Komáromi Gabriella: „Micsoda mondatok ezek!”*
*Fűzfa Balázs: Szemben a valósággal (Savaria University Press, 2023)
Van vagy félezer oldal ez a könyv. Számtalan fekete-fehér, színes fotó illusztrálja, több száz lehet, jó részét sose láttuk. (A szép borítót Trifusz Péter grafikus saját fotójából készítette.) Különös módon született. Miközben tombolt a járvány, Fűzfa Balázs előadásokat tartott a szombathelyi Berzsenyi Dániel Könyvtárban. Az egyetemi katedrát váltotta online előadásokra. Előadásainak sajátosságait a nyomtatott betűk is megőrizték. Jegyzetelt a szöveg, de az előadás előadás maradt. „Micsoda mondatok ezek!”, másról mondta, de illik rá is. Nem kevés szeretet van abban, ahogy a képernyőn látottak könyvvé formálódtak, a szöveg kétharmadát Anna lánya gépelte le, a korrektor Borbála, a felesége volt. Mindenki azt akarta, hogy elevenségében megőrződjék, ahogy Fűzfa Balázs előad. Elleshetetlen, utánozhatatlan. Bizonyára nem könnyű jegyzetelni az előadásait, sokszor világokat, időt, nézőpontot kell váltani; nem lehet lemaradni, nem lehet nem figyelni. Lélekben topon kell lennünk tanári élményeinek megosztására is. Ha sikerül, ott vagyunk a csöngei kertben, amikor a Valse triste elhangzik, s ott egy hajnali órán, amikor Kosztolányitól a Hajnali részegséget mondják, vagy a koltói kastély teraszán, amikor a Szeptember végént szavalják. Verselemzései során néha mintha a Holt költők társasága című film világában lennénk. De jó, hogy ezek az előadások könyvvé lettek; sokan akarták, sokan támogatták. (A Nemzeti Kulturális Alap, az ELTE Berzsenyi Dániel Pedagógusképző Központ Tudományos Bizottsága, az ELTE Eötvös Kiadója, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Könyvtár, Vas Vármegye Közgyűlése.) Meglehet, egy ilyen könyv kiadása igencsak költséges, de nincs olvasó, aki ezt sajnálná.
Az előadás-sorozatot Fűzfa Balázs édesapja emlékének ajánlja, aki magyartanár volt Abdán, és 1959-ben először vitte el tanítványait oda, ahol Radnóti Miklóst és társait agyonlőtték. Sírként gondozták a helyet.
Ezek az előadások „erősen haladóknak” szólnak, ahogy a nyelvkönyvek szokták volt mondani. Néha egy életműnél időzik az előadó (Csokonai, József Attila, Babits, Weöres), máskor két életmű egy-egy előadás témája (Katona József és Madách, Juhász Gyula és Tóth Árpád, Orbán Ottó és Petri György, Markó Béla és Kovács András Ferenc, Szabó T. Anna és Dragomán György). Telhetetlenség, hogy nekem hiányzik Sütő András, Gion Nándor, Lázár Ervin vagy legalább az Anyám könnyű álmot ígér, a Virágos katona, a Csillagmajor. Ez így azért is juthat eszembe, mert néha csak egy-egy mű az előadás alapja (Szondi két apródja, Sorstalanság, Kitömött barbár). Fűzfa Balázs a nyelv bűvöletében él. A szemünk előtt szedi szét és rakja össze a nyelvet. Bravúros, ahogy bemutatja, miképp lehet a giccs motívumait remekművé formázni (l. Szeptember végén). A kötet vége felé az előadó egyre közelebb jön korunkhoz. Következik Ottlik, Esterházy és a többiek: Nádas, Bereményi, Závada Pál és végül Péterfy Gergely.
Fűzfa Balázs eredeti gondolkodó, és merészen őszinte. Képzeletben valószínűleg vitára hívja hallgatóit, akik talán bele is mennek ebbe. Meg van róla győződve, hogy Arany János a világ legnagyobb költője, hogy Vörösmarty (poszt)modern, hogy Csokonai az egyik legizgalmasabb magyar poéta, hogy Radnóti tulajdonképpen XXI. századi, hogy a Hajnali részegség a világ legszebb verse, hogy Móricz Erdélye az egyik legszebb regényünk, hogy a Jadviga párnájáért akár rajonghatunk is. Őszinte abban is, miért olvasunk valamit nehezen, miért lehet rögös az út az élményig. Pedig minden az élményért van. Irodalomtanítási programjának ez az alfája, ómegája. Hankiss Elemér után szabadon: az irodalom nem más, mint az élmények rögzítése, tárolása és sugárzása. Sok mindenen múlik, hogy élmény marad-e az élmény. Mindannyiunk helyett bevallja, hogy a Zalán futását tiszteljük, de szinte senki se olvasta. S hány ilyen mű van. Az irodalmi művek születnek, élnek, halnak. A maradandóságot jelen időben csak sejtjük. Hiszünk benne vagy kételkedünk. A „legek” dolgában óvatosabb vagyok nála, kevésbé merész, de a csodálatát őszintén osztom.
Hisz abban, hogy a legnagyobbak fél évszázaddal korábban tudják, hogy mi fog történni a világban. Az egyetemisták tetszésére számítva megemlíti, hogy József Attila találta föl a Facebookot, amikor ilyen sorokat írt: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat” (Nem én kiáltok).
