Háy János: Elem (Lemerülő játék)
*
Szereplők
Nő (idős néni, 1, önmaga fiatalabb korban, hatvan körül, 2, önmaga még fiatalabb korában, ötven körül, 3, a lánya, ötven körül, 4)
Férfi (az idős néni férje, hatvan körül, 1, az idős néni férje ötven körül, 2, a lány férje, ötven felé, 3)
Idő (kortalan és nincs testi megjelenése)
Szerzői megjegyzés: minden szerepet ugyanaz a két színész játssza. A karakterek küllemben nem különböznek el egymástól radikálisan. Nem kell kihangsúlyozni öltözködésben hajviseletben, hogy épp melyik időben vagyunk. Az idősíkok keverten vannak jelen, gyakorta visszatekintő elbeszélésben. Dramaturgiai nehézséget okoz, amikor a néni lánya és férje is jelen van, s a néni elvileg az ágyban fekszik, valamint az átállás ilyenkor lányból nénivé majd néniből önmaga fiatalabb énjévé. Nem baj, ha a néző látja az átváltozást, miként az sem baj, ha a néni és a férje közötti párbeszédek során az időugrások nem különülnek el látványosan, bár apró jelzések mégis lehetnek, ám azok is történjenek a közönség számára láthatóan, jelezve ezzel, hogy így gondolkodunk magunkról, más-más időben látjuk magunkat, a valóságostól eltérő életkorban, s hogy nincs objektív időérzet. A rendezőnek lehetősége van az idősíkok változtatására. A néninek és a férjének a darabban legfiatalabb énje megegyezik a látogatóba érkező pár életkorával, még az is lehet, hogy nem szinkronpárnak, hanem alteregónak érezzük.
A színpadot meleg sárga fény világítsa meg, ha megoldható a közönség legyen vaksötétben, ha lehet, még a szomszédját se lássa. Az utolsó mondat után vaku szerű fény világítsa és vakítsa el a közönséget, a tapsrendre a fény megint napsárga, a háttérben kivetítve a közönség.
Hangok, zene: ne legyenek kórházi hangok, orvosi műszerhangok. A jelenetek között ne legyen olyan zene, amely szöveges, vagy egyértelmű jelentéssel bír (gregorián, rekviem, búcsúzkodó népdal). A tapsrend után, amikor a nézők kifelé indulnak, szólaljon meg Víg Mihály dala, a Mindent visszavesz az utolsó órán.
*
1. jelenet
Kórterem, a néni lánya és a férje az ágynál áll, ötven körüli házaspár
Nő (4), simogatja a nénit: Mami, jól vagy?
Férfi (3): Szerinted jól van?
Nő (4): Valamit kell mondani. Még soha nem láttam így az anyut, nem tudom ilyenkor mit kell csinálni.
Férfi (3): Senki nem tudja.
Nő (4): Megtörlöm a száját nedves ruhával, az biztos jó neki. (Törli)
Férfi (3): Szerintem, neki már nincs olyan, hogy jó.
Nő (4): Jó, akkor azért törlöm meg, mert nekem jó, mert én úgy érzem, hogy jót csinálok, nem lehet, hogy ne csináljon az ember semmit.
Férfi (3) Olyan, mintha vizsgára várna az ember.
Nő (4): Ezt most mért mondod?
Férfi (3): Mert pont olyan, olyan tehetetlenség, hogy állsz a folyosón, már semmit nem tudsz csinálni, csak annyi van a fejedben, amennyi van, hiába nyitogatod a jegyzetet, már semmi nem marad meg benned, mert semmi másra nem tudsz gondolni, csak arra, hogy egyszer majd behívnak és vége lesz az egésznek.
Nő (4): De ez nem olyan, mert nem hívnak be és nem lesz vége semminek.
Férfi (3): Lehet, hogy a mamát hívják be.
Nő (4): Most ezzel azt akarod mondani, hogy…
Férfi (3): Azt.
Nő (4): Azt akkor ne mond, mert nem biztos, hogy úgy lesz, de ha mondod, akkor jobban lehet, hogy úgy lesz.
Férfi (3): Nem azért történnek meg a dolgok, mert kimondjuk.
Nő (4): Azért számít, hogy mit gondol az ember, gondolatban is lehet ártani. Vannak ilyen gyilkosságok is. És soha nem találják a tettest, mert egy halott agyában nem lehet nyomozni.
Férfi (3): Ez valami sorozat.
Nő (4): Sorozat is, de a valóságban is így van.
Férfi (3): Beszéltél az orvossal?
Nő (4): Csak a folyosón. Olyan, mintha menekülne előlem. Ott loholok utána, ő meg azt mondja, hogy ne haragudjon asszonyom, nekem gyógyítani kell, és beszállt a liftbe.
Férfi (3): Simán ott hagyott? Nem mondott semmit?
Nő (4): Ha nem szállok be én is a liftbe, akkor tényleg nem mondott volna semmit.
Férfi (3): És mit mondott?
Nő (4): Hogy nem tud semmit egyelőre.
Férfi (3): Hát pont ennyit mi is tudunk.
Nő (3): És lehet, hogy…
Férfi (3): Mi az, hogy lehet, hogy…
Nő (4) Lehet, hogy jobb is, ha nem javul, mert már jól soha nem lehet. Túl későn került kórházba. Meg már túl öreg is.
Férfi (3): De mégis mit fognak csinálni vele?
Nő (4): Azt mondta, hogy csodát ne várjunk és attól, hogy örökösen követem őt nem fog változni semmi, és hogy akadályozom a munkájában, neki nem csak az én hozzátartozómról kell gondoskodnia. Mindenki az anyukája valakinek, legalábbis majdnem mindenki, nem csak a mami.
Férfi (3): Azt mondta valaki, hogy van ilyen tantárgy az orvosin, hogy kommunikáció, hogy hogy kell a betegekkel meg a hozzátartozókkal bánni, elmondani, amit senki nem szeretne elmondani.
Nő (4): Mi lenne, ha nem lenne!
Férfi (3): Kilökött volna a liftből. (Nevet, nevetnek)
Nő (4): Különben így is majdnem kilökött. Mami, hallasz? Mami? Szeretünk. (megsimogatja a fekvőt)
Férfi (3): Szerinted tudja, hogy itt vagyunk?
Nő (4): Lehet. Olyan, mintha nézne, látod?
Férfi (3): Nem, nem látom, csak nyitva a szeme.
Nő (4): Mami, hallod, itt vagyunk.
Férfi (3): Nem hall semmit.
Nő (4): Szerintem meg hallja, volt ilyen film is, hogy mikor magához tért, akkor mindenre emlékezett, amiről beszéltek neki.
Férfi (3): Az egy film volt.
Nő (4): Kiírták, hogy igaz történet.
Férfi (3): Na, azok aztán biztosan nem igazak.
Nő (4): De megtörtént eset volt, azért írták ki rá, hogy tudjuk, hogy ilyen van, nem csak kitalálták.
Férfi (3): Nem, azért írták rá, mert ilyen biztos, hogy nem volt, és ha nem írnák rá, senki nem is hinné el.
Nő (4): Én elhittem.
Férfi (3): Pont erről van szó. Direkt neked írták ki.
Nő (4): Én szeretem elhinni, amit mondanak.
Férfi (3): Azért mondják, mert mindenki tudja, főleg azok a szemétládák, akik filmeket csinálnak, hogy mindenki szeret elhinni dolgokat.
Nő (4): Most ez érdekes?
Férfi (3): Szerintem igen, meg legalább beszélgetünk valamiről.
Nő (4): Én most nem akarok, erről meg pláne nem. Mami, itt vagyok, majd rendbe jössz, beszéltem az orvossal, azt mondta, hogy rendbe jössz.
Férfi (3): Az előbb nem ezt mondtad.
Nő (4): Hogyhogy nem ezt mondtam?
Férfi (3): Azt mondtad, az orvos nem mondott semmit, legfeljebb azt, hogy a legjobb, ha meghal.
Nő (4): Jó, de azt nem mondhatom neki, mert ha hallja…
Férfi (3): Akkor azt is hallotta, amit az előbb mondtál.
Nő (4): Nem, azt még nem hallotta, mert azt csak neked mondtam.
Férfi (3): Szerintem, tök mindegy, hogy itt vagyunk vagy nem.
Nő (4): Ez maradt az egészből, hogy ott voltunk a tengernél, meg a Balcsin, hogy tényleg ő volt a legszebb, legalábbis olyannak láttam, s hogy majd én is olyan akarok lenni, mint ő.
Férfi (3): Azért szerencse, hogy ez nem sikerült.
Nő (4): Nem kéne még most is utálni.
Férfi (3): Nem utálom, csak nem szeretem.
Nő (4): Az nem ugyanaz?
Férfi (3): Nem.
Nő (4): De, az pont ugyanaz. Mindig is érezte, hogy nem szereted, benne volt a szemedben, én is láttam. Szerintem ne nézz rá, mert most is látja.
Férfi (3): Nem nézek rá, nem szeretek haldoklókat nézni.
Nő (4) suttogva: Ne mondj már ilyeneket.
Férfi (3): Menni kéne, még egy csomó dolgom van.
Nő (4): Mennyit voltunk bent?
Férfi (3): Nem tudom, pont eleget. Vagy inkább többet.
Nő (4): Mami, mamikám, majd jövünk holnap. Lehet, hogy a gyerekek is bejönnek. Azért nincsenek itt, mert ők olyanok most, hogy fiatalok. Mi is alig látjuk őket. (Simogatja)
Férfi (3): Nehéz hozzáérni?
Nő (4): Ezt most hogy érted?
Férfi (3): Hogy olyan a bőre, meg nem történik semmi, amikor hozzáérsz, csak fekszik és nézi a semmit.
Nő (4): De történik.
Férfi (3): Mi?
Nő (4): Hogy meleg.
Elfordulnak az ágytól, a lány visszafordul, nézi az ágyat, odahajol.
Nő (4): Akkor majd holnap, holnap biztos jobban leszel. (Simogatja) Majd beszélünk arról, ami régen volt, elmeséled, hogy milyen volt, amikor születtem, tudod, mint régen, hogy milyen vicces volt, amikor felébresztetted az aput, hogy elfolyt a magzatvíz, az apu meg azt mondta, hogy biztos bepisiltél, mert aludni akart még.
Férfi (3): Az tényleg régen volt.
Nő (4): Mi?
Férfi (3): Amikor születtél.
Nő (4): Pont akkor, amikor te.
