Pálfi Ágnes: Kortyolgat az ég tavából – Arany János és József Attila mitopoézise (6. rész)
*
„És az is övék”
Az igei-névszói paradigma kettős olvasata
a teremtéstörténet tükrében
In honorem József Attila
„Az egész vers egyetlenegy ítélet volna – ha volna alanya
és állítmánya. Azonban nincsen s így megint eljutottunk a
szó keletkezéséhez. […] Miután … megszűnnek ítélet
lenni, az alany és állítmány is megsemmisül. […] Eggyé
olvadnak, aminthogy a világegészben is egyek.”[1]
„Látjátok feleim szümtükkel, mik vogymuk. Isa pur és chomuu vogymuk. Mënyi milosztben terümtéve eleve miü isemüküt, Ádámut, es odutta vola neki paradicsumut, házoá. És mënd paradicsumben volou gyimilcsiktűl munda neki élnië. Héon tilutoá üüt igy fa gyimilcsétűl. Gye mundoá neki, mérët nüm ëneik. »Isa ki nopum eindül oz gyimilcstüül, halálnak haláláal holsz.«” Hadlává choltát terümtevë istentűl, gye feledéve. Engedë ürdüng intetüínek, és ëvék oz tilvutt gyimilcstüül, és oz gyimilcsben halálut ëvék.”[2]
– olvashatjuk az 1200 táján lejegyzett Halotti beszédben. A teremtéstörténetnek ez a drámai fordulópontja Mózes első könyvének Károli-féle fordításában így hangzik:
„Az kígyó pedig minden mezei vadnál, melyet Isten teremtett vala, ravaszabb vala. Mely monda az asszonyi állatnak: Azt is mondotta-é Isten, hogy ez kertnek fáinak semmi gyümölcsében ne egyetek?
És monda az asszonyi állat az kígyónak: Az kertnek fáinak gyümölcsében eszünk. De mi ez fának gyümölcsében, mely az kertnek közepette vagyon, az Isten mondá: Ne egyetek ebből, ingyen se illessétek azt, hogy valami módon meg ne haljatok.
Akkor monda az kígyó az asszonyi állatnak: Nem haltok meg halálnak halálával.
De tudja az Isten, hogy valamely napon éjendetek arról a fáról: megnyílnak az ti szemeitek, és olyanok lesztek, mint az istenek, jónak és gonosznak tudói.
Mikor azért látná az asszonyi állat, hogy jó volna annak az fának gyümölcse enni és hogy igen kedves volna az szemnek, és kévánatos volna az bölcsességnek megnyerésiért, szakaszta annak gyümölcsében és megevé. És adá az ő férjének is, hogy véle együtt ennék; és az is övék.”[3]
Az (alma?-)evés aktusa mindkét esetben a teremtéstörténetnek azt a fázisát jeleníti meg, amikor az ember(pár) a gyümölcsben mintegy magamagát szakítva le a teremtés fájáról halandó földi lénnyé válik, és amikor ezzel egyidejűleg önnönmagára, énjére eszmél. Ádámot és Évát ez az aktus változtatja ősszülőkké, ivaros szaporodásra képes (kárhoztatott?) férfivá és nővé. S az ősbűnt „helyrehozó” megváltástörténet, Jézus születése is ugyanide térít majd vissza, az édenkerti alma jelképiségét fogalmazza újra: „A kis Jézus aranyalma, / boldogságos szűz az anyja” – hangzik a betlehemi ének.
Enni és énné válni a teremtéstörténetben láthatóan összetartozik tehát: egy és ugyanazon drámai aktus két aspektusa. Meglátásom szerint a tő azonossága az enni és az én esetében korántsem tekinthető véletlen egybeesésnek, „homonímiának”. Ennem azért kell, hogy a táplálék ennen énemmé váljon. „Az vagy [az a tied], amit megeszel” – így a szólásmondás. Ádám és Éva övék az almából – olvassuk Károlinál –, így lett övék a tudás, nyíltak meg az ő szemeik,[4] és látták meg először egymást mezítelenül – így vált szét, öltött alakot a három személy, az én, a te és az ő, mely egy volt az Úrban.[5]
Egyedem, begyedem, tengertánc.
– Hajdu sógor, mit kívánsz?
– Nem kívánok egyebet,
Csak egy falat kenyeret.
– szól a gyermekmondóka,[6] mely azt sejteti, hogy az egy (az egyén, az egyed) létrejöttének nyitja nyelvünkben úgyszintén az evés (itt a kenyérevés) aktusában keresendő; hisz alakilag ugyanez a szótő (illetve tőváltozat) jelenik meg az enni ige tárgyas ragozásának felszólító módjában is (egyem, egyed, egye, együk, egyétek, egyék). Az alaki egybeesés itt minden bizonnyal tartalmi összetartozást jelez; gondoljunk arra, hogy az egyén és az ősegy közötti személyes kapcsolattartás a keresztény hitgyakorlatban úgyszintén az evés rituáléjában valósul: a kenyér az Krisztus teste jelképisége révén, az Úrvacsora misztériumában. De nem kevésbé érdekes a fenti kiszámoló mondóka másik változata sem, melyben az „egyedem begyedem” kemény tőváltozata szerepel, s a világmindenség, a teremtés demiurgikus közege idéződik meg:
Egyetem, begyetem, karkantyú.
Nem vagyok én félnyakú.
Isten kováccsa vagyok,
Szép lovakat patkolok:
Fényes szeggel szegezem,
Vaspálcával pengetem.
Pöm-pöm! Péter bácsi,
Vegye kend ki ezek közül ezt! [7]
’Dal’ jelentésű ének főnevünk alaki egybeesése a személyes névmás többesével ugyancsak nem lehet véletlen, nyelvészeink ezt bármennyire is másképpen látják.[8] Pap Gábor hívja fel figyelmünket más kontextusban már hivatkozott képfejtésében (lásd 176. oldal, 287. jegyzet) a „csőréből-szájából virágos ágat kisarjaztató” „beszélő” állatalakok (Melléklet, 12. ábra) esetében a kétirányú olvasat lehetőségére, ahol az evés és az „énné válás” ugyancsak evidensen tartozik össze: „…ha a növekedés (növényi elem, beszéd, teremtmény, a »kibocsátott«) irányából közeledünk az állapot (állati elem, beszélő, teremtő, »a kibocsátó«) felé, akkor úgy foglalhatjuk össze benyomásainkat, hogy az állat növényt eszik (»csipeget«), és ezáltal állagában [„én”-jében – P. Á.] gyarapodik. Ha fordított irányban haladunk az olvasással, azt mondhatjuk: az állat információt bocsát ki, és ezzel [ti. énekével – P. Á.] tömegszerűségét [„én”-jét – P. Á.] apasztja, illetve annak egy részét mintegy »kihelyezi«…”[9]
A történeti és leíró nyelvészet régóta felfedezte a személyes névmások, a birtokos személyragok és az ige tárgyas ragozásának paradigmája közötti hasonlóságot, és próbálta megfejteni az etimológiai kapcsolatot is. E téren igen figyelemre méltó Horger Antal funkcionális megközelítése, aki a tárgyas igealakokat a birtokos személyraggal ellátott névszói állítmányból eredezteti,[10] és ezzel szemléletileg a dolgozatunk alcímében jelzett fölvetés közvetlen közelébe kerül. Az igei és névszói kategória merev elhatárolása, illetve a „tárgyfogalmakban” gondolkodó névszói alapnyelv elméleti axiómája azonban meggátolja őt a probléma ilyen irányú továbbgondolásában.[11] Nevezetesen abban, hogy fölvesse, ami pedig magától értetődő: a birtokos személyrag olyan kétarcú morféma, melyben egyidejűleg benne rejlik a birtokra és birtokosra utaló „tárgyfogalom”, valamint a birtoklás aktusára utaló „történés- és állapot-fogalom” – ahogyan ezt szemléletesen igazolhatják főnévként és igeként egyaránt olvasható grammatikai „homonimáink” (pl. nyomom, tettem, várom~váram).
