Csontos Márta: A teremtő feszültség hálójában
Bánki Éva Át című kötetéről [*]
Én szeretek mindent túlbeszélni. A bűnt is.
Hisz mi másért tanultam annyi posztrelatív
poszthumán őrületet?……
De félek Istentől. Hogy kiköp, megrág, túlbeszél.
Mint mi egymást….
(Bánki Éva: Az ő képére és hasonlatosságára)
Bánki Éva verseskötetének már a címe is felkelti a figyelmet, s ha a borítóra nézünk, máris számtalan gondolat kering agyunkban. Az ugróiskola számsora a végtelenbe visz, s bár igaz, hogy az emberi élet nagyon is véges, ha elolvassuk a verseket, arra is gondolhatunk, hogy ez a kijelentés talán mégsem igaz, valahol, egy emberéletünkben nem elérhető stációban talán van valami folytatás. Mégis, az örök kételkedés hangján így szól a költő Istenhez a kötet hátlapján olvasható 23 zsoltárban: Szent kezeddel minden reggel kituszkolsz a fényre – / és látod, mégsem tudom, létezel-e. / Csendes vizeken terelgetsz – / ámbár én a háborgó, nyílt tengert szeretem. / De ha vagyok, mindenhol ott lehetsz.
Bánki Éva nagy tudású tanár és író, regényei után verseiben is műveltségi élményeiből merít, ezért jelképei, utalásai megértéséhez az olvasó műveltsége is szükséges. A szerző középkori világirodalmat, kreatív írást és műfordítás történetet tanít, így nem lehet véletlen – szakterülete inspirációjaként – hogy a kötet nyitó versében a 13. században Portugáliában megjelent indiánok szemszögéből mutatja be Európát.
A kötet négy ciklusának mindegyikében szerepel a ’csak’ szó. Vajon mi lehetett a szerző szándéka? Talán arra gondolt, hogy a megélt élethelyzetek és tapasztalatok birtoklása mindig ’csak’ rövid ideig tart, folyamatos váltás az ember élete, csak rövid ideig tartózkodik egy-egy élettérben, egy-egy célállomáson, egyre közelebb kerülve a számára kijelölt utolsó számjegyhez. Talán van valami titok, amit magunkban hordunk, egyelőre a megfejtés lehetősége nélkül. Az ember azonban úgy tud élni és alkotni, mintha örökké élne, hord magában egy isteni inspirációt, mely tele van rejtett ígéretekkel.
Bánki Éva élmény-megjelenítő és emlék-felidéző kalandtúrára invitál bennünket kötetében, ahol a létértelmezés egy teljesen egyedi ontológiai vizsgálódást tesz lehetővé. A sorok között mindenhol visszaköszön a szerző egy vele készített interjúja során olvasható mondata, melynek értelmében „Mindent tanulj, de semmihez ne alkalmazkodj” Mindez azt jelenti, hogy tiltakozni kell a képtelenné váló emberállapotok ellen, harcolni a beletörődés és magalkuvás ellen, felül kell emelkedni az emberéletet megbéklyózó állapotok fölé. Egy versére hivatkozva, a szél ötven árnyalata repíti a költőt, a szél számára megelevenít, akár az értelem, a szélre lehet támaszkodni, a szél ereje megbízható, pozitív energia, melyről így fogalmaz a megtapasztalás örömével: …zuhanás közben érzem, hogy az arany szél / megtölt boldogsággal és reménnyel. / Soha nem érek földet… A szél a hirtelen bekövetkező változásokat reprezentálja, alkalmat kínál új világok kölcsönhatásának megvilágítására. Bánki Éva elérhetetlennek látszó szférák felé repül, s az új élmény-átélés bűvöletében sorait önvallomásos feltárulkozás tölti ki.
A nagy műveltségű ’tudós költő’ az Europica Varietasban Szepsi Csombor Márton első magyar nyelvű útleírását idézi, melyben a szerző az olvasói látókör szélesítésére magyar viszonyokra hivatkozik. És természetesen a másik nem, a férfierő sem maradhat ki az élményvilágból, Europé alakjának említése feleleveníti bennünk a mitológiai történetet, melyben Zeusz bika képében jelenik meg Europének: …a férfiak. / Lassan elenyésző vörös hullámok. / Lökések. / Szitkok. / Kurjantások. / Csak azt akarom, / Europé, hogy boldog légy… És mosolyogj, ha kérhetem.
Bánki Éva verseiben a tényszerű tartalmak feltöltik a lét stációit, olykor egészen szürreális, diszharmónia-feloldó megközelítésekkel, azt hiszem, a szerző számára is teljesen egyértelmű, hogy a művészet mindenek fölött áll, a művészet még az isteneket is meg tudja győzni, még akkor is, ha a végén a túlvilági hatalom győz, mert Megtanulod millió árnyát a sötétnek… Míg én a napfényben, összetört szívvel / teljesítem küldetésemet…
Az életszituációk egy sajátos irodalmi élmény-folyamban ’leleplezik’ a költőt a maga igazi mivoltában, vagy legalább is úgy hisszük; elég néhány vallomásos sort felidézni: Azt hiszed, szabadon képzelődsz, pedig csak bolyongsz/az emlékezet útvesztőjében, sok-sok Éva közt…
Bánki Évának nem a feszültség feloldása a célja, hanem újabb teremtő feszültségek létrehozása.
