Suhai Pál: Őszi levélhullás – a 125 éve született – Tamási Áronra emlékezve (Levélfa, 59.)
*
(Két levél Sipos Lajosnak):
2022. szeptember 2.
Kedves Lajos Bátyám! Eszembe jutottál. Az okokat tekintve többszörösen is. Emlékezve az irodalomtanítás korszerűsítésével kapcsolatos egykori közös törekvésünkre éppúgy, mint Berda József-monográfiádról (Berda József. Kritikai pályarajz, Napkút, 2016) szóló levélváltásunkra, legújabban pedig a Petőfi Irodalmi Múzeum által rólad készített József Attila-díjasokat bemutató film megtekintése kapcsán. Ennek apropóján is arról, amit édesapád farkaslakai származásáról mondtál. Ez persze eszembe idézi, hogy Tamási Áron-könyvedről (Tamási Áron, Élet- és pályarajz, Elektra Kiadóház, 2006) is váltottunk mi már keresetlenül-baráti szavakat. Most, Tamási Áron születésének 125. évfordulóján mind közül leginkább erre szeretnélek emlékeztetni (a mellékletben küldött levéllel is), ennek alapján kérdezve: a Tamási-könyved megjelenése óta eltelt mintegy másfél évtized hozott-e újabb mondandókat számodra egykori pátriátok nagy írójával kapcsolatban? S ha igen (remélem, igen), mi lenne ez? Engem külön, de a Levélfa olvasóit is nyilván érdekelné. Válaszodig is köszönettel és baráti öleléssel: Suhai Pali
Ui.: Hogy Tamási-monográfiádra egykor írt levelemet ne kelljen keresgélned – talán már nem is emlékszel rá – az alábbiakban mellékelem.
2008. november 29.
Kedves Lajos Bátyám! Nem ismerlek erről az oldaladról, ezért némi kis aggodalommal kérdezlek: ugye nem veszed rossz néven, ha szembe dicsérnek? Ezt azért kell kérdeznem, mert elolvastam (végre) Tamásidat (Tamási Áron, Élet- és pályarajz, Elektra Kiadóház, 2006). Meg kellett állapítanom, hogy ennek a fickónak igen nagy szerencséje volt: ennyire értő fülekre találni, s mindjárt a szomszédságból (talán a rokonságból is?), nem utolsó kivételezettség. Mindvégig, minden mondatában nagyon élveztem könyvedet. Úgy is, mint fogalmazást, de lefegyverzett (pedig nem könnyen tudom megadni magam) – megfogott megállapításainak pontosságával, arányosságával és méltányosságával, a szakirodalom szuverén felhasználásával is. Milyen kitűnő pl. a žmegači valószerűség kontra nyelvszerűség fogalmainak adaptálása pl. az Ábel-elemzésben. S egyáltalán: az értelmező alázata a művel és életművel szemben: nem beskatulyázni, hanem kibontani és megvédeni akar, az újabb keletű, modern fegyverzetű értetlenségekkel szemben is. És tud is (felfogásomban kb. ezt jelenti a szuverén irodalom-felhasználás). Ha mégis néha – a magam megjátszott naiv: álnaiv módján – a fejemet csóváltam, erről nem Te tehetsz, kedves Tanár Úr! Mintha egy kicsit bántott volna Tamásinak a Kádár-rezsim utolsó éveiben a hatalommal szemben mutatott engedékenysége, s azt sem értettem egészen, miért kellett mindig, mindjárt (négyszer is!) megnősülnie és elválnia. Persze tudom, emberek vagyunk, esendőségeinkkel együtt igazán színes a kép. A Te könyved azonban mindenféle esendőség nélkül színes és gazdag. Köszönöm, és gratulálok szeretettel és üdvözlettel: S. Pali
(Sipos Lajos válaszlevele):
2022. október 5.
Kedves Pali! Örülök, hogy elolvastad Tamási Áronról írt, 2006-ban megjelent könyvemet! És külön örülök, hogy jó véleménnyel vagy a munkáról!! Ez nekem fontos!