Ugyancsak a nyelv nominális eredetének axiómája áll a hátterében annak az általános a vélekedésnek is, hogy a birtokos személyragok (illetve a tárgyas igeragok) a személyes névmásokból eredeztethetőek: „…a személy- és birtokragok a személynévmásoknak köszönhetik eredetüket […] nem lévén egyebek, mint a személynévmásoknak különféle alakban alkalmazott módosulásai.”[12]
Feltételezésem szerint azonban fordított a helyzet. A személyes névmások birtokos személyragozott alakjaiból kellene kiindulnunk: enyém – mienk, tied – tietek, övé – övék.
Az egyes és többes szám első személyének ragjában az m, n feltehetően közös előzménye az (e)m, (e)n igetőnek (lásd (e)m-ni ’szopni’ és (e)n-ni) ’táplálkozni’, és a megfelelő személyes névmások tövének: (é)n, m(i). Erre utaló adalék, hogy Ember szócikkében Czuczor és Fogarasi – mint arra már korábban hivatkoztam (lásd 227. oldal, 396. jegyzet) – két lehetséges etimológiát említ. Az ember, ha kéttagú em–ber szóösszetételnek tekintjük, értelmezhető mint „én-nel bíró” lény, illetve „énes állat (=barom)”, vagy mint em(lő) ’szópó’ barom, „szópófi, szopósszülött, csecsfi”.[13] Meglátásom szerint az ember szónak ez a kétféle etimológiája nem vagy-vagy lehet csak érvényes; a közös igei-névszói tőből kiinduló kétirányú megfejtés itt kölcsönösen feltételezi egymást.[14]
Czuczor és Fogarasi úgyszintén utalnak az ’eszik’ jelentésű emik ige etimológiai kapcsolatára az eme~emse, ene~ünő, ana~anya főnevekkel,[15] amit ugyancsak érdemes volna bevonni a vizsgálat körébe, ahogyan az emel és az emlékszik,[16] az emészt és az enyészik igéket is; utóbbi tőváltozat láthatóan azonos az enyém birtokos névmás tövével, s ugyanezt a lágy *ny tövet gyaníthatjuk pl. a nyel(v), nyal, nyál; nyák, nyak,[17] nyakog~nyekeg[18]~nyökög, nyög; nyámog~nyámnyog, nyávog, enyeleg igékben, illetve főnevekben is.
Meglátásom szerint a birtokos személyragokban egy olyan ősi igei–névszói paradigma van mindmáig jelen, melyben a birtoklás (az evés általi magunkévá tétel) kettős, cselekvésre utaló igei és cselekvőre utaló névszói aspektusa még nem vált szét. Ilyen értelemben állíthatjuk, hogy az enyém az a szinkretikus előzmény, melyből egyik irányban a kettős szófajú ennem ragozott főnévi igenév, s a másik irányban az énem személyragozott névmás jön létre.
Minden bizonnyal a személyes névmás eredeti lágy tövű alakja őrződik az ’énmiattam’ jelentésű enyettem tájnyelvi változatban, mely teljes paradigmával rendelkezik (enyetted, enyette stb.).[19] Az enyém szinkretikus voltára utal a nyám-nyám mondatértékű ikerszó (indulatszó) alaki hasonlósága is, melynek egyszerre van az evésre való késztetést (indulatot) kifejező igei, és ragozatlansága ellenére is az egyes szám első személyű beszélő alanyra, az énre (s rajta keresztül a harmadik személyű tárgyra, mint a beszélő számára kívánatos ételre) vonatkoztatott névszói jelentése.
A Halotti beszédben ezt a szinkretikus szemléletet tükrözi az ëneik szóalak: „Gye mundoá neki, mérët nüm ëneik”, mely egyszerre olvasható az én személyes névmás ragozott alakjaként (’énjeik’) ’miért nem őnekik, énjüknek való’ jelentéssel, és ën tövű igeként, melynek közelebbi meghatározása azonban kérdéses. (Bárczi Géza az ëneik alakot feltételes módú igeként értelmezi, ’ne[m volna jó, ha] ennék’ olvasattal, megjegyezve, hogy itt „a föltételes mód a felszólító móddal váltakozhatik.”[20] Ezt látszik igazolni a Károli-féle fordításban az ’egyék’ jelentésű ennék igealak: „És adá az ő férjének is, hogy véle együtt ennék.”)
Ugyanez a közös igei (főnévi igenévi) és névmási en tő jelenik meg a birtokos névmás többes szám első személyében is. A mienk olvasható mi énünkként, ahol a mi névmás m-je az első személyre utal (s így az enyém véghangzójával is egybevethető[21]), és ugyanakkor értelmezhető az „énné válás” cselekvő aktusára utaló igeként (főnévi igenévként) is. Az utóbbi olvasat jogosultságát támaszthatják alá a mienk tájnyelvi variánsai: emienk, eménk, emménk,[22] ahol az em előtag és az en (én) utótag vélhetően egyaránt az emni és az enni igetővel azonosítható. A mi ugyancsak tájnyelvi mink alakváltozata pedig arra utal, hogy e személyes névmásnak az igei aspektust is tartalmazó birtokos névmás lehetett a szinkretikus előzménye.
Itt jegyezném meg, hogy már a fentiek alapján sem tudok egyetérteni nyelvészeinkkel, akik elemzett igénket (a jelen-, illetve múlt idejű egyes szám harmadik személy /eszik – evett/ alapján) sz-szel bővülő v-tövű igeként tartják számon, miközben az *e hangzót jelölik meg gyökként.[23] Nyilvánvaló, hogy e magánhangzó-gyök alapján igénk nem azonosítható; csak tőváltozataiban ölt alakot, válik azzá, ami. A v és az sz mellett az m és az n is ugyanolyan joggal tekinthető tőváltozatnak, mint ahogy, látni fogjuk, a t és a d is.
Az is joggal vetődik fel, hogy a főnévi igenév tisztázatlan eredetű ni képzőjének mássalhangzója vajon nem ezzel a közös igei–nészói (névmási) tővel azonosítható-e? Czuczor és Fogarasi e toldalékot, a „határtalan mód ragját” egyrészt a ni „helyraggal” tartja azonosnak (lásd Pistáni – értsd ’Pistához’ – megyek ~ írni megyek), másrészt a Nini! mondatértékű „mutató indulatszócskával”, mely, mint mondják, „arra figyelmeztet, hogy közelebbről szemléljük meg a tárgyat”. E szócskában az n feltevésük szerint az ím, íme, eme mutatószók m-jével azonos (megjegyzem, ezt látszik igazolni az in-nen határozóragos szóalak is). A szerzőpár ugyancsak e ni toldalékból eredezteti a nál (ni+l) határozóragot is.[24] S minthogy ez az ’általános helyenmaradás’ jelentésű toldalék személyragokkal kiegészülve önálló szóként használatos (nálam, nálad, nála…), itt is feltételezhető az alaki és funkcionális azonosság az általunk vizsgált igei–névszói *n tővel, mely a „helybenmaradást” az egyes szám első személyű alanyhoz köti (lásd nyál, nyel, nyél).
