Jász István: Keretes elbeszélés
Az a visszatérő álom elsősorban a hangjával zavarta, a kerekek nyikorgása felébresztette. A homályos szoba ugyanúgy vette körül, a rengeteg könyv, a hanglemezek, DVD-lejátszó, VHS-kazetták sora a polcokon mind azt mondta, itt béke van, nem kell menekülni.
Álmában egy óriási kocsit húztak a szülei, szemüveges édesapja, és nagyon csinos, jó alakú anyukája, akinek megfeszített izmai mozgásművészeti múltjáról tanúskodtak. Nem kellett nagyon erőlködniük, mert megmaradt ingóságaik bőven elfértek a hatalmas, emberi erővel mozgatott jármű rakterén. Mellette.
Ő maga nagyon picikén – egy éves lehetett –, de azért kíváncsian nézelődött a romos városban. Első szavainak egyike volt a „bum-bum” – a lánya már „bim-bam” ként érzékelte a közeli templom harangszavát.
Akkor még nemhogy a lánya, de a lányok egyáltalán, és hogy ő fiú, sem fordult elő nyilván már mozgolódó tudatában. Az kötötte le az érdeklődését, hogy az ujjai mozognak, sőt úgy mozognak, ahogy ő akarja.
Ezekkel az ujjakkal simogatta a kötött kutyát és későbbi kedvenc játékát, a makkót. (mackó). A fehér viaszosvászon játékok nyalogatásából már kinőtt.
A kocsi másik rakománya a stilizált görög templomot idéző állóóra volt. Persze csak tört oszlopokkal, mert telibe találta egy ágyú. Ahogy az egész város ott körülöttük csak tégla-halmokból meg leomlott vakolatdarabokból állt.
Kicsit nagyobb lehetett, amikor az újjáépítés során apukája egy talicskába ültette és úgy vitte a rommezők között. Annak a talicskának a kereke is nyikorgott.
Ez is visszajött. Ahogy meglátta az ismeretlen ukrán város romjait, az a valaha olvasott szovjet regény, a „Távolban egy fehér vitorla” hőse, Pjotr Bacsej, Bacsej tanár úr idősebb, nyolcéves fia is integetni kezdett a kiselejtezett könyv lapjairól.
Azt a könyvet abból a külvárosi iskolából mentette haza, ahol utoljára tanított. A könyvtárba száműzte az igazgató, miután egy nagyon sikeres tanévet zárt, és utána összeveszett az egyik hetedikes, tizenkét éves tanítványa vele. Nem ő a gyerekkel, hanem az vele, majd az igazgatóval, aki szemrehányást tett neki, hogy merte visszakérdezni a leadott anyagot. A tanmenetet is figyelmen kívül hagyta.
Akkor ő fellapozta az évtizedek óta egymásról másolt tanmenetet és megmutatta az igazgatónak.
– Látod, mit kéne most tanítanom? A „Távolban egy fehér vitorlát”.
Az igazgató elvörösödött, hiszen a tanmenetet ő írta alá, tehát tudnia kellett volna róla, hogy az egykori népköztársaság ezerszeresen elavult tanmenetét hagyta jóvá látatlanul.
– Na látod – mondta, – jobb lesz neked a diákoktól távol. Nem leszel kitéve alattomos támadásoknak.
– Tőled – mondta akkor ő, mert tudta, hogy már nincs több vesztenivalója.
Így került az iskola könyvtárába arra a három hónapra, ami a tanévből még hátra volt. A feladata itt a selejtezés lett, így jutott a régi ifjúsági könyv birtokába.
Ami különben nagyrészt a Fekete-tenger partján, egy üdülőhelyen és Odesszában játszódott; ott, ahol most, és a könyv cselekménye idején, 19o6-ban a forradalom és az orosz különleges katonai események kemény harcai folytak.
Pjotr Bacsej gombok gyanánt szállította a robbanószereket a forradalmároknak. Maradjon itthon? Minden második órában érkezett keletről egy vonat, amivel a menekültek jöttek lebombázott és szétlőtt városokból.
Amelyek – a tévéhíradók tanúsága szerint – pontosan ugyanolyan romhalmazokká váltak, mint visszatérő álmában Budapest.
Vagy akár kamaszkorában, 1956-ban a magyar főváros.
Amikor az agyába vésődött Jobbágy Károly versének néhány sora: „Rólunk beszélnek minden nyelven, / Üvölt az éter és csodál, / Dávid harcol Góliát ellen.”
Petya Bacsej páncélos lovagnak öltözve csókolta meg hatéves szerelmét, Násztyát a nyaraló álarcosbálján. Ő tizenhárom évesen álmodozott Panni csókjairól.
