Búzás Huba: Visszhangozzák majd egek, földek, vizek (Babics Imre Szfinx-ének versértelmezése)*

*Versértelmező pályázat, IV. díj

Ki merné vitatni, hogy értéket képvisel az a szépség, amelyet egy-egy jeles művész alkotása nyújt? Ez az értéket képviselő művészeti szép pedig – Hegel óta tudjuk – az az érzéki forma, amelyben az Abszolútum szemléli önmagát. Esztétikai előadásaiban a nagy német filozófus kifejtette: a művészetben a földöntúli jelenik meg; a művészeti szép révén érzékelhető testiségére a tiszta gondolat köntösét ölti. (Vagy fordítva? A tiszta gondolat érzékelhető testisége formájában.) Ez jutott eszembe, amikor arról értesültem, hogy a Cédrus Művészeti Alapítvány pályázatot hirdetett Babics Imre GNÓZIS című nagyeposzának ún. „kulcsverse”, a Szfinx versértelmezése tárgyában. Kimondatlanul is annak esztétikai megállapítása végett, hogy a költemény csakugyan jelentős értéket képvisel-e, azaz tekinthetjük-e művészi szépnek? A téma nem volt ismeretlen előttem.

A Cédrus Művészeti Alapítvány – NAPKÚT Kiadó, Budapest 2013-ban jelentette meg a szerző által kilenc éven át alkotott sok tízezer hexameterben írt – prózai műnek ható – nagyeposzt. A gigantikus méretű alkotással – életszerű talán bevallanom – nehezen barátkoztam. Ha emlékezetem nem csal, először egy könyvtárban vettem kézbe és belelapozva „mindössze” csettintettem: „ez igen, ez aztán a mű! tiszteletre méltó szellemi szuflája van alkotójának”! Egyidejűleg, de csak „futólag” elolvasgattam (talán többször is) a kötet két versét: a 804. oldalon tündöklő „Fedőkő” című záróverset, valamint a kötetbe helyezett betétlapon a mű „kulcsversét”, a Szfinx című költeményt. Magától értetődően már akkor mindkettőt „értelmeztem” az olvasó egyszerű módján, de mennyire más természetű követelményt állít elénk a verselemzésnek nevezhető esztétikai minősítések alapos elvégzése (amikor következetes vizsgálatnak vetjük alá egy-egy alkotás szemléleti, szerkezeti, nyelvi, műfaji, verstani formáját, stílusát, stb.), valamint a versértelmezés teendője, amely legtöbbször lehet „futólagos”, de lehet tételesen kimunkált is, akár esszé méretű kritikai tanulmány, amelyet ezúttal a Kiadó hirdetett meg nyílt pályázatként. Már akkor, amikor még csak „futólagosan” birkóztam a Szfinxszel, úgy képzeltem, hogy a szerző emez alkotását helyezi nyitókölteményként a GNÓZIS – „piramis” méretű műve – tetejére, avagy csak fölötte „lebegteti”. A nagyeposzt (nyomdailag remek kivitelezésű kötetben!) számomra később maga a szerző nyújtotta át a következő ajánlással: „Búzás Hubának és Editnek nagyon sok szeretettel és barátsággal egy csodálatos vasárnap délután; Babics Imre, 2014. 08. 10. Veszprém” (én teszem hozzá, hogy „emlékére”). Ettől kezdve az újkori magyar irodalom egyik legnagyobb horderejű monumentális alkotásába időről-időre elmélyedhettem. Hamarosan felismertem, hogy a mű katarzis-eleme az igazságtétel; hogy az eposz lázadó szereplői a szerző tudatának állandó reinkarnálódásai, személyiség-szerkezetének eleven vetületei.

Nem sokkal később három esszét is írtam a GNÓZIS-ról, ill. szerzője írásművészetéről; valamennyit a naputonline.hu elektronikus irodalmi újság közölte. „A GNÓZIS metafizikája” című dolgozatomat 2016. júliusában vetettem papírra; „A GNÓZIS újra olvasgatása közben” című esszémet 2021. júniusában, míg a harmadikat 2023. októberében jelentette meg a lap „Babics Imre, a klasszikus” címmel. Az előző kettőben nemcsak azt állapítottam meg a nagyeposzról, hogy mindenben – tételesen! – eleget tesz a műfaj alapvető követelményeinek, hogy modern hősköltemény, hexameterekben írt ének, a budapesti Havanna-lakótelepen, a rendszerváltás utáni időszakban játszódó nagysodrú elbeszélés, hanem azt is, hogy rendkívüli műalkotás, amely – akárcsak a természet alkotásai – értelmünk számára mindig végtelen; megbámuljuk, hat ránk, de megismernünk szinte lehetetlen, s még inkább lehetetlen szavakkal kifejezni a lényegét. Karöltve, vagy éppen szemben a mű korábbi méltatóival (Szörényi László irodalomtörténésszel, aki szintén korszakos remekműnek ítéli a nagyeposzt, vagy a többi között Füleki Gábor „Piramiskönyv” című – talán legkiválóbb – tanulmányával is!) a szóban lévő, elemzett műalkotás eszmei struktúrájához még azt is hozzáfűztem, mint felmérhetetlen hatású értéknövelő tényezőt (amit előzőleg senki más nem állapított meg rajtam kívül), hogy a nagyeposz metafizikája (jóllehet ösztönösen, tudva vagy tudatlanul) nyomon követi Pierre Teilhard de Chardin (1881-1955) francia filozófus gondolatmenetében egyetemes fejlődésünk korszakait. Nevezetesen geogenezisünk, biogenezisünk, pszicho-genezisünk, végül noogenezisünk állapotait. E tényt – a geológiai-fizikai univerzum születésétől kezdve az ember kultúra-teremtésének korszakáig – az elemzett műből vett szövegrészekkel tételesen bizonyítottam. Harmadik esszémben a szerző költői útját kötetei nyomán mértem fel. Ekkor nagyeposzára ismét – kikerülhetetlenül – ki kellett térnem, noha alkotói talentumainak összegzését közvetlenül az akkoriban megjelent „Dérkristályok Növekvő Sóhajából” című verseskötetének elemzésére alapoztam. Mindez merőben cáfolja Pienták Attila 2014. decemberében kelt véleményét, aki a GNÓZIS-t fércműnek, súlytalan és jelentéktelen műnek tartja, alkotóját „önkontrollját vesztett” szerzőnek. Emez állításait, véleményét bizonyítani nem tudta, ill. bizonyító tényekkel alátámasztani feleslegesnek tartotta. (Ebbéli kritikáját emiatt is megalapozatlannak ítéltem.)