A tied–tietek esetében ugyancsak a nyelvjárási változatok vezethetnek nyomra. A ’birtokodban lévő’ jelentésű ete~ette[25] alakokban (például: Mutasd csak ette ujjad!), s a ’tietek’ jelentésű etietek~ettétek[26] variánsokban igénk személyragozott múlt idejű alakjára ismerhetünk: (meg)ettétek, s most tietek az étek – mondhatjuk, s ez korántsem csupán holmi játék a szavakkal. Ám ha feltételezzük, hogy a te és a ti névmás egy ettétek-féle szinkretikus alakból származtatható, vajon mi az a közös jelentés-összetevő, melyet itt a t hangzó jelöl, testesít meg? Az egyes szám első személy énje szubjektív szemszögű: érzékileg még birtokának tárgyához tapad (lásd enyém – enyv!), nem a megtörténtben, hanem a történőben – a van-ban, cselekvő, „nyeldeklő” önmagában – leledzik, s ennek kifejezője az m, n, ny hangzó, mely mintegy a táplálék útját írja le a szopástól (m – ajakhang) a harapáson (n – nazális foghang) át a nyelésig (ny – nazális ínyhang). Ezzel szemben a te – ti, tied – tietek esetében a t felpattanó zárhang (mely a folyamatosan ejthető „nyúlós” nazálisokkal szemben a nyelv és a fog ütközésének és elszakadásának pillanatában keletkezik) a távolságnak, a megtörténtre való rálátásnak, az énnel szembeni másik tárgyiasításának, „múltba tételének” a kifejezője. Ennek alapján azt a feltevést is megkockáztathatjuk, hogy nyelvünkben a tárgy jelében (mely itt az alanyesetű főnév tőhangzójával azonosítható – lásd étel, étek), a műveltetés képzőjében (lásd etet, étet), a múlt idejű ige t–tt toldalékában, valamint a második személyű te névmásban szemléletileg ugyanaz a t jelenik meg (lásd ehhez pl. tett szavunk kettős, igei és névszói jelentését, vagy a dajkanyelvi tente szóalakot[27]).
S igen érdekes itt is az egyes szám első személyű nál(am) második személyű „párja”, a től(-em, -ed, -e) határozórag, illetve önálló szóalak, melyet Czuczor és Fogarasi a (te személyes névmással alakilag azonosítható! – P. Á.) té „gyökből” eredeztet (lásd té-to-va), s mely szerintük „közelebbi távolságra vonatkozik”, és „eredetileg… távozást fejez ki”.[28] A névszói (névmási) mellett az igei aspektus egyidejű jelenlétére utal Arany Toldijából az alábbi példa: „Béresek között is től cudar csihésnek” [kiem. – P. Á.], ahol a határozóraggal egybeeső szóalak az egyes szám második személyű, múlt idejű tettél tájnyelvi változata. A távozás, az éntől (az alanyi testben-léttől) való elszakadás, „másikká”, tárggyá válás mint alapjelentés lehet a magyarázata, hogy t tövű egytagú szavaink jelentékeny hányadában tettenérhető a téridő egészét, az ember külső tevékenységének teljes körét modellező jelentésmozzanat: tel(ik), tél, tér (ige és főnév), tár (ige és főnév), tág, táj, tál.
Visszatérve a tied–tietek szóalakokhoz, az et zöngés változata, az ed (tied) meglátásom szerint egybevethető a nyelvjárási ’erőre kap, magához tér’ jelentésű édeledik,[29] valamint az ’ízlelé’ jelentésű édelé[30] igével, mint ahogy a tápláló édesanyával, valamint (jelképesen személyre is használatos) edény főnevünkkel és édes melléknevünkkel is. Az ed tő ezen kívül azonosítható a ’gabonaféleség’ jelentésű ősi finnugor ed (éd~öd)-del, az ’étel” jelentésű orosz jeda-val, valamint a héber Édennel, a bűnbeesés helyszínével is. A férfi főszereplő, Ádám neve pedig a második személyt jelölő d és az első személyre utaló m összetételeként értelmezhető, melyből Éva felől az „adom (az almát)”, Ádám felől pedig az „adál ennem” kettős igei (illetve igei–névszói) jelentése olvasható ki.[31] Ennek jogosságát támaszthatja alá, hogy nyelvészeink az Ádámból származtatják Adony helységnevünket, s az Adó, Adóka családnevet is.[32] De ugyanezt a d tövet gyaníthatjuk az első emberpár nászának gyümölcsében, a (kis)dedben, s a kisdedet tápláló-nevelő dada szavunkban is.
Érdemes itt kitérnünk az ’enni fogsz – fogtok’ jelentésű eindül~emdul (Halotti beszéd) és éjendetek (Károli) szóalakokra is. Bárczi az emdul esetében az mdu hangkapcsolatot, leválasztva a feltételezett *e igetőről, időjelként, illetve módjelként értelmezi, mely „előidejűséget fejez ki” – hivatkozva a Bécsi Kódexből idézett példára: megmaradandatok[33] (az nd hangkapcsolat, mint a beálló melléknévi igenév képzője ugyanezt a funkciót és jelentést hordozza ma is, lásd maradandó). Az em/en igei-névszói tőből kiindulva azonban ez a szóalak emedül→énedül-ként is olvasható, és meglátásom szerint egybevethető az Emőd személynévvel is.
Az éjendetek esetében viszont az is fölmerül, hogy a j hangzó itt nem csupán hiátustöltő szerepet játszhat. E szóalak egyrészt az ’éhgyomor’ jelentésű éjom, éhjom, éhom→éh tőváltozat felé mutat, melynek jelentése Czuczor és Fogarasi szerint „főleg a h betűben rejlik, mely a természetet utánozva lehelést, lihegést, erős kívánást jelent; innen az áh, áhít stb. szók is”[34]. Ugyanez az „átlelkesített” (nem szilárd anyagi, hanem levegős) h tő van jelen a Hamm! mondatértékű indulatszóban, vagy az ’éhség’ jelentésű angol hunger főnévben, de egybevethető vele hal, hál, halál, lehel, sőt igei jelentésű lehet szavunk is, ahol a h a teremtéstörténet két aspektusát, az élet és a halál fogalomkörét kapcsolja össze.
Ha viszont a szövegben konkrétan fellelhető éj tőből indulunk ki, a bűnbeesés jelképiségével való közvetlen összeolvashatóság lehetősége is fölmerül. Hiszen a tiltott gyümölcs elfogyasztása nem más, mint az anyagi világba való alámerülés, belefeledkezés, ejtőzés aktusa, az almában rejlő álomvilág, az éj birodalmának feltárulása, végigjárása (lásd az emberpár álomba merülését Madách Tragédiájában). S minthogy ejt szavunk Czuczor és Fogarasi szerint szabályos (s~j) hangmegfeleltetéssel azonosítható esik→este szavunkkal, az éj és a bűnbeesés közötti jelentéskapcsolat etimológiailag is igazolhatóvá válik. Az éj tőnek a fenti jelentés-összetevőket tartalmazó, szinkretikus (igei–névszói) használatára példa az ugyancsak Czuczor és Fogarasi által említett ’hígmérték’ jelentésű székely ejtel szóalak; az „egy ejtel bor” jelentése ’egy ital bor’ – ti. „mennyit valaki egyszerre megiszik”.[35]
Az övé és övék esetében teljes az alaki egybeesés az ige és a birtokos névmás között. Feltevésem megfogalmazásakor (mint arra a címmel is utalni szándékoztam), ez a meglepő egyezés volt a kiindulópont: „És [Éva] adá az ő férjének is, hogy vele együtt ennék: és az is övék.” Vélhetően ugyanez az ev (ëv) tő jelenik meg az ige ma használatos egyes szám harmadik személyű múlt idejű alakjában (evett), mely történetileg az elbeszélő múlt v-jének feleltethető meg. Az igét azonban ő–vé válásként is olvashatjuk; a Halotti beszédben alább erre utalnak a személyes névmás iv, w(t) és uv(t) alakváltozatai. De ugyanezt a tövet gyaníthatjuk öv főnevünkben, a beavatás ősi jeltárgyában, mely rangjelzésre, személyazonosításra szolgál,[36] (s mely Czuczor és Fogarasi szerint ív (!) szavunkkal is egybevethető[37]), valamint a -vé, -vá képzőben (pl. fiúvá, élővé), de a mód- és állapothatározó -va toldalékában is (pl. alva); s vélhetően ugyanez a tő van jelen az eszközre, illetve társra utaló -val/vel határozóragban (lásd a nálam és a tőlem mellett a velem, veled, vele… teljes paradigmáját); valamint válik és van igénkben, mely utóbbiban a v egyfajta múlt időt[38] jelöl, míg az n a mostba átnyúló tartós fennállás jelen idejére utal. S az Édenhez, illetve Ádámhoz hasonlóan a bűnbeesés női főszereplőjének (az első almaevőnek!) neve, az Éva az övé birtokos névmással úgyszintén egybevethető.
