Mondd meg nékem, merre találom…

Fordításmű vd5

február 2nd, 2023 |

0

Miguel Delibes: A patkányok (részlet)

*

Pávai Patak Márta

„Az első pillanattól fogva”

 

Az első pillanattól fogva otthon éreztem magam Delibes világában, ahogyan gyerekkoromban Fekete Istvánéban, majd később Gion Nándoréban, Tömörkény Istvánéban, Mikszáth Kálmánéban vagy Móricz Zsigmondéban. Gyermekkorom téli és nyári szünideit idézte, a falu szabadságát, melyben városi létemre is otthon éreztem magam. A Spanyol Elbeszélők sorozatába ezért A patkányokat választottam. Kevesen ismerték és ismerik Delibesnél jobban a kasztíliai tájat, flórájával és faunájával, embereivel együtt.
A magyar változat születésekor Delibes már nagyon idős volt, lányán keresztül értekezhettem vele, mégis nagy élmény volt olvasni a válaszait. Nem sok kérdésem lehetett, hiszen Delibes stílusa világos, pontos, annál több munkát adott a rengeteg növény- és állatfaj beazonosítása. Ez a feladat azonban nem állt távol tőlem, hiszen ezen nőttem fel, biológia tagozatos gimnáziumba jártam, tanárunk, Teri néni csak kedves növény- és állattársakként emlegette stúdiumunk éppen aktuális anyagát, lett légyen szó földi gilisztáról, tarajos gőtéről, terjőke kígyósziszről vagy a csipkés boglárkáról. Sok segítséget kaptam Jorge Urdialestól, aki éppen akkortájt készült el Delibes-szótárával, amikor én A patkányok fordításán dolgoztam a spanyol fordítóházban. A szentek melléknevét pedig hosszas kutatások után találtam meg, némelyiknél falunk plébánosának segítségét is igénybe vettem, főleg a sok melléknevű Szűzanya esetében.
Nem kis meghökkenést kelthetett az idős íróban, amikor meglátta egyik kérdésemet: lehet-e fekete az a hivatalos autó, amelyik megjelenik a faluban, miután a főhős, tízéves Nini állítólag olajat talált a polgármesterék kútjában. Az állami rendszámú autó, a diktatúrák egyezményes jelképe ugyanis, jobb- vagy baloldali diktatúrában egyaránt csakis nagy és fekete lehet.
Barátaim közül sokan fogták a fejüket, ezzel a címmel nem fogsz könyvet eladni, gondolj bele, ki ajándékozna ilyet karácsonyra. Erre én megvontam a vállamat, a Patkányvadász bácsika is megmondta, a patkány jó, és ebben Ninivel együtt én is határozottan egyetértek vele.

 

rajz3

 

Miguel Delibes

A patkányok
(részlet)

 

Aznap éjjel senki nem aludt a faluban, másnap reggel pedig, amint megjelent a kormányzó úr a nagy fekete autón, két marcona kinézetű, titokzatos ember kíséretében, körbeállta őket az izgatott és álmos tömeg. Ám amikor Justito a meggyújtott gyufát hozzáérintette a csöbör felszínéhez, és elaludt a lángja, csalódott moraj hallatszott mindenünnen. Justito elsápadt, azért még háromszor megpróbálta, de az sem hozott eredményt, mígnem aztán a kormányzó úr betessékelte a házba a csöbörrel meg a két marcona kinézetű, titokzatos emberrel együtt. Mikor aztán ismét megjelent odakint, a várakozással teli tömeg körbeállta, és a kormányzó úr, akit Justito a hátsójánál fogva tuszkolt előre, sután fellépett a kútpadkára, és fátyolos hangon megszólalt:
– Földművesek! Benneteket csúful rászedtek. Nincs itt kőolaj. De azért ne csüggedjetek. Az öszvéretek patájában és a boronátok vasában rejlik a ti kőolajatok. Dolgozzatok hát szorgalmasan, és erőfeszítésetek nyomán nálatok is emelkedik majd az életszínvonal, ti is hozzájárultok Spanyolország felemelkedéséhez. Éljen a vidék!
Senki sem tapsolt. Mikor a Kormányzó lelépett a kútpadkáról, idegesen törölgette fénylő kopasz fejét egy hófehér zsebkendővel, barátságosan megbokszolta Justitót, és odasúgta neki: „Sajnálom”. Aztán fölemelte a hangját, és így szólt: „Igazán sajnálom”. Majd a két marcona kinézetű, titokzatos emberhez fordult, és az autóra bökött: „Indulhatunk”. Az egyenruhás sofőr kinyitotta nekik az ajtót, majd a nagy fekete autó eltűnt az úton, elnyelte a porfelleg.

