Németh István Péter: Tücsökszó a csillagok alatt (Kiss Benedek köszöntése)
Kiss Benedek nyolcvanéves
Bence, a nyolcvanadikon a szerkesztőség nevében, de bolgaristaként gyönyörű versed fordításával köszöntelek, itt most úgy is, mint aki több tucat bolgár poéta megannyi stílusát ültette át remekül magyarra – tudják meg hangsúlyosan olvasóink is ezt az érdemed.
Németh István Péter szép elemzése e több évtizedes munkád egy szeletéről szól. Ivan Canev – Balassi-karddal kitüntetett – barátunk költeményei tolmácsolásodban. Szerkesztőségünk részéről fogadd évnapodon, s fogadják tisztelőid az „ellentettjét”: a Kenyeret anyám úgy eszik Ivan megszólaltatásában – mestermunka.
Újabb erőpróbáidhoz – egészséget! (Szondi György)
*
Németh István Péter: Tücsökszó a csillagok alatt
Tűnődés Kiss Benedek Canev-fordításairól
„Jöjj délre, cimborám…!”
(Nagy László: Sztrumica)
Kiss Benedeket és Kilencekbéli költőtársait indulásuk óta komolyan, írhatjuk, szenvedélyesen érdekelte a műfordítás. Kinek-kinek mi volt a választott érdeklődési területe, elköteleződése vagy rokonszenve, annak a népnek a költőfiaitól választott verseket, amiket magyarul szólaltathatott meg.
Kiss Benedek az Eötvös Collégiumban „emelet-társa” volt Kovács Istvánnak, aki a romantikusoktól a kortárs lengyel szerzőkig ültetett át nyelvünkre remek költeményeket. Legendás már a történet: Utassy József „korrepetálta” polonista barátját a Duna part lépcsőin üldögélve, miképpen folytassa Kovács István formahűen Krzysztof Kamil Baczyński vagy az utána jövő lengyel költők lírájának magyarítását. A barátok közül Oláh János és Mezey Katalin szívesen tolmácsoltak angol nyelvű verseket is. (Számomra munkáikból a legkedvesebbek a karácsonyi ünnepkörhöz tartozó darabok.)
A Kilencek költői – mára evidencia lett – kizárólag olyan más országok, népek lírikusait fordították anyanyelvünkre, amelyekkel közös eszményeik, rokon gondolataik, a nagyvilágról és a kishazáról hasonló érzéseik voltak, azon költőiket, akikkel – Szondi György szavával – „egymásra találtak”. E nemzedék egyik példaképe, Nagy László a bolgár költészet szép szavú, hű tolmácsolójának bizonyult. Nem volt meglepő így még az a kivételesnek számító esemény sem, hogy olyan verseskötet látott napvilágot, amelynek bolgár költőjétől – Ivan Canevtől – a Kilencek közül hárman is fordítottak:
Utassy József,
Rózsa Endre
és Kiss Benedek.
Irodalomszerető nemzedékük igen komoly érdeklődéssel fordult a történelemhez, tanulságokat szűrtek le, az események között összefüggéseket kerestek és találtak mindannyian. Megértették, hogy a tavaszi forradalmakat ugyanúgy leverik, mint az őszieket, s hogy a világ menetén változtatni nem lehet, de még a hatalmak küzdelmeibe avatkozni – pusztán a maga erejével – az egyén számára nagy-nagy oktalanság. Ez természetesen nem jelenthette azt, hogy cinikussá váljanak. Sőt! Az áldozatok iránti részvétüket minden időben megőrizték. Tudták, csakis a hőstelenek lehetnek a hadvezéreknél is nagyobb hősök, vagyis az áldozatok. Ivan Canev egészen emberivé fokozta le a görögök mitikus harcosát, akinek testét – a sarka kivételével – édesanyja, sebezhetetlenné tette. Kiss Benedek fordította Canev Akhilleusz! című versét is:
Antik halált ma, fényes-könnyü véget
ne várj a földön. Most apránként halsz meg.
S mi rég vetekedett egy istenével:
sok titkos szégyen fészke lett tested.
A vér, a kar s a kard erejét vesztve
kallódik a stronciumos pokolban;
s mielőtt még a könny világra szökne –
a szembogár helyén már vak üreg van.