Az előbbiekben felsorakoztatott előzményekre a jelen esetben is utalnom kell, mert pályázatom tárgya, a Szfinx – mint a GNÓZIS „kulcsverse” – versértelmezését lehetséges ugyan az összefüggések figyelmen kívül hagyásával – azaz izoláltan – elvégeznünk, csak éppen az effajta leszűkített vizsgálódás silányabb minőségű eredményhez vezetne; szinte törvényszerűen hiányosabb megállapításokhoz jutnánk az alapmű figyelmen kívül hagyásával, a Szfinxnek az összefüggés-rendszerből való kiragadásával. E „kulcsvers” ugyanis eleve hordozza például az alapmű egyik legfontosabb eszmei üzenetének, a GNÓZIS hősei szakrális terrorral való törekvéseinek és céljuknak, a líra világuralma megteremtésének lázadó szellemiségét. Példátlan naivitás lenne? A történelmi igazságtételre való törekvés, az emberi szabadságjogok mind szélesebb körű érvényesítése nem új keletű eszme a világirodalomban. Friedrich Schiller (1759-1805) a modernség esztétikai kritikájáról írt „Levelek” című művében, amelyet 1759-ben tett közzé a Horenben, a három tübingeni barát, azaz Hegel, Hölderlin és Schlegel Frankfurtban kiadott esztétikai utópiáját megvalósítható célnak tekintve vázolta fel, és ezzel szociálforradalmi szerepet tulajdonított a művészetnek. Korábbi vonatkozó írásaimat azért is említenem kell, mert az alapmű „kulcsversében” megjelenő Szfinx gyaníthatóan, sőt bizonyosan nem szimplán egy emberfejű, szárnyas oroszlántestű egyiptomi-görög mitológiai szörnyeteg, hanem a szerző titokzatos, kifürkészhetetlen alkotó személyiségének lelki alteregója, egyben szimbóluma. (A költészet világában nem szokatlan jelenség ez. Kosztolányi Dezső fiktív alteregója például Esti Kornél volt. A róla szóló novelláskötetben a szerző lázadó hajlamainak kifejezésére szolgáló karaktert jelenített meg. Vagy Fernando Pessoa számos alteregói, akik ugyancsak kiléptek a képzelet világából és ekként életre kelve megváltoztatták a valóságot.) Ha pedig ez így van, az értelmezés tárgyául szolgáló mű mondanivalójának körülírásához nélkülözhetetlenül szükséges figyelembe vennünk a Babics Imre, a klasszikus című esszém autentikus megállapításait. Utalva itt Szerb Antal közkeletű megfogalmazására, miszerint a költészet nemcsak a versek összességét jelentő fogalom, hozzátartozik az alkotó emberfő és a sorsa is. Voltaképpen ki tehát a szerző? Röviden: Babics Imre, József Attila-díjas magyar költő, aki 1961-ben született Budapesten, 1979-ben tett érettségit és 1999 óta Bakonyszücsön kétkezi munkából él. Emellett 2011-től a Napút kulturális folyóirat versrovat-szerkesztője.

Első és kiindulópontként szolgáló legfőbb ténymegállapításunk vonatkozzék a versértelmezés tárgyául szolgáló Szfinx című költemény ide idézett első két sorára!

Az állat, akit magamban felfedeztem,
ő lesz valamikor utolsó keresztem.

Mielőtt megállapítanók e két sor konkrét, tömör értelmét, a versértelmezések általános – mind az alkotás folyamatában, mind pedig a kész mű utóbb történő értelmezésének időszakában jelentkező – problematikájára kell rámutatnunk. Elsődleges kérdésként merülhet fel: a szerző kifejezésre méltónak tartott időbeli élménye és az időtlen tartalom, mint abszolút „érték-megjelenés” közé mi ver „hidat”, azaz mely komponens (komponensek) révén jelenik meg az Abszolútum az általában helyhez és időhöz kötött költői relatívumban? Másodlagosan: ha már megjelent, mely módon tudjuk felismerni és állítani, hogy némely szubjektív kifejezés nyomában olyan valós alkotói érték jelent meg, amely abszolút értékként objektíválódott? Vagyis mire alapozottan állíthatjuk bizonyossággal, hogy egy szubjektív szellemi aktus (a költő alkotómunkája) folytán kulturjavainkban örökérvényűnek tűnő abszolút érték ölt testet? Más szóval: miféle ismérvek biztosítanak bennünket arról, hogy valamely örök ideális tartalom és érték valósult meg az adott költői műben? Minderre nincs más válasz, mint az Abszolútum isteni megjelenése általában a művészetben, konkrétabban a költő lelkivilágában, amely nem más, mint az emberi szellem transzcendenciája. E transzcendencia sajátsága, hogy tudatalattijából a szellem önmaga fölé képes emelkedni, azaz érzékfeletti magasságokba, a közvetlen megismerés határain túli dimenziókba, amely már nem a szokványos tudatműködés tere, hanem az érzéki szemlélet fölött álló időtlen tartalom. Legfelső énünk a térbeli jelenségekről akkor is képet tud alkotni, ha azokkal nem érintkezik közvetlenül, ill. maga sem a valóság térbeli szubsztanciája. Sőt az észlelésen kívül eső egyes jelenségek (tények, tárgyak, történések, stb.) nem tetten érhető viszonylatainak felfogására is képes a tudatunk, amelyek szintén nem érzéki tartalmak. Az alkotásfolyamatokban (különösen az „ihletettség” állapotában) ilyen viszonylat az ún. értékjelenség, amely a létre álmodott műben produktumként valósul meg. Felfogásunk szerint a művészeti szép elemei ezek: a látomás és az indulat. Látomás nélkül az indulat nem hoz létre művészetet, de fordítva sem: mit ér a látomás indulat nélkül! (Lásd: Füst Milán: Látomás és indulat a művészetben; Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963; 461.old.) A műalkotásként történő megvalósítás során ezen esztétikai értékeket kezdetben az alkotóművész tudata (akár hallucinatívaként) csak „érezheti”, megsejtheti, de nem érzékelheti, vagyis utóbb teheti csupán reflexiói tárgyává: amikor szellemének transzcendentáló képessége „hídként” szolgál, a logoszt és a pszichét köti össze. Tegyük hozzá: a művész a tárgyban szinte feloldódik (minden másról megfeledkezik); ama pillanatokban a tárgy logikája és értékjelensége szerint gondolkodik és érez – a mű belső struktúrájától vezetve. Ennyit a verselemzések általános problematikájáról.

