Csáji László Koppány: Megfestett zene
(Barcsik Géza kiállításának megnyitóbeszéde –
Triangulum Galéria, Győr, 2023. október 12.)
Tisztelt Püspök Úr, Tisztelt Közönség, Kedves Géza!
Nagy örömmel vállaltam el Barcsik Géza Köszönet című kiállításának megnyitását, nem csupán azért, mert egy kitűnő művész alkotásai láthatók a tárlaton, hanem azért is, mert Géza régi kedves barátom, ráadásul a szülőföld és az elődök, pályatársak iránti elköteleződés inspirálja őt, anélkül azonban, hogy görcsössé vagy porossá válnának művei. A gyökereink iránti fogékonyságot nem csupán az erdélyi családi örökség és a tanáregyéniségek keltették fel a művészben, hanem zenei anyanyelvünk elsajátítása és a kortárs művészeti élet hasonlóan elkötelezett alkotói is segítettek megtartani e töretlen pályaíven. Géza e szellemi fogódzkodókkal hozott létre egy olyan gravitációs erőteret, amelyben a múlt, a jelen és a jövendő magyar kulturális értékei találkoznak.
A meghívó szétküldése után egy barátom felhívott, hogy elmondja: mennyire örül a magyar Toulouse-Lautrec kiállításának. Hangsúlyozta, hogy nem a külsőségek vezették erre a párhuzamra, hanem az az életmű, amelyben a képzőművészeti alkotások, a grafikák és a plakátok, alkalmazott grafikai munkák szerves egységet képeznek, továbbá az a sajátos, emblematikus képi világ, amit mindketten kialakítottak. Ebből a szempontból a párhuzam helytálló. Azonban Henri de Toulouse-Lautrec művészetéhez képest Barcsik Géza művei közelebb állnak a szívemhez; mégpedig azért, mert táplálkoznak abból a lokális és nemzeti örökségből, amelyek nyelvi, zenei és képi világunk anyanyelvét jelentik.
Akkor, amikor anyanyelvről beszélünk, e kérdést sokan leegyszerűsítik a beszélt és az írott nyelvre. Azonban Bartók és Kodály országában tudjuk jól, az anyanyelvünk ennél sokkal többet jelent. Olyasmit, ami az egymással való kommunikációt hagyományaink továbbvitelével táplálja: közös zenei nyelvet is, közös nevezőket tartalmazó szimbólum- és formakészletet, diszkurzív gondolkodási mintákat, habitust, értékrendet, történelmi tapasztalatokból táplálkozó tudást. Jó volna hinni, hogy ezek a mai napig átjárják a magyarságot és jó volna hinni, hogy ezek számunkra kézenfekvő elemei kultúránknak. Azonban nem azok. Pontosabban nem kellően azok. Ahhoz, hogy azok maradjanak, mindannyiunknak tovább kell örökítenünk ezeket az értékeket a családunkban gyermekeinkre, egyházközösségünkben embertársainkra, és lokális, baráti és munkakörnyezetünkben is a barátainkra, kollégáinkra. Ez ugyanis nem hatalmi vagy kultúrpolitikai kérdés, hanem egyéni felelősség. Géza ezt jól tudja. Ehhez a feladathoz óriási szükség van azokra, akik ápolják és folytatják e hagyományokat, nem úgy, hogy korhadó vitrinekbe teszik, nem is úgy, hogy görcsösen őrzik, hanem úgy, hogy ezeket a közös értékeinket a kortárs világban élménnyé és élhető valósággá teszik: újra- és újraalkotják, saját kreativitásukat, tapasztalataikat hozzátéve építik. Ne legyünk kicsinyhitűek! Mi is hozzá tudunk tenni hagyományainkhoz, sőt, hozzá is kell tennünk, hogy élő maradjon. Mindezt a kellő alázattal, bölcsességgel és kreativitással, ahogyan Barcsik Géza is tette: nemcsak követte, de tovább is építette ezt az utat.
Géza eddigi életműve a legapróbbtól a legelementárisabb, nagy munkáiig olyan gyökérrendszerből táplálkozik, ami a közös kulturális nevezőnk. Olyan formakincsből, zenei anyanyelvből merítkezik, ami összeköt minket, és nem olyan erőltetett, gyökértelen újításokból, ami elválaszt.
