Füleki Gábor: Az utolsó napok látomása*

*,,Szfinx”-versértelmező pályázat, IV. díj

Babics Imre főműve, a Gnózis összetett, ezerrétegű alkotás. Kiadása óta eltelt több, mint egy évtized, mégis alig ismerik, alig olvassák, alig van jelen az irodalmi köztudatban, s az átlagos magyar olvasói köztudatból egyszerűen hiányzik. Sajnálatos tény ez, mivel a mű értő ismerője jól tudja: remekműről van szó. Néhány recenzió ugyan megjelent az elmúlt években a komplex formájú és különleges témájú, szereplővilágú regényeposzról, de úgy sejthetni, hogy ezek az elemzések, tanulmányok, ismertetők egy szűk ismeretségi körben mozognak, és kevés embert mozgósítanak a műhöz való odafordulásra. Amit egyébként nem is könnyű megtenni: a szerző meghatározása szerint piramiskönyvvel állunk szemben, melyet közelről szemlélve nehéz is belefogni látószögünkbe; erőkifejtés, odaadás szükséges hozzá, a komplex, nagy mű befogadásához, megértéséhez. Csak reménykedhetünk abban, amit a szerző maga is posztulál mottójában: a könyv keveseknek, a kiválasztottaknak íródott, akiknek létezését még ő is csak sejti. De eljönnek majd, mert különben a mű ,,csupán” Istennek szól. Komoly és nagy költői öntudatra, mély önismeretre vall ez a kijelentés: művét szinte Istennek ajánlja. Ezt talán eddig csak Dante tette meg, s talán csak gondolatban. S Bruckner, aki Kilencedik szimfóniáját a Jóistennek ajánlotta. Lehet, hogy Babics műve a modern Isteni színjáték? Talán merész gondolat, de aki gondosan végigolvassa a művet, elgondolkodik ezen. A mű katartikus hatása számomra a Háború és békééhez is hasonlatos.

A zömében hexameterekből álló regényeposz-bolygót vers-holdak kísérik; ezek közül kiemelten fontos a könyvben önálló mellékletként szereplő, de ahhoz mondanivalójában szorosan kötődő költemény: a Szfinx. A Nagy Piramis mellett őrködő őrhold: az óriás, rejtélyes, szent macskaszobor, fáraó-arcmás, Baudelaire szépség-szimbóluma, az ősi kultúra, Egyiptom jelképe. Emellett az Oidipusz király találós kérdést feltevő szörnye, akinek talányát az ifjú Oidipusz fejti meg, s a megfejtés: az ember. Minden iszonyatával, szörnyű titkával. Aki, mint a Bibliában Isten: van, és az, aki. A drámában Oidipusz épp e titkokat, szörnyűségeket fedezi fel önmaga sorsában. A belső, vad, sorsirányító és kiismerhetetlen Szfinxet. A Babics-vers indítása, első versszaka szerint ez az az állat, amelyet a költő önmagában, mit belső lényt, felfedezett. ,,Az állat, akit magamban felfedeztem, / ő lesz valamikor utolsó keresztem.”

A vers értelmezéséhez azt is tudni kell, hogy Babics Imre költészete mindig enthuziasztikusan, átfűtötten személyes, önmagát a végsőkig elemzi, véleményt mond a romlásba hulló világról, a sorvadó emberiségről, és cselekvésre serkent, kiutat mutat: hogyan kellene élni, hol van az a reális kiindulási alap, lélekállás, ahonnan normális életet lehetne élni, és egy normálisabb világot teremteni, fenntartani. Ám a jelenlegi, eltorzult, eltorzított embervilágban ez rendkívül nehéz, szinte lehetetlen, ráadásul a jóra törekvő embernek is meg kell küzdenie a világ lehúzó, és önnön pusztító démonaival. A küzdés folyamatos, mert a démon erős, ereje elementáris, agyara kés, és sem próba, sem verseny le nem győzheti, természeti lény-voltunk darwini, kegyetlen velejárója, a mindenki harca mindenki ellen elvének, a szelekció és a tápláléklánc földi szükségszerűségének jelenléte testi létezésünkben, mely szellemi létezésünkkel folyamatosan szemben áll. Magyarán szólva: eszünk, és ezáltal más élőlényeket pusztítunk el, és jóra, bölcsességre törekvő elménk is csak ezáltal működik. Ezt fel kell fedeznünk, és uralmát el kell ismernünk, a Pokol kését, mellyel ölünk, s mellyel fölfejtjük a világot. Ez a jézusi keresztünk, ezt kell cipelnünk. ,,Agyara kezemben pokol-küldte kés, / kifog mindenféle idióta teszten, / és le nem gyűri a megmérettetés.”