A Szfinx költője a mű idézett első két sorában generális felismerésre jut: felfedezi magában saját lénye lelki alteregóját, az életét, sorsát is veszélyeztető „állatot”, személyisége „szörnyetegét”, fontos személyiségvonásai, mondhatni: a „démonai szimbólumát”, amellyel akarva, akaratlanul azonosulni kényszerül. Szerintünk ezen alteregója nem fiktív, hanem az egyén cselekvései során megnyilvánuló, felismerhetően akaratképző karaktervonás. Sejtése, hogy saját „szörnyetege” lesz valamikor a végzete: életsors-keresztjeinek végső megpróbáltatása – nem képzelődés, hanem felismerés: voltaképpen önmaga. Mert személyiségének titokzatossága, kifürkészhetetlensége, a művész hallgatagsága éppen e magába zárt vadállat rejtegetésének tulajdonítható; e mitológiai „szárnyas oroszlán”, mint szimbólum hordozza fékezni próbált szenvedélyeit, tulajdon szörnyetegének állandó jelenlététől gyötörtetik. Vagyis a Szfinx – e „rém”? – lázadásokra ösztönző ármányaitól tartva sejti, hogy netán tulajdon ártó szenvedélyei, lázadó indulatai vezethetnek utóbb végzetéhez. Voltaképpen tudhatjuk: a szerző önmaga sorsüldözöttjeként érkezik a pesti Havanna-lakótelepről Bakonyszücsre, az erdőség közepén megbúvó hegyi faluba, ahol egy saját kezűleg létesített arborétumban gyógykezeli a lelkében ismételten lejátszódó földrengéseket, s műveli parnasszusának „grand poézisét”, csodaszámba menő alkotóművészetét. GNÓZIS-ának eme „kulcsverse” is, a Szfinx tehát méltó arra, hogy a továbbiakban akár versszakonként, akár soronként idézzük szövegét. Az első versszak 3-5 sora ugyanis nem kevésbé megrendítő:

Agyara kezemben pokol-küldte kés,
kifog mindenféle idióta teszten,
és le nem gyűri a megmérettetés.

Megrendítő a költő önmagával történő kíméletlen szembenézése; mert amint megragadja alteregójának agyarát, hogy a benne lakozó vadállatot időről-időre megfékezze, megsebzi vele önmagát; de bárki próbálhatná is megfékezését, a szörnyeteget le nem gyűri a „megmérettetés”! A Szfinx egyfelől hatalmas ellenfél tehát, amely azonban önmaga tehetsége is – másokkal, a világgal szemben, hisz’ tulajdon költészetének nemes anyaga. Amely ekként nemcsak átok, hanem egyben áldása! A költő bármily nehezen ugyan, de daccal-haraggal képes kordában tartani vadállatát, olykor győzedelmeskedik démona felett; voltaképpen tulajdon élete kihívásaival szemben, sorsának – mások számára láthatatlan – párbajaiban. Ugyanakkor e kultúrateremtés költői paradoxona: amikor már-már elveszíti önmagát, valójában teremtő képzeletének legsajátosabb mélyeit és magasságait járja be. E fenti sorok papírra vetésével győzi le a legyőzhetetlennek látszó szörnyet. Lelki-szellemi vívódásainak megváltó ereje, fájdalma és öröme, a tudat berzenkedése (ellentmondása) ez az újabb néhány verssor. Eközben az ihletett költő arca a szenvedés, az önmagával küszködés, mint „értékjelenség” felismerésével felderül, átszellemül. Homlokráncai mögött megjelenik a belső koncentráltság isteni reflexe, a művészi értéktől felajzott elragadtatás. Teremtő lelkének hatóerői pedig megszemélyesítve már-már mítoszként jelennek meg. (Valahol olvastam, hogy számos nép mítoszában találkozhatunk a vakmerő kalandkeresővel, akinek veszedelmes tájakon tett utazásai azt a belső harcot jelképezik, amelyet az „emberré váláshoz” mindenkinek meg kell vívnia.) Ám a kifejezés folytán a versben megjelenítve folytatódik háborúja önnön démonával, amely a második versszakban körvonalazódik:

Nem elég, hogy démonnal kell háborúznom,
s az örök lelkiismeret-furdalás,
mely a múltban önkínzó tudattal ás,
most, mint a hóban tátog egy új hiúznyom
a régiek mellett a szarvasra: Láss!,
itt van már érezhetően, hajszol, nyúz, nyom.

Mindennapos, szokványos létharcainkon túl önnön démonainkkal való háborúzásunk, háborgó lelkivilágunk robajlásai, „az örök lelkiismeret-furdalás”, tudatunk múltban vájkáló önkínzásai (mit rontottunk el?), gyakran elviselhetetlen lelki válságainkat okozzák. Súlyosabbá válik a válság, ha a „régiek mellé” újabb tévedéseink, fenyegetettségünk, sors-veszélyeink párosulnak, ha addig minket elkerülő, fölénk nem tornyosuló viharfelhők is érkeznek, ha újabb viszontagságokkal szembesülünk, amikor újabb és újabb testi-lelki kínok vesznek üldözőbe. Súlyosbodó lelki tehertétele tehát a költőnek, hogy nem elég megküzdenie az amúgy is mindig jelentkező alkotáskényszerrel, ezen fölül még gyötri az elfecsérelt életévek miatt érzett lelkiismeret-furdalás is. Kérdésünk: csak ezt fejezi ki a Szfinx második versszakának hat sora? Mintha egyéb értéktartalom is burjánzana e sorokban. Mintha e tárgyban rejlő, de már valamely mindenek fölötti, transzcendens látomás sejlene föl a vívódó ember égre vetődő szemének sugarából! Az alkotó lélek, úgy tűnik, e látomást nemcsak megragadja, hanem tulajdon visszhangzó bensőjébe hatol. Több ez mint költői meditáció, vívódás: „az új hiúznyom” fenyegetése figyelmezteti lelkivilága „szarvasát”! (Buddhista papok a meditációt, a lélek e visszatérő érzelmi-gondolati vívódásait a felismerések, az égi megvilágosodás egyedüli módjának tartják; gyógyító hatású, a költők élnek is vele.) Mindez az alkotásfolyamat során hol csituló, hol harsányabb indulatmenetekben megy végbe: s amikor fölcsendül a harmadik versszak következő öt sora – valóban halljuk a mű alkotójának énekét a Transzcendenshez! – hősiesnek, fennkölt viadalnak érezzük, látjuk bajvívásait a Szfinxszel:

Ökölbe harapást gyűjt a holnapokban,
izmait próbálja s szemhéjam remeg,
azt hörgi: – Benned még sok szörnyű dolog van,
s ha majd a legbelső törvény lángra lobban,
bizony, pórrá ég kimunkált jellemed.