Kimennek
2. jelenet
Kórterem, néni először csak fekve, majd az ágyból kikászálódva beszél, átöltözik fiatalabbnak
Nő (1): Gyertek, úgy is csak egy fél órát vagytok itt, most nem azért mondom, nekem az jó, az a fél óra is jó, csak ne hozd magaddal azt a tohonya férjed. Tudom, hogy a tohonya mást jelent, ne javíts ki, de én így hívom, persze csak magamban, mert azt is tudom, hogy egy anya nem utálhatja azt az embert, akit a lánya választott, meg különben is az unokáim apja. És egy csomó embernek nincs is unokája, mert a lánya nem talált egy olyan férfit, aki gyereket is akarna, nem csak elpazarolni az éveket, hogy majd jövőre, meg én nem vagyok még kész rá, meg aztán, hogy majd találsz egy olyat, aki jobb, mert megérdemled. Ez milyen ócska szöveg! Aztán el vagy hajtva öt év együttélés után, összetörve, mert neked ez az öt év nem szólt semmiről, csak arról, hogy eltelt. Mert felelősséget senki nem akar vállalni, ez olyan világ, hogy senki, majd egyszer, amikor negyven éves lesz, vagy ötven, de akkor már nem olyat választ, akivel egykorú, hanem olyat, aki még harminc sincs. Aki meg egykorú az ott áll egyedül, legfeljebb egy második körös férfit foghat ki tele rossz szokásokkal, meg gyerekekkel, az anyagi nehézségekről már nem is beszélve. Saját gyerekre persze már semmi esély. Ez az ember legalább olyan, hogy ezt vállalta, legalább a minimumot hozta, amit egy férfitől el lehet várni. Meg nem gondolta, hogy jobb mondjuk Ausztráliában élni, mert ott vannak kenguruk. Olyan, mint mi, azt mondta, amikor még csak beszélt róla, de még nem hozta haza. Hát nem, pont nem olyan, mint mi. Hogy hasonlít az apura, azt mondta, hogy hasonlít rád, hát nem. Ha ilyen lettél volna, én hozzád biztosan nem mentem volna. Jön, megeszi az ebédet, nem szól semmit, aztán elmegy. Kérdezek valamit, azt mondja igen vagy nem. Ráadásul, hogy néz ki? Tohonya. Jó, ne javíts ki, tudom, hogy a tohonya mást jelent, de én úgy hívom, nekem pont azt jelenti, amilyen. Nem kell, hogy mindig ott legyen. Tényleg, ez nem kötelező. Hogy én mindig veled mentem az anyuékhoz, az más, meg mit ettél volna vasárnap, ha nem jössz velem. Otthon morogtál volna magadban vagy velem, hogy nekem fontosabbak a szüleim, mint te, meg hogy nem tudok súlyozni, hogy mi van elől, pedig te vagy elől és nem az anyu meg az apu, aztán meghaltak és tényleg nem maradtak elöl. Senki nem marad elől. Mindenkiből utolsó lesz. De ez más, mert tényleg nem kéne mindig jönnie. Neki is rossz, nem? Csak unatkozik, lehet, hogy utálja, ahogy főzök és azt kell megennie, mert nem meri meghagyni. Meg zavarban is van, mert annyira más, mint mi, és úgy kell letuszkolnia azt az ételt, ami eleve nem ízlik. Néha lehetnénk úgy, mint régen, hogy csak mi és akkor azt főzök, amit akarok, amit régen is főztem. Különben is csak három szék van. Az már egy plusz szék, ha valaki pluszban jön, nem olyan, mint a többi, rögtön látszik, már a székből látszik, hogy semmi közünk hozzá. Hogy idegen.
Férfi előlép
Férfi (2): Különben hol van a negyedik szék?
Nő (3): Csak három volt.
Férfi (2): De akartunk még egy gyereket, nem?
Nő (3): Akartunk.
Férfi (2): És mégis csak három széket vettünk?
Nő (3): Véletlen
Férfi (2): Hogy lehet véletlen négy helyett hármat venni.
Nő (3): Most ez nem érdekes én csak arra gondoltam, hogy lehetne olyan vasárnap is, amikor csak egyedül jön, meg a gyerekek.
Férfi (2): Ha a gyerekek, akkor is kell plusz szék.
Nő (3): Most ne akadj le azoknál a hülye székeknél. A gyerekek akkor is hozzánk tartoznak, ha más széken ülnek.
Férfi (2): És ő nem tartozhatna hozzánk?
Nő (3): Tartozhatna, persze, hogy tartozhatna, de nem tartozik. Azért neked is nehéz elfogadnod, hogy ennyire idegen, hogy ennyire más, mint mi, hogy azt se tudod, hogy mit gondol, ha egyáltalán gondol valamit.
Férfi (2): Ilyen, ilyennek született, nem tehet róla, és nekünk csak elfogadni lehet.
Nő (3): Jó, ezt én is tudom, el is fogadtam, azért neked mondom, nem neki.
Férfi (2): Nem kell mondani, érzi, amikor azt mondod, hogy kérsz kenyeret, hát nem lehet nem észrevenni, mit gondolsz, hogy még a kenyeret is sajnálod tőle.
Nő (3): Ez nem igaz, mindig úgy főztem, ahogy ő szereti, de néha lehetne, hogy nem jön.
Férfi (2): Nem akarom, hogy miattad a lányunkkal is megszakadna, vagy érted, megromlana.
Nő (3): Nem tud megromlani, mert kell, hogy vigyázzunk a gyerekre.
Férfi (2): Majd lecserél bébiszitterre.
Nő (3): Nem tud, mert a férje szarul keres.
Férfi (2): Akkor végülis jó, hogy ilyen szerencsétlen.
Nő (3): Mért?
Férfi (2): Mert emiatt szorulnak ránk.
Nő (3): Ha nem ilyen lenne, akkor tudnánk szeretni és azért jönnének, mert szeretjük, nem azért, mert kellünk.
Kórházi betegek hangja
Férfi (1): Mi ez a zaj.
Nő (1): Másik kórterem. Tízen vannak. Jobb, hogy én egyedül. Legalább tudunk beszélgetni. Kicsit többe kerül, de van hozzáférésük a számlámhoz és van rajta pénz, mert én úgy éltem, hogy legyen rajta, bármi történhet és én nem akarom, hogy nekik kerüljek pénzbe, mert az olyan, hogy akkor vita van, hogy megérek-e én annyit, amibe egy drága gyógyszer kerül, hogy vagyok-e olyan drága neki, mint a gyógyszer és hát persze, hogy nem vagyok.
Férfi (1): De, biztos vagy.
Nő (1): Én azért ezzel nem kisérleteznék. Azért hiszek a fekete macskában is, hogy nehogy kiderüljön, hogy tényleg igaz.
Férfi (1): Az nem igaz.
Nő (1): Tudom, de nem szeretném, ha kiderülne arról, ami nem igaz, hogy igaz.
Férfi (1): Ez olyan, mintha én mondtam volna.
Nő (1): Te mondtad.
Férfi (1): Mikor?
Nő (1): Nem emlékszem.
3. jelenet
Kórterem
Nő (2): Akkor kezdődött.
Férfi (1): Mi?
Nő (2): Tudod.
Férfi (1): Ja, mikor?
Nő (2): Amikor kifogyott a vérnyomásmérőből az elem.
Cipőkopogás, közeledő
Nő (1): Jön az ápolónő, gyorsan bújj el!
A néni beugrik az ágyba, a férfi eltűnik.
Cipőkopogás távolodik.
Nő (1) Még szerencse, hogy ritkán jön. Egyáltalán nem ér rá. Azokkal se tud törődni, akikkel még érdemes volna. Ha minden évben megreformálják az egészségügyet, egy ápoló se marad Magyarországon. Azért itt betegnek lenni nagyon kockázatos. Itt is a kettes belen, minden ismerősöm meghalt, akit behoztak. Egyszer még egy látogató is meghalt. Elég volt, hogy belépett a kapun, aztán kész összecsuklott és nem tudták újraéleszteni, pedig a szívére csatlakoztattak egy ilyen újraélesztőt. Az hogy működik, különben?
Férfi (1): Nem tudom, nem értek az elektromos dolgokhoz.
Nő (1): Elment.
Néni kiugrik az ágyból
Nő (2): Kifogyott a vérnyomásmérőben az elem.
Férfi (1): Nem kéne annyit használni.
Nő (2): Csak annyit használom, amennyit kell.
Férfi (1): Annyiszor kell?
Nő (2): Ezt hogy érted, hogy annyiszor?
Férfi (1): Mindig a kezeden van, mindig hallom a hangját.
Nő (2): Te meg állandóan azt a hülye szondát fújod.
Férfi (1): Mert nem akarom, hogy megint elvegyék a jogsim.
Nő (2): Ha nem innál este, akkor nem kéne reggel mérni.
Férfi (1): De iszom, mert úgy tudok elaludni.
Nő (2): Mert hozzá vagy szokva, hogy csak úgy tudsz. Elromlottak az alvás orsóid.
Férfi (1): Milyen orsók?
Nő (2): Olvastam valahol.
Férfi (1): Nem kéne minden faszságot elolvasni az interneten, mert tele van téves információval és mindig azokat dobja ki a gép, mert azok érdekesebbek, és többen olvassák.
Nő (2): Az számít, hogy hányan olvassák.
Férfi (1): Persze, csak az számít, ez egy olyan rendszer, az számít igaznak, amit többen elhisznek, nem az, ami tényleg igaz.
Nő (2): Lehet, hogy nem is az van körülöttünk, ami körülöttünk van?
Férfi (1): Biztos, hogy nem az. Az a világ, amit látsz, az biztos, hogy nincs.
Nő (2): De azt a hülye szondát azért tényleg láttam. Meg annak is van hangja. Még a szomszédok is tudják, hogy minden este iszol, mert hallják a szondát.
Férfi (1): De a szonda nem olyan, mint a vérnyomás, a vérnyomás az beáll, aztán olyan marad, nem kell állandóan mérni.
Nő (2): De kell. Az orvos mondta, hogy reggel, délben és este kell ellenőrizni, és mindig háromszor kell mérni, mert az elsőnél még ideges az ember, és nem azt méri, ami valójában van, a második már jó, de kell még egy harmadik is, hogy ellenőrizzem, tényleg jó-e a második, vagy csak véletlen ment lejjebb.
Férfi (1): Most például mért akarod megmérni, már nincs reggel.
