvivő: „…egyes helyeken úgy tudják, hogy a születendő gyermek lelkét ő hozza a túlvilágról”.[79] Túlvilágra repülésének képessége pedig nyilván összefügg azzal, hogy az asztrálmitikus hagyományban a Bagoly az Ikrek második Holdháza (lásd Melléklet, 3. ábra), s ily módon a Tejút madara (a hasonló képességgel megáldott sámánok fejdíszén sem véletlenül találunk bagolytollat). Az „ebanyja” kifejezés viszont – ezt mintegy kiegészítendő – egy másik dimenziót is jelez: a Mérleggel szemközti Kosban esedékes újjászületésről, testi feltámadásról, a kutya kihantolásáról ad hírt.[80] S ha utánaszámolunk, Tuba Ferkó és Dalos Eszti Rákban fogant gyermekének a föld közegében valóban a Kosban kellett volna megszületnie!
A tizenegyedik szakasz ily módon, túlmutatva az elbeszélői szituáció téridő közegén, már a tengerihántás Mérleg időszakát követő késő-őszi, télbe hajló Skorpió és Nyilas időszakra készíti föl a hallgatóságot; arra a kis-évköri szituációra tehát, mely legalább egy évvel korábban a (földi és égi) cselekmény lezárulásának téridő közege volt.
A tizenkettedik és tizenharmadik szakaszban – mint azt elemzésünk elején már érintettük – Tuba Ferkó története a lélek síkján folytatódik: a látható külső világtól testi mivoltában elszakadva képessé válik arra, hogy a belső látás, a belső fény útján tájékozódjék, s így keljen át a sötétség, a halál birodalmán – hasonlatosan a mesék és mítoszok napisteneihez, akik a holdistennőre bízva rá magukat születnek újjá, jutnak át a „túlsó partra”. A „Napba öltözött asszony” ellentétpárjaként itt a „Holdba öltözött férfi” jelenik meg előttünk: „Behúnyt szemmel jár-kel a holdvilágon”. E kép ugyanakkor a „halálban” való tartózkodás megjelenítője is, hisz a holdvilágon való járkálás itt ugyanúgy a lábra, a Halakra és a „haláltengelyre” utal (lásd Melléklet, 7. és 10. ábra), mint ahogy korábban, Dalos Eszti esetében a „puha lábán nem teve kárt a talló” sor. A következő fázist, az átváltozást, a női minőséggel való lelki azonosulást s vele az új létállapotba való átjutást jelzi viszont már egyértelműen a következő két sor, melyben a belső látás után a még kifinomultabb érzékszerv, a „szférák zenéjét” érzékelő hallás kap szerepet, s egyúttal az „átkelés” iránya is megneveződik: „Muzsikát hall nagy-fenn messze”.
Ezek után a tizenharmadik szakasz életképi jelenetsora, mely a regélő elbeszélő révülését megzavaró közbeszólás után következik, voltaképp azt teszi csak nyilvánvalóvá, hogy a látható világ felől közelítő külső szemlélő nem éri föl Tuba Ferkó lelki átváltozását. Az „égberagadás” pillanatában szem elől téveszti őt, s megszakítja a történetet. Ez az átváltozás minden bizonnyal a főhős testiségének föláldozódásával is együtt jár – de hogy nem földi halála itt a fontos, azt világosan jelzi, hogy a szövegben említés sem történik róla.
Tuba Ferkó égre való feljutása a testiség síkján két igencsak beszédes földi objektumhoz kapcsolódik: a boglyához és a toronyhoz: „Nosza, Ferkó felszalad a boglyára, / Azután a falu hegyes tornyára”. Miért vajon ez a kettősség? A torony értelmezése egyszerűbb feladatnak látszik: mint az égre törő emberi szellem ősi szimbóluma „égbe nyúló világtengelyként köti össze az eget és a földet”.[81] A torony tetejére való feljutás – akárcsak a szent hegyek megmászása – egyfajta beavatási rítusnak tekinthető. A torony ezen felül a Nyilas téridő egységének szimbolikus megidézője, ami – alakján túl – minden bizonnyal összefügg a vele rokon létra, lajtorja Tejútra utaló ősi képzetkörével is: „Az egyiptomi Nut istennő, aki egyébként magával az életfával, de a Tejúttal is azonosítható, minden földi létező szülőanyja, ég és föld összekötője, s ezért nevének egyik jelentése: létra” (kiem. – P. Á.).[82] Az égre való feljutás célja egy ujgur mítosz szerint ugyancsak az (isten)női minőségtől megszerezhető életerő: „…a hős ötvenfokú létrán hág az égbe, ahol egy asszony inni ad neki – talán az élet vizéből.”[83]
De vajon Tuba Ferkót mi készteti arra, hogy előbb mégis a boglya tetejéről próbáljon Dalos Esztihez feljutni? A lekaszált és boglyába rakott széna az aratás időszakát idézi, azt a kis-évköri Rák időszakot tehát, melyben a ballada története indult. Így a férfi főhős a boglya félkörívén végigszaladva voltaképp a Ráktól az átelleni Bakig jut el, az évkörnek azt a felét „járva be” újra spirituálisan, mely a ballada földi cselekményének fogható téridő közege volt, s mely a dominánsan Rák női minőséget a maga Bak férfi-minőségével összekötötte (illetve szembeállította). A boglya tövének hangalakja egyébként ugyancsak a Bak megkötő erejét jelzi (bog→bak), a termékeny Rákkal szemben a begyűjtés, a tartalékolás, a télre való felkészülés időszakát idézi. Tuba Ferkó azonban, miután „révülésével” a „lélek útjára” lépett, minden jel szerint már nem a kis-évkör menetét követi, hanem a misztikus zodiákus diktálta fordított irányban halad (lásd Melléklet, 9. ábra). Mint láttuk, a metamorfózis fázisában a Halak tudatállapota, szellemisége jellemzi („Behúnyt szemmel jár-kel a holdvilágon”), majd az égi muzsikát meghallva a Vízöntőbe (a Halak misztikus párja) jut át; ezt követi boglyára való felszaladásakor a Bak (a Vízöntő misztikus párja) lelkiség szakasza, majd végül innen a toronyra, azaz a Nyilasba (a Bak misztikus párja) „lép át”, ahonnan tovább már csak az ég felé veheti az irányt a Lélekútján, azaz a Tejúton.[84]
S ha a népmesék történetmondójával ellentétben a ballada regélő-elbeszélője ekkor már szem elől téveszti is őt, és így – akárcsak Tuba Ferkó és Dalos Eszti földi történetében – megint csak az egymásra találás, a beteljesülés, az (égi) nász az, amiről nem tudósíthat, a szerző hozzátoldotta záró szakasz tanúsága szerint elbeszélésével földi szinten mégiscsak célt ér, egyfajta beavatási rítust visz véghez. Erre utal az égi jelenést megelőző életkép, melyben Arany a nyugovóra térő tengerihántókat ábrázolja: „Lohad a tűz, a legények subába – / Összebúnak a leányok csuhába;” Az életképi konkrétsághoz a legények/leányok gondolatpárhuzama és a subába/csuhába hangsúlyos egymásra rímeltetése révén itt (mint ahogy korábban is) magától értetődően adódik hozzá a szimbolikus többlet: míg a legények az állati minőség „lelkét”, a birkák lenyúzott bundáját öltik fel, a leányok a növényi minőséget, a kukorica lefosztott héját, „lélek-burkát” veszik magukra. És ezzel – földi közegben fogható módon nyerve beavatást a halálon túl is folytatódó élet misztériumába – mintegy a történet hőseinek, Tuba Ferkónak és Dalos Esztinek az örökébe lépnek.
***
Arany végleges címadásából e beavatási rítus jelentésváltozása is kiolvasható. 1853-ban a ballada eredeti címe még a Kukorica-fosztás volt, mely – a történet akkori lezárulásával, Dalos Eszti halálvágyának megfogalmazódásával összhangban – e rituális művelet negatív aspektusát hangsúlyozta. Hisz a fosztás egyértelműen a veszteség, a hiány, a pusztulás, a felbomlás (foszlás) kifejezője, mely a „napmáglya” füstjével való hangalaki és jelentésbeli kapcsolata révén e rituális aktus engesztelő áldozat jellegére utal. A második résszel kiegészült ballada megváltoztatott címe, a Tengeri-hántás azonban – az eredeti jelentés szinonimájaként – már a pozitív végkifejlet, az újjászületés, a feltámadás bizonyosságának jelentéstöbbletét is hordozza.