Közömbös, hogy a Szfinx, amikor az izmait próbálja – a küzdelem hevében, vagy kínjaiban akár a költő! – a saját öklébe harap-e, avagy a költő harapdálja a Szfinx öklét, a „szemhéja beleremeg”, hiszen egymás lelki hasonmásai… miközben a szörny hörögve jósolja, fenyegeti meg e szimbiózisban „gazdatestét”, ismerve legbelső törvényét, amely „a gyengéje”, hogy a parázsló lélek „lángra lobban”, s porrá égeti önmaga kimunkált (civilizált) jellemét.

Ehelyütt – gondolatmenetünket megszakítva – szólnunk szükséges általánosságban is a megértés, szövegértés, érthetőség viszonylagosságáról, mint a műélvezet egyik legfontosabb feltételéről. (Búzás Huba: Évszázadok feje fölött, esszé – elmélkedéseink a poézis filozófiája tárgykörében – Művészetek Háza Kiadó, Veszprém, 2021. 25-28. old.). Az érthetőség követelményének viszonylagossága kapcsán fontos rámutatnunk a költők ezzel kapcsolatos esztétikai nézetei eltérő voltára. Például Paul Verlaine (1844-1896) „Költészettan” című versében a zene és a költészet egymást átható lényegéről szólva követelményként csak azt jelöli meg, hogy „zenét minékünk, csak zenét”! Ebből következően e francia költő-zseni a szavak zenei dallamosságát esztétikailag sokkal fontosabbnak ítélte, mint a szavak konkrét jelentés-tartalmát. Ebbéli nézeteinek helytállóságát nem vitatjuk, csak éppen szélsőséges nézetnek tartjuk, mert a szavak racionális jelentését, esetleg átvitt értelmű jelentését legtöbbször még akkor sem hagyhatjuk figyelmen kívül, ha zenei hangzásuknak mindenkor kiemelkedő jelentőséget tulajdonítunk (hiszen, ami dallamosabb, az csakugyan jobban átélhető!). Egyszerűen azért, mert a szónak ugyan elsődlegesen érzéki hatása van (különösen a lírai versekben), másodlagosan azonban értelmi hatással is rendelkezik a jelentéséből következően. Tudjuk: az emberi szónak azonfelül, hogy képet vetíthet, rendszerint van fogalmi értéke: javarészt az értelmünkhöz szól, akármilyen érzékletes, különösen ha már mondatba tettük. (Füst Milán: id.mű 342-343.old.)

Ezek után visszatérve megszakított gondolatmenetünkhöz: az idézett versrészlet képsora ismét több, mint egyszerű látomás: valóságos képi hallucináció jelenik meg, amelyet az alkotóművész indulatoktól duzzadó verssoraiba sűrít. A költő és Szfinxe kölcsönös látomásai életszerűek, nem tudnák megmondani sem, hogy ilyetén pillanataikban az alvás és ébrenlét határán lebegtek-e, netán ébren álmodtak egymással vagy álmukban voltak ébren. Mintha csak egymást néznék a tükörben, vagy egy üvegre vetített filmen, avagy az áttetsző valóságban nézelődnének. Az ilyes hallucinációkat némely kultúrákban „a lélek látogatásának” tartják, elmúlásunk előjelének. Más szóval: az alkotó és „tárgya”, a Szfinx ismételt, ugyanakkor állandósult egybeolvadásának és felismerésének vagyunk a tanúi: utalás legbensőbb titkaikra! Egyébiránt e módon, efféle lelkiállapotok közepette születnek a leginkább mélyenszántó alkotások: egyéniek és időbeliek ugyan, mert a szubjektumból szakad ki a mű, ám egyben örök jelentések hordozói is. Már-már a szellem kozmikus erotikája incselkedik az olvasóval, midőn ráhökkenünk: ez tán minden művészi felismerésnek, alkotásnak, kultúrateremtésnek tovább már nem elemezhető alapja. Emiatt a versszöveg meg-meglebbentett szelleme – hirtelen – a már szinte „tudományos” látásmód kapuját nyitogatja a negyedik versszak következő hat sorában:

Mind szabadok a DNS-láncra vertek,
lényük mindannyiunkban ugrásra kész,
hogy megtegyék, mit eddig sohasem mertek,
s újból sivataggá züllesszék a Kertet,
melyre annyit áldozott a szív s az ész,
s amelyet soha parlagon nem hevertet.

A versértelmezés generális feladatának árnyékában mindeddig szinte megfeledkeztünk minden vers legfontosabb érték-hordozó tényezőjéről, a formateremtésről, emiatt majdnem észrevétlen maradt számunkra a mű verstani formája. Mentségül: okfejtéseink során kimondva-kimondatlanul foglalkoztunk a mű szemléleti formájával, érintőlegesen az egyébként látható szerkezeti formával, behatóan és továbbra is a Szfinx nyelvi formájával. Ami a mű műfaji formáját illeti: lírai dalnak tekintjük jellegénél fogva – hiszen ének a Transzcendenshez.
S a verstani formája? Talán e negyedik versszak első sorának „tudományos”, szikár ténymegállapítása ébreszt rá a választott kötött versforma (nem hanyagul, de!) kissé szabadosabban kezelt kifejezésmódjára: egy-egy versszakon belül a hol trocheusi (lejtős), hol jambikus (emelkedő) ritmusú verssorok rímelési sajátosságaira. Egy versszakon belül általában két rím váltakozik (e versszakban például: a b a a b a rímképlet szerint). Véleményünk: ez a játékosság teszi elviselhetőbbé a súlyos mondanivaló lüktetésének dübörgését.