Katona-szíved terep lett mindig-éber
gyötrelmekre, hamuszín szorongásra.
S téged, ki jársz Hirosima jegyével
a sarkadon: nincsen ember, ki ne szánna!
A Kilencek „harmada” nagyon szépen igyekezett visszaadni Canev tücsökszóhoz hasonlóan áradó költészetét, s itt-ott túl is lépett a költői és műfordítói szabadságon, anélkül, hogy eltért volna az eredeti szenzustól. Ez azért történhetett meg, mert a bolgár versekben olyannyira saját világukra leltek, hogy gyakorta elég volt a saját költészetük nyomvonalán maradniuk: hűnek lenni önmagukhoz. Ezt a jelenséget Szondi György a következő szavakkal értette meg velem: „…a három magyar költő-fordító kicsit jobban a maga arcára formálta a bolgár költőt”.
Ha már Ivan Canev lírájának zengését a tücsökdalokéval jellemeztem, hallgassunk csak bele Kiss Benedek műfordításaiba, majd saját verseibe! Görögországban, Bulgáriában és Magyarországon egyformán múzsai lényekként becsülik a költők a tücsköket. A csillagok alatt égi harmóniák válnak földi zenévé, ha megszólalnak. Canevnek e három költeményében komoly szerepet kaptak a tücskök:
Hogy jöjjön a tavasz postása híreit belém vetni,
s madárhangokkal kürtölje szét a fa,
hogy valami érik bennem, s az élet földalatti
viszketései bizsergetnek meg éjszaka.
Hogy a napfény gyökerekben, erekben lobbanjon szét,
aztán meg hozzák el az aratásidőt a tücskök,
és megint énekelni kezdje vörös üdvözletét
hajnalban a sok pékség, hol friss kenyérszag zümmög.
Kiss Benedek szépen oldotta meg a műfordítói feladatát, visszaadta magyar változatában azt a – ragyogóan igaz! – közhelyet, miszerint a költő eggyé válik a szülőfölddel, s hogy éltető, teremtő-termő erővel rendelkezik, s –
mint egy modern Anteusz – elrejlik a vetésben, vagy annál is még misztikusabban: a kenyér színe alatt. Könnyed és természetes e komplex kép a dalban, akár az évszakokat egymás után forgató tücsökzene, amely a szférák zenéjét is asszociálja (A világ végén).
A tücsökszó önmagában – az emberi szavakkal ellentétben – képes kifejezni a legteljesebb árvaságot a csillagok alatt, amit hasonlóan csupán egy magányos fa lefestése tud érzékeltetni:
Csak sose feledjem, hogy várakozva
fa áll a dombon,
valahol, messze,
név nélkül, bárhol is, megbarátkozva
alkonyatokkal, ha leszáll az este.
Egy fa a dombon.
Emlékeztet majd arra,
éber szemek a fűben hogy bolyongnak,
s hogyan sarjad ki éjszaka sorra
hontalan dala a tücsökhadnak.
Ivan Canev költői üzenete nem kevesebb, mint hogy a fácska magányát és a lábánál hömpölygő tücsökzene hontalanságát a költő tudja egyedül szeretni képes figyelmével és varázslatával feloldani. S akkor a tücsköktől és a fától is már viszonzásra lelhet a lírikus: titkokat, szél fútta meséket fog végre sugdosni a lomb, és muzsikálni a tücsök-had. Rilke parancsolta hasonlón: esténte ki kell lépnünk a szobánkból, hogy legalább egyetlen fára és csillagra lássunk. S akkor talán a világba való kivetettségünk helyett az otthonunkra – mint origónkra – ismerhetünk.
A tücskök dalolják ki a nehezen kifejezhetőt vagy akár a mondhatatlant. Miképpen fogadhatja el ezt egy költő, akinek éppen az volna a dolga, küldetése, hogy szavakkal hozza olvasói tudtára a világ nehezen megfejthető talányait, s hogy nevezze néven az emberi létezés legmélyebb rétegeiben található kincseket, de még szörnyeket is? A tücsök című Canev-vers így szólítja meg a parányi énekest:
Csak most fogom föl, hogy pucér, ám könyörtelen-konok dalodban
egy ifju-bölcs iróniája szól:
− A szavakat nem szívlelhetem…
A tücsökzene szépségén és értékén mit sem csorbít ez a költemény, amely éppen az emberi szavak hitelének devalválódása idején született. Ivan Canevnek, aki versében azt citálta, hogy nem szívlelheti a szavakat, Pilinszky János bolgár fordítójaként bizonyára eszébe jutottak a magyar verssorok is:
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál.