Nő (2): Azért közben is ellenőrzöm, mert a két ellenőrzés között annyi idő telik el, hogy bármi történhet. Különben is mit kötekszel velem, ettől most biztos felment! Különben jobb lenne, ha te is megmérnéd.
Férfi (1): Nekem nem magas. Attól lenne magas, ha megmérném.
Nő (2): Törődhetnél többet magaddal.
Férfi (1): Törődök, járok úszni meg síelni is.
Nő (2): Én is tornázok és voltam korizni is.
Férfi (1): Tavaly.
Nő (2): Jó, tavaly, mert közben egy csomó ideig nem volt nyitva a pálya, mert nyár lett, de akkor is voltam.
Férfi (1): És a végén hol kötöttünk ki?
Nő (2): Most ezzel mit akarsz.
Férfi (1): Hogy a traumatológián, mert ellöktek, neked meg jól összetört a vállad.
Nő (2): Egy szemétláda miatt. Ott játssza az agyát a koripályán, mert persze Audira nincs pénze.
Férfi (1): Az Audi hogy jön ide.
Nő (2): Hogy akkor a közlekedést veszélyeztetné, de nincs neki, úgyhogy csak az idősebb embereket tudja veszélyeztetni a koripályán, csak azokat tudja ellökni, akik normálisan, szabályszerűen korcsolyáznak.
Férfi (1): Tulajdonképpen kevesebb az áldozat, mintha Audival járna.
Nő (2): De az véletlen, hogy akkor épp én voltam az áldozat, mert pont én voltam ott, ahol ő száguldozott. Szóval csak ezért tört el a vállam, külső okokból.
Férfi (1): Meg mert csontritkulásod van. Nekem meg nincs.
Nő (2): Mert egy csomót odaadtam a gyereknek, amikor terhes voltam, azért ritka.
Férfi (1): Akkor inkább erre kéne figyelni, nem a vérnyomásra.
Nő (2): Na jó, elmegyek, hozok elemet. Nem jössz velem?
Férfi (1): Nem, nincs kedvem lemászni az emeletről, meg addig megcsinálom a csapot a fürdőszobában. Csöpög.
Nő (2): Mindig is csöpögött.
Férfi (1): De most már idegesít.
Nő (2): De tényleg eljöhetnél!
Férfi (1): Pár ceruzaelemhez nem kell két ember.
Nő (2): Csak, hogy ne menjek egyedül.
Férfi (1): Nem kell mindig együtt lenni, nem vagyunk már kamaszok.
Nő (2): Nem akarod, hogy lássanak velem?
Férfi (1): Mindenki látott már veled.
Nő (2): Amikor fiatal voltam.
Férfi (1): Nem, tegnap is együtt mentünk dolgozni.
Nő (2): Kocsival.
Férfi (1): Mindig azzal szoktunk.
Nő (2): De most azért, hogy ne lássanak együtt, mert azt hiszed, te fiatalabb vagy.
Férfi (1): Nem, nem azért. Különben sem vagyok fiatalabb.
Nő (2): Hát nem, hiába veszel fehér pulóvert meg piros pólót.
Férfi (1): Te vetted nekem.
Nő (2): Mert gondoltam, szeretnél, csak nem mersz venni.
Férfi (1): Mindig te veszed a ruháimat én nem szoktam arra gondolni, hogy milyet vegyek. Utálok vásárolni. Legfeljebb szerszámokat.
Nő (2): Beköszöntött a farmernadrágos korszak, mi!
Férfi (1): Ezt most mire mondod?
Nő (2): Hogy ilyenkor szoktak a férfiak farmert venni, hogy fiatalabbnak látszanak.
Férfi (1): De én mindig hordtam farmernadrágot.
Nő (2): Ráadásul.
Férfi (1): Ezt hogy érted, hogy ráadásul.
Nő (2): Régen értettük egymást.
Férfi (1): Mert nem mondtál ilyeneket.
Nő (2): Milyeneket?
Férfi (1): Mint most a farmernadrágról.
Nő (2): Na jó, megyek.
Férfi (1): Én is.
Nő (2): Hová? Velem?
Férfi (1): Nem. Megcsinálni a csapot.
Távoli kopogás, elhallgatnak
4. jelenet
Kórterem, szoba otthon
A.
Nő (1): És akkor mi történt?
Férfi (1): Mi?
Nő (1) Hogy visszajövök és ott a négy elem az asztalon.
Nő (2): Te tudtad, hogy van itthon, mégis hagytad, hogy lemenjek?
Férfi (1): Hogy mi van itthon?
Nő (2): Ez azért szemétség, csak mert nem jutott eszembe, hogy megnézzem. És te kivetted a fiókból és odatetted.
Férfi (1): Mit tettem oda?
Nő (2): Azokat a hülye elemeket.
Férfi (1): De én nem tettem oda.
Nő (2): De ide tetted az asztalra, mert azt hiszed, hogy te még mindenre emlékszel, mert te fiatalabb vagy, mint én, pedig pont annyi idős vagy, mint én, és pont olyan szarul nézel ki.
Férfi (1): De nem nézel ki szarul. Meg különben én sem.
Nő (2): Ez már csak magyarázkodás, azt akartad jelezni, hogy neked még ott az élet, nekem meg már elmúlt, azért csináltad az egészet. Pedig neked is elmúlt. Együtt múlt el, csak el akarod felejteni, de nem lehet, az elemet el lehet, de azt, hogy megtörtént az életünk, azt nem.
Férfi (1): De nem így volt.
Nő (2): Pontosan így volt, és csak azért, mert a férfiak, mindegy, hagyjuk.
Férfi (1): Ne hagyjuk, ha már elkezdted, ezt annyira utálom, ha abbahagyod.
Nő (2): De ezt már mondtam.
Férfi (1): Akkor mondd el megint! Mert egy csomó mindent elmondtál már és én nem tudom, hogy azok közül most melyik az, amire gondolsz.
Nő (2): Dehogynem, nagyon is jól tudod.
Férfi (1): Nem egyáltalán nem tudom. Szóval mi van a férfiakkal?
Nő (2): Az, hogy azt hiszik, hogy nekik nem úgy telik az idő, mint a nőknek. És te ezt akartad megmutatni, mert te is egy férfi vagy, pont olyan, mint a többi férfi. Elmentem és te kivetted a kisszekrényből az elemeket. És mit akartál ezzel? Azt hiszed nem tudom?
Férfi (1): Mit?
Nő (2): Hogy látod, Anna, ez a baj veled, hogy már mindent elfelejtesz. Ezt akartad mondani. Pedig csak annyit felejtek el, amennyit te is. Mert ki mondta neked, hogy ne köszönj úgy, hogy szia Pista, meg szevasz Sanyi, mert azokat az embereket nem Pistának meg Sanyinak hívják, hanem másképp, jó én sem tudom, hogy hogy, csak azt, hogy pont nem úgy.
Férfi (1): De én nem tettem oda az elemeket. A csapot csináltam, amikor megjöttél. Bejöttél a fürdőszobába, hogy meg tudom-e csinálni, mondtam, hogy meg, meg hogy ez a fürdőszoba pont úgy jelzi, hogy mikor voltunk fiatalok, mint a szüleink fürdőszobája, az még linós volt, nem köves. És én mondtam, hogy biztos, de mi nem érezzük, meg lehet, hogy ez még most is jól néz ki.
Nő (2): Nem kéne felújítani, akkor nem változik meg valami? Egy csomóan csinálják.
Férfi (1): Nem, attól semmi nem változik, meg nem érdemes annyi pénzt rákölteni, még minden működik, legfeljebb egy új csapot veszek, ha a régiek bedöglenek. Meg az időért is kár, lehet helyette mást csinálni. Elég volt egyszer szétverni a lakást, nem.
Nő (2): Olyan szép, ez a kék szín, azért ezt jól kiválasztottuk.
Férfi (1): Jól. Elég sokat mentünk érte.
Nő (2): Nehéz úgy, hogy olcsó is legyen, meg szép is.
Elhallgatnak, fülelnek, de semmi, aztán kicsit hevesebben
B.
Nő (2): De most komolyan, te tudtad, hogy van itthon elem?
Férfi (1): Nem tudtam.
Nő (2): Akkor, hogy kerül ide?
Férfi (1): Te tetted oda.
Nő (2): Nem, én a zsebemben hagytam, most akartam elővenni.
Férfi (1): Nézd meg a zsebedet, jó?
Nő (2) megnézi a zsebeit: Kivetted belőle? Csak hogy hülyének érezzem magam.
Férfi (1): Te vetted ki belőle és raktad az asztalra.
Nő (2): Nem, te hülyét csinálsz belőlem.
Férfi (1): Nem is jöttem ki a fürdőszobából, mert te ott álltál az ajtóban.
Nő (2): Amikor elmentem, akkor.
Férfi (1): Akkor is a fürdőszobában voltam, csak a kamrába mentem ki csőkulcsért. Meg különben sem volt itt a kabátod.
Nő (2): Mért, hol volt?
Férfi (1): Rajtad.
Nő (2): Ja, tényleg. (Elgondolkodik) Akkor én tettem oda?
Férfi (1): Te.
Nő (2): És elfelejtettem?
Férfi (1): El.
Nő (2): Mit felejtettem még el? Úristen, mit felejtettem még el?
Férfi (1): Nem tudom.
C.
Nő (2): Akkor kezdődött?
Férfi (1): Vagy korábban.
Nő (2): Mikor?
Férfi (1): Nem tudom, lehet, hogy észre se vettük, hogy mikor.
Nő (2): De valamit akartál mondani.
Férfi (1): Ja, hogy amikor az étteremben.
Nő (2): Étteremben?
Férfi (1): Igen, arra gondoltam, hogy ott.
Nő (2): Mért mentünk étterembe?
Férfi (1): Nem tudom, nem emlékszem. Csak arra, hogy ott vagyunk és nézzük az étlapot. Milyen furcsa, teljesen látom, ahogy ott vagyunk régen. Látom a ruhádat, érzem a szagodat. Nem, azt nem érzem, mert zsírszag van.
Nő (2): Ez olyan régen volt, amikor még zsírszag volt az éttermekben.
Férfi (1): Igen, vagy lehet, hogy már nem, csak ebben a vendéglőben megmaradt régről.
Cipőkopogás közeledik
Nő (2,1): Gyorsan tűnj el!
A néni beugrik az ágyba, a kopogás távolodik.
Nő (1): Nehéz lehet ennyi pénzért ilyen sokat menni.