A szóösszetétel első tagja, a tengeri itt nyilvánvalóan nem a növény származásának jelzésére szolgál (ti. hogy a tengeren túlról került hozzánk), hanem azokat az asszociációkat mozgósítja, melyek a tenger szóhoz nyelvünkben kapcsolódnak. Először Jankovics Marcell szófejtését idézzük: „…a magyarban a sokaság, a végtelenség jelzésére a tenger szó járta egykor. Lásd búzatenger, tengernyi sokaság. Ez a szó eredetileg tengert nem is látott népünk körében, csakúgy, mint a mongol, türk népeknél a rokon értelmű és hangzású tengri a ’végtelent’, a megszámlálhatatlan csillagú ’eget’, átvitt értelemben ’Istent’ jelentette. Vö. kínai tien=’ég’, ’isten’; sumer dingir=’csillag’, ’Isten’.[85] A szó etimológiáját kutatva már Czuczor és Fogarasi is hasonló eredményre jutott: „…a rokon hangú teggeri, tengri, tegri szók a mongol nyelvben és a tatár szójárásokban ezt jelentik: ég, istenség, isten; pl. a mongolban uszun tegri vízisten, vizek istene, ghadzar un tegri föld/nek/ istene, ghal un tegri tűz/nek/ istene; továbbá tegri jin edzen ég/nek/ ura, tegri jin oroi ég/nek/ orma, tetőpont /zenit/ stb.”[86]
Megjegyzendő, hogy a teg, a ten és a teng szótövekben e jelentés nyoma ma is kimutatható. A teg és a ten meglátásom szerint a te személyes névmás tőváltozata: tég-ed; teg-ez; ten-magad. Utóbbi jelentése a „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” bibliai hasonlatban eszerint úgy értelmezendő, hogy akit szeretnünk kell, az a másik emberben éppúgy, mint ahogy bennünk is ott lévő isteni rész: ős-ten-mag. A teng tő a ma jobbára negatív értelmű tengődik, tengeti életét ’éppen csak megél valahogy’ igékben fordul elő – kérdés persze, hogy ez az ’éppen csak’ nem a magát istenre bízó ember kegyelmi állapota-e. A teng-leng ikerszó és a tengely főnév igazolni látszik e föltételezést: mindkettő arra utal, hogy az egyensúly, az isteni közép, a világtengely képzete is benne rejlik e szógyökben (mint ahogy tönk szavunk is e tengely mint világfa tövét jelenthette valaha).
A tenger szó tájnyelvi használata ugyancsak meggyőzhet róla, hogy e szó nyelvünkben nemcsak „átvitt értelemben” jelentheti istent: „Te minálunk ezen a tenger napon egy keresztülszalmát se teszel” – vagyis, a szócikkben olvasható értelmezés szerint ’egész istenadta nap’.[87] Az alábbi Erdélyi Zsuzsa gyűjtötte népi imádságot Jankovics Marcell az istenből (azaz: tengerből!) sarjadzó életfa (Jessze fája) jelképeként idézi:
Tengernek közepébe egy aran’fa
Aranyfának aranyágán ül a
Boldogságos Szűz Mária.[88]
Nem kevésbé érdekes azonban a fosztás helyébe került hántás szavunk sem. A hánt ige jelentése Czuczor és Fogarasi értelmezésében ’valaminek hámját, azaz haját, héját, kérgét lehúzza, lefaragja, leszedi’.[89] E szinonimákból is kiolvashatóan a hánt voltaképp a hám gyök alakváltozata; s ezt mindjárt kiegészíthetjük a Czuczornál és Fogarasinál nem szereplő hány alakváltozattal is, melynek mai igei alapjelentése, a ’kiadja magából az ételt’ szemléletesen mutatja, hogy e gyökhöz nyelvünkben nemcsak a felszín, a felhám képzete társul, hanem a teljes körforgásé, mely a test belsejébe, majd onnan kikerülő étel útjának érzékeltetésében plasztikusan meg is jelenik. Lásd: hányja magába az ételt, azaz ’mohón, kapkodva eszik’ (de ugyanez a körforgás-képzet rejlik a ’forgolódik’ jelentésű hánykolódik igealakban is). S ugyancsak a forgás, forgatás, a föld alatti és a föld feletti világ helycseréje tapad képzetként a hánt szóhoz mint a szánt szinonimájához[90] is: „Tarlót hánt: a tarló felső rétegét sekély szántással alulra fordítja.”[91] Nemkülönben érdekes, hogy az ige főnévi alakváltozata, a hant egyaránt jelölheti a földfelszín alatti és fölötti „hámrétegét”. Jelentésköre az Értelmező Szótár szerint: a/ Szántáskor feltört nagyobb rög, földdarab; b/ A sírgödörbe visszahányt nagyobb rög; c/ fű, gyep „Újon ásott sír az, nem nőtte be a hant.” (Arany); […] e/ füves földkupac –„ [A juhász] Gyepes hanton furulyált, legelészett nyája” (Petőfi).
Tehát az eredeti címben szereplő fosztás egyirányú és egyértelműen negatív jelentésével szemben a hántás egyszerre pozitív és negatív értelmű: a héjától való megfosztással ugyanis felszínre hozom, láthatóvá teszem, ami addig a felhám alatt rejtőzött: a termést, a teremtés csodáját, a megtestesült Kukorica-Istent. A hántás ugyanakkor az elhantolást, a vetést, a mag földbe kerülését előkészítő művelet is, mely azonban e balladában úgy vezet rá a halál elkerülhetetlenségére, hogy közben a lakodalmat, termékenységet ígérő piros cső szóbahozásával kézzelfoghatóvá teszi az élet-áldozat értelmét, célját.
Az eredeti címben szereplő kukorica etimológiájára itt nem térnék ki részletesen; de ha a szó hangalakjában benne rejlő körkörösség képzetéből indulunk ki (lásd kukorica), a fosztással összekapcsolva és a történetre vonatkoztatva az eredeti cím metaforikus jelentése az élet ciklikus (növényi) körforgásának az emberi (női) minőség szintjén való megszakadásaként is értelmezhető, mely az 1853-as első verzióban a cselekmény utolsó mozzanataként, Dalos Eszti halálával következett be. A befejezett, végleges balladában a tengerihántás aktusa révén azonban újraindul az élet ciklikus körforgása, mégpedig oly módon, hogy ráhangolódunk az „égi valóra” (ezt a ráhangolódást a szerző és az olvasó között „közvetítő” regélő elbeszélő szavaiból s a „közönség” soraiból érkező közbeszólásokból folyamatosan ki is olvashattuk).
A hántás művelete és az égi (isteni) létszintre való ráhangolódás lényegi azonossága a két szó hangalakjából közvetlenül is kifejthető. Czuczor és Fogarasi szerint az elvont *han gyök a szanszkrit ’minden, ami hangzik’ jelentésű kanból ered, mely nemcsak a magyar kondul, kong szavakban mutatható ki, hanem a hang és a hall (←hanl) azonos tövében is. De ugyancsak a kan tőből származik a latin canto ’énekel’ jelentéssel, ami felfedezhető a magyar kántál ’egyházi szöveget ad elő, énekel’ szóban, melynek ismert egy tájnyelvi hántol alakváltozata is.[92]
Mindazonáltal úgy vélem, Aranyt a cím megváltoztatására nem valamely nyelvészeti megfontolás késztethette (bár elvileg ez sem volna idegen tőle), hanem a ballada élő hangzásvilága, mely a huszonnégy évvel későbbi folytatás ellenére is meglepően egységes képet mutat. S nemcsak a h hangnak az átlagosnál jóval gyakoribb előfordulása szembetűnő a ballada szövegében, hanem az a virtuozitás is, ahogyan a költő e hang szinte teljes „jelentéstartományán” végigskálázik.[93]
Nézzük mindenekelőtt a h hangot tartalmazó szavakat, előfordulásuk sorrendjében: egynehány, hé, hadd, hűvös, hajladozni, puha, hold, helyes, juha, aha, hajt, puha, ha, odahagyta, ruháját, hová, ha, soha, hull, tovahajtott, halvány, harmat, hosszú, sóhajt, suhogjon, halál, puha, harangja, hazakerült, hallja, /nem/ nyughatik, behunyt, holdvilágon, hall, hangja, hé, hegyes, lohad, csuhába.
