Nágárdzsuna: A Középút alapverseiből (Mulamadjamaka-káriká)
*
Boldogh Dezső
Nágárdzsuna, a buddhizmus mahájána irányzatának egyik elismert tanítója volt, valószínűleg az I., vagy a II.-III. században tevékenykedett Indiában. Életéről nem sokat lehet tudni, a róla szóló legendák viszont kimerítően gazdagok, ezek közül is leghíresebb Kumáradzsíva, V. sz.-ban kínaira fordított műve. Rengeteg könyvet írt, leghíresebb alkotása, a Mulamadjamaka-káriká (A Középút alapversei, továbbiakban: MK). A többi analitikus, logikai írás, voltaképpen ennek a műnek a kommentálása. Néhány dicsőítő költeménye is létezik, leghíresebb közülük a Négy himnusz. Más stílust képviselnek rövidebb értekezései, episztolái, pl. barátjához Gautamíputra királyhoz írt Drágakőfüzér, és a Baráti levél. Nágárdzsuna a mahájánán belül a madhjamaka irányzat képviselője, ami, főként a tibeti buddhizmusban később betöltött termékenyítő szerepe miatt, az egyik legfontosabb iskolának számít. Főművének kommentárjait tekintve is jelentős szerepet játszott a tibeti kánon kialakításának Tandzsur (Bsztan-’gjur) részében. Néhány munkáját már a IX. sz.-ban lefordították tibetire, azonban számukra szélesebb körben csak a második térítés során vált ismertté a nagy tanító neve, Hasumati és Pa-chab Nyi-ma-gragsz révén. A tibeti kánonba felvett MK alapszöveg Csandrakírti változtatásainak keze nyomát viseli, így a fejezetek címei, hosszúságai több helyen megváltoztak.
Nágárdzsuna az egyik első olyan szerző a buddhizmus történetében, akinek filozófiai kifejtései kommentárok nélkül nehezen érthetőek. Munkásságát illetően, főként a nyugati kutatók köreiben, mai napig, kétféle alapvető hozzáállás létezik. Az első szerint, fő műve, önmegsemmisítő logikája következtében, az eredeti buddhizmus „nihilizmus” felé való elhajlása. A másik álláspont akár vitathatja, vagy sem e kritikai észrevételek jogosságát, de Nágárdzsuna szerepét mindezek ellenére magasra értékeli, nem csupán a buddhizmus, hanem mindenkori gondolkozás történetében is.
Annak ellenére, hogy jó pár száz évvel korábbra datálható a görög filozófia fénykora, úgy tűnik, hogy néhány görög gondolkozó, ismeretelméleti vizsgálódásai során, bár teljesen eltérő eszmei és kultúrkörnyezeti háttérrel, szinte megelőlegezte Nágárdzsunát. Három nevet lehetne említeni: Parmenidészt, az iskolájához tartozó eleai Zénónt, illetve a szofista Gorgiászt. Sokkal inkább kortársai ők Nágárdzsunának mint pl. a hozzá időben közelebb eső szkeptikusok és sztoikusok, vagy akár Plotinosz. Gorgiász „A nemlétezőről avagy a természetről” c. művében lefektetett megállapításai, és azoknak logikai kibontása az emberi tudás megbízhatatlanságáról és ezáltal a megismerés abszolút lehetetlenségéről, néhány helyen majdnem olyan mintha maga Nágárdzsuna írta volna. Az eleai Zénón mozgást cáfoló apóriái szintén érdekes, tanulmányozásra érdemes hasonlóságokat mutatnak az MK II. fejezetével, amely a „jövés-menés vizsgálatáról” szól.
