HOL A KÖLTÉSZET MOSTANÁBAN? (Levélfa, 64.)
•
Petőfi-év, a költő születésének 200. évfordulója elé nézünk. Helyénvalónak látszik most az ő szavaival, a Téli világ refrénjéből vett sor parafrázisával nyitni a Levélfának a kortárs költészet mibenlétével kapcsolatos kérdését.
A múlt századelő avantgárdjának formabontását követően a század első felének klasszicizáló törekvései nyomán a költészet egy másfajta modernség jegyében visszatérni látszott a kötött formákhoz. A közelmúltban ennek mintha éppen az ellenkezője valósult volna meg: az ún. formaművészet szigorának oldottabb hangokra cserélése. Paul Hindemith 1948-ban fogalmazott egyik írásában a formaproblémákénál fontosabbnak vélte a költészet szellemi elmélyítésének kérdését. A föntiek tükrében mit gondolsz a kortárs költészet közelmúltjáról, jelenéről – és kívánatos jövőjéről? Hol a költészet mostanában?
A Levélfa eme ágához házigazdát képzelj, kedves Olvasó. Olyat, aki az ilyenkor szokásos invitáló szavak mellé igyekszik érdemi megjegyzéseket is fűzni vendégei (mintegy harminc szerző) gondolataihoz. Ha csak pár szóval és néhány gondolat kiragadásával is (megtisztelve e módon is az érkezőt). E fölvezető szöveggel eredetileg a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában megjelent, s a Napút, illetve a Napút Online egykori és (az utóbbi esetében) jelenlegi szerkesztőinek verseiből összeállított antológia, az Útra vallók (2022) szerzőihez kívántam fordulni – mondják el a kortárs költészet mibenlétével kapcsolatos véleményüket, tapasztalatukat. Az első gondolat később túlnőtt a szerkesztő eredeti célkitűzésén, immár a költőtársak (és kivételesen irodalomtörténészek, kritikusok) nagyobb körét pásztázva. Közel sem a teljeset – a mai költészetnek még így is csupán egy viszonylag szűk körét érintik a beérkezett írások. Mentségemre szolgáljon, hogy a felkérteknek egy része kívánt csak élni a közlés lehetőségével, jóllehet igyekeztem, ha óvatosan is („remegve és bátran”!), a „körök”közötti kényes vonalat átlépni („körön” belül is), másrészt szintén szerettem volna női szerzőket nagyobb számban megnyerni. Az utóbbiak alulreprezentáltságára tréfásan koromat tudom csak felhozni: „másképpen volt régen!” Istenem, de régen volt, talán igaz se volt. Ez persze nem lehet kifogás, tudom. Egyebekre sem. Vigaszul csupán az alábbi, mégis csak megszületett esszék szolgálnak, az itt következők – velük kívánok érvelni. Velük és szerzőikkel, s a nekik, személy szerint mindegyiküknek külön is kijáró elismerésemmel és köszönetemmel. E háborús világban mégis csak nagy dolog, mégsem csekélység, ha négy-öt magyar – vagy ennél több is – összehajol.
Suhai Pál, szerkesztő
Az összeállításban szereplők névsora: Benke László, Bíró József, Bokor Levente, Boldogh Dezső, Búzás Huba, Csáji László Koppány, Füleki Gábor, Géczi János, Győri László, Halmai Tamás, Hegyi Zoltán Imre, Horváth Ferenc, Iancu Laura, Kállay Kotász Zoltán, Kenyeres Zoltán, Kovács katáng Ferenc, Léka Géza, Németh Péter Mikola, Nyilasy Balázs, Papp Endre, Petőcz András, Pósa Zoltán, Sajó László, Suhai Pál, Sumonyi Zoltán, Szemes Péter, Szondi György, Tamási Orosz János, Turai Kamil, Turbók Attila, Villányi László, Vörös István
•
Benke László
2023. február 6.
Kedves Palikám! Te döntöd el, maradjon vagy ne maradjon Bokor Leventének írt válaszom magánlevél, vagy talán lehetne egy hajtás a Te gazdag Levélfádon. Íme a levelem Leventének!
Barátsággal: Laci
2023. február 7.
Kedves Lacikám! Ne maradjon magánlevél. Közüggyé egy megszolgált élet költészet melletti kiállása: fájdalmas feljajdulása teszi, ráadásul kuriózum is levél a levélben formája által. („A fiamnak mondom, a menyem is értsen belőle!”) Köszönettel és baráti öleléssel: Pali
Nagyon jó az írásod, Levente! Most egyebet nem tudok mondani róla.
Meghalt a kutyám, megölte egy őrülten robogó autós, vagyis kettő, nem fértek el egymás mellett a keskeny utcán, amikor ez a kedves lény éppen szomszédolni ment a barátjához. Így lett ő az egymás elől kitérni nem tudók áldozata. Elvittem Picurt tegnap délelőtt az orvoshoz, megröntgenezték: eltört a medencecsontja két helyen, a gerince, a lába két helyen, a doktornő egy szurival elaltatta örökre. Hazahoztam, eltemettem. Utána megbántottam a fiamat, azt mondtam neki, eltemettem leghűségesebb családtagomat.
Saját fájdalmammal bíbelődöm.
A gondolatmeneted mélyen igaz, berepülő pilóta vagy, valóban, ha egyáltalán megszólalok annyi dolgom mellett ebben a témában is, úgy érzem, arról kellene szólnom, vagy arról szólhatna valaki, hogy a Múzsa mennyire elkurvult, terméke, a mai látható, gyakran megjelenő „költészet”, mennyi emberárulást, szabadságárulást, igazságárulást, hazaárulást stb. követ el, buzgó önérdekből és túlbuzgó szolgálói természete folytán és imádóinak, követőinek micsoda csődülete veszi körül, így ül tort a silányság a jóság és szépség felett, a költészet felett.
Az én kutyám szép volt és jó volt, mert jó voltam hozzá.
Siratom, mint a költészetet.
Baráti üdvözlettel: Laci
Bíró József
2023. január 9.
Kedves József! Engedd meg, kérlek, hogy az idősebb jogán a megszólítás tegező formáját válasszam. (Kenyeres Zoltán bonmot-ja szerint amúgy is illetlenség „szellemi” emberek között a távolságtartó magázódás: „Csak nem fogod megsérteni a magázással?”) Ezen kis bemutatkozás után, mint a Napút Online Levélfa rovatának szerkesztője is örülnék, ha a közelmúlt és a kortárs költészet mibenlétével kapcsolatos gondolataidat a mellékelt kis felvezető szöveg nyomán megosztanád velünk (az olvasókkal). Terjedelem: egy-két oldal, időpont: január vége. Válaszod várva, köszönettel és üdvözlettel: Suhai Pál
2023. január 9.
Kedves Pál!, semmi gond a tegeződéssel! – (anno többször is találkoztunk).
2023. január 9.
Kedves Jóska! Elolvastalak, megnéztelek, s kedvem kerekedett. Szó se róla, a Jóisten is (anno!) legalább ekkora szabadsággal ajándékozott meg bennünket. (Bárcsak sose éltünk volna vele vissza!) Köszönet, üdv: Pali
VERSET ÍRJ … !
( egyebekben pedig : nem hiszem –, hogy irányok szabhatóak / nem tudom -, hogy mi lenne, ha másként lenne / mint ami mostanság mutatkozik … úgy a magyar költészetben / amint a világ kortárs – költészetében is / minden halad a maga útján / miként a történelem kereke is / azt sem tudjuk – tudom mi lészen holnap / csupán vágyjuk – vágyhatjuk a békét / számunkra … művészek számára [ merthogy a költők – írók is művészek ] egyetlen lehetőség adódik / dolgozni hittel és becsülettel / a legjobb tudásunk szerint )
ennél többet nemigen írhatok – mondhatok
( kis terjedelemben semmiképpen sem /
hosszas fejtegetésnek pedig nem látom értelmét )
szívélyes üdv és üdvök
( Bíró ) JÓSKA
Bokor Levente
2023. január 31.
Kedves Pali! Számítok szúrós tanári szemedre, mielőtt véglegesülne a szöveg. Még én javíthatok rajta, mert még túl „meleg”.
Baráti üdv:
Levente
2023. január 31.
„Szúrós szemre” ne számíts, kedves Levente. Főleg ne bölcsességed eme újabb bizonyítéka láttán. A költő előtt a filológus különben is lehunyja (lesüti!) a szemét. Esszéd pedig a régi jó ismerős: költői génsebészeti beavatkozásaid elméleti visszaigazolása – nekem az elismerésé mellett már csak a köszönet szava marad. Köszönettel tehát és barátsággal: Pali
Miért fontos írni? – és más „bagatellek”
2023. január 31.
Kedves Pali! Kérdésed megijesztett, mint egy gyermeket, akit azon kapnak, hogy „rossz fát tett a tűzre”. Alázatosan összezsugorodom, amennyire csak lehet. A közelmúltat ismerem a legkevésbé, a jövő pedig az a nyitott vendégkönyv, amelyiket most elém tetted, hogy írjam bele, mit gondolok a múltról, mert csakis az leírható.
Talán a szomszédságunkban folyó háború szövi át mostani gondolkodásomat, mint a szüremkedő hidegrázás, és egyre inkább foglalkoztat az „elérhetetlenség” fogalma, amit tudós nyelven „abszolútnak” neveznek. Az abszolút az az irányadó délibáb, melynek értéke csak incselkedik velünk. Egyvégtében azt érzékelteti, hogy valamiről lecsúszik a kezem, ezért legjobb, ha e tény előtt meghajolva megadom magam az elérhetőnek.
Elérhető számomra, például, az a komoly kérdezz-felelek játék, amibe Németh Erzsébet vont be 2011-ben, már-már pedagógiainak mondható körültekintéssel. – Interjút készített velem.
Lemondtam az avval való kacérkodásról, hogy valamilyen ’jobbféle író’ legyek, de mégsem tudtam elszakadni a pálya partvonalától, ahol önfeledtnek látszón folyt az irodalmi játék.
Amikor Erzsébet asszony rám csörrent, akkor fölébresztett bennem olyasmit, amivel a platonikus elméknek szokása visszaemlékezni az „ősformákra”, és nem jövőt látnak maguk előtt, hanem végeérhetetlen múltat. Hiszen más sem történik, mint hogy a jelen az összes pillanatban elmúlik, a jövő pedig csak egy kinyújtott kéz az elérhetetlen felé. – De itt ez a ’vendégkönyv’, ami elérhető, és megszeppenésemben csak a múltat juttatja eszembe. Az lesz a feloldódás, ha emlékezetből idézem meg a párbeszéd játékát, miközben talán valami új változat is föltolakszik. Emígy szólt az ő, most sem elavult, első kérdése:
– Ön szerint miért fontos írni?
Nékem a „szövegvezetés” olyan, mint pilótának a botkormányba kapaszkodás. A fogalmazás hasonlít a repülőgép vezetéséhez és egy ismeretlen célba juttatásához, amikor az emlékezet tájai fölött megtett út életünk fogalmának újabb jelentéséhez vezet. Örökre hálás vagyok Tamási Lajosnak egyik, a Csepeli Olvasó Munkás Klubban önismeretemet szolgáló baráti tűnődéséért. Ilja Ehrenburgtól kölcsönözte a következő hasonlatot (ő ismerte a forrását), amikor egyik alkalommal félreült velem irományaimról konzultálni:
Nézd, öregem, Ehrenburg azt mondja, úgy van kétféle író, ahogy kétféle pilóta: egyikük berepülő pilóta, másikuk utasszállító. Te inkább olyan vagy, mint a berepülő pilóták. Azoknál a Jóisten sem tudja előre, hol érnek földet. Irgalmatlanul sok ellentmondás vesz körül minket, azokat látom megjelenni a verseidben. Nagyon tiszteletreméltónak tartom ezt a birkózást. Lehet, öregem, hogy ez a jövő zenéje. De ahhoz, hogy kitisztuljon ez a zene, sok víznek kell lefolynia a Dunán. Neked is ki kell próbálnod magad, hogy lásd, mire vagy képes. Minél többen mondjanak véleményt. Rajtam nem fog múlni. Csináld.
„Szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.” – szokták idézni József Attilától az Irodalom és szocializmus esszéjéből. Nála azt jelenti a „gyémánttengely”, hogy az erkölcsi, metafizikai értelemben felfogott élet – az „emberi élet” – az a forgástengely, amelyik jottányit sem veszíthet azonosságából, akárhány világ is forduljon meg és kopjon el rajta. Az erkölcsi feladat változatlan. De az azonosság tengelye meggörbül, ha az életet nem az őt uraló létezéssel egybeesés tartja egyenesben. Belegondolva József Attila allegorikus „gyémánttengelyébe”, eleve lehetetlen a görbülés, hiszen a tengely gyémántból van, meggörbülése egyet jelent az eltörésével, az élet összeomlásával. A társas létezés viszont szűnhetetlen terhek viselésére szorítja azt a bizonyos ’gyémánttengelyt’, mert az egésznek a természete arra nehezedik. Az anyag belső feszültségeinek erővonalai – számtalan belső tengely egyikeként – forgatják maguk körül az úgynevezett költőt is. Talán abban különbözik másoktól, hogy nem lekuporodva, hanem az egész felé való mohó nyújtózkodás közben teszik magukévá a természeti erők.
Miért is nyújtózkodik a költészet az elérhetetlen felé?
Talán:
– hogy a kristályszerkezetben keletkezett feszültség feloldója legyen;
– hogy az emberi életet az őt uraló léttel egyeztesse;
– hogy az emberi lét és gondolkodás olyan egységes legyen, mint a metonim kifejezések: nem hasonlókként, hanem összenőtt ikrekként bármelyiket mondhatjuk a másik helyett.
A költészet szerepének ezt a tapogatását akként foglalnám össze, hogy talán az élet széttörni készülő fogalmának karbantartója, folytonos helyreállítója, kibillenéseinek visszaterelője.
– Mitől lehet jó egy vers?
Formáján kívül attól, hogy nemcsak vers, hanem költemény is. Egyik a külső, másik a belső. A görög „poiészisz” cselekvést, létrehozást, alkotást, előállítást, teremtést és még sok hasonlót jelent. A poétikus szöveg – nem csak a vers – létrehoz valamit, ami előbb nem volt, nem létezett. Lehetősége szerint ugyan életünk ismeretlen állományába tartozott addig is, de ténylegesen nem számolhattunk vele. A poétikus cselekvés a jelentés fogódzóját tapasztja az ismeretlenhez. Birtokunkká teszi, kitágítja öntudatunk horizontját. Erre is legjobb példa József Attila árszpoétikai felfogása. A költői teremtés aktusának a „névvarázst” tartotta. Az egész után kapaszkodó költő a leírásával nevet ad élményének. Sok szóval, vagy akár egyetlennel is. A neveket hátukon cipelő szavak, jelentésüknél fogva, beszélnek. Megszólalásuk nem más, mint a valóság életbe léptetetési mágiája.
A költő azt teszi, amit egy földfoglaló, de nem mást foszt meg valamitől, hanem a lehetőség végtelen kínálatából veszi el a magáét. Ettől a végtelen nem fog megrövidülni, mindössze a kijelentésformáját változtatja meg az idő haladtával. Az idő pedig attól halad mérhetően, hogy a vadat lesők módján, éberen várva, névadással leplezzük le és húzzuk ki az ismeretlenből a múltat. A nevével pecsételjük meg sorsát.
A költészet – eme tettéből ítélve – a születő világ baptisztériuma: – keresztelő kápolnája.
– A Matematika a megmondhatója, hogyan sürgölődik a velünk növekvő végtelen fogalmának újraértelmezése körül, távlatának kigöngyölése közben.
– A Költészet a megmondhatója, hogy mit tehetünk a véges élet értelmének megörökítéséért, a „túlfelőli hang” meghallásáért.
Ha a bármelyik nemű végtelen (a matematikai és a költői) elgondolható tökélye megcsorbul, az olyan, mintha a gyémánttengelyből pattanna ki szemcse, és az emberi élet méltóságának azonossága sérülne. Ugyanis a határtalanság tölti ki a keresett egészet, amelyből a maga részét veszi ki a költészet is, annak épségével, vagy csorbájával együtt.
– Miről kell a költőnek írnia?
Ez volt az a kérdés, amire csak annyit tudtam válaszolni, hogy azt mindig a költő maga tudja. S én tudom-e most?
Azt tudom ebben a pillanatban, hogy az életnek ugyanúgy nincs eleve elrendelt formája, ahogy nem létezik abszolút térforma sem, csak a mi terjeszkedésünk abszolút geometriája (hogy Bolyai Jánost se felejtsem ki a ’világköltészetből’). Vagyis minden végzetszerűséggel szemben áll mimagunknak – kimeríthetetlenségig tágított – formálódási képességünk.
A „túlfelőli hang” a törvény. Mi a lét törvényének való engedelmességre vagyunk ítélve. De a törvény is ítélet alatt áll, mert az meg a mi meghallásunkra van ítélve. S amit meghallunk, az a hallomásból szerzett föltétlen intelmek engedelmességre szólítása: engedelmességünk pedig a feltételek között kacsázó szabály.
Sohasem az utóbbihoz, hanem a törvényhez kell hűnek maradnunk. Ezért úgy vélekszem, hogy „a formaművészet szigorának oldottabb hangokra cserélése” a hindemith-i vállalkozásnak világszerű szabályszerűsége, csak éppen a váltólázban szenvedés körülményei között. Ebben a világban a törvény mutatóujja kerestetik. A szóbeli költészettől azt várta a komponista, hogy ne kösse meg zenei fantáziáját, hanem az írásmű fölismert szelleme adjon néki felhatalmazást az általa kimondható lényeg zenei deklamálására. Ami „formabontásként” hat, az inkább a hallás fölerősítése a „túlfelőli hang” fölfogásához. Ez olyasféle változás, akárcsak a térnek egy másik geometriája. S amíg van időnk, addig terünk is lesz.
Az idézett vers életképfestő Petőfijének és Hindemithnek a távolságát csak úgy tudom elképzelni, mint a biedermeiernek és az avantgárdnak a fesztávolságát. Annak bizonyítéka, hogy a költészet köztársasága olyan óriási birodalom, ahol senki nem kerül a másikkal ellentmondásba, mert ahhoz végig kéne tudni gyalogolnia a léthelyzeti távolságokat. Erre persze most és soha sem lesz elég idő. Azért sem, mert nem a biedermeierbe szakadt bele Petőfi élete, hanem az elérhetetlenbe, és az elérhetetlent túlélő Hindemith sem arról mondott le, csupán megérte, hogy időközi fáradozásával kifakassza a törvényből az engedelmesség reá eső részét.
Petőfinek nem adatott meg a visszapillantás. Azért sem, mert magamagáról ő sem hitte volna el, hogy a megtestesült természeti csoda.
Kérdésed a biedermeier Petőfi refrénjének parafrazálása.
A családi meleg és pipafüst idilli boldogságának sóvárgó vágyával összevetve keresed a költészet mai otthonát. A kérdés labdáját olyan messze vetetted, hogy csavaros útja az én elmémben a költészet birodalmának másik, távoli táján ért véget, ahol egy másik parafrázis bokrában pihent meg. Csupán annyi szükségeltetik a másikhoz, hogy fülünkben csengjen az ismert mondat Szophoklész Antigonéjéből: „Sok van mi csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb.”
Ám, csakugyan, ez a mondat is ki van téve az elkopás csikorogtató veszélyének.
Most éppen kézenfekvőnek a kitartó zenei hangrezgések keltése tetszene nekem. Az, hogy rákapcsolódjon a világ egy olyan Hindemith-szimfónia meditatív zeneerőművére, amelyik korunk hangjegyeit gerjesztve ömleszti azokat közvetlenül a vérkörünkbe. És a zene ezt deklamálná:
Mindenben hisz az ember
kivéve a csodát,
mert annál természetesebb nincs.
Csodálatos vagy, Természet,
de benned is legcsodálatosabb
az emberi.
Boldogh Dezső
2022. december 16.
Kedves Pál, köszönöm a felkérést! Volna végül is egy olyan régebbi szövegem, ami tágabban érinti esetleg ezt a témát, egy nem tudom minek nevezzem, ide-oda ingázó valami, elküldöm, aztán meglátjátok…. Neked is békés ünnepeket kívánok!
Baráti Üdv, GD
2022. december 16.
Kedves Gábor/Dezső! Kínálati piaca van neveidnek. Ezért aztán neked lehetőséged van a terjedelem megválasztására is. Fél-koszorúd, antológiabeli szonettkoszorúd nagyon tetszik! Barátsággal:
Pali
Egy Nefilim leveléből…
Néha nem hiszel az eszednek, ők sem tévedhetetlenek? Lőrinc mester a CXLIV. -ről: „Ez a szonett tárja fel legvilágosabban a szerelmi háromszöget…” Ő fordította, és ilyen jegyzetet tesz hozzá! Más kérdés, hogy a némiképp becsült emberek is miket képesek művelni… Valójában csak lelki rokonság, némi szimpátia olykor élőkkel és holtakkal, noha az olvasás váratlan teremtő állapotaiban alig van író, költő, aki ne tetszene , vagy inkább ne éreznél rá, így képzeled néha, „közös lényegeitekre”, (még ha eszméitek igencsak ellentétesek… mert lehetséges, hogy többek között, a lényegi tartalmak megragadására is, a költészet alkalmasabb mint a filozófiai okoskodás, egy négysoros vers a közelgő tavaszról valóság közelibb lehet, mint egy négyszáz oldalas tanulmány az Abszolútumról, hiszen a logika-feletti nyelvezet a legkevésbé absztrakt megjelenítő erő. Bölcseletet csempészni szándékosan a költői alkotásokba – kettős tévedés.)
Ha csak magadnak írnál, nyilván le sem írnád, vagy mit tudod te… Az ember végül belátja, még ha egy majdani ismeretlen okulására, nosztalgiázására szánta mondandóit, nem magának alkotott, jegyzett fel, ömlesztette retlexióit unásig, hanem egy fiktív közönségnek nyilván, mondjuk ki, minimum az un. emberiséghez kívánt volna szólni egykor… (de persze nem kívánt…), aztán úgy maradt reménytelenül, akár írogató lett belőle, akár nem… Mint Kosztolányi egyik novellájának szereplője, ha érkezik az üstökös, a nagy ismeretlen halálhozó, és ő nyugodtan ír magában… teszteled így néha emberi, (igencsak emberi) mániáidat… Jó (?) látnod, vagy megnyugtató, hogy nem semmisítesz – íme, valami fura életösztön mégis.
Műveid – második, végtelenedik életed, a rejtett és fontosabbnak tűnő, mindennapos rejtőzéseidhez képest szinte vulgáris kivagyiságod nyomai. Még messze, elgondolhatatlanul messzebb odabent az a benső ember aki diktál, pedig még ő is rettenetesen személyes-valakid csak. Minden elhivatott író, a dilettáns is, afféle mindenség-agyat próbál növeszteni, de hogy működjön a dolog, nyilvánvaló, segítő démonok is kellenek. Nem tudod, önismétlő, önbecsapó ösztönjáték-e csak az irodalom, mindig bizonygatnád magadnak hogy nem. Mi szükség van arra, hogy új oldalak szülessenek? – nem tudni, tehát ez egy rajtad túli kényszer, de olyan kényszer, amelynek azért nem csak kiszolgáltatottja vagy… hanem kije…? – pont ez a kérdés…
Ahogy az embereknek általában sírig tartó karakter-pecsétjük, sorsjellemük, megfejthetetlenségük, stb.-jük van, úgy az igazi alkotóknak ezeken túl még valami: személyiségük, amely cizelláltan működő saját világokat képes teremteni, egy teremtői állapot pozíciójából, nem úgy ahogy a massza felérez és képzelődik, Kár, hogy minden közlési szándék valaki felé irányul. Még ha a jövőnek csak, akkor is. Az ember nem lehet teljesen őszinte, ezt a szöveg megakadályozza. Csak a halál irányába lehet őszinte az ember, ahhoz a magához, aki akkor lesz. Miért több, valóban, egy értelmetlennek tűnő szöveg, amiben „ihlet van”, egy megfogalmazott; viszonylag értelmes leírásnál, egy elképzelt világ-struktúra a tudott történelemnél… Érdekes, hogy a magukban művészi ambíciókat felfedező emberekben, akik féltehetségek, általában milyen erős a becsvágy, a mutogatós szándék. Ez azt jelentheti, többek között, hogy a teremtés-vágy, a valóság leképezésére, valahol elsődlegesebb késztetés az objektívnak tűnő valóság tényeinél, e tények tudományoskodó rendszerezésénél, egy rossz művész teljesebb embernek tarthatja magát, joggal, egy Nobel-díjas tudósnál. A művészet valóban infernális kacatokat hömpölyögtető folyam, öncsaló tükrök a versek, melyek értékéről írójának természetesen mindig más (és talán mélyebb) fogalmai támadnak mint egy hivatásos ítésznek, az idő trükkjei a versek, a sajátok, az ember legigazabb tévedéseit is felmutatva…
Látszólagos összefüggéstelenségeid – valódi nyelved… Fontos, mi válik idegenné, hogyan keletkezik a világ… A másik nemen keresztül bizonyára… A dolgoknak neve és neme van, és mágiája persze az időnek… Irkálmányaid alapján valóban nem dönthető, reménytelenül tehetségtelen idióta voltál-e, aki önzött, vagy olyan lény, akit pillanatokra megérintett a szent szellem … Ezt neked kellene absztrakt olvasó. Bizonyos hogy az írás, a magas szinten művelt is, csak töredék-problémákat oldhat meg – ha éppen meg akar oldani… csak töredék-energiákat képes levezetni… A gondolat és a költői képzelet az esetek többségében poklokra vihet, a művészet elferdült kiélése valami ismeretlen ösztönvilágnak, amelyből végül is alig él ki valamit az alkotó… Hogy az ilyen emberek mégis fontos valakikké válhatnak, érdekesség ez a Hold alatti szférában… A saját mű, semmi több, némileg erősebb bizonyíték a világról.
Az igazság az, hogy az egész világirodalom többnyire laposságokból áll, és a bölcselet nagyjairól is sokszor érződik, hogy mennyire mániákus emberek lehettek. A legtöbb író vagy unalmas, vagy zavaros, burkoltan szektás-hajlamú lény, született pszichopata, emberfeletti bábjátékos, de szélsőségesen szubjektív idealistaként hogy lehet az, hogy csak engedelmeskedik…?
Sokszor valami lehangoló erőpocsékolás érződik némely tisztelt íróból is, mint mikor emberek lakást rendeznek át egy életen keresztül, hogy új nézőpontokból legyenek képesek reflektálni az örvényre… Az elpusztító időt lovagolni meg kissé, ennyi volna az irodalmárkodó dolga, és átváltoztatni lehetőleg pusztító természetét… A végül is nevetséges profán művészet is megszentelése legalább az alkotó tapasztalati világának. Nem teljesen felelőtlen valóságjáték, alkotóembernek titulálni magadat, pár percre a stadion gyepére lépni a „nagyok” között …
Ahhoz képest, hogy műveid valóban csak melléktermékeid, micsoda dolog ez a senkihez sem szólás… Miféle kifordult színész az „emberi lélek”…? Még az orrpiszkálás is független akaró-akaratotoktól. Ha véletlenül lesz majd valami életműved, nem biztos hogy azt akartad írni amit, és biztos hogy nem úgy. Vagy ha igen, végül is teljesen mindegy. Békesség.
Búzás Huba
2022. december 17.
Drága jó Hubám! Jó ötlet és igazi meglepetés volt e több mint nosztalgiás, kézzel írt levél. Remélem, azóta megérkezett az enyém is. De most újabb meglepetés következik. A Levélfa újabb ága költői műhelyvallomásoknak szánva, ahogy is ezt a mellékelt kis fölvezető sorvezető sugallja. Sorvezető csak, neked nem muszáj. A legfontosabbakról, bármiről írhatsz, ami csak eszedbe jut. A terjedelmet kb. egy-másfél oldalnyira képzelem, legkésőbb január végéig. Örülnék, ha a tiéd is ott ékeskedne a Levélfán. Válaszodig is köszönettel és barátsággal: Pali
2023. január 1.
Palikám, drága Barátom, ösztönzéseidnek engedve sokadszor fogok egy-egy „műhelyvallomásba”, hisz’ több tucatszor válaszolhattam leveleidre, ezen túl pedig többnyire minden interjúnk bepillantást enged a minket foglalkoztató legfontosabb dolgainkba. (Mellékelten küldöm levélesszémet.) Vagyis nemcsak a korábbi években kelt leveleidre válaszolva bocsátkoztam mindeddig alkotó énem vallatásába; mert azóta is elfogott némelykor a kitárulkozás ösztöne: pl. egy éve Györgyei Szabó Magdolnának adtam „Szinte gőzölögve…” címmel egy exclusiv (részletes, de lényegre törő!) interjút e tárgyban. Gondolom, olvashattad. Nos, az első levelemet a 2023. évben neked írom, Levélfa rovatod számára, megjelentetése végett.
Mert amit mondok vélhetően sokak olvasására méltó, szellemi hasznosulásukra szolgálhat – Egyidejűleg megismétlem újévi jókívánságainkat mindkettőtökre gondolva, adja az ég, hogy még sokszor kezet szoríthassunk, de legalább az idei könyvhéten, rekkenő hőségben. Adjon az Isten addig is lankadatlan teremtő erőt életutam egyik legfontosabb kísérőjének, neked! Baráti üdv, derű, ölelés szeretettel: Huba
Levélfára levélesszé
„Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!”
(Petőfi Sándor)
Halló, itt a Kószáló beszél, kedves Barátaim, tisztelt Olvasó, hallani csakugyan amit mondok? Ha igen, úgy legyezgeti tagadhatatlan alkotói hiúságomat, hogy emlékeztek még utam kezdeteire, amikor az – akarva-akaratlan? – Horatius „Carpe diem”-jének szemlélete jegyében indult (válogatott verseskötetem címe a „Tépd le a napot”!), noha lírikusként Catullusra inkább esküdtem; majd pedig évekkel később az epikával (lírai eposzaimmal) folytatódott, s ma már a dráma-irodalom mélyeire ástam be (vagy el?) magam; lehet, hogy örökre? Egyszóval: líra, epika, dráma! Kérdezitek üzeneteitekben, olykor telefonon is tudakoljátok: költői műveinknek ugyan miért van szüksége arra, hogy helyet adjanak íróik „egyedi világképének”, van-e értelme annak, hogy a szemléleti forma érzékelhető bemutatására, az emberközpontúság világérzésének hordozására gondot fordítunk? Valamint: mit jelent a „megőrző folytonosság” kötelessége a költészetben? Súlyos kérdések. Aligha vindikálhatom magamnak a jogot, hogy e témában mások nevében szóljak, pályatársaim, kortársaim nevében beszéljek. Csakis a magam álláspontját hangoztathatom. Azaz mégsem! Senki nem tagadhatja meg tőlem, hogy ennek során az e témában járatosabbak, a nálam jelentősebb – klasszikus – szaktekintélyek véleményeit idézzem – nézeteim, álláspontom igazolására.
Mindenekelőtt kijelentem: e „téma” most sem „felmerült”; hiszen mindig is jelen volt, időszerű. Legföljebb időnként „apropója” van. Ezúttal például az a tény, hogy 2022 karácsonyára – a Hungarovox Kiadó jóvoltából – megjelent Kellei György író, kritikus „Kéküveg nyár” című interjúkat, tárcanovellákat, kritikákat kínáló kiváló kötete, amely a többi között „Esztétikai meditációk” alcímű fejezetében „Évszázadok feje fölött” (Művészetek Háza, Veszprém, 2021) című esszékötetemet méltatva hivatkozik Juhász Ferenc – műveinkkel szemben támasztott – sarkalatos követelményére, mely szerint: „Minden költőnek meg kell teremtenie a maga egyedi világképét, világegyetemét: embereivel, őseivel, múltjával, csillagaival és erkölcsével”! És csakugyan. Ha felütjük Juhász Ferenc „Versprózák” című könyvét (Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1980), bőséggel olvashatunk arról, hogy költészete, mint általában a poézis, mennyire – nagyon! – emberközpontú. Domokos Mátyás fűzte ehhez, hogy Juhász Ferenc esetében a poézis nemcsak humanista töltetű, hanem azé az emberé, aki tudja, hogy ő egyidejűleg hatalmasság és jelentéktelenség. Mindezt a felismerést azzal toldottam meg fent említett esszékötetem okfejtései között, hogy a költészet cselekvő akarata évezredeken át a jobbat akarás volt. A költészet virtuális mozgásiránya, akárcsak az emberiség történelmének trendje, a progresszivitás révén a fejlődés-haladás felé mozdult el; ennek van és lesz dominanciája. Mert jobbá kell tegyük az embert, s vele a világot. (Lásd: az éppen kettőszáz éve született Petőfi Sándor „A XIX. század költői” c. ars poeticáját, vagy akár a százharmincöt éve született T.S. Eliot „Átokföldje” c. eposzát, netán a száz éve született Pier Paolo Pasolini egész életművét!)