A DNS-láncról (a Domain Name Systemről, vagyis a dezoxiribonukleinsav-láncról), amely „a legbensőbb törvény”, annyit kell megjegyezzünk, hogy e molekurális szerkezet – mint az átöröklésben a genetikai információk hordozója – két polinukleotid láncból áll, s e nukleotidok sorrend-kapcsolásától függ a genetikai kód, amely a leszármazásban az utódok örökölt hajlamait, tulajdonságait határozza meg. Ez a szervezetünkben végbemenő DNS-szintézis biztosítja a polinukleotidok megkettőződését, az öröklött információk utódokba történő „átplántálódását”. Ekként a következő nemzedékek egyedei hasonló készségekkel rendelkezvén hajlamaiknak megfelelően cselekszenek. Személyiségünk én-tudata (önazonosság-tudata) ennek következtében alakul ki, fejlődik az egyedek élete során. A személyiségstruktúra – az örökölt, s a tanulás révén szerzett, valamint a változó jellemvonások – három összetevője Sigmund Freud (1856-1939) osztrák ideggyógyász szerint: az ösztön-én, az ego és a szuper-ego. Felismeréseinek továbbfejlesztői: Jung és Maslow. „A tudattalan nemcsak az emlék- és álomvilág lelőhelye, otthona, de felöleli az emberiség közös múltját kitevő ún. archetípusokat is: ezáltal a kollektív tudattalan magában foglalja az emberiség evolúciójának teljes szellemi örökségét, amely minden egyes emberben újjászületik.”(Carl Gustav Jung) Miközben az ember ösztönéletétől befolyásoltan, de „cselekvő akarattal, céltudatosan törekszik élete és egészsége fenntartására, sorsának, önmegvalósításának alakítása során pedig késztetéseket érez lehetőségei kiaknázására.” (Abraham H. Maslow) A költő jóllehet az emberek ez utóbbi céltudatossága, azaz cselekvő akaratuk nyomán tekinti a DNS-láncra verteket „szabadnak”, holott egyébként determináltak, gyilkos ösztöneik késztetései során pedig hajlamosak – a történelem során nem először – a civilizáció áldásos eredményeinek (a Kertnek) az elpusztítására, „sivataggá züllesztésére”, amelyre „annyit áldoz a szív s az ész”. A Kert és értékei (a bakonyszücsi miliőből magasba emelkedve) az ember kultúráját, civilizációját szimbolizálják. Fontosságát jelzi, hogy „parlagon soha nem heverhet”; ugyanakkor létét veszélyeztetik a tudatlanok, tájékozatlanok, az állatias ösztönéletűek, a sok ezer éves emberi kultúra magasáig föl nem érők, a diktatúrák, autokrata regresszív hatalmak. A fenyegetettség növekszik. Mindezen társadalmi és egyéb hatóerők támadásait sejti jövőbe látóan a költő, eme látomásai jelennek meg az ötödik versszak következő hat sorában:

Nemcsak rajtunk múlik fel- s letámadásuk,
vélem, egykor tervbe vették mások, másutt,
kik ismerték a világ természetét.
Ha civilizációnk sírját megássuk
magunk, megmarad nekik néhány letét:
kataklizmák, pólusváltás, fagy, sötét.

Mi az, ami „nemcsak rajtunk múlik”? A progresszió lázadása a regresszió hatalmai ellen? A forradalmak kitörése, halogatása? Jobb létünk felé tett lépéseink elodázása? Ha az élettelen és az élővilágban, a természetben, s a társadalomban uralkodó ellentétes irányú hatóerők (a progresszió és a regresszió erői) alapján, avagy még egyszerűbben: az ok-okozatosság elve felől értelmezzük e szókapcsolatot, akkor szembesülünk a „szükségszerű” és a „véletlen” látszólagos szembenállásával is. Mert a „véletlen” valójában nem egyéb, mint két vagy több szükségszerű folyamat kereszteződéseinek fixálható pontja; amely az egymást keresztező szükségszerű folyamatok felől tekintve a „véletlennek” nevezett kereszteződés szükségszerűen bekövetkezett tényét jelöli. Ha cselekvéseink (szándékos vagy gondatlan tetteink) következményeivel nem számolunk, vagy azok lehetséges súlyát, (akár ártalmát) alábecsüljük: „civilizációnk sírját ássuk meg” – mondja a költő. Ennek nyomában pedig mi marad? Utódainknak kell megszenvedniük szándékos vagy gondatlan ártó tetteink következményeit: a szükségszerűen bekövetkező „kataklizmákat, pólusváltozásokat, fagyot és sötétséget”. E versszakban a költő látomásai teoretikus (logikai) értékek megragadásaként jelentkeznek. A szerző szellemi aktusa: az igazságnak, mint gondolatjelenségnek az ész evidenciájában való felismerése; egyidejűleg az érzelem tartományába tartozóan az emberiség féltése, erkölcsileg pedig felemelkedése az örök értékek világmagasságába. Az olvasó e látomásai nyomán szembesül igazán a költő karizmájával! E tehetséget, kegyet jelentő görög fogalom szerint úgy tekinthet rá, mint aki poézise hatósugarát elkötelezetten az emberiség megmaradása szolgálatába állítva védelmezi emberi jogainkat. Ezek konkrét erkölcsi, kulturális, esztétikai, vallási, stb. eszmények, elvek ugyan, de egyetemesek is (lásd: a szabadsághoz vagy az élethez való jogot!). Történelmünk ezen értékek mentén való örökös harc múltban és jelenben; s e küzdelem a jövő társadalmak élet- és jogbiztonságának, művészeti és irodalmi életünk függetlenségének megalapozására irányuló. Ami természetesen nem zárja ki a konkrét emberi jogok és értékek szerves összetartozóságát abszolút értékeinkkel. A kultúra eszménye például abszolút érték formálisan, csak éppen más és más korok, nemzetek, népek, népcsoportok és egyes személyiségek töltik meg konkrét tartalommal. Ezt vetítik előre a hatodik versszak egyre inkább dübörgő sorai:

Ám fajunk mindenképp megéri a percet
egyszer, mikor ki önnön vadállatát
későn oldja el, mert még emberbarát,
az tábortűz fölött nyársra húzva serceg
tátott száján csodálkozással: Nahát!