Nincs is szavam.
(Pilinszky János: Apokrif)
A közös magyar és bolgár keresztény-egzisztencialista létélménre való eszméléstől még gyönyörűbbnek halljuk Kiss Benedek átiratában az akusztikai versépítményt:
Árad melódiád szelíden, szól dallamod, mint mindig is szólt,
s kerékvágások mentén, száradt, kis júliusi giz-gazok
között vágja át ismeretlen ösvényed a sárgálló tarlót,
s nem tudja senki, merre kanyarog.
Búzaszem, rög vagy bucka – gát mind számodra, ám te elmerülten
zenélsz a nyár nagy éttermében. És minden este Isten-Úr
elé lelked elégedetten emelkedik föl énekedben,
mielőtt békés, mély álomba hull.
Míg az első versszakban a tücsökszót személyesíti meg Ivan Canev, addig a másodikban a tücsköt antropomorfizálja. (Az egyik bolgár népdalban a török ellen vitéz harcosokká lesznek a prücsökök (Három tücsök összejött). A tücsök mitológiai lény, ám jelen esetben művésztípusként áll előttünk, ama magányos muzsikus ő, Chagall hegedűse, vándorzenész, mulattató, már-már clown, akiben a mitikus Orpheuszra és a modern költő személyére egyformán ráismerhetünk.
Ez az attitűd is heroikus, ahogyan a hőstelen hős nem hallgathat el, de nem hasonlít se Petőfi, se Botev hangjára és lánglelkű alakjára. Szondi György már az ezerkilencszáznyolcvanas évek közepén észlelte, jelezte, hogy „hogyan csendesedett meg a költők hívő lelkesedése”, míg „az életigenlő lobogás lassan kétellyé csitul”. Kétellyé és megrendüléssé. Az bolgár abszurd népdalban így öntötte nyakon a zápor a prücsköket, de elmosta még a török sereget is!
Nem csupán Ivan Canev és Kiss Benedek költészetében jött el a hangváltás és a szemléletmódosulás ideje, de Utassy Józsefében is. Utassy a második, Csillagok árvája (1977) című verses könyvét egy Kiss Benedeknek ajánlott költeménnyel zárta:
Utassy József: Száll az ének
Kiss Benedekhez
Írsz jegenyék magasában,
madárlátta kis szobában,
ahová csak integetnek,
fölötte már mindeneknek;
mindeneknek fölötte már
csendül a csönd, szabad a száj,
s mérni mérhetetlenséget
nem marad más – csak az ének:
ki csillagról csillagra száll,
ki csillagról csillagra száll.
Utassy József harmadik kötetében – a Pokolból jövetben (1981) látni való – a fenti, még optimistának mondható barát-biztatójának hangja végképpen elkomorult. A költők fölött hűvös és félelmes lett a csillagos űr, és benső, lelki síkra tevődött át a segesvári csatatér, a tudatból el nem süllyedő Don kanyar vagy éppen Hirosima. Ott dúlnak tovább az indulatok, csak ott kaphat teret a szabadság, s jó, ha a magára maradt egyén önnön személyiségének értékeit gazdagíthatja, aggodalmai ellenében védheti még ott legbelül. A világot, amelynek egyre fenyegetőbbek a jelenségei, ha már meg nem jobbíthatta, legalább sebzékeny, alkotó lénye ne lehessen egyre kiszolgáltatottabb.
Canev, a bolgár költő Utassy Józsefnek ajánlotta költeményét, amit Kiss Benedek fordította magyarra:
Ivan Canev: Két tercina
Utassy Józsefnek
A költő – csillagok árvája ő,
kit egyetlen elárvult remény éltet:
majd ott, közöttük várja pihenő.