Dolgunk ma is ez; a ma költőinek dolga, éljünk bárhol is e Földbolygón, hazánk bárhol legyen is, beszéljünk más-más nyelveken akár, tudnunk kell: a költészet dolga a gyönyörködtetés mellett, hogy fölhívja az emberiség figyelmét a fenyegető veszélyre. (Juhász: i.m.422.) Erre nézve sem mulaszthatjuk el a megőrző folytonosság kötelességét. Intelmeinket az utókornak üzenjük évszázadok feje fölött – erre tanított Babits Mihály; és törhetetlen költészetével „a világmindenség nemző-apja”: József Attila. (Juhász: i.m. 570-571.) Nélkülük nem létezik költészetismeret, emberismeret, világmindenségismeret. Nem létezik mai magyar létünk erkölcsi léttörvénye sem, mert mindannyian hirdették magyarságukat, magukénak vallották a haza élő múltját, s hittek nemcsak jövőjében, anyanyelvünk boldog birtoklásában, de azt is tudták, hogy hazaszeretetünk, hazafiságunk nem azonos az önhitt és vállalhatatlan nacionalizmus mérgével. Tudták, hogy hazánk oltalmazása jövőbe mutató, művészhez méltó cselekedet, nem zárja ki világpolgárságunkat, míg a gyűlölködés mételyét hordozó nacionalizmus mindenkor a pusztulásba vitt. Az irodalomtörténetben pedig azok az alkotók (lírikusok, epikusok, drámaírók) jutottak legmesszebbre a kifejeződés végtelenbe vesző útján, akiknek sikerült kilépniük önmaguk varázsköréből és szétosztották önmagukat. Nevük azonosult valamely emberi közösség tettvágyával, alkotó szándékával, fogalommá kristályosult és szinonimája lett az érzelmi, gondolati és akarati szabadság valamely hirdetett eszméjének. (Jánky István: Gondolattól a kifejezésig. Sarlai Könyvnyomda, Sümeg, 1937.) Manapság efféle igehirdetés talán, hogy újhumanizmus körvonalazódik a művészetben.
Barátaim! Hozzám intézett üzeneteitek kérdéseire – rövidre fogva a szót – ezeket válaszolhatom. Szerényen teszem hozzá (persze némi elégtétellel olvasva Kellei György kötetében a szerző megállapítását), miszerint az egyedi világkép megteremtésével kapcsolatos követelményeknek életművem (az „Ég Föld Emberek” című lírai eposztrilógia különös bizonyítéka lehet ennek!) maradéktalanul megfelelni látszik. Lehet, hogy elfogult vélemény? Mondom, legalábbis a „Kéküveg nyár” szerzőjének értékítéletei szerint mindössze negyedszázad alatt olyan egyedi világképet sikerült teremtenem, amely – úgymond – „párját ritkítja a magyar és az egyetemes költészetben”. Nota bene ezek után talán elmondhatom azt is Horatiusommal: „non omnis moriar” – nem halok meg egészen.
Kelt „Veszprém-Balaton Európa Kulturális Fővárosa 2023” januárjában, ahol a Gulyadombi sétány kezdődik, s a Korona köz – pár házból álló – utcácskája véget érni látszik…
Szívélyes üdvözlettel
Búzás Huba
költő, esszé- és drámaíró
Csáji László Koppány
2022. december 15.
Kedves Koppány! Még nincs kézben az antológia, de már – a mellékletben – olvashatod. Szondi Gyurival megállapodtunk, hogy a kötetet még meg is fejeljük a szerkesztők Levélfára feltöltendő vallomásaival – a csatolt felvezető szöveg nyomán fogalmazott gondolataival. Amennyiben élni kívánsz lehetőségével, január végéig várjuk írásodat – részvételi szándékodat azonban még ez év végéig. Addig is áldott ünnepeket és az ideinél békésebb új évet kívánva és barátsággal: Pali
Ui.: És el ne felejtsem: gratulálok az MMA MMKI új főigazgatójának (a főigazgatói címet – tudjad – tőlem kaptad).
2023. január 29.
Kedves Pali! Bár nem szokásom, ezúttal mégsem várom ki a határidő utolsó napját. :–) A következő két napom rohamlást lesz, nem fért volna bele csiszolgatás, szépítés, tehát megcsináltam a végleges változatot ma. Remélem, tetszik.
Barátsággal ölellek:
Koppány
2023. január 30.
Kedves Koppány! Hogy tetszik-e? Nem kérdés. Tetszik igen, nagyon is. S hogy miért, röviden válaszolhatok: a 2015 novemberében kihajtani kezdő Levélfa első, helyzetértékelő és programadó levelének részletével. A tiédhez hasonlót már akkor fogalmaznom kellett. Mostani leveledből kitűnően azóta minden csak karakteresebbé vált. A sötét is és a világos is. Nem beszéltünk össze pedig – és mégis, ugyanabba a járomba fogva ugyanazt a szekeret húzzuk. (Hogy lásd, miről beszélek, utóiratba teszem az utalt levél részletét.) Neked jó egészséget kívánva, köszönettel és barátsággal: Pali
Ui.: Összeesküvők magánköreire esett volna szét a mai irodalom? Még csak különböző, egymástól eltérő ideológiák szekértáboraira sem? (Jóllehet intézményes formái-keretei még mindig erre utalnak.) S léteznek-e még, bármilyen csökevényes formában, a paradigmák kis vagy nagy elbeszélései? Ezekre s egymással való viaskodásukra még mindig nosztalgiával tekinthetnék. Strukturalizmus, ó! Dekonstrukció, pláne! Hát még a realizmus! A tradíció, az avantgárd! Modern és posztmodern! Stb. stb. vég nélkül. Mind nemes, mert … most kapaszkodj meg, kedves Gyurikám – mind nemes, mert nem nemtelen. Vállalja magát. A nemtelenség azonban szemtelenség – figyeld csak meg: divatosan sötét szemüvegekben jár. Eltakarja az arcát, nem mutatja a szemét (!)… Az anómia durkheimi állapota ez már, vagy (ugyanakkor?, mégis?) új élet hajnala? Az egymás arcába hajló kis társaságok magánkörei egy új szocietas felburjánzása-diverzitása? A választ rád s levelezőtársainkra bízom. A továbbiakat. S magam. És mindezekre magamnak is feleletül a hajdani Irodalomtudományi Társaság Szerb Antal által fogalmazott jelmondatát: „Irodalomszeretet, barátság!” E kettő kell nekem (!), mert meggyőződésem, hogy irodalom, de (és most ismét nagyot mondok!) társadalom se létezhet nélkülük. A Másikra vetett tekintet, a személyes tisztesség nélkül. Tisztesség ne essék szólván.
Megmondóemberek és akikben mégis csak működik valamiféle értékrend
2023. január 29.
Kedves Pali! Nehéz elképzelni, hogy egy irodalmár meg legyen elégedve az aktuális „irodalmi élettel”. Annak értékrendjével, a kollégák minőségével, a közönség olvasási stílusával, előítéleteivel, egyáltalán az olvasók számával és azzal, hogy vannak-e (és mindig túl kevesen) értő befogadói a műveknek. Az irodalmárok óhatatlanul nemhogy kritikusak, de végidőt vizionálnak. Az ókor óta. Miért lenne ez másként manapság?
Ahogyan az unalomig sulykolt „tény”, az országos szegénység legjobb ellenérve, ha valaki egy fél órát ácsorog valamelyik nagy vidéki bevásárlóközpont degeszre tömött kosarait bámulva, az irodalmi élet (ön)kritikájának talán legjobb cáfolata a könyvheti nyüzsgő tömeg, a kígyózó sorok egy-egy sztáríró vagy pszeudo-író celeb standjánál. A kiadók ontják a könyveket, legjobb tudomásom szerint negyven év alatt a hazánkban évente kiadott irodalmi és irodalomelméleti kötetek száma megsokszorozódott. Hol akkor a hiba? Hol a hiány?
Persze, Pali, ahogy jól tudod, én is irodalmár vagyok, gyerekkorom óra írónak készültem, és bármerre sodort a sors, most is íróként tekintek magamra. Minden más, a tudomány, az ügyvédi hivatás, a kutatóintézet-vezetés csak segédtanulmány az újabb és újabb művek megírásához. Így aztán – ahogy az előbb utaltam rá – miért is lennék én elégedett azzal, ami van? Az irodalomiparral, az olvasók nyereségvágyból elkövetett szisztematikus becserkészésével és megmételyezésével, az írók és költők kényszeres igazodási vágyával, a „trendi trendek” és píszí gondolatbéklyók förtelmével. Természetesen tőlem sem kapsz mást, mint cizellált siralmat… Meg egy kis reménysugarat (a végén). Egy maradandó élményemmel kezdem, ami jól illusztrálja a helyzetet.
Az Országos Széchenyi Könyvtár 2017-ben az Arany 200 emlékév kapcsán felhívást tett közzé, hogy kortárs költők kézzel írt verseket készítsenek és küldjenek be a könyvtárba, amit aztán kiállításon fognak megmutatni a nagyközönségnek, aztán a művek a kézirattárba kerülnek. Sok író ragadott tollat, készültek kitűnő, kevésbé jó és egészen csapnivaló alkotások is. Aztán jött a csinnadratta, a kiállításmegnyitó. A tárlókban elhelyezték a beérkezett műveket, a falakon pedig a „híres” kortárs költők beérkezett műveit állították ki hatalmas transzparenseken. Kétségtelen, hogy volt közöttük is remek alkotás, például Kányádi Sándoré. A transzparensen lévő alkotások minősége azonban – legalábbis az ott ólálkodó kritikusok és írók egyöntetű véleménye szerint – korántsem indokolta a „két szint” elkülönítését. A „futtatottak” a kiemelt falfelületre, míg a „futottak még” a tárlók kolumbáriumába kerültek. Holott a vitrinekben lévő apró lapokon igazán értékes sorokat, alkotásokat lehetett olvasni. Nem volt senki, aki bizonyos színvonalbeli, és nem ismertségbeli rangsort felállítson? Egy grémium, amelyben persze sokféle műhely, irányzat, értékrend képviseltethette volna magát, hogy minimalizálja a részrehajlás miatti kontraszelekciót? Állítólag volt, de minek. Az egyszerűbb utat választották, követték a jól bevált receptet: a futtatottak kiemelését, és a „mások” eleve beskatulyázását, akiket „ismeretlenségük” és nem művük predesztinált az urnatemetőbe.
Az elmúlt bő harminc évben nemigen találkoztam az „irodalmi élettel” elégedett íróval, költővel, irodalomtörténésszel. Viszolygok attól, hogy én is csatlakozzak a fanyalgó hadhoz. Viszolygok attól, hogy bárki az önigazolás és önsajnálat attitűdjét vélje felfedezni bennem, mondván: a kimaradók mit is mondanának? Hallottam már, hogy „na, a Manasz-fordításra biztosan megkapod a József Attila de legalább a Márai díjat”, meg hasonlókat, de sohasem azoktól, akik meghatározzák az irodalmi élet szereplőinek megítélését. Mert – neked, Pali, ez evidens – van néhány tucat, talán annyi se, aki megmondja, hogy kiből legyen híresség, futtatott sztár, ki legyen megtűrt vendég a holdudvarban, és ki szoruljon ki a kánonból. Nem az olvasók, még csak nem is az irodalmárok „termelik ki” ezeket, hanem a befolyásos megmondók.
Ez persze nem valami egységes háttérhatalom, ahogy az összeesküvéselmélet-hívők képzelik, hanem sokkal inkább néhány befolyásos műhely, ilyen vagy olyan hatalmi körökhöz beágyazott összetartó művészkör, akik pusztán e hazai vagy nemzetközi hatalmi befolyás révén aktív részeseivé váltak annak, hogy mi megy és mi marad. Mi értékes, és mi silány. Mit karoljanak fel (értsd: csatornázzanak be), és mit köpjenek ki. Ne csak politikai érdekcsoportokra gondoljunk! A képlet ennél sokkal bonyolultabb. Személyes viszonyok, ellenségeskedés, gazdasági és hatalmi pozícióharc motiválja őket, és negyed-, de inkább sokadlagos az irodalmi érték. Ha valaki hazafi, keresztény, meleg, vagy épp ellenkezőleg, internacionalista, ateista, homofób, írhatja a legjobb verset saját nézőpontjából, ki van rekesztve a másfajta értékrendet képviselők közül – főleg, ha nem tartja be saját tábora játékszabályait.
Az ilyen értékrendi törésvonalak tapasztalatom szerint a rendszerváltás után – hiába minden akkori naiv remény – egyre sarkalatosabb határokká merevültek. Nemrég divattá vált például a családon belüli erőszakról beszélni sok ilyen megmondó-táborban. Aki a család összetartását, mint a szeretet és empátia bölcsőjét emelné ki, labdába sem rúghat ott, hiszen az „ellentétes irány”. Sorolhatnám a „rázós” vagy megosztó témákat: a keresztény értékek versus pedofil papokról csámcsogók tábora, a nihilista vagy nárcisztikus nemzetkritikusok versus nemzeti fanatikusok és patetikus melldöngetők tábora… Mindegy, a lényeg, hogy legyen minél sarkosabb, megosztóbb, konfrontatívabb. Mert abból lehet olvasót, politikai szavazót faragni.
Tapasztalatom szerint az árnyalt és mély személyiségek helyét – az irodalomipar által futtatott szerzők körében legalábbis – átveszik a mozgalmárattitűddel felvértezett kontrasztosítók. Ez a kortárs irodalom egyik legszánalmasabb jelensége. Még az „átkosban” is az írók, költők képezték a társadalom lelkiismeretét. Még a kénytelen-kelletlen beszervezést-szenvedett írók, költők, kompromittálódott szerzők többsége is „emberebb” maradt, mint a mai kor irodalmi celebjei. Nehéz szívvel mondom, de kortárs irodalmi életünk nemhogy szabadabb lett, hanem immár az érvényesülés egyetlen formája a betagolódás valamelyik érdekcsoport táborába.
Ez alól azonban volt egy üdítő – és egyben Robinson-i magányt vállaló – kivétel: a Napút folyóirat köre. A Napút-kör és a „naputasok”. Te is, Pali, meg én is, és sorolhatnánk: Zalán Tibor, Prágai Tamás, Babics Imre, Lászlóffy Csaba és így tovább. Tucatjával említhetném a nálunk lévőket, akik e mikro-univerzum hősei lettek, de az országos hírnevük, ismertségük pusztán amiatt nem érte el a megérdemeltet, mert egy politikai és ideológiai béklyókat nem ismerő, tehát tudatosan mellőzött irodalmi műhely tagjai voltak.
Írtam már erről a Napút-búcsúztató számba „Napút-inkubátor” címmel, és egyre inkább úgy érzem, hogy ennek az inkubátornak sokkal inkább van palackposta, mintsem utánpótlásképző szerepe. Néhányan persze magasra röppentek a körünkből (persze közülük sokan el is felejtették, hogy innen indultak). A Napút értéke számomra nem az, hogy útjára indított néhányakat, hanem az, hogy tudatosan ideológia-független, szabad gondolkodású fészket adott sokaknak, akik nem akaróztak sorban állni a mozgalmárok között. A szabadság ára a mellőzöttség lett.
Bizonyára vannak még hasonló törekvések, irodalmi műhelyek máshol is a Kárpát-medencében. Ismerek is néhányat, mint amilyen például a kaposvári Búvópatak köre, de a Napúthoz foghatóan széles merítésűt és nagyhatásút nem tudok egyet sem. Tehát, Pali, közeledve a tervezett két-három oldalas terjedelem végéhez, mégiscsak büszke vagyok arra, hogy közös műhelyünk tagjaként köszönthetlek Téged. Ha nem a világhír a cél, hanem a szabad alkotó közösség ereje, akkor a Napút jobb, mint az ideológiai elvárások medreibe terelő (erőltető) műhelyek ipari csarnokai.
Az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének igazgatójaként tapasztaltam egy különös jelenséget. Az MMA művészeti ösztöndíjasai irodalmi szekciójának egyik vezetője ismertette az általa kidolgozott fogalmat, az „irodalmi hulladék” fogalmát. Azt érti ezen, hogy amiről nem írnak, amit nem olvasnak, az fölösleges hulladékként készül csupán. Ha valamiről két, legfeljebb három éven belül sem beszélnek, az szemét. Semmire sem jó, hiszen semmire sem hat. Azonnal felmerült bennem, hogy akkor a maga idejében Franz Kafka is hulladékot termelt, ahogy Csontváry festményei is a festészet selejtjei voltak. Az irodalomipar szemléletmódjára nagyon jól rávilágít ez a fogalom: olvasottsági és hivatkozási adatok alapján tekintenek saját termékeikre, amelyeket futtatnak, reklámoznak, és direkt konfrontatívnak terveznek, hogy legyen miről beszélniük. Ez a szemlélet nem az irodalmi szabadkapitalizmusé, hanem az irodalmi protekcionizmusé. Irányítani akarják a diskurzust, és így önbeteljesítő jóslat lesz az, hogy amit ők termelnek, értékes – ami pedig nem ipari jellegűen futtatott: értéktelen.
Végezetül egy másik tapasztalatomat is megosztom Veled, Pali. Lányom a nagy múltú és méltán megbecsült fasori gimnázium növendékeként tapasztalta meg a Kárpát-medence – állítólag – legrégebben fennálló irodalmi körének (Arany János irodalmi diákkör) pezsgő légkörét. Színdarabokat adnak elő, verseket olvasnak egymásnak szabadon, beszélgetnek róluk. Amikor azonban a „hivatalos” irodalomórán kortárs író, költő alkotásából kellett házi dolgozatot írniuk, a tanár (aki a diákkörben nem vett részt) szigorúan megtiltotta, hogy „valami ismeretlen költőcske/írócska” művéről, személyéről írjanak. Amikor mégis ellenszegültek néhányan – a tanárban volt annyi betyárbecsület, hogy ezt mégis elnézte – rádöbbent, hogy nemcsak a divatos kortárs irodalom létezik, de van egy „dark web”, ahol legalább olyan értékes alkotások születnek. Azóta nincs olyan megkötés, hogy előzetesen a tanár „láttamozza”, hogy kiről lehet írni, és kiről nem. Hacsak néhány fővel is, de bővült azok tábora, akik kíváncsiságból bemennek a könyvesboltokba, leemelnek találomra könyveket, és óriásplakátok vagy rádióhirdetések nélküli, „ismeretlen” szerzők alkotásaiba olvasnak bele, hátha…
Valahol ez lenne a cél. Olyan olvasókat kinevelni, akik függetlenedni tudnak az irodalomipar reklámjaitól és önbeteljesítő jóslataitól. Szabad gondolkodókat, akikben azonban mégiscsak működik valamiféle értékrend: a magyarság, a magyar irodalom iránt érzékenyek és elfogultak. Hiszen ki más legyen elfogult iránta, hanem nem mi, magyarok? Lányom barátai körében azt tapasztaltam, hogy vannak ilyen fiatalok. Mindig jön új remény, a legsötétebb időkben is derengett a horizonton az új napfelkelte. Miért éppen most lenne kivétel?
Barátsággal ölellek: Koppány
Füleki Gábor
Dióhéj-formaelmélkedés
2023. február 17.
Kedves Pali bátyám! Nehéz felvetés, hogy hol a költészet mostanában és egyben nagyon aktuális kérdés. Minden kornak költői öndefiniálásához szükséges kérdés, és a választ rá kutatni költői kötelesség. Jómagam is igencsak sokat gondolkodom mindezen. Engem a formailag kötött költészet vonz inkább, magam is inkább ilyen verseket alkotok, de a formánál fontosabbnak tartom a tartalmat. Az emberileg igaz, hiteles, elmélyült, megrázó, metafizikai, lényegláttató, létértelmező tartalmat. Amely mindenkor szólhat kötött vagy szabad formában, a lényeg benne a mondanivaló magasrendűsége, és annak a formával való hajlékony ötvöződése, együttmozgása, együtt-hajladozása, egylényegűsége. Akkor zseniális a vers.
Így zseniálisak Mallarmé és Rilke kristálytisztára megformált, magas metafizikai üzeneteket sugárzó szonettjei, vagy Babits antik versformájú filozofikus ódái, pl. az In Horatium, s éppúgy József Attila szigorú vasszilárdságú, veretes Eszmélete. De zseniális Kosztolányi hatalmasan áradó szabadverse, a lét végtelenségére eszmélő Hajnali részegség, s éppúgy Weöres Sándor teremtést és világtörténést orpheuszi versnyelven eléneklő, olykor kötött formájú, olykor pedig a mondanivaló áradásával rugalmas összhangban szabad formába váltó Hatodik szimfóniája. És ugyanakkor ki tudna könnyedebb kötöttségű és súlyosabb mélységű lét-dalt írni, mint Kosztolányi bravúros Ének a semmirőlje, vagy kötöttebb, komolyabb és magasrendűbb Mária-himnuszt írni, mint Weöres Salve Reginája? Ugyanakkor ki tudna nagyívűbb és metafizikusabb prózaverseket írni Mallarmé Kockadobásánál és Rilke Duinói elégiáinál? Látjuk tehát, hogy a nagyívű és katartikus mondanivaló egyaránt kifejezhető kötött és oldottabb, formahű és formabontó, formalazító, formaoldó módon.
Koronként is mindig változott, váltakozott e két mód, s a stílustörténettel párhuzamosan vonul a formatörténet nagy íve is. Lám, az ősi Gilgames-eposz a mi fülünknek szabadversként szól, de a vele szinte egykorú legrégebbi kínai versek már szigorúan kötött, rímes formában szólalnak meg. Kötött formájúak Homérosz eposzai és az óind eposzok is. Általában a szájhagyomány útján való terjedés igényli a kötött formát, egyrészt a könnyebb megjegyezhetőség miatt, másrészt a többnyire a verssel együtt létezett dallam formai követelményei miatt. A kötetlen forma modern fejlemény: amit a vers elszakadt a dallamtól, és szövegverssé önállósodott, megnőtt a kísérletezés lehetősége, és a romantika korában megjelent a szabadvers, a szimbolizmusban a prózavers. Körbeért tehát a formatörténet, visszatértünk Gilgameshez, és a folyamat kezdődik elölről, sok-sok értékkel és tanulsággal gazdagodva, magasabb spirálszinten gördül tovább a formatörténet kereke.
Bármi tehát a forma, a lényeg, hogy a vers tartalmilag értékes és mély legyen – e kérdésben tehát Hindemith álláspontját vallom. De persze van olyan könnyed és humoros költészet, amely bravúros forma köntösébe bújva szintén értékes élményt adhat, megnevettet és elgondolkodtat: Romhányi József szamárfüles bökversein talán még Pilinszky is őszintén kacagott, és talán még József Attila is megnevette volna őket. Forma és formabontás tehát egyformán lehetővé teszi a jó és mély költészetet, az alkotó egyéniségétől is függ, hogy jobban szeret-e gúzsba kötve táncolni, vagy a szabadabb lépésrendet kedveli. Az alkotó életkorával és tapasztalatával is változhat ez – lám, Kassák életkora előrehaladtával klasszicizálódott, míg Babits idősödve nyitott a szabadvers felé.
A gond ott jelentkezik, ha a mondanivaló kevés vagy sekély, önismétlő, esetleg giccses. Akkor mindegy, hogy kötött formában jelentkezik-e vagy formabontó módon – a vers rossz. Kezdők próbálkozásainál többnyire kezdetleges. De nagy mondanivaló is jelentkezhet formátlanul, vagy sántikáló, kezdetleges formában – épp a kezdő, de nagyreményű alkotók első zsengéire jellemző ez. Nos, a baj tehát akkor van, ha az elnagyolt, sekélyes, hétköznapi vagy elcsépelt mondanivaló még formabontással is társul: az ilyen vers unalmas, szétfolyó versömlés vagy csupa töredékesség, helyben toporgás – bármelyik olvasó rögtön megérzi, hogy olvasása időfecsérlés. Főleg, ha a mondanivaló egyszerűen hiányzik:,,a dada-féle kísérletek meddő álmok” – mondja Babits. De ha a versből ,,lángként lobog a trance” –, akkor mindegy, hogy milyen a formája, jelenti ki Weöres, az olvasót folyamként sodorja magával, és minden, a verssel eltöltött másodperc egy magasabb, erősebb létben töltött idő, és ezt az olvasó azonnal megérzi. Éles szemű ítélő a jó és tapasztalt olvasó, de bárki, akinek belső ítélőképessége józan, még ha ritkán olvas is verseket, minderre mégis azonnal ráérez – ez az igaz befogadói művészeti érzék minden emberben adott. Magyartanárként minden órán megtapasztalom ezt. Főképp a mai rohanó világban a céltalan versömlengés azonnal kiszűrődik, kiszelektálódik; egész verseskötetek, sőt, életművek süllyednek el máris az ismeretlenségbe – az olvasó vagy könnyen szórakoztató érthetőséget keres, vagy mély és igaz értéket. A középszerűség kiesik. Az olvasótábor így oszlik ma meg, és ezt az alkotóknak tudomásul kell vennie, hisz keresletnek és kínálatnak itt is találkoznia kell.
Jómagam egyébként úgy látom, hogy a mai magyar költészet immár húsz éve ismét a kötöttebb formák és az elmélyülő szellemi tartalom felé halad: Baán Tibor, Gergely Ágnes, Babics Imre, Búzás Huba, Balla Zsófia, Báthori Csaba, Halmai Tamás, Bertók László, Lászlóffy Aladár, Fecske Csaba, Horváth Ferenc, Suhai Pál költészete mind jó példa erre, és még hosszan sorolhatnám a jobbnál-jobb alkotókat.
Mi végül is hát e sokat emlegetett kötött forma? Négy elemét látom alapvetőnek a versben: a ritmus, a rím, a szó belső zengése és a képszerűség. Ha mind a négy megvan, akkor teljesen kötött a vers. Ha ritmus, szózengés és képszerűség van jelen, akkor is. Ha a ritmus fellazul, kötetlenné válik, de a rím és a képszerűség megmarad, akkor szabadvers. Ha a rím is elmarad, de bizonyos belső ritmika és a képszerűség megmarad, akkor prózavers. Természetesen a szó belső zengése, hangalakja minden esetben megvan, hiszen szavakból, hangokból áll a vers, ez tartalomhordozó alapanyaga. Ha a prózavers képszerűsége lecsökken, megritkul, akkor az már csak bizony sorokba tördelt próza. Itt érjük el a líra határait. Persze, van prózapoétika is, de az már próza, más territórium. A fokozott és láttató-szimbolikus képszerűség a líra alapvető, szükséges feltétele, ennek kell magasrendű mondanivalót esztétikailag igényesen kifejeznie, és akkor a vers jó, és fényt sugároz, fölemel.
A szavak, a hangok belső zengése, a rím és a ritmus a zenéhez közelálló formai elemek – épp ezért társulnak oly könnyen a dallammal, sőt, tán azzal közös eredetűek. Hisz a zene is négy alapvető kötött formai elemből építkezik: hangokból áll, van hangokból építkező dallama, van ritmusa, és van dallamalaphangot megadó hangneme, és azzal összefüggő többszólamúsága, azaz akkordfűzése. A dallamszakasz-végek összecsengése a vers rímelésének zenei megfelelői, és így az énekelt verseknél ezek összhangban kell legyenek, dallamrész-vég és rím egybeesik. A dallam ritmusa pedig követi a vers ritmusát. A dallam megfelelője a verssor vagy az egész versszak, a zenei összecsengés, pl. a domináns-tonika válasz megfelelője a rím, a zenei hang hosszúságának, tehát a zenei ritmusnak a szótagolás és időmérték, ami a versritmus; és végül a hangnemnek és többszólamúságnak a képiség, a többjelentésesség. Persze, a zene lehet egyszólamú is, de rejtetten akkor is többszólamú, mivel az esetben is megszólalnak az akkordikus felhangok. Mindenesetre a formailag kötött, tonális zenében a kötelező a hang, a dallam, a ritmus és a hangnem. Mindezt azért is taglalom ennyire részletesen, mert a zenei avantgárd épp ezeket bontotta le – először a hangnemet –, így jött létre immár száz éve az atonális zene. Majd eliminálta a dallamot – ez lett a dodekafónia, aztán a hatvanas években a ritmust is feloldotta, így jutott el a zene Ligeti űrlebegésű műveihez, a mikropolifóniához, továbbá az aleatóriához, a véletlenszerűséghez és a sztochasztikus zenéhez – végül pedig a hang kiiktatásával a csendhez, Cage néma zeneművéhez. Ez ugyanaz a végpont, mint a költészetben Mallarmé üres papírlapja, vagy a festészetben Malevics Fehér alapon fehér négyzet című műve.
Az irodalmi avantgárd is lebontotta a négy alapvető formai elemet, a hangot, a rímet, a ritmust és a képiséget. A művészet végpontjai tehát ezek, annak radikális önfelszámolása, és a következetesen véghez vitt formabontás egyik logikus végkifejlete, amely a művészet hordozó anyagával együtt annak hordozott tartalmát is felszámolja, az elnémulás, az elhallgatás. A másik végkifejlet a már említett céltalan versömlés, és a hosszan elnyúló-fülnyúzó zenei massza-mű. Természetes, hogy innen, egyrészt a fecsegésből, másrészt az elhallgatásból az utat, a megszólalást elölről kell kezdeni, de már másképpen, mint azelőtt. Ez az építés nehezebb út lesz, mint az előtte való lebontás, mert meglévőt lebontani könnyebb, mint teljesen újat, új módon felépíteni. Művészek, előttünk tehát a nagy feladat, a nagy kihívás –, megteremteni a poszt-avangárd, a meta-modern megszólalási módokat, és megtalálni az azokkal kifejezhető tartalmakat –, igazat, nagyszerűt, emberit és megrendítőt alkotni, hogy ez a lesüllyedt kor és ember ismét felfelé emelkedjen, magasabb szinten újra magára eszméljen.
2023. február 17.
Kedves Gábor! Ilyen egy jó tanár (és költő). Mint határidő-teljesítésedből (és mondandódból) kitetszik. Pontos. A forma szerepéről írt gondolataidat nagyívű tanári összefoglalásnak látom, nagyívűnek, melyben a „kortársit” az irodalomtörténet, de még a zeneesztétika és -történet összefüggésébe is képes vagy ágyazni, sőt, merész mindebből a jelen és a közeljövő feladatait illetően következtetést is levonni. Hogy ez mi lenne, magam ezt már nem merészelem, hagyom gondolataidat hatni. Majd meglátjuk. Ha az irodalomtörténetre hozzád hasonlóan magam is tanárként nézek (volt szerencsém hozzá), azt látom, hogy reménytelennek tűnő helyzetekben is szokott lenni kiút. Jött a rajta jövőkkel, az őt kitaposókkal. A folyók is megtalálják a tengerekhez vezető utat. (S milyen különös – a föld is mindig feléjük lejt.) Neked köszönet és barátság: Pali
Ui.: Lám, én is fönnakadtam horgodon, nincs módom ficánkolni – ha kedvem lenne is – tovább.
Géczi János
2023. január 31.
Kedves Pál, kedves leveledre mellékelek egy gyorsválaszt. Köszönettel, János
2023. február 1.
Kedves János! A prózaversedben vagy versprózádban, prózakölteményedben emlegetett „tökéletes kocsonya hat titkának” kérdése egyebek mellett engem se ejt kétségbe, s hozzád hasonlóan – egyebek között – jómagam is elviselem, hogy ilyen-olyan lábjegyzetek fényt vessenek a szerző életrajzára, díjaira, publikációs szokásaira és politikai állásfoglalására (ez utóbbit akár művéből kihallhatóan is) – csak az a fránya vers vagy költemény legyen, ahogy írod, „gyűrődésmentes”. Elfogadom, sőt, igénylem magam is. S hogy hol a költészet mostanában – mint eme kis összeállítás kérdése mutatja – magam is keresem. Tetszik válaszod óvatos mértéktartása és a vers iránti bizalma: még ha nem tudnánk is, hol és miként költő és költészet, „jó, ha akad”. Veled együtt remélem, derűdet irigylem is. Köszönettel és üdvözlettel: Pali
Gyorsválasz
Nem ejt kétségbe, ha a szövegnek PIN-kódja van, ha papírsárkányok a fecskékkel elegyedve röpködnek a magasságos égbolt alatt, ha borosüvegből készül a távcső; a naplózás, a biografikus bábelőadás földön, vízen, levegőben, s az sem, ha a vers lábjegyzetében fontossá emelkedik a szerző Kossuth-díja, netán, hogy a versszöveg létrehozója amúgy a Magyar Narancs állandó publicistája, s hogy abban fény derül arra is, mi a tökéletes kocsonya hat titka. Nem ejt kétségbe, ha a politikára alapozódó kultúra foglya a költő, és az sem, ha munkájának eredményén mindez kivehető. Van, amit jobban szeretek, s akad, amit kevésbé, mert gyűrődős anyagból készült, s az éppen kellemetlen érzést vált ki bennem. Mivel süvölvény és akulturált. Anyósüléslakó.