Nemrég írogató valakitől hallottam, hogy az irodalom nem csapatjáték. Már hogyne lenne az! Szinte kezet fognak a hatások. Babits Mihály a maga európai irodalomtörténetében írta: „Homérosz fölébreszti Vergiliust, Vergilius Dantét. És aztán Dante a többieket. Az évszázadok nem számítanak.” A költők, ahogy Babits írta, „felelnek idő és tér távolságain át.” Fűzfa Balázs értelmezéseiben azt is csodálom, ahogy ezt a csapatjátékot felfedezi a számunkra. Próbálok meggyőző példával élni. Például: hogy lesz a „semmiből” költészet. Olyan ez a szó, mint a búvópatak a szövegekben. Egyik motívum előhívja a másikat. A Csokonai-előadás címe: „A nagy semminek ágán”. Egy töredékben írta: „…a főld […] „Mint félérésű citrom, hintálva tulajdon / Terhe nyomásától, lóg a nagy semminek ágán”. Vajon József Attila Reménytelenül című versének köze van Csokonaihoz? „A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalanul vacog…” – írta. Nem tudhatjuk, de felidézi a régi sorokat. Csokonai A Magánossághoz c. versében olvassuk: „Midőn teremt új dolgokat / S a semmiből világokat”. Kosztolányi az Ének a semmiről c. versével zárja költészetét. (Tovább is gondolhatjuk: „Semmiért Egészen” – írta Szabó Lőrinc.) Csokonainál a „sápadt Idő”, így, nagybetűvel, olyan, hogy akár Ady is írhatta volna. Radnóti, Dsida, József Attila hangulatait fedezhetjük fel a Csokonai-versekben. (Nemcsak az köti össze őket, hogy olyan fiatalon haltak meg mind a négyen.) Bámulatos, hogy Fűzfa Balázs milyen könnyedén hívja elő emlékezetéből azt a motívumot, ami éppen aktuális, Mintha tenyerén tartaná a magyar költészetet. Filológiai érdekességekkel is szolgál. Nem tudjuk, hogy Juhász Gyulától az Anna örök utolsó sorában az Amen vagy az Anna a végleges, József Attila versének is két változata van: „Kóróval jöttél, nem virággal” vagy „Karóval jöttél, nem virággal”. Nem tudjuk, melyik az igazi. Az utókor szíve joga választani. Megteheti. Fűzfa Balázs könyve rengeteg nevet görget az irodalom történetéből. Az elfelejtett „nagy öregek” (Faludi Ferenc, Amadé László, Gyöngyösi István) is szerepelnek a kötetben. Nem veszi őket semmibe a hatásokat illetően sem.
A kötetben rengeteg a kisbetűs jegyzet, szabálytalan glosszának is nevezhetném őket. Egyetlenegyet sem érdemes kihagyni. Például: Bódy Gábor Weöres Psychéjéből készült filmjében Pilinszky játszotta Kazinczyt. Naprakészek a jegyzetek: Móricz Erdélyéből forgatják a Tündérkertet, írta. Azóta láttuk a filmsorozatot. Egészen személyes emlékek is elférnek ezekben a jegyzetekben: Egyszer Adyék Veres Pálné utcai lakásában tarthatott előadást. Ugyanazt a kilincset fogtam, mint Ady és Csinszka, említette meghatottan. Objektíve fontos dolgokra is figyelmeztet: hajdani legendás professzorunk, Király István életművének kétharmada veszendő, de az egyharmadát mindennek ellenére érdemes megőrizni.
S milyen változatosságot mutatnak a képek! Az egyiken Arany János kalapja, a másikon Weöres Sándor szobra a kedvenc cicájával. Aztán fotók a Nagy Versmondások történetéből Jordán Tamással. Az „oroszlánbarlang” képe, ahol Az ember tragédiája született, s egy képkocka hozzá Jankovics Marcell filmjéből. Saját fotó a könyvespolcáról: csupa Ottlik fényben, árnyékban. (A tördeléssel együtt a rengeteg kép szerkesztése Süth Gabriellát dicséri.)
Fűzfa Balázs számára minden a nyelv, ebben az ok, hogy miért nem tud mit kezdeni a „határainkon túli magyar irodalom” kifejezéssel. (Én sem.) Tamási Áron, Sütő András, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Szilágyi István, Gion Nándor, Grendel Lajos és a többiek egyszerűen magyar írók. Nem kisebbek és nem nagyobbak attól, hogy a határainkon kívül rekedtek. Nemrég a kortárs magyar költészet egyik legnagyobbja, Kovács András Ferenc miatt volt a szívünkben gyász. Fűzfa Balázs ott volt Marosvásárhelyen a temetésén. Markó Béla szép gyászbeszédét ő hozta el nekünk. Egyébként a vásárhelyi színiakadémián is évek óta tanít. Oda-vissza 1600 km Szombathelytől. De otthon van ott is.
Abdán volt gyerek, Szombathelyen lett azzá, aki. S közben fontos lett Marosvásárhely is. Lokálpatrióta a javából. Többször is megemlíti, hogy Széchenyi Szombathelyen érettségizett, hogy Weöres Pável Ágostonéknál volt kosztos diák. A hajdani abdai fiú mostanában a bori táborba készül tanítványaival Radnótira emlékezve.
A magyarságunkat is irodalmárként fogalmazza meg: „Lássuk be – írja –, hogy magyarul gondolkodni, magyarul élni, magyarul beszélni azért tudunk és azért beszélünk, mert élt egyszer egy Széchenyi István, egy Berzsenyi Dániel, egy Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Arany… mondhatnám végig újra ezt a névsort.” Olyan ez a kötet, mintha ő maga volna. Várom, hogy József Attila módján megszólaljon: Én, Fűzfa Balázs, itt vagyok!
Illusztráció: könyvborító-részlettel
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