Czuczor és Fogarasi jelentésfejtését követve így csoportosíthatjuk őket:
a./ lehelést, lélegzést kifejező indulatszók, igék: sóhajt, hé, ha, aha, hadd (itt indulatszó, de etimológiailag a d/ csoportba is besorolható ige, a hagy tőváltozata);
b./ lélegzéssel, fúvással (tágabban: a légmozgással, a levegőben terjedő hangrezgéssel – P. Á.) összefüggő cselekvések, tulajdonságok, tárgyak: hűvös, hajladozni, suhogjon, harangja, halál (←lásd: kilehelli a lelkét), hallja, hall, hangja;
c./ hiányt, (testi–lelki kórállapotot) jelölő igék, tulajdonságok: lohad, behúnyt, halvány;
d./ üres vagy könnyű tárgyak nevei, tulajdonságai, illetve hozzájuk kapcsolódó igék: puha, ruháját, hull, harmat, csuhába; de ide sorolható a hajladoznival közös tövű hajt, tovahajtott ige is, valamint a helyre, úgy is mint üres, (elhagyott) térre, hiányra, (űrre) utaló névszók, határozószók, igék[94]: hadd (lásd az a./ csoportban is), odahagyta, hová;
e./ erősebb lehelléssel, légzéssel járó fölfelé törekvést, magasságot, távolodást, kinyúlást jelölő szavak: hosszú, hegyes, hazakerült (amennyiben a ház is a hegy, halom, hupa közös *h gyökéből származik).
S ha a felsorolt h hangot tartalmazó szavakon végigfuttatjuk képzeletünket, kirajzolódik előttünk az egész történet holdvilágos éjszakai hang-szellem-képe – Tuba Ferkó szemszögéből, az ő története felől villantva föl nemcsak a ballada fő motívumait, hanem Dalos Eszti alakját is. E szavakat összeolvasva kitűnik a férfi főhős jellemzését megelőző rész éteri erotikája, mely Dalos Eszti alakjában (a nappal testiségét s a tűz-elem forróságát kiszűrve) a venerikus tulajdonságok magnetizmusát, a tüzes férfi-minőségre ható „csáberejét” érzékelteti: férfi „indulatszavak”: (szaporán) hé, hadd (lobogjon); női attribútumok: hűvös, hajladozni, puha, hold, helyes. S hogy ebből az álomszerű erotikából (lásd a puha jelző háromszori előfordulását, két esetben tematikusan is az álomhoz kapcsolódva) a vágyott beteljesülés sem hiányzik, az a ballada elejéről és végéről vett három-három egymást követő szót összeolvasva meglátásom szerint nem hagy kétséget: hé, hadd, hűvös – hé, hegyes, lohad.
***
Azt persze lehetetlen megválaszolni, hogy a mindenkori olvasóra vajon a vers zeneiségének ez az „érzéki zsenialitása”[95] hat-e inkább, vagy a látomás, a Lélekútján folytatódó élet bizonyossága, avagy a lét misztériumába való beavatódás evilági rituáléja, a tengerihántás „kézzel fogható” poézise. De bármiképpen érzékeljük is a ballada épp nekünk szóló „üzenetét”, ha Arany regélő elbeszélőjének nyomába szegődünk, az éretté váló ember égi és földi küldetésének korunkra jellemző stációit járhatjuk végig.
S ha elemzésünk konklúziójaként e stációkat csillagmítoszi keretben próbáljuk meg értelmezni, egy olyan téridő-modell rajzolódik ki, melyben a természet kis-évköri menetére sokkal inkább ráhangolódott flórához és faunához képest az ember folyamatos késésben van. Mint a kozmikus szituációra érzékenyebben (a testiség, lelkiség és szellemiség síkján egyidejűleg) reagáló minőség, bizonyos (születésétől fogva) konstans, nevéből is kiolvasható jegytulajdonságai, illetve az előző jegytartomány(ok) tulajdonságkörének késleltetett érvényesülése megnehezítik számára az új életszakaszba való átlépést s a kis-évköri hónapok rendjével való összhangba kerülést is. A másik oldalon viszont az emberi minőséget épp egzisztenciájának ez a „szentháromsága” teszi képessé arra, hogy földi időzavarát és térvesztését (a testiség szintjét) kozmikusan (a lelkiség és szellemiség szintjén) ellensúlyozza, egyenlítse ki.
Archaikus népballadáink szüzséit is a szomszédos jegytulajdonságok egymásra csúszásából adódó átmenetiség és aszinkrónia konfliktushelyzetei jellemzik, teszik drámaivá. A Tengeri-hántásban viszont már egyenesen azt figyelhettük meg, hogy az egész kis-évkör, a jegytulajdonságok teljes köre szerephez jut valamiképpen.
A cselekmény végkifejlete a kis-évkörben a Skorpió időszakából a Nyilasba való átmenetre hangolja rá a tengerihántás résztvevőit (s rajtuk keresztül az olvasót). S ha ezt tekintjük a ballada legfontosabb „üzenetének”, jogos, hogy a kis-évkörben ez a mű képviselje az adott időszakot[96]. A konfliktushelyzet azonban nem itt, hanem a nyárközépi Rák időszakában keletkezik, ahol a női minőség még az előző jegytartományok, az Ikrek és a Bika hatása alatt áll, a férfi minőség pedig az átelleni Bak, illetve a Bakkal szomszédos Vízöntő jegytulajdonságait hordozza. Mindemellett a végkifejlethez, a nem evilági megoldáshoz is kettős irányból közelít a cselekmény: a hősök földi sorsa (a testiség szintje) a kis-évkörön előre haladva a Mérleggel határos Skorpióban (Dalos Eszti), illetve a Nyilasban (Tuba Ferkó) zárul. A férfi főhős azonban valójában a másik irányból, a „lélek útját” követve – a Halakból (a halál közegéből) a Vízöntőn és a Bakon át a Nyilasba hátrálva talál rá a Tejútra (az élet közegére). Mint ahogy Dalos Eszti esetében is a haláltengely és az élettengely (az Ikrek és a Szűz) misztikus kapcsolatának köszönhető, hogy a Tejút atyai közegére ráhangolódva vissza tudja nyerni venerikus (istenszülő) képességét.
A kis-évkörön végigtekintve az emberi minőség szempontjából legmostohább téridő egység itt a Kos, a természet ébredésének hónapja, a Rákban fogant földi gyermek születésének várható ideje (aki azonban, láttuk, a Skorpióban még „növényi magkezdeményként” elpusztul az anyában). Így azután a Kos csak reflektíve, a mérlegbeli elbeszélői szituáció révén van jelen (ahol a közbeszóló nem az emberi, hanem csak az állati minőség feltámadását adja hírül: „Kuvikol már, az ebanyja”).
A zárókép égi nászának metaforája, Tuba Ferkó és Dalos Eszti „furulyálása” a Vízöntő jegyében foganó[97] s a szemközti Oroszlánban testet öltő istenfiút ígér – arra a nagy-évköri időszakra utalva, amikor (a Jézus születésével kezdődő Halak világkorszaka után megközelítőleg 2160 évvel) a Tejút már nem a Bak és a Rák, hanem egy újabb teljes jegytartományt hátrálva a Vízöntő és az Oroszlán téridő egységének tengelye mentén húzódik végig a csillagos égen (lásd Melléklet, 5. ábra).
Vajon mikorra várható akkor az ember „régi nemes alakjában” való újjászületése? Mennyit kell várnunk a „Lesz idő, hogy visszatérhet” jóslatának beteljesülésére? – Arany a ballada zárószakaszában erre a kérdésre szinte életképszerűen fogható választ ad: ő hallja és látja is már, hogy az égen elkezdődött a nász.
1999
***
JEGYZETEK
[1] Ugyanezt az idézetet lásd könyvcímként Csűrös 1994.
[2] Arany 1951a: 330–332.
[3] Ipolyi 1854: 354. „Már itt lent az utolsó csata készül, maroknyi nép az ellenséggel szemközt, midőn egyszerre paripák dobogása és fegyverek moraja hallatszik s fényes hadak némán vonulnak éjente az égen fölfelé, a dicső hadtársak, kik háromszor jövének segítségre, most negyedszer, mint hallgatag szellemek hosszú sorban nyomulnak a csillagos égen keresztül feleik segedelmére s leszállnak ott, hol a kék boltozat ama havasokkal ölelkezik; nincs halandó erő, mely megállhatna a halhatatlanok előtt, rémülés szállja meg a tenger ellenséget s futnak mindenfelé többé hátra sem tekintendők. Azóta áll a székely háborítatlanúl s nem sokára véget ér hű őrködése, midőn a rég elköltözöttek hű unokáihoz mint kalauz csatlakozva, örökségöket széles magyar hont visszafoglalják. A fényes hadak ösvénye pedig, melyet jöttökben s visszatértökben taposának, eltörölhetetlen marad az ég boltozatán, az ő lábaik patkójinak nyomdoka az, mit derült éjjeleken mint tejfehér szalagot látsz tündökleni a magasban, s melynek neve azon órától fogva hadak úta a székelyeknél, melybe tekintve megemlékeznek ők Csabáról és apjáról Eteléről.” Vö: uo. 581.