De nem tudom, hol a költészet mostanában, s azt sem, hogy kell-e hozzá költő. A költőhöz manapság jár-e költészet? De jó, ha akad kora délelőtt, a mársohanem-ben, albérletkeresés közben, kirakatfényben, a Duna fölött lebegő ködben, sínre hajtva, sárga fasorban, fogmosás közben, miután bevégződött a leckeírás, sőt aközben is, téli szünetben, miközben megöregszem, alvás és vendégvárás ideje alatt, egérlukban, rátalálva a világ legszomorúbb szavára, formabontó bokorban a Hortobágyot átszelő út szélén. Ha a szükségtelenül használt névelőben. Ha a történettelen sorsban. Ha az újratervezett metróhuzatban, amelyet évről évre megfilmesítenek.
Győri László
2022. december 16.
Kedves Lacikám! Olvasom az Önlexikonban szócikkedet, s látom, hogy határozott véleményed van a mai és tegnapi (és holnapi?) költészetről. Örülnék, ha az ott elejtetteket itt (a Napút Online Levélfa ágán) vennéd föl ismét, s a korábbiaknál egy kissé bővebben is kifejtenéd. Többeket is megkeresek a mellékelt kis fölvezető szöveggel, határidő január vége, a terjedelem belátás szerint. Válaszodig is köszönettel és barátsággal: Pali
2022. december 16.
Kedves Palikám, hol írja Hindemith, amit szabadon idézel tőle? El lehet olvasni valahol a szövegét? Érdekes volna a bővebb környezetet is látni.
Majd visszatérek arra, amit kértél.
Barátsággal: Laci
2022. december 17.
Kedves Lacikám! Jó füled van, ha a Hindemith-írásra pár sor alapján is így ráéreztél. Jómagam zongorára és szopránra írt dalciklusának hallgatásakor figyeltem föl rá, a zeneszerzőre, majd megszereztem a zongorista Alszászy Gábor doktori disszertációját is. Megragadott benne az ide mellékelt Hindemith-szövegrész: húszoldalas tanulmányának befejező és összefoglaló része. A tanulmányt 1948-ban írta a Das Marien-Leben újraalkotásának indítékairól, valójában egy szigorú önkritikát és kritikát gyakorló művész ars poeticájaként. (A húszas években alkotta meg először művét, majd a háború tapasztalatainak hatására is újraalkotta, illetve a szóbanforgó tanulmányában magyarázta.) Rám ez utóbbiban a művészet címén gyakorolt ilyen-olyan zsonglőrködéssel szembeni föllépésével tette a legnagyobb hatást. Azzal, hogy valaki ennyire komolyan tudja venni a hivatását. Kb. ennyi. Küldöm tehát a kértet – s várom, szeretném majd a Te írásodat is. Barátsággal: Pali
A költői diódaráló
Egy Thomas Ernest Hulme nevű angol költő, a maga korában elég nagy hatású kritikus, esztéta, azt írta, “Semmi különbség nincs egy női cipő és a csillagos ég között”. Ehhez Serge Fauchereau Századunk amerikai költészetéről című 1974-ben magyarra fordított könyvében mintegy magyarázatul, értelmezésül hozzáteszi: „Semmi sem költőietlen, még a konyhai mosogató sem.” Tehát ha semmi különbség nincs egy női cipő és a csillagos ég között, akkor egy női cipő és a konyhai mosogató között sincs, a világ minden része, a legtriviálisabb is költői mű, a költői vizsgálódás tárgya lehet. Nem akarok egy diódarálót verssé finomítani (avagy gorombítani), de költészet előtti vizsgálódásom tárgyává tehetem.
Egy diódarálótól elvárom, hogy le tudja darálni a diót. Elvárom tőle, hogy rá tudjam rögzíteni a konyhaasztalra, hogy működés közben szilárdan megálljon a talpán, hogy amikor forgatom a nyelet, a nyél ne essen ki a kezemből, hogy a daráló henger jól illeszkedjen abba a hengerbe, amelyben forog, egyenletesen aprítsa a diót, de ha csak a henger tökéletes, minden más alkatrésze szétesik, akkor a diódarálónak nincs értelme, jelentése, betartott, érvényes törvénye, szétbomlik az egész, csak látszat, bádogdarabokból haszontalan bádog, csavarszár, csavaranya, különböző praktikákkal javítani kell rajta, alátétekkel vagyok kénytelen kiegészíteni, ha már abba a tévedésbe estem, hogy egy diódarálóval föl tudom majd aprítani a diót. A több ezer éves kínai kultura 21. századi terméke. Joggal remélhettem, hogy betölti a célját, hogy értelme, jelentése van, mint a Si kingnek, a több mint ezeréves Dalok könyvének. De úgy tetszik, föllazult a kínai termelőerő, még talán a mai kínai költészettől sem várhatok remekműveket. A műanyag, a hitvány bádog uralma ütött tanyát a másfél milliárdos hazában: lehet, hogy a népesség növekedése fordított arányban van a minőséggel.
Egy verstől is azt várom el, hogy rendeltetésszerűen viselkedjék velem szemben. Legyen értelmes, keltsen érzelmeket bennem. Egy matematikai képletnek értelme van, jóllehet csak a maga körében, a csiszolt matematikusokéban, nekem, aki nem tanulmányoztam a felsőbb matematikát, csak elhinni tudom, hogy értelmes gondolatot hordoz, az értelmezést a tudósokra bízom. Így vagyunk az értelmes verssel is; egy gyakorlatlan olvasó csak sejti az értelmét, megfejteni, a maga számára világossá tenni nem tudja. Ha agresszív, azt mondja rá, hogy ostobaság az egész, még jó, hogy nem mond rá nagyobb gorombaságot, mint Karinthy Ferenc halhatatlan hőse Hátbizony János, aki végül meghátrál: Ilyennek is köll lenni! Az értelmes vers ott kezdődik, nyelvtanilag hibátlan, pontos menete van, és itt is fejeződik be, ennél többet nem tudunk mondani róla. Lehetséges olyan vers, amely felrúgja a nyelv törvényeit. Láttam olyan írói mondatot, amelyben az alany meg az állítmány nincs egyeztetve, mert olyan ember beszél benne, aki a beszéd hevében ilyesmire nem figyel, sőt esetleg éppen az író nem figyel saját mondataira írói hevében, és nekem – aki nem vagyok különleges olvasó, csak egy a sok közül – éppen ez tetszik, ez ad esztétikai élményt. Volt a kezemben olyan versköteg, amit egy igazi elmebeteg írt, és amit összevissza írt, különleges élményt nyújtott. Ami az érzelmeket illeti, még nagyobb a kuszaság. Az érzelmeket is tanulni kell, érzelmi tapasztalatok nélkül sok mindent nem értünk meg, sőt minden kultúrában is más-más tartalma lehet az érzelmeknek. Másfajta érzelem alakul ki a különböző kultúrákban. Szokták mondani, hogy vannak érzéketlenek. Van, akinek gazdagabb, van, akinek szegényebb, sekélyesebb az érzelemvilága; egy bonyolultabb lélekkel megáldott (vagy megvert) ember könnyebben hozzáfér egy vershez, mint aki nem sokat foglalkozik a lelkével. Ezzel azonban a versíró nem törődik, a maga feje szerint ír, úgy, ahogy tud. Összeszedi a gondolatait, összefűzi érzelmeivel, és útjára bocsátja.
Verssel mindenki találkozik. Már csecsemőkorunkban kis dalokat dúdol a jó anya, aztán az iskolában még kívülről is meg kell tanulnunk jónéhány verset, olyanokat, amelyek kiállták az idő próbáját, vagy amelyeket ilyen-olyan okból az éppen regnáló pedagógiai rendszer a fejünkbe akar verni. Általában a hazaszeretet nevében. Ha valami tágabb szempont irányítja az iskolát, annál jobb; a tanítvány egy mély, filozofikus gondolatmenet ismeretével sokat gyarapodhat. Megtanulunk, idézni tudunk tíz-tizenöt verset, amelyek természetesen mind-mind a klasszikus magyar költőktől valók, kétszáz évnél nem régebbiek. Hogy rajtuk kívül is van költő, az a homályban marad, csoda-e, ha egy nem túl régi vers kerül valaki kezébe, nem tud mit kezdeni vele. Nehéz –, nem értem. Pedig egy magyar, egy magyar kultúrában íródott műről van szó, de olyannak látja, amelyet az előzményekkel nem tud összekapcsolni, szakadék van a klasszikusok és a maiak között.
Mindig is így volt. Egy XIX. századi költeményeken felnevelkedett XX. század eleji olvasó a legújabbakkal nem tudott mit kezdeni, annyira mások voltak. És akkor meglódult az idő, ma már évtizedről évtizedre egészen mások a versek, más a verseszmény. Nemrégiben megváltozott a politikai rendszer, vele az ideológia, a költészet a nyomában jár, megszabadult az ideológiai tehertételektől, olyan, amilyen: magától ilyen vagy olyan. Maga szabja meg a saját útját. Ha valaki költő akar lenni, az lesz, soha nem látott példányban szaporodnak, hogy ne mondjam: soha nem látott mennyiségben bújnak elő a semmiből. Hozzá téve: minden valami a semmiből válik valamivé. Vagy valakivé. Aki ért az internethez, korunk hatalmas erejéhez, azonnal fölrakhatja a hálózatra, és az a csodálatos, hogy a legegyügyűbb, minden intellektuális erőfeszítés nélkül odavetett versnek is – bármilyen hihetetlen – mindig akad olvasója, aki rajongó kommentárt fűz hozzá. Akinek van pénze, keres egy nyomdát a számtalan közül, és közreadja ilyen vagy olyan alkotásait. Mert az internet ellenére még mindig nagy becse van a papírnak, a nyomdafestéknek, a tárgyiasulásnak. Hogy mi lesz a sorsa, más kérdés. Szétosztogatják a barátok között, akik általában belelapoznak. Olvasgatom – mondják, s ennyiben marad az egész. Az már nagy dolog, ha valamelyik lap megemlékezik róla egy recenzióval, egy kritikával. Ugyanez történik azokkal a verseskönyvekkel is, amelyeket egy-egy úgynevezett komolyabb kiadó jelentet meg. De az olvasó! Még van ilyen! Még látni villamoson olyan utast, aki egy irodalmi hetilapba mélyed, és azt mondja: harminc éve minden héten megveszem. Ő az olvasó. S mit kap az ismertetésből, az ítélettől? Figyelmesen végigolvassa, s ott tart, ahol a legelején, nem tudja meg, hogy jó vagy nem jó a mű, olyan tolvajnyelven van megírva, amit csak felében-harmadában ért. Az a kör, amelyből ered, és az a kör, amelynek íródik, külön kör, külön kaszt, nem törődik a kívülállókkal. Hogy tolvajnyelv lenne az a nyelv? Nagyon egyszerű ezt a régi szót használni, kerüljük el végre, komoly elmék nyelve; a mi bajunk, hogy nem tanulmányoztuk elméleteiket. Nem tudjuk, mi rejlik a mögött, hogy írnak vagy nem írnak egy-egy verseskönyvről. Csak sejtjük, hogy ez is a táborokon múlik. Ugyanis legalább két tábor néz farkasszemet egymással: egy közszolgálati, amely a nemzetet szolgálja, és egy nem közszolgálati a maga ágaival, egy autonóm, versbe, nyelvbe mélyedő. Többet nemigen lehet róluk mondani. Lehet, hogy nem is néznek farkasszemet egymással, de hogy a másikkal nem törődnek, az bizonyára igaz. Több vonulat van, és mindegyik máshogyan képzeli a verset.
Ismertem egy velem egyidős költőt, akinek egyszer egy olyan verset mutattam, amelynek latinul adtam címet. Már annál kiakadt: – Minek adsz neki olyan címet, amit nem lehet megérteni. Én úgy írok, hogy az utcaseprő is megértse.
Ilyen az egyik vonulat. Hozzáteszem, olyan verseket írt, amelyeket az utcaseprő félresöpört volna, de eszményképe megragadt a régiségben. Ha rajta múlna, szomorú lenne a mai költészet képe.
Ismertem egy másik költőt is, egy nálam fiatalabbat, aki egy kötet Gottfried Benn-verset fordított. A megjelenés óta legalább két év telt el, joggal kérdezhettem tőle, mit írtak róla. – Mit? Semmit. A vers nem embernek való.
Akkor minek azt kérdezni, hogy mi a vers mostanában? Mármint a magyar költészet. Persze emiatt ne essünk kétségbe, a költészet az emberekből ered, és megmarad. Egyre kisebb körökben ugyan; már a vers ilyen, elvesztette hajdani nimbuszát, a helyére került, biztos helyén egyensúlyoz, zsonglőrködik.
Halmai Tamás
2022. december 15.
Kedves Tamás! Neked nem kell bemutatnom a kötetet, de hogy kéznél legyen, mellékelten küldöm. Szondi Gyurival megállapodtunk, hogy még meg is fejeljük egy Levélfára feltöltendő vallomással – a mellékelt felvezető szöveg nyomán fogalmazott gondolataiddal. Remélem, élni kívánsz lehetőségével, ebben az esetben január végéig várjuk írásodat, részvételi szándékodat azonban még ez év végéig. Addig is áldott ünnepeket és az ideinél békésebb új évet kívánva és barátsággal: Pali
2022. december 15.
Kedves Pali, nagyon köszönöm a felkérést – hétvégén még gondolkodom rajta (most fáradt-elfoglalt vagyok sajnos), de ígérni nem merek, egyelőre nem érzek magamban eredeti gondolatot e témakörben (túl azon, hogy a kortárs költészet sokszínű, és maradjon is így)
meglátom…
baráti szívvel, Tamás
2022. december 16.
Kedves Tamás! Véletlenül sem szeretnélek befolyásolni, de amit itt írsz („sokszínű, és maradjon is így”), az máris annyira tetszik, hogy szinte várom. Persze – Papám mondása volt – ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit akarsz. Egyelőre talán maradhatunk ennyiben. Jókat fölösleggel is és barátsággal: Pali
„Hol a költészet mostanában?”
Válasz Suhai Pál (Napút Online) körkérdésére
Az olvasóban, mindig az olvasóban, mondanám, ott a költészet; de a létrehozás előnyeit sem tanácsos eltagadnunk, „[m]ert hát soha ne feledkezzünk meg arról, hogy legfőbb feladatunk a formateremtés”, írja egyik levelében Rilke (ford. Báthori Csaba), és aligha csak a költészetre érti: formát teremteni, alakot munkálni, kultúrát létesíteni biztat e klasszikus modern költő egész munkássága; s mert ezt érdemes folyamatosan tennünk, a tapasztalat is folytatólagosan kínálja magát: a nyelvi sokféleségek és különneműségek gazdag hálózata – a biopoétikától a traumaversekig, a szabadverses élménybeszédtől a gondolati jambusokig – kortárs líránkban (illetve az egyre képközpontúbb és mediatizáltabb műveltségi mezőben) is burjánzó szépséggel van jelen (amely jelenlét jövőjét kívánnunk ugyancsak értelmes remény); miközben, Borges szavaival, a költészet egy utcasarkon is leselkedhet ránk, elég csak poétikus tekintettel venni szemügyre a láthatót – és a láthatatlant; s innen elgondolva végül Vörös István fölismerése adódik kedélyes tanulságul: „Nem az a kérdés, mi a költészet, hanem az, hogy mi nem.”
Hegyi Zoltán Imre
2023. január 21.
Nem tudom, miért rendetlenkedik a levelezés. Elküldöm még egyszer így, külön levélben is, mert a levélfolyamunkban az újabb küldeményt sem látom.
Üdv, Zoli
2023. január 21.
Kedves Zolikám! Végre átjött s már el is tudtam olvasni. Azt persze nem tudhatom, mi lenne Petőfi, ha élne, mert – ahogy látom – ma is él. Eleven. Örülök viszonylag rövid, mégis oly fajsúlyos és oly sok irányban ágakat növesztő írásodnak. (Szegényebb lennék nélküle – nem mintha nem lennék különben is az.) Ez nem panasz, sem dicsekvés, úgy mondom, ahogy verset is mond (és ír) az ember. Így és/vagy úgy. Köszönöm, barátsággal: Pali
Akkor már inkább írok…
Ahogy nézem, néhány szerencsés kivételtől eltekintve úgymond a szabad időben. Valamilyen pénzkereset mellett, alatt, felett. Hogy a helye egy kuckó a nappaliban, egy jól kitalált, mindent kézügyben tartó dolgozószoba, vagy csak egy ölbe vett, mindent magában rejtő eszköz: notebook, tablet, okostelefon; hogy hol van a művelője épp, az egyénenként tényleg különbözik. Van, aki ragaszkodik a méheshez, a kerthez, a szemlélődést nyitó keretekhez; van, akinek egy erkély jut, kézügybe rakott hamutartóval; akad most is, akinek az egész világ a hamutartója. A leginkább közös, hogy a hivatásunk most mindenkinek a maga szája íze szerint művelt hobbija – hogy a felületek, ahol közölnek, sem tekintik ezt (borzalmas kényszerek okán) munkának: nem fizetnek érte. Ha sarkítom: a költészet most a szabadidős tevékenység státuszában ül. Nálam mindenképpen, akkor is, ha tényleg nem ez adja meg, maximum keretezi az életemben elfoglalt helyét és jelentőségét.
Mondjuk nincs is úgy elhívó ereje már – mert a megérintésben számos, könnyebben befogadható formátummal osztozik. Perőfi Sándor lehet, most youtuber lenne, tweetek császára, követők és megosztások számon tartója: valamilyen médiaceleb. Legfeljebb slammer – bár ezt a formátumot sem sikerült tartósan az érdeklődés fókuszában tartani. Valamilyen aktuális, azonnali és pár mondatos felületen, jól választott saját, vagy lopott képekkel operáló tuti-megmondóember – hiszen az érdeklődés fókusza most exponenciálisan együtt tágul a világegyetemmel. Mégsem tekintem a verset avíttnak – miközben látom, a médiavilági hatások hogyan rángatják az emberek többségét, a java most is kilassul ebből. Még mindig akad a versnek olvasója, még mindig képes érinteni. Bár nem annyira ifjú szívekben él, mint ahogy a költő hitte egykor. A lassuláshoz kell a kor, az érettség. A versolvasók átlagéletkora eltolódott a létünk késő nyara, ősze felé.
Talán ez a megváltozó olvasói igény hozta, talán más, de szerintem most eléggé együtt lüktet az irodalomban számos hang. Formaművészet és ihletett formátlanság egyszerre. Sosem gondoltam (úgy, ahogyan számos kritikus), hogy a versnek adott korszakban (nemcsak formáját tekintve) egyetlen adekvát megszólalása van. Egyfelől tényleg ott van a kétely: ebben a széteső közegben, szomszédból szálló rémületben, pandémiában, válságok szakadatlan sorában, boruló klímában lehet-e más a vers mint szorosan vett magánügy, ha író, ha olvasó felől közelítek – van e még benne bármi társadalmi. Másfelől ott a bizonyosság: olvasnak, makacsul. Ha páran is – amíg akad egy is, addig szólnod kell, költő. Harmad-felől (legyen most ez egy ilyen plusz dimenzióval sújtott fél) amíg úgy érzed, a megfogalmazás kényszere nem csitul benned, akár szólhatsz olvasók nélkül is. Nem azért, hogy én megmondtam. Lehet, csak azért nem fogom be pörös számat, mert kisebesedik, amikor hallgatok.
A föntiek tükrében azt gondolom a kortárs költészetről, hogy leginkább magánügy – és ha a saját kedvedre ekecsölsz vele, mindegy, milyen formában teszed. Legyen kötött, vagy kötetlen, legyen mégis közszájon forgó, vagy teljesen visszhangtalan – kiterítenek úgy is. Akkor már inkább írok. A vers valahol még mindig esély arra, hogy valami magadon túl mutatót csinálj. Az egyik mód, amivel megsimogathatod a csillagokat, vagy belepisálhatsz a Napba – alkat szerint, ki mit érez ma adekvátnak. Még mindig az a legjobb, ha a költészet az olvasóban nyílik. De erre a szabadon terjedő formátumok dagályában (akármilyen furcsa) már alig van befolyásunk. Aki ma verset ír, az fát ültet. Nem dolga és felelőssége, mikor-hogyan fordul termőre.
Horváth Ferenc
2023. január 21.
Ferikém, esszé-összeállítást tervezek a kortárs költészet mibenlétéről. Prózát várok – csupán veled teszek kivételt (Te csak versben tudsz beszélni, versben azonban mindenről). Ezért írhatod versben is, de csak erről. A versről. Tudhatod, verseidre mindig vevő vagyok. Barátsággal: Pali
2023. január 22.
Ma, a MAGYAR KULTÚRA NAPJÁN, szeretettel köszöntelek, Palikám! Csatoltan küldöm befejezetlen verses esszém két töredékét. A teljes esszét megírni nem akarom, mert nem szeretnék rosszakat mondani mai költészetünkről, ami kikerülhetetlen lenne, még ha számos dicséret mellett is. Így aztán ez a verses esszém egyelőre marad töredékben.
Barátsággal: Feri
A kortárs magyar költészetről
(Befejezetlen verses esszém töredékeiből)
……………………
Rímjátékos a tézis:
elegyes e poézis;
van, hogy apoteózis –
de némelykor izé is…
……………………
Kortárs költő? Régen holt-e?
Zseni? Kontár? Don Quijote!
2023. január 22.
Köszönöm, Ferikém! De írj még valamit, kérlek, hogy legalább téged kivehesselek Jupitered vagy Zeuszod mennydörgésének égboltja alól. Köszönettel és barátsággal: Pali
2023. január 22.
Kedves Palikám! Köszönöm figyelmedet, biztatásodat! Csatoltan küldöm mozaikos, verses esszétöredékemet a kortárs magyar költészetről. Sok sikert a Levélfához (is)!
A régi-régi barátsággal:
Feri
2023. január 24.
Kedves Ferikém! Elakadt lélegzettel kérdezlek: csak nem én piszkáltam ki a hamu alól ezt a mindjárt lángra is lobbant parazsat?! (Valóságos tűzvész – nem veszem a lelkemre.) Csupán a meghatott öröm, a gratuláció és a barátság: Pali
2023. január 24.
Drága Palikám, biztos, hogy bennem való bizodalmad, nógatásod nélkül ez a mozaikos, töredékes „verses esszém” nem született volna meg. Köszönöm jóindulatodat, együttérzésedet, baráti hozzáállásodat. Ó, Te, Szerkesztők Szerkesztője! Zeusz villámai most mintha kevésbé csapkodnának körülöttem, s ritkulnak, csendesülnek egyébként oly hatalmas mennydörgései is.
Baráti szeretettel: Horváth Feri
Mozaikos, verses esszétöredék a kortárs magyar költészetről
Mottó: Vár a pálya ár-apálya!
Idő?
A perc, e lenge emberöltő –
el:
illanó semmi,
unt hiány.
Sirámaim bögyömben:
utóízük
öklendeni hív.
…………………………
Rímjátékos e tézis:
elegyes a poézis;
olykor apoteózis –
de van úgy, hogy izé is…
…………………………………..
Ó, költészet! A szív, az ész csodája!
Titok a mélye és talány a bája!
Nézhetsz belé, föléje és alája:
rejtély marad varázsának szabálya!
……………………
Kortárs költő? Régen holt-e?
Zseni? Kontár? –
Mindegyikük Don Quijote!
…………………….
Íme, a szív, a lélek
várakozik,
ép verset remél:
égi ízzel illatozó
tisztaság enyheit,
költőként,
itt.
……………………
A kurva anyját!
Nem lehet verset írni!
A kimódolt futamok
ideje lejárt,
s böffenés, röffenés
mit keres a versben?
Az elnyűhetetlen hózentráger
kissé még nyújtható,
de aztán nincs tovább…
Bontsd fel az ötödik üveg
kőbányait!
…………………………..
Ügybuzgó dongók,
hiába zúgnak szavaink:
szubsztanciánk
kottázhatatlan darázszene.
………………………………….
Agyunk bal féltekéje az egyszerű beszédé
a jobb pedig a művészeteké
s éppen félúton kettőjük között
a semleges zóna teljes egésze
ez a semmin kérődző sivatag
fogadja a posztmodern szöveget
mely közlendővel nem hivalkodik
s formátlanul gondolatmentesen
marad agyunk seholjában örök
kiódolhatatlan nem feledhető
amint ámító minthákkal sörög…
……………………………….
Bízvást fogyasztható
a jambussal kezelt
vegyes kőtörmelék.
………………………………….
Összeütök egy szabályos szonettet,
hadd pompázzon az ósdi műremek,
lám, jambusaim egymásba szerettek,
s mérték szerinti táncot lejtenek.
Ez a versforma manapság eretnek,
anarchiánkhoz túlontúl kerek,
kényelmetlenül szűkecske keretnek,
szétfeszítik a táguló terek.
Mégis, barátaim, vegyétek észre,
szükségünk van oly kerekded egészre,
minta a szonett s a szép női fenék.
Nézzetek föl a tökéletes égre,
gondoljatok a kezdetre, a végre,
s megértitek a szonett velejét.
………………………….
Vízorgonákon játsztak a régiek,
fenséges álmuk hajdani szent zene.
Boldog halottak, hogy fülelnek!
Isteni dallama él a múltnak.
Rossz tülköket fúj folyton e mái kor,
így jut nekünk most csak csupa fals zörej.
S holtunkban is majd halljuk egyre
taktusait zavaros zenénknek.
…………………………..
Mind Isten teremtményei,
a költőcskék, a hold világa,
a mindig üres, mészfehér papír
s az éj sötétlő tollvonása.
…………………………….
Égi a láng, a belső;
felfénylik egy mindig-mécses:
szív mélyén útjelzés.
Rejtekező, megőrző tisztasága
ige.
………………………………….
Keblemre most folt nélküli poéták,
kik hamis szóval sose szóltatok,
csak hagytátok, hogy ritmust, rímet, témát
válasszanak a feltörő dalok.
Jöjjetek hát, kik balladát, poémát
egyforma gonddal komponáltatok,
úgy megbűvölve bármiféle sémát,
hogy felragyogtak, mint az új napok.
Keblemre most, kik egy sorért, egy szóért,
a költeményből éppen hiányzóért,
a mindenséget adnátok oda.
Gyertek, kik égtek a versért, a jóért,
a fabrikáltért, a kipattanóért:
hátha megfejtjük, mi ez a csoda.
2023. 01. 24.
Iancu Laura
2023. január 31.
Kedves Suhai Pál úr, köszönöm, újból köszönöm a megtiszteltetést, küldöm, ami a kérdés kapcsán eszembe jutott és meg tudtam fogalmazni. Ha nem tartanak rá igényt, sebaj, jó volt a feladattal eltöltött időt megélni. Tisztelettel üdvözli és minden jót kíván: Laura
2023. február 1.
Kedves Laura! Olvasni is jó volt az írását. Abban pedig igaza is van (szerintem), hogy az elmélet nem helyettesítheti a művészetet, mint ahogy a művészet sem az életet (és az élet sem a művészetet). S ha már elmélet (elmélete válogatja persze): teória. E szó pedig, bizonyára tudja, a vidékről felküldött theoroszokra utal, akik az ókori Athénban az ottani lakosságot képviselték Pallasz Athéné évente megrendezett városi ünnepségein, a Panathenaiákon. (A közvetlen demokrácia korában, íme, a képviseleti egy korai megnyilvánulása.) Mint ahogy a theoroszoké az ünnepen való részvételé, a jelenlété. S bár a művészet (költészet) felfogása s maga a művészet (költészet) is azóta jócskán megváltozott, a reprezentáció e korai formája alapvetően megmaradt. Mint ahogy az Ön esete is bizonyítja – egyetlen képviselőjeként (itt) a női nemnek. Szívből köszönöm hát részvételét, amellyel mégis csak megmentette a szerkesztő becsületét. Hálám jeléül és köszönetül kézcsókom is, kedves Laura: Pál
Látom olykor felvillanni
Nem vagyok hithű szolgálója a megmondásvallásnak. Korunk a próféták korára hajaz – aligha hordott az öreg föld hajlott háta ennyi, magas szakértelemmel megtámogatott prognosztizálót, mint amennyi alatt manapság nyög. Akad is baj emiatt elég. Mert ennyi megmondó között az egyszeri ember nem tudja, melyik szava után járjon, és arra jutott: egyik varázslónak sem hisz. Már. Hát akkor, hol tévelyeg, merre bukdácsol manapság az ember egyedülvalóságában? Inkább valamiféle mitológiai időben él – úgy mondanám. Írhattam volna apokaliptikus időt is, de a szavakkal való zsonglőrködés csak roppant egyet a töredezettségen. Tegyük fel, hogy éppen itt: a törékeny töredezettségben mártja meg magát időnként a költészet. Éppen annyiféleképpen? Inkább: afféleképpen. Mintha a törékenység maga volna a költészet. Csoóri Sándor a Kubai napló utolsó sorai között azt írja: „[Castro] ráébredt, hogy nemcsak az a forradalom a jó, amelyről megrázó, nagy regényt lehet írni, hanem az, amely nagyobb kenyeret ad”. Is-is, ez is, az is – tenném hozzá, a forradalmi költészet. Legalább öncélúságát táplálja. Legvégül pedig a költészet olyan, mint a földnek címzett búcsúlevél. De, mire lesz elég a mennyekbe…? Mégse üres kézzel induljunk útra… Még mit ne? Állhatna sorba kapum előtt valamennyi művészeti ág valamennyi alkotója, s miért is ne: a Föld nyolc milliárdja (ha csakugyan annyi az annyi…, én a szememnek hiszek, s az azt látja: mi magunk egyre kevesebben vagyunk…), tehát milliárdja, kinek egyazon Isten adta kölcsön önnön képmását, és akarta, hogy legyen. Legyen! Hol van az megírva, kérdezik, hogy éppen a költészet a menlevél odaátra? Éva mutatott valakire, mutatok én is valamire: Kezdetben volt az Ige. Mondva. Faragva. Festve. Táncolva. Más szóval: megélve. Világunk nyolc milliárd élő költészet univerzuma. Így képzelem magamban. Megmondás nélkül pedig megvallom: látom olykor felvillanni. Fák között üldözött vad az Ismeretlen. Ő az. Ha futni hagyod: láthatod. Időnként. Ha elkapod: kézbe vehetted a… azt, ami a vég után következik…
Kállay Kotász Zoltán
2023. január 21.
Kedves Zolikám, január közepe, szerintem, elmúlt már, de tudjad, hogy továbbra is várom „pár mondatodat”. Ami persze lehet több is. Üdv, barátság: Pali
2023. január 23.
Kedves Pali, küldöm is a pár sort, amit ígértem:
Archaikus társadalmakban a költők nem öngyógyítási és dicsfény-emelési célzattal, hanem a közösséget szolgálva, etikai tartalmakat közvetítve daloltak. Civilizációs végidőkben, a mértéktelen önzés korában szolgálhatja-e, és ha igen, mivel a költő a közösséget? Igen, imádságok írásával, olyan dalokkal, melyek bűnbocsánatot kérnek és kegyelemért esdekelnek.
Minden olyan szöveget, amely nem ébreszti az emberi lelkiismeretet, amely nem vállal felelősséget az egyetemes emberi bűnökért, amely nem keresi Isten irgalmát, üresnek, feleslegesnek és cinkosnak gondolok.
(Jobbik felem üzen a fenti sorokban a rosszabbik felemnek, ezért olyan a hangvétel, amilyen, és ezért olyan magyarázat-nélküli az alapfelvetés és kibúvó-nélküli a rámutatás.)
Köszönöm, barátsággal,
Zoli
2023. január 24.
Kedves Zolikám! Húsbavágóan éles levelet küldtél. Magam minden jó versből a lelkiismeret hangját vélem kihallani („szóljon” bármiről is), talán ezért féltem programoktól a költészet szabadságát. (Bár lehet, hogy nem kellene féltenem, a jó költő mindig megtalálhatja a költőileg kivezető utat – elég, ha az „átkos” verstermésére gondolok.) Végül is csak azt tudom mondani, hogy veled vagyok a szorongattatások óráiban, de költőileg legföljebb egy jó verssel segíthetek – amit akár imának is lehet tekinteni. Köszönettel és barátsággal: Pali
Kenyeres Zoltán
„Hol a költészet mostanában?”
(Nyitva hagyott kérdések három ülésben)
2022. december 20.