A jelen írás az MK XXIV. fejezetéből közöl újra fordított részleteket, amelyik a négy nemes igazság témakörét kutatja madhjamaka szempontból. Az eredeti kötet összeállítója, Fehér Judit szerint, ezt a fejezetet megkülönböztetett figyelem illeti meg, mivel Nágárdzsuna szándéka az, „hogy az üresség jelentését tisztázva megértesse velünk, hogy az üresség ténye nem mond ellent sem Buddha tanításainak, sem a mindennapi szokványos tapasztalatainknak.” ([1]) Az első hat szakasz az opponens ellenvetéseit mutatja be, aki valószínűleg egy szarvásztivádin irányzatot követő szerzetes, és úgy gondolja, hogy az üresség ilyen jellegű koncepciója a buddhista alaptanítások igazságát veszélyezteti. Tételei a következők: 1. Ha minden üres, akkor Nágárdzsuna számára a Négy Nemes Igazság érvényét veszti, hiszen sem keletkezés sem elmúlás nem létezik. 2. A Négy Nemes Igazság nélkül a megvalósítási út járhatatlan. 3. Ennélfogva a Négy Nemes Eredmény /gyümölcs/ és az azokat elértek, ill. a törekvők szerepe is kérdéses. 4. A gyülekezet és maga a szent tan szintén. 5. Ha mindez így van, akkor Nágárdzsuna elveti a Felébredett egykori személyét /kinyilatkoztatásait/ és a Három Drágakövet. 6. Valamint minden okozatiságot, a jót és a rosszat és a gyakorlás értelmét.
Először a nyers, a tibeti nyelvű változat szó szerinti jelentés(ei)hez lehetőleg közel álló újra fordítást olvashatjuk, utána a sűrített, az eredeti versformát követni próbáló átírás, majd a magyarázat következik.
*
Nágárdzsuna: A Középút alapverseiből
Válaszok:
7. „E beszéded alapján, /azt mondom/, hogy az üresség értelmét, /önmaga általi/ jelentését nem fogod fel, ezért szenvedsz ennyire/pusztítod magad/.”
Beszélsz, de az üresség
értelmét be nem látva
azt fel sem foghatod, így
gyötrődsz csak, s ölöd magad.
Mivel Nágárdzsunát a legsúlyosabb vádakkal illették, meg kell magyaráznia a tanításait. A következőkből kiderül, hogy másfajta üresség-fogalmat használ mint az opponens, akinek érveit csak puszta öngyötrésnek tartja.
8. „A Felébredettek tanai kétféle igazság szerint választhatóak szét: Az evilági képzelgés/szubjektív igazság, / , ill. a tan igazsága alapján.”
Igazságod tévedés,
képzelgés és vágyvilág,
más a Bölcseké, mert mind
Felébredettként ítél.
A kétféle igazság további értelmezése, nem csak az opponens számára, hanem a madjamaka iskolákon belül is később eltérő finomításokat eredményezett /prászangikák, ill. szvátantrikák/. Nágárdzsuna a 9.-10. szakaszban csak annyit mond, hogy fontos felismerni a különbséget a konvencionális és a végső igazság között, mivel ez utóbbi jelentéséhez el nem jutva, hiábavaló a szenvedésből-elmúlás gondolatával foglalkozni.7
11-12. „Ha az ürességet hibásan látja /fogja fel/, az csak kárára van a kevés eszűnek, eszerint, mint a rosszul megragadott kígyó, olyan a helytelenül beteljesített tudás. Ezért másnak /átadva/, mélységét megérteni nagyon nehéz. E képességek /tudás/ szellemében /lehet csak/ a tant tanítani, /mert különben/ a törekvőknek is kárára válhat….”
Tanhoz ha a balga jut,
mérges kígyó belemar,
ürességét nem érti,
mit vél, ellenére lesz.
Mélysége ha zavaros,
tanítványt magával ránt,
ilyen a tan, s mestere
tudó, ha nem, pórul jár.
