William Wordsworth: Az apáca nem búsul
Tárnok Attila
Egy Wordsworth-szonett és előzményei
Az 1970-es évek végén egy jelentéktelennek tűnő eszmecsere zajlott a magyar sajtóban. A témát némi idő után annyira túltárgyalták, hogy paródiát is inspirált: Áru-e a kultúra, és ha igen, miért nem? Engem fiatalemberként az eredeti kérdésfelvetés és annak paródiája nem hozott lázba, ám mivel a ’80-as éveket Kanadában töltöttem, szembesülnöm kellett a sajnálatos ténnyel, hogy a kulturális alkotások igenis piaci versenyt futnak egymással, valamint, hogy az akkori magyar rendszerben fennálló kultúra-támogatás, folyóirat-támogatás egyáltalán nem jellemző a tengerentúlon. Az első időkben Kanadában irodalmi lapokkal nem is találkoztam. Az újságosok értetlenül kezelték kérésemet; amit én keresek, mondták, azt könyvekben szokás közreadni. Persze utóbb felfedeztem, hogy irodalmi folyóirat is jelenik meg bőven, csak éppen nem a hétköznapi újságosoknál, hanem könyvesboltokban, előfizetéses úton, illetve könyvtárakban lesznek hozzáférhetőek. (Az is teljesen új volt számomra, hogy a végül megismert lapokat többnyire egyetemek adják ki; az itthon általános állami mecenatúra Kanadában szinte teljesen hiányzott a folyóiratok piacáról.)
Néhány éven belül sikerült olyan szintre fejlesztenem korábbi érettségi szintű idegennyelv-tudásomat, hogy elkezdhettem az egyetemet. Mivel Kanada lett az otthonom, kortárs kanadai irodalom tárgyakat is köteles voltam hallgatni. Az egyik első ’hazai’ szerző, akit rögtön megszerettem, Alice Munro volt. Vallasek Júlia ismeretlenül azt írta évekkel később a Holmiban: Alice Munro „egyik legelső magyar felfedezője Tárnok Attila.” Valóban, az 1980-as években Kanadában az egyetemek irodalmi kurzusain Munro már kötelező olvasmány volt, itthon még a nevét sem hallotta senki. Tanulmányaim mellett, szünetekben próbafordításokat készítettem, és szinopszisokkal ostromoltam a magyar kiadókat. Itthonról rendre elutasító válaszleveleket kaptam. A Kéry László vezette Nagyvilágtól például azt írták: a fordítás gördülékeny magyarul, de az eredeti mű nem üti meg a folyóirat színvonalát, ezért nem tudják közölni. Ekkorát ritkán tévednek szerkesztők. Persze nem gondolhatták, hogy Munro majd egyszer még az irodalmi Nobel-díjat is kiérdemli, és hogy utóbb minden kritikus belátja, korai írásai ugyanolyan mélyek, gazdagok, mint a kései művek. Egy másik ellenvetés az volt, hogy női szerzőt fordítson inkább hölgy fordító. Mintha nem lenne számos példa rá, hogy hölgy fordítók férfi szerzőket fordítanak. Nagyon megkésve, 2006-ban indította útjára a Park kiadó Alice Munro műveinek kiadását, de közreműködésemre nem nyílott alkalom. A szerző ekkor már 75 éves volt. Sajnos, a megjelent fordításokban rengeteg a suta hiba. Csak két példát említek. A Canadian Tire áruházat, ami egy mindenféle cikket árusító, általános áruház, tükörfordítással kanadai Gumiboltnak fordítják. Jaj! Munro első, 1968-as kötetének címe: Dance of the Happy Shades. Magyarra ezt is tükörfordítják: A boldog árnyak tánca. Holott az eredeti történet Munrónál még annak a zeneműnek a francia címét is közli, ahonnan a novella a címet kölcsönzi: Danse des ombres heureuses. Ez nem más, mint Gluck operájának, az Orfeusz és Euridikének a legismertebb zenekari tétele, ami magyarul A boldog lelkek! tánca. Utóbb ugyan sikerült közölnöm néhány Munro-novellafordítást különböző irodalmi lapokban, de kötetre szóló megbízást soha nem kaptam, ezt pályám kudarcaként könyvelem el. Felismerhettem volna: a kultúra áru, sőt az értékét nemcsak az esztétikum határozza meg. Legalább ennyire fontos, hogy miként képes egy szerző, esetemben műfordító, a kulturális piacra belépni.
Első felfedezésemet, Alice Munrót, már a ’80-as években elengedtem, és új szerző után néztem. A szerencse úgy hozta, hogy a torontói egyetemen hallgatótársam lett egy nem sokkal korábban Indiából elszármazott kezdő író, Rohinton Mistry. Mindketten irodalmat hallgattunk, sőt az 50 ezres óriásegyetemen ugyanahhoz a szűkebb intézményhez, a Woodsworth College kötelékébe tartoztunk, személyesen, sajnos, mégsem ismertem. Első megjelent könyvére is csak évekkel később figyeltem fel, és átkoztam magam, amiért elmulasztottam a személyes találkozást, holott ekkor már érdeklődésem a kanadai irodalom felől kitágult és a brit nemzetközösségi irodalmat, így az indiai angol nyelvű irodalmat is megszerettem. (Utóbb e tárgykörben szereztem PhD fokozatot.) Mindenesetre, Rohinton Mistry egy hosszabb elbeszélését lefordítottam és közöltem a 2000 című folyóiratban, Magyarországon őt is elsőként, ám ezután megjelent regényeit már más fordíthatta magyarra. Még egy jelöltem kútba esett, és csak bosszankodhattam, hogy a magyar fordítások néha ismét mennyire középszerűek.