Amint láttad az ajánlásból, Édesapám emlékének dedikáltam ezt a könyvet, aki 1905–1953 között élt, nagyon rövidre szabott időben, sok kínlódás és kevés öröm között. 1916-ban húgával és sánta bátyjával jöttek „ki” Erdélyből, miután Öregapám a világháborúban szerzett sebesülésébe belehalt. Öreganyám a Gát utcában lett viceházmester, a József Attiláék háza melletti házban. Ha eljátszom a gondolattal, Édesapám még találkozhatott is akár a Vele egyidős későbbi költővel! Az azonban tény, s ezt nagyon véletlenül és kanyargós úton tudtam meg: Édesapám kézen fogta testvérét még 1916-ban, felkutatták a Gyermekvédő Liga épületét, nem is tudom elképzelni, hogyan történhetett mindez, az igazgatót keresték, s miután az igazgató éppen nem volt ott, az igazgatóhelyettessel „beszéltek”. Tizenegy éves Édesapám előadta, tudtam meg az igazgatóhelyettes lányától a 2000-es évek legelején, ők mind a ketten tanulni szeretnének. A nagyon magas beosztású embernek bizonyára megesett a szíve a két gyereken, s Édesapámat a ceglédi Surányi Hadiárvaházban helyezte el (a lánytestvére nem tudom, hová került). A Hadiárvaházzal egy utcában volt a mai Kossuth Lajos Gimnázium, már a mostani épületében, amint a Berda Józsefről írt könyvem ceglédi bemutatója előtt hallottam az akkori igazgató úrtól, a gimnázium értesítőjében pedig megleltem Édesapám nevét is, s rátaláltam Pais Dezső nevére is, aki abban az osztályban magyar nyelv és irodalom tárgyat tanította. A családi emlékezet számára azonban csak azt őrizte meg Édesapám, hogy az Árvaház ebédlőjében a tanári asztal állandó leszedője volt, a maradék kenyereket mindig megette, nekünk hármunknak, két testvéremnek és nekem ezért minden darab kenyeret meg kellett enni, még a tejeslábast is ki kellett törölni kenyérrel. Csak az éhezés emléke volt erős. Meg az, hogy rendes ember csak kitűnő rendű bizonyítványt vihet haza, ha „kormányzógyűrűs doktor” akar lenni. Akkor még nem tudtam, hogy aki minden vizsgáját jelesre tette le első elemitől az egyetem végéig, az lett „királygyűrűs doktor”, aztán lett „kormányzógyűrűs doktor”, majd az Elnöki Tanács elnöke-gyűrűs doktor, most köztársasági elnöki gyűrűs doktor lehet. Annyira belénk vésődött a rendes ember és a kormányzógyűrűs doktorság, hogy 1946 januárjában, amikor az első elemi első félévében énekből „jó”-t és nem „jeles”-t kaptam, keserves sírásra fakadtam, hogy nem lehetek rendes doktor, mint Édesapám. Aztán megvigasztaltak, megmondták, a félévi bizonyítvány nem számít.
1952 szeptember végétől Édesapám kórházban volt. December 20-án a kezelőorvosa behívott a szobájába, s közölte velem „mint a legidősebb férfi emberrel”: apád két héten belül meghal. Január 21-én volt a temetése. A temetésen ott volt a budapesti Francia Nagykövetség kulturális attaséja is, aki a Sorbonne-on végzett Édesapámmal, mellesleg a Középiskolai Tanárok Egyesületének valamiféle vezető emberével, az 1945 utáni első francia nyelvkönyv írójával valamilyen hivatalos viszonyban is lehetett. A temetés után felhozott a lakásunkra egy nagy doboz konzervet. Édesanyánk a háború előtt időből ismerte a konzerv-csodákat, még a szardíniát is, mi azonban (testvéreimmel) nem tudtuk, mivel mit kell csinálni. Emlékezetem szerint alig ettünk valamit a csoda dolgokból.
