Danko Stojnić: Mi van, ha az lenne (három kispróza)

Rossz
(Lehetne itt egy másik történet is)

Egyszer, egyházi ünnepen (nyár volt és nagyon zajos nyár, szóval, azt hiszem, Szent Péter napja volt), egy becsületesnek vélhető fickó összekeveredett hamiskártyásokkal, akik teljesen kifosztották. Amikor elfogyott a pénze, a verőlegények „egérutat” ajánlottak neki a szökéshez, javallatukra így zálogba adta a kutyáját.

Kiváló kutyáról van szó. Amikor beszélsz vele, bólogat – tehát mindent megért. Csaknem megszólal! De nem beszélt. És ha valami csoda folytán mégis tudott volna beszélni, a gazdája bizonyos lehetett benne, hogy nem fedi fel semmilyen titkát. Ilyen nagyszerű jellem volt ő. Ám, ha ez a gazda is ilyen lett volna, biztosan nem keveredik szerencsejátékosok és csavargók közé a falusi vásárokon, nemhogy elzálogosítja a legjobb barátját.

De mert a barát mégsem ember volt, hanem csak egy kutya, pórázon fogva rángatták el a viharnyákok. Megragadták a nyakánál fogva, miközben megpróbált kiszabadulni, és visszatérni együgyű vagy ostoba gazdájához, akit addig a pillanatig a legjobb barátjának hitt – és akinek valójában ő volt az egyetlen barátja.

Nem tudom, mi történt a kutyával a következő évben, de a naivnak hihető fickó kivirult. Talán említettem, valójában becsületes, egyszerű gondolkodású, szorgalmas figura volt, aki rendben elsajátította a mesterségét, és keresett is vele némi pénzt. Amióta megégette magát, nem játszik szerencsejátékot. Pénzt ugyan keresett, de a kutyája már nem volt nála. Gyakran emlékezett ennek a barátnak az odaadó tekintetére, akit bűnös könnyelműséggel elárult. Néha felriasztotta egy-egy kutya ismeretlen kutya ismerős ugatása, amely azonban csak az éjszaka utolsó álmaiban visszhangzott, az olyanokban, amelyekkel az ember a hajnalba repül. De mert a naiv fickó nem tudott repülni, felriadva nem látott mást, csak egy üres pokrócot az ágy mellett. A kutyát olyan emberek vitték el, akik szerencsejátékosnak tartották magukat, de Fortuna még soha nem látta őket! Az is lehet, az ugatás, amit néha hajnal előtt hallott, a fiú tulajdon lelkiismeretének a visszhangja volt. De még valószínűbb, hogy csak azt bánta, a barátja nem lesz az ágya mellett, amikor a nappalra ébred.

Volt még egy vásár, valószínűleg az is Szent Péter napján. Valójában már el is elmúlt, az emberek szétszéledtek, a társaság tulajdonosai pedig körhintákat és sátrakat állítottak fel, és pénzt számoltak (mindig van valaki, aki lemarad a piacról, ezért átkozzák a tolvajokat). Szemétkupacokat hagytak ott – nem baj, lesz, aki felszedi. A fiatalember, aki immár mesterember lett, a nyüzsgő vásártéren keresztül hazafelé tartott a műhelyéből. Tekintete végig vándorolt a szomorú roncsokon: üvegek, papírok, ételmaradék, törött játékok, egerek és macskák; kóbor kutyák ugatása hallatszott a bokrok mögül, onnan, ahol a fickó tavaly elvesztette kártyán a kutyáját. Úgy tűnik, minden megvan azon az ígéretes vásártéren, csak épp az ő kutyája hiányzik.

Első férfi: Nem azt mondom, hogy hazudsz. Lehet, hogy nem ugyanaz a történet, de majdnem ugyanezt a történetet hallottam attól az idős asszonytól, ha ugyanarról az idős asszonyról beszélünk, akit egykor tisztánlátóként ismertek, és aki felfedte nekünk, hogy kihez hűséges egy lány és kihez nem, amikor még a seregben voltunk. A történetnek abban a változatában, amit elmesélt nekem, nem kutya volt, hanem lány. A nagymamája szerint gyönyörű nő volt, az a fiatalember, aki kézműves volt, nem volt túl jóképű, és nem is volt túl okos. Aztán feleségül vett valakit, de az megcsalta.