Nem azt állítom természetesen, hogy a bűnbeesés helyszínének és főszereplőinek neve kizárólag a fenti módon volna értelmezhető. Tudvalevő, hogy az Ádám a héberben ’(vörös) földből való ember’-t, az Éva ’minden élők anyjá’-t jelent; szófejtésünkhöz legközelebb (lásd az édes melléknév hasonló jelentéseit) az Éden héber olvasata áll: ’elragadtatás, gyönyörűség, kedvesség, öröm’.[39] Azt azonban állítom, hogy jelen esetben – e nevek természetes magyar szövegkörnyezetéből adódóan – az általunk javasolt olvasat tekinthető elsődlegesnek, s a héber „eredeti” csak másodlagosnak. Feltéve persze, ha egyet tudunk érteni abban, hogy számunkra a Genezis könyvének személyre (azaz népünkre, nyelvünkre) szabott üzenete a legfontosabb.[40] Ezt megfejtendő egy olyan rendszerelvű, a jelentésképződés és a nyelvteremtés élő folyamatára fókuszáló olvasat jöhet csak számításba, melyhez anyanyelvünk egymással szervesen összefüggő grammatikai és lexikai elemei, s nem az elszigetelt, eredeti (idegen) nyelvi kontextusukból kiragadott párhuzamok, „egzakt” etimológai szófejtések és nyelvtani kategóriák adhatják kezünkbe a kulcsot.
Tanulságosak lehetnek viszont azok a pszichológiai kutatások, melyek a gyermek beszédfejlődését nyomon követve a Bábel-előtti ősnyelv univerzális jellemzőit tárják fel. Ezek a nyelvi gondolkodás kezdeteire irányuló megfigyelések alátámaszthatják hipotézisünket, melyet a szinkretikus igei–névszói paradigma kitüntetett nyelvi státuszáról fogalmaztunk meg.
Piaget az „érzékszervi-mozgásos intelligenciától a fogalmi (verbális) intelligenciához vezető útra” vonatkozó vizsgálatait összegezve arra a következtetésre jut, hogy „a gyermek első szavai nem tárgyakat, illetve személyeket jelölnek, hanem olyan különleges cselekvéseket […], amelyek érdeklik a gyermeket, vagy vele kapcsolatosak.”[41] Majd tovább: „A gyermek olyan világból indul el, amelyben nincsenek tárgyak, nincs anyagi állandóság; a különféle érzeteknek megfelelően többféle tér van, ezek a saját testre centráltak; időbelileg csupán a saját cselekvés élményszerű pillanata létezik.”[42]
Az idézetből világosan kitetszik, hogy míg nyelvészeink alapnyelvet illető szemlélete tárgycentrikus, és az igét a névszóból (Horger), illetve az igeragot a névmásból (Czuczor és Fogarasi) származtatható másodlagos képződménynek tekintik, ez a pszichológiai felfogás cselekvéscentrikus, és a tárgyi aspektust mellőzi. Holott a „saját testre centrált … cselekvés élményszerű pillanatában” – melynek elsődleges formája az evés, a szopás, az anyával való testi érintkezés – egyidejűleg benne foglaltatik mindkét aspektus. Olyan magamagát gyarapító ösztöntevékenység ez, mely a testi önérzékelésen keresztül az énné válás folyamatát indítja el, miközben az anyában a gyermek által birtokba veendő külső világmindenség, a magzat-létben vele még szervesen összetartozó másik fél személyesül. Az anya alakjához azonban elsődlegesen az „ennen énemmé” való (vissza)változtatás vágyképe kapcsolódik (lásd az anyám – enyém alaki hasonlóságát); a tárgyiasuló második személy, a te ősképe, az énről leváló külső világ tevőleges megszemélyesítője az apa lesz.
Ez az univerzális jelenség[43] a magyar nyelvi gondolkodásban különös jelentőségre tesz szert: a harmadik személyben – eltérően az indoeurópai nyelvektől – mi nem különböztetünk meg nemeket, így a két nemi szerep (illetve a harmadik, a semleges nem) nincs eleve „leosztva”, rögzítve; a női és férfi minőség az apaság–anyaság ősképzetét őrző én–te viszonyban ölt testet, miközben a két fél státusza, szerepköre egymással fölcserélhető, illetve egymásban tükröztethető. Példa erre a „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” szólás, melyből kiderül, hogy nyelvünk a második személyt az én részének, másik felének tekinti, és viszont: a te(n)-ben az én tárgyiasul, válik számunkra személyként foghatóvá.
Míg az én–te viszony a duális (ősanya–ősatya) isten-képzet földi megtestesülése az ősszülőkben, a Szentháromság harmadik tagja, az ő az anyáról leváló gyermekre mutat, az anyai fogantatású én függetlenedését, önállósodását jelzi az n hangzó elhagyásával. Az anyai eredetre (emlőre) utalnak vissza ugyanakkor az ő névmás n-nel kiegészülő toldalékos alakjai: az ennen–önnön, enmagad–önmagad szinonima-pár, vagy az én-tudat – öntudat jelentésbeli közelsége. Így ér össze, szervesül nyelvünkben a bűnbeesés, az ősszülők földi történetének kezdete és az üdvtörténeti végpont – a harmadik személy, a kétnemű (illetve nemileg definiálatlan) Ember-Isten testetöltése: a gyermek Jézus és Mária, a visszaszűziesedő női minőség iker-párosa, az én és az ő, az anyaság és a fiúság egylényegűsége az aranyalma misztériumában.
2004
JEGYZETEK
[1] József 1977: 33.
[2] Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból 1951: 18–19.
[3] Szent Biblia 1990: 220.
[4] Szem szavunk egyszerre utalhat a látószervre, ’mag’ jelentése révén pedig a nemzőszervre; lásd ehhez szemérem szavunk túlvilági tájékozódásra utaló mágikus konkrét (’a halott szemére helyezett érme’) jelentését, s a belőle kettéágazó átvitt értelmű ’szégyenérzet’ és ’nemiszerv’ jelentéseket.
[5] Jung kvaternitás-formulája – melyet ő a keresztény Szentháromság helyébe kíván állítani – az énné válás pszichológiai folyamatában a számosság felől szemlélt osztatlan teremtő őselv, az isteni egység archetipikus megnyilvánulásaként ugyancsak három alakszerű szubsztanciát tételez: Filius, Diabolus, Spiritus – mely bízvást egybevethető a személyesülő teremtés, az Én–Te–Ő hármasságával. Jung 1997: 195.
[6] Magyar népdalok 1975: I. 105.
[7] Uo. Az alakváltozatokról lásd Kelemen 1937.
[8] Az Ének címszót lásd A magyar nyelv történeti–etimológiai szótára I–IV. 1967–1984: I. 767.
[9] Pap 1999b: 62.