A dolog ennél persze még jóval összetettebb: az ember lelke, tudatalattija teli van ismeretlen, de előbb-utóbb előtörő szörnyekkel, késztetésekkel, elnyomott vágyakkal –, életünk során meg kell őket ismernünk, meg kell velük küzdenünk; s ha lehet, jól kell lakatnunk őket, vagy, amennyire lehet, meg kell őket szelídítenünk. Mindez társul az élet elrontott döntései miatti örök lelkifurdalás mellé, mint egy újabb ragadozó lábnyoma a hóban, fogalmazza meg e hasonlattal a második versszak a probléma lényegét. Az élet ragadozó-voltához tehát tátongó és kikerülhetetlen látványként egy új gond társul: milyen iszonyatos késztetések, meglepetések törhetnek ki az emberből még érett, tapasztaltnak hitt korában is, melyek a továbbiakban űzni és hajszolni fogják, melyekkel birokra kell kelnie, és mint Nagyúrral, küzdenie.

,,Nem elég, hogy démonnal kell háborúznom,
s az örök lelkiismeret-furdalás,
mely a múltban önkínzó tudattal ás,
most, mint a hóban tátog egy új hiúznyom
a régiek mellett a szarvasra: Láss!,
itt van már érezhetően, hajszol, nyúz, nyom.”

Ha mindez előtör, melyet a költő legbelső törvénynek nevez, elégeti majd az embert, kiművelt, intellektuális jellemét elemivé csupaszítja, ,,pórrá ég majd kimunkált jellemed”, szól a démon a költőhöz, annak jellegzetes szójáték-módszerét alkalmazva, ami arra utal, hogy ez a belső lény nagyon is jól ismeri fölöttes énjét, sőt, uralkodik rajta. Tudatos énünk csak a piramis csúcsa, s a Szfinx ezt nagyon jól tudja, ő van versenyelőnyben, s így ,,izmait próbálja”, s a tudatos én pedig retteg tőle: ,,szemhéjam remeg”.

A negyedik versszak hirtelen kitágítja a horizontot: ha ez a tudatalatti szörny ott van a költőben, akkor ott van minden emberben is, jelen van a teljes emberiségben. És a tudatalatti szörnyvilágon lehet, hogy az évezredes civilizáció csupán egy vékony máz, lemállasztható bevonat, mely bár rendkívül értékes, éppolyan sérülékeny is; magán az emberiségen múlik, mennyire vigyáz rá, a művelt Kertre, Atkó, a Gnózis egyik főszereplőjének Kertjére, a pót-Paradicsomra, amit az elveszett Éden helyett teremtettünk magunknak: kultúrát, vallást, tudományt, művészetet. De mindez csak folyamatos gondozással, fejlesztéssel, tanulással és szeretettel tartható meg és fenn. Ha az emberiség a modernitásban lemond a szelídségről és műveltségről, s újból a vad ösztönvilágba esik vissza, a Kert elpusztul! A kultúra és a civilizáció lehámlik, összeomlik, s a legyek urának kora következik el, s az eszkimó-szín, a wagneri, spengleri világalkony:

,,Mind szabadok a DNS-láncra vertek,
lényük mindannyiunkban ugrásra kész,
hogy megtegyék, mit eddig sohasem mertek,
s újból sivataggá züllesszék a Kertet,
melyre annyit áldozott a szív s az ész,
s amelyet soha parlagon nem hevertet.”

A versszak igehasználatából kiderül: mindez az emberiség vezetőinek felelőssége is, a globalizált, egységesülő világ közössé váló tendenciákon halad: de vajon az épülés vagy az összeomlás felé? Kultúrák, hagyományok találkozásának, egymás megismerésének korát éljük, de kultúrák és hagyományok sorvadnak, tűnnek el a világgazdasági, világpolitikai irányelvek szorításában. A költő szorongása, bosszankodása itt nyilvánvalóvá válik: a globalitás felhasználja az emberek belő szörnyeit a világpiaci igények kielégítésére, s a gondozott, ősi Kert egyre jobban elvadul, mert könnyebb a felkínált álértékek mentén élni, mint az eredetieket, vagy újabban keletkező igaziakat fejleszteni, gondozni.

Az ötödik versszakban tovább tágul a perspektíva, kilépünk az egy egyénre vonatkoztatottságból, és a költő a teljes emberiség sorsára extrapolálja a belső szörnyek létezésének következményeit. Mert ha ezt a belső szörnyet kontrollálatlanul szabadon eresztjük, illetve a társadalmak vezető rétegei maguk oldják fel a többségre vonatkozó kontrollt, az egyrészt az emberiség testi-lelki elaljasulásával jár, másrészt pusztulást hoz magára a Földre is, figyelembe véve az emberiség túlszaporodását, amely bolygónkra nézve már eleve megterhelő. Ha ehhez társul a felelőtlenség, a környezetszennyezés, s az élővilág gátlástalan pusztítása, továbbá a lelki-szellemi elsivárodás, kiüresedés, akkor ez végzetes következményekkel fog járni, ez maga a hamvasi létrontás. Feltámadás helyett letámadásba süllyedünk, és süllyednek azok is, akik a folyamatot generálják. Mert a vers igehasználata, amely rejtett alanyokkal jár együtt, ezt a kettősséget sugallja: van a többségi társadalom, amely formálható, a ,,mi”, és van az irányító réteg, amely azt romlásba dönti, az ,,ők”, óriási és súlyos társadalmi-történelmi és természeti felelősséggel: ,,Ha civilizációnk sírját megássuk /magunk, megmarad nekik néhány letét: / kataklizmák, pólusváltás, fagy, sötét.” A tönkretett világgal utódainknak kell majd szembesülnie, és az akkori politikai vezetőknek észbekapnia: mit tettek az elődök? És miért? Tervezve a romlást? Vagy csak haszonelvűségből szabadjára engedve a káros folyamatokat? A költő szerint mindez tudatos terv is lehet, s akkor a helyzet még ijesztőbb.

