Fodor Miklós: Jelfogó

•

Álmom titkos időknek jelmeze.
Ha akarom, ha szem-kamerámmal alá hanyatlok.
Bármi jel lehet, ha vendégként fogadom.
Mily csoda sejtet, midőn szellemek
tavába mártom képzeletem szigonyát?
Mindeneket hálózó, finom remegés-sejtelem,
mely él, csak másmódon?
Lét-idegrendszeren víg rigmusok. S mind hullámbarát!

Háló-ruhában delejes nő ül. Előszobáztatom?
„Kérem, a háló alól a blúzát vegye le!
Khm, a háló maradjon.”
Érzéki téboly. Érte rajongok.
Pajkosan kacagva enged.
Vágyam szálakon szétáradó simításra serkent.
Többre nem emlékezem.
Tudat fonákjára süllyedő emléknyomok:
sellőt érző Léthálón apró löketek.

Tüzes angyalom ellen védműként képzett torlaszom
a közvetítő csatornából kiszaggatom.
Hátrahagyott hangfoszlányt, kottát nem lelek.
Magam sem hímezek sóhaj-motívumot, kupolás szerkezetet.
Álmom dallama ne visszhangozzék üreges terekben!
Ha a síri csend termékeny,
megvált meddővé szottyadt magvakat.
Idő tisztít, ha tisztás küldötte belé költözik.
Szent ligetből érkezőt remélek.
Súgjon! Bogárként merre terjesszem csápjaim?
Rebeghessem fülébe: erjesszen felém indázó fonalakat!
Érjen, ki rám szavaz.

Kép-ernyőből sugárnyaláb fest bőrömre szerepet.
Hölgyválasz? Előle el nem léphetek.
Találkánk titkon tervezem.
Várás-zsolozsmában tekergek. Tévedek?
Ó, jaj, előszobányi kéjes képzetek!
„Irányítasz vagy vezetődsz?”
„Légy vezénylő istennőm s én hangszered!”
„Ah, kis tékozlóm! Így zuhog, ki feljebb valót áhít?”
Hermész és Erósz, két incselkedő,
alvilágot járó lélekvezető
rébuszokkal ámít:

Ászt a Kettes elviszi?
El, de mást már nem vihet!
Kettest a Köztes Sor csak neveti,
sorsa mégis: Ászütő.
Bár tehetné, mégse mászik trónra fel:
s lám, a világ rendezett.
Ász gyengéje: leggyengébbnek szerelme.
Mások felett kényúr ő.
Kettes röpke táncát nézve
ketten nyernek kettős élvet
Ász bűvkörébe térve.
S mi Kettesnek kaján ellentétel,
Köztes Sornak síkra vetített,
remegőn irigyelt kaland.
Képi világából ím, ígyen tanuland:
„Gőg nélkül ha szervezel,
műved termékeny s nem muland”.
„Nos? Elviszel vagy élvezel?”

Szellemi irányok csapongnak.
Szárnyas villanásözön?
Gnosztikus kút, börtön,
keresztény vércsepp.
„Vajh mi közöm?”
Szerelmi kárhozat,
költői szenvedély-zuhatag,
konfliktusos lejtmenet.
„Ezt hogyan értsem?”
Új honi sorsképlet dereng,
mely a túlélés-hit szikkadása múltán,
mágikus körbe szentélyt állít. Úgy ám!
„Az áldozat nem öngyilkosság!”
„Gyógyítom ragályod, ha többé nem terjeszted!”
„Vállalod a választandót?”
Alkalom szülte, tán istenektől rendelt válaszok cikáznak.

Jó sorsunk felé sodródunk?
Ki fia-borja e mostani szálak sodortatója?
Ki lengedezteti a léttenger hullámait
kozmikus lepedővé veszettül mégsem beleveszve?
Él-e szent Lét ama burkon túl, mit megismerhetek?
Avatkozik-e nyájunk termelésébe?
Nyílhat-e újra a Kert, ha a göncök örökre elrekesztik?
Jelek fogásának kitartó gyakorlása
elhúz-e odáig, hol a lét-áramlás rángásait
hanggá érzékítve nyereg nélkül lovagolhatom?
S nem egyedül?