[4] Lásd Arany 1951a: 530–531.
[5] Arany 1962b: I. 484.
[6] Reviczky 1944: 505–516.
[7] Arany e költeményével feltehetően egy, a Fővárosi Lapokban nem sokkal korábban megjelent cikkre is reflektál, amelynek szerzője szerint az új felfedezések éppen a kételyt erősítik: szaporodnak a kérdések, melyekre „felelni az emberi tudomány ma még képtelen, s ki tudja: lesz-e képes valaha.” Vö: Naprendszerünk harmóniája 1877.
[8] „Nehogy úgy találjon járni / Az a híres tudomány, / Mint ama gyors fénnyel jára, / Mit csillagnak vélt a golyhó, / Ő azt mondá: csak gyúlt pára: / s ím, ma áll, hogy égi bolygó –” Vö: Arany 1962b: I. 483–484.
[9] Uo. 478.
[10] Riedl 1982: 238.
[11] Uo. Az először 1989-ben megjelent gimnáziumi irodalomtankönyvben Szegedy-Maszák Mihály hasonlóan a „kétszólamú, keretes történetmondásra” helyezi a hangsúlyt, s meg sem kísérli az elbeszélt történet interpretálását. Lásd Szegedy-Maszák – Veres – Bojtár – Horváth – Szörényi – Zemplényi 1991: 355. A befogadásra koncentráló „posztmodern” esztétika jegyében Thimár Attila próbálta legutóbb újraértelmezni e balladát, előtérbe állítva az „elbeszélői szituáció (nézőpont és beszédhelyzet)” elemzését, és tudatosan háttérbe szorítva az elbeszélt történetet: „A Tengeri-hántás – magát az elbeszélést jelöli, nem a történetet. Nem Eszti és Ferkó története a fontos, hanem az, hogy a történetet mesélik, az, ahogy a történetet mesélik, és az, ahogy befogadják.” Vö: Thimár 1995: 309–317.
[12] Riedl 1982: 238.
[13] Uo.
[14] Vö: Mohácsy 1993: 323.
[15] Vö: Az esztendő köre 1999: 31. Lásd még: Winkler 1996: 58–67.
[16] Vö: Kallós 1977: 133.
[17] Uo. 88.
[18] Vö: Ószékely népballadák 1999: 89.
[19] Kallós id. mű, 116–117.
[20] A Salpinx címszót lásd Zenei lexikon 1985: 133.
[21] A Tuba címszót lásd Czuczor és Fogarasi 1862–1874: VI. 472.
[22] Uo. I. 1177–1178.
[23] A közös zenélés (a „furulyálás” közismert szexuális szimbolikáján túl) Aranynál, mint a költői alkotás ideál-képe, kezdettől alapmotívum. A „versenyben égő húrok” képzete, mint köztudott, az elveszített költő-társ, Petőfi személyéhez kötődik: „Nem így, magánosan, daloltam: / Versenyben égtek húrjaim; / Baráti szem, művészi gonddal / Függött a lantos ujjain”. A zenélés, dalolás az Őszikékben is igen gyakori motívum: a magányos költői lét, illetve a hangszer mint egyetlen társ által oldott magány jelképes megidézője (Mindvégig, Tamburás öregúr, Naturam furcâ expellas…, Dal fogytán, Még ez egyszer). Az Ünneprontókban viszont, mely közvetlenül a Tengeri-hántás után íródik, a profán zenélés disszonáns, ördögi aspektusa jelenik meg, mely lerombolja az ünnep szentségét.
[24] Az elaggott fülemile című, Aranytól formailag szokatlan prózaversben ugyancsak e népköltészetből ismerős motívum szerepel: „Az elaggott fülemile… hű párját elvesztette, régi dalait elfeledte, megkísérti olykor, de közepén belésül, abba is hagyja…” Arany 1962b: I. 526.
[25] A ballada utolsó, „eltünőben” szava helyett egy korábbi kéziratban „átkelőben” szerepelt. Lásd Arany 1951a: 531.
[26] A Patkánnyal innen indul a 28-as Holdház-rendszer is (lásd Melléklet, 3. ábra).
[27] Csörgő 1999: 8–9.
[28] Pannonius 1953: 119. (Ford. Vas István)
[29] A precesszió jelenségéről lásd Baktay 1942/1989: 44–47.
[30] Jankovics 1988: 117.
[31] Mária neve úgyszintén összefügg a Vénuszéval, amennyiben a ’tenger csillaga’ jelentésű Stella Marisból ered. Lásd erről uo.
[32] Uo.
[33] Érdekes adalék, hogy az indiai mitológia az „Égbolt Vörös Vadkanját” a Marssal azonosítja, aki a Kos havát követő Bika úrnőjével, Vénusszal üli nászát. Lásd erről Jankovics 1989: 89.
[34] Arany asztrológiai műveltségét bizonyítja az a nyelvi bravúr is, ahogyan a Szentivánéji álom fordítójaként a témánkba vágó részletet „magyarítja”. Piramus és Tisbe közjátékáról van szó, akik a darab dramaturgiai alapját képező Ikrek–Nyilas „élettengely” (az erdőben párjukat elcserélő szerelmesek) mellett a merőleges Szűz–Halak „haláltengely” képviselői, s jelenetükkel így a szerencsés nászt veszélyeztető kozmikus hatásokat idézik meg. A hal és a halál szavakkal való játék kedvéért Arany itt egy, az eredetiben nem szereplő sort ad Theseus szájába (lásd kurziválva): „PYRAMUS: »Már meghalék, / »Elpatkolék! / »Lelkem az égbe száll; / »Aludj ki, nyelv! / »Hold, fuss, el, el! / »Hal – ál! hal – ál! hal ál!« [Meghal] [Holdvilág el] THESEUS: Nem hal-áll, hanem ember-áll, mert emberül megállá a sarat.” Vö: Shakespeare 1972: II. 333.; angolul: Shakespeare 1958: 157.
[35] Fercsik – Raátz 1997: 127.
[36] Uo.
[37] A névcsúfolókban szereplő becéző formákban ugyancsak a kerekség és a forgás képzete jelenik meg: „Ferke gyerek / Feje kerek”; „Ferkő, tepertő, / nem vagyok én tekergő.” Uo. 130.
[38] Jankovics 1989: 196.
[39] Toroczkai-Wigand 1988: 31.
[40] „Vénusz a Szűzben »romlásban van« […] ami úgy értendő, hogy méhébe fogadta a fiút […] női volta teljesen anyaságának rendelődik alá”. Jankovics 1989: 222.
[41] Uo. 196.
[42] Uo. 164.
[43] Molnár V. 1998: 85.
[44] Szendrey 1941: 185.
[45] Lásd erről Kós 1979: 472–473.
[46] Pethe Ferenc Pallérozott mezei gazdaság (1805) című könyvét idézi Balassa 1960: 203.
[47] Ugyanakkor az elbeszélői szituáció – a tengerihántásnak a Szűzből a Mérlegbe átnyúló időszakából szemlélve – a szemközti Kos közegét, a Nap újjászületésének időszakát is megidézi. Ez a szemszög azonban csak a ballada második felében aktualizálódik.
[48] Jankovics 1989: 312.
[49] Lásd erről uo. 20.
[50] Lásd Kós 1979: 366–373.
[51] Molnár V. 1998: 89–92.
[52] Uo.
[53] Uo.
[54] Lásd erről Kós 1979: 366–373.
[55] „Az utolsó kévébe bebugyolálják azt a személyt, aki levágja vagy megköti. /…/ Itt a gabonába burkolt személy a gabona szellemét képviseli, pontosan úgy, amint az ágakba vagy levelekbe burkolt ember a fa szellemét.” Vö: Frazer 1998: 277.
[56] A szüzesség elvételéért bosszúálló „öreg szűz”, azaz a holló megidézése itt az első fejezetben elemzett másik Arany-ballada, a Vörös Rébék női főszereplőjét juttathatja eszünkbe.
[57] Magyar népdalok 1975: 316.
[58] Arany 1962b: I. 602.
[59] Frazer 1998: 288–296.
[60] Lásd erről Lőrincz – Pap 1998: 8.