Édesanyám a Neki adott négy évben Édesapánkról mint a világ legrendesebb emberéről beszélt. A székelyek a legrendesebb emberek, mondta el sokszor, közülük főleg a farkaslakiak. Édesapám, aki velünk gyerekekkel „nem beszélgetett”, nem mesélt gyermekkoráról, egy valamit mondogatott: ha nyugdíjas lesz, visszaköltöznek Farkaslakára. Tamási Áron is vissza akarat költözni a szülőfaluba. 1965 novemberében erről beszélt testvéreivel. Miközben sem Édesapám, sem Tamási Áron nem tudott semmit abból, amit otthon tudni kell, amit tudtak, annak ott semmi értelme nem volt. Én ebben a Farkaslaka és Erdély tiszteletben éltem. Amikor tanár lettem, és tanítanom kellett a magyar irodalmat, a lehető legteljesebben fel akartam fedezni magamnak ezt a világot, amelyikkel egyetemi tanulmányaim során sem találkoztam! S mivel Tamási Áron műveinek egyik csoportja abszolút vitathatatlan és korszakos a jelentőségű, a felfedezés tanári kötelességem is volt. És át kellett gondolnom sok tudománytörténet kérdést is a magam számára. A két identitással élő székelyek világát, a Trianon utáni történelmi-államjogi kérdéseket, a regionális irodalom vagy az egyetemes magyar irodalom problémáját, Szabó Dezső értékelését, Dsida Jenő és Kuncz Aladár, meg az Erdélyi Helikon „kimaradását” az egyetemes magyar kultúrából, ennek politikai vonatkozásait. Remélem, a 2006-ban megjelent könyvemben érződik a felfedezés szándékával és reményével volt olvasás!
A Tamási Áron-könyvnek különben most készült el harmadik változata. A másodikat a “művelt” (művelődni akaró) „nagyközönségnek” írtam jegyzetek nélkül, képekkel, felkérésre most készült el a harmadik editio, amiben 100-nál több kép került az ünnepre gondolva.
Külön kérdés volt, ami szúrta is a szemedet, az író és Kádár viszonya. Az MSZMP jegyzőkönyveiben nyoma van annak, hogy az 1956 utáni első választásra készülő Magyarországon a főtitkári beszámolóban szóba került a „félellenzéki” Tamási Áron esetleges képviselőségének az ügye. Ha „megválasztanák országgyűlési képviselőnek”, ennek „nem lenne semmi jelentősége”, legfeljebb az író „pofáján látni lehetne, ha valami nem tetszik”, mondta Kádár János. De nem választották meg. Nem kapott semmiféle tisztséget vagy hivatalt. A konszolidációra törekvő hivatalos Magyarországon Tamási „két engedményt” tett a rendszernek. Elment Moszkvába a „Béke világtanács” ünnepségére és megírta a maga „termelőszövetkezeti regényét”, a Szirom és Bolyt. Cserében a kiadók, köztük a Szépirodalmi Kiadó, a régi barát, Illés Endre vezetésével, sorra kötötték meg vele az egyes alkotások megjelentetésére vonatkozó szerződéseket, mégpedig nagyon jó honoráriummal. A mézesmadzag és ostor politikája érvényesült. Teret nem kapott a szólásra és a részvételre, anyagi gondjai azonban nem voltak.
Miért nősült annyiszor, kérdezted. Sokat megélve mondhatom: vannak monogám és poligám emberek. Tamási Áron az utóbbiak közé tartozott. A II. világháború utolsó heteiben, amikor Bajor Gizi és férje, dr. Germán Tibor orvosprofesszor bújtatták a villájukban, a legnagyobb veszélyek közepette kiment a városba „rózsazsaglászni”, azaz felkereste korábbi hölgyismerőseit vagy ismerősét. Majdnem az életébe került a „szaglászás”. Nyilas pártszolgálatos járőr igazoltatta, s mivel papírjai nem voltak rendben, bevitték az Andrássy út 60-ba, a Hűség Házának nevezett épületbe. Véletlenül ott volt a Szálasi-kormány külügyminisztere, Kemény Gábor, a marosvécsi Kemény János rokona, aki igazolást adott a járőrnek arról, hogy „átvette” az írót, majd a hátsó kapun kiengedte Tamási Áront az épületből. A poligám Tamási Áronnak különben négy felesége volt. Holitzer Erzsébet volt az első, aki az Amerikából kapott novellákat Tamási Áron szándéka szerint beillesztette a készülő novelláskötetbe, így segítve az első önálló könyv, a Lélekindulás megjelenését 1925-ben. A második Salgó Magdolna festőnövendék volt, aki különben megfestette Tamási Áron édesanyjának portréját, s aki miatta bontotta fel eljegyzését egy gyárossal. A harmadik Basilides Aliz volt, Basilides Mária és Basilides Zoltán gyönyörűséges unokahúga, Basilides Sándor festő lánya, akinek az eljegyzéssel meg kellett várni 18. születésnapját, az esküvővel az érettségi vizsgát. A negyedik Bokor Ágota, aki korábban segédkezett Tamási Áronéknál a nagytakarításban, 1965 karácsonyán a lakásukra kihívott anyakönyvvezető előtt mondták ki az ilyenkor szokásos fogadalmat. A négy feleség közül a harmadik kezdeményezte egyedül a válást, megőrizve az íróval személyes barátságát 1966-ig.