*

Pruden mindig hajnalban kelt, és még az utolsó esős hét beköszönte előtt elveteményezett. Pruden, csak így emlegették; pedig a rendes neve Acisclo volt, aztán valahogy mégis rajta ragadt a Pruden vagy Prudencio, mert a nevéhez illően megfontolt, előrelátó ember volt. Májusban felszántotta a parlagon hagyott földet, így aztán mire beköszöntött a november, már meg volt forgatva a terület. Nyárutó felé, nem sokkal mielőtt sárgulni kezdtek a falevelek, lekopasztotta a patakparton álló három csenevész jegenyefát, és bálába kötözte a nyesedék leveles ágat, hogy télen legyen mit adnia a kecskéinek. Ninit, a fiúcskát folyton a kérdéseivel ostromolta: „Nini, fiam, most lesz eső, vagy nem lesz eső?” „Nini, fiam, ebből a felhőből most lesz jég vagy nem lesz jég?” „Nini, fiam, nagyon derűs az éjszaka, kitisztult az ég, ez ugye szárazfagyot jelent?”
Két napja történt, délután, Pruden mintha csak úgy véletlenül odatévedt volna melléje:
– Nini, fiam – szólalt meg siránkozva –, nem hagynak békét a vetésemnek a varjak; addig kapirgálnak, amíg a végén az összes magot kieszik a földből. Mivel tudnám elriasztani őket?
Nini emlékezett rá, hogy Román nagyapa ilyenkor fejjel lefelé lógatva kiakasztott egy döglött varjút, azzal tartotta távol a madarakat a vetéstől. A nyomasztó látvány, a sarjadni készülő vetés komor, mozdulatlan gyásza mindig elriasztotta őket.
– Bízd csak ide! – felelte a fiú.
Nini mohón kanalazta kenyérlevesét a barlang ajtajában, pillantásával belefeledkezve a kakukkfű bokrán heverő kimúlt varjú dermedt, viaszos tollazatába. A kutya melléheveredett, mereven rászegezte tekintetét, s ha nem figyelt rá, mellső mancsával megbökdöste a karját. A kutya mögött, a dombtetőn túl kitárult a világ; Columba szerint ellenséges világ, de Justito felesége talán csak azért vélekedett így, mert nem ismerte. Ezt az egyforma, barna barázdák szabdalta káprázatos világot. A díszük hagyott őszi barázdák sártengert alkottak, a patak vékonyka csíkja törte meg csupán, azon túl pedig a falu házai sorakoztak. Maga a falu is mintha a föld barna kinövése lett volna, s ha nem látszik benne a villanylámpák térköze, ha a felkelő nap nem vetíti ki árnyait, melyek szinte az egyetlenek végig a kietlen láthatáron, talán észre se lehet venni.
Jó kilométernyire, párhuzamosan az érrel, a tartományi út fehérlett, melyen semmi más nem fordult meg, csak lovas kocsi, a dúsgazdag don Antero Fordson traktorja, meg a medence aprófalvait a várossal összekötő távolsági autóbusz. Kopár dombtetők tar füzére zárta le innen a szemhatárt, talán ha fél tucat satnya mandulafa árválkodott rajtuk. A napsütésben színjátszón csillámlott a domboldalban a gipszkristály, mintha rejtjeles üzenetet küldözgetne a napsugár az odalent lakóknak.
A késő ősz minden növényi létezést megfojtott; a part menti rét meg a sásos épphogy adott némi életjelt ebben a haldokló tájban. Szelíd átmenetekkel folyt át egymásba a szürke, a lila és az okkersárga árnyalata. Csak a barlang fölött, a kihalt fennsíkon, a tölgyerdő borította hegy nyújtott biztos menedéket madárnak, vadnak.