Éjszakára behúzódtak a hallba, az utcai szobákba belátszott a szovjet tankok torkolattüze. Szőnyeggel takaróztak, az édesanyja melege is körülvette. Talán így töltik az éjszakát az ukrán nagyvárosok lakói is.
Naponta jártak az édesapjához a Péterffy utcai kórházba. A pincében sebesült katonákat kezeltek hős orvosok, akik közül egyet, egy orvostanhallgató nőt a megtorlások idején gyilkossággal vádoltak meg és kivégeztek. A valódi gyilkosok.
A „Távolban egy fehér vitorla” egyik fejezetének az volt a címe: Pogrom. Nem értette akkor, azt sem, hogy miért olyan ádáz egy kofa, Madame Sztorozsenko Bacsejék zsidó szomszédaival szemben, és miképpen lehet az, hogy a megtámadott család feje ilyen szavakkal védekezik: „Nem tehetünk arról, hogy nekünk más istenünk van.”
Hát nem egy az Isten?
Aki „áldd meg a magyart, jókedvvel, bőséggel”? És mi az, hogy „ha küzd ellenséggel? Ki az ellenség? A hallban a pokrócként használt szőnyegek alatt elkezdte rázni a hideg. Az édesanyja ráhajolt:
– Csak nem vagy lázas, kisfiam?
Félve kérdezte meg.
– Mi lesz a mai pogrom?
Az anyja halálsápadtan válaszolt.
– Programot akartál mondani, ugye?
– Hát persze. Nem azt mondtam?
– Nem.
– Miért, mi az, amit mondtam?
– Zsidóüldözés.
– De mi nem vagyunk zsidók!
– Az ezeknek nem számít. De ne beszélj butaságokat, nagy vagy már. Apukádhoz megyünk ma is, visszük a gyógyszert.
– Meg barackmagot.
Töltött ostya volt barackmagformába préselve. Imádta, az apja pedig legfeljebb, ha két darabot majszolt el belőle, a többi az övé lett. A betegszobában a híreket tárgyalták.
– Ugyan, kérlek! – mondta az édesapja. – Még, hogy forradalom! Az oroszok itt vannak a nyakunkban.
Az szomszéd ágyból a másik beteg az apjához fordult:
– Ideadnád a fésűt?
– Tessék! – nyújtott oda egy törölközőt kopasz társának az apukája. Az felnevetett, miközben az izzadt fejét törölgette.
– Mégse maradhatok hölgyek előtt borzasan.
Ő még akkor is mulatott a jeleneten, mikor felkapaszkodtak a hegyes orrú teherautóra. Megkérdezte a sofőrt.
– Milyen a helyzet?
– Meleg. De mi elkerüljük.
Valóban nagy kerülővel jutottak haza, aznap, amikor a háztetőkről a tömegbe lőttek és annyian ott maradtak a téren.
Kijev főterén is gyülekezett egy tömeg.
Tizenhét évesen járt arra először, iskolai kiránduláson. Kettesben egy lánnyal a padon, nézték Bölcs Jaroszláv szobrát az ottani Gellért-hegyen.
Még az is eszébe jutott, hogy a lánynak akkor azt mondta, a főutat kereteső épületek frízei úgy sorakoznak, mint a népi hímzéseken a kalocsai minták.
De régen volt!
Most mi lehet Kijevben?
Hova hullottak az ukrán ruhadíszek csempéi az épületek tetejéről? Rakétatámadások után?
Kiment a pályaudvarra tolmácsolni, hiszen tudott oroszul, ha nem is nagyon jól.
Egy család érkezett egyéves gyerekével, aki úgy ült a kocsijában, mint annak idején ő azon a kézikocsin. Mert az volt. Nyikorgó kerekeken húzták őt és az óra maradványait egyik bujkálásból a másikba. A gettóból Kőbányára.
A pár Pozsonyba igyekezett, ő lelkiismeretesen lefordította nekik a menetjegy szövegét, igaz, nem ukránra, de megértették. Amit nem értett ő sem, pedig fontos lett volna, hogy melyik vágányról indul a vonat?
Pénzük volt, úgyhogy baj nélkül fizettek – nem kellett fordítani, a kalkulátoron meg lehetett látni az összeget. Ők aztán megköszönték szépen a segítséget (oroszul), és elmentek a gyerekkocsijukkal együtt. A baba búcsúzóul ránevetett.
Mikor az orvos megjött, ő már nem lélegzett. Békésen elaludt – állapították meg róla. A nyikorgó kerekek megálltak. Megérkezett.
2022 március 22-re virradóra (fél három tájban) álmodtam a fenti elbeszélés elejét és végét. (2022-03-23, a szerző)
Illusztráció: Белеет парус одинокий
Ezek is érdekelhetik!
Noth Zsuzsánna: LÁMPAGYÚJTOGATÓ →
Pataki Edit: Elölről az egészet →
Kiss Panna: Teliholdba fulladva →