E versszak első sorát olvasva a költő látomása mintha bizakodónak tűnne föl, mintha optimistának látszana. Holott a további sorok – megdöbbenésünket okozva – rávilágítanak lehangoló értelmére. E versszakba sűrített látomás az emberi faj erkölcsi felemelkedésének végét, közvetve az emberi faj iszonytató pusztulását, elállatiasodását, a civilizáció legembertelenebb kimúlását, fajunk legsötétebb halódását jövendöli. Látomása szerint megérjük egyszer még, amikor – „emberbarátként”, társadalmi békét akaró humanistaként, azaz halogató mulasztásunk következményeként – a regresszió hatalma a tétovázó „emberbarátokat” húzza nyársra, a békésen és bambán jogállamot akarókat, akik aztán tátott szájukon csodálkozással hajtogathatják: Nahát! Hogy-hogy ez lehetséges? E versszak tehát az egész emberiséget szembesíti a faj pusztulásához vezető eme történelmi mulasztások vétkeivel! Ha tovább gondoljuk jövőbelátó súlyos figyelmeztetését, azzal is szembesülünk, hogy mely egyszerű módokon léphetünk túl a formális eszményeken; azaz sürgetése szembesít tunyaságainkkal, szinte felszólít: ember! amíg nem késő, támadj fel, cselekedj, váltsd valóra, alakítsd forradalmi tetté a szabadság, a szolidaritás, a Föld megmentése és az élethez való jog formális eszményeit! Lázadj a kultúra nevében, valósítsd meg az emberség, a jog, a művészet forradalmát! Tépjétek le magatokról az elnyomottak bilincseit! Mert végső soron az abszolút értékek és a belőlük következő keretnormák (amelyek szerint a jót, az igazat, a szépet és a szociálisan igazságosat, a mindnyájunk javát szolgáló erkölcsöset – az istenit! – megvalósítani emberi kötelességünk), azaz mindezek, talán túlzottan is fennkölt erkölcsi szféráinkban leledzenek. A globális regresszió erői, a szűk társadalmi csoportosulások anyagi érdekeltségén alapuló diktatúrák államhatalmai aligha vesznek erről tudomást, legföljebb propaganda célból, megtévesztésül hangoztatnak efféle elveket. Az emberiség társadalmi, gazdasági, szociális, kulturális problémáival vívódó léleknek – szűkebb értelemben a mindenki javát óhajtó géniusznak, aki ugyancsak mindenkor egy-egy adott kulturális miliőben él – az abszolút értékek érvényesülésének reményén túl (különösen, amikor azok létrejöttét, megőrzését, elismerését veszélynek teszik ki) konkrét normatartalmak biztosítására van szüksége ahhoz, hogy az értékek tiszteletét, megőrzését ténylegesen érvényesítse. E ponton a költő felismeri, hogy
a hatalom erőszakszervezetével szemben forradalmi erőszakot kell adott esetben szembeszegeznie. S valóban: nem a teoretikus etika és esztétika az érték-tartalmak hatékony védelmezője, hanem maga az erkölcsi géniusz, teremtő képzeletű nagy művészeink zsenije (ateoretikus alkotó értékélménye!) mutathat csak kiutat. Ez a „kiút” körvonalazódik a költemény hetedik versszaka következő hat sorában:

Ilyen lennék, ha azt az időt megérem,
s attól tartok, akkor másmilyen leszek:
az istentelenségtől felforr a vérem,
s csak tombolnék, mint a többi megveszett
növelvén a káoszt utcán, parkban, téren,
míg végül egy sunyi orvlövész „leszed”.

A hatodik versszakban körülírt látomás folytatódik. A költemény „főhőse”, legfőképpen talán a benne munkáló, alig fékezhető „vadállat”, a Szfinx, a lázadás tébolyodottja, a forradalom istene sejteni véli, hogy „mi lenne” tevőleges válasza adott esetben „az istentelenségek” láttán. Felforrna a vére, s tombolna! Kitéve magát annak, hogy sunyi orvlövészek célkeresztjébe kerülve végeznek vele. Igen, a regresszív hatóerők „istentelenségei” láttán nem tudná, s talán nem is akarná fékezni magát. Föltéve, hogy azt az időt egyáltalán megérné, amikor az emberi faj (kultúrájával együtt) pusztulása szakadékához érkezik. Hiszen akkor, mi mást tudna tenni a magatehetetlen egyes ember? A tömeg elözönlő hömpölygése nélkül? A művész persze, mindenkor tehet egyet s mást! A műben megállítja az időt, s a pillanatnak az örökkévalóság látszatát adja. A fenyegetettségtől űzve alkotásában az alkotó élet csodáit varázsolná olvasói asztalára. Mert a művésznek a meglévővel való elégedetlensége az alkotásban – egy magasabb szférában – talál kifejezésre. Mindez arra vall, hogy a műalkotás forró lávatömege sem az elképzelt kataklizma valóságos tűzhányójából tör ki, eredeztethető, hanem közvetlenül a forrongó költői lélekből zúdul alá történelmi utunkra. A látnok költő komor jóslatnak beillő látomásai folytatódnak a nyolcadik versszak ide idézett 1-3 soraiban:

Nem értették meg még a földhözragadtak,
mire képes a költői képzelet,
melyet a szellemiségből kitagadtak.

Megrovó, súlyos állítás: az irodalmi közélet „szellemiségéből” kitagadott költői képzelet mozgósító hatását, „a líra világuralmára” törő, a művészet forradalma hatalom-átvételének az emberiség pusztulását megakadályozó jótékony következményeit éppen „a földhözragadottak” nem értik, a nép. Amelynek pedig érdekében álló lenne a haladó irányú társadalmi reformok megvalósítására törekvés. Nem értik a költői képzelet veszélyekre figyelmeztetéseit, a tovább nem halasztható forradalomra felhívás nyomán a társadalom célratörő cselekvésének megszervezésére buzdítást. A nyolcadik versszak 4-5 sora annak felismerése, hogy az egymással háborúzó népek a klímaválságot, környezetrombolást előidéző bűntetteket elkövetőknek az áldozatai. Ők, az ún. „földözragadtak”; az emberiség elesettjei tehát nem egymás ellenfelei, hanem ellenkezőleg: a kártevéseknek csupán a károsultjai, ők az igazi megszenvedői. A förtelem iszonyatát éppen ők jelzik éhínségükkel, betegségeikkel, pusztulásukkal:

Iszonyához ők maguk adnak jelet,
aztán ámulnak, hogy nem ellenfelek.

