Egy bolgár önszemszög az ezredvégen (A fordító, Szondi György válogatása)*

*Május 24-e a bolgár kultúra és a szláv írásbeliség napja,
Szent Cirill és Metód ünnepe

• DIMO DIMOVSZKI (1945-1994)

ÉSSZEL FELFOGHATATLAN

Mit tudnak a külföldiek rólunk? Azt tudják, hogy itt a Balkánon él egy különméltóságú kis nép. Azt nem, hogy e méltóságot semmire se tartjuk. Azt tudják, hogy viharos történelmünk volt. Azt nem, hogy kevesek tanultak belőle. Azt tudják, hogy a sors nem volt kegyes e néphez. Azt nem, hogy ez a sors legtöbbször kormányaik kezében volt. Azt tudják, hogy erényeinknek hála, máig megmaradtunk. Azt nem, hogy erényeink voltaképpen fogyatékosságok. Azt tudják, hogy csodás a természeti világunk. Azt nem, hogy fittyet hányunk minden csodára. Azt tudják, hogy amíg lélegzünk, dolgozunk. Azt nem, hogy kevés évünk van a munkára. Azt tudják, hogy nagyszerű a folklórunk. Azt nem, hogy legtöbbünknek, ami külföldi, nagyszerűbbnek tetszik. Azt tudják, hogy sokat eszünk. Azt nem, hogy kevesebbel is beérjük, mert mindent fogyasztunk. Azt tudják, hogy az adott szónak nincs igazán becsülete nálunk. Azt nem, hogy egy kicsúszott szóért embert is ölünk. Azt tudják, hogy szeretjük magunkat becsmérelni. Azt nem, hogy a legtöbb néppel szemben titkolt fölényt érzünk. Azt tudják, hogy a többpártrendszert választottuk. Azt nem, hogy mindig úgy viselkedtünk, mintha más párt nem létezne, nem lett volna és a jövőben se lenne. Azt nem tudják a külföldiek, hogy amíg én, az író, falun paprikát és paradicsomot teszek el télire, feleségem a városban nem jószántából hamisítja az adatokat, amelyeket azért tápláltak bele így a számítógépbe, hogy a külföldiek valahára meggyőződjenek róla, milyen szegények és szerencsétlenek vagyunk. S azok is vagyunk valójában. Amit a külföldiek nem tudnak, az az, ami szerintük ésszel felfoghatatlan.

PROVINCIÁLIS ELÉGTELENSÉG

Hogy miféle nép vagyunk, nem tudom, de külön-külön mindannyiunknak igaza van, együtt azonban sosincs igazunk. Tulajdon fogyatékosságaink mindig kicsik voltak, a körülöttünk lévőké – mindig nagyok. Akár a Paradicsomot, a világot annyira ismerjük, ám mint édenkert után vágyakozunk érte. Bezzegeinkben a mi kicsinkkel szemben mindig az ő nagyuk áll. Az okos népek szigeten foglaltak hont, mi kínkeservvel kapaszkodunk csak meg egy félszigeten. Legtöbbiküknek határaikon kívül is van érdek-figyelmük, nekünk a mieinkben, itthon sincsen. Ők csillagközi háborúra készültek, mi etnikaitól rettegünk. A svédeknek uralkodójuk van, nekünk – száműzöttünk. Mi is ősi ország vagyunk, ám amíg náluk ékes műemlékek vannak, nálunk csak romok. A németek autósztrádákat építettek, mi úthálózatot foldozgatunk. A turizmust náluk a gazdagok éltetik, náluk – a szegények. A lengyeleknek még pápájuk is van, mi meg pátriárka nélkül maradtunk most. A franciák teszik a szépet a hölgyeknek, mi pedig pörölünk a fehérnéppel. A görögök halásznak, nálunk már a kis hal is kiveszőben. Őhozzájuk futnak a futballisták, nálunk a játékosok maradnak. Más országokban több nyelven szólnak s megértik egymást, mi – egy nyelven beszélünk, mégis folyton veszekedünk. Nekik irodalmuk van, nekünk – irodalmáraink. A legtöbbjük úgy hozza be a bort, amit iszik, mégis bormúzeumot nyit. Nálunk nem volt forradalom, de van Forradalmi Mozgalom Múzeuma. Mások azzal kereskednek, amit termelnek, mi azzal, amit mások adnak. Ők tisztelik a hazát, míg ott élnek, mi – ha már elhagytuk. Az európai azért hív vendéget, hogy dolgozzon neki, mi – hogy rajtunk élősködjék. A civilizált országokban szívelégtelenségben szenvednek, mi – provinciális elégtelenségben sínylődünk. Akárhová is nézel, mindenütt jobban megy a népek sora. De mégsem: a törökök rosszabbul állnak. Nekünk van holdunk, nekik pedig, szegényeknek, alig telik egy félholdra. De kit érdekel nálunk az, akinek nincsen!