[61] Az állat-alakot öltő gabonaszellem képzete egy más irányú értelmezésre is alapot adhat: „A primitív ember […] természetesnek tartja, hogy a gabona szelleme az érett vetésben levő otthonából kiűzve annak az állatnak az alakjában menekül, amelyet az arató kaszája alatt lehulló utolsó maroknyi vetésből menekülni lát.” Fazer 1998: 299.
[62] Lásd erről a konstellációról Pap 1994: 43–45.
[63] Vö: Pap 1999a: 68.
[64] A pásztorok ősi attribútuma, a furulya voltaképp három jegytulajdonság tartós összefonódásának a jeltárgya. Az asztrálmítoszi hagyomány szerint az atyai minőséget képviselő Vízöntő misztikus (lelki) párja a Bak, míg a Baké a Nyilas, mely mint csillagkép ott helyezkedik el a Tejúton, ahol az atyai minőség – az istenfiú – a Föld közegébe leérkezik. A Krisztus születését követő 2160 évben, miközben a Halak nullpontja felé közeledünk, a Nyilas csillagkép s vele a Tejút a Bak kis-évköri téridő egységén áthaladva egyre inkább a Vízöntő téridő egységét közelíti meg. Így – kozmikus szinten fogalmazva – a testetöltés–testetlenedés balladánkbeli drámájában voltaképp az egymással szöges (90 fokos) ellentétben álló (Ikrek–Nyilas) élettengely és a (Halak–Szűz) haláltengely precessziós „karambola” modelleződik. Lásd ehhez Pap 1999a: 50–52. Valamint a furulya szerepéről a betlehemes hagyományban Uő. 1997: 64.
[65] Az asztrálmitikus hagyományban a szél a Vénusznak feleltethető meg. Lásd a Vénusz Szélcsillag elnevezését.
[66] Elképzelhető, hogy a tej és a telj ugyanúgy a *te, *tö gyök rokon értelmű képzővel toldalékolt forma-variánsa – mint ahogy a tőgy és a tölgy (a Tejút fája) etimológiai kapcsolata is nyilvánvaló (lásd Aranynál: tőgyel azaz ’tejel’ – a Bolond Istókban).
[67] Két strófával az idézett szakasz előtt (4. ének, 93.) maga Toldi Miklós példálózik az oroszlánnal (illetve a főnixszel /a Halak második Holdháza/): „Lám az oroszlánnak van hová megtérhet, / Vár szelídebb nőstény réti csikasz férget: / S én a dicsőségben egyedül mint fénix, / Páratlan elégjek? … Ember vagyok én is.” Vö: Arany 1962: III. 401.
[68] „Az álarcviselés, az elhallgatás, a látszat-élet és a tetszhalál általános sorsként való fölfogása Arany világképének eszkatologikus és transzcendentális sajátságára vet fényt. Értékrendjét jóformán a kezdet kezdetén leleplezi: »Mit az élet megvon, megadják a holtak.« Túl lenni, odaát lenni, a szellem-birodalomhoz tartozni a Toldi szerelme költője számára vágyott állapot, az élet voltaképpeni célja, a szellemi személy beteljesülése.” Vö. Csűrös 1994: 13.
[69] A tövis szimbolikája egyébként a görög és a keresztény hagyományban is a nemi aktushoz, illetve a bűnbeeséshez kapcsolódik. A görög regében a fehér rózsa – a tisztaság, szeplőtelenség jelképe – „akkor vált pirossá, amikor Venus, azaz Aphrodité a haldokló Adoniszhoz futott. Belelépett a rózsatövisbe, és kiserkenő vére a rózsa szirmait vörösre festette.” A keresztény hagyományban a paradicsomi „tövis nélküli rózsa” a bűnbeesést követően vált tövisessé. E szimbólum Assisi Szent Ferenc legendájában is a szexualitáshoz kötődik: „…a szentet testi vágyak gyötörték, s hogy megszabaduljon tőlük, tövisek közé vetette magát. És ekkor csoda történt: kiserkenő véréből rózsák nyíltak.” Jankovics 1989: 241.
[70] Pap 1999a: 120.
[71] Úgy is interpretálható ez, mint az emberélet elsikkasztott Ikrek időszakának utólagos megélése. Dalos Eszti munkára való gyengeségét és Tuba Ferkó udvarlási stílusát „összepárosítva” egy ilyen olvasat is jogos lehet.
[72] A Gyöngy címszót lásd Hoppál – Jankovics – Nagy – Szemadám 1990: 79–80.
[73] A Tejút és a harmat mitikus kapcsolatáról szól az a székelység megőrizte történet, melyben egy másik Arany-ballada, az Ágnes asszony motívumai lelhetőek föl: „»Szépasszony vászna« székelyek szerint a Tejút. E menyecske is [mint ahogy az előző történet női főszereplője – P. Á.] félrekapott, amiért arculcsapták, s letünt a kristálytóba, hol ezer esztendeje vár, éjjelenként kiteregeti vásznát s a kristálytó vizével öntözgeti azt, ami aláperegvén östve és hajnalhasadtakor a harmatot szüli.” Vö: Toroczkai- Wigand 1988: 26–27. Az Ágnes asszony tisztuló lelkületét, eszmélését szimbolizáló nevezetes költői kép és a fenti történetben megelevenedő képzetkör feltűnő hasonlóságot mutat: „Nosza sírni, kezd zokogni, / Sűrű záporkönnye folyván: / Liliomról pergő harmat, / Hulló vízgyöngy hattyu tollán.” Arany 1962b: III. 304.
[74] A Lombár „Ökör neve, melynek szarvai kétfelé kihajlanak, s mintegy a lombához hasonlók”. A lomba: „Falusi suhancok veszedelmes játékneme. Levernek ti. egy vastag cölöpöt, annak felső végére /csapjára/ egy lyuknál fogva keresztbe akasztanak egy hosszú dorongot, két végére ráülnek, és úgy köröskörül forgatják magukat.” A mai körhintára emlékeztető lomba, melynek vízszintes tengelye hasonló a kétfelé hajló ökörszarvhoz – itt nyilvánvalóan jelképes értelmű: a harang tornyának neveként – lévén az ökör a Rák jelzőállata – arra a Rák–Bak tengelyre utal, mely a cselekményben és Tuba Ferkó sorsának alakulásában egyaránt kitüntetett szerepet játszik; a lombár függőleges, „önmaga körül forgó” álló tengelye viszont a férfi főhős kozmikus pozíciójára, Fúrúcsillag-voltára utal. A Lombár megkonduló harangjában így mintegy Tuba Ferkó és Dalos Eszti közös földi végzetének szimbolikus jeltárgya „szólal meg”. A Lombár címszót lásd Czuczor – Fogarasi 1862–1874: III. 1530.
[75] A Harang címszót lásd Hoppál – Jankovics – Nagy – Szemadám 1990: 88–89.
[76] Kós 1979: 366–373.
[77] Toroczkai-Wigand 1988: 36. A magyar betlehemes játékok „Jó pásztora” még azt a kozmikus szituációt idézi, amikor a „tévelygő juhásznak” sikerült lehoznia az „égi mezőkről” a „Kecske karácsonyi újszülöttjét”, Jézust. Az isteni minőség földre való „leszületése” balladánk tanúsága szerint az eredeti program szerint már nem ismétlődhet meg, ám a „kozmikus kiútkeresés” tétje itt is változatlan. Lásd erről Pap 1997: 16–17.
[78] A Bagoly címszót lásd Hoppál – Jankovics – Nagy – Szemadám 1990: 31.
[79] Uo.
[80] A szólásmondásként használatos „Hol van a kutya elásva?” kérdésre a választ ily módon nem is olyan nehéz megadni: a Kossal szemközti Mérlegben (lásd Melléklet, 1. és 3. ábra).
[81] A Torony címszót lásd Hoppál – Jankovics – Nagy – Szemadám 1990: 222–223.
[82] A Létra címszót lásd uo. 141.
[83] Uo.
[84] Ez a különös útirány – melyet az egymásra merőleges (Halak–Szűz) haláltengely és (Ikrek–Nyilas) élettengely folytán joggal nevezhetünk akár keresztútnak is – meglátásom szerint összefügghet a „ferkóságnak” azzal a jellegzetességével, melyet Assisi Szent Ferenc legendájából olvashattunk ki: amikor Krisztus sebei megjelennek a testén, szellemisége voltaképp lelkisége révén lesz ugyanakkor testileg is fogható.
[85] Jankovics 1998: 85.