Félreértés ne essék, az újításokra nagy szükség van, főleg egy olyan rohamosan változó világban, mint a mai – az azonban nem mindegy, hogy ezeket mennyire tudjuk szervesen beépíteni szellemi örökségünkbe. Korunkban különösen nagy jelentősége van az ilyen korszerű, mégis hagyományainkat továbbvivő egyéniségeknek. Híd-emberekre, a keresztény értékrendet nem mellüket verve hangoztató, hanem megélő, továbbadó, ihletett alkotókra most, amikor globalizálódó világunkban széthullani látszanak a közös fogódzók, óriási szükség van. Ritkán igyekezett a világ ilyen tempóval és erővel átlépni felettünk, mint ma. (A néphit úgy tartotta, hogy amelyik gyerek felett átlépnek, megáll a növekedésben.)
Barcsik Géza tehát híd-ember. Ízig-vérig modern, nyitott az új technikákra, a zenei világ és az alkalmazott grafika terén azokra az elvárásokra, amelyek emészthetővé és befogadhatóvá teszik a műveket a ma embere számára, ugyanakkor ezt a fogékonysága és szabad gondolkodása együtt jár a felelősségtudattal, a hagyományaink iránti tisztelettel és a ránk örökített értéket továbbvitelével is. Nemcsak azt mutatja fel, hogy lehetséges az ilyen szintézis, hanem azt is, hogy éppen az ilyen egyensúly az, ami az értékes kortárs magyar művek létrehozásának szellemi alapja. Ahogyan az ikonfestők, Barcsik Géza ezzel az alázattal viszonyul a ránk örökített formakincshez, szimbólumokhoz. Élete során megtalálta azokat a mestereket és azokat az alkotótársakat, akik mérföldkövekként kísérték pályáját, rendkívül eredeti képi világának kialakulását, gazdagodását.
A kiállítás címét az inspirálta, hogy Barcsik Géza hazajött, és köszönetet mond. A legtöbben egy hatvanadik születésnapra készített életmű-kiállításon saját érdemeiket, díjaikat, az elért eredményeiket sorolnák – Géza ehelyett köszönetet mond. Egyrészt adózik a szülőföldnek és azoknak a nagy formátumú tanáregyéniségeknek, kollégáknak, akik elindították és akik elkísérték az útján. A Révai Miklós Gimnáziumban dr. Bokor Péter osztályába járt, majd pedig Alexovics László szobrászművész rajz-szakkörébe. A budapesti Iparművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait, ahol Bodor Ferenc könyvtárossal került barátságba, a róla készült portré a kisteremben látható, a főiskolás évek alatt készült könnyed krétarajz (Rembrandt-portré) mellett. A tőlük tanultak nemcsak a tárgyi tudásban, hanem emberségben, látásmódban, a gyökereinkhez való viszonyulásban is megkerülhetetlen értéket jelentenek máig. Géza családja a győri Gyárvárosban lakott, ami nemcsak építészetileg, de lakóközösségét tekintve is város volt a városban. Sajátos arculattal, összetartó, egymás iránt szolidaritást vállaló emberekkel. Amikor elköltözött, máshol is felismerte e közösségteremtő erő jelentőségét, ezért is alkotta meg a solymári életutakat ráncaikban, tekintetükben őrző portré-sorozatát (a kisebbik teremben látható ezek közül néhány). Továbbá ezért ötvözte a folyók által görgetett-csiszolt kövek elemi struktúráját is néhány elementáris, emblematikus magyar művész e kövekre festett portréjával.
Számomra azonban a kiállítás szívét az jelenti, ahogyan Géza a magyar népzene és kortárs zeneművészet alkotásaihoz készített grafikáiban ötvözi a zenét a képzőművészeti struktúrával és szimbolikával. Géza grafikáiban a zenei ritmusok – a magyaros jambusok, trocheusok, szinkópák – megfestett világgá érlelődnek. Képzőművészetében és alkalmazott grafikáiban nem valami gyökértelen innovációs mámor, hanem a zenei anyanyelvünk elemi ritmusai és dallamai öltenek vizuális formát. Színhasználata és formavilága annyira egyedi, hogy bárki azonnal felismerheti egy plakáton vagy egy lemezborítón, hogy az Barcsik Géza alkotása. Kevesekről mondható el ez a kortárs magyar alkalmazott grafikában, de a képzőművészetben is. Ez a határozott és konok egyéniség, saját stílus visszhangzik minden művében. Nézzük csak meg azokat a lírai absztrakt alkotásokat, amelyek itt, a fő teremben vannak, kozmikus dimenziókba emelve a sejtek, gombafonalak, levélerezetek világát.
