Hegyi Zoltán Imre: Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött verseiről
*
Tanulni kell. A téli fákat. Ahogyan talpig zúzmarásak. Hogy valamiképp mégis beláss a mozdíthatatlan függönyök mögé. Hogy mégis elmondható legyen, valamiképp elmondhatók legyenek kimondhatatlan tetteink. Mindenkié.
Ülök a könyv fölött, amit nem birtoklok, mert akkor se birtokolnám, ha megvettem volna. A birtoklás magánügy. Nemes Nagy Ágnes verseiben ebből van a legkevesebb. A magánügy-birtoklásból. A költő birtokos esete mindig szavak birodalmából kihasított táj, de ez a gyűjtemény tényleg mindenkié szeretett volna lenni, az első, tétovaságtól meglepően mentes versektől kezdve, ahol még nyakon csíphető a más birtokos hatása, Babits Mihály magához szigorúsága, egy sokkal szigorúbb birtokviszonyban. Ahol még torlódnak az írásjelek, felkiáltás van, kérdés, nyomatékos, nehéz szavak. Ahol még teljesében nem talált magára ez a vágy, hogy mindenkié legyen.
Csak egy marad meg, semmi más: a tiszta ismeret. Nem ismeret, csak szomjúság, mely mind felé vezet. Nem szomjúság, csak rettegés – és így tovább, a pontosítások hímes, szigorú rendjében. Van ebben a keresésben érték, ott a Szomj, a legőszintébb szerelem-kannibalizmus képeivel, az inverz szülés, a másik birtoklásának női teljese. Képzeltek ilyennek ősi, női istent. Ott van, még ott a nő, a megszólalóban, hogy aztán elfogyjon, tényleg megszülessen a költészet-birtok, amit régebben androgünnek neveztem – most már le merem írni: úgy nemtelen, ahogy az angyalok. Minden angyal iszonyú, mert olyan tág létezést feltételez, ahol ekkora távolodással látható csak be a közös, ahol minden „túlságosan is emberink” meg kell fosztani magától – ahogy az életben amúgy is történik. Lengyel Balázs, a társ és barát a kötet utószavában (T. S. Eliot szavával) így fogalmaz: a költő létrehoz valami „objektív korrelatívot”, a szimbólumtól némileg eltérő tárgyi megfelelőt, mintegy kerülő úton felkelteni, szuggerálni a közvetlen, a vallomásba nem foglalt (nem foglalható) lírait és alanyit. A költő, akinek undorító az exhibició, mert egyfelől önzés (velem történik, tehát a világgal, egyszerre kivételes, mert velem, és szabály, mert Én vagyok a világom), másfelől mítosz lesz, jobb esetben mese, a vallomás vetkőzés közben is megszülető konstrukciója által, rosszabb esetben nettó hazugság: az „én ott voltam” szenzációkeresése; holott elég, hogy bárki ember ott volt, hogy valaki. Elég a szóhoz, annak is, aki leírja: én szobrot vágynék mondani. Valami kevésbé romlandót, mint a költőbirtokok időbe kötözött java (teremjen közben bármilyen finom bort), olyat, ami csak úgy pusztul, ahogy a Föld emlékei.
Nagyon hálás vagyok Lengyel Balázsnak, hogy ebbe a szobor-birtoklásba beengedte a költő saját szigora által feledésre ítélt verseket, a kézzel írt füzetekből, a barna, a szürke, a fehér noteszből; a szobrászműhely talaján heverő forgácsokat. Mert csak annál élesebben látszik tőlük a Napforduló és az Egy pályaudvar átalakítása. És megértem (bár nem értek egyet vele), hogy nem engedte be ebbe a gyűjteménybe a gyerekverseket. A költő örömképességének az eredetileg vágyott monolit költői világhoz képest valóban teljesen más fűszerekkel operáló, organikus kincseit. Elvonta volna a figyelmet. A noteszek tartalma nem vonja el. Szobrászműhely talaján heverő forgácsok – írtam, talán inkább mégis talapzat, amin maga a költészet-szobor megáll. A személyesebb, mint a költő által kimondott közösünk kővé mereszthető igazának alapja.