Kedves Pali! Nagyon örülök, és nagyon köszönöm, hogy részt vehetek a Levélfa új ágának növesztésében. Annál is inkább, mivel helyénvaló, jó kérdéseket vetettél föl, olyanokat, amelyekről még érdemes és lehet huzamosabban beszélgetni. Folytatni a költők, kritikusok, irodalmárok már eddig feltett kérdéseit és válaszjavaslatait. A válaszokban mindig továbbvezető kérdések vannak elrejtve, a kérdésekben pedig válaszok lapulnak. Ma, amikor az euró-amerikai gondolkodáskultúrában megrendült a bizalom a határozott, egyértelmű mondatfogalmazások lehetőségében és a szükségszerűségek helyét kontingenciák veszik át, ma illik betartani minden lehetséges állítás bizonytalansági relációi. Én még régi ember vagyok, és nem mindig hajlok arra, hogy engedelmeskedjem az újabb idők belátásainak, ezért, kérlek, nézd el, hogy alább nem egy megérlelt, kiegyensúlyozott szöveget olvasol, és hogy ez a szöveg nem a témához illő terminológiával szólal. meg.
És most még – amikor elkezdünk disputálni valamiről, aminek még az alapfogalmait sem lehet egyértelműen tisztázni, – most még arra is kérlek, hogy vegyél elő egy tiszta papírlapot. A közepétől kicsit balra rajzolj egy kört. Olyat, amilyenre sikerül nem kell körző (a magunkféle humán embereknek már iskolás korunk óta nincs is körzőnk, nem is illik, hogy legyen). Ha megvagy, jelölj meg egy pontot a közepe és a jobb széle között. Az így elkészült kör alá ird oda, hogy „Verses”. Most rajzolj még egy kört, egy olyat, amelyiknek a bal oldala átmegy az előző körben kijelölt ponton. Ez alá, légy szíves, írd oda, hogy „Költői”. Így kaptál két egymásba karoló kört, Verses és Költői. Ha jól megnézed őket, akkor van egy közösen átkarolt ovális-szerű területük. Ebbe írd be azt, hogy „Költészet”.
A kis rajzzal látszólag megoldottuk három fogalom egymáshoz való kapcsolatát. (Persze nem oldottuk meg, sőt.) Három fogalomét, amelyeket a közbeszédben és közírásban össze szoktunk keverni, és egymásnak nemhogy szinonimájaként használunk, hanem egymással egyjelentésűnek tekintjük őket. Pedig, látod, a Költészet nevű oválistól balra még a Versesnek van egy nagy területe. Nem minden verses formában írt, verses formában hangzó szöveg költészet is egyben. Egy páros rímekben írt fogkrémreklám általában nem költészet. De a Költőinek is van egy nagy területe a Költészet nevű oválistól jobbra, nem minden Költészet, ami költőien hangzik. Ez így persze irodalolmörténeti közhely, és csak arra jó, hogy a háromból legalább kettőt, a verset és a költészetet ne keverjük össze, mivel ezeknek van külön életük is. De a kis oválisunkba tartozó műveknek nincs külön életük, ezeknek szükségük van mindkét körre. A költészetnek szüksége van a „verses”-re is, és a „költői”-re is. A recepcióesztétika előtti kritika és irodalotörténet ezt az érvelést így, ahogy röviden leírtam, különösebb vita nélkül elfogadta. Mert nem tett különbséget szövegforma és szöveghatás között.
De hogy mi a vers és mi a költészet, ezt nem is olyan egyszerű megmagyarázni, körülírni – meghatározni, egyértelmüen meghatározni pedig lehetetlen: ismerjük az évszázados, vérre menő verstani vitákat. Martinkó András már 1964-ben határozottan különbséget tett vers és költészet között, a Szepes–Szerdahely verstan (1981) pedig már a kettő között lévő szükségszerű kapcsolatot is tagadta. Tehát hiába rajzoltuk a két egymásba kapcsolódó kört. Szerdahelyi még a vers fogalma köré is kisebb kört rajzolt volna, mint mi. Ő kereken kitagadta a vers köréből a szabadverset. Versnek csak az olyan szöveget fogadta el, és ebben eltért véleménye Szepes Erikáétól is, amely a szótagokig lehatolva rendezett. Lényegében tehát csak a kötött formákat fogadta el versnek, és azok szigorúbb-oltottabb változatainak, variációinak szinte végtelen rengetegét. De a ritmusnélküliséget nem.
Sok korábbi tanulmányommal ellentétben ma már én is hajlok erre az ortodox szigorúságra. És szabadvers helyett inkább prózaköltenényről beszélnék én is, és a jelenség előretörését nem a költészet, hanem a prózairodalom belső változásaihoz csatolnám. Nem a költészettörténet, hanem a prózatörténet keretében beszélnék róla. Előbb persze meg kellene próbálnom elválasztani a a hosszúverset a verses regénytől, ami pedig az alapfogalmak definiálatlansága-definiálhatatlansága miatt legfeljebb csak esetről-esetre haladva lehetséges.
Az azért szembeötlő és szemmel látható, hogy a magyar irodalom az elmúlt ötven-hatvan évében végbement egy, hogy is mondjam, jelentőség-rendi csere. Ha a 19. századra gondolunk, elsőre azt mondjuk Vörösmarty, Petőfi, Arany, és nem azt, hogy Eötvös, Jókai, Mikszáth. Ha a 20. század első kétharmadáról beszélünk, Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila, Szabó Lőrinc, Weöres a meghatározó és nem Móricz, Krúdy, Márai, Németh László, Déry. De ha az elmúlt évtizedek irodalmi élményeit kezdjük sorolni, akkor Esterházy, Nádas, Spiró, Péterfy, Krasznahorkai neve előbb kerül a nyelvünkre, mint Petri Györgyé, Szőcs Gézáé, Szilágyi Domokosé vagy Orbán Ottóé, pedig nagy költők voltak. Nekem sem verseskötetek, hanem Tompa Andrea regényei voltak elsőrendű olvasmányélményeim az elmúlt időkben.
Pedig a korszak-fordulót még egy verseskönyv jelezte: 1974-ben Tandori második kötete, az Egy talált tárgy megtisztítása. Evvel kezdődött a posztmodern irodalom korszaka (az elődöket, Szentkuthyt, Határ Győzőt csak az olvasók kis köre ismerte). De aztán minden a feje tetejére állt. Minden megváltozott. a próza dezepizálódott (ennek is megvoltak az elődei) és evvel egyidőben a költészet pedig átepizálódott, lírai versek kis történeteket kezdtek mesélni. (A Te verseid is oly sokszor!) A regényírók menekültek a mesemondástól, az elmesélhető történetek helyét kis értekezések, filozofálások, aprólékos hely-leírások és lírai hangú szövegrészek foglalták el. Ennek a nagyléptékű átváltozásnak a gondolkodás-történeti mögöttes zónája izgalmasabb kérdéseket vet föl a formai látszólagosságoknál. Ezek megbeszéléséhez viszont messze túl kell menni, nemhogy a poétikán, de magán az egész irodalomtudományon, és itt már olyasmikről van szó, mint amilyenekről pl. Rorty ír a Metafizika, irónia, szolidaritás c. könyvében. Itt azonban ne menjünk tovább, nem is nagyon tudnánk.
Annyit mégis le lehet szűrni, hogy a hagyományos magyar irodalomszemlélettel ellentétben, amely a költészet felől nézte az irodalmat (a mi időnkben, a Te, meg az én iskolás éveinkben még a középiskolai irodalomtanítás is költészet-centrikus volt) ma a prózai, narratív műfajok kerültek előtérbe, és nem a poétikai, hanem a narratológiai vizsgálatok hoznak új és új eredményeket. Ma nemhogy nem a költészet felől érdemes nézni az irodalmat, hanem még a költészetet is érdemes volna a narratológiai kutatásokban kidolgozott fogalomrendszerekkel szemügyre venni. Talán. Mert apodiktikusan semmit sem lehet kijelenteni. Kezem ügyében van a Szépirodalmi Könyvkiadó híres Remekírók sorozatának két kötetes Petőfi összese. Én ma – képletesen szólva – a János vitézt nem a verses művek első kötetébe, hanem a második kötetbe, a Hóhér kötele mellé helyezném el, mert arra gondolok, hogy narratológiailag több újat lehetne róla mondani, mint költészettanilag. (Ahogy ezt írom, kinyitom – az első kötetben –, és, nem szégyellem, könnybe lábad a szemem, olyan gyönyörű. Ilyet a világon nem írtak. Mégis.)
Négysoros strófák, tűpontos felező tizenkettesek, páros rímek: és az elbeszélő költemény szépségét mégsem lehet pusztán a formája felől megragadni. Százezer, millió pontosan ilyen vers van, valamikor ez volt a magyar költészet alapformája. Nem elég kis oválisunk „verses” nevű köre felől nézni, a másik kör, a „költői” lenne az igazi. De az még tele van rejtélyekkel, és ha beszélni akarunk róla, mindig beleakadunk kibogozhatatlan irracionalitásokba. Maradjunk tehát mégis a költői változások poétikájánál.
A múlt század elején az avantgárd formabontások? Sajnos nem voltak elegendőek, nem jutottak el az olvasóközönséghez, Európa talán legkonzervatívabb olvasóközönségéhez, amely még Adyn is felháborodott. A magyar irodalom egyik szerencsétlensége máig ez a félretanított, szűk látókörű, konzervatív ízlésű olvasóközönség. Itt nem tudott gyökeret verni és kiteljesedni az avantgárd, a Szegény kisgyermek érzelmessége többeket hódított meg, mint szegény Kassákék minden erőfeszítése. A 20. században végig a kötött formák uralták a költészetet, és ugyan jelen voltak a szabad formák is, ezek hatástörténetileg csak másodlagos szerepet játszottak.
Szerdahelyi azt állította (apodiktikusan, mindig apodiktikujsan jelentett ki mindent), hogy a szabadvers nem vers. De azt nem állította, hogy nincsen formája. Nem is állíthatta volna, mivel formája mindennek van. Valamilyen forma nélkül nem létezik semmi, a forma a létezés alapja. A formák között a versforma olyas valami, aminek a határairól, mineműségéről már rengeteg disputa folyt, a szigorú görög–római sorokig lehet szűkíteni és a kutyaugatásig kiterjeszteni, avval, hogy ritmusa annak is van De, hogy a „költői”-nek is van-e formája, azonosítható tulajdonsága – ezen a téren ma még csak a hagyomány tiszteletére és a magunk ízlésére hagyatkozhatunk…
Kedves Pali, látod, messze vittek föltett kérdéseid, beszélek mindenféléről, csak arról nem, amire választ vársz. Ne haragudj.
Szeretettel üdvözöllek: Zoltán
Ps.
Mindezt második nekifutásra írtam, pár nappal ezelőtt egyszer már nekikezdtem a válaszolásnak, de abbahagytam, mert nem tetszett, és nem tudtam abban a fekvésben folytatni. Veszni mégsem szeretném, elküldöm záradékul.
Forma? Belső zene? Vers? Költészet?
A forma fogalma túlterjed az esztétika körletén. Minden létezőnek van formája. Minden, amiről gondolkodni, beszélni tudunk, rendelkezik formával. Természetes, hogy amikor műalkotások állnak a diskurzus középpontjában, akkor formájuk alakja és alakzatai is tematizálódnak, de ez nem azt jelenti, hogy a formájuk lenne létezésük, műalkotásnak nevezhetőségük középponti eleme. A műalkotásokról folyó diskurzusok gyakori, sőt, nagyon gyakori tévedése, hogy a formának, mint megformáltságnak és annak mikéntjének alapvető szerepet tulajdonítanak a műalkotássá válás és válhatóság folyamatában. Ha minden létezőnek van formája, sőt, minden elgondoltnak is van, akkor minden létezőnek és elgondolhatónak kérdéseket lehet feltenni erről a tulajdonáról. Egy formáról folyó diskurzus, a forma megnevezésére, leírására, megítélésére tett javaslat szólhat egy nem-műalkotásról is. Mert nemcsak a művészetek körébe tartozó létezőknek lehet megbeszélni a formájukat. Hogy valami műalkotásnak nevezhető és ezért a művészetek körébe tartozik, azt nem a formája, akár a maga nemében tökéletes formája garantálja.
És az sem garantálja, hogy a „szép” jelzőjével lehet illetni. A szép is tágabb körben működő szó, mint a műalkotás. Ha arra vállalkozunk, hogy egy adott korszak, egy nagyobb időegység költészetéről kezdjünk el megbeszélést folytatni, akkor már az elején gondolnunk kell arra, hogy a formai változások, irányok, áramlatok leírása, megnevezése és megítélése közben még nem lehet a kiválasztott korszak költészetének működéséről hiteles megállapításokat javasolni. Elengedhetetlen a metrikai vizsgálat, a verstan a nyelvtudományon és az irodalomtudományon belül önálló ágazatként is megállja a helyét, de nem arra való, hogy belőle közvetlen következtetéseket vonjanak le akár egyetlen költői műalkotás hatásmechanizmusának lehetőségeire. Annál is inkább, mivel a metrika a költői műalkotás formájának és megformáltságának is csak egyik alkatrésze, még a forma leírását sem meríti ki. A közvetlen kapcsolatteremtés nevezetes példája volt Király István Ady-koncepciójának alakulásfolyamata. Ahogy az első két kötet 1970-es megjelenése után dolgozott tovább a harmadik kötet anyagán, az 1912–1914-ig tartó költői korszakot elemezve ki akarta emelni (mert koncepciójához erre volt szüksége) a kurucos-szabadságharcos hagyományok különösen erős jelenlétét a versekben. A tartalom és forma egységének realizmus-esztétikai tételéhez igazodva ennek a tartalmi kiemelkedésnek meg kellett találnia a párját a formai jellegzetességek között is. Meg is találta: Adynál ebben a korszakban a jambizáló-anapesztizáló sorképleteket mind gyakrabban váltották fel a magyar nemzeti nyelv természetes szó-hangsúlyozásához közelebb álló trochaikus-daktilikus hangzások. Csakhogy a verstankutató Szilágyi Péter ugyancsak végigelemezte az összes idetartozó verset, és kimutatta, hogy ez nem volt igaz. Király az ideológiai elképzeléséhez – sic volo, sic iubeo – átritmizálta, félreritmizálta a sorokat, jambusokat nézett trocheusoknak, anapesztusokat daktilusoknak. Szilágyi Péter megszégyenítette az akkor politikailag is befolyásos akadémikus professzort, de evvel a polémiával nem tudta, nem is tudhatta megcáfolni az alapkérdést, Ady vonzódását a kurucos nemzeti narratívához. (Király nem poloemizált tovább, de kihagyta a harmadik kötetből, az 1912–1914 közötti korszakot, a kötet 1914-nél kezdődött.)
Levonhatjuk-e ebből a szerencsétlen irodalomtörténeti esetből azt a következtetést, hogy a formának, ami minden létezőnek tulajdona, nincsen tartalma? Nem vonhatjuk le. Az erőltetett és közvetlen összefüggések legtöbb esetben kudarcra vannak ítélve, ennek ellenére a formának is megvan a maga külön élete, ami akár erősíti, akár gyengíti, akár más irányba is fordíthatja a versszöveg szintaktikai jelentését, és múlhatatlan hozzátartozója a költészetnek. Hajdani Weöres-könyvemben, 1983-ban egész fejezetet szántam a versformák és ritmusalakzatok „jelentési határhelyzetének” kérdésére. N. Hartamannra, Ingardenre, Jakobsonra, Tinyanovra és másokra hivatkozva arról írtam, hogy létezik egy „majdnem” jelentés, a forma önálló megszólalása, ami azonban nem lefordítható, nem racionalizálható, nem kifejezhető, nem megnevezhető, csak megérezhető, mint annyi minden irracionalitás, ami körülvesz bennünket. Már Horváth János írt arról, hogy a versnek, az igazi versnek mindig van valami lekottázhatatlan háttérzenéje, s már én teszem hozzá, akár atonális hangzása. Sík Sándor Makai Emilt idézte, „A rím, a ritmus csenghet bármi szépen, / Valami nincs a költeményben, érzem”, és hozzátette: „Ez a valami az a titokzatos belső zene, amelyet megfogni, lemérni alig lehet, de amelynek hiánya oly sivárrá teszi a legaggályosabb metrikával írt verset is.” Engem évtizedek óta foglalkoztat ennek a titkos belső hangzásnak a mibenléte, de megvallom, nem sokra jutottam a kutatásában. Ennek ellenére mégis meg merem kísérelni, hogy felvessem, talán ez lenne az igazi megkülönböztető jegye a költészetnek. A költői műalkotásnak. Íródjék az akár a leggályosabb kötött, akár a legszabadabb, legkötetlenebb formában. Ritmusa a novellának és a regénynek is van, az esszének, sőt a filológiai tanulmányak is, ha jól van megírva. De ez a titkos belső zene, ez csak a költészetben jelenik meg. Ez a költészet megkülönböztető jegye és ez olyan, hogy a verset nem értő is meghallja, ha szemantikailag nem érti is, ezt megérzi. Ha nincs jelen, akkor az nem vers. És ha egyszer felhangzik, felsejlik egy ragény kellős közepén vagy egy tanulmányban, akkor az a részlet ott, azon a helyen költészetté válik. Költészetté lesz. Amikor a 20. század elején az avantgárd mozgalmak áttörtek a tradicionális kötött formák uralmán, sokan kérdezték aggódva, nem vezet-e győzelmük a költészet halálához. Nem vezetett.
Száz évvel a Babits–Kassák vita után elmondhatjuk, hogy a kötött formák életben maradtak és máig virágoztak, a tradíciótagadó mozgalmaknak pedig mindegyike előhozakodott a maga tradícióvonalával az ősi premetrikus korszakoktól kezdve, s máig békés egymás mellett élésben jelen vannak a kötött formákkal az euró-amerikai költészetek mindegyikében. Azt fel kehet vetni, arról talán érdemes polemizálni, hogy a Horváth János-i belső zene csakugyan megkülönböztető jegye-e a költészetnek, hogy ez lenne-e a határvonal az irodalmi műalkoltásokban a költészet és a nem költői műalkotások között, és akkor ennek figyelembe vételével hogyan lehet megszólítani a költői formákban megszólaló drámákat, tragédiákat.
Kedves Pali! Itt lenne még egy ps. ps. Tulajdonképpen erről szerettem volna írni, valamiről, ami ugyancsak évek óta foglalkoztat, de ebben sem jutottam előre néhány megfogalmazható mondatnál: és ez a valami nem is a költészethez tartozik, hanem szélesebb értelemben véve mégcsak nem is az irodalomhoz, hanem mindennemű műalkotásra vonatkoznék, ha vonatkoztatni tudnám. Arra gondolok, hogy a műalkotás (egy vers, egy festmény, egy szonáta, stb.) akkor teljesedik ki, amikor – nem is benne, hanem bennem, aki olvasom, nézem, hallgatom – az esztétikai érték egyszercsak átfordul etikai értékbe. Etikai értékkel kiteljesedett esztétikai érték. Valami olyan, mint a tragédiákban a katarzis. Ezt nem tudom pontosabban és bővebben kifejezni, mert ez a műalkotás transzgressziója, nem benne van, hanem az utánjában keletkezik. És nem is jó, ha verbalizálni tudjuk, mert a tételességben éppenséggel elillan.
Azért merem ezt így leírni, mert olvastam az És legutóbbi számában Szávai János kitűnő írását Mészöly Miklósról. És ebben – valamivel kapcsolatban – idézi MM egy mondatát, amely a „költészet morális struktúráját” említi. Igen, ezt keresem én is, valami ilyesmit, és ez lenne a legfontosabb.
Kedves Pali, akkor, most már tényleg befejezem: evvel a nyitva hagyott kérdéssel.
Zoltán
2022. december 21.
Kedves Zoltán! Köszönöm együttgondolkodásodat, amelyet persze, tekintve, hogy elsők között szólaltál meg, inkább kellene vitaindítónak tekintenem. S ha mégsem, csak azért, mert (remélem!) egyet fogok érteni veled: mindenesetre nagy rokonszenvvel olvastam az írásodban foglaltakat. Különösen, amit a költészet tartalomtól talán nem is függő „háttérzenéjével”, „titkos belső hangzásával” kapcsolatban a formáról (belső formáról?) fogalmaztál. S ha már e szót leírtam (forma!), muszáj ide idéznem József Attilát, aki Irodalom és szocializmus (1931) című művészetbölcseleti értekezésében ezt mégis csak a tartalommal való dialektikus egységében vizsgálta (az előbbit művészi állandónak, az utóbbit művészi változónak nevezve): „a forma az a tevékenység, amely szemléletileg folyik […]. A tartalom pedig az a jelentés, amelyet a szemlélet számára szükséges forma a szemléleten át az értelemnek nyújt.” Az okok láncolatában (az ő kifejezése!) a végtelen regresszus lehetetlenségének Arisztotelészre hivatkozó állításáig jut (egy szükségszerűen létező első okig, tkp. Istenig), s fölteszi, hogy amiképp az okok között léteznie kell első oknak, léteznie kell a formák között is végső formai mozzanatnak. Ez pedig a nem szemléleti világegész helyébe állított szemléleti egész. S hogy ez lenne a műalkotások formai összetevője, szemben minden egyéb formával. Erről (a műalkotás formai eleméről) ennyi talán elég is, hiszen JA meghatározása közismert (?!). De amit a továbbiakban vele kapcsolatban a ritmusról írt (nem prozódiai értelemben, „nem középiskolás fokon” tehát), arra, én legalábbis, csak most, a költészet „titkos zenéjéről” egyszerre nyomatékosan és ugyanakkor lebegtetetten hangoztatott mondataidat követően figyeltem föl. Ezen a nyomon érdemes talán elindulni és tovább jutni is kecsegtető. Lehet. Vigyázat, hosszabb idézet következik azzal, hogy ezzel (!) mondandóm végére is értem. Jöjjön tehát József Attila az ő „ritmusával”: „[A] műben, amely végső szemléleti egész, a valóság ellentéteinek, összefüggéseinek ritmust kell adniuk, mert különben az összefüggések, ellentétek szemléletisége elsikkad. És más oldalról – a mű ritmusának ellentétet kell az értelem tudomására hoznia, mert különben a ritmus nem valóságos, hanem csak káprázatféle. Márpedig ha a ritmus nem valóságos, úgy a mű nem lehet egész.” Ez lenne a titokzatos háttérhatás? Talán érdemes lenne (valakinek) elgondolkodni felőle, nem elhanyagolva az általam szükségből kihagyott részek érveit sem. Magam itt már csak annyit, hogy József Attila okfejtéséből nemcsak tartalom és forma egymásban léte, de az alkotás poétikus (valóságot teremtő) és mimetikus (valóságot utánzó) jellegének párhuzama is kihámozható (már amennyiben „valóság” egyáltalán létezik – legalábbis a rá vonatkozó megállapodás nélkül). Neked még egyszeres köszönet gratulálva és barátsággal: Pali
Ui.: A stafétabotot pedig adom tovább, remélhetőleg nálam jobb futóknak.
Kovács katáng Ferenc
2023. január 13.
Kedves Pali! Elkészültem az anyaggal, mellékelem. Remélem, megüti a mércét. Barátsággal üdvözöllek, Feri
2023. január 14.
Kedves Ferikém! Nagyon izgalmas anyagot küldtél! Muszáj volt a szerkesztés közben szokásosnál alaposabban is áttanulmányoznom és végiggondolnom. Sokat tanultam belőle. (Megmutattad a Hold túloldalát.) S hogy ezzel mire gondolok, utóiratba teszek egy viszonylag friss idézetet. Neked el merem küldeni (!). Köszönet érte, baráti öleléssel: Pali
Ui.: „A nyelvi ideológiákat kutató posztmodern dekonstrultivisták megkérdőjelezik a néven nevezett nyelvek létét. […] Az »érvényes« nyelvészet szerint konkrét nyelvek nem léteznek, tehát nincs angol, német, bengáli, és tegyük hozzá: magyar nyelv sincs, ezek pusztán »ideológiai konstrukciók, amelyek történelmileg a nemzetállamok 19. századi megalakulásásához köthetők […].« A korábbi világ multikulturalizmusa is meghaladott, mert helyén szuperdiverzitás (más szerzőnél interdiszkurzivitás) van, »roppant mértékben megnövekedett a migrációban résztvevő kategóriák száma: nemcsak a nemzetiség, az etnikai hovatartozás, a nyelv és a vallás alapján történik a csoportalkotás, de a migráció indítékai, sémái és útvonalai, a befogadó társadalmak (…) törekvései…« alapján is. Az idézetek forrása: Jan Blommaert holland és Ben Rampton angol nyelvész tanulmánya, melynek címe is beszédes: Nyelv és szuperdiverzitás (Replika 119–120 [2021], 193–219.).” […] „Ha a korszellem a dekonstrukció, azaz a lebontás, akkor én mégis megkísérelem a rekonstrukciót, azaz a helyreállítást. […] Minden nyelvváltozat fontos. De a nyilvános, kiemelt nyelvváltozat, a köznyelv, illetve realizációja, a közbeszéd ápolása, mintaként való szerepeltetése, »kimívelése« életbevágóan, az ismert kultúránk fennmaradása miatt fontos; magyarságunk szellemi egységének, társadalmi és gazdasági jóllétének alapja.”
(Balázs Géza: A közbeszédről kétféle megközelítésben, Vigila, 2022. novemberi szám)
A vers, ha árad
„Egy nap hetvenszer zuhansz az égről a földre”
(Hölderlin)
Steinar Opstad jó tollú norvég költő, esszéista szerint más állapotba kerülés nélkül nem születhet vers. „Amikor írásba kezd a költő, már nem ugyanaz a személy, kinek előtte magát hitte. Ha mégis, akkor hiába rója aznap a sorokat. Hiábavaló minden igyekezete. Az a szerencsés pillanat, amikor tudatos életemnek egy egészen új oldala jelenik meg. Dolgozom, eszem, alszom, álmodom, miközben telik az idő és énem teljesen átalakul, valahogy mégis változatlan. Gondalataim elszállnak, mint ahogy a légnyomás változásával a felhős ég egyszeriben kitisztul, és világoskék lesz. Hirtelen nem tudom, hogy álmodom, vagy valóban látok. Én vagyok-e, aki szavakat formálok, sorokat vetek papírra, jegyzetelek, hogy talán azokból mindjárt vers szülessen. Nem tudom, mennyi idő kell e soroknak, hogy verssé váljanak; egy nap, egy hét, egy év vagy tíz – vagy az egész élet?” (Himmelretninger, Kolon Forlag 2012)
Nem úgy van most, mint volt régen…
A Norvégiában leélt 40 évem során közel száz északi (dán, norvég, svéd) költőt fordítottam magyarra, s jelenttettem meg magyarországi és határon túli folyóiratokban, antológiákban, önálló kötetekben. Így kézenfekvő, hogy ezen szerzők és kortársaik szemüvegén át nézve kommentáljam, hogy mit is tartok az Útra vallók című antológia szerzőihez intézett kérdésről:
Hol a költészet mostanában?
Kapásból válaszolva: itt, Oslóban a villamoson, a tömegközlekedési eszközökön (is). Ahol időről-időre plakátokon mutatkoznak be ifjú szerzők legújabb műveikkel, s gyakran ki is állnak az utastársaik elé, s felmondják a napi leckét.
Vagy a rendhagyó irodalomórákon, ahol a költők, írók 1-1 évre leszerződve az Írók Szakszervezetével, szisztematikusan végigjárják – láncra fűzve – Norvégia egyes régióinak iskoláit, s bemutatják magukat, felolvasnak friss köteteikből. Itt azonnal meg is állnék egy röpke pillanatra, Demeter Szilárd mondatainak felidézésére, s a négypontos javaslatából az első kettő kiemelésére: “A magyar olvasókat nehéz megszólítani, de el kell hozzájuk jutni, ezen dolgoznak [az illetékesek], például azzal, hogy író-olvasó találkozó megszervezésére támogatást adnak, valamint irodalmi karavánokat szerveznek.” (https://telex.hu/kult/2021/11/17/demeter-szilard-kultura-velemeny)
Máshol pedig arról szólt, hogy „A kortárs magyar irodalom jelentős része nem az olvasónak ír. Nincs olvasója. A szakmának ír.”
(https://www.hetek.hu/cikkek/online/demeter-a-szolas-velemeny-es-alkotasszabadsagnak-az-utolso-vedvara-a)
Visszatérve a vikingek földjére, ahol a szerzők körútjainak rendszerességéből arra lehet következtetni, hogy a norvég írók bizonyára a közönségüknek írnak, ha az amúgy a világ minden táján kritikus diákközeg el- és befogadja őket. Bevallom, testközelből ilyen rendhagyó órát nem láttam, de videón igen, s a szerzők beszámolóit is ismerem. Kötetbemutatókra, író-olvasó találkozókra rendszeresen jártam az elmúlt negyven évben. Tanúsíthatom tehát, hogy az alkotók többsége nem csak a beszélgetésekre készült fel, hanem saját szövegeinek előadására (befogadtatására) is (lásd később: esztrád stílus). Egyéniségükhöz igazodó forma kialakításával igyekeztek, sommásan mondva, a hallgatóság megnyerésére. Két esetben erről Magyarországon is meggyőződhettek a „szerencsések” (akik a két szép kék szememért eljöttek ismeretlen/idegen norvég szerzők bemutatkozására). Egyikőjük, Gunnar Wærness még egy aprócska, zenedobozhoz hasonló pengethető kis hangszer megszólaltatásával is kísérte hangulatkeltő felolvasását. A nyelvén nem értők is szájtátva hallgatták. S én, mint fordító, annak örülhettem, hogy lám, milyen elragadó embert hoztam el a kétezer kilométeres távolból.
Másikójuk, a magyar látogatása óta szó szerint világhírűvé vált drámaíró, Jon Fosse, aki egy korai darabja bemutatója kapcsán járt több városunkban. Egy találkozón a közönség soraiból valaki eredeti norvég kiejtést szeretett volna hallani, s az amúgy szótlan, visszahúzódó, nagyon magának való Jon (ejtendő: Jun!) felállt, s elszavalta egyik versét. Mit elszavalta?! Mint egy rocker, egy frontember, elgitármozdulatozta, jobb lábával elritmusolta alkotását (s én tanúsíthatom, más témájú, más hangulatú verseihez is rögtönzött máskor és máshol hasonló színpadi produkciót). A rappereket időben megelőző/lepipáló előadásai voltak.
Valami bűzlik Dániában
Henning Thøgersen, a Koppenhágai Egyetem irodalomprofesszora szerint: „A dán művekből – különösen a II. vh. utáni időszakban – hiányzik a szociális érzékenység. Az alkotások minőségéhez nem fér kétség, de az irodalom centralizálódott, akadémikussá vált, demokratikus hagyománya kifulladt; kis, zárt kör szerzői írnak egymásnak kis példányszámban, kis folyóiratokban.”
Hans Hertel, szintén a Koppenhágai Egyetem professzora szerint a 90-es évek hoztak csak radikális változásokat a fent megfestett állapotokhoz képest: „Valóságos kultusz alakult ki az ekkor indult szerzők körül. Írásaikat rövidségük, vagy a digitális világhálón való könnyű elérhetőségük miatt a középiskolás diákok és az egyetemi hallgatók előszeretettel választották elemzésük tárgyául. Házidolgozatok, vizsgák, esszék megkerülhetetlen témái lettek. De a kor alkotásai egy anorexiás beteghez hasonlíthatók, mert alapjában ultra minimalisztikus, aszkétikus tökéletességre törők. Miközben elvesztették szociális funkciójukat, túl akadémikusak, öncélúak és érdektelenek.”
Katrine Marie Guldager rácáfolni látszik Hertel véleményére. Költészetben új formát hozott létre, új utakat járt be, eredetit alkotott. Nála – kortársaival ellentétben – a dolgok kézzelfoghatóak, absztrakció- és metaforamentesek. Apró, jelentéktelennek látszó dolgok érdeklik, mint például egy kalap:
Elhagyott kalap a strandon
de sehol egy lélek.
Madarak csak, sirály-vijjogás.
Medúza testek méltóságteljesen
hullámzanak föl-le a parton. (Skyer som gaze)
Vagy Lars Skinnebach verseiben az idilli, visszafogott hangulat mögött ott feszül a kritikus, elfojtott érzelemhullám. A versek tónusa már-már cinikus, arrogáns. Mintha a dán 60-as évek marxista, maoista irodalom stílusát idéznék. De mégsem, ezek inkább egy fiatal, XXI. századi költő agresszív, nyers, raphoz hasonlítható szövegei:
Tesznek a fejedre
a politikusok, akik a nép érzéseire apellálnak. Hip, hip, hurrá!
Tesznek a fejedre
a közgazdászok, akik az embert teszik a gazdaság eszközévé.
Tesznek a fejedre
a költők, akik a fejedhez vágják, hogy a tehetségük minőség.
Tesznek a fejedre
a kiválasztottak, akik a privilégiumaikat féltik.
