Edwin Morgan: Magyar kígyó sziesztája, Hét évtized (versek)
Turczi István
„A költő nevét akkor ismertem meg, amikor 2002-ben egy szolnoki fellépés után a Tisza Szálló fürdőjében Faludy György, Gyurka, egyszer csak felsóhajtott: „Van még egy tartozásom, meg kéne látogatnom Edwint.” Hogy, hogy nem, három évvel később a Glasgow-i Egyetemen tartottam két előadást a magyar költészetről, és a házigazdák hálából megkérdezték, van-e valami kívánságom. Az volt, hogy szeretném meglátogatni nemzeti költőjüket, Edwin Morgant, aki a skót fővárostól 50 mérföldre, egy idősek otthonában élt. Vett ott egy lakrészt, és az állam tiszteletből vett neki hozzá egy másikat, és a kettőt összenyitva gondtalanul élhette utolsó éveit. Látogatásom 2005. május 19-én volt. Mint utóbb kiderült, én voltam az utolsó magyar költő, aki látta őt élve. Tessék elképzelni, hogy rövid ottlétem alatt a skót irodalom legnagyobb alakjával, aki akkor 85 éves múlt, végig József Attiláról, Weöres Sándorról és a Nyugat folyóirat szerepéről beszélgettünk. Búcsúzáskor megölelt, megígértette velem, hogy majd fordítok néhányat a verseiből magyarra, végül készült rólunk egy közös fotó. De a legfontosabb, hogy betartottam az ígéretemet.” (Interjúrészlet)
•
Edwin Morgan
Magyar kígyó sziesztája
Siesta of a Hungarian Snake
s sz sz SZ sz SZ sz ZS zs ZS zs zs z
Hét évtized
Seven Decades
Tíz évesen azt olvastam, hogy meghalt Majakovszkij,
és az első orosz szó, amit megtanultam, az volt,
hogy ljublju; figyeltem az angoltanáromat,
aki egy agyonrágott HB-s ceruzával piszkálta ki
a fülzsírját, és nevetség tárgyává tett az osztály előtt,
amikor kigúnyolta a házi dolgozatomat, amelyben
a zöld füvet zöldfülű növényzetnek neveztem.
Ha igaza lett volna, akkor is utáltam őt emiatt!
És nem is volt igaza a seggfejnek. Egy író tudja,
mire van szüksége az íróvá váláshoz.
Húsz évesen menetparancsokat kaptam és túlélési
csomagot, búcsúzhattam a szerelemtől, de nem a
fegyverektől (bár egyedüli fegyverünk a hordágy volt),
egész télen a Glentress-i erdőkben fagyoskodtunk,
hatkor már fát kellett gyűjtenem, hogy égjen a kályha
a szakácsoknak, engem szúrtak ki, a szállásmester írnokát,
és az összes szivatás közül még ez volt a legártalmatlanabb,
de azt nehezen viseltem, hogy egy elgázosított sátorban kellett
aludnom egy Tam McSherry nevű taplóval, aki a seggéből
tetszés szerint zenei dallamokat csalogatott elő.
Harminc évesen az hittem, az élet elment mellettem,
és a szerelem utáni vágyban Beowulf óangol történetét
fordítottam mai nyelvre. És jöttek az egyéjszakás ácsorgások
a belvárosi sikátorokban, ezek akkoriban sötét és veszélyes
helyek voltak. Költőtársam, Sydney Graham, akit a szakmában
újromantikusként tartottak számon, Londonban így szólt:
’én mindig tudtam, hogy te milyen vagy’, és arcon csókolt.
Ezután Rilkét kezdtem fordítani, ’A magány olyan, mint a zápor’,
és hétről hétre, azután megint, azon erőlködtem, hogy végre
kiszabadítsam magam, kínlódtam, hogy beszélni tudjak róla.
Negyven évesen ébredtem fel, láttam, hogy világos van,
és rátaláltam a szerelemre, új ritmusokat kerestem,
meghallottam a Ritmust, és légipostával szolidaritásomról
biztosítottam Sao Paolo konkrét költészeti forradalmát.
Már ismertem Glasgow-t, de csak most ismertem meg
Glasgow új arcát, ami csak nekem és új partneremnek
volt új, az emelődaruival és egy másik, betonbiztos
forradalom elterjedésével, ami nem volt rossz, igaz,
jó sem, de legalább új volt. És az új nem volt illúzió:
szavak születtek és tűntek el, ami maga volt a megtisztulás.
Ötven évesen rossz álmaim lehettek Palesztináról,
és rossz dolgok eljövetelét éreztem meg, elkezdtem
írni az én hosszú és elhallgatott háborúmat,
száz és százkezű Szindbád voltam akkoriban,
felcsavartam és kigöngyöltem a vér és szerelem
szőnyegeit, sátrakat emeltem fájdalomból,
embereket szőttem porból, és port terítettem
az emberekre. Megvédtem téziseimet a híres angol
író és utazó, Charles Doughty könyvéről, amelyben
nyersen elénk tárta, milyen az arab sivatagi élet.
Hatvan évesen egy sír mellett álltam.
Lanarkshire vidékén tényleg üvöltenek a szelek.
Tudtam, mit veszítettem, tudtam, mim maradt.
A kelet sokat tanított a sorsról, mégis ez volt
a legnehezebb időszak, mi több, ez volt a legrosszabb
évtized mind közül, amit megéltem, mert gyötört
a lelkifurdalás az akaratom gyengesége és a sok jó
miatt, amit nem tettem meg. A megbocsátás bizonyára
hasonlít arra a forrásra, amely megtölti a türelmesen
rá váró, elhagyatott szomjas árkokat, amíg, amíg – – –
Hetven évesen azt hittem, túl vagyok mindenen,
akár az az üveggyöngyökből font függöny Port Said-ban,
amit kisebb darabokra szedtek szét, hogy többfelé adjon
árnyékot, és olyan rég hallott hangokat hallat, olyan
ismerős alakzatokat sejtet, melyek az idő elteltével is
meglepőek lehetnek. A gyöngyök összekoccannak mögöttem,
miközben azt hiszem, előre megyek. Nem kérek gyertyafényt,
azt tartsák meg Európának. Én az összes fényt kérem,
most rögtön. Mikor belépek, legyen világosság,
akármi is van ott, minden részletét akarom látni.
Fordította: Turczi István
A 2022. Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Magyar Napló kiadó gondozásában a híres skót nemzeti költő, Edwin Morgan A démon kiskátéja című válogatásgyűjteménye.
Illusztráció: Edwin Morgan (pencil 4B by ARTY)
Ezek is érdekelhetik!
José Ortega y Gasset: Feljegyzések a homályló nyárból (részlet) →
Daniel Kehlmann: A nap alatt →
Fenyvesi Ottó: Kortárs horvát költők 2. rész →