A 11. szakasz egyik megállapítása Fehér Judit fordításában így hangzik: „Ezért is idegenkedett a Bölcs a Tan tanításának gondolatától…” Egyértelműen erre /is/ utalnak ezek a sorok, Buddha kezdeti kételyeire azzal kapcsolatban, hogy tanítását vajon megérthetik-e majd az emberek –hiszen: “Nehéz lesz az emberiség számára ez a dolog, /a függő keletkezés/ az okság törvénye, az okok és okozatok láncolata. És mikor Ánanda egyszer azt mondja, hogy a formula most már egészen világos előtte, Buddha leinti: „ne beszéljen így, a formula olyan mélységes kinyilatkoztatás, hogy az emberiség nem fogja megérteni, s ezért nem lesz képes a szenvedéstől megszabadulni.” /Dígha-nikája XV. I./3/
Ezt követően, hogy Nágárdzsuna megfelelt, vagy legalábbis válaszolt az opponens legsúlyosabb vádjára, miszerint hogy elvetné a Felébredett legalapvetőbb kinyilatkoztatását, a Négy Nemes Igazságot, saját tételeinek bizonyításába kezd. Néhány, az eddig elmondottakat variáló szakasz után rátér a lényegre.
18. „A függésben való keletkezés az, amit ürességnek mondhatunk. Ez az, amire támaszkodni lehet, ez a megnevezés /kötés/, ez maga a Középső Út.”
Üresség a láncolat,
a függő keletkezés,
ez egyetlen támaszod,
a Középső, helyes út.
A feltételektől függő keletkezés ürességét nevezi Nágárdzsuna saját tanítása centrumának, de a később kifejtett un. önlét – nélküliség alapján értelmezi azt. Emiatt tűnhet világszemlélete „nihilistának,” ezért nem könnyű felfogni és elfogadni az állításait, hiszen látszólag a „szellem önelégető folyamatának” ([2]) is tekinthető ez a szemlélet, amely néhány nyugati interpretálója szerint „olyan végkövetkeztetésekkel van tele, melyek nagy része tévesnek bizonyul” ([3]) Egyéb magyarázatok szerint azonban Nágárdzsuna bölcselete a létezés és a nemlétezés végletes nézeteit próbálja kiküszöbölni a Középső út helyes megragadása értelmében, ugyanis ez a szemlélet egyfajta, kategóriákkal leírhatatlan, fogalmakkal kifejezhetetlen valóságra utal. Ez a valóság pedig mivel önmagában rögzíthetetlen, mert függésben keletkezik, nem lehet igazi létező.
19. „Mivel függésben-levés nélkül semmilyen dolog sincs, emiatt nincs nem-üres dolog sem, /olyan dolog (létező), amely ne lenne üres…/”
Függésben levés:
nincs jelenség e nélkül,
hisz nem lehet létező,
mely üresség ne volna.
Ebben a szakaszban Nágárdzsuna az üresség koncepcióját abszolút érvényűvé teszi. A „dolgok lényegi természetének tagadása” miatt a valóságot így csak látszólagos okozatok és feltételek kölcsönhatása tartja fönn, amely viszont lényegét tekintve maga is üres. Ebből a nézőpontból jelentheti ki, hogy semminek sincs öntermészete, mert ha lenne, akkor az létezhetne okok és feltételek nélkül is, és az önmagában elegendő saját – természetnek nem lenne szüksége valamilyen ok és feltétel közreműködésére ahhoz, hogy létezhessen.
A huszadik szakasztól kezdve ad részletes választ az opponens ellenvetéseire, az efféle dialógusokban megszokott módon, úgy, hogy pontról pontra megismétli az 1-6 – szakaszok érveit, és ezeket mind az opponens ellen fordítja. Először tehát megállapítja, hogy a Négy Nemes Igazság vitapartnere számára nem létezik. Ugyanis:
21. „Ha függő – keletkezés nincs, akkor szenvedés miképpen lehetne? A nem – állandóság mondható szenvedésnek, az önmagában – való /viszont/ nem.” (Az utolsó sor jelentheti az is, hogy az önmagában-való az ami nem szenved, vagy pedig, hogy az önmagában – való nem mulandó / és azért nem szenved).
Nincs függő keletkezés?
–Szenvedés miként lehet?