[10] „A finnugor alapnyelv szavai eredetileg csak n é v s z ó k voltak, s eszerint a mondat állítmánya is mindig csak névszó lehetett. […] S mivel a finnugor nyelvek névszavain meg lehet jelölni a birtokos személyét, azért természetes, hogy a finnugor alapnyelvben, s később a magyarban, a mondat állítmánya birtokos személyraggal ellátott névszó is lehetett. Pl. még ma is: Ez a fiú az én nevelésem.” Horger 1931: 56.
[11] „…a kezdetleges műveltségű nép csak tárgyfogalmakban gondolkozik, csak ezeket viszonyítja egymással. A tárgyfogalmaknak eleinte csak homályos velejárói a történés- és állapot-fogalmak. Az ezeket kifejező i g é k a fejlődésnek csak jóval későbbi fokán keletkeztek, mégpedig úgy, hogy egyes névszók teljes képzettartalmából lassanként kibontakozott, majd egyre jobban a tudat előterébe nyomult a történés- és állapotfogalom, s ezzel párhuzamosan az eredeti tárgyfogalom egyre homályosabbá vált, míg végül egészen eltűnt az illető szó képzettartalmából. A jelentésnek e fokozatos változása következtében […] a névszó […] végül igévé vált. Némely esetben azonban ma is elég világos a szónak mind eredeti névszói, mind későbbi igei jelentése. Pl. fagy (…), les (…), nyom (…).” Uo.
[12] Czuczor – Fogarasi 1862–1874: I. 151–152.
[13] Uo. II. 332–333.
[14] Mint ahogy elgondolkodtató az ’istenek eledele’ jelentésű görög ambrózia m–b–r hangzóinak azonossága is ember szavunk hangzóival, ami az ősi emberáldozatok rítusára utalhat.
[15] Czuczor – Fogarasi 1862–1874: I. 68–69.
[16] Míg ’felidéz’ jelentésű emlékezik igénk töve minden bizonnyal az *em, a ’felocsúdik, öntudatra ébred’ jelentésű eszmél töve feltehetően vizsgált igénk sz-tövű változatával (eszem, eszel, eszik) azonos – lásd Károlinál: „Az kertnek fáinak gyümölcsében eszünk.”
[17] A keleti hagyományban a nyak tudvalevően az „ego” csakrájának helye; a test Zodiákusában pedig az önös Bika képviselője (lásd: bika-nyak – Melléklet, 10. ábra). A hagyomány a bűnbeesést az „önmagát gyarapító” Bika közegébe helyezi, melynek közismert növényi „alteregója” az alma. Idevágó adalék az is, hogy a „nyámmogós” m, n, ny hangzókat Pap Gábor a Föld eleméhez, és a Szűz jegyéhez társítja, mely időegységként a Bika második dekanátusa. Lásd erről Pap 1993: 121–123.
[18] „…a szorongatott nyak fuldokló, csukló hangja…” – lásd Czuczor – Fogarasi 1862–1874: I. 104.
[19] Uo. I. 69.
[20] Bárczi példája a két mód felcserélhetőségére: „Nincs oly rossz kert, melyben valami hasznos nem volna / ne legyen.” Bárczi 1982: 89. Az ëneik nyelvtörténeti értelmezését lásd uo. 84–89.
[21] Az ’én’ jelentésű névmás nyelvészeink szerint eredetileg feltehetően m kezdetű volt, s az uráli nyelvekben a magyar és a vogul kivételével ma is m kezdetű. Lásd az Én címszót: A magyar nyelv történeti–etimológiai szótára I–IV. 1967–1984: I. 756–766.; valamint az ’enyém’ jelentésű névmások univerzálisnak tűnő hangalaki rokonságát, pl. az orosz moj, angol my, francia mon névmásokat. Különösen érdekes az orosz példa: az ’eszem’ jelentésű jem ige itt a moj birtokos névmás „tükörfordításaának” is tekinthető.
[22] A megfelelő címszókat lásd Új magyar tájszótár I–IV. 1979–2002: II. 188.
[23] „Az ė az ėszik ige elvont gyökeleme […], az sz, v, tt, end, gy, n oly képzők, mint a lėsz, tėsz, vėsz igékben, melyek elvont gyökei lė, tė, vė.” Az Ė címszót lásd Czuczor és Fogarasi 1862–1874: II. 442.
[24] A Nál és Ni címszavakat lásd uo. IV. 718–720. és 844–846.
[25] Az Ete~Ette címszavakat lásd uo. 233.
[26] Uo. 235.
[27] A ten-te szóösszetétel első tagja meglátásom szerint egyszerre olvasható a tenni ige töveként, és a Teremtő személyére, illetve a Teremtés centrumára utaló névszói/névmási tőként, mely egyként jelen van Isten, tenger, tenmagad, tengely szavunkban.
[28] A Től címszót lásd Czuczor és Fogarasi 1962: VI. 400–401.
[29] Az Édeledik címszót lásd Új Magyar tájszótár I–IV. 1979–2002: II. 14.
[30] Uo.
[31] A fenti példa arra mutat, hogy az eszikkel egy tőről metszett alapigéink és névszavaink nemcsak alakilag hasonlóak, de jelentéskörük is fedésbe hozható. Így pl. az ad, ed, mely főneveinkben a második személyű birtokrag alakváltozata (lásd sálad, könyved), látszólag eltérő jelentésű igék töve lesz. Az ad és az etet jelentésköre azonban voltaképp olyan közel áll egymáshoz, hogy mint szinonimák akár föl is cserélhetőek – lásd a beadja neki és a beeteti konkrét képzet-azonosságon alapuló átvitt ’becsapja’ jelentését, vagy a kiadja magából az ételt szófordulatot, mely ’kihányja’ jelentésével mintegy az evés ellentétét fejezi ki. Lásd ehhez etimológiai párhuzamként az ’etet’ jelentésű votják ud szóalakot. Sára1999: 14.
[32] Fercsik – Raátz 1997: 36–38.
[33] Bárczi 1989: 101.
[34] Az Éh címszót lásd Czuczor és Fogarasi 1862–1874: II. 471.
[35] Az Ejt címszót lásd uo. II. 68. A fenti példa arra is utal, hogy az enni – inni, étel – ital nyelvünkben egy tőről fakadó alakváltozatok, melyekben a szókezdő magánhangzók a közös alapjelentést alterálják.
[36] Az Öv címszót lásd Hoppál – Jankovics – Nagy – Szemadám 1990: 172–173.
[37] Az Öv címszót lásd Czuczor – Fogarasi 1862–1874: IV. 1276.
[38] A v (szemben a t-vel) egyfajta jelenbe idézett, jelenbe érő múltat jelölhet, talán ezért is válhatott az elbeszélő múlt kifejező eszközévé, másrészt a jelenben megelőlegezett múltra, a befejezettségre utalhat. Lásd a jelen idejű ’esznek’ ewnek tőváltozatát az Eszik címszóban: A magyar nyelv történeti–etimológiai szótára I–IV. 1967–1984: I. 474–475.
[39] Az Ádám, Éva, Éden címszavakat lásd Bibliai nevek és fogalmak (évszám nélkül): 9, 68, 56.
[40] Érdekes adalék ehhez, hogy az Ádám nevében benne rejlő da tőváltozatai megtalálhatóak az ie. első évezred első felében keletkezett szanszkrit Upanisádok (Titkos tanítások) szövegében is: datta ’adj’, dajadhvam ’légy együttérző’, damjata ’fegyelmezd magad’ jelentéssel. Az orosz da ’igen’ – daty ’adni’ – dam ’adom’ szóalakok feltehetően úgyszintén egy valaha egységes nyelvi univerzum nyomait őrzik. – T. S. Eliot „szófejtését”, költői kommentárját The Waste Land című költeményéből Vas István fordításában idézzük, kurziválva azt a szövegrészt, ahol a magyar verzió az angolhoz képest a szó alaki egyezése folytán közelebb áll az eredetihez: „Aztán a mennydörgés beszélt / DA / Datta: és mit adtunk? (angolul: what have we given?) Vö. Eliot 1959: 49–50. Magyarul: Eliot 1986: 66.