Kedves Pali!
Köszönöm kedves leveledet! Örülök, hogy levélben is válthattunk szót Tamási Áronról
Szeretettel ölel:
Lajos
(Suhai Pál levele Sipos Lajosnak):
2022. október 6.
Kedves Lajos Bátyám! Köszönöm ezt az igazán érdekes, személyes vonatkozásokkal teli írást. Valóságos önéletrajzod vagy életgyónásod. Amíg beérkezett, többször is gondolnom kellett (lehetett!) rád az elmúlt napokban – méghozzá Tamási Áron és rokonsága kapcsán. Az Ördögölő Józsiást láthattam a tévében (M5) Szarka Gyula zenéjével és/vagy koreográfiájával, nem sokkal ezt követően pedig éjféli órában(!) Farkas Erika A hely című műsorának farkaslakai vendégjárásában vehettem részt, s hallhattam ott/benne a szülőházra felügyelő (s nyilván nem csak névrokon) Sipos Évát. És ezzel még nincs is vége a történetemnek. Szeptember 28-án a MOM Székházban részt vehettem a Hitel (a budapesti Hitel!) Tamási-megemlékezésén, melynek a műsort vezénylő Papp Endre mellett (a szó szoros értelmében „mellett” – egymás mellett ültek) Szász István Tas, Ekler Andrea és Falusi Márton voltak a résztvevői. Mindannyian a Hitel legutóbbi emlékszámában közöltek írást TÁ-ról. Ekler Andrea a Németh Lászlóval fönnálló (némi kis távolságtartással is kimért) „irodalmi barátság” kérdését feszegette. Falusi Márton prózapoétikai szempontból értékelte Tamási írói teljesítményét, a megszokott „realizmus” kategóriájához viszonyítva, s leginkább egyfajta expresszivitás (ha nem az expresszionizmus) körében láttatva ezt a kivételes produkciót, Tamási Áron írásművészetét. Ha a „kimért távolságtartás” érvényes a Németh Lászlóval való szellemi viszonyra, nos ez utóbbira (Tamási és a „realizmus” viszonyára) is valami hasonló a jellemző, de egyáltalán nem „kimértség” módján. Ezt már én teszem hozzá. Tamási Áron elbeszélései-regényei-színjátékai (mit mondjak még?) éppen az ellenkezőjét mutatják: a legfelszabadultabb, a legközvetlenebb mesélőkedv megnyilatkozását – ebben mintha, bizonyos értelemben, a „nagy mesélők”, Jókai és Mikszáth örököse lenne. (A stílus kérdéséhez nyilván lesz még szava a párbeszédünkhöz csatlakozni kívánó Mátyus Aliznak is.) De egyelőre maradok még Tamási Áronnál és monográfusánál (!). Mert az esten Te is szóba kerültél ám, kedves Lajos bátyám. A Tamási Áron kézfogását hozó Szász István Tas, az erdélyi, a kolozsvári Hitel leghitelesebb tanúja jóvoltából (szülei házában szerkesztették a lapot, melynek szerkesztőségi megbeszélésein bizony TÁ is nem egyszer megjelent). Tas barátunk elmondása szerint az „erdélyi gondolat” megújításának jegyében megszervezett vásárhelyi találkozó létrejöttében is talán neki, Tamási Áronnak volt a legjelentősebb szerepe a „Cselekvő ifjúság” című 1936-os cikksorozatával. (Zárójelben jegyzem meg, hogy Szász István Tas hatalmas vállalkozásban dolgozta föl az erdélyi Hitel történetét, s leányfalusi múzeumában őrzi, többek között, TÁ „ülőszékét” is, amelyről anno a nagy székely időnként megsimogatta a kis Tas „kobakját”.) S még valamit, de immár