(Esküdözés, 2004)
A XXI. század elején a műfajok – a regény, a novella, a vers – között elhalványodtak a határok. Ahol korábban biztosak lehettünk egy adott stílus, forma, téma kereteit illetően, ott ma már csak elmosódott körvonalakat találunk. Ködös a határ a faktum és a fikció között, új kifejezés született: fakció. Egy és ugyanazon művön belül keveredik a patetikus, a komikus, a poétikus, a cinikus. Az archaikus beszédbe szleng, gyerekszáj s rap vegyül. Hans Hertel szerint IKEA-szövegek születnek. „Vidd haza, fejtsd meg a betűábrát, csavarozd össze fantáziád szerint, töltsd fel saját gondolataiddal. Nagy kárt nem tehetsz benne, sikerülni fog!”
A műfajkeveredés komoly gondot okoz például a dán könyvtáraknak, mert nem tudják eldönteni, hogy az egyes műveket milyen kategóriába sorolják. A kétezres évek nagy irodalmi kavalkádjában mégis nyakon csíphető valami mozgás: a lírából a próza felé.
(E fejezet idézetei Kovács katáng Ferenc: Északi ellenszél című kötetéből valók – Nagyvilág Kiadó, 2008)
Svédületes
A sutának, erőltetettnek tűnő fejezetcím egészen érdekes programsorozatot foglalt magába 2004-ben Magyarországon. „A Svédületes-t úgy kell elképzelni, mint egy négylábú svédasztalt, amelynek egyik lába a politikai dialógus, a másik a regionális együttműködések fejlesztése, a harmadik a gazdasági-üzleti kapcsolatok elmélyítése, a negyedik pedig a kortárs svéd kultúra bemutatkozása.” (artportál.hu)
2004 novemberében fiatal svéd írók művei jelentek meg a Magyar Lettre folyóiratban, amiben Szöllősi Adrienne néhány interjúja keretében az alábbiak olvashatók: “Az ezredfordulóra mind a prózában, mind pedig a költészetben átértékelődik a nyelv szerepe. A nyelv többé nem médium, célja többé nem a közvetítés, hanem önmaga. A prózaszövegek megtelnek metaforákkal, lassan, lassan elmosódni látszanak a határok vers, próza és dráma között. A költészet hangossá válik, kialakul az úgy nevezett esztrád stílus, a versek egyre gyakrabban a beszélt nyelven szólalnak meg, külvárosi történetek jelennek meg mitikus köntösben. […]Szöllősi Adrienne: Az utolsó tíz évben egyre meghatározóbbá vált egy új hang a svéd irodalomban. Másodgenerációs bevándorlók írnak svédül, mégis másképp.
Marcus Birro: „Az új hang mindenképpen azzal függ össze, hogy más temperamentummal írunk, és élünk. Szomorú lenne, ha nem tudnánk másképp írni Svédországról. Más aspektusból világítunk a problémákra, megtanultuk észrevenni azt, amit mások nem látnak meg, a megszokott dolgok számunkra nem voltak olyan maguktól értetődőek. Ezzel fontos dolgot közvetítettünk mások számára is. Azt hiszem, egy ország akkor bizonyul igazán szépnek, titokzatosnak, egyéninek, ha az idegen utazó úgy dönt, hogy írni fog róla. Bár Svédországban születtem, idegen származásom nap mint nap arra késztetett, hogy utazóként mozogjak benne. Felfrissítettük a megszokott kulturális közeget. Friss levegőt engedtünk a szobákba, ahová egyébként nehéz bejutni, hiszen a bentlévők gondosan őrzik a helyüket. Kinyitottuk az ablakokat, sőt többet tettünk ennél: segítettünk felszedni a padlót és lerombolni a falakat, új szobákat építettünk, új irányt adtunk az irodalomnak. Mások a mi történeteink, mint a generációk óta itt élő svédeké, ami nem azt jelenti, hogy csak a bevándorlók világáról vagyunk képesek írni. Mégis elég egy csepp idegen vér a testben, és máris tótágast áll a svéd irodalom. Nem szeretném, hogy bevándorló íróként pozitívabban szemléljen a kritika. Én is csak történeteket mesélek emberekről, hétköznapokról, álmokról. Marcus Birronak hívnak, svéd vagyok és olasz, és egy kicsit magyar is (…a nagyapám magyar. Nagyanyámnak szerelmi kapcsolata volt egy magyar földbirtokossal. Így született meg az apám.)” http://epa.oszk.hu/00000/00012/00038/szollosi.htm
Per Helge svéd író, kritikus egy tanulmánya szerint: „A nyelvi materializmus része a 90-es évektől feltűnő posztmodernista költészeti irányzatnak. Abból a meggyőződésből kiindulva, hogy a megváltozott és változékony világunkban már nincs helye az autentikus énnek, a szerzők visszautasítják az egyszerű, lineáris, autentikus írás lehetőségét is. A valóságot, csakúgy mint az írói ént és a nyelvet is, elemeire, részecskéire kell bontani, mert csak ezek a töredékek léphetnek fel bármilyen kontextusban igazságigénnyel. Ez a mozgalom elsősorban azt érte el, hogy teljes mértékben marginalizálta a modern költészetet, alig volt érdeklődés iránta.” (Nagyvilág 51. évf. 3. sz. / 2006) https://matarka.hu/cikk_list.php?fusz=17421)
Kristian Lundberg 1966-ban született költő, író, irodalomkritikus azonban a fentieknek ellentmondó, szokatlan jelenség. Keresztény háttérrel, verseiben az embert nem az ökológiai katasztrófa vagy a politikai káosz fenyegeti, hanem az eredendő bűn. Egyik kötetének címe a szenvedésnek kitett ember őstípusáról elnevezve, Jób. Az 1999-ből való verse közléséért ma már aligha kapkodnának a svéd szerkesztőségek.
Angyal
látsz engem, ismersz engem
árnyékot a fény mögött
ismersz, látsz
fényt az árnyék mögött
látod, hogy megváltoztatnám
ezt az ellenszegülő napot
s hogy másom sincs, mint
egy darab papír és a kéz, mely
megragadná, ami éppen elszelel mellette
ismersz-e, látsz-e engem
az itt porladót
vers lesz ez itt végül, bár a papír
éppoly üres, mint ez a malmői nap
széltében-hosszában kavarog a hó
semmi egyéb a láthatáron
csak gerinc áll izmokkal gúzsbakötve
és ami duplának tűnik
fénysebességgel válik ketté
Per Helge a nyelv elemekre, részecskékre hullására hívta fel a figyelmünket. Van még más meglepetés is? Jonas Hasse Khemiri (sz: 1978) első regénye (Et öga rött, 2003) nagy sikert aratott, annak ellenére, hogy sok svéd el sem tudta olvasni, mert olyan nyelven íródott, amit a nagyvárosok (ebben az esetben Stockholm) külkerületeiben élő bevándorló fiatalok beszélnek. Khemiri Montecore (2006) című második regénye (Magyarországon is megjelent az eredetivel azonos címmel, Gondolat Kiadó, 2008) pontos képet ad a svéd társadalomról, az őslakosok és a bevándorlók, a bevándorlók egymás közötti viszonyáról és a bevándorlók rétegződéséről. A szerző egy TV- beszélgetésben nyilatkozta: „Vannak, akiknek tetszik, amit csinálok, mások szerint meg bemocskolom a nyelvet. Olyat művelek, amit nem lenne szabad, amihez nincs jogom. Úgy érzik, hogy veszélyben a nyelv, hogy már megint a kívülállók, a máshonnan jött idegenek hatása érvényesül. Azt mondják, a nyelvet tisztán kell tartani. De vigyázni kell azokkal, akik tisztaságot emlegetnek. Tiszta nyelvről az beszél, aki azt képzeli, hogy a nyelv egy adott pillanatban tiszta volt. Ma a mocsok fenyegeti, de tegnap tiszta volt. De mikor volt tiszta a svéd nyelv, és volt-e valaha tiszta?”
(https://litera.hu/magazin/osszeallitas/irok-europaja-svedorszag.html)
Evezzünk újból norvég vizekre!
Norvégiában is tért nyert, Oslo egyes kerületeiben általánossá vált egy új norvég nyelvjárás. „A kebabnorsk, más néven kebab norvég vagy norvég multietnolektus, a norvég nyelv egy olyan változata, amely a Norvégiába érkezett nem nyugati bevándorlók által beszélt nyelvek szavait és nyelvtani szerkezeteit tartalmazza, például török, kurd, arab, urdu, pastu, perzsa, pandzsábi, tamil és chilei spanyol.” (Forrás: Wikipedia)
2015-ben egy neves norvég kiadónál meg is jelent a Khemiri inspirálta első, kebab norvég nyelven írt regény (Maria Navarro Skaranger: Alle utlendinger har lukka gardiner, Forlaget Oktober).
Gyakran kritizálják az új lírát azért, mert szelíd vagy értelmetlen vagy nyelvelméleti, vagy e három tetszőleges kombinációja. Ennek pont az ellenkezőjére adnak példát Pedro Carmona-Alvarez (sz: 1972) eddig megjelent verseskötetei; metaforák, hátsó gondolatok nélküli egyszerű nyelvhasználat és hétköznapi, családi témájú történetek jellemzik költészetét.
Az 1970 után született alkotók is különféle területeken próbálják ki tehetségüket. Matias Faldbakken Berlinben alkotó képzőművész, számtalan nemzetközi kiállítással a háta mögött. Olaug Nilssen, Selma Lønning Aarø, Gunnar Wærness, Tore Renberg, Pedro Cormona-Alvarez, Gunnhild Øyehaug, Steinar Opstad irodalmi folyóiratok, antológiák szerkesztői (Vagant, Vinduet, Samtiden, luj stb.). Carl Frode Tiller, Tore Renberg, Pedro Cormona-Alvarez popzenészek, szövegírók, énekesek. Tore Renberg, Marte Huke, Lars Ramslie, Silje Vethal pedig filmforgatókönyvek, librettók írói. Sokoldalúságuk, legtöbbjük esetében egyetemi végzettségük, közéleti tevékenységük, s nem utolsó sorban jelentős alkotásaik garantálják, hogy a norvég irodalmi életben maradandó nyomot hagyjanak maguk után. A közvetlen előttük járó nemzedéktől meglepően nagy szellemi és lelki támogatást kapnak. Többük műve már nemcsak anyanyelvükön olvasható.
Felhasznált irodalom:
Per Thomas Andersen A norvég irodalom története Universitetsforlaget, 2001
Jégszivárvány – A legújabb norvég drámák (ford.: Kovács katáng Ferenc – Napkút, 2014)
Északi fuvallat – norvég kortárs versantológia (ford.: Kovács katáng Ferenc – Új Mandátum, Bp. 2004)
Norvég minta (szerk., ford.: Kovács katáng Ferenc – POLISZ 36. szám, Bp. 1998)
Mai norvég irodalom (szerk., ford.: Kovács katáng Ferenc – Magyar Napló 7. szám, Bp. 1998)
A mai dán irodalom (szerk., ford.: Kovács katáng Ferenc – Magyar Napló 2. szám, Bp. 2004)
Északi fuvallat – Norvég ifjak (szerk., ford.: Kovács katáng Ferenc – VárUcca műhely 3. szám Veszprém 2004)
Új tengert kéne teremteni – A norvég irodalom ma (szerk., ford.: Kovács katáng Ferenc – Nagyvilág 3. sz. Bp. 2005)
Különös, fehér csend – Mai svéd irodalom (szerk., ford.: Kovács katáng Ferenc – Nagyvilág 3. szám Bp. 2006)
A verseket Kovács katáng Ferenc fordította.
Léka Géza
2023. január 18.
Kedves Pali! Itt küldöm az ígért hozzászólást.
Barátsággal: Géza
2023. január 18.
Kedves Géza! Utassy Józsefre hivatkozó esszéd talán a legfontosabbra: a nemzedékek által fölhalmozott költői és erkölcsi tudás átvételének és gyarapításának fontosságára figyelmeztet. Arra, hogy a költészet, tetszik vagy nem, századokra szóló befektetés, még akkor is, ha idővel a jobbja is szemétdombra kerülhet.Van némi esélyünk rá. Köszönettel, gratulálva és baráti öleléssel: Pali
„Költőnek lenni…”
„Költőnek lenni: gályarabság. / Robot egy képzelt tengeren! / Nem fúj a szél, a drága passzát, / a zátony is csak sejtelem.” – írta néhai mesterem, Utassy József bő három évtizeddel ezelőtt, és jól emlékszem rá, hogy szemléletességéért, axiomatikus bölcsességéért mértékadó irodalmi körökben (igen, akkor még léteztek ilyenek) igencsak megsüvegelték. Mindez abban az időben történt, amikor a rendszerváltoztatás viszontagságai közepette az agyonhasznált igazság fogalma szinte egyik napról a másikra menekült el a napi szóhasználatból, és a világszellemhez igazított korszerűség demokratikus kívánalmának megfelelően vált az eredeti tartalmánál jóval megengedőbbé, és esett szét, majd burjánzott tovább néző- és álláspontokra. Közmegegyezésről természetesen szó sem volt, így szentségeltek is miatta szép számmal, ám arra ugyan ki gondolt volna, hogy az önhittnél is hiúbb személyes vélemények zabolázatlan tobzódása előbb-utóbb odáig vezet majd, hogy önmagán messze túlmutatva, sőt az ezredfordulót hazárd módon a kanyarban előzve, még a relativizmus diktatúráját is megteremti. Mert ez történt, minek következtében fontosabbnál fontosabb tudások váltak nevetség tárgyává is akár, melyek nyomában a kortárs irodalmi művek előbb csak a jól megfontoltan műfajsemleges „szöveg” kényszerzubbonyaiban találták magukat, napjainkra pedig nemcsak az irántuk való érdeklődést, de maradék tekintélyüket is teljes egészében elveszítették. Ha ma valaki nyíltan kiállna, és azt merészelné hangoztatni egy kortárs fórumon, hogy számára az irodalmi értéket jórészt a klasszikus tradíció, az emberi létezés alapértékeinek művészi felmutatása jelenti továbbra is, mire a mondatot végigmondaná, már kőbaltákat találna a lába előtt.
A költő, mint gályarab? Te jó ég, micsoda marhaság ez? – hallom kórusban innen is, onnan is.
Utassy ifjúkorától ösztönösen érezte, később pedig emelt fővel hirdette Federico Garcia Lorca igazságát: a költészet nem egyéb, mint energiaátvitel. Az emberi szó megrajzolja a madarat a papíron; csőrén, fején, begyén, szárnyán, lábán át a farkáig, és ha jól végezte dolgát, az életre kel, megrázza magát és felszáll a magasba. Ehhez a recepthez tartotta magát egy életen keresztül. Olyan verseket írj – kötötte a lelkemre, hol mosolyogva, hol az asztalra csapva –, hogy úgy csurogjon belőlük az élet, akár a lucsok a felmosórongyból. Magam versszerkesztőként nap mint nap szembesülök vele, hogy a kortárs líra java része ezzel a hagyománnyal is szakított immár, hiszen legújabb eszményévé – általam föl nem fogható módon – egy a hajdani kémia- és fizikaórákról ismerős fogalom vált, amit a természettudomány ősidők óta az energiaminimumra törekvés törvényének nevez. A patinásnál is körmönfontabb lírai kifejezőeszközök egyik napról a másikra a költészet lomtárába száműzettek, elvégre egy valamire való „szöveg” legyen szigorúan pátoszmentes. Ám még kívánatosabb, ha az emelkedettség látszatát is igyekszik elkerülni, sőt, minél inkább apellál a hétköznapi nyelvhasználatra, annál haladóbb, ugyanakkor hatalmában áll olykor kimondottan bugyutának is mutatkoznia, elvégre az is tartalmazhat annyi, nem kevésbé izgalmas konnotációt, akár egy tucatnyi, a konkrétumot, a valóságot elködösítő, avétos metafora.
„Ilyet a szomszédasszonyom is ír, ha jól nyakon vágom…” – hajtogatta tehetetlen dühében idősebb, az irodalmi díjak sokaságával kitüntetett költő barátom, akinek persze eszébe sem jutott kezet emelni bárkire is. Aztán lassan kiderült, hogy azoknak, akik soha nem látott létszámban dörömbölnek a kapuk alatt, a felpiszkált fantáziájukon kívül, gyakorlatilag szinte minden elemi eszközük hiányzik. Nemhogy az egyetlen szilárd viszonyítási pont a talpuk alól, de még említésre méltó élményeik se léteznek, ennek megfelelően gátlásaik sem, mert az elmúlt harminc évben – bármilyen hihetetlen is – nem történt velük semmi igazán érdemleges (amiért egyébként talán őket terheli a legcsekélyebb felelősség).
„Ha az ember úgy lesz író, hogy eldönti, anélkül, hogy élményei lennének, amelyeket feltétlenül meg kell írni, akkor ki kell várni, amíg összejön. Az ember addig is ír, de jobb, ha tisztában van vele, hogy az semmi, az ujjgyakorlat.” A cáfolhatatlan gondolat azonban hiába származik a nemzedékek egész sorát pallérozó nagyszerű tanártól és írótól, Spiró Györgytől, mert amikor mindezeket a tapasztalat, a nagyobb rutin oldaláról bárki – tényleg óvatosan, már-már virágnyelven – megpróbálja szóvá tenni, a sértődöttségükben is eklektikus replikák valahogy mindig a záhonyi resti klotyóját idézik.
„Mi még normálisak voltunk” – állítja Spiró, aki magától értetődően nem a Petőfik, József Attilák és Weöres Sándorok méltó utódairól beszél, hanem valami egészen másról. Arról, hogy „Sok évtized kellett hozzá, hogy az elődök áldásos tevékenységét semmibe vevő, agresszíven tudatlan, a nemzedékükbe nem tartozókat válogatás nélkül kinyíró bunkóság váljék általánossá.”
Németh Péter Mikola
„Hol a költészet mostanában?”
Ez a kérdésfeltevésed kedves kor- és költőtársam jelenkori bajvívásainkban, a fényben és az elmúlásban, Suhai Pál, legalább olyan súlyos, mintha valaki fogyó életünk növekvő lázában Szent Pállal azt kérdezné: „Halál, hol a te fullánkod?” Hogy ehhez képest, az elmúlás szorításában, hol a mi költészetünk, s a költészet maga? Megállapítani ebben a koronavírusos-háborús, félelmes „szent káoszban”, amiben élni kényszerülünk, szinte képtelenség! Ellenben az bizonyos, hogy az „evangéliumi szegénységben” közénk született Istenember bölcsőjénél a Pásztorok között csurom-fehérben, az akol melegében ott térdepelt, lélek(g)zett és imádkozott a Poéta is. Így nem véletlenül a költészet „karátszáma” azóta is a szegénység. Abból emberfia még soha meg nem gazdagodott. Ezt mi, végzetesen a 20. század gyermekei mindahányan megtapasztalhattuk, akik a múlt század hajlékában „betűs álmodozókként” írásra adtuk a fejünket. És meg kell vallani, hogy épp a költészet és a szegénység egybeesése mentett meg minket erkölcseinkben, mert „a költészet lemondás a teljesség kedvéért”. Aszkézis valójában! De hát miféle pesszimizmus ez, kérdezheti bárki is? Az evangéliumi aszkézis azonban csakis versírás közben tapasztalható meg, és csakis ihletett állapotban, valójában az az emocionális lélektani folyamat, ami még véletlenül se jelent borúlátást, lemondást és kívülállást. Pont az ellenkezőjét jelenti: mert az önmegtartóztatásunk, alázatunk lemondást követel, vágyaink visszafogottsága a szeretet útjában álló akadályokat hárítja el. Istenhez, a felebaráthoz, a szeretethez és az alkotómunkához nyit zöld utat az aszkézis: a kényelemszeretet nyomasztó vonzásában az önzés, az el-és bezárkózás a halhatatlan léleknek ad szabadságot.
Amikor pedig a „gond és gondolat” ihletetten versesformát keres és talál, az valahogy a tudatunk mélyén, legbelül kell, hogy eldőljön. Így tehát engedelmeddel Pali, a magam részéről, most nem foglalkoznék avval, hogy a kötött, avagy a kötetlen formák fogják-e meghatározni líránk távlatos eljövendőjét. Valószínű, hogy mindkettő! (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a „másfajta modernség” és az aktualitás szoros kapcsolatban állnak ugyan egymással, mégis ellentétben, s azért se foglalkoznék most vele, mert az gondolatban nagyon messzire vinne. ) Sokkal lényegesebbnek érzékelem ellenben azt a kérdést, már csak az egykori filozófia-tanári végzettségem okán is, hogy vajon a költészet és a filozófia milyen kapcsolatban volt, van, illetve lesz egymással? Petőfi költészete és bölcselete tökéletes gondolati szimbiózisban él egymással. Ugyanakkor „Korunk rendkívül hajlamos arra, – írja Pilinszky János Egy lírikus Naplójában (1) c. kisesszéjében – hogy a gondolkodást filozófusok valamiféle mesterségbeli előjogának tekintse. Holott a filozófia annyiban különbözik csupán az „egyetemes emberi gondolkodástól”, hogy tételeit bizonyítani kívánja, gondolatait a tények síkján törekszik maradéktalan szabatossággal rögzíteni.” Ezzel szemben, vagy ezzel párhuzamosan, meglátásom szerint a poézis jóval engedékenyebb, így hát szabadabb. Hogy miért is? Minden bizonnyal azért, mert amíg a bölcselő bizonyosságokat, tudományos magyarázatokat keres, a lét és nemlét összefüggéseire, de minden áron, miközben az örökélet lehetőségeit kutatja, addig a „poéta sacer”, aki korunkban szent és átkozott egyszerre, saját magát se kímélve a világ abszurditását vállalva a „valóság élén táncol”, időnként vérét költve, életveszélyesen összevissza kaszabolja magát. Így hát a költészet, végső soron meghalni is segít, azt hiszem.
A Költők azok, akik homo ludensként Ég és Föld között közlekednek, repülnek is olykor, miként Jákob lajtorjáján Isten angyalai, imádságosan keresve a végső igazságot. Kozmikus magányosságukban, a lét örök tragikumának tudatával, halandóságuk drámaiságával, a poézis szépségével és játékosságával, transzcendens derűvel Egy Egész Élet árán keresik az élet értelmét, hogy aztán megfejthessék Az ember tragédiája legfontosabb madáchi kérdéseinek egyikét: „Aztán mi végre az egész teremtés?”
Kedves Barátom, Pál, terjedelmi okok miatt, itt, ennél a kérdésnél folytatom majd legközelebb, minekutána jelezted, hogy a következő Levélfád Madách Imréről, a lírikusról kérdez majd.
Transzcendens derűvel
köszöntelek: mikola
Kelt Vámosmikolában, a Magyar Kultúra Napján, 2023. 01. 22-én.
2023. január 26.
Kedves Mikola! Miket tudsz! – hogy a költő, a „poeta sacer” „szent és átkozott” egy személyben. Ezt annak idején Giorgio Agamben könyvében, A profán dicséretében (Typotex K., 2008) olvastam. És azt is, amire Te a „szegénység” szavával utalsz, s amelyről (veled egyébként egyetértésben) Agamben még a következőket állítja: „A géniusz […] nem ismer nagy embereket. Az ő szemében csak egyformán kicsi emberek vannak. Ám ezek között akadnak néhányan, akik kellőképpen mentesek az öntudattól, és képesek hagyni, hogy a géniusz átjárja és megrázkódtassa őket, míg darabjaikra nem hullanak. Mások, a kevésbé szerencsés komolyabbak, nem hajlandók a személytelen megszemélyesítőjévé válni, és képtelenek ajkukat a sajátjuktól idegen hang rendelkezésére bocsátani.” Stb., stb. – ha érdekel, a többit majd hozzáolvasod. Köszönettel, barátsággal: Pali
2023. január 26.
Palikám, egy életen át a „szent és profán”, a „profán és szent” egymást feltételező, egymásnak ellentmondó, mégis egymásba ömlő, egymást megsemmisítő változásai lényegéről kiséreltem meg értekezni az általam képviselt avantgárd Kortársművészeti Társulásban, az Ekszpanzióban, kis- és nagyobb esszéimben is. Miközben mit sem tudtam még Giorgio Agambenről, s arról a filozófiai kitételéről, hogy „[a] profán az fertőző.” Szerinte „[e]gyetlen érintés elég ahhoz, hogy megtörje a varázst, és visszahelyezze a használatba azt, amit a szent elkülönített és kővé dermesztett.” A „poéta sacer” fogalmának lényegi kifejtésével először Hamvas Bélánál szembesültem, zöldfülű egyetemista koromban. Aztán a későbbiekben kellett rádöbbennem arra, hogy jómagam is valahogy, valamiképp azonos élethelyzetben, kalitkában vergődök, amiből csak úgy menekülhetek, ha a költészetemet még véletlenül se tekintem érvényesülésem, az egzisztenciám tárgyának, hanem sokkal inkább az üdvözülésemének. Ez hát a valóság.
Ölellek: mikola
Nyilasy Balázs
2023. február.1.
Kedves Pali! Jobb későn, mint még később… Küldöm ezt a kurta nem is tudom micsodát… Ha tudod, használd, ha nem, tedd félre…
Baráti üdvözlettel: Ny. B.
Kedves Balázs! Örülök, hogy megszólaltál – s bizony nem is csalódtam mondanivalódban. Eddig többnyire a recepció divatos vagy divatosnak vélt újhullámaiban láttam hosszútávúszó fejed fel-felbukkanni, s most magáról a kortárs költészetről szólván szálltál vízbe. Nem tanácsos minden, amit szabad. Ezt olvasom ki soraidból, s jólesik, hogy annyi jövőre vonatkozó ismeretelméleti kétely ellenére is vetted a bátorságot (bár nem kell neked azt venni, van magadtól is), vetted, hogy értékalapon következtetést fogalmazz meg és egy sokat tapasztalt irodalmár, költő és irodalomtörténész szerénységével tanácsot is adj. A magam nevében (!) mindenesetre köszönöm. „Töredékeid” pedig úgy egész, ahogy egy jólsikerült esszé egész csak lehet. Köszönve, köszöntve és barátsággal: Pali
Gondolattöredékek költészeti dolgokról
Hol a költészet mostanában? Az átfogó, nagy kérdésre ezúttal ne várjanak tőlem választ. Kevesebbel elégszem meg: néhány szubjektív gondolatot fogalmaznék meg, a magam problémaérzékenységét jelző pár kérdéssel, felvetéssel élnék. E felvetések a korszerűség kérdésköreiben fogantak, és nem kevés bizonytalansággal, szorongással átitatottak. Hiszen az én problématudatosságom, meglehet, ízig-vérig anakronisztikus: berzenkedem a hevülettilalmas létérzékeléstől, és relativizálnám a kétely mindenható hermeneutikáját. Úgy is mondhatjuk, hogy a kikezdhetetlen tekintélyek által igazolt, korszerű nyugat-európai standard helyett divatjamúlt tendenciákat szeretnék viszontlátni a mi költészetünkben. Szeretném, ha a magyar poézis kicsike távolságot tartana az elidegenedett, elszigetelt létérzékeléssel, az izolációs valóságtudattal és a személytelenség attitűdjeivel szemben, s a Nagy Elbeszélések bunkósbotját nem lehetne minden emberi támaszkereséssel szemben alkalmazni! Petőfi-évfordulón vagyunk, s a nagy előddel szembenézve a meleg, egyszerű emberség és a közösségi nagycsoporthoz tartozás hány és hány példájával szembesülünk! És nekünk vajon végleg el kell felejtenünk a szó társadalmi lelkét, s a magánakvaló izoláció jegyében ki kell zárnunk a költészet édenkertjéből mindennemű közemberi morált, szeretetet, melegséget?
A tartalmas válságtudat létjogát – máskor részletesebben is írtam erről – eszembe sem jut korlátozni, megtagadni. De a végletes elszigeteltség, a dogmává avatott személytelenség doktrínája, az emberi, társadalmi gondoktól elfordulás, a kiengesztelő érzelmek teljes száműzése, kiiktatása előbb-utóbb fullasztó ürességbe is torkollhat. A paranoia hermeneutikája összezsugoríthatja a bejárható távlatokat, a dinamizmus helyébe statikusságot telepíthet, a hiteles, egyedi elevenségből megjelenítési rutint formálhat. A hevület s a szenvedély alkalmatlanná nyilvánítása a költészetben a visszafogottság-alakzatok monoton uralmához vezethet, a kreatív lüktetést, a nyelv boldogító, alkotó szabadságát visszaidéző rímeket, a lüktető metrumokat, dinamikát hordozó, erőteljes alakzatokat visszaszorítva, ellehetetlenítve.
Lehet, hogy a kétely hermeneutikáját készségesen elfogadó poézis szükségképpen válik idegenné, fullasztóvá, szürkévé, monotonná? S hogy mégis inkább a divatjamúlttal érdemes próbálkoznunk? A majdani igazoló esélyben bízva jobb volna visszafordulnunk a múlthoz és a magyar költészet mindenkori nyitottságától, érzelmi gazdagságától vennünk anakronisztikus példákat? Hiszen igaz, ami igaz, a mi költészetünk számára a reménytelenség sohasem program, mindig csak probléma volt. Vörösmarty Mihály, Arany János, Petőfi Sándor, József Attila, Radnóti Miklós, Dsida Jenő, Pilinszky János és társaik nem statikus izolációról, hanem próbálkozó emberségről és tanúságtételről adtak példát. A költészet szenvedélyes-szenvedőleges lényegét nem tagadták, a poétikai eszköztárat nem szűkítették, hanem folytonosan gazdagították, s – horribile dictu – a szeretetben, morálteljesítésben, humorban rejlő engesztelő lehetőségeket sem utasították el.
Lehet, hogy érdemes Renan valamikori felvetését komolyan vennünk? A jelen által kijelölt anakronizmus-címkét a múlthoz fordulva és a jövőre apellálva felvállalnunk, szelíd lélekkel fogadva el a nagy francia gondolkodó bölcsességét: „Aki arra törekszik, hogy a jövő igazat adjon neki, annak olykor bele kell nyugodnia, hogy divatjamúlt.”?
Papp Endre
2023. január 9.
Kedves Pál! Küldöm a válaszom: ez jutott eszembe!
BUÉK!
Endre
2023. január 9.
Kedves Endre! Ez nagyon kikívánkozott belőled! „Minden relatív!” Igen? „Ha minden szabad, semmi sem igaz!” Te pedig, bűnös lélek (!), az igazságot keresed a Horváth János-i „irodalmi tudatra”, „az irodalmi műveltség formáiban a lelki-erkölcsi közösség” normáira hivatkozó Elysiumoddal. „Felhőbe” lőtt fogalmaiddal föl is derítettél. Annak idején diákjaim dolgozataiból hasonlókat magam is szedegettem össze (utóiratba teszem néhány kifejlett példányát). Neked köszönet, barátsággal: Pali
Ui.: „Odüsszeusz hajótörésben szenvedett.” „Balassi korában még elérhetetlenek voltak a nők.” „Iván Iljics megbetegedett és kihívta Ragin doktort.” „Ez a vers egy részre osztható.” Nem sok, de ezekből talán ennyi is elég ahhoz, hogy lásd: micsodás gyűjteménnyel rendelkezem magam is.
Facebook és Elysium
Hol a költészet mostanában? – kérdezi Suhai Pál. Ahol a boldogság is: barátságos meleg szobában, mondatja az elemi nyelvi reflex a Petőfi-bicentenárium évében. A kötelező rutin után forduljunk a jelen felé! Innen szemlélve, mégis, mindenekelőtt a Facebookon (ezt látom), meg, feltételezem, a Tik-tokon, a Twitteren és az Instán (ezt nem látom). A közösségi média pármásodperces vizuális eseményévé vált: van is, meg nincs is. Képként létezik, a pillanatnyi benyomás konstatálja a létét, de jobbára olvasatlanul pörgetődik tovább: a szem után a hüvelykujjal kerül ingerületi kapcsolatba, nem a kognitív emberi struktúrákkal. A költő mint önpromóter van itt jelen: fotókat készít a különböző nyomtatványokban megjelent verseiről, s a lapok képeit közzétéve dokumentálja saját létét ismerősei körében. A visszajelzés gyors és megerősítő, jönnek a lájkok, a szmájlik, a párszavas üzik: nagy gratulációk, általános a tetszés. A költő kapcsolatba került közönségével – családtagjaival, barátaival, közelebbi és távolabbi nexusaival. Az elfogadás mechanizmusa mindennél egyszerűbb. Megjelenik valamilyen hagyományos, intézményesített fórumon, például egy folyóiratban, vagy egy netes oldalon – már nem szükséges a nyomtatás sem, bár még mindig van némi presztízse, mert a fizikai létezést demonstrálja –, ezzel kilép az önérdekű cselekvés köréből, közösségi visszajelzést kap arról, hogy értelmesen tevékenykedik. Maga a legitimáció a fontos, nem a tartalom. A poézis méltányolható médiajelenség, mert a múlt emlékezete még mindig közvetíti hagyományát, az iskolában is tanítják. A költészet afféle rekvizitum, a múlt pislákoló jelenléte. Fogalomként van létjoga, nem hatást gyakorló kulturális jelenségként. Ha szűk, szakmai körök kivételével bír még némi tekintéllyel, éppen azért van, mert egy speciális és kifinomult tudást, illetve nyelvi képességet képvisel, amely a jelenben bár haszontalan, de a művészet alternatíváját kínálja az egzisztenciák számára. Az esztétikai tapasztalat az érdekelv dominanciájának árnyékában azért lehet mégis vonzó, mert a hatáskeltés, a tetszés kiváltásának, a népszerűség elnyerésének leghatékonyabb eszköze.