Mulandó járhat csak így,
önmagában – való nem.
A szenvedés fogalmának értelmezése a mahájána buddhizmusban (is) elsősorban metafizikai kategóriát jelöl, amely távol áll az emocionális kimozdítottságoktól. A szenvedést, amivel a buddhizmus legmélyebben foglalkozik, „kozmikus szenvedésnek” nevezhetnénk, vagyis olyan szenvedésről van szó, ami minden egyéni létező alaptermészetéből fakad azáltal, hogy „jó és rossz tetteink az egyik létformátból a másikba űznek bennünket.” ([4]) Nágárdzsuna számára tehát ez a fogalom valóság, amely „hamissá válik akkor, ha az opponens a szenvedést magánvaló, nem üres tényezőnek tartja.” ([5])
22. „Miképpen keletkezhet a szenvedés, /miképpen lehet egyáltalán keletkezés/, ha az magában – való? Ezért káros az ürességet elvetni, hiszen keletkezés nem létezik.”
Keletkezés – szenvedés?
És magukban, miképpen?
Ürességet belátva,
keletkezés sosem volt.
Itt a szenvedés eredetéről van szó, azaz létrehozó okainak hiányáról. A 23.-25. szakaszokban megpróbálja bebizonyítani, hogy az opponens téved akkor, ha a Nemes Nyolcrétű Ösvényt, mint a szenvedés megszüntetésének módját, okok és feltételek kölcsönhatásaiként képzeli el. Ha ugyanis a szenvedés, keletkezés hiányában, nem létezik, akkor nincs olyan ösvény sem, amelynek végigjárásával a törekvő valahová is eljuthatna. A 2. és a 3. pontban megfogalmazott vádakra hasonlóképpen felel. Tekintve, hogy az öntermészetű létező nem váltogathatja természetét, a buddhista praxis értelmét veszítheti abban az esetben, ha olyan eredmények elérésének tulajdonít fontosságot az opponens, amely különbözik a – Nágárdzsuna által ürességként meghatározott – önmagában – való létezéstől.
A további szakaszokban a Felébredettre vonatkozó súlyos vádak alól igyekszik tisztázni magát.
31. „Számodra a Felébredett /és/ a megvilágosodás függetlenek egymástól, számodra a megvilágosodás független a Felébredettől”
Felébredett – Ébredés,
vajon függetlenek-e?
Neked a Felébredés,
független a Buddháktól?
Ez vonatkozhatna általában a Felébredettségre, nemcsak a történeti Buddhára. A szanszkrit szövegrészben boddhi-buddha párhuzam áll, Fehér Judit ezért a megvilágosodás – Megvilágosodott szavakat használja. Ezek szerint a két fogalom Nágárdzsuna szemléletében különbözhet ellenfele fölfogásától, az eddigiek alapján úgy tűnik, leginkább abban a tekintetben, hogy a történeti Buddha helyett a Felébredettség állapotokon és kinyilatkoztatóinak személyén-túli természetét tekinti fontosabbnak partneréhez képest. Ez azonban nem jelenti azt, mint amit az opponens állít, hogy teljes mértékben elvetné a Buddha alakját és tanításait.
32. „Számodra az öntermészete lévén /felébredett/, az nem-felébredett – /aki nem az/ a megvilágosodás tette/i/ és törekvése által, nem éri el /a felébredettséget/.”
Az öntermészet által
célba ért nem létezik?
Törekedhet az úton,
ki csak másolja a Tan-t.
Ez a szakasz világosan kifejezi, hogy Nágárdzsuna egyfajta eleve – felébredettséget részesít előnyben, az un, „saját természet képzetén fennakadó” lényekkel szemben, akik hiába is törekednek a megvilágosodás felé, hiszen nem az üresség öntermészetével azonosulnak. Fehér Judit felhívja a figyelmet arra, hogy Nágárdzsuna itt használja először a „bodhiszattva” kifejezést, de úgy véli, hogy nem a mahájána bodhiszattva eszményére gondolhatott. A Drágakőfüzér V. fejezete a bizonyság arra, hogy Nágárdzsuna az ilyen törekvéseket mégis nagyra tartotta.