kizárólag a monográfusnak címezve. Az „erdélyi gondolat” propagátora mégis miért szökött ’44-ben Magyarországra? Ezt neked kell legjobban tudnod, kedves Lajos bátyám, hiszen Szász István Tas éppen a Te újabb kutatómunkádra (a Farkaslakán megtalált naptári bejegyzésre) hivatkozva magyarázta az eltávozás okát, a kényszert: Tamási Áronnak bujkálnia és szöknie kellett, ha nem akart az őt proskribáló újromán hatóságok kezére kerülni. Valahogy így. S utoljára engedj meg még egy mondatot Falusi Marci barátunk mondandójával kapcsolatban is. A realista előadástól elmozdított expresszív stílusról. Nos, én ebben a monográfiád nyomán egykori levelemben már emlegetett „žmegači” beszédmód visszaigazolását látom: a nyelvszerűség diadalát a valószerűség fogalmával szemben. Nem mintha az előbbinek nem az utóbbi (a kitaláltnak a valóságban gyökerezettsége) lenne mindvégig az alapja Tamási írásművészetében. Ezért is tud olyan magával ragadóan szivárványos lenni a megszólalása. Érzésem szerint. Én ezzel be is fejezem, kedves Lajos bátyám, s mielőtt továbbadnám a labdát a szólni kész Mátyus Aliznak, Tőled baráti köszönetekkel és jókívánságokkal búcsúzom: Pali
(Mátyus Aliz levele Suhai Pálnak):
Kedves Pali! Amikor a pápai Szélesvíz folyóirat őszi számának szerkesztése közben rájöttem, hogy hiszen a kezemben van valami, amiről megszólalhatok a Levélfádban, és megtudtam, hogy Sipos Lajos tanár úrral levelezésben állsz, nagy lett a késztetésem. Mert ugyan nem másképp, mint figyelő és megfigyeléseire építő ember, de van elmondandóm.
A pápai, évente kétszer megjelenő Szélesvíz folyóirat (számonként 88 A/4-es oldalon), amit jövőre lesz tíz éve, hogy szerkesztek, mert pápaik írják vagy az írások szólnak Pápáról, és záró rovata mindig a Diákrovat, mégpedig diák rovatszerkesztőkkel Pápa hat középiskolájából (2-2-vel), most az egyik Türr István gimnáziumba járó diáklány beszámolójában kirándulásukról szól, ami által érdeklődővé lettem, épp Tamási Áron kapcsán.
Azt írta ugyanis, hogy a most realizálódó „Határtalanul” utazási lehetőséggel élve, végzős osztályként Erdélyt járták osztályfőnökük és magyar tanáruk, Hauber Károly tanár úr vezetésével, és hogy Nagyváradon megnézték az Ady emlékmúzeumot, Segesvár felé irányt véve, buszozás közben rögtönzött szavalókórus Petőfi-verseket szavalva készült a fehéregyházi és székelykeresztúri Petőfi-emlékhelyek megtekintésére, majd miután Szejkefürdőn megkoszorúzták Orbán Balázs sírját, Székelyudvarhelyen Benedek Elek szobrát, majd utolsó délelőttjüket Farkaslakán töltve, meglátogatták Tamási Áron szülőházát, sírját, koszorúztak, és felolvasták Egyenes Tóbiás című novelláját. (Visszafelé útjuk állomáshelyeiről nem szólok, csak arról, hogy a buszon újraélesztették a szavalókórust, Arany-verseket szavaltak, kellő hangulatot teremtve a Nagyszalontán a Csonka toronyban berendezett Arany-múzeumhoz. És ezt is csak azért nem szándékoztam kihagyni, hogy teljes legyen a kép, egy jó tanárral így mulat egy pápai diák.)