Férfi (1): Ha többet kapna, akkor is ennyit kéne.
Nő (1): Azért többért csak szívesebben menne az ember. Ráadásul még a magánéleti problémák.
Férfi (1): Milyen magánéleti problémák?
Nő (1): Hogy mondjuk, szerelmes a főorvosba.
Férfi (1): Egy nő a főorvos.
Nő (1): Jó, akkor veri otthon a férje.
Férfi (1): Mért veri otthon a férje?
Nő (1): Mert rájött, hogy szerelmes a főorvosba.
5. jelenet
Étterem, próbálják elolvasni az étlapot, eltartják maguktól, összeakad a két étlap
Férfi (2): De kurva kicsivel van ez az étlap írva.
Nő (3): Direkt, hogy ne lássa az ember az árakat.
Férfi (2): Meg még ez a félhomály is.
Nő (3): Nem romantikus?
Férfi (2): De, de marhára romantikus, csak az a baj, hogy nem látom, mit lehet itt enni.
Nő (3): Pizzériába kellett volna menni, ott csak annyit kell mondani, hogy pizza.
Férfi (2): Egyszerűen azt sem látom, melyik oldalon vannak a főételek.
Nő (3): Én látom.
Férfi (2): Akkor mért tartod olyan messzire?
Nő (3): Mert úgy még jobban látom.
Férfi (2): Hát komolyan, mért nem lehet rendes betűmérettel, ez azért egy idő után meg fogja szűrni a vendégeket.
Nő (3): Lehet, hogy nem is akarják, hogy idősebbek is járjanak ide.
Férfi (2): Azok se fizetnek kevesebbet, ez nem a békávé, vagy múzeum, nincs nyugdíjaskedvezmény.
Nő (3): Biztos kevesebbet fogyasztanak, meg olcsóbb ételeket, vagy túl sokáig maradnak. Ingyen foglalják az asztalt, mert ők nem sietnek sehová. Nincs dolguk.
Férfi (2): Ez hülyeség, mindenkinek van dolga.
Nő (3): Akkor csak lassabban mozognak. Várjál, így még jobb. (Elővesz egy lyukacsos fekete szemüveget)
Férfi (2): Ez mi?
Nő (3): Látásjavító szemüveg.
Férfi (2): Azt hittem, ilyen vakoknak való.
Nő (3): Nem látod, hogy lyukacsos.
Férfi (2): És azokon átlátsz?
Nő (3): Át. Ráadásul, ha naponta két órát hordod, akkor a többi órában rendesen látsz, mert ez megerősíti a szemidegeket.
Férfi (2): Szerintem, inkább tedd el, mert hülyének néznek.
Nő (3): Engem már nem érdekel, hogy minek néznek, eleget görcsöltem rajta egész életemben, hogy hogy nézek ki, meg hány kiló van rajtam. Az ember végigszorongja az életét, pedig bármit csinál, az évek akkor is eltelnek, és pont oda jut, ahová azok, akik már eleve leszarták ezt az egészet, akik az első szülés után akkorák lettek, mint egy ház.
Férfi (2): Az is fontos, hogy közben milyen vagy, nem csak a vége.
Nő (3): A végén már senkit nem érdekel a közben.
Férfi (2): De közben igen.
Nő (3): Kit?
Férfi (2): Például engem, meg másokat is.
Nő (3): Milyen másokat?
Férfi (2): Most erről nem akarok beszélni.
Nő (3): Hát jobb is, ha nem célozgatsz, mert véletlenül még magadat fogod eltalálni. Az én életemet bárki megnézheti, mert teljesen tiszta.
Férfi (2): Nincs olyan, hogy tiszta élet, csak élet van.
Nő (3): Ezt tudod, kik mondják?
Férfi (2): Ezt mindenki mondja, mert mindenki tudja.
Nő (3): Hát nem, ezt azok mondják, akik olyanok, mint te és nem olyanok, mint én. Nekem azért vannak erkölcseim. Meg én mindig tudtam, hogy mi a fontos.
Férfi (2): Mi?
Nő (3): Hogy te meg a gyerek.
Férfi (2): Azért elteszed?
Nő (3): Jó elteszem. De akkor, hogy rendelünk?
Férfi (2): Kérdezzük meg a pincért.
Nő (3): Akkor rögtön kiderül.
Férfi (2): Mi?
Nő (3): Hogy már nem látunk, hogy annyi idősek vagyunk, akik már nem látnak. És akkor biztos későn hozzák ki a rendelést, büntetésből, mert már öregek vagyunk.
Férfi (2): Még nem vagyunk öregek, nekem még mondják a boltban, hogy szia, meg helló. Jó, amikor ketten vagyunk akkor nem, de ha egyedül.
Nő (3): Mert te mondod előre, hogy helló, az eladó csak alkalmazkodik a vásárló szokásaihoz, hogy azt hiszi magáról, hogy fiatal. És akkor legközelebb is odamegy, mert azt hiszi, tényleg fiatalnak látják.
Férfi (2): Én nem így gondolom.
Nő (3): Az mindegy, hogy te hogy gondolod, de ez az igazság. És van olyan, hogy igazság.
Férfi (2): Jó, ezt hagyjuk, mert most az az igazság, hogy ha nem kérdezzük meg a pincért, akkor nem tudunk rendelni?
Nő (3): De.
Férfi (2): Hogy?
Nő (3): Mondjuk mondunk egy számot.
Férfi (2): Milyen számot?
Nő (3): Látom, hogy számok vannak az ételek előtt, hogy mondjuk, kérünk egy harminchetest meg egy harmincnyolcast, hogy ne ugyanazt együk.
Férfi (2): És ha az túrógombóc?
Nő (3): Nekem az jó.
Férfi (2): De nekem nem.
Nő (3): Majd cserélünk.
Férfi (2): Mit, túrógombócot gesztenyepürére?
Koppanás
B. Kórterem
Nő (2): Azt hittem jön.
Férfi (1): Nem, csak valami leesett.
Nő (2): Akkor kezdődött?
Férfi (1): Nem tudom. Lehet, hogy nem is kezdődött, csak úgy lett.
Nő (2): De mindennek van eleje.
Férfi (1): Nem, ennek nincs eleje, csak vége.
Nő (2): Most mért mondod, ez olyan szarul hangzik.
Férfi (1): Nem hangzik szarul, csak ez a tény, és én szeretek pontosan fogalmazni, műszakira jártam.
Nő (2): Tudom, hogy műszakira jártál, még egy polcot is órákig fúrtál fel.
Férfi (1): Mert nem szerettem volna, ha ferde lesz. Az engem idegesít.
Nő (2): Akkor sem kéne mindig erre gondolni.
Férfi (1): Mire?
Nő (2): Hogy vége. Még egészségesek vagyunk és attól, hogy ennyi év eltelt, még nem lehet tudni, hogy mennyi van előttünk, azt meg végképp nem, hogy mikor.
Férfi (1): Mi az, hogy mikor?
Nő (2): Hogy mikor lesz vége.
Férfi (1): Elég, ha azt tudja az ember, hogy vége.
Nő (2): Azt mindig tudtuk.
Férfi (1): De régen máshonnan látszott.
6. jelenet
Kórterem
Nő (2): Amikor elköltözött.
Férfi (1): Mi volt, amikor elköltözött?
Nő (2): Hogy akkor kezdődött, amikor elköltözött. Vagy az már utána volt?
Férfi (1): Utána is, meg akkor is, amikor végül marékszám vettük már az olcsó kínai szemüvegeket.
Nő (2): Tényleg, mindenütt volt, mégis mindig kerestük.
Nő (2): Nem láttad a szemüvegemet?
Férfi (1): Most léptél rá.
Nő (2): Ja, az reccsent, csak én már azt sem látom, ha nincs rajtam a szemüveg, hogy rálépek a szemüvegemre.
Férfi (1): Neked hányas kell?
Nő (2): Most vagy akkor?
Férfi (1): Mindegy, de mondjuk, akkor hányas kellett?
Nő (2): Feles.
Férfi (1): Azt nem hiszem, mert nekem már kettes.
Nő (2): A tiéd gyorsabban romlott. A férfiak rosszabb anyagból vannak gyúrva.
Férfi (1): Ezt is olvastad valahol?
Nő (2): Korábban halnak, ez egyszerű statisztika. Mindenki tudja.
Férfi (1): És akiknek új családja lesz?
Nő (2): Főleg azok, azok még előbb is, mert nincs olyan, hogy két család, arra már senkinek nincs ideje, meg ereje se.
Férfi (1): Azért sokan csinálják, és azt mondják, hogy…
Nő (2): Hogy megfiatalodnak? Ugyan már! Csak megöregedni lehet, megfiatalodni nem, és akik belevágnak egy új családba azok öregszenek meg legelőbb és lelkileg is kikészülnek, mert örökösen azt látják, hogy a feleségük mennyire fiatal, meg biztosan meg is csalja.
Férfi (1): Mért csalná meg?
Nő (2) Mert az új feleség tíz évvel később rájön, hogy a férje nem marad örökké ötven éves, de még hatvan sem.
Férfi (1): De azért nem biztos, hogy megcsalja.
Nő (2): De biztos.
Férfi (1): És ha szereti?
Nő (2): Nem mondtam, hogy nem szereti, én is szerettem az aput.
Férfi (1): Az apád most hogy jön ide?
Nő (2): Hogy szerettem, de mégsem akartam volna vele élni, mert öreg volt.
Férfi (1): Nem azért, mert az apád volt?
Nő (2): Na, jó, ezt inkább hagyjuk. Különben hogyhogy utána is, meg akkor is?
Férfi (1): Mi az, hogy utána is?
Nő (2): A költözés.
Férfi (1): Milyen költözés?
Nő (2): Amikor elköltözött!
Férfi (1): Ja, hogy hol elköltözött, hol meg vissza. Ez volt egy ideig, de amíg ez volt, mi azt gondoltuk velünk lakik, holott már régen nem lakott velünk.
Férfi (2): Nem kellett volna azt a hülye manchesteri egyetemet erőltetni.
Nő (2): Ő akarta.
Férfi (1): Lehetett volna azt mondani, hogy nem.
Nő (2): Soha nem mondtuk, hogy nem, mért mondtuk volna pont akkor?
Férfi (1): Mert lehetett tudni, mi lesz, hogy elveszítjük.
Nő (2): Nem veszítettük el, csak külföldön élt egy darabig.