Az igazi ellenfél „a sátániaknak” nevezett regresszió globális világereje, amely a Föld számos pontján uralkodó autokratikus államberendezkedések, egymással gyakran szövetkező diktatúrák révén – rövidlátó haszonszerzéseik érdekében – az egész bolygó élővilágának fennmaradását veszélyezteti. Erre mutat rá a költemény kilencedik versszakának további hat sora:

E sátániaknak lesz félnivalójuk,
ha a Kozmosz, a végzetszavas súgólyuk
hitványságuk miatt végképp eldugul.
Hablatyolhatnak hiába hazugul,
minden bűnösre több százezer bíró jut,
mert már nem a belső hadiösvényt rójuk.

A Kozmosz, a „végzetszavas súgólyuk”, a természet öngyógyító erői akkor „dugulnak el végképp”, amikor a „sátániak hitványságai” következtében a pusztulás generális folyamatai visszafordíthatatlanokká válnak. Hiába tehát a „hazug hablatyolás”, lelepleződnek és bűneik miatt elítéltetnek: „minden bűnösre több százezer bíró jut”, azaz a nép ítélkezik. A nép, amelynek különféle ellenérdekeltségű csoportjai korábbi torzsalkodásaik fölött napirendre térnek, majd a pártoskodás „hadiösvényeit” elhagyva egybehangzóan ítélik el a bűnösöket. A „sátániak” hazug propaganda szólamainak harsonázásai már nem képesek megbontani a progresszió erőit. E jövőbe látó sejtés szólaltatja meg a költő elszántságot kifejező, mégis ellágyulóan szeretetteljes hangját a tizedik versszak következő hét sorában:

Én és a kis ragadozóm. Visszavarr ma
még minket a fénykúp-palástra a karma
rossz gombként nap mint nap, bár lehullanánk,
s emberalattiba gurulván, tanyánk
ott vernénk fel. Bármi jön, s a sárba ránt,
ezzel a metajogot testálja ránk,
s nem nevünk többé, hogy: a Jóisten barma.

A költő eszmei közösséget vállal lelki alteregójával, a benne lakozó Szfinxszel, akit „kis ragadozóm”-nak nevez. Egyidejűleg belátja: fájdalom, szó sincs még „a sátániak” felelősségre vonásáról, hatalmuk megdöntéséről, ill. ha szóba is kerül, időszerűsége halasztást szenved. „Ma még minket rossz gombként nap mint nap” – úgymond – „visszavarr a valóság fénykúp-palástjára a karma.” A karma (szanszkrit szó, buddhista fogalom) sorsalakító befolyását annak tudja be, hogy előző életükben elkövetett tetteiknek meghatározó következménye: vágyaik ellenére sem hullhatnak vissza „emberalatti” életükbe! Mert ha veszély fenyeget (bármi), vagy ha a hatalom „sárba ránt”, úgy karmájuk a „metajoggal” övezi fel őket. Más szóval az önvédelem jogát „testálja” rájuk, megerősítve őket szellemi és valóságos izmaikkal. Az önvédelemhez való jog pedig mindenkor feljogosítja a megtámadottat, hogy szembeszálljon az agresszorral, a pöffeszkedő hatalom fenyegetéseivel, amely korábban látva a potenciális áldozat tehetetlenségét, a „Jóisten barmainak” merte nevezni, csúfolni az elesetteket, a védekezésre képteleneket, a sorsüldözötteket.

Mely további gondolatokat sugall e versszak értelmezése? Azt a nyilvánvaló tényt, tapasztalatot erősíti, hogy a progresszióé a jövő. Az emberiség haladása – számos gondolkodónk egyetértve vallja – azon a meggyőződésen, tapasztalati tényeken alapul, hogy az igazi értékek felismerése nyomán, azok megőrzése, védelme érdekében érdemes erőinket latba vetve egyesítenünk. Mit igazol a tudomány? Az emberiség az idők folyamán egyre több igaz tétel (igazság) birtokába jut. Erkölcsileg pedig értéktudatunk az ún. „jóság”, mint abszolút érték egyre több ismérvét (differencia specifikáit) képes felismerni, értékítéleteink közé besorolni; hasonlóképpen képes az ún. „gazság” szimptómáit megállapítani (kriminalizálni) és felsorakozni kiirtásukra. Egyértelmű: valójában ez teszi igazán emberré az embert. (A progresszió és a regresszió ütközeteiről több tanulmányomban szóltam. A többi között lásd: Búzás Huba „Újhumanizmus körvonalazódik a művészetben”, Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2020; Napút-füzetek, 143.szám, 4-6.old. Újkori lételméletünk alapjainak nevezhetők ebbéli nézeteim.) Érthetően elkeseredett dac kiált a költeményt befejező tizenegyedik versszak soraiból, amely végül mégis a személyes bizakodás indulatmeneteibe átcsapva emeli magasba a GNÓZIS nagyeposz eme „kulcsversét” és alkotóját. Íme:

De ha nem száll alá a mennyből köpés sem,
s könnyben nőtt nádas sóhajoktól zizeg,
mert agyvelőt jelent kilenced, tized,
múltunkért szörnyem oltalommal fizet:
– Nem tudod még, s már régen szívedbe véstem,
visszhangozzák majd egek, földek, vizek:
én állok melléd a teljes szétesésben.

Elegendő erőt kell gyűjtenünk ahhoz is, hogy a magunk létfenntartásának gondjai mellett elviseljük az emberiség bajait, európai kultúránk veszélyeztetését, nemzetünk, népünk gyakran kilátástalannak tűnő történelmi küszködéseit, közállapotaink alattomos elrákosodását, a mindenkori társadalmi „elit” nemzetvesztő politikai irányváltásait, közéleti bűnelkövetéseit, haszontalan, pöffeszkedő magatartását, nacionalista önteltségünket, nevetséges ragaszkodásunkat az idejét múlthoz. Újra és újra erőt kell gyűjtenünk ahhoz, hogy a regresszív erők balsikerű kormányzásának következményeit elhárítva további tévútjainkat elkerülni képesek legyünk. E helyzetekben a költő elkeseredetten fölkiált, hogy nincs isteni segedelem, „a mennyből még csak le sem köpik” a jóakaratú embert az istenek, a természet pedig szenved a tudatlanság és a sátáni gonoszság rombolásának következményeitől. Mindez felismerhető, mert a megpróbáltatás (a „kilenced, tized”) tapasztalati bölcsességünket gyarapítja („agyvelőt jelent). E tudás birtokában is meggyőződhetünk a regresszív erők okozta (előbb-utóbb gyógyíthatatlan!) ártalmakról. Ugyanakkor a lázadó embert, a kultúrforradalmat hiába áhító költő egzisztenciáját mi védelmezheti e kilátástalanságban? Talán csak nem a vele nem egyszer vívódó lelki alteregó? De bizony! Éppen tulajdon Szfinxe, a közös múltért oly hálás „szörnyeteg”, amely „oltalmával” fizet: biztosítja a költőt nemcsak „erőszakoskodó” magatartása hűségéről, hogy még a cudar összeomlás közepette is mellette áll „a teljes szétesésben”, de még arról is, hogy e kötést visszhangozzák majd egek, földek, vizek.