A posztmodern, poszthumán (?) ember önbecsülésének, vagy egyáltalán önelfogadásának szinte nélkülözhetetlen feltétele a közösségi elfogadás – nem utolsó sorban a tetszés kivívása által. Mivel az önmegvalósító individuum elvesztette az egyediségét – és ezzel ontológiai nagyításban valójában a méltóságát is –, tömegméretekben lehet róla beszélni. Lényegileg nem különbözik más személyektől. Mindenki valaki: kicserélhető, pótolható, algoritmusokkal leírható, jól modellezhető és könnyen manipulálható biológiai gépezet. Pontosan a tömegben megtalált hely adja életének relevanciáját. Ő egyenrangú egy a sokból: önmegvalósító individuum, úgy, mint mások. Paradoxon ez, persze. A hierarchia hiánya, s a mellérendelhetőség ideálja homogenizál: azért értékes mindenki, mert a sokaságban egytől-egyig valaki. Ha nem valaki, akkor értelemszerűen senki. A közösségi média hű tükre ennek a létviszonyulásnak. A tömegnek van kitalálva, s a tömegből nem lehet hiányozni, hiszen, ismerjük a mondást: aki nincs jelen az interneten, az nem is létezik. A költő is egy valaki, aki valami tolerálhatót csinál. Feltételezhetően valakik biztosan olvassák, ők is tolerálhatók, mert valami régi mentalitást, egykor az elitművelődést jelentő mintát képviselnek, ami még most is valami a valamik között. A valami is attól valami, hogy gyakorlatilag azonos joggal megjelenő esemény az információáradatban. Rendszerszintű zártság ez: erős az immanenciája, a szisztémia ad létet és identitást. Transzcendenciája maga az offline valóság, az életvilág, amely referenciaként szolgál. Ott még létezik alkotói életmű, szerzői könyv, értékelő kritika.
S hát vannak még a sűrűszövésű hálózatokat, külön kis virtuális univerzumokat építő műkedvelők, akik a régiség kegyes elfogadásával élnek vissza. Hiányosan birtokolják azt a tudást és nyelvi képességet, amely segítségével jogosan építhetnének elismerést a saját valakiságuk köré, de mivel az elfogadók – ők többnyire maguk a műkedvelők – is híjával vannak ennek, nincs akadálya a kölcsönös megelégedettségnek. Végső soron igazuk van: a sokaság legitimál – ha az esztétikai értéket nem is határozhatja meg. De ha nem a tömeges tetszés, akkor mi? A hagyományban felhalmozódott, analizált, rendszerezett esztétikai ismeret? A szépség tudománya? A kiemelkedő személyiségek, a zsenik – vannak-e még egyáltalán? – ízlése? Ők talán függetlenek a tömegmédia uralmától? Miért nem érvényes gyakorlat, ha tíz dilettáns helyeslése mégsem írja felül két esztéta vélekedését? Esetleg felülírja? Mi igazolja a hasznosságon kívül még a tudomány létezésének jogosságát? Az igazság megtalálása? Az nem történelem-, nyelv- és kultúrafüggő? A logocentrikus gondolkodás és értéktulajdonítás fenntartható?
A humán viszonylatok mediatizáltságának tudatosítása nélkül immár felesleges az irodalomról (is) beszélgetést folytatni. Ezért a digitális világ szokását követve leírok ide egy fogalomfelhőt azokból a szavakból és szintagmákból, amelyekkel szerintem jelölhető, mondjuk, az elmúlt negyedszázad magyar költészete. Éppen a rendezetlenségük, a szabad variálhatóságuk a lényegük: minden kifejezés társítható bármelyikkel, nem állítok közöttük fontossági sorrendet, akinek ellenszenves vagy ósdi valamelyik, hát gondolja úgy, megteheti, ő is egy valaki – de legyen türelmes a neki nem tetsző valamik iránt! Lássuk hát!
Közvetlen személyesség, cselekvő történelmi jelenlét, hagyományőrzés, mesterségbeli tudás, létösszegzés, remitologizáció, a nyelvi valóságvonatkozás őrzése, eszményiség, kor- és létanalízis, történelmi és etikai érzékenység, elégikusság, jelentéssűrítés, tragikum, érzékletes közvetlenség, metaforikus látomásosság, létfilozófiai számvetés, organikusság, új klasszicizáció, alakváltó próteuszi jelleg, elvont tárgyilagosság, szemléletes vallomás, avantgárd formabontás, depoetizáció, repoetizáció, groteszk irónia, nyelvi reflexió, jelentésszóródás, nyelvi regiszterek keveredése, ontológiai szkepszis, alulstilizáltság, fragmentizálás, az egységes nézőpont hiánya, élőbeszéd, köznapiság, nyelvi minimalizmus, travesztia, nyelvi megelőzöttség, polifónia, a kulturális emlékezet újraírása, palimpszesztusok, palinódia, szerepnélküliség, alulstilizálás, profanizálás, ironikus imitáció, többértelmű nyelvjáték, nyelvroncsolás, jelentésnélküliség, intertextualitás, variációs ismétlések, szürreális asszociációk, műnem- és műfajkeveredés, popularizáció, paródia, pastiche, hibriditás, világvesztés, szétírás, decentralizált személyiség.
Szerintem ez mind a magyar költészet! Nincs merev linearitás, nincs fejlődés – alakulás és változás van. Ez a szabadság érzetét kelti – ez jó! Nincs szellemi és etikai vertikum az irodalmi közvélekedésben, csak mímelik – ez nem jó! Egy versnek természetesen nem kell feltétlenül visszavezethetőnek lennie egy filozofikus tételre, s nem szükséges az sem, hogy explicit módon erkölcsi értékek mellett kardoskodjon, s magától értetődően ne legyen didaktikus! Az esztétikai hatás elérését ambicionáló szövegalkotás a legszabadabb beszédlehetőség. Ám, hogy hatást váltson ki, ahhoz valamiféle közös tudásra, érdeklődésre, sorsbeli összetartozásra, közösen birtokolt kulturális mintákra, értékszemléletre, érzelmi rezonanciára van szüksége az olvasóval. Azt hiszem, az irodalmi modernség abban a tekintetben valóban lezárult, hogy nem a művészi szöveg bonyolult struktúrája hordozza eredendően és kizárólag a jelentést, s azt abból mint partitúrából kell kiolvasni. A premodern zsenikultusz sem hozható már vissza. A befogadás aktusa végérvényesen egyenrangúvá vált a szerző-mű-olvasó hármasságában. Sőt, az egyetlen biztos ponttá lett! (Hacsak nem tekint magára úgy valaki, mint önmagtától folyton elkülönböződő pszeudoidentitásra. De ki az az én, aki álságos önmagában felismeri saját illékonyságát…? Éljen a regresszív logika!) Nem szükséges feltétlenül szerző: a népköltészet is kollektív szerzemény, s a mesterséges intelligencia is képes már szépirodalmat létrehozni – hozott anyagból, igaz, de hát ezt demonstrálta a posztmodern szövegalkotás is… A szövegkeveredések, a folytonos újraírások elbizonytalanították az önálló, lezárt szöveg és mű fogalmát is. Egy akár csak alkalmilag körülhatárolt és értelmezett szöveg „életrekeltéséhez” azonban nélkülözhetetlen a befogadó személye. Aki megért, az csak az ember lehet. S hát minden azon múlik, mit akar megérteni, illetve meg akar-e érteni. (Félreértés ne essék: aki a jelentések megszilárdíthatatlanságában hisz, az is jelentést tulajdonít! Aki eltüntette az embert a világról való eszmélkedés középpontjából, az csak egy önfelszámoló egzisztencialista.)
Mit akar látni például a magyar költészetben? Szörnyülködni akar a megosztottságon, az elfogultságokon, a kölcsönös és teljes ignoráláson a különböző érdekcsoportok között? Az egységes magyar kultúra eszményének nevében sajnálkozik a szétszakítottság valósága fölött, vagy ellenkezőleg, az elittudat felkent papjait, esetleg a pénzforrások körül tüsténkedő, újra megjelenő „udvari” tollnokokat méltányolja? A mesterségbeli tudás megnyilatkozásait keresi vagy a popularitás szórakoztató mutatványaira kíváncsi? Megrendülni akar vagy röhögni? Poétikailag a fúzió vagy az izoláció szimpatikusabb-e számára? A műfaj-, illetve művészetkeveredés iránt vonzódik, esetleg a tiszta formaisághoz térne vissza? Vágyik-e a művészi tekintélyre, a szilárd mértékre, avagy a pokolba kívánja az autoritás minden fajtáját? Ez utóbbi esetben, attól tartok, alkalmatlan az esztétikai élmény felismerésére. Elvileg nem létezhet olyan esztétikai felfogás, amely kizárja az értékbeli megkülönböztetés lehetőségét. Ha minden egyenrangú, akkor semminek sincs esztétikuma, illetve mindennek van, tehát értelmezhetetlen maga a szépség mibenlétének magyarázatára irányuló akarat is. Nyilván, ha minden relatív, akkor nincs abszolút igazság sem, csak igazságok vannak, s nincs etika sem, ahogyan metafizika sem.
Jómagam is hasonlóan gondolom, mint az egyik legnagyobb magyar irodalomtörténész, Horváth János: az irodalmi tudat a legfontosabb! A befogadás indítéka sokféle lehet: a tudományos-szakmai önreprezentációtól, az ismeretterjesztésen, a nevelésen, az egzisztenciális önformáláson, az ideológia-hatalmi manipuláción át a mentális terápiáig, a szórakozási szándékig annyiféle viszonyulást megenged. Nem határtalanul bár, de a jelentések megválaszthatók, s ezek elvonatkoztatása a magyar irodalmi tudat. A Horváth János-i definíció szerint: lelki-erkölcsi közösség az irodalmi műveltség formáiban. Ez bizony egy a humanitáshoz ragaszkodó, konzervatív állásfoglalás. A költészetnek ez az Elysiuma, itt van otthon – meg a dehumanizáló Facebookon…
Petőcz András
2023. január 15.
Kedves Pali, ezt tudtam összehozni.
üdv.
pa.
2023. január 15.
Kedves András! Köszönöm válaszodat. A Petőfire való utalással mondom: persze hogy lehet mindenhol költészet – ahogy boldogság is. Üdv: Pali
Költészet – mindenhol
A kérdés, hogy hol a költészet, értelmezhetetlen. Nem mondom, hogy értelmetlen, mert tekintettel vagyok a kérdezőre, nem akarom megbántani, nem szeretnék udvariatlan lenni. A válaszom mégis az, hogy a kérdés értelmezhetetlen, ne tegyünk fel ilyen kérdéseket, ha lehetséges.
Költészet mindig van, volt és lesz.
A költészet ugyanis mindenütt jelen van. Ahol élet van, ahol vagyunk, ahol létezünk, ahol létezik emberi tudat, beszéd, nyelv, mozdulat, ahol gesztusok vannak, ahol akarat van, cselekvés, ahol célok vannak, ahol bármi olyasmi van, ami emlékeztet valamiféle értelmes életformára.
A költészet – elemi ösztön.
Indulat és gesztus – ez a költészet.
Mindenkiben van indulat. És mindannyian gesztusokkal fejezzük ki magunkat.
Amikor kifejezzük magunkat, amikor megmutatjuk az indulatainkat, akkor már költészet születik.
A költészet a kreatív emberi cselekvés maga.
Ennek a cselekvésnek sokezer, sokmillió formája van. Vonalírás, képírás, akció, hang – ezek mind-mind kifejezik azt, ami bennünk van.
Minden pillanatban költészet vagyunk.
Ebben hiszek.
Pósa Zoltán
2023. január 15.
Kedves Pali! Elkészültem, küldöm, csatolom.
Pósa Zoli
2023. január 16.
Kedves Zolikám! „Virágozzék minden virág.” Magam ezt a táguló világegyetem gondolatával szoktam megtoldani: van ott hely mindenkinek. Örülök, hogy okfejtésed az értékekbe vetett szilárd hit (és nem valamiféle divatos relativizmus) alapján áll, miközben mindvégig fenntartod a vélemény más nézetek lehetőségére nyitott föltevését. „SZERINTEM.” S hogy bízol a jó irodalom olvasóteremtő erejében. Nagyjából ennyi – azt hiszem, nem volt nehéz megegyeznünk. Köszönettel és barátsággal: Pali
Virágozzék minden virág
Remek a kérdésed: HOL A KÖLTÉSZET MOSTANÁBAN? S úgy tartom helyesnek, hogy minden válaszrészt a SZERINTEM szóval kezdjem, mert egyikőnk sem birtokolja azt, ami nincs: a költészet jelene, jövője számára egyedülien üdvözítő megoldást. Az önmagában nem gond, sőt. még kívánatos is, ha akár irodalom-, vagy zeneesztéták, akár művészetfilozófusok elmélkednek az irodalom, a költészet és a többi múzsa gyermekének posszibilis és reális kiteljesedési lehetőségeiről. A baj ott kezdődött, amikor először a marxista-lukácsista, majd a posztmodern esztétika vízfejei kizárólagos módon jelölték ki a művész számára az egyedüilen üdvözítőnek vélt megoldást, s ott végződik, ha a művész teljesíti is a parancsot. Ismerjük azt a kategorikus imperatívuszt, amely olykor a szocialista realizmus egyoldalúan társadalmi apológiává korlátozott tartalomcentrizmusát, máskor pedig a formai kísérletezést, a nyelvi és a szerkezeti innovációt fetisizálja. Mi több: kijelenti, hogy az egyik, vagy a másik irányzat minden korábbi irodalmi megoldást érvénytelenít. (Ugye, a múltat végképp eltörölni).
Nos, szerencsére SZERINTEM az irodalom a nyakatekert, művészetidegen esztétizálás, vagy a kultivált kontárság kizárólagosságának dacára él és virul. Időszerű, hogy bizonyítékként először a költők költője, Petőfi Sándor életművéről elmélkedjek. A kettőszáz éve született géniusz a népi-nemzeti költészet túlszárnyalhatatlan ikonjaként teremtett egyetemes és a legegyszerűbb lelkeket is megérintő költészetet. Élete és életműve százszázalékos egységet alkotva tartalmaz halhatatlan költeményeket, a közbeszéd részévé vált strófákat, sorokat. A népdalok kristálytiszta áttetszőségével vall az ember kozmoszi magányáról a Vadonban című zsenge egyszerre magyaros és időmértékes soraiban, (Éj leng alá a mély vadonra, /S az út majd jobb-, majd balra tér;/ Lépteim bolyongva tévedeznek – /Ki lesz előttem hű vezér?) Minden verse most is revelációs erejű. Előre látja a jövő démonjait, hiszen még a szentséges szabadság harmóniájáról, nem az anarchisztikus mindent szabad zűrzavar apológiájáról dalol. Megisteníti a halhatatlan szerelmet a Szeptember végén mívesen lüktető soraiban, megjövendöli saját hősi halálát az Egy gondolat bánt engemet vers nemesen egyszerű pátoszával. Kiteljesíti a nemzeti lírát és az epikát lírában, a János vitéz mesébe plántált keresztény transzcendenciájában, az Apostol váteszien világjobbító üzenetében, A helység kalapácsának frenetikusan jóízű humorában. Ezek mind-mind jelzik, hogy Petőfi nem csak egyetemes rangon magyar költő, hanem az életre kelt, nemzeti gyökerű költészet maga. Eközben az idegenszívű, másodvérű, nyugatmajmoló almanachlíra mára tökéletesen elfeledett epigonjai valamiféle fentebb stíl jegyében próbálták kiutasítani az irodalomból. (Ugye, milyen ismerős az eljárás?) S hogy az igazi nagyok mennyire nem kizárólagosak, jelzi, hogy Petőfi teljes irodalmi elfogadtatását a bonyolultan romantikus nyelvi formációkat teremtő másik nemzeti költőnagyság, Vörösmarty Mihály tetőzi be, ifjú költőtársának átütő eredetiségét felismerve.
Nos, rátérve kérdéscsoportod második felére: szabad-e kizárólagos filosz nagyképűséggel eldönteni, hogy a tizenkilencedik századi nagy szabadságharcos triumvirátus, Petőfi, Arany, Tompa, vagy a huszadik századi nyugatosok: Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Juhász Gyula költői modellje, alapmagatartása jelöli-e ki a kései utódok számára az egyedülien követhető utat, amely minden korábbi és későbbi művet és magatartást érvénytelenít? S még nem beszéltünk az avantgárd hazai térhódításáról, melynek magyarországi képviselői jó példák arra, hogy egy alkotónak nem muszáj dogmatikusan beöltözni egy ilyen, vagy amolyan magatartásba. Kassák Lajos a magyar költészet nagy formaújítója írta meg az Egy ember élete címmel a világ egyik legklasszikusabb, szabályosan önéletrajzi regényét, ahogy ugyanez elmondható Papp Tiborról, a Párizsi Magyar Műhely nemrég elhunyt hazai gigászáról, kinek palettájára fölfér az Innen el című realista regénytől a versgenerátorig bármilyen klasszikus, vagy rendhagyó szemlélet és metódus.
A közelmúltra-jelenre rátérve, nekünk, jelenlegi hetvenötéveseknek, kiknek egyetemi évei a későhatvanas, korahetvenes évekre estek, négy nagy költő ikonja volt és létezik ma is. SZERINTEM a nagy ikonok a következők: Névsorba szedve: A kozmikus világnézeti, nyelvi, szerkezeti szintézisteremtő Juhász Ferenc, a sámáni erejű, a magyar valóságot és a magyar mese és mondavilágot mitikussá egyesítő Nagy László, az enigmatikus, titokzatos, illetve pályájának második szakaszában aforisztikusan egyetemes katolikus, biblikus keresztény lírikus, Pilinszky János, s a panteista szintézisteremtő metrum-mágus, Weöres Sándor? Na, most melyikőjük a magyar költészet, Janustól, Balassin át az egyetemes József Attiláig terjedő tradícióinak igazi letéteményese? S ki is közülük a jövő számára kívánatos modell? Ha tágítunk a palettán: miért ne becsülhetném etalonnak a nyelv és a forma határtalan mobilitásának jegyében alkotó Tandori Dezsőt és a letisztultan népdalosan egyetemes Kányádi Sándort, vagy a prózában, esszében, lírában nagyléptékű szintézisteremtőt, Illyés Gyulát. Kortársaink közül is, a Hetek és a Kilencek emblematikus alakjai, elvben mind új-népiek? Mégis mennyi szín és árnyalat jellemzi őket, eldönthetetlen, hogy innovatívnak, vagy tradicionálisnak számítanak inkább. Mezey Katalin fegyelmezett lírai és költőien prózai realizmusa a vezető etalon? Az Arcunk az ég című abszolút költői gyűjteményes kötet írója, Serfőző Simon? Vagy az új-sámánian valóság és tragédialátó Ágh István? A tradicionális lírában és a formamegújító prózában jeleskedő Oláh János? Kovács István, a tündökletesen tündéri költő és tudós esszé-prózaíró? A két Petőfi örökhordozó, a kemény szavú Utassy, s a bűvösen muzsikáló Kiss Bence? Kilépve a Hetek, Kilencek körből: A tradicionalista ős-mágus Kiss Anna? A két balladás énekmondó, Tamás Menyhért és Iancu Laura? Az abszurd próza és versköltő Hernádi Gyula? A minden porcikájában drámai és lírai költő Vári Fábián László? A csöndesen meditatív Füzesi Magda? A magyar hitet és a kereszténységet lírikusként, drámaíróként szintézisbe szövő Lezsák Sándor? Az áradó mondatgigászokat szülő Döbrentei Kornél? Az imaginárius versregényíró Tóth Erzsébet? S a középnemzedékről szólva: ki az igazi Kelemen Erzsébet? A formabontó képversek, vagy a konzervatív regények, istenes versek írója? Továbbá L.Simon László inkább avantgárd költő, vagy konzervatív esszéíró? Vajon kicsoda inkább Oláh András, az abszolút alanyi költő, vagy a Partium spiritus rectora? S kicsoda Petőcz András? Az, aki 1982-ben a VERSZIÓK című avantgárd antológiában debütált, vagy a mostani, a szelíd, macskaversek és a realista Idegen trilógia meditatív írója? És sorolhatnám tovább…
Igen. SZERINTEM minden jeles alkotó egyszerre lehet mesterünk, etalonunk, sőt, olykor akár tiltótáblánk is. Mindez lehet! Csak annak nem szabad hinni, aki kijelenti, hogy „mostantól kezdve a klasszikus költészet kora lejárt”. Holnaptól kezdve az avantgárdnak befellegzett. Vagy az ellenkezőjét bizonygatja: csak a hagyományos versformákhoz való visszatérés az üdvözítő, a többi mit sem ér. Valójában: semmi sem érvényteleníthető. A debreceni egyetemi mestereinktől a Barta Iskolában megtanultuk: a művészetben nincs egyenes vonalú fejlődés, mint a tudományban. Amint valami befejeződött, nyomban újra is kezdődik. Magyarán: virágozzék minden virág ezentúl is. Csurka István írta remek novellájában: Az ember ilyen is, meg olyan is (Antropológia). Nos, a költő is, olykor ilyen, máskor meg olyan. Ha szabad magamról is szólanom: jómagam is, olykor reálban, máskor szürreálban dalolok íróként is, keresztény hit, hitvesi hűség, családszeretet, hazaszeretet szólamaiban költőként is. Nincsenek hát irányjelzők és tiltótáblák. A Művészetben csak egyéni utak voltak és vannak most is.
Itt akár be is fejezhetném, de nem akarom elkerülni a kérdésnek azt a szegmensét sem, mely arra irányul burkoltan: ki is olvas bennünket ma? Kikerülhetném a dilemmát azzal, hogy amióta a világ világ, a poéta arra panaszkodik, hogy a poézis és az igazi érték nem kell az olvasónak. Az is bolond, ki poétává lesz Magyarországon, üzeni A méla Tempefőivel Csokonai Vitéz Mihály. Tény, hogy a globalizáció keresztényellenessége, nemzetellenessége és a face-antiintellektualizmus minden korábbinál veszélyesebbnek tűnik. Mégis csak azt üzenem: amíg létezik hiteles költészet, lesznek hűséges olvasóink is, akiket nem hagyhatunk cserben semmiféle kultúr-pesszimizmus nevében sem, mert a poézis adottsága nem csak a miénk. Azt kaptuk a Mindenhatótól, nincs jogunk hát sem ignorálni, sem elfecsérelni.
Vadonban
Éj leng alá a mély vadonra,
S az út majd jobb-, majd balra tér;
Lépteim bolyongva tévedeznek –
Ki lesz előttem hű vezér?
A menny ívén ugyan fölöttem
Ragyognak égő csillagok,
De vajh talál-e célra pályám,
Ha lángjaiknak hinni fog?
Az égi fények ezredénél
A lyányszem tündöklőbb vala,
S mégis, ki hittem súgarának,
Haj engem mégis megcsala!
Sajó László
2023. január 9.
Kedves Lacikám! Az utóbbi időben (mióta bezártad prosperáló könyvesboltodat) mintha eltűntünk volna egymás szeme elől. Pedig nem, én legalábbis számontartalak. Mint most is kíváncsiságommal. Örülnék, a Napút Online Levélfa rovatának szerkesztőjeként is örülnék, ha a közelmúlt és a kortárs költészet mibenlétével kapcsolatos gondolataidat a mellékelt felvezető szöveg nyomán megosztanád velünk (az olvasókkal). Válaszod várva, köszönettel és barátsággal: Suhai Pali
2023. február 1.
Kedves Pali, köszönöm megtisztelő felkérésed – ilyen komoly dolgokhoz én nem értek, irkálom a verseket (persze olvasok, kortársakat is), ennyit tudok hozzátenni a kortárs költészet „mibenlété”-hez. És (hogy azért röviden válaszoljak kérdésedre), (kortárs) költészet volt, van, lesz, a költőkben s a remélt olvasókban.
Jó munkát kívánok és majd érdeklődéssel olvasom a válaszokat,
Barátsággal:
Sajó Laci
2023. február 1.
Köszönöm, Lacikám. Persze, ha már válaszoltál, ennyivel nem úszod meg: rövid, de értékes válaszod beveszem az összeállítandó anyagba, (Hogy ne csak olvasóként arasd a babérokat.) Üdv, barátság: Pali
Suhai Pál
„Tűnődve megálltam: Egy sárga levélen ezt írva találtam”
Johann Georg Hamann nyelvfilozófiája interpretálta tudomásom szerint először a „bábeli zűrzavart” (vagyis a soknyelvűséget, a poliglottia és poliszémia jelenségét) az emberek kedvéért alászálló Isten ajándékaként. (Még csak nem is a párbeszéd, hanem egyenesen a beszélgetés lehetőségét értve ezen.) E dialógus alapjain húzta föl aztán a „jó öreg” antropológiájának és ismeretelméletének falait is: a létezésre, az igazságra csak a Másikkal való előzetes megegyezés, tehát a beszéd, a beszélgetés képesíti az embert. Konszenzusfilozófia ez a javából: az Én és a Te komplementer viszonyára épített tanítás (nem egyszerűen az önismereté) – ettől csak időben esik messzire a dialógus filozófiájának 20. századi nagy vonulata (pl., hogy néhány nevet is mondjak: Martin Buber, Emmanuel Lévinas vagy Jacques Derrida képviseletében – de említhetnék magyarokat is). Ha a föntiek szellemében tekintünk a közelmúlt irodalmára, ennek szövegeiben nemcsak a nyelvi játék villódzása lesz látható, hanem (jó esetben) a nyelvhez való viszony etikai összetevője, a lévinasi odafordulás is. És még valami: az élők (és holtak) közösségének változékonysága és változatossága, az (uralkodó) kortendenciák leple alól minduntalan kiütköző diverzitás. Ezt a sokszínűséget egy szükségszerűen teóriákkal (is) dolgozó irodalom tankönyvben érzékeltetni a legnehezebb feladatok egyike lehet – látom, Neked is mennyire küzdened kellett ezen újabb antagonizmus khimérájával.
Lám, milyen fontos a dialógus! Megkockáztatom (és rögtönzöm), hogy a költészetben is. Talán ez is dialogikus. Abból a szempontból biztos, hogy „válasz” reményében írják. Vagyis a befogadóra (a befogadhatóságra!) való tekintettel. Arról nem is beszélve, hogy a kifejezett tudattartalmak is ilyen vagy olyan dialógus folytatásai. (Pl. a hagyománnyal – ilyen vagy olyan hagyománnyal.) Néha (vagy újabban egyre gyakrabban) mindenféle allúziók formájában is. Arról nem is beszélve, hogy ma már (de szerintem mindig is) az Én, az a bizonyos Alany (az „alanyi költő”) mennyire megosztott, diszkontinuus (már a buddhista ismeretelmélet szerint is, de itt van nekünk a mi Berkeley püspökünk, hogy Kantról vagy Freudról már ne is beszéljünk). Az sem lehet, hogy az így előálló perszónák ne álljanak szóba egymással. („Búsulsz-e Pista…”, de említhetném Fernando Pessoa alteregóit vagy akár Weöres Psychéjét is.) Ha innen nézem az egészet, szinte nem is tudom elválasztani e sokszólamú lírai fényűzést az epikus narráció alapvetően dialogikus természetétől. Újabban nagy olvasmányélményem Thomas Bernhard, aki egyenesen mondatszerkezeteinek mélységeibe építi a párbeszédek e fikcióját, nagyon élvezetes, rá olyannyira jellemző öniróniával és paródiával, mint pl. Kioltás című (Kalligram K., 2005) regényében is: „A mai Ausztria halálos ítélet, s az összes osztrák halálraítélt, mondtam Gambettinek, gondoltam most.”) Innen nézve nehéz a lírát az epikától elválasztani. Ott kell megragadni a bikát, ahol a szarva van. Ez pedig (ha próbálom továbbgondolni a dolgot) inkább a szöveg és környezete viszonyában lehet. A textus kontextus-függésének jellegében. A lírai megszólalás fikciójának sajátosságaiban. Az epika és a dráma sokkal inkább rá van utalva egy helyzetre, mint külső kondícióra. A líra lehetőleg minden ilyen külsőséget bekebelez, belsővé tesz. Ilyen értelemben a költészet nem más, mint (kifejezett, manifesztált, külsővé tett) belső beszéd. De hogy monologikus lenne? Talán határhelyzetben igen. Egyébként ez is olyan, mint szép és tragikus emberi létünk: dialogikus.
Hegel Esztétikája első részének harmadik fejezetében, a művészről szóló alpontokban olvasom a következőket (Fölteszem, Te is ismered, de bemásolom, mert bemásolni is élvezet.). Mindenekelőtt az ihlet jellemzéseként: „Az igazi ihlet valamely meghatározott tartalmon lobban lángra, amelyet a képzelet – művészi kifejezése céljából – megragad; az ihlet ennek a tevékeny alakításnak az állapota mind a szubjektív bensőben, mind a műalkotás objektív kivitelezésében, mert mindkét tevékenységhez nélkülözhetetlen.” Már ebből a meghatározásból is kitűnik Hegel alapkoncepciója a műalkotás lényegéről: az igazi műalkotásban a tárgyi és a szubjektív oldalnak maradéktalanul eggyé kell válnia. Szinte paradox, de Hegelre nagyon is jellemző, és telitalálat értékű, hogy az alkotásnak éppen ebben a „tárgyszerűségében” látja a művész (a művészet) eredetiségét. Erről a Modor, stílus és eredetiség című részben a következőket írja: „Az eredetiség ennélfogva a valódi objektivitással azonos, és oly módon egyesíti az ábrázolás szubjektív és tárgyi elemét, hogy a kettő már semmiféle idegen mozzanatot nem tartalmaz. Az egyik vonatkozásban ezért a művész legsajátabb bensősége fejeződik ki általa, másfelől mégis csupán a tárgy természete tárul fel, úgyhogy a művész sajátszerűsége kizárólag a tárgy sajátszerűségeként jelentkezik, és ugyanúgy ebből a tárgyból jön létre, amiképpen a tárgy az alkotó szubjektivitásából.” A művész és a tárgy „sajátszerűsége” tehát összetartozik, ha nem, a műalkotás eredetisége, sőt, maga a művészet szenved csorbát. Ilyenkor jön az „idegen elem”: a szubjektív önkény, az „ötletbörze”, a művészet címén folytatott szélhámosság és különcködés. Erről-ezekről a következőket olvasom: „Az eredetiséget ezért mindenekelőtt el kell határolnunk a puszta ötletek önkényétől. Mert eredetiségen rendszerint különcségek létrehozását értik, amelyek az adott módon kizárólag egy bizonyos szubjektum sajátjai, senki másnak nem juthatnának az eszébe. Ez azonban csupán rossz partikularitás.” E jellemzést Hegel még humor és irónia címszavak kapcsán is folytatja, ugyanilyen értelemben, úgyhogy ezektől már eltekinthetünk.
Visszatérek még Szent Tamásra (hiszen Te is említed, Barátom). Hát persze hogy az esztétát tartod benne nagyra, ez természetes! Hosszú idők platonizálása után Tamás volt az, aki fölfedezi a keresztény ember számára a teremtett világot, a testet és a megtestesülést. Ez utóbbival (Chesterton Szent Tamás-olvasatából is kitűnően – vö. Aquinói Szent Tamás, Szent István Társulat, 1986) nemcsak a kereszténység alapgondolatához, az istenember krisztusi alakjához viszi vissza a hívőt, de az esztétikát is újra megalapozza. Hiszen e felfogás szerint az anyagi világ, a természet már nem csupán az eszme (idea) árnyékléte – funkciója nem merül ki a jelölő esetleges szerepében, saját identitásra és autonómiára tesz szert, a szellemivel szemben is. Mindaz, ami érzéki, elnyeri (ismét) a létjogosultságát, a fogalmival szembeállítva is. Mi más ez, ha nem a művészet (teológiai-filozófiai) alapvetése, a teológiával és a tudománnyal szemben is. Milyen érdekes, hogy ez a história pár évszázaddal később újra lejátszódik (s úgy tűnik, újra meg újra le kell játszódnia). Nemrég került kezembe Rudolf Steinernek, az antropozófia megalapítójának Goethe esztétikájáról a múlt század elején tartott előadása. Ebben a „szokásos” német idealizmussal, Schellinggel, de még Hegellel szemben is hangsúlyozza a goethei felfogás jelentőségét anyagi és eszmei, természeti és szellemi viszonyának kérdésében. Az előbbiek (az egyszerűség kedvéért röviden és kissé vulgárisan fogalmazva) a művészetben az eszmeinek valamilyen anyagi megnyilvánulását vagy tükröződését látták csupán. A hangsúlyt az eszmeire tették, ez állt náluk a hierarchia csúcsán. Egy ilyen felfogásban a különböző tudatformáknak, művészetnek, tudománynak, filozófiának is hierarchiát kell alkotniuk, mint ahogy szerintük alkotnak is. Eszmeiség tekintetében persze a művészet nem vetekedhet a filozófiával. De nem is kell neki vetekednie. Steiner Goethében a fönti idealista elképzelés nagy kritikusát mutatja. Goethe szerint (Steiner szerint – hogy én is egy bernhardi fordulattal éljek) éppen fordítva áll a dolog. A művészetben az ideális alak éppen a természeti. Benne a természeti nyer ideális alakot. („Nem a való hát, annak égi mása” – ahogy a mi jó öreg Aranyunk is mondja.)