Férfi (1): Az olyan, hogy nincs itt, és hogy nincs itt az rossz, meg hogy kivel ismerkedik meg, nem egy angollal, az angolok szóba sem állnak az idegenekkel, úgy néznek rájuk, mint egy ártalmas állatra, dehogy angollal, hanem egy lengyellel vagy egy litvánnal, egy másik betolakodóval és persze nem tudják eldönteni, hogy melyik országban éljenek lengyeleknél vagy nálunk, esetleg Litvániában, ha litván lett volna, és akkor inkább egyikbe sem, és elindul, hogy vándorolnak a világban, ma itt kutatunk, holnap meg ott kutatunk, otthon sehol nem vagyunk, a gyerekeknek még anyanyelvük sincs.
Nő (2): De van, csak nekik több is van.
Férfi (1): Olyan, hogy több anyanyelv olyan nincs. Szóval nincs nekik egy olyan nyelv sem, amin rendesen tudnának beszélni.
Nő (2): Ez hülyeség, te is tudod, most olvastam egy kutatást, hogy a többnyelvű gyerekek mennyivel jobb képességűek, mint az egynyelvűek. Mindenhez tudnak alkalmazkodni.
Férfi (1): Szerintem meg, ez hülyeség, olyan nincs, hogy mindenhez alkalmazkodik az ember, mert az tulajdonképpen olyan, mintha semmihez sem alkalmazkodnál, mert semmi sem fontos. Ezt biztos egy olyan kutató írta, aki ilyen vegyes házasságban született és azt akarta bizonyítani, hogy neki milyen jó, pedig neki is szar volt, mint mindenkinek, aki így él, hogy állandóan azon gondolkodni, hogy milyen nyelven kérjen egy pohár vizet.
Nő (2): Ez kutatás volt, nem olyan, hogy én azt gondolom.
Férfi (1): Ugyan már, nehogy azt hidd, hogy a kutatók nem elfogultak, hát dehogynem, csak azt a látszatot keltik, hogy nem. Jól átvágnak mindenkit. A tudomány a legnagyobb átbaszás, mert senki nem meri megkérdőjelezni, hogy úgy van-e a dolog. Olyan dolgokért kapnak Nobel-díjat, amiről seperc alatt kiderül, hogy egy nagy átvágás az egész, pont a rákot nem lehet vele gyógyítani, vagy ha lehet, a szíved biztos nem bírja vagy a veséd.
Nő (2): Mindegy, mert végül hazajött és nem ment hozzá ahhoz a lengyelhez, és nem kezdett el vándorolni a világban és nem születtek olyan gyerekei, akik megrémülnek egy Weöres Sándor-verstől, mert nincs nekik anyanyelvük és azt gondolják a Bóbitáról, hogy egy szörny, aki gyerekeket rabol.
Férfi (1): Az jó volt, amikor hazajött. Akkor olyan volt, mint régen, és mi is pont úgy szerettük egymást, mint régen.
Nő (2): Én mindig úgy szerettelek, mint régen.
Férfi (1): Nem látszott.
Nő (2): Mert nem vetted észre.
Férfi (1): De pont azt vettem észre, hogy nem szeretsz.
Nő (2): Hát nem. Rám se néztél.
Férfi (1): De rád néztem és kértem is, hogy legyen másképp, te meg azt mondtad, hogy mi legyen másképp, amikor így pont jó. De nekem nem volt jó.
Nő (2): Milyen színű a szemem?
Férfi (1): Na jó, ezt most hagyjuk, tényleg, nem a rendőrségen vagyunk, ujjlenyomat nem kell?
Nő (2): Azért jó lett volna, ha rávágod, hogy milyen.
Férfi (1): Azt vágtam rá, hogy nem vágom rá, mert a lényeg, hogy az tényleg nagy szerencse volt, hogy az a lengyel beleszeretett abba a tanítványába, aki persze szintén magyar volt és Erasmuson volt kint fél évre, mekkora szerencse, hogy ez akkor volt még, amikor nem házasodtak össze és nem születtek meg azok az unokák.
Nő (2): Egy másik magyar.
Férfi (1): Az mindegy, hogy magyar, csak az a lényeg, hogy szakított vele.
Nő (2): Nem mindegy. Mert van ilyen, hogy mindig ugyanazt választod, csak fiatalabban.
Férfi (1): Ezt is olvastad valahol?
Nő (2): Engem még érdekelnek dolgok, nem csak a tévé előtt fetrengek órákon át, hogy na, mikor lehet végre elaludni, de amikor lehet, addigra már régen alszol, egy filmnek se tudod a végét.
Férfi (1): Mert már előre kitalálom, és tök felesleges végignézni.
Nő (2): Dehogy találod, azt se tudod, hogy mit nézel.
Férfi (1): Jó, mindegy, de olyan akkor sincs, hogy ugyanazt választod, az csak véletlen volt, hogy az új lány is magyar volt.
Nő (2): És olyan van, hogy véletlen?
Férfi (1): Csak véletlen van. Az a baj, hogy semmit nem lehet tudni, mert bármi lehet. Nincs olyan, ha így vagy úgy élsz, akkor biztos ez vagy az történik. Van, aki halálra issza magát, mégsem történik az vele, ami velem történt.
Nő (2): Jó volna hinni abban, hogy van isten, s hogy bennünk is van belőle egy kicsi rész, ami megmarad.
Férfi (1): Nem marad meg semmi. Ha megmarad, arról nem fogjuk tudni, hogy mi voltunk és akkor az olyan, mintha nem maradna meg semmi, mint a testünk, amihez utána már semmi közünk, olyan, mint a föld vagy a kövek. Hideg.
Nő (2): Szerinted akkor kezdődött?
Férfi (1): Mikor?
Nő (2): Amikor ott maradtunk ketten, hogy már nem volt gyerek.
Férfi (1): Nem, tényleg nincs olyan, hogy kezdődött, csak olyan, hogy benne vagy és amikor ilyen történik, akkor jobban látod, hogy benne vagy, mert az nagyon rossz volt, hogy nem volt már az, ami olyan sok éven keresztül volt, olyan volt, hogy hiányzott, meg nem is tudtam már, milyen kettesben lenni. Hogyan telik az idő, amikor csak én vagyok ott meg te.
7. jelenet
Lakás
Nő (3): Mi bajod van?
Férfi (2): Csak rossz, hogy nincsen itthon.
Nő (3): De most megint úgy élhetünk, mint mikor még nem volt.
Férfi (2): De én nem akarok úgy élni.
Nő (3): Oda mehetünk, ahová akarunk.
Férfi (2): De én nem akarok odamenni, ahová akarunk, olyan most, hogy megszűnt, hogy miért csinálja az ember az egészet. Hogy innéttől mi lesz a dolga, mert olyan, mintha az a dolog már el lett volna végezve. S ha el van végezve, akkor mért élsz még, csak mert az orvosok miatt. Hogy az életnek nem marad célja csak oka, hogy jólét meg gyógyszerek?
Nő (3): Az is lehet cél, hogy kettesben csinálni dolgokat.
Férfi (2): Az nem cél, mert azt csak akkor jó csinálni, ha különben van az embernek valami feladata, de már nincs. Hiába megyek be dolgozni ott is úgy néznek rám, mintha azt várnák, hogy mikor csaphatnak le az íróasztalomra, mikor dobálhatják ki a régi kacatokat, amik felhalmozódtak a polcokon meg a fiókokban. Amik már semmire se jók, mert már én se használom őket. Nem, ott sem kellek. Nincs már olyan, hogy megkérdezzük a régi kollégát, mert ennek a kollégának már nem csak a bőre és a belső szervei öregedtek el, hanem a tudása is. Hozzá se tudok szólni semmihez. Lassan minden elveszik, ami voltam. Azt mondják majd, hogy öreg, vagy, hogy nyugdíjas. Mi a foglalkozása? Nyugdíjas, de aktív életemben és akkor megnevez az ember egy foglalkozást, de ezzel nem azt mondja ki, hogy ért valamihez, hanem azt, hogy már nem aktív az élete. Milyen ez az ember, azt mondják, öreg, minden, ami jellegzetes rajta, az csak egy életkor jellegzetessége, én már nem vagyok benne. Nem kellek a munkában és itthon sem kellek.
Nő (3): Nekem kellesz.
Férfi (2): Miért?
Nő (3): Nem akarok egyedül maradni.
Férfi (2): Én sem. Kinek mondanám el, amit most mondtam, ha nem volnál.
Cipőkopogás közeledik
Nő (2,1): Már megint jön, gyorsan be az ágyba, gyere, bújj mellém a paplan alá.
Bebújnak a paplan alá, a néni ráhúzza a férfire a paplant
Férfi (1): Minek jön?
Nő (1): Csak azt ellenőrzi, hogy élek-e. Biztos kötelező rögzíteni, hogy pontosan mikor következett be a halál.
Cipőkopogás sietősen távolodik.
Nő (1,2): Nem hozzám jött. Hívták valahová. Valahol történik valami, ott, ahol tízen vannak a kórteremben, rohamot kapott egy beteg, sürgős beavatkozásra van szükség. Velem meg úgysem történik semmi. Fekszem mozdulatlan. Valami dolgozik a fejemben. De senki nem tudja, hogy dolgozik, mert nem látni azt, ami ott van, csak én látom. Azt mondta valaki, hogy azért nem használjuk az agyunk kétharmadát, mert az kell akkor, amikor meghalunk. Nem szabad előbb elhasználni, mert akkor nem tudunk meghalni.
Kikászálódnak az ágyból
8. jelenet
Szoba
Nő (2): Miről beszélgettünk?
Férfi (1): Nem emlékszem.
Nő (2): Mindegy. Nem hallom a tévét, felhangosítanád.
Férfi (1): Hangosítsd fel te.
Nő (2): De nálad van a kapcsoló.
Férfi (1): Ja, akkor inkább lekapcsolom.
Nő (2): Jó, úgyis csak alszunk rajta.
Férfi (1): Összebújunk kicsit.
Nő (2): Össze. Olyan jó az a meleg.
Férfi (1): Amikor rossz volt éjjel, mindig odabújtam.
Nő (2) Tudom.
Férfi (1): Nem is ébredtél fel.
Nő (2): De felébredtem, csak nem akartam mozogni, mert tudtam, hogy neked csak úgy jó, ha nem mozgok. Szeretsz?
Férfi (1): Szeretlek.
Nő (2): Csúnya vagyok.
Férfi (1): Nem.
Nő (2): De tudom, hogy csúnya vagyok, látom magam a tükörbe, és nem jó látni.
