Molnár Gábor: Nem érte a földet, Tengerek, bús hegyek

Nem érte a földet

lábam nem érte a földet,
suhant a lázas lélek lenni…
majd elérte az Eget,
értem, érted?
érted bizony,
angyalodva menni

kegyelem,
mert nem vagyok már árva,
hanem mint a Jóistennek,
harangzúgta, zakatoló,
káromló és imádkozó,
benned élő álma

lábunk már földet ért,
düh, harag, kelepce,
egymásba árvulva,
hited a hitemmel
szívarany
szakrális szelence

és a gyermek…
énünk jegét vedli már,
s kibomló virág
a keresztes áldozat,
deres derűnknek ösvényén
az Úr hazavár

Tengerek, bús hegyek

lábaink véresen vergődő tengerek,
Istenhez induló bilincses bús hegyek,
s nézzük a szekérnyi széjjel szórt csillagot,
magunkat a véghetetlen végben,
hol révült énünk rekedt riadt énekén ég
alkonnyá a kikelet,
s tán csak a megszabadulás fohászát mormoljuk,
ha elmúlok a nyárral, többé már ne legyek
ám dölyfös dísz a vers,
a költő is sirálykacagás, pár kóróvá aszott könny csupán,
hiszen semmiben kering erőnk,
s e semmiben sürög a köríves karnevál,
hol egy világnyi szerelmes kevélyre rettegett álarcban hál,
de hál’ Isten! bőrünk most lélektől lüktetve
egymáshoz ér,
és egymásért egymásban hullámzik a megváltódott vér
hogy? halni meg? igen!
félelmetlen fuvalom az Úr, mely apró konc szívünkben
hangtalan hévvel harangot kongat,
s mint a játékká lényegült gyermek,
bút bontó fanfársereget fémjével egymásnak verget,
míg majd a ringyó rongyú káosz csókká csörren…
oly szép vagy csillagos csendem,
egyekként hunyhat ki fényünk, semmi sem zörren