A művészet nem a szelleminek, hanem a természetinek a meghosszabbítása – méghozzá a megformálás által keltett látszat révén. Látszaton értem a schilleri-goethei Schein fogalmát, amellyel a valóságos dolgoktól e nagyságok a műalkotásokat megkülönböztették. A látszat és így a művészi esztétikájuk szerint nem egyszerűen az eszmei érzéki megjelenése, hiszen az maga a valóságos dolog lenne – éppen fordítva: a természetinek kell egy magasabb valóság, az eszmei illúzióját kapnia, mert a valóságban épp ez nem illeti meg (a természetit). A formaadás e poétikus tevékenysége nélkül nem lehet tiszta művészetről beszélni, olyan megnyilvánulásról, amely minden külső célszerűséget levet magáról (nem ideologikus), amely ugyanakkor mégis elkötelezett – tudniillik saját szabadsága (egyéni és közösségi identitása) mellett, értelemszerűen mindenféle kényszerrel szemben is, amely az embert és játékos természetét megöli. A tiszta művészet játékos művészet tehát. A tiszta művészet elkötelezett művészet tehát. Mindig is ez volt az ideálom – tiszta költészet! Elkötelezett és szabad.
Sumonyi Zoltán
2023. január 16.
Kedves Pali! Mellékletben küldök másfél oldalt. Lehet, hogy nem ilyesmire gondoltál, úgyhogy ha nem illik az összeállításba, felejtsd el.
Üdvözöl:
Sumonyi Zoltán
2023. január 16.
Kedves Zoltán! Eszembe nem jutna ilyesmi – hogy éppen a tiéd ne felelne meg. Köszönet a gondolatébresztőért, külön a „korosztályos” szemléért. Valóban, a nemzedéki meghatározások: „ellenségünkkel is közösebb sors köt össze, / mint azután majd bárkivel” Erről érdemes lenne valamikor még hosszasabban is eszmélődnünk. („Ha Te is így akarod.”) Barátsággal: Pali
„Effélét csinálni maga is próbálgat”
Hol a költészet mostanában? Mostanában is ott van, ahol Petőfi korában, meg ahol Horatius vagy Ady korában volt: a költők fejében. „Fejben dől el minden” – szokták mondani közhelyesen minden vacakságra, és hát a mindenből miért maradna ki a költészet meg a költőség?
A költő, olykor még egészen kisgyerekként, mondjuk utazva Nyíregyházáról Mátészalka felé, nézi a vonatablakból az alkonyi tájat, s közben óvodás húgai azt éneklik, hogy „Mély erdőn ibolya-virág, / elrejt jól a boróka-ág…” – és ez az egész, a lassan elmaradó kiserdők, bennük a fázósan megborzongó ibolyákkal, meg háttérben ez az ének, annyira tetszik neki, hogy elhatározza: effélét csinálni maga is próbálgat. Éppen úgy, ahogy Arany János leírta, föltehetően saját magáról, a Családi körben. Aztán a népdalok, de akár a műdalok után is, a nevesített és neves költők verseit próbálgatja utánozni. Így tanulja meg az összes versformát, a ritmus- és rímképleteket az ó-görög metrumoktól az úgynevezett nyugat-európai versformákig. Közben még azt is megtanulja, hogy mikor milyen formát válasszon a megírandó vershez.
Az én korosztályom, a ’60-as években induló költőnemzedék Illyést, Weörest, Vas Istvánt, Juhász Ferencet vagy Nagy Lászlót próbálta utánozni. Ki-ki a maga ízlése, vonzalma szerint. De minden élő példakép mögött / fölött ott volt József Attila, József Attila mögött meg a Nyugat első nemzedéke, főleg Ady és Kosztolányi. Így állt össze a „választott tananyag”. Az induló költők szerencsésebbjei személyesen is megismerkedhettek mestereikkel, apa-fiú kapcsolatok (pontosabban „keresztapa-keresztfiú”) kapcsolatok alakultak, mert a legtöbb mester haláláig „felelősséget vállalt” a tanítvány munkájáért. Olykor még egy-egy látványos „apagyilkosság” után is.
Ez volt a múlt, illetve még mindig ez a mi jelenünk. Mert máig tartjuk magunkat rég halott mestereink szelleméhez és gyakorlatához. Vagyis nem gondoljuk, hogy a költészet zéróösszegű játszma; nem gondoljuk, hogy a költészet szellemi elmélyítése a formaművészet szigorának oldottabb hangokra cserélését kelljen eredményeznie. Sőt, a szellemi elmélyítéshez szigorúbb, rafináltabb formaművészet dukál. (Lásd pl. Arany balladáit, Illyés Egy mondatát, vagy József Attila szonettjeit.)
Az utánunk következő nemzedékek közelmúltját és jelenét, sajnos, alig ismerem. De gondolom, hogy ők is hasonló utat jártak. És remélem, hogy nekik is volt/van „irodalmi keresztapjuk”, akik, amíg élnek, szemmel követik költői pályájukat.
Szemes Péter
2023. január 25.
Kedves Pali! Csatolva küldöm rövid írásomat, talán sehol sem lesz sértődés miatta.
Barátsággal: Péter
„A költészet olyan, mint egy nagy folyam”
Kedves Pali! Régi elképzelés, amit én is osztok, hogy az irodalom és így nyilván a költészet is, olyan, mint egy nagy folyam, amelyet az egyes alkotói életművek táplálnak, gazdagítanak, amely ennek megfelelően sok dolgot visz a hátán, amely folyamatosan bontja és építi a partot, de a folyás irányát mégis saját ereje, belső törvényei határozzák meg. Érdekes lehet egy-egy mellékfolyó, fel lehet mérni, meg lehet keresni a forrásvidékét, de az igazán lényeges mindig a nagy folyam marad, hogy az mennyit nyert általuk.
Nálunk mindig a nyugati minták utánzása volt a fontos, amelyek javarészt – ahogy a mára szinte teljesen elfelejtett Bleyer Jakab találóan megállapította – Bécsen, bécsi szűrőn keresztül érkeztek meg ide. A költők más kultúrnépek teljesítményeit másolták, olyanok akartak lenni, mint a görögök, latinok, olaszok, angolok, franciák, németek, vagy éppen kozmopoliták, csak, tisztelet a kivételnek, nem magyarok. (Később érkeztek persze a keleti divatok is.) Ma is így jönnek a nyugati, amerikai, európai elméletek és velük a költészeti minták, amelyek sorra szülik az epigonokat. Amit csinálnak, korszerű ugyan, csak nem eredeti, márpedig az irodalomban az egyik legfontosabb, hogy a műveken ott van-e az egyediség kéznyoma. Emlékezhetünk, Utassy Józsefék idején ilyen volt a „posztmodern láz”, amelyre ő versében így reagált: „Bizony hogy írhatnék / én is posztmodernül. // Ám bölcsebb munka vár! / A levesem elhűl.” (Bizony hogy).
Sokat árthatnak azok a tudományos műhelyek is, amelyek a magyar irodalom és benne a kortárs irodalom sokféleségétől, sokszínűségétől teljesen elszakadva a divatos egyféleséget, az új irányzatosságot preferálják. Az onnan kikerülők lehet, hogy az olvasóriasztó szakterminológiát ismerik, ám képtelenek lesznek előítéletek nélkül közeledni művekhez, meglátni a valódi értéket, s mint egykor az eltévedt felfedezők, a mellékfolyót vélik folyamnak. A közelmúltban két jelentős kortárs költő köteteiről is olvastam ilyen jellegű akadémista butaságokat, amelyekért, ezt nem tudhatjuk, valahol, valakiktől talán jó pontot is remélhettek a nekik rontók.
Az idei Petőfi emlékév azért is kiemelt jelentőségű lehet, mert írásai alaposabb megismerése, újrafelfedezése mellett ráirányíthatja a figyelmet a népies költészet fontosságára. Hiszem, hogy annak mintája, a népköltészet olyan forrás, amelyből mindig lehet meríteni és amely a leginkább alkalmas rá, hogy időről időre megtisztítsa-megújítsa költészetünket. Hogy éppen a kötött vagy a kötetlen formákban születő versek voltak-e dominánsak a különböző évtizedekben, azt a szerzők tehetsége, gyakorlottsága (Weöres szavával), érdeklődése, esetleg a már említett kordivat határozta meg, én nem látom ezt jelentős kérdésnek. Párhuzamosan születtek ilyen és olyan művek és arra is könnyen találhatunk példát, hogy valaki mindkettőben írt vagy egy bizonyos pályaszakaszban az egyiket, máskor a másikat részesítette előnyben. Mikor milyen formát kívánt a szöveg. Mindkettő mindig is időszerű lesz, csak meg kell tölteni érdemi tartalommal. Bár azt mondják, hogy a költők a jövőbe látnak és ebből talán az elemző-értelmezőknek is jutott valamennyi tálentum, nem tudom megmondani, milyen lesz a jövő magyar költészete. Tény, hogy a nyugati hatás ma is roppant erős, nyilvánvalóan részben annak az újabb és újabb hullámai jutnak majd el hozzánk is (elsősorban az angolszász és német hatásra gondolok), én mégis azt remélem, hogy a magyar nemzeti jelleget erősítő modern népiség sem fog háttérbe szorulni és lesznek a voltakhoz és szerencsére még köztünk élőkhöz hasonló hiteles és jeles képviselői.
Baráti szeretettel:
Péter
2023. január 26.
Kedves Péter! Köszönöm remek írásodat. Én is remélem, hogy nem lesz sértődés miatta. Egyébként miért is lenne – mindenki azt gondol és mond, amit akar, Te is. Különösen most, a Himnusz kétszázadik évfordulóján lenne visszás neheztelni kölcseys gondolatmenetedre. „Kölcseys”, igen – benne a Nemzeti hagyományok felfogására, eredetiség-programjára ismerek. Tudom, hogy visszamenőleg is vívják, de ez csupán azt jelenti, hogy még mindig él. Éljen, miként Te is, barátsággal: Pali
2023. január 26.
Kedves Pali! Remek meglátás a Kölcsey-hatás, újraolvasva én Oláh Jánosét éreztem, akinek az írásaival tavaly (újra) sokat foglalkoztam. Meg persze Fülep, aki nekem mindig is fontos volt. A háttérben viszont mögöttük is érezhető Kölcsey, telitalálat. S ha már Kölcsey, Takáts Gyulának küldte Weöres az alábbi kis rögtönzést, amikor Gyula bátyánk egyik könyve (’65-ben az Új Írásban) rossz kritikát kapott:
“Megállapítják, hogy nem vagy zsenyi.
Átélte ezt Somogyban Berzsenyi.
Lám, a somogyi sors gyümölcsey!
Csak a te bírálód nem Kölcsey.”
Baráti öleléssel: Péter
Szondi György
2023. február 7.
Burjánzik majd jót most, Pali, az indítottuk Levélfa a kezdeményezted körkérdéssel. Várhatóan kapva kapnak a megszólalás lehetőségén bizony sokan: jó témában írhatnak kötetlenül. Többször többszörös lehetne a címzettek névsora, de hát a végpontot le kellett tenned; megvan az invitáltak szükségszerűen szűrt „esetlegességének” velükjáró volta. Meglesz nyilván soraikhoz – a magad tőről fakadt soraid-sora.
Álltam pedig magam is végül kötélnek: megérlelődött bennem, hogy ezúttal főleg Napút-szerkesztőként vállalom, hogy kifejtem így-úgy összeálló gondolataimat. Torzót hagyok majd hátra kétségtelen, mert – tudom – egybenlátásra és ebből általánosításra nem futja készültségem, hangoltságom, vagy legalábbis feltehetőleg tudálékos vagy hamis lenne képalkotásom.
A sok éve indult sorozat elejetáján volt anno néhány résztvevő mondatom – és most. Ítéltessék meg veselkedésem! Latba ajánlom, Pali.
2023. február 7.
Kedves Gyuri! Nosztalgiás sorok – amikor még (kezdeményezésedre!) együtt ültettük a fát. Azóta megnőtt valamelyest, mostanra a hatvannegyedik ágára kapaszkodhatunk. Te a kelleténél is többet tapasztalt főszerkesztő mértéktartásával, bölcsességével és – itt-ott – szkepszisével is. Magam se mai csirke, lépdelek hát a nyomodban. (Könnyű így!) Két szálat mégis kihúznék szövetedből, hogy tovább fonjam vagy szőjem gondolataid fonalát. (Leginkább azért, mert vissza-visszatérő motívum ez az itteni írásokban is.) Az egyik az időtapasztalaté. Félek én is a jövőtől és legalább ennyire féltem (mindenféle megkötésektől is). Nem is ezért mondom. Hanem amit Dienes Valériától tanultam: „Nem »emlékezünk« mindenre (kár is volna!), de a múlt itt van mindenestül. Nem »jövendölünk«, de a jövő itt van mindenestül, és ez mindkét esetben az idő egydimenziós teremtő valóságában rejlő, kétoldalú tevékenység. Eszmélet-munka, mely időt teremt, idő-munka, mely eszméletet.” Ha tehát „eszméletemen” múlik múltam és jövendőm, nem vonhatom ki magam működtetésének ódiuma alól sem. (Mindent a tévedés kockázatával kell tennem – de tennem kell, ezt is, a jövőre irányuló föltevést.) Mert, és ez ismét DV, „[a] jelen csak a mögéje torlódó múlttal és az eléje sodródó jövővel irányítható új fakadás felé.” (A szimbolika főbb problémái, Táncművészeti Értesítő, 1974/1.) Másik gondolatom megfogalmazásának tanúja voltál, neked unalmas lesz, de azért elmondom. „Táborok, körök.” Tarján Tamás szerint a diverzitás egy fajtája, örülnünk kell létezésének (legalábbis nincs semmi baj vele). De ha idegenül állnak egymással szemben ezek és azok, akkor is? Két szállóigeszerű megfogalmazást idézek e megoszlásra: „Népben, nemzetben gondolkodni” (ahogy Veres Péter ajánlotta), illetve „alanyban, állítmányban” (ahogy Esterházy Péter). Ez képes táborokat képezni? Szerintem legalábbis félreértés, de swifti módon nevetséges is. (Hogy melyik végén törjük föl a tojást.) Mert mindegy az. És itt T. S. Eliotra hivatkozhatom: „Nincs még egy művészet, amely annyira megrögzötten nemzeti volna, mint a költészet.” Éppen nyelvhez kötöttsége és ebből fakadó „érzelmessége” okán. „Egy gondolat, ha egy másik nyelven fejezik ki, gyakorlatilag ugyanaz a gondolat, egy érzés vagy érzelem azonban egy másik nyelven kifejezve nem ugyanaz az érzés vagy érzelem.” (A költészet társadalmi hivatása, in: Káosz a rendben, Gondolat, 1981) Árnyékunktól sem tudunk megszabadulni – én ráadásul nem is akarok. Itt csücsülök a Levélfa legfelső ágán, és veled együtt gyönyörködöm az előttünk lassan kinyíló panorámában. Köszönet érte mindigjókkal: Pali
Szerzők – versek – költészet
Tamás vagyok mindig, midőn széles hömpölygésű jelenséget „kell” jellemezni, megragadni. Tamás vagyok a lehetőben. Egy értékelő mennyit ismer a tengernyiből? A tengernyit „persze” hivatásos olvasók előajánlással megszorítják, táboronként érthetően másokat. Ha az ítéletalkotó legalább egyaránt ismerné az innenieket s az onnaniakat! Néhány – öt-hat? – tucat név marad fenn így a rostán. Jó – akkor őket ismerem, van szövegmennyiségem, latba teszem, ha van kialakult mértékrendszerem – egyfajta eredmény születhet is. Vajon ez mérvet ad? Annyiuk versészetéből formálom meg véleményem.
Úgy alakult, hogy közel harminc esztendeje figyelhetem szerkesztőként közelebbről a hazai irodalmat, benne a költői alkotásokat. Csak a Polisz és a Napút műhelyében – pályázatoknak is köszönhetően – rengeteg név, rengeteg vers, rengeteg megérdemelt közlés. Rengeteg költő is? Ezzel persze cudarul csínján kell bánni. Nincs most tér itt – holott egyszer sort kell keríteni – a kifejtő leírásra. Csáji László Koppány, Prágai Tamás versenygyőztesként indult a Poliszban. A Napút éves pályázatán esztendőnként több kiemelt és nívódíjas. A Prágai-díjas elsőkötetesek közül Benkő Ildikó, Nagyatádi Horváth Tamás, Hegyi Zoltán Imre, Száva Csanád, Prágai Menyhért, frissiben Bánfai Zsolt, de joggal sorolom ide a prózában poéta Hajós Esztert, Györgyi Csabát is. És kik is a bírálók? A Poliszban Csontos János és Turcsány Péter, a Napútban Borbély András, Király Farkas, Prágai Tamás, Babics Imre, Hegyi Botos Attila. S kiadóink verseskönyvei: hány száz? A Pálya!-sorozat. Csak Báthori Csabától több mint harminc (része csak verskötet), Babics Imre hét könyvműve például.
Közülük hányan, akiket a kortárs poézis mibenlétét szűken pásztázó véleményalkotók tekintete befog?
Úgy alakult, hogy közel ötven esztendeje figyelhetem bolgár szemmel és összehasonlításban a magyar költészetet, ami azt jelenti: magyar költők számtalanját. Igen-igen tanulságos futamokban érne előtálalni azt, hogyan és mi kerül a külföldi olvasó elé fordításban. Az eredmény – fájó disszonancia. Hogy szerepem lehetett költői kötetek és versösszeállítások tanácsolásában és létrejöttében (olykor fordításában) – felelősség. Ismerni a befogadó irodalmat, s amennyire (főleg) az idő engedi, vele a magyar költészetet nívós tolmácsolásban megismertetni – kivételes összpontosítás: vállalás. Felül kell emelkedni a magyarországi hivatalos fórumok vagy körök diktálta ízlésegyoldalúságon, igen.
(Zárójelben: tagadhatatlan, nyom az értékalakító latban, hogy elismert, sőt megújító bolgár költőnek számítok.)
Ismerni jó minél nagyobb körét a közelmúlt és a kortárs magyar költészet k ö z ö l t , megismerhető részének. Hallatlanul időigényes. S e munka közben a választó – engedtessék meg, hogy mindkét minőségemben az legyek – nem folyamatokat elemez, jellegeket ír le, hanem (a maga mértéke szerint, ez szubjektív, természetesen) értéket keres: juttat megjelenéshez. Ezért se áll eszem-szemem a k ö l t é s z e t irányának, szellemi hangsúlyainak, írmódjegyeinek, visszhangjának summázó tekintésére?
A költészet maradi látásom szerint másbeszéd.
A vezető irodalmi hetilap kiemelt versajánlata sokszor-sokszor ilyen:
Főzünk majd indiait. / Ezerféle ízűt. / Lesz benne gyömbér, / kurkuma, kardamom, / fahéj, római kömény, / csirke, rizs és szósz. / Egyszerre lesz csípős, / savanyú, édes, sós, / keserű és fanyar. / Én szeletelem a húst, / te fűszerezel, / és az ezerféléből / pont úgy sikerül majd, / ahogyan mi szeretjük, / mert mindent beleteszünk, / ami fontos.
Számomra – teljesen szuverén megvallás – ez nem költészet. Vagy nem értem.
A következő vadság ugyanakkor – az? Igen.
A máshitű mirázsok glóriájának szétszentelésekor, mondják, mintegy csodamód emelkedett ki a feltétlenülség önkéztelenül alkotott emlékműve, melynek furcsasága körbejárhatóságának szemrevalótlan hasonlósága ürügyén kerekedett felül, vagyis azért, hogy kicsoportosítsa a csoporttömegeknek a különgondolást, ami miatt is a kőábrázolás kezében a toll az elefántkifejezés emberségeit írta alá. Az emlékmű emlékezetbe vésetett volt volna.
Bolgárból magyarítottam Nikolaj Szarafov Németországban alkotó bagonalista szövegét; így már – áttételesen – magyar is, magyarul is, magyarra is: hathat.
Kívánatos jövő? … Azt szeretnénk, hogy?, azt, ha? Onnan/innen akkor már csak egy lépés az uniformis. (Valakit idézek e képpel, azt hiszem; elfelejtettem.) Ki-ki versalkotó még a maga számára se zabolázhat előrelátón oly igen a jövőre – dereng fel ekként előttem. Bár hallhatom akár Babics Imre hangját: szülessenek slókák!, vagy egybeálló verssorozat – alkaioszi ütemben. Ez jön. Halmai Tamás: petrarcai szonettek: több száz. Zalán Tibor: félszonettek: félszáz. Mondják. Következik, megcselekszik. Báthori Csaba: formák színessége zömmel. Búzás Huba: lírai eposzok. Náluk akár így, keveseknél még. Kivételes tudással mestereredmény.
Előretudással. Fehér holló. Lajtos Nóra: hommage-ok. Vihar Judit: haikuk. Baley Endre: bravúros nyelvű gyerekköltemények. Ki-ki magára nézve is csak néha kordáz az elkövetkezendő idő versmódjára. Hát még költők mennyi soka – nem! Irányulásban. Tegyem föl szerkesztő-ítészként: várom a kiérlelt, poétikailag biztos versalkotás megújhódó idejét az elbitangolt „költői” semmitmondás kora, divatja után – hiszen az inga rendületlenül leng? Hogyan fogalmazhatnék meg ilyen várakozást? S ki-ki – miként?
A jövőt „faggató” kérdés ilyetén megválaszolása, belátom, szinte zártkörű.
P.S.1. 1423. Nem azért e szám, hogy egytől négyig egy kevert számsor kerekedjék. A Napút 222 összeállításában ennyi versközlő szerepel. Legalább egyszer, többségük többször. Az elkészült repertórium nem csal. Ennyi költő alkotása? Képzelhető ilyesmi? Faktum. Többen vallják, két kéz elég, hogy az igazi KÖLTŐket előszámláljuk. Ilyeténképp természetesen teljességgel nem költők ők. (S hányan mások, jónevüek. Merész állítás. Nincs is talajom hozzá. Nem is állítom?) Nem költők, versszerzők. Versek, amit szereznek? A kiváló – sorolt – rovatvezető költők az évek során: ők választották ki őket felelősséggel. Igaz, több esetben megengedőbb gesztussal. Amelynek eredménye a legtöbb esetben utóbb – sorra beigazolódott.
Tagadhatatlan, e számban benne foglaltatik a haikualkotók, mondjuk, jó félezres tábora. Nem változtat igazán a képen: haikut mesterelni is költői tudás.
Summa: nem azt akarja sugallni e sorok fogalmazója, hogy bezzeg, ha a véleményformáló történetesen e szerzők javát a mondott tengerek Napútnyijából ismeri, másként válogat, más neveket is zenget, más költészeti irályokat (is) összegez. Nem tenné meg, s tehetné meg, azt hiszem.
Szerkesztő magam bizonyos vagyok benne: legalább jó húszan a lapösszeállításainkból több-több versükkel egyértelműen helyet kellene, hogy kivívjanak gondolati tartalmukkal és új láttatás- illetve kifejezésmódjukkal. Ugyanakkor másoknak, kik tudakolják olykor: mit szólok, ha kreatívírás-tanfolyamra iratkoznának be, azt szólom: Önnek kellene tanítania inkább a maga egyedi stílusát. (Nem az íróiskolák ellen szólok!, nem jártam egyben sem…)
Szerkesztő magam visszavonulóban arra határozott, hogy tapasztalva az éves antológiák részben érthetően ismétlődő költőlajstromát, melléjük egyszer egy másikat állít – legyen egy olyan gyűjtemény, amelyik hírt adva és horizontot tágítva a jobbára nálunk közlő és amúgy kevéssé vagy nem ismert, de érdemes tehetségű szerzőknek ad teret. Hetven körül járt az igen szűkített névsor. De be kellett látnom: erőmből már nemigen futja (s igen sajnálom) ilyen sokukat invitáló-szervező munkával kötetben köszönteni.
Megszületett ugyanakkor az Útravallók kötet – a Napút egykori és jelenlegi szerkesztőinek költészeti antológiája. Húsz költő háromszáz-háromszáz verssorából.
P.S.2 Az ezredelőn Pozsonyba autózunk Napút-estre két frissen diplomázott szerkesztőtársammal. Nagy az egyetértés közöttük: őket majd – de akkor se már – érdekli a táborkodás, azon lesznek, hogy ilyesmi téma se lehessen. Gyakorlat mégúgy ne. Eltelt húsz év. Mindegyikük jó nevet vívott ki magának – egyikük itt, másikuk ott. A Napútnak is több kimondott kezdeményezése volt ebben a kéznyújtó irányban (első helyen a Kopogtató-rovat, vagy a Társaságszövetség s a Szövetségtársaság című tematikus számok, de voltaképp ars poeticánk egyik eleme is e békítéskísérlet volt).
Nem lehet, nem mehet.
Dőreség egyszersmind azt fogalmaznom meg, hogy: a táborbeliség vershez viszonyulási magatartást is jelent legtöbbeknél? Hogy más divat diktál itt és divatnélküliség old ott? Minthogy – előhozakodtam vele – a temérdek verssel foglalkozás jobbadán az adott mű megítélését jelenti, s nem teszi (számomra) lehetővé a folyamatokban való együttlátást – nem kenyerem a felülemelkedés, a sokból: a jellegek összegezése –, nos, ilyen attitűddel mekkora merészség leirni: változás-szempontból az elképzelhető jövőt táboron belül sejthetem csak: előfordulhat. A kívánatosság kívánalma nélkül azonban.
Tamási Orosz János
2023. január 25.
Kedves Pali, csatolva
ölellek, jános
„…mély titoknak fátyolában…”
(Előhangocska…)
Olvasom kérdésed, Kedves Pali, magam elé is másolom, sor- avagy hát szamárvezetőnek, mert hiszen sok kérdésre kell itt megfelelnem. Olyanra is, amit – látszólag – föl sem tettél. De hát az örök toposzok, a hagyma héjai, a grafit lemezei, sorra fedik fel az újabb s újabb kérdést – kitérni valamennyire nem is lehet. Mondod-írod: „A múlt századelő avantgárdjának formabontását követően a század első felének klasszicizáló törekvései nyomán a költészet egy másfajta modernség jegyében visszatérni látszott a kötött formákhoz. A közelmúltban ennek mintha éppen az ellenkezője valósult volna meg: az ún. formaművészet szigorának oldottabb hangokra cserélése.” Nos, ’átabotában’ korrekt a levezetés, de én inkább a korszak mindvégig jelen lévő formai párhuzamosságára voksolnék. Hiszen Celantól (hogy ne mindig az Égöv mesterére hivatkozzunk) Ginsbergen át egészen napjainkig költőinknek kézre áll a formabontás épp úgy, mint a klasszicizálás olykori igénye. Mi több, számos példát mondhatnánk a formabontó klasszicizálás választására; ennek evidenciája a szabad szonett létrehozása, de ezen túl számos ’fontoskodó’ formát felülírt már egy erősebb tartalom igénye. Mert van, hogy nincs megfelelő ritmusú szó egy adott gondolathoz.
Van úgy, hogy nincs elég köve az embernek…
Azzal folytattad: „Paul Hindemith 1948-ban fogalmazott egyik írásában a formaproblémákénál fontosabbnak vélte a költészet szellemi elmélyítésének kérdését. A föntiek tükrében mit gondolsz a kortárs költészet közelmúltjáról, jelenéről – és kívánatos jövőjéről?” Bevallom, nem ismerem a Hindemith-hivatkozást, de nem lep meg – aki Walt Whitman szövegére ír oratóriumot, s maga Goebbels nevezi őt elfajzottnak, az tud s ért valamit. A kérdésnél maradva – természetes igény, magától értetődő a szellemi elmélyítés választása. Ám nem mindegy, hogy az, aki erre vállalkozik, mit gondol önmaga szelleméről, annak mélységéről, a teljesség iránti alázatáról? Tanul-e másoktól, miközben szellemük elmélyítésére vállalkozik? S itt leválok a kérdés egyetemességéről, maradnék a magyar költészet századainál, a kérdést tovább forgatva: hogyan kezeli, fogalmazza, tapogatja ki, mutatja föl ez a költészet az identitás és a maga identitásának sarokköveit? Nyílik, vagy záródik benne az olló? S képes-e válaszokat fogalmazni, jót s jól – minden időben? Igen, a költészet közkincseink része, s az identitás eredői határozzák meg közkincseink értékét. A fáklyák égnek, a gyertyák pislákolnak, de a vers – fénylik.
Többet tesz: vakít.
Mint az a fény, amikor belenézel a napfelkeltébe. Hogy mit gondolok a kortárs költészetről, mindezek után? Hosszú lenne elmondanom. Valami olyasmit, amit Szilágyi Domokos írt: „Szégyen a szó, ha nem vigasz, / szégyen a vers, ha nem igaz; / igaz vagyok, s szégyentelen, / akárcsak a történelem.” Mindig erre kell törekedni, akár fájdalomról, akár örömről, s gyászról, távolságról, otthonról, földindulásról, dagadó árvízről, sívó aszályról, porkahóról, porviharról, de bárminek romlását ha írja a vers – benned írja, így rólad kell vallania. S az, hogy kiérzik-e abból – te nem számítasz, csak a vers maga. Forma? Nem a legfontosabb.
Bár leírtál egy szót, amin, bizony, fennakadtam. „Kívánatos”. Hogy milyen legyen a kortárs költészet kívánatos jövője. Ezt, Pali, ne akarjuk behatárolni. Formálódik az – hagyd forrni. Adja önmagát s legyen önmagától kívánatos. Senkinek nem válik hasznára, ha elkezd lapítani, alakoskodni. S félrefordítja szemét, amikor hallani véli Hindemith kérdését: „Hasznos-e, elég-e, amit alkotsz? S vajon nemcsak önmagadért élsz művészetedben?” Azt kérdezed hát, végezetül: „Hol a költészet mostanában?”. Tudod, itt él közöttünk. Iancu Laura, Szabó T. Anna, Zalán Tibor de/és Fehér Renátó, Wirth Imre köteteiben – de hát, ha mindenkit, akit szeretek, fölsorolnom kellene, sokáig tartana. Ugyanakkor azt még ide fűzöm: úgy hatvan esztendeje olvasok verset. Sok idő. Ahogy bővült a látóköröm, úgy fedeztem fel, havonta, évente, újabb s újabb nagy, erős költészetet sugárzó verset, verseket. Láttam fiatal költők futását a megérdemelt sikerig s azt követő – átmeneti vagy végleges – elfelejtésüket. Sok, nagyon sok verset láttam meghalni. Mondjuk, a költőknek ez a sorsa, de a verseké egészen más. Pláne akkor, ha meg is kérdezik: hol vannak, hogy vannak mostanában…?
De van egy, ami – épp gyásza miatt – a mindenek túlélője. Ő tudja – Hol a költészet mostanában. Ugyanott. Abban a felelősségvállalásban, amit itt lejjebb próbáltam látni s láttatni. Elképzelni. A költőt, ahogyan dolgozik, s ahogyan hatni próbál – szövegre, szóra, sorra, emberre, sorsra, nemzetre. Hazára. Rád és rám.
I.