Egyenes Tóbiás. Nem emlékeztem rá. Lehet, hogy korábban nem is olvastam. Azonnal rákerestem, s látom ám, hogy nem rövid meséről van szó. Kimásolva a MEK tárából, 12 oldalasnak bizonyult. Ezt olvasták fel a gimnazisták? Vajon milyen helyzetben? Az igaz, hogy a háznál jó terek adódnak, akár az udvarán is, de ilyen hosszú meséhez kell 35–40 perc. Lekötött egy osztálynyi diákot? És már olvastam is. Tele kíváncsisággal. És ahogy – gondolom – őket is lekötötte a mese, én se álltam meg olvasása közben, hiába érkeztek gépemre, telefonomra üzenetek, sőt egy telefont se vettem fel. Én is tudom, hogy mulat egy magamfajta értelmiségi.
Mert mi is történik Tamási Áron világlátásának köszönhetően ebben a mesében? Csupa olyasmi, amit soha nem hall az ember. Az anya útnak indítja felnőtt fiát, Tóbiást, és ő mit mond!
– No fiam, Tóbiás! Eddig neveltelek, ahogy tudtalak, de most immár állj a magad lábára, s élj meg, ahogy tudsz.
Tóbiás meglepődve tekintett fel, mert a könnyű életet megszokta volt.
– Én sem mondanék egyebet, ha saját magamnak az anyja volnék – felelte, hogy tréfásan üsse el, ami bekövetkezett. De az anyja megfogta erre Tóbiásnak az állát, és annál fogva úgy igazította a fejét, hogy pontosan az egymás szemébe nézhessenek.
– Mi célból térengeti a fejemet? – kérdezte Tóbiás.
– Útravalót akarok mondani neked – felelte az anyja.
– Kicsiből kitelik-e?
– Ez elég kicsiből, mert amit én mondani akarok neked, az rövidén ennyi: a kérdésekre, amiket a világ vagy az emberek feladnak neked, azokra felelj mindig egyenesen. S ha még ennél is többet és jobbat akarsz művelni, akkor az egyenes beszéd mellett gyakorold mindig az igazságot, s legyen a becsület s a bátorság a legnagyobb ékességed.
– Ha felakasztanak érte, úgy is? – kérdezte Tóbiás.
Az asszony nyelt egyet, és azt mondta:
– Úgy is.
Meglepetések tára maga a kiinduló helyzet, a dialógus, a szóhasználat odatapasztja az embert a székhez, amin ül. És még csak most jön Tóbiás búcsúvétele:
– Édesanyám, az Isten mindent megtehet, ugye?
– Ő meg, amit éppen akar.
– Akkor maradjon magával, s jöjjön velem is.
Hogy mire jutna Tóbiás az anyjától kapott útravalóval – felelj mindig egyenesen, gyakorold mindig az igazságot, s legyen a becsület s a bátorság a legnagyobb ékességed – kiderül a meséből, semmire. De az irányában barátságot mutató és őt megsegítő állatok, a szamár, a kecske, a varjú, vándorútján szolgálatot szereznek neki, sőt nehéz helyzeteiben, amikor anyja szavának a betartása nem tanácsos, veszélyes, kisegítik és jó kibúvóval Tóbiás elboldogul. Persze a szamárnak arra is van gondja, hogy a méltánytalanságokat megtorolja. Nincs is baj, de ha épp nincs mellette a szamár, s anyja útravalója szerint tesz, rögvest megvan a baj, ekkor vágják ki irgalom nélkül a nyelvét. A hazatérő Tóbiás láttán anyja, ahogy ezt egy anyának kell, felkészült rá, megsegíti a fiát.
Amikor az asszony meglátta ezt a fogyatkozást, egy szikrát sem jajveszékelt, hanem egyenesen odament az almáriomhoz, s annak a legrejtettebb rekeszéből elővett egy ezüsttartályt. Azt odahozta, s Tóbiás előtt kinyitotta, s hát egy gyönyörű, piros emberi nyelv volt benne; olyan, mint a tulipán.