Géza nem kérkedik azzal, hogy festői, grafikusi képi világa csak az ő érdeme lenne. Éppen ellenkezőleg. Hangsúlyozza, hogy ezt egyrészt a győri tanárainak, gyermekéveinek, másrészt pedig a magyar népzenei és népművészeti hagyományoknak köszönheti, hiszen abból táplálkozik. Tudja jól, mindannyian elődeink vállán állva gondolhatjuk csak azt, hogy (néhanapján) messzebbre látunk, mint ők; nélkülük ugyanis törpék lennénk. Ez a felismerés, a népművészet, a tanáregyéniségek, a gyökereink iránti tisztelet az, ami a Köszönet című kiállítás összeállítását ihlette.
Barcsik Géza zenei fogékonysága nem pusztán a népzenéből táplálkozik; Binder Károly zongoraóráin megtanulta a klasszikus zenei műveltség alapjait is. Tanára a zongorázást nem a népzenével szemben álló, magas műveltségnek, hanem a népzenéből táplálkozó és arra épülő zenei világnak tartotta, és így is adta tovább. Bartók Mikrokozmosza és Kodály népdalfeldolgozásai, zeneművei Géza számára egyértelműen közös gyökérzetté álltak össze. Így lehettek alapjai azoknak a grafikáknak, ahol a hagyományos és a modern, a népművészeti és az egyéni, innovatív alkotás nem egymás ellentétei, hanem egymást kiegészítő, sőt, egymást feltételező világok. Így lett Barcsik Géza méltó folytatója Csontváry Kosztka Tivadar festészetének, Weöres Sándor költeményeinek, Kós Károly építészeti és képzőművészeti formavilágának, szellemiségének, vagy akár Kodály Zoltán zeneműveinek. Tudatában van annak a hihetetlenül gazdag táptalajnak, aminek révén saját tehetsége is szárba szökkenhetett. Hála Istennek élete során megtalálta azokat az alkotótársakat is, akik megérezték benne a sors- és értékközösséget, és lemezeiknek, plakátjaiknak emblematikus tervezőgrafikusává tették Gézát. Ezekből a művekből is jó néhányat láthatunk e kiállításon. A kiállítás címadójának választott Köszönet tehát nekik is szól.
És végül, de nem utolsósorban a köszönet szól Istennek is. Hiszen az a láthatatlan szál, az az elnyűhetetlen fonál, ami összeköti az alkotásokat, az Istennel való elnyűhetetlen kapcsolatából fakad. A művészet a teremtés folytatása. Hozzáadunk, felelős és szabad gondolkodó emberként Isten munkájához, vagy elveszünk belőle, netán lebontani próbáljuk azt? Ezt a kérdést minden kortárs művésznek fel kellene tennie magában. Géza – felismerve természetesen azt, hogy e „folytatást” csak a kellő alázattal és elődeink örökségére építéssel lehet megvalósítani – megválaszolta magában, és töretlen hittel, alkotóerővel végig is vitte eddigi életpályája során.
Hiszem, hogy az előtte álló évtizedekben is ezt fogja folytatni. Boldog hatvanadik születésnapot kívánok a művésznek, Isten éltessen! Ezennel megnyitom a kiállítást!
•
Fotógaléria
(felvételek: Szabó Béla FotóWorkshop)
(felvételek: a szerző)
Illusztráció: a meghívó felhasználásával
Ezek is érdekelhetik!
Antal Anikó Zsuzsanna: Kékfestő →
Csáji László Koppány: Agyagból születő, fénybe fonódó* →
Csáji László Koppány: Az útifilm és a portréfilm szerelmének gyümölcse* →