…harmincharmadik évében van. Krisztusi kor. Átsuhan rajta, minden bizonnyal, ez is, de a vers, na, az fontosabb lenne. Jó lesz, tűnődik, kutatva rímek, ritmusok, megfelelő szavak után. Kinéz az ablakon, hideg, fehér a csönd, szunnyad Szatmárcseke. Himnusz hó alatt, mondjuk majd hozzá ezt, már mi, sok évtizeddel később, de pillanatra benne is átsuhan ugyanez. Hiszen az nem lehet, hogy egy ilyen vészterhes múlt után letűnjön a haza, elvesszen nyelve, irodalma, szólal meg benne a természettudós, megmaradunk, és megmarad annak a jövőnek ez a vers is. Bár, ha választani kellene, göcög tovább, lehet, van jobb. Talán lesz is. Ez olyan nagy, komoly, méltóságos, olyan zsoltáros fohász. Himnusz – hát hiszen ez a pallérozott poézis kezdete. Hymnus. Mint egy imádságos ének; ez az, bólint, de itt, ez a sor nagyon leül, döccen a zene, hamar egy másik szót. Küzdnek habjai, nem jó, legyen – zúgnak. Persze. Merre zúgnak. Merre is, tűnődik, de vissza a szöveghez, holnapra leteszem, legkésőbb holnapután, döntötte el napokkal korábban, zörömböl, feszít benne az a másik, az a ballada, azt kellene már letisztáznia. Zúgattad, nézi a szót, zúgattad felettünk, lehet, más kellene, egyébként is, zászlónk, zúgattad, zajlik, darázsbeszéd ez, dünnyög, no de hát csípjen, fullánkja legyen, nem csak sorkezdeti hangsúlya, hanem szúrjon az a hangsúly. Döfjön, üssön szíven. Egyébként is, mosolyog, jó ez, az a sok rejtett alliteráció, bólint elégedetten. Jó vers ez, én tudom. Zúgattad. Marad. Zúgattad – Hol is, mikor is? A zivataros századokban. Így jó lesz. Mert jobb elbújni az ajánlás mögé. A szenvedelmek zúgása lepkeszárny fergetege – mi ez? Mit is akartam ezzel, fontolgatja a felszökkent sorokat, nem, ide nem jó, oldani kell, ez biztos, enyhíteni a sajgást, de nem szabad kicsinyelni a bajt. Azért elteszem – ügyes hasonlat. Bal sors, akit régen tép. Persze, igen, visszatérünk, miért ne legyen tökéletes a lezárás, egy visszaemelt refrénnel, miért ne? Úgy lesz. Illetve, mégsem. A strófa elejére más kell. Elküldted az áldást, utunk kezdetén, Uram, de vele annyi bajt, vészt, veszedelmet, hányattatást is. Most, ha véget nem is vetettél annak – legalább szánj bennünket. Szánd meg zúgó sorsunkat – s ha áldasz, majd áldtatunk. Tedd, amit jónak gondolsz. Hiszen hát… Mirajtunk keresztűlment az orkán, szenvedtünk és jajgattunk; s lesz idő, mikor a nép, melyben a reformátorok születtek, mikor a nép, melyben a királyölők születtek, úgy enyészik el, mint Babylon és Athéna; s egy új generáció ismét ezer évekig fog küzdeni, hogy a mostaninak minden tökéletességeit és tökéletlenségeit, virtusit és hibáit, tudományát és tudatlanságát új meg új színek alatt magának megszerezze, s a maga során ezen planétáról eltűnjön. … No hát, maradsz-e legalább te, vers, néz a papirosra. Olvassam csak, elölről, újra… Szépnek s rútnak húnyj szemet, hozz rá víg esztendőt – ez mi? Az a fránya ballada, vagy ez a sor nem is oda? Későre jár, fényem alig pislákol, keverednek az ívek, a sorok, a gondolatok, hajnalodik.
Holnapra. Igen. Holnapra már biztosan kész lesz.
II.
Ha – kész lesz. Holnapra. Mert addig ez csak egy mondat. Sokaknál talán az a baj: készen kapják. Legtöbben már magzati pózukban fölfigyelnek rá, a különös, kívülről jövő énekre, az érdekes szavakra, az áhítatra. A sóhajra s a rögtön utána következő örömre. Vagy elcsöndesedésre. Aztán megérkeznek abba a külső világba, ahol gyakorta újra hallják. Évek fordulópontjain, sporteseményeken, tanévek kezdetekor, végeztével, hallják, és hallják. Talán még csak négy-öt évesek, amikor először kószál el a figyelmük. Ami, mondjuk mellé, talán sohasem összpontosult. Épp a gyakorisága miatt – mire megérthetnék a jelentőségét, már nagyon nehéz azt pontosan befogadniuk. Igen, amolyan világi fohász, nemzeti ima, összekapaszkodás, jönnek a mondatok, de már egy szinte kész lélekben kellene új mítoszt teremteni. Az a kész lélek olyan, amilyenné környezete tette, fogantatása pillanatától. Olyan, amilyenné a sokat hallott dallam csöndje foszlik el – ott marad még, valami nyomatékként, vagy annyi sem…?
Lehet – nem kellene készen kapni.
De azt meg nem lehet. Pedig jó lehetne. Titokként kezelni, lassan készíteni rá a lelket, az elmét, a befogadás rítusát növelni, csak egy-egy szó naponta, hetente, minden új év csak egyetlen új sor, nem tanult, de megtapasztalt tudássá válna maga a mondat, a versszak. Talán, ha hosszú-hosszú út lenne. Amelynek végén, messze távolában, felmagasodna a mítosz. A lélek tudása, a sok felől érkezettek együvé tartozása. Együvé, egy üggyé.
Lenne néha egy tér. Ahol csak állnának. Együtt. Várakozva. Kezdetben még kiszolgáltatottan, aztán már az sem. Csak hogy történjen végre valami. Nem csak állni. Miközben süvít a szél, erről tudni, hogy élet ez még, e földi, néha átborzolja a földet a talp előtt, még a kisebb kavics is átfordul, surrant rajta valami kemény, egy lépés, talán, nem látja senki, a szemek befelé néznek, ha néznek, ott kutatják, hogy meddig tart még, és csak állnak a téren. Múlik az idő, évszakváltásokat jelez a szél melegebbé válása, néha az eső is jó ízű, a várakozó kortyol belőle, érdekes, motyogja, ebben nincs só, abban a régiben, ami eleinte még folyt a szemhéjról, abban – volt. Só.
Lenne aztán újra az út. Ahol menni kell, tartani valahová, valahol messze, nagyon messze ott a remény, ami beölel, magához fogad, ott már jó lenni, ott már akkor sem csak vagy, ha egyébként csak úgy odaérkeztél, csak úgy – vagy. Mert hoztál oda valamit, ami kell, bár sohasem gondoltad, hogy ezt kell hoznod. És sohasem gondolták, hogy éppen ezt, és éppen te fogod hozni. Csak jöttél, az úton. Amelynek végén feltárul mindannak teljessége, ami sohasem több egy fohásznál. Egy lehetőségnél. Egy köszönetnél. Egy kemény kézfogásnál. Ennél, ezeknél sohasem több.
Isten, áldd meg, van ott kőbe, bronzba, emberbe vésve.
Isten, áldd meg a magyart. Áldd meg az embert. Áldd meg a keresztény Európát, áldd meg Európa keresztjét. Áldd meg annak súlyát. Áldd meg az életet. Csak ennyi van ott, mindössze ennyi. Egy hosszú-hosszú út végén. Ez az út nem spórolható meg. És el sem vehető, el sem vitatható. De – átvehető. Mondjátok el halkan, csöndesen, alig hallhatóan: Isten, áldj meg engem. Hűségben hűtlen, hűtlenségben hűséges útkereső vándorodat, az általad formáltat. Az embert. Aki most is csak annyit mond: s te, ember, áldd meg Istent. Áldd meg az általa kínált, de mindig általad létrehozott múltat és jövendőt.
Addig ez csak egy mondat. Ne félj tőle. És csak egy út. Olykor kiszélesedő, időtlenné váló terekkel, várakozásokkal. Amelyek során néha még te maga is dönthetsz: só vagy show. Hogy akkor – melyik is legyen.
III.
„Ami nagy, legyen az bármi, szívet és lelket érdekel; s hatása századok múlva is kiemel a mindennapi élet parányiságából. És ily kiemelkedések nélkül sem egyes ember, sem nemzet a történetek sorában állásra méltó nem lehet; s azért mi szükségesb, mint az alkalmat reájok hűven keresni és használni? E gondolatok újulnak meg lelkemben, s e gondolatokkal eltöltve néztem le ablakomból; együgyüségemben azt hívén, hogy nincs magyar, kit e pillantatban másvalami foglalhatna el. És miért vesztegessek szót, néztem és láttam mindazon ezerféle tarka jeleneteket, mik a város utcáin naponként egymást váltogatják; csak azt nem, amit keresek.” Persze. Merre zúgnak. Merre is, tűnődik, de vissza a szöveghez, holnapra leteszem, legkésőbb holnapután, döntötte el napokkal korábban, zörömböl, feszít, ott az a ballada, azt kellene már letisztáznia. Zúgattad, nézi a szót, zúgattad felettünk, lehet, más kellene, egyébként is. Persze. Egyébként is.
Mi is volt a kérdés? „A föntiek tükrében mit gondolsz a kortárs költészet közelmúltjáról, jelenéről – és kívánatos jövőjéről?” Talán ugyanazt, hogy a játék játékosabbá váljon, amit Paul Hindemith: „A hangoknak csak akkor van zenei értékük, ha időbeli és térbeli kapcsolatba hozzuk őket.” Nos, hol hát a költészet mostanában? Nekünk itt. Ha mindörökkön itt és most fogantat.
2023. január 25.
Kedves Jánoskám! Köszönöm alapos átgondolásnak alávetett (!) esszédet. Benne külön a Himnusz keletkezésének átképzeléses előadásmódját tartalmazó fejezetet. Mind, de ez különösen a műgond fontosságát sugallja. Ezt alátámasztandó küldöm a felvezető szövegben utalt s általad meg is rendelt (!) Hindemith-szemelvényt. Tudnivaló róla, hogy a Das Marien-Leben újrakomponálását követően, 1948-ban írta, benne azoknak a formaproblémáknak a felsorolásával, amelyet a mű első, húszas évekbeli változatában ekkorra már meghaladottnak tartott. S hogy az újrakomponáláskor ezeket miként oldotta meg. Ha az ember ezt alaposan végiggondolja, láthatja, hogy a Hindemith által hangoztatott „szellemi elmélyítés” igénye paradox módon a formára mutat, a téma (a T. S. Eliot-i alaksejtelem) kidolgozására. De hát ezt Te magadtól is tudod. Még egyszeres köszönettel és barátsággal: Pali
Turai Kamil
2023. január 9.
Kedves Kamil! Eljutott hozzám jó szavad (mint láthatod). Hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy – amire amúgy is felkérni szerettelek volna – a Levélfa mellékelt felvezetője nyomán oszd meg velünk a közelmúlt és a kortárs költészet mibenlétével kapcsolatos gondolataidat. Válaszodig is köszönettel és barátsággal: Pali
Ui.: Cressidáért külön köszönet.
2023. január 19.
Kedves Pali! Tisztelettel küldök neked egy Költészetanalitikát. Nem tudom, mit tudsz vele kezdeni, de rád bizom. Szeretettel üdv: Kamil
2023. január 19.
Kedves Kamil! Köszönöm prófétai komikumú Költészetanalitikádat. Babits Jónására gondolok, mindkettőben ilyennek mutatkozik a prófétai hevület: komikusnak. Különbség, hogy a Te írásodban a szerző és a szerzett (a szerzet?) egy személy. Vagyis magadat kigúnyolod, „ha kell”. („De hogy más mondja, azt nem tűröd el” – gondolom én.) Jót derültem távolságtartó történeti esztétikádon és szemléltető szemelvényein is (szibillai szillabáid „téglatéboly tigrisidényén” – hasonlókra gondolj, kérlek). S külön érdekessége analitikádnak – de ez már végképp nem komikus – saját költői utad példaként való felmutatása: lám, ilyen egy költő égbe és/vagy pokolba vezető útja. Köszönettel gratulálok és barátsággal is: Pali
Költészetanalitika
1.
Kezdettem volt költeni l963-ban 11 esztendősen, ily artikulusokkal: „nincs a parasztnak semmi földje / mit gondosan szerzett elődje / azt az állam elvette tőle”.Majd kitűnőre examináltan s könnyűatletizálva 3 vármegye bajnokaként szonetteket faragtam nagy számmal .Azt például: „csillan a lába a kannak / s elfeketedve rohannak / holdagyarú elefántok / vad tüzek üszke a fákon.” De inficiáltatván Füst Milán varázslatos esztétikájával, az „világitó szavak” hevületével ilyen verskezdeteim is adódtak: „láng bimbózik a galagonyagallyon / ciklámenszemű olvasztár / mogyorómosolyú b indul / venyige bebarangol a gyász.”
2.
Taljánistaként majd teológusként Szögedében lelkigyakorlat gyanánt szökött tollamra a „cseresznyeboglya”, „lángmágnes” „márványmáglya” „ólomóceán” nukleáris töltete. Tudniillik tudatlanul is ráálltam a tibeti t u m ó módszerére. (Amikoris a szerzetes felkeltve magában a „tűz” képzetét, kikuporodik pőrén a jeges udvarra, s gőzölve olvadozik valaga alatt a jég.) Eme versezetek már szép számmal szerepelnek az Alföldi gyászpompa cimű verseskötetben. Weöres Sándor is reagált rájuk levélileg s az 35 versében.
3.
Majd 1000-fős épitőipari munkásszállón sertepertéltem 9 esztendőkig. Szibillai szillabák futottak tollam alá. Úgy mint „a tifusz órájában / orvos a tigris / tiszavirág orgiázik” vagy „fogy a száműzetés / szár fohászkodik / s fonnyadó szárny”. Ezidőtt foglalkoztatott a trák táncritmusok (vagyis a szaffói, alkaioszi, aszklepiadeszi strófák) rejtélye is. Példának okáért: „ csörtet / téglatéboly bugrisigénye bölcsel / téglatéboly tigrisidénye csörtet / irtja a bölcset”. Miután Magyar metafizikám bölcseleti summájában megszabadultam nyelvi nyomortól-nyomorúságtól, létfontosságú dolgokra tértem.
4.
Sikeres publicista végnapjaimat követően, a felsőoktatás (tanítóképzés, KGBK-egyetem) szippantott magába. Itt szaffói strófákban az Isteni Színjáték dufláját firkantottam össze Halálajándék cimmel. Tébolyult szépségsóvárgásom és iszonyú fájdalmam betetőzése volt ez, amelyből félig megcsócsálva szabadultam. Majd közel húsz évig 998 28-soros ódátlanságot idétlenkedtem össze, újra és újra kétségbeesve tehetetlenségemen és tehetetlenségemen. Végül – valami csoda folytán – Isten egycsapásra jóvátette valahányat, úgyhogy 2016-ban kiadhatta a Kráter Boldogasszony ódáim 291 darabját. Természetesen, a kutya se vette észre.
5.
Amint a járvány ránk tört, körbefogott az Úristen. Görög mértékben zengtem meg a Kálváriát (most a tavasszal jön a Napút-onlinon), a Rózsafüzért és Dévit (ez utóbbi soron követése párom megérkezésének). De közben lefutott az élet. A 80 felé araszolok. S most kellene betetőznöm templomomat. Kiigazodnom ebben az Eu-gyilkos kórszakolásban. Megtalálnom a magyarság helyét az antihunnita hóhér-világban. Ideákat adnom szépszámú unokáimnak, porladó véreimnek. Merthogy a Magyarok Istene nyilvánvalóan meg akarja tartani örök időkre napúti Nimród-népét. Ehhez kell nekem is prófétai igéket találnom.
Turbók Attila
2023. január 14.
Kedves Pali! Azokban a napokban kaptam meg felkérő leveled, amikor éppen betegeskedtem. Nyugtáztam ugyan, hogy feladat vár rám, de a gyógyulás fázisában és az ünnepek kavargásában, az új e-mailek utólagos olvasása és törlése közepette leveled időlegesen feledésbe merült. Most ébredtem rá, egyfajta határidő-kényszerben mulasztásomra. Nem tudom, időben vagyok-e még, mindenesetre küldöm, anélkül, hogy a kortársak dilemmáit érdemben érinteném, küldöm tehát a magam vélekedésének kissé improvizált esszenciáját. Ha írásomat használni tudod, megnyugszom, ha nem, tekintsd az élveboncolás előkészületi szikeérintésének. A szövegkörnyezet ismerete nélkül a cím elhagyható vagy változtatható. Rövid válaszodat visszavárom. Utólagos elnézéskéréssel és baráti üdvözlettel: Attila
2023. január 15.
Kedves Attila, nem, egyáltalán nem késtél el. Köszönöm a költészet erkölcsi küldetéséről hittel tanúskodó „dolgozatodat”. Ezt az ugyancsak szép és ihletett esszét. Barátsággal gratulálva: Pali
Mindent elmondani – vagy mégsem?
Mindent elmondani, ez minden, írta Paul Eluard, de sietve hozzátette: „nincs elég szavam s elég időm és nincs elég merészség.” Pedig ez a mindent elmondani igyekvő hajszolt indulat igencsak áthatotta a 20. század második felének költészetét. Gregory Corso nagy verse, a Bomba, Juhász Ferenc újraköltésében, vagy Juhász és Nagy László úgynevezett hosszúversei jelezték e nagyívű törekvést. A kritika külön kategóriaként kezelte őket, mint a költői szemléletváltozás meghatározó típusait, hiszen a teljességet megcélzó „kimondásigényt” hangsúlyozták. Juhász a lávaömléses látomás erejével és költői eszközrendszerével közelített a várható világpusztulás (ma már jelenünket kísértő) kataklizmájához. Nagy László pedig teljes erkölcsi és öntudati vértezetben („jog, hogyha van, az én jogom, enyém itt minden hatalom”), arccal a tengernek fordulva cserdítette Ady Endre ostorát, látva, hogy „émelyítően becukrozva a nép, és alulról fölfelé is csúsznak a romlasztó csókok.” Érezte már, versben bujdosó haramiává kell lennie, hogy megőrizze költői integritását ott, ahol „égi és földi körök lángolnak s hamuként lehull a madár”.
Jaj, mi értelme a költészetnek, ha a Föld tűz és a tüzes kő alá temetkezik, jajdult fel Juhász, mintha csak mai félelmeinket sikoltaná világgá, az atomháború réme ugyanis (hisszük vagy nem hisszük), itt settenkedik a szomszédunkban. A szent tűzözön regősei pedig, mai költők, hallgatunk az efféle rémületről, szorongunk, belső tájainkat térképezzük fel újra meg újra jó kartográfusok gyanánt a ma még lakható „barátságos meleg szobában”. Nem tudjuk, mikor zúzmarásodnak belső falaink, lassan hűlő szavainkat mikor roppantja össze a közelgő szibériai fagy. Pedig akad itt még kimondatlan viszonylat éppen elég. Mindaz, ami az elmúlt harminc-valahány évben történt velünk és körülöttünk, a tisztátalanság berendezkedése az áhított társas öntisztulás helyett, az elmaradt katarzis, szintén dermeszti szívünket. ’Uramisten, mennyi csapodár kokárda, nemzeti színre játszik a régi gárda”, keseregte-sisteregte Döbrentei Kornél az eljátszott jövendő kezdeti óráiban, de a megváltás elmaradt. Nehezen számoltunk el megbénult lelkiismeretünkkel, nem találtuk a remény nagyon várt, tisztító szavait, mert megpudvásodott az ünnep. Láttuk azt, amit Csoóri Sándor is érzékelt: „az áruházak kirakatában és a képes világlapok oldalain váltogatva látjuk a szentek papucsát és a pornográfia paradicsomi látnivalóit”, de legfeljebb az irónia elhúzott szájszélével reflektáltunk. Tudjuk, persze, hogy tudjuk, Rilke óta különösen, hogy a mára már picassóian eltorzított látható valóságot jobb lenne láthatatlanabbá tennünk, feltárni inkább a személyiség mélyebb rétegeiben szunnyadó hitet, átvilágítani és megmutatni a belső táj mély gödreit és horhosait, így csiholva magunknak és a világnak új (tisztító) tüzet, amelynél külön-külön és együtt melegedhetnénk. Elkéstünk-e ezzel? Van-e hozzá elegendő ép szavunk, elég időnk és feszül-e bennünk elég merészség, ahogy Eluard írta. Ha mai olvasmányaimra gondolok, kortársaim műveit betűzve, inkább a periféria fuvallatát érzékelem, beleértve magamat is, az esztétikai különös keresését vagy hajszolását, a váratlannal kacérkodó megdöbbentést, amelynek labirintusában az olvasó bizony sokszor tétovázva ácsorog. Sem hasznos ideje, sem kedve nincs a rejtvényfejtéshez. Pedig az üzenet ott van, de még a jóhiszemű olvasó is alig találja. Aztán ott vannak a világhálóra felkacsintó, ellenérdekelt önjelöltek, akik aggály nélkül ülnek be a facebook-költők cukrászdájába, negéddel csalogatják „olvasóikat” egy-egy csokoládésapkás vers-indiánerre.
Korunk költője egyetlen (fájó) vállrándítással lemondott közösségképviseleti küldetéséről, mondaná ma Illyés. Ugyan már, melyik közösséget is képviselné? Átadtuk a helyet azoknak, akik láthatólag nem tudnak mit kezdeni az igazság és hűség törött-repedezett terrakotta-arcával, mi pedig a tiszta forrás jelképes korsójának cserépdarabkáit őrizgetve, magunk és verseink töredezettségében ocsúdva látjuk, hogy eltűnik szemünk elől hű kísérőnk és mindenkori társunk, az olvasó. Elborzadva figyeljük azt a folyamatot, amely a költészet térdre hullását, zavarosba süllyedését idézheti elő. Hova lesz a hiteles, igaz emberi szó, ha a manipuláció professzionális évezredében, e kifordított nyelvezetű, zagyva, arc- és mi minden mást váltó korszakban a Föld lakóit a maszlag erős fonatai ölelik-szorítják. Ahol a hamis igaz, az igaz pedig elhallgatandó, letiltandó, mint a világhálós bolygó őshazájában, Amerikában. Kívánom, a költészet és korunk költője ne lehessen soha elsüllyedt tanú.
Kiss Iréntől, a napba öltözött asszony szóvivőjétől kaptam a napokban a nagy hírügynökségek távirati stílusában küldött bátorító üzenetet: „Hitelt érdemlő forrásból tudom, hogy a líra nem hal meg.” Eltökélt vagyok. Hinnem kell neki!
Villányi László
2023. január 22.
Kedves Pali, mellékelem!
Barátsággal,
Laci
2023. január 22.
Kedves Lacikám! Köszönöm rövid, de velős írásodat. Ha jól értem szavaidat, Micimackó!, szereted a mézet (!). Februárban várd, akkoriban küldöm majd a linket. Addig is barátsággal: Pali
„A méheket utánozd!”
A „Világosságot!” Petőfi Sándor egyik legfontosabb verse. Mondhatnánk, nem kötött formában íródott, ugyanakkor érzékelhető a zeneisége, a versmondatok ritmusa. Petőfi nem egy már létező kötött formában gondolkodik, hanem kialakítja a maga szigorú kötöttségét. Bizonyos vagyok abban, hogy életművében sokszor felbukkant volna ez a formavilág, ha… Örökül hagyta, akinek van szeme, lássa.
A kötött formában írt vers is lehet kaotikus, a rímek zöröghetnek vagy kiabálhatnak, az ún. szabad vers is lehet túlbonyolított, pontatlan. Vajon van-e olyan leleményes tanár, aki tudatosan elrontja a remekművet, kicserél néhány igét, egy-egy jelzőt, megmutatva, valamely szó miként ragyogtatja föl a költészetet az eredeti versben? Nem a külső formán múlik, érvényes-e, jó-e a vers, ugyanakkor a belső formán áll vagy bukik minden.
A költészet ott van, ahol mindig is volt, a kezdetektől: az életben. Csak éppen adekvát forma nélkül nem kel életre a versben, nem tudja újjáteremteni az olvasó költői énje, hiába adott egy csodálatos gondolat, egy megrendítő történet, bármennyire szabályos a verselés, vagy tombol a szabadság. Petrarca 1334. április 11-én megfogalmazott levelének intelme ma is érvényes: „… a költői leleményben a méheket utánozd, melyek nem úgy hozzák el a virágot, ahogy ráleltek, hanem viaszt és mézet készítenek belőle valamilyen csodálatos vegyítéssel.”
Vörös István
2023. január 19.
Kedves István! Milyen jó volt ez a hazai berkekben szokatlan (nekem legalábbis új!) felolvasóest a Párbeszéd Házában. (Említettem is Ágnesnek – megtudtam tőle, hogy egyenesen Londonból hozta.) Engem viszont most a hazai kortárs költészettel kapcsolatos véleményed érdekel. A Napút Online Levélfa rovatának szerkesztőjeként kérlek, hogy a mellékelt kis felvezető szöveg nyomán támadt gondolataidat e témában oszd meg velünk s az olvasókkal. Terjedelem belátásod szerint – de hogy mégis mondjak valamit: egy-két oldal. Határidő január vége, február eleje (ez utóbbi neked, a kései felkérés okán, engedménnyel). Örülnék részvételednek. Válaszodig is köszönettel és barátsággal: Pali
2023. január 19.
Kedves Pali, gyorsan meg is írtam.
Barátsággal:
VI
2023. január 19.
Kedves István! Köszönöm szépen. Ha a névsort veszem, valószínűleg sereghajtó, vagy ezek egyike leszel. Ha a határidő teljesítését, az első. Neked aztán nincs szükséged engedményre. Egyébként valóságos vitairat lesz – persze nem velem. Két tételedet emelem most ki: „Ha létre akarom hozni a verset, és így valamiképp magát a kötészetet is, akkor ez elkerülhetetlenül formaprobléma.” Igen. Pontosan erre akart kilyukadni a Hindemith-utalás is (Neked elárulhatom: a Das Marien-Leben zongora-szoprán dalciklusának 1948-as újrakomponálásakor írt tanulmányára alapozva – e szerint a „szellemi elmélyítés” merőben formaproblémák megoldását jelenti/jelentette, már csak azért is, mert a „tartalom” ebben az esetben a Rilke-költeményekkel adva volt, méghozzá változatlanul volt adva). Másik tételed is egyetértésre csábít: „A vers nem […] önkifejezés, ez elavult és poros gondolat.” Hogy mennyire az, ezt ismét idézettel tudom alátámasztani: József Attilával. „Azt is mondták az irodalomról, művészetről, hogy érzelem kifejtése. Ebben aztán az ún. komolyabb felfogások is egyetértenek. Holott a művészet legalább annyira különbözik az érzelem kifejezésétől, mint a sírás meg az ásítás a színpadi sírástól, ásítástól. […] [H]a valaki sír a színpadon, az nem azt jelenti, hogy a színésznek bánata van […]. Sőt, a színésszel madarat lehetne fogatni, ha jól adja a bánatosat.” (Irodalom és szocializmus. 1931) Ennyi itt most részemről talán elég is. A többit majd a levélfaágon csiripelve folytatjuk. Addig is köszönettel és barátsággal: Pali
Ui. Jutott eszembe még valami – egy harmadik idézettel. Az olvasóról. A költészet társadalmi hivatásáról értekező T. S. Eliot nyomán. A költészet poézis, poetikus tevékenység, s mint ilyen, új világot teremt – nyelvi és lelki értelemben is. Az olvasónak, természetesen. A szavakat nem helyette mondja ki, hanem neki – olyannyira, hogy a későbbiekben ezek jobbja szállóigévé is válik („Nem az énekes szüli a dalt: / a dal szüli énekesét” – és ehhez hasonlók). Idézetek végtelen sora – szegényebbek lennénk nélkülük. S hogy szavamat ne felejtsem, mindez Eliot szavaival is: „ha hiányoznak közülünk azok a kevesek, akikben kivételes érzékenység a szavak fölötti kivételes hatalommal egyesül, akkor előbb-utóbb elkorcsosul az a képességünk, hogy kifejezzünk, sőt, hogy akár csak érezzünk is valami egyebet, mint a legnyersebb érzelmeket.” (Káosz a rendben, Gondolat Kiadó, 1981)
Divatot teremteni – vagy eltörölni?
Hogy hol a költészet mostanában, nehéz megmondani és ugyanakkor könnyű. Mert hát hol lenne: sehol és mindenhol. Nem lehet úgy rátalálni, mint egy földre esett pénzdarabra. Keresni kell, de keresve sem találja az ember, ez a keresés egyúttal létrehozást, megformálást is jelent. Ha létre akarom hozni a verset, és így valamiképp magát a kötészetet is, akkor ez elkerülhetetlenül formaprobléma. A forma nem feltétlen csak kötött forma, de egy megformálatlan szöveg sosem lehet vers. Hogy hogyan és miképpen formálom meg, milyen eszközöket használok föl, az már az egyéni ízlésem, tudásom, hangulatom, divatkövetésem vagy divat-elutasításom kérdése.
Tizenöt-húsz évvel ezelőtt a kötött forma újra divatba jönni látszott, nemcsak Magyarországon, hanem nemzetközi szinten is. Amennyire a cseh és a német irodalom jelenségeit figyelve ezt meg tudom ítélni. Ma mintha, legalábbis itthon, megint visszaszorulóban lenne. A formát leszólni kényelmes. Ha nem kapcsolódik a forma elleni lázadáshoz gondolati vagy csoportdinamikai indíttatás (jól fölépített okos vagy buta ideológia), akkor ez sokkal inkább lustaságnak tűnik, beleillik abba az ellen-szellemi irányzatba, mely úgy tartja, hogy a tudás fölösleges luxus, hogy még csak nem is luxus, és nem szükséges az iskolában megszerezni, mert minden tudás hozzáférhető az interneten. Itt persze a tudás és a valami művelésének képessége, amit szintén mondunk tudásnak, összekeverése és összemosása is bezavar a problémába, de ha tudásra nincs szükség, gondolhatják sokan, akkor készségre sincs: a versírás nem szakma, hanem önkifejezés. Nos, én ezt nagyon határozottan tagadom, a versírás persze nem elsősorban szakma, de a szakma ismerete, készség szinten való alkalmazni tudása elengedhetetlen ahhoz, hogy a kifejezés pontos legyen, az írás ne a közeg ellenállásának legyőzéséről szóljon. Ráadásul a vers nem is önkifejezés, ez elavult és poros gondolat, a költőnek nem magát kell kifejeznie, hanem az olvasót, valahogy úgy, ahogy azok a régi portrék, amelyek akármerre állunk is tőlük, ránk néznek. Az olvasóra kell nézzen a vers, de persze még csak nem is őt kell kifejeznie, bár az előbb ezt mondtam, hanem a gondolatait kell eltalálnia, összeraknia, pontosabban megfogalmaznia, mint ahogy egy átlagember rákényszerül. Hiszen azért is olvas (vagy kéne olvasnia), mert az ő munkája más, nem a gondolatok hadrendbe állítása, nem az érzések megnevezése. De ettől még érzései és gondolatai vannak, és ha ezek elég mélyek és/vagy ösztönösek, akkor igényli a megnevezésüket és kifejezésüket. Ebben kér segítséget például az írótól az olvasás révén. Az átlagemberi élet nem alkotói, hanem befogadói. Ebből viszont senki nem engedhet. Az alkotók sem, akiknek máskor, gyakran, befogadóknak kell lenniük.
Aki azt gondolja, hogy a versírás szabályainak megtanulása nélkül írhat verset, az olyan, mint aki zongoratanulás nélkül akarná eljátszani Beethoven egy szonátáját. Persze lefedhetjük ezt a nemakarást nagyhangú ideológiákkal arról, hogy mi korszerű és mi elavult. De a vers csak jó vagy rossz tud lenni, és a jó vers mindig korszerű is. Bár előbb-utóbb minden vers elfárad, elhasználódik, érdektelenné válik. Van, amelyik a megírás pillanatában, van, amelyik még kétezer év múlva sem. Horatius ott van a könyvespolcunkon, de el tudunk menni mellette, azonban Catullus vagy Martialis szövegei ugyanolyan frissek, mintha ma írták volna őket, első közelítésben életességük, erotikájuk elevensége miatt. Az biztos, hogy mindezeket a tulajdonságokat a forma tartja egyben, mutatja föl.
Persze ki miért ír verset? Azért, hogy feltegye a facebookra, publikálja, vagy esetleg egy pár száz évvel halála után megszületendő olvasó frenetikus öröméért, katarzisáért? Mindegyiknek megvan a maga létjogosultsága. Az irodalom szabadság: mindenki azt és úgy ír, amit és ahogy akar. (Akar vagy tud – de persze a hiányos tudás már korlátozza a szabadságunkat.) Az olvasás szabadság: mindenki azt olvas, amit akar. Az irodalomról való gondolkodás nem szabadság: tévedhetetlenül kell az értékek felé orientálni az olvasót, helyes véleményt kell mondani, merni kell vállalni ezt a véleményt, ezáltal divatokkal szembe menni, vagy épp divatot teremteni.
Illusztráció: fh. R. Fiorentino-részlet
Ezek is érdekelhetik!
Láncra vert eső* (Levélfa, 78.) →
Keresztúton (Levélfa, 77.)* →
Csokonai 250 (Levélfa, 76.) →