• SZVETLOZAR IGOV (1945-2023)

NAPKELTE

Némely kutató a balkáni ember agonális (versengő) jellemvonásáról beszél. És számtalan példával hozakodnak elő: irodalmi hősökkel, akii állandóan egymáshoz mérik, hasonlítják magukat, egyik a másik fölé gőgösödne, kitalált hőstettekkel, diadalokkal kérkednek, eltúlozzák a valót, mindeme kivagyiságok mögött pedig nagyfokú kisebbrendűségi érzés rejlik. Úgy tűnik számomra, hogy ilyen egészségtelen agonális jellegzetességgel írható le a balkáni népek egymáshoz való viszonya is: hol azon versengenek folyton, melyik szenvedett többet (Vera Mutafcsieva szerint mindig a bolgárok fizettek meg mindenért a Balkán-félszigeten, Nikosz Kazantzakisz szerint a görögök ugyanígy tartják, hasonló megítélésekkel találkozni más balkáni íróknál is), hol azon, ki harcolt vitézebbül s többet. Ez a szenvedő-hősi komplexus még meg nem érett történelmi tudatunk kifejeződése, ez a tudat pedig folytonos „utolérésre” és „megelőzésre”, oroszlán-ugrásokra késztet bennünket, hogy olyan történelmi lépcsőfokokat ugorjunk át, amelyeket, úgy látszik, nem szabad és nem lehet átugorni. Pedig itt az ideje, már régen itt, hogy az egymással való „versengés” helyett inkább nyugodtan nekigyürkőzzünk a munkának, s ne a magunk útját járjuk.

*********

Másutt már említettem, hogy a balkáni kultúra három alapkomponense közül az egyik – a „lényegi-balkáni-hegyvidéki” s a „pannóniai-dunai-síksági” mellett – a „földközi-tengeri”. A Balkán-félszigeten legerőteljesebben ez a görög kultúrában fejeződik ki, de a jelenlét különböző fokában fellelhető a többi nemzeti kultúrában, így a bolgáréban is, ahol – általánosságban mondható – ez a jelleg haloványan mutatható csak ki. Hozzá kell tenni a mondottakhoz, hogy a „földközi-tengeriségen” belül két alapvető alcsoportot kell megkülönböztetni. Az egyik a földközi-tengeri „orientalista-levanteista”, a másik a földközi-tengeri „adriai-reneszánsz” kultúra. Az előbbi központjának Isztambult nevezhetnénk meg, az utóbbiénak – Dubrovnikot. Az első központ Kelettel és Ázsiával, a második Nyugattal és Európával köt össze minket. Az elsőt bizonyos értelemben mint a balkáni kultúra „múltját” érzékeljük, a másikat – mint annak jövőjét. A balkáni népek fejlődésüket „európizálódásként” értik, ugyanakkor Kelet örökségét is vérükben hordozzák.

*********

„Hazafias” eszmefuttatást hallgatok a rádióban. A bolgár nép etnikai sokszínűségét hangsúlyozva az előadó kijelenti, hogy valóságos szintézise vagyunk a különböző erényeknek – a szláv nagylelkűségnek, a keleti szemlélődésnek, a balkáni vállalkozó kedvnek s ki tudja még minek. Különös, hogy az előadónak az meg se fordult a fejében, hogy ez a fogyatékosságok szintézise is lehet: a keleti képmutatásé, a szláv akaratgyengeségé, a levantei szélhámosságáé stb. Ilyen lesz a „patriotizmus”, ha tömegkultúrává válik.

• IVAN KULEKOV (1951)

Törökök készítik nekünk a kenyeret.
Franciák a sajtot.
Angolok az italokat.
Görögök a borkorcsolyákat.
Kínaiak a gatyákat.
Osztrákok a melltartókat.
Japánok a televíziókat.
Németek a kocsikat.
Szingapúriak a komputereket.
Amerikaiak a filmeket.
Oroszok a pisztolyokat.
Ennyit tesz, hogy nagy nép vagy.

• ALEKSZANDAR SZEKULOV (1964)

A MESTER ÉS A KÖVEK

Külön-külön minden bolgár zseni. Együtt azonban legtöbbször
idegen rabság alá kerülünk.
A bolgár ember az egyéni szabadság és a kollektív rabság
géniusza.
Ezért a bolgár irodalomban nincs sok szerelmes regény.
A szerelmes regény megköveteli, hogy egyéni rabságba
essél, ugyanakkor a mi emberünket csak a fehér rózsa és a
szélfútta hajfürt érdekli.
Legyen szabad ő, ám ne mindenki körülötte.
Az a tragikus nálunk, hogy külön-külön lázadunk föl és
együtt halunk meg.