Férfi (1): Nekem te mindig szép vagy.
Nő (2): Mi lenne szép bennem.
Férfi (1): Hogy te vagy. Hogy az vagy, aki mindig is voltál. Gyere, gyere már.
Nő (2): Ne siess.
Férfi (1): Én így csinálom, ha nem sietek, mindig is így csináltam.
Nő (2): Várj egy kicsit.
Férfi (1): Már megint beszélgetni akarsz?
Nő (2): Csak olyan kíváncsi vagyok, hogy hányszor csináltuk már életünkben.
Férfi (1): Nem tudom, tízezerszer.
Nő (2): Az sok vagy kevés?
Férfi (1): Nem tudom, neked elég volt?
Nő (2): Elég.
Férfi (1): Nekem néha több kellett volna.
Nő (2): Már ezen sem lehet változtatni. De mégis hányszor.
Férfi (1): Hát hetente ötször, amikor csak háromszor volt.
Nő (2): Nem úgy, hanem hogy összesen hányszor csináltuk.
Férfi (1): Hát mondjuk, átlagban hetente háromszor, na jó, a vége felé már csak kétszer, de az elején meg egy év alatt legalább ötezerszer. Szóval az azt jelenti, hogy átlagban hetente háromszor.
Nő (2): De volt, amikor nem csináltuk, amikor megjött, meg amikor külföldön voltál, ja meg, amikor a gyerekek. Persze, te még akkor is akartad.
Férfi (1): Szép voltál, amikor nagy volt a hasad. Megsimogattalak és éreztem, ahogy a baba mozog. Mindenki ugyanazt csinálja, nincsen olyan, hogy más élet, csak ugyanolyan van. Mert nem attól jó valami, mert másmilyen, hanem pont attól, hogy ugyanolyan és ez az ugyanolyan veled is megtörténik. Mindenki azt érzi, amikor megsimogatja a felesége hasát, hogy jó. És milyen szép, ahogy domborodik és ahogy kidugja a baba a lábát vagy kinyomja a fejét. Mindenki ugyanazt az életet akarja, mert ami nem ugyanolyan, ott valami baj van. És mindig az volt a jó, ami most is jó.
Simogatja a nőt
Nő (2): Most is nagy.
Férfi (1): Mi?
Nő (2): A hasam.
Férfi (1): Dehogy, soha nem volt nagy.
Nő (2): Most akkor szerinted ki lehet számolni?
Férfi (1): Mit?
Nő (2): Hogy hányszor.
Férfi (1) abbahagyja a simogatást: Ja, persze, akkor számoljunk hetente kettőt átlagban, az azt jelenti, hogy évi száznégy és azt megszorozzuk harminccal, akkor az harmincszor száz, az háromezer, meg harmincszor négy az százhúsz. Akkor háromezer százhúsz.
Nő (2): Az nem is olyan sok. Sokkal többre gondoltam.
Férfi (1): Én is, mert akkor, ha harminc év az köbö tízezer nap, és akkor abból csak háromezer volt jó. Az tényleg kevés.
Nő (2): Ráadásul, nekem nem is volt mindig jó.
Férfi (1): Nem volt jó?
Nő (2): Nem mindig.
Férfi (1): Szólhattál volna.
Nő (2): Nem akartam elvenni a kedved, meg hogy izgulj, hogy nem sikerül és akkor tényleg nem fog sikerülni a következő alkalommal sem.
Férfi (1): Te úgy csináltál, mintha jó lenne.
Nő (2): Jó, kicsit akkor is jó volt, amikor nem volt jó.
Férfi (1): Ezt nem értem, vagy jó vagy nem jó.
Nő (2): Most hagyjuk, inkább csináljuk.
Férfi (1): Vissza kell hangolódnom.
Ölelkeznek
Nő (2): Ne hagyd abba, mert most jó.
Férfi (1): Nem hagyom.
Nő (2): Most nagyon jó, már csak arra gondolok, hogy milyen jó, ahogy az ujjad odaér, még simogass, simogass, ne vedd el, ne!
Férfi (1): Most különben kiabálhatsz is, nincsenek már gyerekek.
Nő (2): De nem akarok kiabálni.
Férfi (1): Mért nem, akkor lehet, hogy még jobb lenne?
Nő (2): Félek, hogy meghallja az alsó szomszéd.
Férfi (1): Süket.
Nő (2): Akkor sem akarok.
Férfi (1): Kár, pedig az olyan izgalmas lenne!
Nő (2): Így jobb, mert így gondolhatsz arra, hogy egyszer majd kiabálok.
Férfi (1): Az miért jó?
Nő (2): Mert van olyan, amit még lehet várni, hiába vagyunk öregek.
Férfi (1): Olyan hülye szokás szex közben beszélgetni.
Nő (2): Én szeretek.
Sötét, szeretkezés óvatos hangjai
9. jelenet
Kórterem, a néni lánya már bent van, férfi érkezik
Nő (4): Mami, hallasz? Simogatja) Itt vagyok, mamikám, meséljek valamit, hogy mi volt ma? Hazamentem és meglocsoltam az erkélyen a virágokat. Nem úgy haza, hanem haza, szóval hozzád. Nagyon szépek. Emlékszel, hogy miket ültettél idén? A törökszekfű is szép, tudom, hogy arra nagyon kell figyelni. Nem hagyom, hogy elszáradjanak. Igen, bezártam az ajtót. Nem hagytam égve a villanyt, a csapokat is ellenőriztem, jól megcsinálta apa, nem csöpögnek. A gyerekek? Hogy mi van a gyerekekkel? A gyerekek nem tudtak jönni. Mindig van valami. Ez már olyan élet, hogy tényleg az ember nem is érti. Ülnek valahol és annyira üvölt a zene, hogy csak esemesben tudnak beszélgetni.
Férfi (3): Szia.
Nő (4): Szia.
Férfi (3): Változott valami?
Nő (4): Ugyanúgy nézi a plafont.
Férfi (3): Éjszaka is nyitva van a szeme?
Nő (4): Nem tudom. Biztos.
Férfi (3): Rossz lehet.
Nő (4): Ha egyáltalán érez valamit.
Férfi (3): Ilyenkor már biztos nem fájnak a dolgok. Nem izgulsz már, hogy rajta hagytad a kotyogót a gázon.
Nő (4): Ja, és mindegy, ha kigyullad a lakás.
Férfi (3): Mondjuk az nem lenne jó, mert az a gyerekeké.
Nő (4): Jó, csak úgy mondtam, de különben egyelőre az anyué.
Férfi (3): De a gyerekeké lesz. Nem tudod lecsukni?
Nő (4): Mit?
Férfi (3): A szemét.
Nő (4): Nem akarom. Mit lát ott?
Férfi (3): Hol?
Nő (4): A plafonon.
Férfi (3): Semmit.
Nő (4): Vagy azt, ami régen történt, hogy nem kifelé néz, hanem befelé.
Férfi (3): Akkor minket biztos nem lát.
Nő (4): Lát, csak akkor lát, amikor régen vagyunk.
Férfi (3): Akkor felesleges itt ülnünk.
Nő (4): Ne beszélj így, mert rossz neki, ha mégis hallja.
Férfi (3): Az orvos mondott valamit?
Nő (4): Nem találkoztam vele.
Férfi (3): Nincs bent?
Nő (4): Nincs.
Férfi (3): Elment síelni?
Nő (4): Mért pont síelni?
Férfi (3): Mert tél van és az orvosok szoktak.
Nő (4): Nem csak szabadnapja van, de különben sem mondana semmit, csak azt, amit múltkor.
Férfi (3): Ennek már semmi értelme, tényleg minek kínozni. Ha nem lenne az a sok kütyü már régen meghalt volna, most meg itt fekszik magatehetetlenül hetekig. Ez neki se jó, mi lenne jó egy ilyen életben.
Nő (4): Lehet, hogy érzi, hogy itt vagyunk és az jó neki.
Férfi (3): Nem érez semmit.
Nő (4): Azért, mert nem a te anyád, nem kéne ilyennek lenned.
Férfi (3): Ehhez nincs köze annak, hogy a te anyád. Ha az enyém lenne, akkor is ezt mondanám. Ha én ilyen helyzetben leszek, ne engedd, hogy kezeljenek.
Nő (4): Nem tudom, hogy hozhatok-e olyan döntést, hogy nem.
Férfi (3): Csak te hozhatsz.
Nő (4): Na, menjünk haza.
Férfi (3): Régen itt vagy?
Nő (4): Azt hiszem. Nem tudom, olyan lassan telik az idő, amikor nem tudsz tenni semmit. Mert nem tudok, nincs olyan, hogy ha most valamit csinálok, akkor változik. Csak törülgetem a száját nedves ruhával, aztán meg az arcomat, mert mindig eszembe jut valami, amikor gyerek voltam, hogy megyünk együtt valahová és olyan jó, mert melegen süt a nap én meg mondom a maminak, hogy becsukom a szemem, és aranyakat látok a szemhéjamon. És a mami mondja, hogy látod mennyi kincsed van és nevet, mindig becsukhatod, amíg fogom a kezed. (Elgondolkodik) Mi lesz azzal a sok emlékkel, amit egy életen át gyűjtögetünk, az apu képeit se néztük meg, ott vannak egy táskában a pincében.
Férfi (3): Minden megy a kukába. Ki tudja, hogy mire gondoltak a római katonák.
Nő (4): Kit érdekelnek a római katonák?
Férfi (3): Engem mindig is érdekeltek.
Nő (4): Engem az érdekel, ami velünk volt, hogy az egész eltűnik. Olyan, mintha nem is lettünk volna.
Férfi (3): Van rosszabb is.
Nő (4): Mi?
Férfi (3): Ha élsz, és mégsem emlékszel semmire. Nézel a saját gyerekedre és félsz tőle, mert azt hiszed, hogy idegen.
Nő (4): De a mami mindenre emlékezett, arra is, amire én nem és akkor elmondta és onnéttól már én is emlékeztem.
Férfi (3): Menjünk.
Megtörüli a szemét
Nő (4): Megsimogatja. Mamika, akkor elmegyünk, majd jövünk, csak munka is van, meg otthon is dolgok. Vigyázz magadra mamikám. Holnapra biztos jobb lesz és akkor majd beszélgetünk. Majd kérdezek valamit, hogy milyen volt, amikor. Mindegy.
Férfi (3): Csókolom, anyuka.