S mert az Istennek, akitől kapta, feltétele is volt, egy kétágú farkú szamár, s Tóbiás épp egy ilyennel járta útját, adta anyjának cserébe. Újra útján egy kecske lett társa, ő ajánlott helyet, ahol elszegődhettek, ott Tóbiás minden tudományával útba igazította gazdáját, aminek következtében az egy fúrt likon keresztül az eszét mind kivette, hogy a kecske kellett, hogy hazavezesse.
…látta az asszony, hogy szegény Tóbiás elvesztette valahol az eszét. Gyorsan odafutott hát az almáriomhoz, s annak a legeslegrejtettebb rekeszéből elővett egy aranytartályt, amiben a tartomány legokosabb esze volt elraktározva.
Tóbiás pedig épp olyan kecskével tért haza, aminek a szarva közt volt a tőgye. És épp ilyen kellett az észért cserébe. Tóbiás harmadszori világba menésében egy varjú igazította el, és mert most már neki is volt esze jócskán, megfogadta tanácsait. A varjú varázsdoktor volt, gyógyítgatták a falvak szegény betegeit, de ettől olyan hírük ment, hogy Tóbiásnak kellett a faluba érkező király őfelségét köszönteni. Tóbiás helyett a varjú beszélt, és teremtett olyan helyzetet, amiben igazságot szolgáltathatott az urasággal és a pappal szemben, akik Tóbiás felfogadói és megkárosítói voltak – a nyelve és az esze tekintetében.
A megharagított király csuda dolgok közepette boldog lesz, néma lánya megszólal, Tóbiás pedig kérheti a lányt feleségül. De Tóbiás azt is kéri, hogy a király őfelsége vegye el feleségül az édesanyját, és a király ezt is elfogadja, mert ez a legény biztosan nem akárkit ajánl neki, és gyors készülődés közben, hogy menjenek az asszonyhoz lakodalmat ülni, a király még észrevesz aranytálcán egy gazdátlan észt.
– Hát ezzel mit csináljak? – kérdezte Tóbiástól.
Tóbiás mindjárt ráfelelte:
– Elvisszük magunkkal, mert a kormányzáshoz még szükséges lehet.
A mese agyafúrt és leleményes és izgalmas és végletesen sarkítottak a helyzetek, gonoszságokból adódó nagy bajokból a hit, a tapasztalatok, életigazságok és bölcs meglátások viszik ki a mindig úton levőket, és Tamási Áron nyelvezetével a hosszú mese se hosszú. Ezért olvashatták a Tamási házban szívesen a pápai diákok, olyannyira, hogy szívesen meg is emlékeznek róla.
Tóth Krisztina türrös gimnazista élménybeszámolójának köszönhetően, elolvasva az Egyenes Tóbiást, a mese egy újabb Tamási-élménnyé lett bennem. Olyannyira, hogy 2022 októberének harmadik hetében a Mese napja és a Tamási-évforduló ünnepére a pápai Pegazus Színház két színésze és diákok felolvassák az Egyenes Tóbiást. És mindazt hallani fogják a jó mesére szívesen összegyűlő pápaiak, amire itt most nem volt módom sort keríteni, de a MEK minden számítógéphez értőnek nyitva áll, s akkor, a pápai mesehallgatók és a MEK-en olvasók egyaránt gazdagabbak lesznek.
Kell-e jobb mese, mint Tamásié? Nem hinném. Annál jobb szerző nem kell, mint akinek az írásművészetére – Suhai Pál szavaival élve – az áll, hogy alapja a kitaláltnak a valóságban gyökerezettsége.
Kedves Pali, ha a mesét elolvasod, te se bánod meg! Hogy igazat mondok-e, járj utána! És köszönetképpen Sipos Lajos tanár úr Levélfára készített írásáért, ha nem lenne a mese frissen a fejében, elolvasását – annak élménye miatt – neki is kívánom.
Illusztráció: Levélfa, 59.
Ezek is érdekelhetik!
Láncra vert eső* (Levélfa, 78.) →
Keresztúton (Levélfa, 77.)* →
Csokonai 250 (Levélfa, 76.) →