Jó és rossz, meghökkentő és átlagos, gyönyör és fájdalom részecskéi kapcsolódnak össze elementáris erővel, megtörténik a társadalmi-pszichikai feszültség továbbsugárzása, aminek nagyszerű megjelenítése tárul elénk a Démétér Mátészalkán című versben, ahol a jelenlét összevisszaságában már semmi sem működik elfogadható módon, így a lezárás is meglehetősen szkeptikus: Összekötözöm az esőfelhőket, a szeleket / összevissza rugdosom, s belevetem a legmélyebb gödörbe / Aztán tanácskozzatok… Tanácskozzatok jó sokat… / hogy mi történt a földdel.
A Petőfit idéző, Hogy mint vagytok otthon, Pistikám? a jelenkor problémáit sorakoztatja fel kíméletlen őszinteséggel: a mindennapi megélhetési gondok, az új jelszavak nyomán fokozódó gyűlölet, a világot sújtó katasztrófák árnyékában vádlón teszi fel: a kérdést Mert hol a férfikor nyara? A paripadobogás, a diadalmas? / Csak köddel lakom jól, csalódással, gonddal, / konok nyugtalansággal (két világháború – / kimondani is sok) …
Itt is, mint a kötetben olvasható valamennyi versben, a valóságmozzanatok és a nyelvi kifejező eszközök sűrítésével a szavak feszültségét a költő magasabb feszültséggé transzformálja; vezér képek, tárgyi és környezeti expresszivitás segítségével. Természetesen nem mindenhol ennyire lehangoló a kép, ahogy a Tudós hal nem fél a fürdőkád biztonságában, úgy az ember félelme is oldódhat a maga olykor veszélyeket rejtő mikrovilágában, magába szívja környezete fényeit; töltekezik.
Van egy mondás, mely szerint ’a költő ott kezdődik, ahol különbözik’. Bánki Éva versépítkezési gyakorlatában az általa poetizált világot az autonóm szubjektum önteremtő módon uralja, s ebben a stratégiában nem a vers szól a selfről, hanem a vers maga a self. Nyomon követhetjük ezt a Poszthumusz varázs gyermekkort visszaidéző, olykor már-már szürreális kavalkádjában, és azt is érezzük, a következő versben, a Nyiladozó gyermeklélekben, hogy a gondok már gyermekkorban kezdődnek, hiszen a meséket a nyers valóság kíméletlensége, a gonosz lények félelem-idéző alakjakinak megjelenése megöli, a világ csak ’elvetemült gyermekek’ való, akik meg tudnak birkózni az élethelyzetek kíméletlenségeivel. Mindennek felismerésével már nem is olyan meghökkentő utolsó két sora: A gyerekkorban az a legjobb, / hogy egyszer csak vége.
A Csak a többiek nyitó versében is a világértelmezés áll a középpontban, megtudjuk, milyen dolgok teszik általában teljessé az emberi életet, mindez azonban a költőt nem elégíti ki, titkos kívánságát így fogalmazza meg: Vennem kéne egy új világot / egy magától-áradó-növekvő-gyarapodót / ahol magamnak épp elég vagyok.
Meglátásom szerint Bánki Éva költészetének az a legfontosabb üzenete, hogy a lét hibás értelmezése miatt nem tudunk megszabadulni a negatív hatásoktól, ezáltal önsorsrontás következik be, az emberi kapcsolatok diszharmóniája a Kommentár a pokol XI. énekéhez azt sugallja, hogy a rengeteg elmarasztaló, jobbító szándék ellenére sem történik igazán javulás, ebben a földi boldog-boldogtalanságban pedig az a szomorú, hogy a világ örökké fog tartani.
Szinte minden versben találunk olyan gondolatokat, melyekre feltétlenül érdemes lenne reagálni, de egy recenzió keretében ez teljesen lehetetlen, így Pilinszky szavait szeretném idézni zárásként, mintegy summázva a költői intenciót: jelen korunk a mélypont ünnepélye. s ebben a közegben, ahogy Bánki Éva is megfogalmazza a Matrix Reloadedben: …láttam már Európában jó sok világvégét, / mikor is oly közel volt az Örökbéke […] Közel, igen, mégis rettentő messze.
Bánki Éva tudós költő ’poeta doctus’, de talán nem hibás az a kijelentés, hogy ’poeta natus’ is, egyszerűen annak született. ’Liroepikus’ versei a gondolati-intellektuális líra megjelenítői, írásművészetében a van-volt-lehetne-lehetett volna sajátos kombinációja valósul meg; a jelenlét, a nemlét valósága majd tagadása hozza létre verseinek teremtő feszültségét.
*Cédrus Művészeti Alapítvány, 2022
Illusztráció: Könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Stancsics Erzsébet: Kaiser László születésnapi verseskötetéről* →
Erdélyi Z. János: A barna szavak tündére* →
Végh Tamás: „Hogyan érzi magát a lélek mostanában?”* →