Mert ez a költészet tényleg a közöst akarta. Csak én bírok versemnek hőse lenni írta a mester, Babits, akit esszébe foglalt szeretettel és hűséggel, látott és szeretett a tanítvány, aki a Napforduló verseiben tényleg túlnő a mesterén – ezzel hitelesítve magát a mesterséget. A Napforduló a költészetünkben csak Pilinszky Apokrifjához mérhető csoda. Kell hozzá a kor, a hallgatás iszonyú kényszere, hogy nem lehet fecsegni a dolgainkról, a kor kényszer-nyelvi légköre; és például Tarkovszkij filmjeinek bátor kerülőútja, a talán egyetlen járható. Ahogy ő tartja a maga Tükrét, úgy szeretne ez a költészetszobor nekünk is szembesülést tartani. Ez a köztérisége – ez a közöst akarás. Az út, a szódás paripa, a halottak helyett égnek repülő nagy ruhaujjak; kell a sebhely a vállon, a személyes, kis halál érintése, hogy érezhessük azt a feltámadást, ami épp olyan nehéz, mint maga a túlélés – épp akkora felelősség. Kellenek a mindenkire vonatkozó, alapjában személyes élménytől akár független, de bárki számára személyessé varázsolódó képek. A dolgok folytathatóságának vak kényszere egy világban, amely összetörte magát, és mégis, liheg, tapos, úgy csinál (nagyon hamar úgy), mint ha mi se történt volna. Kell a bátorság, hogy ebben a fosztott környezetben (önként fosztja magamagát) istent állíts, legyen valaki, akinek elhiszed a test feltámadását. Ez a költészet vallástalan (tudja róla, hogy mi találjuk ki), de hisz. Amikor én istent faragtam, kemény köveket válogattam. Keményebbeket, mint a testem, hogy, ha vígasztal, elhihessem. Nem kell tudnod, mennyi belőle tényleg az övé. Tényleg sebesült-e, bal vállon, vitte-e jobb kezében tartva balkezét. Nem kell tudnod, a már hadseregnyi végső mozdulatból mi jutott a költőnek. Ebből egy falat sem magán-szenzáció. Elmesélhető történeteink összegét szeretné felmutatni, akárcsak Pilinszky, mint egy monstranciát.
Egy madár ül a vállamon, írja, igen, ez a szigorú líra tényleg súllyá lesz aztán, bénasággá – nem lehet akármit firkálni tőle (a dolgok vak, életfenntartó kényszerei, az amúgy nagy gonddal, de kényszerből készített fordítások, a szeretettel formált, örömképességből táplálkozó gyerekversek ide tényleg nem számítanak). Hogy aztán elengedje, repülni engedje mégis. Az Egy pályaudvar átalakítása hosszúverseiben felszabadulás-gesztus (is) lakik. Tényleg csak Pilinszky kései út-találásához mérhető a szabadságfoka. Valahol most úgy érzem: az önmagát beszélni hagyó költő, a lovak közé dobott gyeplő, ez esetben a lovakba helyezett bizalom. A képsűrűsége, alkotó mechanizmusai szerintem hatással voltak például Simon Mártonra – furcsa mód ez az elengedett madár szerintem még mindig itt repdes az irodalmi égen.
Ahogy a madarak. Vagy ahogy a macskák. A felismerés Az utca arányaiban. Hogy sikerült szavakba faragni a dolgaink mértanát, élő és élettelen metszőpontjait, mégis, ezek a derengő, mennyei lajtorják a vízszintes végtelenbe, a csontig (szabályig) vetkőztetett házak nem tartalmazzák a lélek kivételét, és szabadságát, ahogy tartalmazná, ha sikerülne egyetlen macskát elmesélni mégis. Ahogy ez a látszólagos bőbeszédűség tartalmazza a szoborfaragó attitűdjét. Szentségtörő gesztusként idemásolom verssé tördelve Nemes Nagy Ágnes hosszúversbe, a Villamos-végállomásba szüremlő, nem szűnő szoboralkotó képességének bizonyságát (talán a legszebb, szerintem ez):
Oda léptünk be mi, ki hitte volna
tájékozatlan utazók, egy szélcsatorna
vad fúvásába, készületlenül
ahol egyetlen zászlórongy a ház
egy eldőlt katonaköpeny
amely felpattan mindig újra
üres kabátujjakkal ég felé
és úgy, mintha nem volna forma
nem volna, csak a szél.
