Halmai Tamás: A megnyerhető Tandori (Báthori Csaba »Piaci kettős« című verséről)
•
„Az a helyzet, hogy egyesek írják a könyveket, mások olvassák:
isten tudja, ki van jobb helyzetben, hogy megértsen valamit.”
(Alessandro Baricco: Az ifjú Ara, ford. Nádor Zsófia)
(1)
Tandori Dezső (1938–2019) mindig a népszerű – vagy titokban népszerű – szerzők közé tartozott. A kilencvenes évek újraszerveződő magyar irodalmában is érdemi helyét találta (például Koppar Köldüs című művével [1991]); a Kulcsár Szabó Ernő nevéhez köthető értelmezői iskola a hatvanas–hetvenes évek korszakos újítói (Oravecz Imre, Orbán Ottó, Petri György, Tolnai Ottó) közé sorolta. A recepció lankadatlan, bár óvatos érdeklődésének ez idő szerinti legfrissebb jele az Irodalmi Magazin nagyszerű Tandori-száma (2024/1). S bizonyára tartogat még fajsúlyos meglepetést az irodalomtörténész Tóth Ákos hagyatékgondozói munkája is.
A költő első két kötete (Töredék Hamletnek, 1968; Egy talált tárgy megtisztítása, 1973) az eszmélkedés rilkei tónusában formált enigmatikus létköltészetet; az ezt követő pályaszakasz a szétírás és túlbeszélés poétikai műveleteit míves verssorozatoktól lektűrös zsánerekig (krimi, sci-fi) terjesztette ki. A szerző műfordítói életműve is hatalmas; értekező prózai munkássága pedig az irodalomtörténet-írásra is hatással lett. Mint Pilinszky Simone Weilt, Tandori Szép Ernőt emelte kánoni eszméletünk centrumába.
(2)
Báthori Csaba monumentális, kétkötetes beszélgetőkönyvében, a Füleki Gáborral készített Szó szerint mindenben (2020) hosszas és kérlelhetetlen passzusok mérlegelik Tandori Dezső életművét. Esszéisztikájában pedig efféle, a költői nagyságot el nem vitató szöveghelyek értesítik az olvasót a méltányos kifogások természetéről: „Hála illeti Lengyelt [Lengyel Balázst – H. T.] továbbá azért is, mert volt bátorsága szóvá tenni a »Tandori-recepció« némely vadhajtását, – sugallja: itt a minőség mennyiségbe csapott át, s azóta – évtizedek óta – dermedten figyeljük egy hallatlan tehetség írói ámokfutását, egy olyan újítóét, aki első két kötete után – szokatlan önbüntetéssel – mintha a javítatlan folyamatos beszédre tett volna némasági fogadalmat.” (A nyíl és a húr, 2005) – „Megesik, hogy az író a vízfolyás-beszédet előnyben részesíti a hallgatással szemben, hogy éppen a túlzottan látható forma révén ritkítsa ki magát a közbeszéd forgalmából (Tandori utóbbi korszaka ennek a folyondárirodalomnak egyik változata).” (A hangsúly keresése, 2010)
De példaképpen egy interjúszakaszt is hadd idézzek, ebben Báthori a temérdekben föllelhető maradandóság mellett tesz olvasói hitet: „Komoly megrendülés és átfogó megtisztulás, azaz katarzis nélkül nincs érvényes költészet, ma sem. Tandori Dezső, a verbális kalandozások nagy költője, egész életét a kísérletezés égisze alatt töltötte el. Ugyanakkor létrehozott ötszáz oldalnyi olyan cseppentett lírát, amely állja az idők próbáját. A Semmi Kéz című kötete a magyar világlíra magna chartája.” (Megéri a repülés = Litera.hu, 2017. február 1., kérdező: Sóki Diána.)
(3)
Nagy halottakról nagy verseket érdemes írni. Ilyen volt Báthori Csaba Sirató című szonettfüzére (a válogatott és új verseket közlő Minden repül [2016], majd a szonetteket egybegyűjtő Melankólia [2017] lapjain), mely Esterházy Pétert köszöntötte búcsúval. És ilyen a Tandori Dezső emlékének ajánlott Piaci kettős (A hosszú táv [2020] négy teljes oldalán).
Tizenhatszor nyolc sor, két, római számmal jelölt részben: komoly fesztáv, összetett szerkezet, szétágazó szemantika. A teljes mű bemutatására e helyt nem volna mód, ezért néhány részletére szorítkozom. (Persze azokban is esztendőkre el tudnánk veszni…)
Már a cím eltűnődésre késztet: a „kettős” a kétszereplős vershelyzetre (s a mindenkori találkozások-beszélgetések táncos koreográfiájára-szépségére) éppúgy utal, mint a Tandorihoz fűződő viszony ambivalens természetére. S a „piaci” jelzőbe is beleérthetők – a napi bevásárlás színterein túl – az irodalmi élet gazdasági vonatkozásai.
Az I. szerkezeti egység élők találkozását dokumentálja – és jószerével ontológiai portrét rajzol a vers főhőséről: „Két sapka rongyolódott a hajánál, / de esze mindig ott volt a fejénél” – „Beszélni, vele? Nincsen az az ember. […] …neki tárgytalan pusztaság / volt már minden, figyelemmel se győzte, / mi volt körötte. // »Hosszan beszéltünk«, s közben egyedül volt…” – „Érthe- és érinthetetlen / űri szellem.” – „…mint mind, vált képtelenből végtelenné. […] …s csak egy hasonló fogja kitalálni, / ki volt e nagy akárki.”
A szöveg II. része a halál utáni mérlegelés alkalmát részletezi, a mulandóság távlataitól kér fényt a közelítéshez, s az eltávozott különc hagyatékára kíván ráocsúdni: „Csak most, ahogy nincs, / nyílik meg közvagyona szétszórt / raktára” – „valahogy érik bennünk, köztünk” – „Ma mind több a tű a kazalban / s egyre többet mond igazsága holtan.” – „…s majd meglátod, lágy eltűnésem / meghozza utó-nyereségem.” – „Láttam párszor, és sose láttam, / de most már nő és nő szememben: / már őrültsége is »hibátlan«, / s épp eltűntében verhetetlen. / Hosszú hiányban / pótlódik ez is, ez a szellem: / élete eltűntette, de halála / halhatatlant hozott világra, // és engem is átvált naponta…” – „…s közben susogva / hívnak a fortélyos szirének, / vagy inkább hívnak némasággal / oda, hol te vagy s az örök dal.”
A költemény legszembetűnőbb sajátossága a méltányló-mérlegelő versnyelvi magatartás, egy emberi jelenség fölmérésének szeretetteli tárgyilagossága. Amit a korábbi esszéfutamok gyakran az érvelő szigor nyelvén fogalmaztak meg, a költészet szavajárásában türelmes odahajlássá, újragondolt elfogadássá válik.
Amikor beszélünk, a nyelvtanok elkülönböztetnek egymástól? Amikor a vers beszél, egyetlen egységünk kap szót?
Biztatom az olvasót, hogy maga szerezzen tapasztalatot e poétikai tüneményről.
Illusztráció: A hosszú táv
Ezek is érdekelhetik!
Nagyatádi Horváth Tamás: A vasárnapi gondolkodó IV. →
Kiss Zsuzsánna: Betegség, gyógyulás és orvoslás a magyar irodalomban →
Bokor Levente: KELETKEZÉSÜNK IRÓNIÁJA* →