Második férfi: Szóval, a nagymamának több verziója is volt erről a történetről. Akkoriban egyik sem tűnt nekem komolynak. Miközben mesélte ezt a történetet, jellegzetes mosoly terült szét az arcán, egészen felpörgött. Azzal a szándékkal írtam le a történetét, hogy továbbfejlesszem a cselekményt. Tulajdonképpen azon gondolkodtam, hogy írok egy rádiójátékot a történet alapján, de egyszerűen nem tudtam nekiülni…

(Rövid szünet a párbeszédben. Kívánatos, hogy addig tartson, amíg valaki a közönség soraiból köhögni nem kezd.)

Nő (vallomás-szerűen): Az a nagymama az unokatestvérem volt, valójában a nagymamám húga, az anyám anyja. Bár régen volt, jól emlékszem arra a nagymamára. Kicsi voltam, amikor meglátogattuk, de jól emlékszem a templom melletti házára. Emlékszem a Petrovdan vásárra is a kikötőben. Arra is emlékszem, hogy a kutyája vonyított, amikor a vásárban szólt a zene. Emlékszem, a nagymamám mesélte, hogy a nővére hogyan ment boldogtalanul feleségül egy csavargóhoz, aki „kártyán megnyerte őt”. Szóval, annak a csavargónak a „bácsikámnak” kellene lennie, akire szintén jól emlékszem. Vadászként volt ismert. Több kutyája is volt. De a nagymama kutyája inkább udvari kutya volt, amolyan játszókutya. A nagybácsi nem vitte el vadászni. Legalábbis én így emlékszem. Sokszor láttam a nagybátyámat puskával, de kártyával – soha!

Második férfi: Te nem vagy nagybácsi, de én nagymama vagyok! Katonai gyakorlaton voltunk, és befogadott minket, amikor a sátrunk szétszakadt, és fent felhők kezdtek gyülekezni. Este „csendárt” játszottunk, és én nyertem. Szóval, megismertem a történetet a fiatal kézműves-szerencsejátékosról és a kártyajátékos szerepéről. Hát, ez van, ami van…

Mi van, ha az lenne

Bárka híd helyett; bokrok a part menti sétány helyett; kígyók és békák kölyökkutyák és kiscicák helyett; Prostituáltak és pénzhordók becsületes emberek helyett… és az összes ilyen.

Tehát a bárka túlterhelt volt. Száz ember húzódott meg egymás mellett a romos teraszon. Senkinek sem szabadna megmozdulnia. Mindenki attól fél, hogy a folyó nyugtalan felszíne a mélybe húzza őket, húsz-harminc méterrel lejjebb, a hideg iszapba, ahol titokzatos nemánok (állítólag óriási ragadozó harcsák) rejtőznek. Valljuk be, vannak olyan bátrak is, akik nem látnak veszélyt egy régi, túlterhelt váltó meghajtásában. Talán ezek az emberek nem bátrak a szó igazi értelmében, hanem inkább a saját gondolataik foglalkoznak velük, amelyek – fogalmazzunk így – „megváltották” a valóságérzéküket.

Az egyik utas, egy húszas éveiben járó fiatalember, végigméri a körülötte lévő népet. A semmibe bámul, melynek középpontjában egy lány arca rajzolódik meg, akit egy egész éve nem látott. Vihar készülődik, a folyó hömpölyög, de ő mintha észre sem venné. Úgy látja a szeretett lány arcát, mint még soha senki másét. Próbálta megérteni, mennyit változott az arca az idő alatt, amíg nem látták egymást. A szemei talán egy kicsit kisebbek voltak, mert akkor túl nagynak tűntek neki. A mosolya kevésbé szívélyes, a haja kócos. Lehet, hogy már azokra a pillanatokra sem emlékszik, amelyekre ő igen, mert a kapcsolatuk szempontjából jelentősnek tartotta őket. Lehetnek olyan események, amelyeket a nő tartott jelentősnek, ő pedig elfelejtette azokat; bár úgy gondolja, hogy minden egyes pillanatra emlékezik együttlétükből. Ámbár, ki tudja. Talán nem mondta el neki, vagy nem hívta fel a figyelmét valamire, ami sértette, vagy örömmel töltötte el. Valamilyen divatos részlet, vagy természeti jelenség. Talán egyáltalán nem is volt érzékszervi élmény, hanem inkább egy gondolat vagy érzés, amit az esemény jelentéktelensége váltott ki. Mindez előidézhette a fiziognómiájának megváltozását, amellyel most ismét találkoznia kell a folyó túloldalán. És mit kell mondani egy ilyen helyzetben? Minden mondat hibás lesz. Kerülni kell a szavakat, a cselekedeteknek pedig spontánnak, szinte meggondolatlannak kell lenniük. Talán hanyatt kellene esnie a fűbe, és a komor eget bámulni. Oda fog rohanni, hogy megvizsgálja. (Ebben a szokatlan helyzetben különös érdeklődéssel fogja ezt megtenni.) Nem lesz ideje neheztelni rá, amiért ilyen sokáig távol volt. Talán felhagy a vele eltelt időben történtek felsorolásával, a történetekkel teli tirádákkal, ami kellemetlen és kiábrándító lenne számára – persze arra gondolt, hogy talán beleszeretett valaki másba, vagy már eljegyezték egymást, esetleg férjnél is volt. Bármire készen kell állnia. Teljesen eltökélt abban, hogy visszahódítsa a lányt azzal az elszántsággal és hajlandósággal, hogy vele legyen. Bátorságot kell mutatnia.