[41] Piaget 1977: 373.
[42] Uo. 436.
[43] Uo. 370.
SZAKIRODALOM
Az el nem ért bizonyosság. Elemzések Arany lírájának első szakaszából, 1972. Szerk. Németh G. Béla. Budapest, Akadémiai.
Az esztendő köre, 1999. Érd, Örökség Könyvműhely.
Bagoly Csilla 1997. Tetemrehívás (Egy öngyilkosság szövegnyomozása). Új Holnap, 9, 39–62.
Bahtyin, Mihail 1986. Beszédelméleti jegyzetek. In: Uő: A beszéd és a valóság. Budapest, Gondolat, 515–547.
Bak Róbert 1938. József Attila betegsége. Szép Szó, 1–2, 105–115.
Baktay Ervin 1942/1989 [reprint]. A csillagfejtés könyve. Budapest, Szépirodalmi.
Baktay Ervin 1981. India művészete. Budapest, Képzőművészeti Alap.
Balassa Iván 1960. A magyar kukorica. Budapest, Akadémiai.
Balogh László 1969. József Attila. Budapest, Gondolat.
Bartók János 1983. József Attila és Bartók két találkozása. Új Írás, 4, 106–111.
Bárczi Géza 1982. A Halotti beszéd nyelvtörténeti elemzése. Budapest, Akadémiai.
Bárczi Ildikó 1996. Elefánt. In: Neolatin irodalom Európában és Magyarországon. Szerk. Jankovits László, Kecskeméti Gábor. Pécs, Janus Pannonius Tudományegyetem, 201–204.
Bencze Lóránt 1996. A szóképek, az alakzatok és a metafora alkotás. In: Hol tart ma a stilisztika? Szerk. Szathmáry István. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 234–309.
Beney Zsuzsa 1999. A gondolat metaforái. Esszék József Attila költészetéről. Budapest, Argumentum.
Bergson, Henri 1930/1987 [reprint]. A teremtő fejlődés. Ford. és bev. Dr. Dienes Valéria. Budapest, MTA.
Berze Nagy János 1929. Magyar szólásaink és a folklore. Etnographia XL. 153–161.
Berze Nagy János 1982. Nap és tükör. Pécs, Baranya Megyei Tanács.
Bíró Lajos 2001. „Kerek Isten fája” (A magyar ősvallásról). Magyarország, szerzői kiadás.
Black, Max 1962. Models and Metaphors. Ithaca, Cornell University Press.
Bókay Antal 2001. Határterület és senkiföldje. Az én geográfiája az Eszmélet XII. szakaszában. In: Újraolvasó…(a tanulmánykötet adatait lásd e címszó alatt)158–171.
Bosnyák Sándor 1974. Meddig élt a „Napisten”? Művészet, 9, 46–47.
Csörgő Zoltán 1999. A jegy szimbóluma – a Rák. Javaslap, 6, 8–9.
Csűrös Miklós 1994. „Lesz idő, hogy visszatérhet”. Jegyzetek Arany János és a századforduló korszerűségéről. Budapest, Kráter Műhely Egyesület.
Csűrös Miklós 1995. Arany János: Pázmány lovag. Gondolatok Arany „víg balladájáról”. Studia Litteraria, 51–58.
Dávidházi Péter 1992. „Húnyt mesterünk”. Arany János kritikai öröksége. Budapest, Argumentum.
Daleth, Yliaster – Gwyddbwyll, Rhiannon 1994. A tündérek hagyatéka. Budapest, Édesvíz.
Druzsin Ferenc 1992. „Eposzi hitel” – népi hiedelmekből. A Toldiról és a Bolond Istók első énekéről. Magyartanítás, 5, 10–14.
Eisemann György 1990. Az Arany-balladák tragikumához. Új Írás, 9, 100–111.
Eliade, Mircea 1994–1996. Vallási hiedelmek és eszmék története I–III. Ford. Saly Noémi; szerk. Puskás Ildikó, Voight Vilmos; utószó: Simon Róbert. Budapest, Osiris.
Eliade, Mircea 1998. Az örök visszatérés mítosza avagy a mindenség és a történelem. Budapest, Európa.
Farkas József 1995. A pneumatikus ember. Budapest.
Filoramo, Giacomo 2000. A gnoszticizmus története. Budapest, Hungarus Paulus–Kairosz.
Fodor András 1980. „Futtam, mint a szarvasok”. Tiszatáj, 4, 16–19.
Fodor András 1993. A Cantata profana szövegének költői fordítása. Forrás, 3, 57–64.
Fónagy Iván 1999. A költői nyelvről. Budapest, Corvina.
Franz, Marie-Louise von 1993. Az individualizáció folyamata. In: C. G. Jung: Az ember és szimbólumai. Budapest, Göncöl, 157–230.
Frazer, James George 1998. Az aranyág. Budapest, Osiris–Századvég.
Frejdenberg, Olga [Фрейденберг] 1982. Мeтафора. In: Поэтика. Труды русских и советских поэтических школ. Szerk. Gyula Király, Árpád Kovács. Budapest, Tankönyvkiadó, 61–78.
Füst Milán 1967. Jegyzetek József Attiláról. In: Uő: Emlékezések és tanulmányok. Budapest, Magvető, 491–495.
Fűzfa Balázs 1994. Közelében a télnek. A kommunikáció és az erotika szerepe Arany János néhány balladájában. Életünk, 837–843.
Grandpierre Attila 2002. Az élő világegyetem könyve. Budapest, Válasz.
Gyertyán Ervin 1970. József Attila. Budapest, Szépirodalmi.
Hamvas Béla 1988. Scientia Sacra. Budapest, Magvető.
Hansági Ágnes 2001. Diszkusszió nélküli vita: néma-játék. A Klárisok-vita mint hatástörténeti paradigma. In: Újraolvasó…(a tanulmánykötet adatait lásd e címszó alatt) 209–121.
Harkai István 1994. Árgyélus nyomában. In: Csodakút. Szerk. Pap Gábor. Budapest, Pontifex, 159–164.
Heidegger, Martin 1994. „…költőien lakozik az ember…” Válogatott írások. Budapest–Szeged, T-Twins Kiadó–Pompeji.
Hervay Tamás (évszám nélkül). A Napút – avagy a zodiákus, az állatöv és az évkör… (=MaGeRő füzetek, 3).
Héderváry Péter 1981. Évezredek, vulkánok, emberek. Budapest, Kossuth.
Hinnels, R. John 1992. Perzsa mitológia. Budapest, Corvina.
Horger Antal 1931. A magyar igeragozás története. Szeged.
Horváth Kornélia 1999. Nyelv és szubjektum a lírában (Oszip Mandelstam és József Attila költészetéből vett példákkal). In: A szótól a szövegig és tovább. Tanulmányok az orosz irodalom és költészettan köréből. Szerk. Kovács Árpád és Nagy István. Budapest, Argumentum, 165–202.
Humboldt, Wilhelm von 1985. Humboldt válogatott írásai. Ford. Rajnai László; jegyzetek és utószó: Telegdi Zsigmond. Budapest, Európa.
Illyés Gyuláné 1987. József Attila utolsó hónapjairól. Budapest, Szépirodalmi.
Ipolyi Arnold 1854/1987 [reprint]. Magyar Mythológia. Pest, Heckenast Gusztáv / Európa.
Jankovics Marcell 1989. Jelkép-kalendárium. Budapest, Panoráma.
Jankovics Marcell 1991. A fa mitológiája. Debrecen, Csokonai.