E vers és tételes értelmezése nyomán összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy magas rangú művészet – a „grand art” színvonalán lírai költemény! – csakis jelentős lelki élmények, szimbolikus értékű vallomások művészi kifejezése, valamint a művek maradandó formai értékei révén keletkezhet. A GNÓZIS nagyeposz „kulcsversét”, Babics Imre Szfinxét, ily műként említhetjük a továbbiakban. E „kulcsvers” méltó a GNÓZIS-hoz, mert szintén újrateremteni kész a földet és eget, azaz „történelmet” ír. Juhász Ferenc hangsúlyozta egy interjúban Domokos Mátyásnak: „a líra hihetetlenül keveset dolgozott fel az anyagi világból (ami érthető, hiszen énköltészet), az eposzírók viszont annál többet, szinte újrateremtették a földet és eget, történelmet írtak. A magas költészet az ember egyik oly kifejezésformája, amely a legszebb emberi tettek egyike. Másfelől viszont komor küldetés, amennyiben a költőnek folyvást tiltakoznia kell a butaság, gőg, önkény, zsarnokság ártalmai ellen az emberi méltóság nevében – a szabadságért”. A grand poézis művészi kategóriájába tartozó művek megannyi szépsége rendszerint csak akkor állapítható meg, ha egy-egy szakavatott esztéta elemzéseivel kibontja és láttatni engedi a vizsgálatnak alávetett mű szerte villózó ékeit, nem egyszer csak a műértő szem számára csillámló értékeit. Valaha, valamikor erre nézve – példaként – olvastam a titokzatos milói Vénuszról, hogy csak olykor villantja meg pazar szépségét, amikor tudatos szemlélői szakértelmükkel azt „beszédessé” teszik. Egyébként csak egy néma márványtömb, egy letört karú nőalak félig nyers faragványa. A művészi szép tehát az a látomás és indulat a művészetben, amely valamely kompozícióban alakot öltve a szépségeszményt konkrét formában érzékelteti. E szépség nemcsak a művész élményében kel életre, hanem a műélvező szemléletének átélt élményében, e kettő szintézisében jelenik meg és érvényesül. Ennélfogva állítjuk: a művészeti szép immateriális tényező, amely csupán „megtelepszik” valamely versalakzaton, majd a szemlélet során megelevenedve a formán átragyog. (Halasy Nagy József: A filozófia kis tükre; Magyar Egyetemi Nyomda, 1933; A művészet, 135-153.old.) Mindezek vetületében megállapítottam: a Szfinx című költeményből az alkotó emberfő, Babics Imre szelleme sugárzik felénk. Szemlélőként e matérián át az ő szellemének kibontakozását érzékeltem. Más szóval: a költő és démona, azaz a Szfinx lázadó szelleme kísértett meg mindnyájunkat, akik értő szemmel, szívvel, ésszel fogadtuk magunkba forradalmi hevületű, látomásos, indulatos költészetét. Az ő szavaival kifejezve: e kötést visszhangozzák majd egek, földek, vizek!

Valószínűleg ez az a sajátos borzongás, amely a szellemmel való érintkezéseink során villámfényként cikázik át lelkünk égboltján. Minden művész a művében a maga törvényei szerint alkot, a maga karaktervonásait vetíti a tárgyra. Arra törekszik, hogy minél teljesebben megértsék őt abból, amit létre hoz. Nem fogadom el Jean-Francois Lyotard és Hans-Georg Gadamer posztmodern teoretikusok feltétlen állítását, miszerint „minden megértés félreértést is tartalmaz”. Ha így lenne tagadnánk a „megértés” létezését, bizonyosságát, érvényét. Kilátástalan lenne szöveg-értelmezésbe bocsátkoznunk, a helyes megértést célul kitűznünk! Csak az állítható, hogy a művek megértésére törekvésünk során némely kontextus többértelműsége félreértésre adhat okot. Természetesen érteni vélem Babics Imrét, az alkotóművészt és művét. Megkockáztatni merészelem: talán valamennyire sikerült műve formai ragyogásán át felmérnünk lelkivilága robajló rengéseit, a Szfinx aranymetszéssel felérő arányait. A művészi formát a benne lakozó lángelme szabta meg. Látnoki lénye a valóság és képzelet új viszonylatait tárta fel. Ami ugyan eleve behatárolta az alkotás lehetőségeit, s a vele elérhető esztétikai hatásokat, mégis kijelenthető: műve nyomán pár pillanatig létünk, s az égiek mögé láthattunk. A választott művészi forma (az idea) révén – amely az érzéki és az érzékfölötti határán lebeg – műve a valóság tényei világából a ténymögötti valóságrendbe, egy sajátos eszmei látszatvilágba siklott át. Műalkotásának varázsa talán éppen e kettősségben rejlik: érzéki és érzékfölötti mivoltában. Már nem nehezedik rá a valóság determinizmusa: az érzékfölöttit, a szellemit a természetnél is jobban sikerült láttatnia, kifejeznie.

Babics Imre, az ember, a „klasszikusnak” nevezett alkotóművész ennélfogva több, mint a természet szülötte: az emberiség kulturális, szellemi életének, örökségének részesévé vált jegyzett műveivel. E most elemzett művében is az újhumanizmus lázadó, újjászülető szelleme jelenik meg, magasba szárnyaló ének a Transzcendenshez, fénycsóvaként mutat utat. Műve értékeinek felmutatása, megőrzése pedig egyúttal az emberiség szabadságának, szabadságjogainak védelme a regresszió kártevései ellen.