Ám este, mikor rájuk szemet emel,
pásztázván az égi végtelenséget,
lelkét remegés s félelem tölti el.
A modern kor költőit az Istenkereső Blaise Pascal egzisztencialista szorongása fogta el:
A végtelen terek hallgatása félelemmel telt el.
Közös metaélménye ez a fajta megrendülés is a 17. és a 20. század gondolkodóinak. (Franciaországtól Magyarországon át Bulgáriáig. Lásd még Wittgenstein híres axiómáját is, miszerint amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.) Kiss Benedeknek, miképpen nemzedéke több tagjának is, többször meg kellett küzdenie a csönddel, a költői elhallgatás rémével. Buda Ferenc 1973-ban írta meg beszédes című versét, a Szólásért való éneket. Kiss Benedek szintén jól tudta és tudja, mi a különbség az akusztikai értelemben vett csönd és az „énekijesztő kor” némasága között:
És van hallgatás, sötét.
Hallgatni jó.
Ha van miről.
A mindenről
s a semmiről.
A műfordítás elsődleges költői teljesítmény, megduplázhatja a szerző a saját verseinek termését! Kiss Benedeknek megadatott a bolgár költemények tolmácsolásához a szorgalom és az ihlet is: az Ivan Canev magyar nyelven közreadott verseinek megjelenését követő közel négy évtized alatt ötven bolgár költő százötven költeményét fordította s adta ki Fészek szakadék fölött címmel. Épülő életművétől elidegeníthetetlenek ezek a bolgár nyelvből magyarított versek. Éppen úgy, mint a Szent György-hegyi szőlőbirtok és borház. Hamvas Béla szerint a Dél géniusza hatott és hat errefelé: „Ha az ember északról, Sopron felől közelíti meg, akkor éri el, amikor a dombok elkezdenek kisimulni. Ha keletről érkezik a Balatonon átkelve, a határ Badacsony és a Szent György-hegy fölött húzódik, Tapolca és Sümeg között. Úgy látszik, az ember az előbbiekhez képest világosabb és melegebb földre ér. A napfény fehérebb, majdnem olyan fehér, mint a Földközi-tenger fölött. A színekről a köd eltűnik, és jobban világítanak. A tárgyak körvonala élesebb. A légkör mintha elektromosabb lenne. Ez nem a Kárpát-medence… – fővárosa nem Budapest, hanem Athén.” Márpedig akkor a Vitosa sokkalta közelebb van a Szent György-hegyhez, mint a Parnasszosz vagy az Olimposz, s Trifon Zarezannal előbb koccinthat a magyar költő a karabunari szőlősorban, mint Naxoszban Dionüszosszal.
A mediterrán éghajlatú Dunántúl és Dél-Bulgária hegyoldalaiból nyaranta egyformán tücskök kórusa zeng. Ha Canev és Kiss Benedek hallgatna, akkor ők veszik át a költői föladatot. Hamvas Béla írta a tücskökről, hogy azokkal a lényekkel azonosak, akik a csodálkozástól és az ámulattól elhallgattak, amikor megszülettek és megszólaltak a Múzsák. Őket változtatta tücskökké Zeusz. A költő és a bolgár verseket műfordító Kiss Benedek múzsai hangulatban írta meg Tücsök-ország című dalát:
– Haj, ti tücskök,
haj kabócák!
Milyen ország
ez az ország?
– Ez az ország
Tücsök-ország,
szebb, mint a fényes
mennyország!
– Haj ti tücskök,
haj kabócák:
de hisz sötét
ez az ország!
– Csupa csillag
Tücsök-ország,
a legszebb dalt
éjjel fújják!
– Haj ti tücskök,
haj kabócák:
de hisz szegény
ez az ország!
– Az ég mézet
harmatoz ránk –
ez a leggazdagabb
ország!
Illusztráció: »Tücsökszó a csillagok alatt – nyárutó Oecanthus pellucens*-ével« (*ld.⇒: https://en.wikipedia.org/wiki/Oecanthus_pellucens)
Ezek is érdekelhetik!
Tamási Orosz János: Diptychon mellékdallal (Mt. 4.11.) →
A hanyatlás esztétikája →
Németh István Péter: VALLOMÁS A MÉLYREPÜLÉSRŐL →