Jankovics Marcell 1996. A Nap könyve. Debrecen, Csokonai.
Jankovics Marcell 1998. Mély a múltnak kútja. Debrecen, Csokonai.
Jung, Carl Gustav 1993. Aion. Adalékok a mély-én jelképiségéhez. Ford. Viola József. Budapest, Akadémiai.
Jung, C. G. 1997. A szellem szimbolikája. Ford. Bodrog Miklós, Halasi Zoltán. Budapest, Európa.
Kákosy László 1984. Fény és káosz. Budapest, Gondolat.
Kálmány Lajos 1885. Boldogasszony ősvallásunk istenasszonya. Budapest, Akadémiai.
Kálmány Lajos 1914. Néphagyományunk hollója. Hagyományok 2, Vácz.
Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor 1979. A szó, amely a műalkotásban saját keletkezésének szerepét játssza. József Attila költészetének egy jellemző vonásáról. Literatura, 1, 87–97.
Kelemen József 1937. Egyedem, begyedem (folklorisztikai és nyelvészeti tanulmány). Szeged.
Kemény Katalin 1990. Az ember, aki ismerte a saját neveit. Széljegyzetek Hamvas Béla Karneváljához. Budapest, Akadémiai.
Kerényi Károly 1995. Az égei ünnep. Budapest, Kráter.
Kierkegaard, Søren 1972. Mozart Don Juanja. Budapest, Magyar Helikon.
Király Gyula 1983. Reneszánsz és XIX. század – Hamlet és Raszkolnyikov. In: Uő: Dosztojevszkij és az orosz próza. Budapest, Akadémiai, 285–318.
Kortársak József Attiláról (1922–1945) I–III. 1987. Sajtó alá rend. és jegyz. Tverdota György; szerk. Bokor László. Budapest, Akadémiai.
Kós Károly (ifj.) 1979. Eszköz, munka, néphagyomány. Bukarest, Kriterion.
Kovács Árpád 1999. A költői beszédmód diszkurzív elmélete. In: A szótól a szövegig és tovább. Tanulmányok az orosz irodalom és költészettan köréből. Szerk. Kovács Árpád, Nagy István. Budapest, Argumentum, 11–66.
Kovács Árpád 2002. A filológiai aktus. Literatura, 4. 395–426.
Kulcsár Szabó Ernő1995. A magyar irodalom története 1945–1991. Budapest, Argumentum.
Kulcsár Szabó Ernő 2001. „Szétterült ütem hálója”. Hang és szöveg poétikája: a későmodern korszakküszöb József Attila költészetében. In: Újraolvasó…(a tanulmánykötet adatait lásd e címszó alatt) 15–41.
Kulcsár-Szabó Zoltán 2001. Utak az avantgarde-ból. Megjegyzések a későmodern poétika dialogizálódásának előzményeihez Szabó Lőrinc és József Attila korai költészetében.
In: Újraolvasó…(a tanulmánykötet adatait lásd e címszó alatt) 91–108.
László Ferenc 1980. Bartók Béla. Bukarest, Kriterion.
Lendvai Ernő 1964. Bartók dramaturgiája. Színpadi művek és a Cantata profana. Budapest, Zeneműkiadó Vállalat.
Levendel Júlia – Horgas Béla 1970. A szellem és a szerelem (József Attila világképe). Budapest, Gondolat.
Lotman, Jurij – Uszpenszkij, Borisz [Лотман – Успенский] 1973. Миф – имя – культура. In: Труды по знаковым системам, 6, 282–303. Magyarul: Mítosz – Név – Kultúra. Ford. Pálfi Ágnes. Kultúra és Közösség, 1988. 1, 3–19.
Lotman, Jurij 1994. A szüzsé eredete tipológiai aspektusból. Ford. Klausz Ildikó és Pálfi Ágnes. In: Kultúra, szöveg, narráció. Orosz elméletírók tanulmányai. Szerk. Kovács Árpád, V. Gilbert Edit. Pécs, Janus Pannonius Egyetem, 82–118.
Lotman, Jurij 2002. Történelmi törvényszerűségek és szövegstruktúra. In: Kultúra és intellektus. Jurij Lotman válogatott tanulmányai a szöveg, a kultúra és a történelem szemiotikája köréből. Ford., szerk., elő- és utószó: Szitár Katalin. Budapest, Argumentum, 123–148.
Lőrincz Csongor 2001. Allegorizáció és jelcserélgetés József Attilánál. In: Újraolvasó…(a tanulmánykötet adatait lásd e címszó alatt) 122–141.
Lőrincz Ibolya – Pap Gábor 1998. A János vitéz és a Tarot (=A magyar irodalom gyöngyszemei csillagmítoszi foglalatban). Érd, Örökség Könyvműhely.
Lükő Gábor 1942/1987 [reprint]. A magyar lélek formái. Budapest, Exodus / Pécs, Baranya Megyei Könyvtár.
Magyar Nyelvőr III. 1874. Szerk. Szarvas Gábor. Budapest.
Magyar Nyelvőr IV. 1875. Szerk. Szarvas Gábor. Budapest.
Majoros Valéria 1981. A „Medáliák”-ról. In: Költőnk és korunk. Tanulmányok József Attiláról. Szerk. Fenyő D. György, Gelmiczky György. Budapest, 275–286.
Menyhért Anna 1988. Talán eltűnik hirtelen… Egy József Attila-vers „én”-je. Literatura, 1, 52–60.
Meletyinszkij, Jelezar 1985. A mítosz poétikája. Budapest, Gondolat.
„Miért fáj ma is?” Az ismeretlen József Attila 1992. Szerk. Horváth Iván, Tverdota György. Budapest, Balassi, Közgazdasági és Jogi Kiadó.
Miklós Tamás 1988. József Attila metafizikája. Budapest, Magvető.
Molnár V. József 1998. Kalendárium. Az esztendő körének szokásrendszere. Érd, Örökség Könyvműhely.
Móser Zoltán 1981. Bartók és József Attila. Tiszatáj, 3, 44–52.
Nagy Mihály Tibor 1994. Tündér Ilona és a csillagok. In: Csodakút. Szerk. Pap Gábor. Budapest, Pontifex, 151–158.
Nagy Zsófia 2002. Antik Érosz és barokk érzékiség. Irodalomtudomány, 1–2, 200–216.
Naprendszerünk harmóniája 1877. (jegyzi: H. P.) Fővárosi Lapok, május 9.
Nemes Nagy Ágnes 1974. József Attila: Eszmélet. In: Miért szép? Budapest, Gondolat, 326–334.
Nemes Nagy Ágnes 1984. A hegyi költő. Budapest, Magvető.
Németh Andor 1989. József Attiláról. Budapest, Gondolat.
Németh G. Béla 1987: Még, már, most. József Attila egy kései verstípusáról: az idő- vagy létszembesítő versről. In: Uő: Hosszmetszetek és keresztmetszetek. Budapest, Szépirodalmi. 297–314.
Németh László 1967. Nincsen apám, se anyám. In: Uő: Két nemzedék. Budapest, Magvető és Szépirodalmi, 270–273.
Nyilasy Balázs 1998. Arany János. Budapest, Korona.
Odorics Ferenc 2001. Az Eszmélet újraolvasása. In: Újraolvasó (a tanulmánykötet adatait lásd e címszó alatt) 172–179.
Pap Gábor 1990: Csak tiszta forrásból. Adalékok Bartók Cantata profanájának értelmezéséhez. Budapest, Kós Károly Egyesülés.
Pap Gábor 1992.: A Napút festője – Csontváry Kosztka Tivadar. Debrecen, Pódium Műhely Egyesület.
Pap Gábor 1993. Jó pásztorok hagyatéka. Debrecen, Magányos Kiadó.