A szemem előtt olyan elődök sikere lebegett, mint Gyergyai Alberté, aki francia ösztöndíjasként felfedezte Proust nagyregényét a háború előtt; Szentkuthy Miklósé, aki egy életen át Joyce-rajongóként írt és fordított, vagy Jancsó Júliáé, aki középiskolai nyelvtanárként húsz év alatt újrafordította, hölgyként egy férfiszerző: Proust teljes regényfolyamát. Olyan nagy formátumú irodalmi művet szerettem volna lefordítani, amire majd idősebb koromban saját műfordítói életműként tekinthetek. Úgy találtam, hogy az egyik kedvenc klasszikus angol költőm, William Wordsworth főműve, a 14 kötetes (inkább csak füzetekről van szó) Prelude teljes egészében még soha nem jelent meg magyarul. Rövidebb részleteket fordított belőle Tandori Dezső és Rakovszky Zsuzsa, de egészében még az úgynevezett ős-Prelude két füzete sem jelent meg. Ennek lefordítására vállalkoztam először huszonévesen, és terveim szerint folytattam volna a későbbiekben a kibővített, Wordsworth szempontjából posztumusz megjelent 14 kötettel, mintegy életem legfontosabb műfordítói munkájaként. Az ős-Prelude két füzetét három évtizeden át nem sikerült megjelentetnem. (2022-ben végül a Napút hasábjain látott napvilágot.) Talán érthető, hogy a 14 kötetes teljes művet már meg se kíséreltem lefordítani a fiókom számára.
A rendszerváltást követő években visszajöttem Magyarországra. Egyszer véletlenül egy műfordítás-pályázatra bukkantam, amely egy Wordsworth-szonett lefordítását írta elő. Gondoltam, ez igazán nekem való feladat, hisz egy teljes egyetemi kurzus keretében csak Wordsworth verseivel foglalkoztunk. A pályázatot nem nyertem meg. Azonban a következő harminc évben, egyetemi oktatóként, a magam és a győztes pályamunkáját gyakran bevittem az órámra megmutatni, amikor Wordsworth volt a tananyag. A fordításokat anonim, a fordítók nevének megjelölése nélkül olvastattam angol szakos hallgatóimmal, és örömömre szolgált, amikor valaki az én változatomat tartotta jobbnak.
Az egykori pályázat elbírálói nyilvánvalóan számomra ismeretlen elvek mentén zsűriztek, de hajlamos vagyok azt hinni, hogy a kultúra áru-minőségét ezúttal is a sikeresebb marketing-tevékenység határozta meg. A nyugdíjhoz közeledve immár biztosra vehetem, hogy utam nem a műfordítás erdején át vezet. Ezen a területen megmaradtam jó értelemben vett műkedvelőnek, dilettánsnak: szabad embernek. Nem lettem bérfordító, csak saját örömömre fordítottam néha. Nem sürgetett soha határidő. Nem szorongatott az elmaradt honoráriumok okozta megélhetési válság. Megbékéltem sorsommal. A mű élvezete, a műfordítás élvezete kárpótol. Itt, mintegy a magam vigasztalására teszem közzé azt a régi, egykori szonettfordítást, ami senkit nem ragadott meg annak idején. Olvassa egybe, akit érdekel, az eredeti szöveggel!
William Wordsworth
Nuns Fret Not
Nuns fret not at their convent’s narrow room;
And hermits are contented with their cells;
And students with their pensive citadels;
Maids at the wheel, the weaver at his loom,
Sit blithe and happy; bees that soar for bloom,
High as the highest Peak of Furness-fells,
Will murmur by the hour in foxglove bells:
In truth the prison, unto which we doom
Ourselves, no prison is: and hence for me,
In sundry moods, ’twas pastime to be bound
Within the sonnet’s scanty plot of ground;
Pleased if some souls (for such there needs must be)
Who have felt the weight of too much liberty,
Should find brief solace there, as I have found.
William Wordsworth
Az apáca nem búsul
Az apáca nem búsul, ha szobája szűk netán,
A remete elégedett a rendház celláival,
És a deák a skóla fellegvárival.
Cseléd a rokka mellett, takács a szövőszék oldalán
Jámbor jókedvvel ül. S a méhek oly magasan,
Mint a Furness-fells legfelső csúcsai
Órákon át donganak a gyűszűvirág szirmain.
Tény, ahogy a börtön, melyre ítélem önmagam
Nem börtön mégsem, miáltal nekem
A szonett szűkös-gyér kertjébe zártan
Boldog szabadság telt bármely hangulatban –
Úgy bárcsak némely szabadlelkű szerzet,
Kinek a kötöttség súlya szükségeltet,
Röpke vigaszt ott találna, hol én találtam.
Fordította: Tárnok Attila
Illusztráció: ~The hour in foxglove bells (with a reworked head study [B. R. Haydon])
Ezek is érdekelhetik!
José Ortega y Gasset: Feljegyzések a homályló nyárból (részlet) →
Daniel Kehlmann: A nap alatt →
Fenyvesi Ottó: Kortárs horvát költők 2. rész →