[86] A Tenger címszót lásd Czuczor és Fogarasi 1862–1874: VI. 209.
[87] A Tenger címszót lásd Magyar tájszótár I–II. 1893–1901: II. 700.
[88] Jankovics 1991: 104.
[89] A Hánt címszót lásd Czuczor – Fogarasi 1862–1874: II. 1386.
[90] A h-/sz/s/zs hangváltakozásra Czuczor és Fogarasi több hasonló példát is idéz: hápog–sápog; hervad–sorvad; hínár–zsinár. A H címszót lásd uo. 1260–1262.
[91] A Hant címszót lásd A magyar nyelv értelmező szótára I–VII. 1959–1966: III. 99.
[92] A Hánt címszót lásd uo. A hánt szóból egyébként a h/s/sz/zs/s hangváltakozás révén is eljuthatunk a lent és a fent világa közötti, hang útján történő kapcsolatfelvétel képzetköréhez. A hánt szinonimikus alakváltozata, mint láttuk, a szánt, melyhez nemcsak alakilag, de jelentésében is hozzákapcsolódik a szent szó (lásd fölszentel ’használatba vesz’) E szónak az éneklésre, zenélésre utaló „hangzó” alakváltozatai is vannak: zendül, csendül; lásd még az angolban az azonos eredetű saint ’szent’ szó ’hang’ jelentésű sound alakváltozatát.
[93] Hasonlóan az V. Lászlóhoz (1853) vagy A walesi bárdokhoz (1857), melyeknek cselekménye a két király hallucinációjára, vagy úgy is mondhatnánk, hogy magára a h hangra „épül”.
[94] Ez a jelentés feltehetően az ’üresség’ fogalmát jelölő szanszkrit há, had, hal, ha tövekre vezethető vissza. Lásd Czuczor – Fogarasi 1862–1874: II. 1260–1262.
[95] Ezt a kifejezést, mint köztudott, Kierkegaard használta Mozart Don Giovanni című operájára, a „zenei-erotikus” fogalma kapcsán, annak az újkori európai vándorszüzsének a megzenésített változatát elemezve, melynek középpontjában kezdettől az antik Erósz hanyatlása áll. Lásd Kierkegaard 1972.; valamint Molina A sevillai szédelgő és a kővendég (1630) című drámáját. In: Örök Don Juan 1968. 11–93.
[96] Lásd erről Az esztendő köre 1999: 31.
[97] A Vízöntőben esedékes égi nász a keresztény hagyományban Mária eljegyzésének január 23-i ünnepeként (lásd Kánai menyegző) jelenik meg, mint a nagyfarsangkor esedékes parasztlakodalmak „égi mása”. „Perugia városában a mai napig őrzik Mária jegygyűrűjét, hogy megszenteltessék az, hogy egész lehessen házaséletük.” Molnár V. 1998: 37.
SZAKIRODALOM
Az el nem ért bizonyosság. Elemzések Arany lírájának első szakaszából, 1972. Szerk. Németh G. Béla. Budapest, Akadémiai.
Az esztendő köre, 1999. Érd, Örökség Könyvműhely.
Bagoly Csilla 1997. Tetemrehívás (Egy öngyilkosság szövegnyomozása). Új Holnap, 9, 39–62.
Bahtyin, Mihail 1986. Beszédelméleti jegyzetek. In: Uő: A beszéd és a valóság. Budapest, Gondolat, 515–547.
Bak Róbert 1938. József Attila betegsége. Szép Szó, 1–2, 105–115.
Baktay Ervin 1942/1989 [reprint]. A csillagfejtés könyve. Budapest, Szépirodalmi.
Baktay Ervin 1981. India művészete. Budapest, Képzőművészeti Alap.
Balassa Iván 1960. A magyar kukorica. Budapest, Akadémiai.
Balogh László 1969. József Attila. Budapest, Gondolat.
Bartók János 1983. József Attila és Bartók két találkozása. Új Írás, 4, 106–111.
Bárczi Géza 1982. A Halotti beszéd nyelvtörténeti elemzése. Budapest, Akadémiai.
Bárczi Ildikó 1996. Elefánt. In: Neolatin irodalom Európában és Magyarországon. Szerk. Jankovits László, Kecskeméti Gábor. Pécs, Janus Pannonius Tudományegyetem, 201–204.
Bencze Lóránt 1996. A szóképek, az alakzatok és a metafora alkotás. In: Hol tart ma a stilisztika? Szerk. Szathmáry István. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 234–309.
Beney Zsuzsa 1999. A gondolat metaforái. Esszék József Attila költészetéről. Budapest, Argumentum.
Bergson, Henri 1930/1987 [reprint]. A teremtő fejlődés. Ford. és bev. Dr. Dienes Valéria. Budapest, MTA.
Berze Nagy János 1929. Magyar szólásaink és a folklore. Etnographia XL. 153–161.
Berze Nagy János 1982. Nap és tükör. Pécs, Baranya Megyei Tanács.
Bíró Lajos 2001. „Kerek Isten fája” (A magyar ősvallásról). Magyarország, szerzői kiadás.
Black, Max 1962. Models and Metaphors. Ithaca, Cornell University Press.
Bókay Antal 2001. Határterület és senkiföldje. Az én geográfiája az Eszmélet XII. szakaszában. In: Újraolvasó…(a tanulmánykötet adatait lásd e címszó alatt)158–171.
Bosnyák Sándor 1974. Meddig élt a „Napisten”? Művészet, 9, 46–47.
Csörgő Zoltán 1999. A jegy szimbóluma – a Rák. Javaslap, 6, 8–9.
Csűrös Miklós 1994. „Lesz idő, hogy visszatérhet”. Jegyzetek Arany János és a századforduló korszerűségéről. Budapest, Kráter Műhely Egyesület.
Csűrös Miklós 1995. Arany János: Pázmány lovag. Gondolatok Arany „víg balladájáról”. Studia Litteraria, 51–58.
Dávidházi Péter 1992. „Húnyt mesterünk”. Arany János kritikai öröksége. Budapest, Argumentum.
Daleth, Yliaster – Gwyddbwyll, Rhiannon 1994. A tündérek hagyatéka. Budapest, Édesvíz.
Druzsin Ferenc 1992. „Eposzi hitel” – népi hiedelmekből. A Toldiról és a Bolond Istók első énekéről. Magyartanítás, 5, 10–14.
Eisemann György 1990. Az Arany-balladák tragikumához. Új Írás, 9, 100–111.
Eliade, Mircea 1994–1996. Vallási hiedelmek és eszmék története I–III. Ford. Saly Noémi; szerk. Puskás Ildikó, Voight Vilmos; utószó: Simon Róbert. Budapest, Osiris.
Eliade, Mircea 1998. Az örök visszatérés mítosza avagy a mindenség és a történelem. Budapest, Európa.
Farkas József 1995. A pneumatikus ember. Budapest.
Filoramo, Giacomo 2000. A gnoszticizmus története. Budapest, Hungarus Paulus–Kairosz.
Fodor András 1980. „Futtam, mint a szarvasok”. Tiszatáj, 4, 16–19.
Fodor András 1993. A Cantata profana szövegének költői fordítása. Forrás, 3, 57–64.
Fónagy Iván 1999. A költői nyelvről. Budapest, Corvina.
Franz, Marie-Louise von 1993. Az individualizáció folyamata. In: C. G. Jung: Az ember és szimbólumai. Budapest, Göncöl, 157–230.
Frazer, James George 1998. Az aranyág. Budapest, Osiris–Századvég.
Frejdenberg, Olga [Фрейденберг] 1982. Мeтафора. In: Поэтика. Труды русских и советских поэтических школ. Szerk. Gyula Király, Árpád Kovács. Budapest, Tankönyvkiadó, 61–78.
Füst Milán 1967. Jegyzetek József Attiláról. In: Uő: Emlékezések és tanulmányok. Budapest, Magvető, 491–495.
Fűzfa Balázs 1994. Közelében a télnek. A kommunikáció és az erotika szerepe Arany János néhány balladájában. Életünk, 837–843.
Grandpierre Attila 2002. Az élő világegyetem könyve. Budapest, Válasz.
Gyertyán Ervin 1970. József Attila. Budapest, Szépirodalmi.
Hamvas Béla 1988. Scientia Sacra. Budapest, Magvető.
Hansági Ágnes 2001. Diszkusszió nélküli vita: néma-játék. A Klárisok-vita mint hatástörténeti paradigma. In: Újraolvasó…(a tanulmánykötet adatait lásd e címszó alatt) 209–121.