Pap Gábor 1994. Népmeséink és az évkör. In: Csodakút. Szerk. Pap Gábor. Pontifex, 9–56.
Pap Gábor 1997. Karácsony a magyar csillagos égen. Debrecen, Főnix.
Pap Gábor 1999a: Csak tiszta forrásból. Adalékok Bartók Cantata profanájának értelmezéséhez. 2. kiadás, Debrecen, Magányos Kiadó.
Pap Gábor 1999b: Hazatalálás. Művelődéstörténeti írások. Budapest, Püski.
Pap Gábor 2000. Nefelejts. Emlékezetre méltó dolgok népmeséinkről, csillagainkról, sorsunkról. Érd, Örökség Könyvműhely.
Pap Gábor – Szabó Gyula 1999. Az ember tragédiája a nagy és a kis Nap-évben. Érd, Örökség Könyvműhely.
Pauler Ákos 1933. Bevezetés a filozófiába. Pécs, Danubia.
Pálfi Ágnes 1985. A szabadvers metrikai és poétikai megközelítéséhez. Tinyanov verselmélete magyarul. A versforma szukcesszivitása József Attila Külvárosi éj című költeményében. Irodalomtörténeti Közlemények, 2, 218–233.
Pálfi Ágnes 1997a. Puskin-elemzések. Vers és próza (=Modern Filológiai Füzetek). Budapest, Akadémiai.
Pálfi Ágnes 1997b. Szili József: Arany hogy istenül. Az Arany-líra posztmodernsége. Literatura, 3, 327–332.
Pálfi Ágnes – Turcsány Péter 1984a. Arany Toldija és a magyar verselés története. Irodalomtörténeti Közlemények, 3,
361–371.
Pálfi Ágnes – Turcsány Péter 1984b. A verselés műfaji szemantikája Arany János Toldijában. Irodalomtörténet, 4, 936–955.
Pálfi Ágnes 2001. Hová vezetnek a vadnyomok?(Bartók Cantata profanájának motívumai József Attila költészetében). In: Újraolvasó (a tanulmánykötet adatait lásd e címszó alatt) 186–208.
Pálfi Ágnes 2002. „A tárgy nyelve és a nyelv tárgya”. Meditáció a költészet természetéről. Polísz, április–május, 69–71.
Pálfi Ágnes 2009a. Világirodalom előadás II. jegyzetei, 1–99. www.magyarszak.uni-miskolc.hu
Pálfi Ágnes 2009b. Az újkori európai irodalom „héroszai” és az evangéliumi hagyomány. Szín, 14/5, 117–136.
Pálfi Ágnes 2010. Athleta Christi – utópisztikus (?) világkép. In: Utópiák – ellen-utópiák. Budapest, L’Harmattan,. 51–74.
Piaget, Jean 1977. Szimbólumképzés a gyermekkorban. Ford. és bev. Mérei Ferenc. Budapest, Paulus Hungarno/Kairos.
Potyebnya, Alekszandr 2002. Jegyzetek a szóbeliség elméletéből. In: Poétika és nyelvelmélet (=Diszkurzívák). Szerk. Kovács Árpád. Budapest, Argumentum, 147–191.
Remenyik Zsigmond 1965. Költő és valóság. Budapest, Magvető.
Reviczky Gyula 1944. Humor és materializmus. In: Uő: Összegyűjtött művei. Budapest, Atheneum, 505–516.
Ricoeur, Paul 1955. Bubliai hermeneutika, Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont.
Ricoeur, Paul 1999. Válogatott tanulmányok. Budapest, Osiris.
Riedl Frigyes 1982. Arany János. Budapest, Szépirodalmi.
Róheim Géza 1918. Psychoanalysis és ethnologia. In: Ethnographia. Szerk. Dr. Sebestyén Gyula. Budapest, Magyar Néprajzi Társaság, 49–90. és 206–245.
Róheim Géza 1984a. A bűvös tükör. Válogatta, utószó és jegyzet: Verebélyi Kincső. Budapest, Magvető.
Róheim Géza 1984b. A magyar sámánizmus. In: Uő: Primitív kultúrák pszichoanalitikus vizsgálata. Budapest, Gondolat, 171–228.
Rostás-Farkas György – Karsai Ervin 1992. Cigány mese- és mondavilág. Apám meséi I. Budapest, Rostás-Farkas György kiadása.
Sára Péter 1999. Ősi szavaink nyomában iráni és turáni tájakon. Budapest, Püski.
Solymossy Sándor 1991. A „vasorrú bába” és mitikus rokonai. Budapest, Akadémiai.
Szabolcsi Miklós 1998. „Kész a leltár”. József Attila élete és pályája 1930–1937. Budapest, Akadémiai.
Szabolcsi Miklós 1992. „Kemény a menny”. József Attila élete és pályája 1927–1930. Budapest, Akadémiai.
Szász Ilma [évszám nélkül]. A ponttól a mandaláig. Art Bt.
Szendrey Ákos 1986. A magyar néphit boszorkánya. Budapest, Magvető.
Szendrey Zsigmond 1917. Szalontai babonák Arany műveiben. In: Ethnográfia. Szerk. Dr. Sebestyén Gyula. Budapest, Magyar Néprajzi társaság, 138–139.
Szendrey Zsigmond 1941. A tavasz, nyár és az ősz ünnepköreinek szokásai és hiedelmei. Karcag, Klny. az Ethnográfia – Népéletből.
Széles Klára 1980. „…minden szervem óra”. József Attila költői motívumrendszeréről. Budapest, Magvető.
Szilágyi Péter 1971. József Attila időmértékes verselése. Budapest, Akadémiai.
Szili József 1996. Arany hogy istenül. Az Arany-líra posztmodernsége. Budapest, Argumentum.
Szmirnov, Igor [Смирнов] 1985. Два типа рекуррентности: поезия vs. проза. Wiener Slawisticher Almanach. B. 15.
Szörényi László 1989. Epika és líra Arany életművében. In: Uő: „Multaddal valamit kezdeni” (=JAK füzetek, 45). Budapest, Magvető, 164–207.
Szuromi Lajos 1997. József Attila: Eszmélet. Budapest, Akadémiai.
Tamás Attila 1967. Miért éppen a Medvetánc lett kötetcímadóvá? Tiszatáj, 12, 1147–1152.
Téchy Olivér 1986. Buddha. Budapest, Gondolat.
Thimár Attila 1995. Arany János: Tengeri-hántás. Literatura, 3, 309–317.
Thomka Beáta 1994. Metafora, interpretáció, teória. Literatura, 2, 204–212.
Török Gábor 1979. Költői rébuszok. Budapest, Magvető.
Trentai Gábor 1992. József Attila egyénisége és öngyilkossága. Új Elixír, november 31–35.
Tverdota György 1987. Ihlet és eszmélet. Budapest, Gondolat.
Tverdota György 1999. József Attila. Budapest, Korona.
Tverdota György 2002. A tizenkettedik. – Korszerűtlen elmélkedések József Attila Eszmélet-ciklusának XII. verséről. Tiszatáj (diákmelléklet), április.
Újraolvasó. Tanulmányok József Attiláról 2001. Szerk. Kabdebó Lóránt, Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár-Szabó Zoltán, Menyhért Anna. Budapest, Anonymus.
Vágó Márta 1978. József Attila. Budapest, Szépirodalmi.
Viski Károly 1913. A szalontai nép nyelvéből. Magyar Nyelvőr, Klny.
Winkler Zoltán 1996. „Akarta a fene”, avagy Arany János balladái asztrálmitikus kutatások fényében. Hunnia, 3, 58–67.
MELLÉKLET
Illusztráció: A könyvborító részlete
Ezek is érdekelhetik!
G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (V./V) →
G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (IV./V) →
G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (III./V) →