Elfordulnak az ágytól, indulnak kifelé
Férfi (3): A gyerekek hazajönnek ma?
Nő (4): Azt hiszem, nem.
Férfi (3): Egyáltalán velünk laknak még, vagy már elköltöztek?
Nő (4): Még mindenük otthon van.
Férfi (3): Csak ők nincsenek.
Nő (4): Hiányoznak?
Férfi (3): Furcsa, hogy éveken át mindig voltak és most nincsenek.
Nő (4): Furcsa. Amikor elköltöztem, nem gondoltam arra, milyen az anyuéknak, hogy már nem vagyok, csak arra gondoltam, amit én akarok.
Férfi (3): Azért ebben is van valami jó.
Nő (4): Mi?
Férfi (3): Hogy akkor lehetünk együtt nyugodtan, nem kell arra figyelni, hogy a gyerekek.
Nő (4): Én most nem tudok.
Férfi (3): Miért?
Nő (4): Mert az anyám.
Férfi (3): Mindig van valami indok.
Nő (4): De látod, hogy mennyire rossz most.
Férfi (3): Jó most ez, máskor meg más.
10. jelenet
Kórterem. Néni kipattan az ágyból
Nő (1): Nem itt kéne megbeszélni, hogy lefekszenek-e vagy sem. Ez már tényleg nem tartozik rám, meg hogy mit gondolnak arról, hogy nekem jó-e így vagy nem. Hát nekem jó, mert most én így élek. Máskor másképp éltem, de most így, nem én akartam, hogy így legyen, csak így lett. Azt hiszed, te döntesz arról, hogy mi legyen, meg hogy felelős vagy azért, ami lett, hát nem. Örökösen az történik, amire nem gondolsz. Dehogy akartad, ki akarna itt feküdni mozdulatlanul, kimeredt szemekkel egy kórházi ágyon, nézni a plafont, ahol tényleg nincs semmi. Nem, egyáltalán nem így terveztem. Ilyet senki nem tervez. De az, amit az ember tervez, az egy nagy semmi, az a valami, ami történik.
Nő (1): Hol vagy?
Férfi előlép
Nő (1): Hol is tartottunk, ja, hogy akkor jöttél elő ezekkel a célokkal.
Férfi (1): Mert az nagyon is fontos volt nekem.
Szoba
Férfi (2): Nekem még kellenek valódi célok, mert én még nem tartok ott, hogy nyugdíjasprogramok, hogy arra készüljek. Úgy nem tudok élni. Nem tehetek róla, úgy nem. Lehet, hogy azért van, mert a férfiak másképp öregednek.
Nő (3): Nem öregednek másképp.
Férfi (2): De.
Nő (3): Nem, csak képtelenek beletörődni, hogy elmúlt, hogy vége, hogy van olyan, hogy utolsó harmad.
Férfi (2): Az, hogy együtt szórakozni, meg túrázni, az nem cél, az pótcselekvés, azért csinálja az ember, mert nincs már igazi dolga. Nem, nem fogok jógatáborba járni, társastáncra meg pláne nem. Nem egy férfinak az nem megy, mert a férfiak, akkor még, amikor öregnek kéne lenniük, még nem öregek.
Nő (3): Pont az bizonyítja, hogy mennyire öregek, hogy nem fogadják el, hogy színház, meg koncert, meg az unokák, hanem még mindig valami olyat akarnak… Á, azt sem tudják, hogy mit akarnak, szívrohamot kapni egy fiatal nő testén vagy tolókocsival játszótérre menni az új gyerekekkel. Teljesen elmegy az agyuk, mert annyira öregek és rettegnek magukat öregnek látni.
Férfi (2): Ez hülyeség, csak azért mondod, mert ez neked nem lehet.
Nő (3): Azért mondom, mert ez az igazság, semmi nem bizonyítja jobban az öregedést, mint amikor előáll valaki azzal, hogy én valódi célokat akarok, mert olyan, hogy valódi cél nincs, csak az van, hogy le kell valahogy élni. És leélni úgy lehet, ahogyan lehet.
11. jelenet
Kórterem
Nő (2): Most mért nem szólsz semmit?
Férfi (1): Tudod, én már meghaltam, nem kell mindig beszélnem.
Nő (2): Hát meg, pedig nem ez volt megbeszélve.
Férfi (1): Mi volt megbeszélve?
Nő (2): Az, hogy nem hagysz el. Azt mondtad, hogy nem hagysz el. Hogy nem tudnál nélkülem élni.
Férfi (1): Mikor?
Nő (2): Amikor azzal a hülye román nővel kavartál. Elég közhelyes válasz arra, hogy nincs célja az életednek, de most aztán lett. Az egy cél, hogy egy új nő? Ennyire egyszerű ez az igazi célt akarok magamnak, nem olyan alibidolgokat, hogy utazás, meg színház. Más nővel dugni, egy férfinél ez jelenti az igazi célt?
Férfi (1): Most még halálom után is ezzel baszogatsz.
Nő (2): Nem baszogatlak, csak eszembe jutott, hogy mit tekintettél valódi feladatnak és célnak. Ráadásul egy román nővel.
Férfi (1): Nem román volt, csak román állampolgár.
Nő (2): Hogy beszélgettetek egymással?
Férfi (1): Nem mindig a beszélgetés a fontos, meg különben is magyar volt.
Nő (2): Mi volt a közös téma, a táncházmozgalom, vagy Trianon?
Férfi (1): Nekem is elcsatolták a rokonaimat.
Nő (2): Nekem meg kiirtották.
Férfi (1): Nem kéne mindig ezekkel a régi dolgokkal előhozakodni.
Nő (2): Ez egyáltalán nem régi dolog, hogy az a román nő úgy gondolta megoldani a Trianon-problémát, hogy téged elcsatol a családjától. Szép város Cluj Napoca?
Férfi (1): Mondom, hogy nem román volt.
Nő (2): Örüljön, ha csak románnak nevezem, és nem egy büdös kurvának, aki valójában volt.
Férfi (1): Tényleg nem kéne még halálom után is ezzel baszogatni.
Nő (2): Nem baszogatlak, csak mondom, hogy akkor megígérted, hogy nem hagysz el.
Férfi (1): Nem akartalak, de jött az, ami jött, nem tudhattam előre.
Nő (2): Mert soha nem mentél orvoshoz, hiába mondtam, hogy vizsgáltasd ki magad néha.
Férfi (1): Akkor kiderítenek valamit és már eleve betegként kell élnem és úgy nem akartam.
Nő (2): De ha kiderítik azt a kurva betegséget, akkor még ma is élnél, érted.
Férfi (1): Ott maradtam volna a nyakatokon betegen, én nem akartam volna, hogy ápolni kelljen, hogy az legyen az életed, hogy etess, meg tisztába tegyél és hallgasd, ahogy rossz mondatokkal fizetek mindenért, amit csinálsz, mert gyűlölök kiszolgáltatott lenni és haragszom rád, mert neked vagyok kiszolgáltatva, meg azért, mert te nem vagy beteg. Nem, én ezt így nem akartam. Soha nem bírtam, ha teher vagyok, negyven fokos lázzal sem. Inkább felkeltem és úgy csináltam, hogy nem vagyok beteg, engem egy hülye influenza nem fog ágynak szegezni.
Nő (2): De megígérted, hogy nem hagysz el. Megígérted és az ígéret olyan, hogy be kell tartani. Az nem ér, hogy nem, érted, az nem ér! (Sír)
Férfi (1): Láttalak benneteket ott az ágy mellett. Mondtam, hogy meg fogok halni. Dehogy fogsz, azt mondtad, hogy dehogy fogsz. És néztem a szemedet, különben zöld, azt hitted, nem tudom, milyen színű a szemed? Zöld. És az volt abba a szembe beleírva, hogy életben maradsz, hogy én életben tartalak, mert megfogadtuk egyszer, hogy nem engedjük, hogy a másik egyedül maradjon és megfogadtuk még egyszer, amikor, na jó, legyen, ahogy mondtad, annak a román nőnek azt mondtam, nem tudok a feleségem nélkül lenni, mert ő olyan, hogy otthon vagyok, s ha nincsen, akkor a román nőt sem tudom elképzelni, mert ő is csak akkor van, ha van feleségem, mert ő szerető, ha nem lenne feleségem, akkor ő semmi lenne és legyen akkor inkább úgy semmi, hogy megmarad az a nő, akivel annyi mindent együtt csináltunk. Hazamentem és úgy fájt a szívem, mintha tüzes vasat forgatnának benne, és láttalak, hogy fáj neked is, hogy nekem fáj. És akkor magadhoz húztál és azt mondtad, te is elrontottál valamit, de meg lehet javítani, ahogyan az én testemet is meg lehet javítani, mert együtt mindent meg lehet javítani, mert szeretsz.
12. jelenet
Kórterem, férfi az ágyban fekszik
Nő (2): Szeretlek.
Férfi (1): Én is.
Nő (2): Mindig te mondod másodiknak.
Férfi (1): Csak az utóbbi időben, régen fordítva volt.
Nő (2): Tényleg, hogy megfordulnak a dolgok, pedig ugyanarról szólnak.
Férfi: Meg fogok halni. Érzem, hogy meg fogok.
Nő (2): Nem fogsz.
Férfi (1): Valahogy érzem, hogy ez most olyan, amiből nincs visszaút.
Nő (2): Az nem lehet. Itt vagyok veled és majd együtt kimászunk ebből a szarból. Van olyan, ha akarjuk, akkor más lesz.
Férfi (1): Ez nem lesz más, hiába akarjuk.
Nő elindul kifelé a kórteremből
Férfi (1): Hová mész! Ne hagyj itt.
Nő (2): Csak az orvoshoz. Megkérdezem, mit kell csinálni.
Férfi (1): Siess vissza, rossz egyedül. Utazni is rossz egyedül, hogy nincs kinek elmondani, hogy milyen szép, vagy hogy add a kezed, mert megcsúsztam. Együtt láttuk, az egész világot együtt láttuk, nem maradhatok egyedül, most sem maradhatok egyedül.
Nő (2): Csak egy perc. Ne félj.