De visszavonják… Ahogy visszavonták a fecsegésbe, ahogy nemcsak felszabadító gesztus, amikor újra létezni engedi az irodalom. Ahogy ez a visszavont visszavonás terepet ad a félreértésnek, avagy akár a tudatos félremagyarázásnak (amitől – talán, szerintem – Sánta Ferenc is inkább elhallgat). Hogy mi marad? Öreges, ironikus, kedves költő-szerep, köszöntő-versek, némi fűszeres keserűség, a méltósággal viselt betegség borzalma egy méltatlanságtól (méltatlankodástól) szennyes korban. A végső „Szent István-feladvány”, nyelvi játék, barátokkal és játszótársakkal Szigligeten, hogy elmondhassa: „Ez is megvolt, végül, köszönöm.”
Birtokolhatatlan költészet. Olvassátok. Bennem folyamatos kísértés ez a hang (ezek a hangok), ilyen, amikor engedek nekik:
A pályaudvar önfelszámolása (Déli rekviem)
“A vágányok hallgatnak”
(Építészfórum)
“Te emlékszel még, ugye, a mozdonyforgató dobra? Terméskő-ellipszisben végződött akkor a pályaudvar, az ellipszis fejében ott volt az acéldob. A mozdony ráállt és megfordult vele, mint egy táncoló elefánt. Még ott a régi, sárga állomásépület, avult, de működő nosztalgiákkal. A gőzbodor mögötti lámpák, esőben a hajnal. És a sínek meg a talpfák éjszaka (ezt fentről nézd, a hídról), ezek a derengő, mennyei lajtorják a vízszintes végtelenbe.”
Nemes Nagy Ágnes: Egy pályaudvar átalakítása
Oldozhatatlanul? Oldódik. Vegyszer
fröcskölte műanyag, leveti kötéseit,
és kel és jár. A pályaudvar felszámolása
helyén az átadási ünnepség, helyén a
mozdonyfordító – kioldódik a versből
a belekötött műanyag, és ami marad,
kel és jár. A teremtés titka almaevésig
ez a járás-kelés. Mert valami többletből
oldódik, veti le kötéseit, ahogy
műtét után a harmadik napon, amikor
a legnehezebb. Eltünedezése ilyen.
Járás és kelés.
——————————–Ahogy a Pályaudvar,
megunva az ácsorgást, az ólmos, villamos üzemű
fáradtságot böfögő hova-tartókat, traverzeket,
felkel és jár. A sínek mentén, megszokásból,
szerviz- és mezőgazdasági utakon. Majd
picit porosan, fáradtan beül egy vidéki
kolléga restijébe, pálinkát kér, ül, és
hallgat. Oldozhatatlanul? Menj oda, és
kérdezz. Válaszolni fog, ahogy a sokat
látott utazók, pedig egész életében egy
helyben állt – de annyian utaztak benne
annyifelé, és a hely, ahol állt, szintén utazott,
a kétség hideg űrébe vetve. Válaszolni fog,
de jól gondold meg: oldódni fogsz tőle,
ahogy a vegyszer fröcskölte műanyag:
kicsurgathatja belőled a kovalens kötéseket
a tudata, hogy kelt és járt. Valami többletből
oldódnak a kérdésre adott válaszai.
Eltünedezése is ilyen kérdésre adott válasz –
úgysem hiszik el, ha elmeséled: beszélgettél
a Pályaudvarral egy vidéki kolléga picit
lepukkant, felszámolás előtt álló restijében.
Hajnali tollak
(a Tavaszi felhők ritmusára)
Hajnali zajnak, tollzivatarnak
hullnak, szállnak az égen a varjak.
Ingó árnyak a hajnali égen
éjfeketében, éjfeketében.
Szállj, szállj, tollas
zokogás,
gyászteli zászló-
lobogás,
szél vigye fényes
tollad az éhes
tintát mártó este kezéhez.
Illusztráció: Kötetborító
Ezek is érdekelhetik!
Kerényi Mari: Magyarul – az Angyalok nyelvén (egy nyelvi lektor elfogult vallomása) →
Széplaki György: Csipke finomságú pillanatképek →
Turai Kamil: Nagyvonalúan, csendben (Parcsami Gábor szíven ütő végverseskötete) →