*******

A bolgár ember balkáni fafejűséggel iszik és szláv pazarlással
józanodik ki.
Hasonló a viszonya az eszmékhez is – hamar felfogja, de
sokáig hasogat tőle a feje.
S amíg a szláv ember az alkoholban a lelkéhez vezető utat
keresi, a bolgár – az onnét kivezetőt.
Mert a mi emberünk nem azért iszik, hogy felejtsen,
hanem hogy emlékezzen.
Nem azért, hogy könnyebb legyen neki, hanem hogy még
keservesebb.
Aztán a kocsmából parlamentet csinál. És fordítva. A kocsmában
azt harsogja: „Föl a hegyekbe, harcra!”, a hegyen meg
bárányhúst forgat parázson s tüzes bort iszik.
Mert a megittasulás jellegét a forradalmi jelszavak adják,
az altanovói kalákák – forradalmi tettek.
Az a baj, hogy a bolgár mámorosodásnak gyakran felkelés
a vége, de még nagyobb baj, hogy valamennyi felkelésünk
kollektív kijózanodással ér véget.

• SZTANISZLAV SZTRATIEV (1941-2000)

A BOLGÁR SZAMURÁJ

A szamurájok országa vagyunk.
A Balkán szamurájai.
Először a Balkán belgái voltunk, aztán a Balkán poroszai,
most a szamurájai vagyunk.
Talán egy szép napon a Balkán bolgárai leszünk.
Igazi szamurájként mi sem dolgozunk semmit.
Inkább harcban eddzük magunk.
A bolgár szamuráj csak a mellét veri.
És osztódással szaporodik.
Valamint szembenállással.
A bolgár szamuráj nem adott szavához hű, hanem ahhoz,
ki szót ad.
Mindig a felkelő nap oldalán van.
Soha nem a leáldozóén.
A bolgár szamuráj lova trójai, kedvenc fegyvere az esernyő,
legyezője áprilisi szelet támaszt.
Kardját sohasem használja – őrzi a forradalmi mozgalom
múzeumának.
A bolgár szamuráj nem a karmában, hanem a kamrában
hisz.
A bolgár szamuráj kimonója azelőtt darócból volt, most
Amerikából van.
A bolgár szamuráj harakirit a szomszédján követ el.
164 165
Nem a haikut szereti, hanem a hajcihőt.
Még ha vietnami papucs is van rajta, mezítláb van.
A bolgár szamuráj nem kopaszt meg senkit. A fejét se.
S a fecskefészket fecskéstül eszi.
A bolgár szamuráj mindig a végén nevet.
Még szakadt pokróc alatt is felismerszik.
Állítása fekve is igaz.
Kedvenc művészete a harcművészet.
Ha meghallja, hogy „kultúra”, nem a pisztolyát, a költségvetést
kapja elő.
S lefarag az összegből.
Választási programjában azt is megígéri, hogy a szomorúfűzfából
vígat csinál.
A Fekete-tengerből pedig Fehéret.
A bolgár szamuráj pávája egyszínű.
A bolgár szamuráj ökológiailag tiszta, politikailag aktív,
szociálisan hátrányos, szexuálisan belevaló.
Nem lángol, csak őrzi a lángot.
Füvet nem eszik, de ahol jár, fű többé ott nem nő.
Amennyivel inkább a Balkán szamurájai vagyunk, annyival

*************

BOLGÁR SZEMSZÖG

Mindenért a rabság tehet.
S a leigázó.
Nem volt szerencsénk vele.
Norvégia is volt iga alatt, szinte annyit, mint mi. De a munkanélküliek
most ott ezerötszáz dollárt kapnak havonta.
Meg kell csak nézni, kik tartották őket rabságban – Dánia
és Svédország.
Ilyen rabságban gyönyörűséggel nyög az ember.
Mindenütt szerte – amely nép csak kikerül a rabság alól,
angolul beszél, civilizálódott, még metrót is épített neki az
elnyomó.
A mi leigázónk pedig még nálunk is parlagiabb.
Tartott volna-e különben öt századig uralma alatt bennünket?
Normális leigázó tíz év után már megszabadul egy ilyen
néptől.
Hogy most sincs metrónk – ez is a rabság miatt van.
S az is, hogy nem tudunk angolul.
Az még hagyján, hogy a nép nem tud angolul, de a nép
képviselői bolgárul se tudnak.
Ez a mi rabságunk.
Azonkívül nem volt szerencsénk a felszabadítónkkal se.
Három-négy századot még várhattunk volna egy másikra.
Semmi bajunk se lett volna belőle.
Földrajzi helyzetünkkel úgyszintén nincs szerencsénk.
Melyik normális nép foglal hont a Balkánon?
Keresztúton vizelni se jó, tartja a népi mondás, mi meg
államot alapítunk itt.
Így aztán teljesen természetes, hogy csokrétával kézben
állandóan az út szélén állunk, és csak kiabáljuk harsan: Isten
hozott benneteket, felszabadító testvérek!
És hogy aki csak a keresztúton átalmegy, örök barátságot
fogadunk neki esküszóval.
Az összes világnyelven.