Nini kezében a varjúval lefelé szaladt a vízmosáson, nyomában a kutyával. A lejtő alján széttárta a karját, mintha az út fölött szitálna. Még nem melegített a nap, a kémények bágyadtan eregették fehéres füstjüket, az égett szalma kesernyés illata iszamós tömjénként nehezedett a falura. A gyerek a kutyával együtt átkelt a rozoga deszkahídon, és kiért a szérűskertben. A pajta mellett magaslott Justito galambháza, s a fiúcska elhaladtában tapsolt kettőt, mire a galambok riadtan szétrebbentek; szárnyuk csattogása, mint amikor vizes ruhát rázogatnak. A kutya buzgón, hasztalan csaholt, aztán hirtelen ott termett Nagycsutak juhászkutyája, a Mór, és az rögtön elterelte a madarakról a figyelmét. A galambraj széles félkörívet írt le a harangtorony mögött, utána visszarepült a galambházba.
Pruden a nadrágját gombolgatva jelent meg a ház hátsó ajtajában.
– Tessék – nyújtotta neki a madarat Nini.
Pruden tartózkodó mosolyt küldött felé.
– Szóval megvan? – kérdezte. A szárnya végénél, bizalmatlanul fogta meg a varjút, majd sietve hozzátette –: Gyere, kerülj beljebb.
A baromfiudvar kerítésfalának támasztva kerti szerszámok, aztán a rozsdaette eke, az otromba kordé, az istálló belső ajtaján a szénáspajtába nyíló macskaátjáró. Prudencio belépett az istállóba, mire a fekete öszvér sürgetően kapálni kezdett patájával. A férfi letette a madarat a földre, s miközben a jászolból szedegette a szalmamaradékot, hátra se nézett, úgy szólt oda Nininek:
– Jó nagy a csőre. Nem véletlen, hogy a jégverésnél is rosszabbak ezek a nyavalyások. Az anyjuk teremtésit!
Miután kitisztogatta a jászlakat, fenntermett a szalmakazal tetején, és ledobott néhány ölnyi szalmát a villával. Aztán lecsúszott, fogta a rostát, és gyors mozdulatokkal kirostálta a pelyvát az árpából. Aztán szétosztotta a szalmát a két jászolban, majd letakarta az abrakos kosárral. A fiúcska figyelte, amint a férfi elmerülten végzi a munkáját, mikor aztán Pruden az árpát is elosztotta a jászolban, megszólalt:
– Fejjel lefelé akaszd fel majd; különben csalinak nézik, és nem ijednek meg tőle.
Pruden viszolyogva rázta a kezét, aztán fölemelte a madarat, megint a szárnya végénél fogva, és bevitte a házba a konyhaajtón keresztül. A fiú a kutyával utána. Sabina a varjú láttán mérgesen kifakadt.
– Hová viszed azt a dögöt? – kérdezte.
Pruden szelíd, türelmes hangján válaszolt.
– Ne szólj bele – mondta.
És az asztalra tette a madarat. Aztán odament a sparhelthez, megkeverte a nagyfazékban lassú tűzön fővő krumplihéjat. Végül félrehúzta, majd a kotlát a lába közé fogva leült, ráöntötte a korpát a krumplihéjra, és lassan kavargatni kezdte.
A fiú az ajtó felé nyúlt, mint aki menni készül, Pruden erre fölállt, és rászólt:
– Várj!
A nadrágzsebében kotorászva ment utána a vörös cementlapos folyosón, majd az utcára kiérve odanyújtott neki egy egypesetást. Nini merőn ránézett, koraérett komolysággal, mire Pruden zavarában a halvány, bátortalanul világoskék égre pillantva megkérdezte:
– Nem lesz több eső, ugye, fiam?
– Kitisztult. Hidegre fordul az idő – válaszolta a gyerek.
A konyhába visszaérve Pruden tüzetesen szemügyre vette a varjút, aztán csöndben tovább kavargatta a tyúkok eleségét. Kisvártatva fölemelte a fejét, és megszólalt:
– Én azt mondom, ez a Nini mindent tud. Mint az Isten.
Sabina nem válaszolt. Jókedvű pillanataiban azt szokta mondani, ha meglátja Ninit, amint a falubeli férfiakkal beszélget, neki Jézus jut eszébe róla, az egyházatyákkal; de borongós hangulatában csak hallgatott, és a hallgatás nála a szemrehányás egyik fajtáját jelentette.

 

Fordította: Pávai Patak Márta

 

 

 

Illusztráció: „Kevesen ismerték és ismerik Delibesnél jobban a kasztíliai tájat”


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás