Tornai Xénia: Philemon és Baucis (versek)
Philemon és Baucis
Sestina az örök szerelemről
Egy hársfa áll a dombtetőn. Minek
virágzik ő ily ártó szenvedéllyel?
Tövével egy a tölgy, miről egy ág
kinyúl felé. Nem éri el sosem.
De egy irányba dőlnek ők, a szél
ha fú, s velük nyöszörg a végtelen.
Hiába vágyod őt. A végtelen
ködében álmod kergeted. Minek?
Üvölt a fergeteg, és zúg a szél,
gyötörve szíved ázott szenvedéllyel.
Csitulni nem fogsz te többé sosem.
Hajolj, ne törj, szegény kis hársfaág!
Baucis karja nyíló, nedves ág,
Philemon törzsén lomb nő, végtelen.
Emberré nem lesznek, oh, jaj, sosem!
A múlt emlékszilánk – nekik minek?!
Egymást ölelnék újult szenvedéllyel…
Köréjük port szitál az esti szél.
Mily isten küldött, zengő, őszi szél,
hogy tőled mégse reng a könnyű ág?
Mi dolgod, égi, lenn a szenvedéllyel?
Ki szánja itt a fát? A Végtelen?
Csalárd derűvel áltatnod minek?
A földi vágy nem nyugszik el sosem.
A felhőkön túl nincs légcsend sosem,
habár a völgyben elpihent a szél.
Mit ér a perc, ha szertehull, s minek
rügyez levél, ha pusztul majd az ág?
Szerelmed éhe mégis végtelen –
dönögve árad, balga szenvedéllyel.
De mért tusakszol ennyi szenvedéllyel?
Vizek dalát már nem vágyod sosem?
Álmodni néked ott a végtelen!
Csak dúdolódul szól a játszi szél,
s csupán csak integet a lombos ág.
Kidőlni tél előtt, fatörzs, minek?
Te, hárs, minek ily kócos szenvedéllyel?
Talán az ág nem porlad el sosem,
ha benne él a szél s a végtelen…
A fű hegyén
Az esti fény, mi fenn lebeg a hullám taraján,
A harmatcsepp a fű hegyén, az álmos délután,
A néma köd, ha kél a hold egy őszi éjjelen,
Már benne szőve ott lapult a Tervben végtelen.
A tested adta cseppnyi tér, mi gúzsba mégse köt,
Felfogni ezt a perc-időt az érzék, mind az öt,
S a lélek-csendnek ős ölén kinyíló gondolat –
Az égiek bizalma fent, közéjük ez vonat.
Az Isten az, ki benned él: te zenged ritmusát.
Szent lényege a Lét maga, mit lényeden mos át.
S e körfolyásban életed, mint suttogás, zenél:
Az ősi Tervnek részeként te vagy az út s a cél.
S ha új tavasz csicserg a fán, és nedves már az ág,
Ha zöld a sarj, s nyers földszagot lehel a hóvirág,
Ha nyílik arc, s a rózsapír befutja két felét,
A Terv bevált, a gép forog, és megfogant a Lét.
Xéna-nátha
Májusi szél fú, száll a virágpor:
Víg, kikeleti, mit a porzó hány.
Éteri sárgán hullik a zápor –
Prüszköl az icipici tündérlány.
Nózija csöppen, két szeme viszket,
Nyár szösze ficereg a jobb karján.
Szökne a kertből, unja e viccet.
Támad a jegenye s a bojtorján.
Rajta az átok, s réme ha tüsszent,
Vad vihar eregeti sárkányát.
Orrlyuka tágul, s úgy feszeget bent,
Mintha Cacus ereje járná át!
Nedveivel küzd orvul a pollen –
Porcica csikizi. Be rettentő!
Nem tehet ő most semmit ez ellen.
Üdve a szoba meg a zsebkendő.
Zárva az ablak, zárva az ajtó.
Szenved a pisze szöszi tündérül.
Flóra haragvón bünteti, jaj, oh!
Már csak a pirula segít végül.
Ám ha esővel szánja az Éden,
S mennyben a locsi-pocsi felleg nő,
Táncol a dombon, táncol az égen,
S boldog az icipici hercegnő!
Tornai Xénia a 2023-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: fh. J. Genelli
Ezek is érdekelhetik!
Benkő Ildikó: kapcsolat (versek) →
Szabó Aida (Jampa drolma): Hegyre fel (haibun) →
Győri László: KIS ARS POETICA (versek)* →