Harkai István 1994. Árgyélus nyomában. In: Csodakút. Szerk. Pap Gábor. Budapest, Pontifex, 159–164.
Heidegger, Martin 1994. „…költőien lakozik az ember…” Válogatott írások. Budapest–Szeged, T-Twins Kiadó–Pompeji.
Hervay Tamás (évszám nélkül). A Napút – avagy a zodiákus, az állatöv és az évkör… (=MaGeRő füzetek, 3).
Héderváry Péter 1981. Évezredek, vulkánok, emberek. Budapest, Kossuth.
Hinnels, R. John 1992. Perzsa mitológia. Budapest, Corvina.
Horger Antal 1931. A magyar igeragozás története. Szeged.
Horváth Kornélia 1999. Nyelv és szubjektum a lírában (Oszip Mandelstam és József Attila költészetéből vett példákkal). In: A szótól a szövegig és tovább. Tanulmányok az orosz irodalom és költészettan köréből. Szerk. Kovács Árpád és Nagy István. Budapest, Argumentum, 165–202.
Humboldt, Wilhelm von 1985. Humboldt válogatott írásai. Ford. Rajnai László; jegyzetek és utószó: Telegdi Zsigmond. Budapest, Európa.
Illyés Gyuláné 1987. József Attila utolsó hónapjairól. Budapest, Szépirodalmi.
Ipolyi Arnold 1854/1987 [reprint]. Magyar Mythológia. Pest, Heckenast Gusztáv / Európa.
Jankovics Marcell 1989. Jelkép-kalendárium. Budapest, Panoráma.
Jankovics Marcell 1991. A fa mitológiája. Debrecen, Csokonai.
Jankovics Marcell 1996. A Nap könyve. Debrecen, Csokonai.
Jankovics Marcell 1998. Mély a múltnak kútja. Debrecen, Csokonai.
Jung, Carl Gustav 1993. Aion. Adalékok a mély-én jelképiségéhez. Ford. Viola József. Budapest, Akadémiai.
Jung, C. G. 1997. A szellem szimbolikája. Ford. Bodrog Miklós, Halasi Zoltán. Budapest, Európa.
Kákosy László 1984. Fény és káosz. Budapest, Gondolat.
Kálmány Lajos 1885. Boldogasszony ősvallásunk istenasszonya. Budapest, Akadémiai.
Kálmány Lajos 1914. Néphagyományunk hollója. Hagyományok 2, Vácz.
Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor 1979. A szó, amely a műalkotásban saját keletkezésének szerepét játssza. József Attila költészetének egy jellemző vonásáról. Literatura, 1, 87–97.
Kelemen József 1937. Egyedem, begyedem (folklorisztikai és nyelvészeti tanulmány). Szeged.
Kemény Katalin 1990. Az ember, aki ismerte a saját neveit. Széljegyzetek Hamvas Béla Karneváljához. Budapest, Akadémiai.
Kerényi Károly 1995. Az égei ünnep. Budapest, Kráter.
Kierkegaard, Søren 1972. Mozart Don Juanja. Budapest, Magyar Helikon.
Király Gyula 1983. Reneszánsz és XIX. század – Hamlet és Raszkolnyikov. In: Uő: Dosztojevszkij és az orosz próza. Budapest, Akadémiai, 285–318.
Kortársak József Attiláról (1922–1945) I–III. 1987. Sajtó alá rend. és jegyz. Tverdota György; szerk. Bokor László. Budapest, Akadémiai.
Kós Károly (ifj.) 1979. Eszköz, munka, néphagyomány. Bukarest, Kriterion.
Kovács Árpád 1999. A költői beszédmód diszkurzív elmélete. In: A szótól a szövegig és tovább. Tanulmányok az orosz irodalom és költészettan köréből. Szerk. Kovács Árpád, Nagy István. Budapest, Argumentum, 11–66.
Kovács Árpád 2002. A filológiai aktus. Literatura, 4. 395–426.
Kulcsár Szabó Ernő1995. A magyar irodalom története 1945–1991. Budapest, Argumentum.
Kulcsár Szabó Ernő 2001. „Szétterült ütem hálója”. Hang és szöveg poétikája: a későmodern korszakküszöb József Attila költészetében. In: Újraolvasó…(a tanulmánykötet adatait lásd e címszó alatt) 15–41.
Kulcsár-Szabó Zoltán 2001. Utak az avantgarde-ból. Megjegyzések a későmodern poétika dialogizálódásának előzményeihez Szabó Lőrinc és József Attila korai költészetében.
In: Újraolvasó…(a tanulmánykötet adatait lásd e címszó alatt) 91–108.
László Ferenc 1980. Bartók Béla. Bukarest, Kriterion.
Lendvai Ernő 1964. Bartók dramaturgiája. Színpadi művek és a Cantata profana. Budapest, Zeneműkiadó Vállalat.
Levendel Júlia – Horgas Béla 1970. A szellem és a szerelem (József Attila világképe). Budapest, Gondolat.
Lotman, Jurij – Uszpenszkij, Borisz [Лотман – Успенский] 1973. Миф – имя – культура. In: Труды по знаковым системам, 6, 282–303. Magyarul: Mítosz – Név – Kultúra. Ford. Pálfi Ágnes. Kultúra és Közösség, 1988. 1, 3–19.
Lotman, Jurij 1994. A szüzsé eredete tipológiai aspektusból. Ford. Klausz Ildikó és Pálfi Ágnes. In: Kultúra, szöveg, narráció. Orosz elméletírók tanulmányai. Szerk. Kovács Árpád, V. Gilbert Edit. Pécs, Janus Pannonius Egyetem, 82–118.
Lotman, Jurij 2002. Történelmi törvényszerűségek és szövegstruktúra. In: Kultúra és intellektus. Jurij Lotman válogatott tanulmányai a szöveg, a kultúra és a történelem szemiotikája köréből. Ford., szerk., elő- és utószó: Szitár Katalin. Budapest, Argumentum, 123–148.
Lőrincz Csongor 2001. Allegorizáció és jelcserélgetés József Attilánál. In: Újraolvasó…(a tanulmánykötet adatait lásd e címszó alatt) 122–141.
Lőrincz Ibolya – Pap Gábor 1998. A János vitéz és a Tarot (=A magyar irodalom gyöngyszemei csillagmítoszi foglalatban). Érd, Örökség Könyvműhely.
Lükő Gábor 1942/1987 [reprint]. A magyar lélek formái. Budapest, Exodus / Pécs, Baranya Megyei Könyvtár.
Magyar Nyelvőr III. 1874. Szerk. Szarvas Gábor. Budapest.
Magyar Nyelvőr IV. 1875. Szerk. Szarvas Gábor. Budapest.
Majoros Valéria 1981. A „Medáliák”-ról. In: Költőnk és korunk. Tanulmányok József Attiláról. Szerk. Fenyő D. György, Gelmiczky György. Budapest, 275–286.
Menyhért Anna 1988. Talán eltűnik hirtelen… Egy József Attila-vers „én”-je. Literatura, 1, 52–60.
Meletyinszkij, Jelezar 1985. A mítosz poétikája. Budapest, Gondolat.
„Miért fáj ma is?” Az ismeretlen József Attila 1992. Szerk. Horváth Iván, Tverdota György. Budapest, Balassi, Közgazdasági és Jogi Kiadó.
Miklós Tamás 1988. József Attila metafizikája. Budapest, Magvető.
Molnár V. József 1998. Kalendárium. Az esztendő körének szokásrendszere. Érd, Örökség Könyvműhely.
Móser Zoltán 1981. Bartók és József Attila. Tiszatáj, 3, 44–52.
Nagy Mihály Tibor 1994. Tündér Ilona és a csillagok. In: Csodakút. Szerk. Pap Gábor. Budapest, Pontifex, 151–158.
Nagy Zsófia 2002. Antik Érosz és barokk érzékiség. Irodalomtudomány, 1–2, 200–216.
Naprendszerünk harmóniája 1877. (jegyzi: H. P.) Fővárosi Lapok, május 9.
Nemes Nagy Ágnes 1974. József Attila: Eszmélet. In: Miért szép? Budapest, Gondolat, 326–334.
Nemes Nagy Ágnes 1984. A hegyi költő. Budapest, Magvető.
Németh Andor 1989. József Attiláról. Budapest, Gondolat.
Németh G. Béla 1987: Még, már, most. József Attila egy kései verstípusáról: az idő- vagy létszembesítő versről. In: Uő: Hosszmetszetek és keresztmetszetek. Budapest, Szépirodalmi. 297–314.