A folyó kissé lecsendesedett, majd újra felkavarodott. A szél egyre erősebben fújt, minden egyes széllökéssel változtatva az irányát. A régi bárka fedélzete, mondtam, romos állapotban van. Mindenki látja ezt, kivéve azokat az őrülteket, mint például a srácot, aki szerelmes randin volt. Mindenki számára világos kell legyen, hogy a part ugyanolyan messze van, mint amilyen közel. Ez az érzés valójában homályos előérzet, és általában hamar valósággá élesedik, de nem hirtelen. Mindenkinek volt ideje felfogni, milyen nehéz helyzetbe kerültek, kivéve persze azokat, akiket – mint az a fickó – egy erősebb gondolat foglalkoztatott. Semmi sem történik velük, kivéve azokat az erős gondolatokat.

Ez alkalommal azonban mindenki beleveszett a tomboló folyó sodrásába, csak a srác nem vette észre.

A lánynak, a folyó túloldalán, egy év alatt egyetlen arcvonása sem változott. Csak arra várt, hogy a karjaiban tarthassa a fiút.

Ha valaki ellenőrizte volna az öreg bárkát, ha a hatóságok látták volna, hogy a révésznek szokása volt túlterhelni azt az öregedő tákolmányt, ha megépítették volna a hidat, amelyre oly sok éven át vártak, ha eltörölték volna a katonai szolgálatot, és nem indítottak volna felesleges háborút, és ha lett volna egy erősebb gondolatuk, amely legyőzte volna azok cselekedeteinek a félreértelmezését, akiknek nincsenek erősebb gondolataik, és amellyel leküzdhették volna azok cselekedeteinek félreértelmezését, akiknek nincsenek erősebb gondolataik, ki tudja, mi történt volna, ha a lány és a szerelme nem találkozik.

A fogorvosi rendelőben

Mindig is így volt. Amint beköszönt a hideg, elkezdődnek a fogzási problémák. A felső fogak általában hajlamosak a szuvasodásra. Apránként kezdenek el fájni. Ez valószínűleg az étrend szezonális változásával van összefüggésben. Télen az emberek téli tököt esznek, amely magas zsír- és szénhidráttartalmú, valamint savanyúságot, amelynek természetes a savanyodása. És persze az örökletes tényezők is szerepet játszanak.

Anyai ágon mindenkinek voltak fogászati problémái. Parodontopathia. Így hívják. Visszahúzódott az ínyük. Nem kellemes belenézni egy ilyen szájba, vagy érezni a leheletét. De ezen mindenki túllép a saját baja miatt. Szeretik egymást, bármi is történjék. A nagymama és a nagybátyám, ők voltak a legkedvesebb embereim gyerekkorom óta. A nagymama fenntartások nélkül szeret téged. Mindent el tud viselni. A nyugdíja felét odaadja zsebpénznek. Elrejti a titkaidat, bármik is legyenek azok. A legjobb tanácsokat a nagymamától kapod. Aki nem mindennapi élményeken ment keresztül. Végigszenvedte a megszállást, és táborban is volt. Ha szenvedett volna, semmi sem történt volna meg. Nincsenek szuvas fogak vagy okos tanácsok. De szerencsére túlélt mindent, édesanyja, nagynénjei és nagybátyja nevelte fel. Így volt egyedül. Nagyapa a háború előtt meghalt. És idősebb volt, mint a nagymama. Nem tudom, milyen fogai voltak, de egyéb elbeszélésekből tudom, hogy rettentő tapló tudott lenni. Bár többed magával hősök hírében álltak, a törökök mélyen lenézték őket. Amikor ugyanezek a törökök elhagyták a Balkánt, a nagyapám megkapta a bég birtokát a hercegtől. Gőzöm nincs, hol van az az ingatlan, vagy hogy most kié. De ez az ajándék, visszamenőleg és előre, azt is jelentette, hogy a nagyapák bátor férfiak voltak, hűségesek népükhöz és hazájukhoz. Az a tulajdon afféle dísz volt. Akkoriban az ilyesmi is megszokott volt. Gondolom, megérdemelten kapta. Van, aki csak kereszthez jut hozzá, van, aki keresztet és birtokot is szerez, és vannak, akiket egyszerűen csak hősként írnak le, de semmit sem kapnak, mert „fecsegtek”. Valójában, kevés változott azóta. Mondhatnánk, lényegében minden ugyanaz. Csak a divat és a technológia változik. Maga az ember változik a leglassabban!