Nő (2): Odarohantam az orvoshoz, hogy doktornő csináljon már valamit, ha ez így halad reggelre meghal a férjem. Csak azért mondtam, hogy megrémisszem, én azt nem gondoltam, hogy lehet olyan is, hogy meg, mert az én fejemben az volt, hogy nem, ez nem történhet meg. És akkor a doktornő visszanézett, igen, meg fog halni, mondta, legkésőbb reggelre. És akkor nekem megremegtek a lábaim és azt éreztem, menten összerogyok, de mennem kellett hozzád, mert nem akartalak egyedül hagyni. És csukladoztak a lábaim, úgy mentem végig a folyosón a kórteremig. Úgy mentem, amiről azt hittem, a leggyorsabb. Minél előbb ott kell lennem nálad, mert nem hagyhatlak egyedül. Megismertél. De jó, hogy itt vagy, ugye már nem mész el. Nem, mondtam, örökre veled maradok és neked az tényleg örökre volt. Valami zenét hallok, te is hallod? Nem. Nagyon szép zene, mindenhonnan szól, olyan, mintha az egész világ egy gyönyörű hang lenne. Ne engedd, hogy a nővérke kikapcsolja. Nem engedem, ez most már mindig szólni fog. Hallom a világot. Lehet hallani a világot. Doktornő, kiabáltam a folyosón, doktornő, valamit csináljanak, alig kap levegőt, doktornő. Rohant az orvos és az ápoló és hívták az intenzívet, hogy jöjjenek, át kell szállítani egy beteget és kiküldtek a kórteremből, mégis magadra hagytalak, de talán nem vetted észre, mert szólt akkor belül neked a világ. Hallom a liftet, hogy jön és tolják a betegszállító kocsit, milyen arca van annak a két férfinak, nincsenek megborotválva, és nyers a bőrük, nevetnek valamin, minket akartál Katika, ezen, amit az ápolónőnek mondtak, és elérnek a kórteremig, és betolják a kórterembe, nem látok be, nem látok rá az ágyadra, aztán egy perc talán, vagy sok, nem tudom, az idő olyan, hogy csak az óra tudja mennyi, tolják ki a kocsit üresen. Akkor már tudtam, hogy vége, de nem mondtam, mert mellettem volt a lányunk, mert közben megérkezett, hogy mi van mami, nem mondtam, hogy mi, mert ő azt hitte, hogy pont most megtalálták az orvosok a megoldást és ez a megoldás az, hogy tovább élsz, nem az, ami lett.
Férfi (1): Szólt bennem a világ hangja és én még egyszer rád akartam nézni. Látni azt az arcot, amit egész életemben láttam. Még egyszer érezni akartam, hogy ott vagy mellettem, s akkor abban az utolsó pillanatban elküldtek, már nem tudtam mondani, hogy ne hagyj itt, csak veled vagyok biztonságban, menjen ki asszonyom, ezt mondta az ápolónő és te mentél, láttam, még vissza-visszanézel és könny csillog a szemedben, rettegtél attól, ami történik, aztán már nem láttalak, a helyedre állt egy orvosnő, aki teljesen tehetetlen volt, rángatta és nyomkodta a testem, én meg hallgattam tovább a zenét, s arra gondoltam, majd lejátszom neked is, ha újra bejössz hozzám.
Nő (2): Hiába ígérted meg, hogy velem maradsz, mert nem maradtál. Csak a tested volt már, amikor beengedtek, csak az élettelen test. Nem volt a levegőben semmi, nem éreztem, hogy ott vagy még, hogy valami belőled még ott időzik az ágy fölött a levegőben, csak azt éreztem, hogy nagyon fáj, hogy nem gondoltam, hogy van ekkora fájdalom, s hogy azt ki kell bírni. Nem maradtál mellettem és az nem volt kigondolva, hogy hogy lesz, ha nélküled. És én olyan egyedül lettem, mentem haza és vettem elő a lakáskulcsot és remegett a kezem, amikor a zárba dugtam, hogy minek is nyitom ki, amikor már nincs nekem olyan, hogy otthon, mert az otthon az nem egy lakás, az otthon valami más, hogy van melletted valaki a világban, azért van lakás, hogy az a valaki ne fázzon meg, amikor épp veled van, legyen hol lefeküdnie, és ne lássák, mikor odabújik hozzád és te is odabújsz. Egyedül maradtam, mint a templom egere.
Férfi (1): Olyan mondás nincs, hogy templom egere.
Nő (2): Most még tényleg így is kötekedsz, hogy már nem is élsz. Nekem ez kifejezi azt, amit mondani akarok.
Férfi (1): Végülis mindegy, ha kifejezi. Jó volt szeretni téged. Csak az a baj, hogy nem lehetett tovább.
Nő (2, 1): (Néni mászik vissza az ágyba, betakarózik) Talán majd most folytathatjuk. Titokban erre vártam, ha majd én is meghalok, akkor úgy lesz, ahogy terveztük, hogy együtt, mert megint egyformák leszünk.
13. jelenet
Lakás
Férfi (3): Voltál bent nála?
Nő (4): Nem.
Férfi (3): Tegnap?
Nő (4): Tudod mennyi minden volt, meg semmi nem változik, csak fekszik az ágyon.
Férfi (3): Te mondtad, hogy érzi, ha ott vagyunk
Nő (4): Tudod, hogy tele volt a napom. Különben te is bemehettél volna.
Férfi (3): Nem az én anyám. Mindig is utált.
Nő (4): Nem utált, csak nem szeretett.
Férfi (3): Az nem ugyanaz?
Nő (4): Hát nem, meg ilyenkor már nem számít az, ami volt.
Férfi (3): Persze ilyenkor már semmi nem számít. Azt sem lehet érteni, hogy az egész, miért volt.
Nő (4): Mi miért volt?
Férfi (3): Hogy élet.
Nő (4): Nem kell mindent érteni.
Férfi (3): De az olyan, hogy bárhogy is lehetne csinálni, ha mindenkivel csak az lesz, hogy vége.
Nő (4): Azért jobb nem bárhogy.
Férfi (3): Mért?
Nő (4): Mert amikor csinálod, nem tudod bárhogy, mert van bennünk valami olyan, ami miatt az ember nem akarja rosszul.
Férfi (3): Csak azért, mert mindenki azt akarja, hogy szeressék.
Nő (4): És az nem elég.
Férfi (3): De, csak ez nem olyan, hogy valami belső törvény, csak önzőség.
Nő (4): Az jó, hogy úgy is lehet önzőnek lenni, hogy az másoknak is jó. Nem tudod, milyen elem kell a mérlegbe?
Férfi (3): Mért, kifogyott?
Nő (4): Nem tudom, mért fogy ki ilyen gyorsan.
Férfi (3): Mert állandóan méregeted magad, pedig attól nem leszel soványabb.
Nő (4): De látom, hogy mennyi és én nem akarom, hogy elinduljon egy súlygyarapodás, hogy minden évben egy plusz kiló. Te is figyelhetnél rá, teljesen felpuffadt a hasad.
Férfi (3): Na, jó ezt a has dolgot tényleg hagyjuk.
Nő (4): Én a helyedben nem hagynám, főleg, hogy azt hiszed magadról, hogy te nem is öregszel.
Férfi (3): De öregszem, csak nem látszik rajtam.
Nő (4): Ez a különbség, hogy én látom magamon és teszek ellene.
Férfi (3): De mért kell naponta hatszor mérni.
Nő (4): Megszoktam, hogy mindig ráállok, ha bemegyek a fürdőszobába. Meg tudod, mekkora a nyomás egy nőn.
Férfi (3): Egy férfin is.
Nő (4): Egy férfi akárhogy kinézhet, még büdös is lehet. Ez rohadt igazságtalan, ráadásul még gyereket is csinálhat akkor, amikor egy nő épp a hormonjaival birkózik.
Férfi (3): Meg utána is.
Nő (4): Mi után?
Férfi (3): Azután is, mikor egy nő már megküzdött a hormonjaival.
Nő (4): Ja, utána is, ha nincs neki agya és nem gondol arra, hogy a gyerek apa nélkül fog felnőni.
Férfi (3): Nem biztos, van, aki száz évig él.
Nő (4): Jó, akkor egy olyan apa mellett, aki le sem tud hajolni hozzá, mert úgy marad és vihetik egyenesen a gerincsebészetre. Van itthon elem?
Férfi (3): Milyen elem?
Nő (4) Amilyen a mérlegbe kell.
Férfi (3): Nem tudom, milyen kell, akkor honnét tudjam, hogy van-e olyan.
Nő (4): Biztos olyan lapos gomb.
Férfi (3): Abból is több fajta van.
Nő (4): Minek gyártanak annyi fajta elemet. Teljesen összezavarják a vásárlót.
Férfi (3): Csöng a telefonod.
Nő (4): Hallom.
Férfi (3): Nem veszed fel?
Nő (4): Neked nem mindegy?
Férfi (3): De mindegy, csak idegesít, hogy csörög.
Nő (4): (próbálja felvenni a telefont) Hogy a francban kell felvenni, az előző nem ilyen volt. Utálom az új telefonokat. Miért nem gyártanak régi telefont.
Férfi (3): Ez azért itt ellentmondás.
Nő (4): De marha okos vagy.
Férfi (3): Különben a zöldre kell ráhúzni.
Nő (4): Szerinted nem azt csinálom. Na, végre.
Halló!
Én vagyok.
Mikor?
A lány szétnyomja a telefont. Hallgat.
Férfi (3): Ki volt?
Nő (4): A kórház.
Férfi (3): Mi történt?
Nő (4): Meghalt.
Férfi (3): Mikor?
Nő (4): Most.
Férfi (3): Most?
Nő (4): Most. Be kellett volna menni.
Férfi (3): Én mondtam.
Nő (4): Most ezt kell mondanod? Pont, amikor meghalt és nem volt nála bent senki? Szerinted ezt?
Férfi (3): Csak mondtam, hogy mondtam.
Nő (4): Egyedül halt meg, egyedül, mert én nem mentem, meg senki, a gyerekek sem.
Férfi (3): Mindenki egyedül hal meg.
Nő (4): De nem mindegy.
Férfi (3): Mi nem mindegy?
Nő (4): Hogy kivel.
Férfi (3): Hogyhogy kivel?
Nő (4): Hogy kivel leszel egyedül.
Férfi (3): Mikor?
Nő (4): Amikor meghalunk.
Változat:
Nő (4): De nem mindegy.
Férfi (3): Mi nem mindegy?
Nő (4): Hogy ki van melletted.
Férfi (3): Mikor?
Nő (4): Amikor egyedül meghalsz.
Illusztráció: Kettő múlt
Ezek is érdekelhetik!
Lukáts János: AZ ÖREG WILL →
Pekár István János – Szabó Benedek: A Fiumei úton →
Jamagucsi Szangó: A szarvasagancsos sisak →