Németh László 1967. Nincsen apám, se anyám. In: Uő: Két nemzedék. Budapest, Magvető és Szépirodalmi, 270–273.
Nyilasy Balázs 1998. Arany János. Budapest, Korona.
Odorics Ferenc 2001. Az Eszmélet újraolvasása. In: Újraolvasó (a tanulmánykötet adatait lásd e címszó alatt) 172–179.
Pap Gábor 1990: Csak tiszta forrásból. Adalékok Bartók Cantata profanájának értelmezéséhez. Budapest, Kós Károly Egyesülés.
Pap Gábor 1992.: A Napút festője – Csontváry Kosztka Tivadar. Debrecen, Pódium Műhely Egyesület.
Pap Gábor 1993. Jó pásztorok hagyatéka. Debrecen, Magányos Kiadó.
Pap Gábor 1994. Népmeséink és az évkör. In: Csodakút. Szerk. Pap Gábor. Pontifex, 9–56.
Pap Gábor 1997. Karácsony a magyar csillagos égen. Debrecen, Főnix.
Pap Gábor 1999a: Csak tiszta forrásból. Adalékok Bartók Cantata profanájának értelmezéséhez. 2. kiadás, Debrecen, Magányos Kiadó.
Pap Gábor 1999b: Hazatalálás. Művelődéstörténeti írások. Budapest, Püski.
Pap Gábor 2000. Nefelejts. Emlékezetre méltó dolgok népmeséinkről, csillagainkról, sorsunkról. Érd, Örökség Könyvműhely.
Pap Gábor – Szabó Gyula 1999. Az ember tragédiája a nagy és a kis Nap-évben. Érd, Örökség Könyvműhely.
Pauler Ákos 1933. Bevezetés a filozófiába. Pécs, Danubia.
Pálfi Ágnes 1985. A szabadvers metrikai és poétikai megközelítéséhez. Tinyanov verselmélete magyarul. A versforma szukcesszivitása József Attila Külvárosi éj című költeményében. Irodalomtörténeti Közlemények, 2, 218–233.
Pálfi Ágnes 1997a. Puskin-elemzések. Vers és próza (=Modern Filológiai Füzetek). Budapest, Akadémiai.
Pálfi Ágnes 1997b. Szili József: Arany hogy istenül. Az Arany-líra posztmodernsége. Literatura, 3, 327–332.
Pálfi Ágnes – Turcsány Péter 1984a. Arany Toldija és a magyar verselés története. Irodalomtörténeti Közlemények, 3,
361–371.
Pálfi Ágnes – Turcsány Péter 1984b. A verselés műfaji szemantikája Arany János Toldijában. Irodalomtörténet, 4, 936–955.
Pálfi Ágnes 2001. Hová vezetnek a vadnyomok?(Bartók Cantata profanájának motívumai József Attila költészetében). In: Újraolvasó (a tanulmánykötet adatait lásd e címszó alatt) 186–208.
Pálfi Ágnes 2002. „A tárgy nyelve és a nyelv tárgya”. Meditáció a költészet természetéről. Polísz, április–május, 69–71.
Pálfi Ágnes 2009a. Világirodalom előadás II. jegyzetei, 1–99. www.magyarszak.uni-miskolc.hu
Pálfi Ágnes 2009b. Az újkori európai irodalom „héroszai” és az evangéliumi hagyomány. Szín, 14/5, 117–136.
Pálfi Ágnes 2010. Athleta Christi – utópisztikus (?) világkép. In: Utópiák – ellen-utópiák. Budapest, L’Harmattan,. 51–74.
Piaget, Jean 1977. Szimbólumképzés a gyermekkorban. Ford. és bev. Mérei Ferenc. Budapest, Paulus Hungarno/Kairos.
Potyebnya, Alekszandr 2002. Jegyzetek a szóbeliség elméletéből. In: Poétika és nyelvelmélet (=Diszkurzívák). Szerk. Kovács Árpád. Budapest, Argumentum, 147–191.
Remenyik Zsigmond 1965. Költő és valóság. Budapest, Magvető.
Reviczky Gyula 1944. Humor és materializmus. In: Uő: Összegyűjtött művei. Budapest, Atheneum, 505–516.
Ricoeur, Paul 1955. Bubliai hermeneutika, Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont.
Ricoeur, Paul 1999. Válogatott tanulmányok. Budapest, Osiris.
Riedl Frigyes 1982. Arany János. Budapest, Szépirodalmi.
Róheim Géza 1918. Psychoanalysis és ethnologia. In: Ethnographia. Szerk. Dr. Sebestyén Gyula. Budapest, Magyar Néprajzi Társaság, 49–90. és 206–245.
Róheim Géza 1984a. A bűvös tükör. Válogatta, utószó és jegyzet: Verebélyi Kincső. Budapest, Magvető.
Róheim Géza 1984b. A magyar sámánizmus. In: Uő: Primitív kultúrák pszichoanalitikus vizsgálata. Budapest, Gondolat, 171–228.
Rostás-Farkas György – Karsai Ervin 1992. Cigány mese- és mondavilág. Apám meséi I. Budapest, Rostás-Farkas György kiadása.
Sára Péter 1999. Ősi szavaink nyomában iráni és turáni tájakon. Budapest, Püski.
Solymossy Sándor 1991. A „vasorrú bába” és mitikus rokonai. Budapest, Akadémiai.
Szabolcsi Miklós 1998. „Kész a leltár”. József Attila élete és pályája 1930–1937. Budapest, Akadémiai.
Szabolcsi Miklós 1992. „Kemény a menny”. József Attila élete és pályája 1927–1930. Budapest, Akadémiai.
Szász Ilma [évszám nélkül]. A ponttól a mandaláig. Art Bt.
Szendrey Ákos 1986. A magyar néphit boszorkánya. Budapest, Magvető.
Szendrey Zsigmond 1917. Szalontai babonák Arany műveiben. In: Ethnográfia. Szerk. Dr. Sebestyén Gyula. Budapest, Magyar Néprajzi társaság, 138–139.
Szendrey Zsigmond 1941. A tavasz, nyár és az ősz ünnepköreinek szokásai és hiedelmei. Karcag, Klny. az Ethnográfia – Népéletből.
Széles Klára 1980. „…minden szervem óra”. József Attila költői motívumrendszeréről. Budapest, Magvető.
Szilágyi Péter 1971. József Attila időmértékes verselése. Budapest, Akadémiai.
Szili József 1996. Arany hogy istenül. Az Arany-líra posztmodernsége. Budapest, Argumentum.
Szmirnov, Igor [Смирнов] 1985. Два типа рекуррентности: поезия vs. проза. Wiener Slawisticher Almanach. B. 15.
Szörényi László 1989. Epika és líra Arany életművében. In: Uő: „Multaddal valamit kezdeni” (=JAK füzetek, 45). Budapest, Magvető, 164–207.
Szuromi Lajos 1997. József Attila: Eszmélet. Budapest, Akadémiai.
Tamás Attila 1967. Miért éppen a Medvetánc lett kötetcímadóvá? Tiszatáj, 12, 1147–1152.
Téchy Olivér 1986. Buddha. Budapest, Gondolat.
Thimár Attila 1995. Arany János: Tengeri-hántás. Literatura, 3, 309–317.
Thomka Beáta 1994. Metafora, interpretáció, teória. Literatura, 2, 204–212.
Török Gábor 1979. Költői rébuszok. Budapest, Magvető.
Trentai Gábor 1992. József Attila egyénisége és öngyilkossága. Új Elixír, november 31–35.
Tverdota György 1987. Ihlet és eszmélet. Budapest, Gondolat.
Tverdota György 1999. József Attila. Budapest, Korona.
Tverdota György 2002. A tizenkettedik. – Korszerűtlen elmélkedések József Attila Eszmélet-ciklusának XII. verséről. Tiszatáj (diákmelléklet), április.
Újraolvasó. Tanulmányok József Attiláról 2001. Szerk. Kabdebó Lóránt, Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár-Szabó Zoltán, Menyhért Anna. Budapest, Anonymus.
Vágó Márta 1978. József Attila. Budapest, Szépirodalmi.
Viski Károly 1913. A szalontai nép nyelvéből. Magyar Nyelvőr, Klny.
Winkler Zoltán 1996. „Akarta a fene”, avagy Arany János balladái asztrálmitikus kutatások fényében. Hunnia, 3, 58–67.
Melléklet
Illusztráció: A könyvborító részlete
Ezek is érdekelhetik!
G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (V./V) →
G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (IV./V) →
G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (III./V) →