Ráadásul a Babinok úriemberek voltak. Talán ezért volt fogágygyulladásuk. Sok édességet ettek. A žureven tálalták. A nagymama, a házassága után is, egy ideig járt még ezekre a bulikra. Anyám is emlékezett rájuk. De aztán a nagymama abbahagyta az úriemberekkel való lógást. Az emberek valahogy elkülönültek, még jobban rétegződtek, és ki tudja, mi minden, vagy mi minden nem, történt. Annyi bizonyos, szerintük a nagymama nem ment jól férjhez. Ami a nagyapámat illeti, bár értelmiségi, ügyvéd volt, megnyilvánulásai egyértelműen egy stréberre utaltak. Rossz ebédek, még rosszabb vacsorák. Mindemellett „elvhű” is volt. Ezért kevés lépést tett előre.

Ahogy mondtam, lényegében minden ugyanolyan maradt évszázadok óta. Csak a divat és a technológia változik…

Apám nagyapja pap volt. Elkötelezett a népoktatás ügye iránt. Többek között a higiéniára tanította a parasztokat, így valószínűleg tudnia kellett a fog- és szájmosásról. Apám apja, köszönhetően neki, megszerette a tanulást, és tanár lett. Tanította mind a gyerekeket, mind azok szüleit. A gyerekei is tanárok voltak. Mindenki ugyanúgy. Nem tudom, hogy a nagyapámnál mi volt a helyzet, de apámnak, nagybátyáimnak és nagynénéimnek többnyire jó fogai voltak, mígnem a háború miatt tönkrementek. Apám mesélte, hogy ő már a háború előtt a rendőrségen hagyta az elülső fogait. Kiütötték őket, mert ugye, ha már – és az egyenes beszédért bocsánat – „nem akartak szart enni”, minek maradtak volna a szájában. A protéziseket teljes mértékben elfogadta mindenki. Szinte úgy, mint a divathoz tartozó részletet. Az aranyfogak és „hidak” úgy funkcionáltak, mintha a külső bankszámlád lett volna, hogy mindenki láthassa a lényeget. Oké, ne ismételjük magunkat, minden ugyanolyan, csak a divat és a technológia változik. Ma mindenki természetellenesen fehér fogakkal mosolyog, amelyek annyiba kerülnek, mint a Szent Péter-bazilika rántottája. Csakúgy, mint korábban, most sem csak a szájban lévő arany a divat, hanem a kompozit anyagok és a nanotechnológia. Nem eshet szét! El tudom képzelni azt a helyzetet – ahogy például néhány milliárd év elteltével minden szétesik, kivéve a műfogakat, amelyek lövedékekként vágódnak ki az űrbe. Nem kellemes ez.

A bátyám bokszoló, szóval nem tudom, milyen fogai lennének, ha nem űzte volna ezt a sportot. A húgom javaslatára azért használ a civil életben is fogvédőt, „hogy szebb legyen a mosolya”. Szóval, azt végképp nem tudom, milyenek a fogai. De azt hiszem, hogy általánosságban elmondható, nincsenek különösebb problémáink a fogainkkal. Legalábbis nem több, mint az átlagvilágnak. Azt mondanám, hogy egy átlagos család vagyunk.

Ó, na ne! Mennyibe fog ez még kerülni nekem?

Fordította: Zalán Tibor

Danko Stojnić szerb prózaíró. Novellisztikája, noha formailag – és felépítésében – a csehovi hagyományokra vezethető vissza, ábrázolás-tehchnikája Gogol szarkazmusával és az abszurd fanyar humorával rokonítható. A Harminc kezdet című elbeszélés-kötete megjelenés előtt áll.