35. „Az erényes és erénytelen tettek következménye hol van szerinted? Erényes és erénytelen tettből a következmény miképpen lehet nem-üres?”
Erény és erénytelen
tett gyümölcse nem valós.
Miképp lehet nem – üres
minden káprázat – gyümölcs?
Nágárdzsuna itt rátér az utolsó vádpontok megválaszolására: a jó és rossz, az okozatok jellege, és a törekvés értelmének a kérdéseire. Amennyiben tetteink gyümölcsöket hoznak létre, amelyeknek átélője különféle minősítések alapján értékeli azokat, úgy, a mahájánában fontos szerepet játszó „köznapi igazságok kategóriái” szerint, ezek a tettek beláthatatlan következményeket indíthatnak el. Az üresség jelentőségének felismerése alapján azonban rájöhetünk, hogy sem a tettek, sem okozataik nem lehetnek nem-üres létezők. Innen vezet az út a megállapításhoz: „A létezés önmagában levő,nincs születés, nincs elmúlás…” /38/
39. „Ha az üresség nem létezne, nem érhetnénk el az elérhetőt, a szenvedésnek véget vetni nem lehetne, nem szűnne a nyomorúság.”
Ha üresség nem valós,
délibábot kapkodnánk,
sosem szűnne szenvedés,
sosem szűnne a nyomor.
A praxis egyedüli értelme a szenvedésből való megszabadulás. A fejezetet lezáró következtetések is ezzel kapcsolatosak. A szarvásztivádin szerzetes törekvései, abban az esetben, ha nem képes felfogni az üresség valódi természetét a létező, és a létezést generáló hatóerők /látszólagos/ működésében, akkor a létforgatag gyökér – okait nem szüntetheti meg. Az „eredményként /elértként/ levők” ebben az összefüggésben is megmutatkozhatnak a gyakorló számára. Ha sok, önmagában létező dologból állna a világunk, akkor Nágárdzsuna szerint széthulló és okság nélküli zűrzavarrá változna. Ennek értelmében törekedni is csak arrafelé lehet ahol a szenvedés üresség-természetét a tapasztaló felismeri – a függő-keletkezésben:
40. „Aki tapasztalja a függő-keletkezést, az látja hogy mi a szenvedés, a keletkezés és a vég, és látja az utat is…”
Függő-keletkezésben
ott a kezdet és a vég,
szenvedésed belátva,
felismered az utat.
Ezek voltak Nágárdzsuna válaszai az opponensnek, aki buddhista szempontból kritikával illette ezt a fajta világnézetet. A jelenségeket alkotó lételemeknek tekintett dharmák ürességként való meghatározása már előtte is felbukkant az indiai gondolkozás történetében, de Nágárdzsuna esetében kap hangsúlyt először az az igény, hogy bebizonyítsa, az abszolút valóság értelmében, az „üresség” mindenek felett álló szerepét.
Jegyzetek:
[1] Fehér /164. o./
[2]K.Jaspers idézet /”Párbeszéd a buddhizmusról” 166. o./
[3] E. Frauwallner / uo. 167. o./
[4] Láma Anagarika Govinda /71. oV
[5] Fehér /179 o./
Felhasznált irodalom:
Fehér Judit: Nágárdzsuna a mahájána buddhizmus mestere Bp. 1997
Történelem és kultúra 8, 12 Bp. 1992, 1995
Walleser, M. : The Life of Nágárjuna from Tibetan and Chinese Sources Delhi: Nag Publishers, 1979
Illusztráció: Nágárdzsuna (tibeti arany thangka)
Ezek is érdekelhetik!
Daniel Kehlmann: A nap alatt →
Fenyvesi Ottó: Kortárs horvát költők 2. rész →
Nicolas Bouvier: Világunk járása (részlet) →