A hatodik versszak azokról beszél, akik a létrontásból tudatosan kimaradnak, de őket pedig maga az elrontott többség pusztítja el, mint furcsa és bosszantó kivételeket. Mint A legyek urában a vademberré, tudattalanná vált többség az embernek és tudatosnak megmaradt Röfit. A szörnyet még fékentartók, vagy későn eloldozók, az utolsó emberbarátok is áldozatául esnek a világrontó folyamatoknak, és nyársrahúzva, önnön naivságukon későn csodálkozva pirulnak a többség étkévé. Ami már a kannibalizmus megjelenése, lelki értelemben is: azaz az elidegenedett, atomizálódott, elembertelenedett, elgépiesedett társadalomban az embernek megmaradottaknak a sorsa a felőrlődés, kirekesztettség, a tönkretett világ feldolgozhatatlanságába való belerokkanás, kiégés. Ami lelki elpusztulásukhoz vezethet. Tehát a többség által létrehozott világhangulat megeszi a kisebbséget, a jóra törekvő ritka kivételeket. Nagyon pesszimista és komor szemlélet ez, de sajnos megvan a realitása, napról napra látva, hová tartunk, és annak tüneteit, lenyomatát magunkon is tapasztalva azt mondhatjuk, Babics Imre vészjelzése tökéletes és időszerű. Csak legyen, aki meghallja. A költő szerint ez a pillanat, a kivételesek elpusztítása elkerülhetetlenül bekövetkezik.

,,Ám fajunk mindenképp megéri a percet
egyszer, mikor ki önnön vadállatát
későn oldja el, mert még emberbarát,
az tábortűz fölött nyársra húzva serceg
tátott száján csodálkozással: Nahát!”

A költő a hetedik versszakban önmagát is e kivételesekhez sorolja, de tudja, hogy ő akkor, az utolsó időkben nem hagyná magát birkaként leölni, hanem a világromláson felháborodva prófétaként a végsőkig tiltakozna, köztereken őrültként tombolna, haláltáncot járva a társadalom többi megveszett tagjával, mígnem a többségből, vagy az őrségből valaki végül likvidálná. A vége mindenképp, beletörődve vagy lázadva is, a halál.

,,Ilyen lennék, ha azt az időt megérem,
s attól tartok, akkor másmilyen leszek:
az istentelenségtől felforr a vérem,
s csak tombolnék, mint a többi megveszett
növelvén a káoszt utcán, parkban, téren,
míg végül egy sunyi orvlövész „leszed”.”

Az egyéni sors így teljesedik be, ez a szakasz a vers első érzelmi-gondolati csúcspontja. Ezután következnek a konzekvenciák, a teljes folyamat továbbelemzése, távlatokba nyitása. Nyilvánvalóvá válik, hogy az emberiség három részre szakadt: felelőtlen, haszonleső és aljas, létrontó irányítókra, továbbá félrevezetett nyájra, tehát a befolyásolható és elrontott többségre, és végül a kevés kivételre, akik igyekeznek kimaradni a létrontásból, de annak pusztító hatásait égő bőrükön érzik és megszenvedik. Az eltorzult tudatú irányítók megnevezései: ,,istentelenek”, ,,földhözragadtak”, ,,sátániak”. Bármennyire eltorzították azonban az emberiség többségének tudatát is, a kivételek jelenségével mégis értetlenül állnak szemben, mert belőlük ez a minőség eleve hiányzik, és mert talán azt hitték, mindenkit képesek globális fogyasztóvá, tömegidiótává formálni. Tévedtek. Sőt, még a látszólag tömegidióta sem mindig az talán, hiszen elképzelhető, hogy az eltorzított emberiség többsége valójában két részből áll: az egyik rész, akiket tényleg át lehetett formálni, a tényleges tömeglények, a másik rész viszont azok, akiket csak látszólag –, követik ugyan a többséget, de lényük mélyén elutasítják az új álértékrendet – tapasztalatom szerint ezek az emberek viszonylag könnyen felébreszthetőek, és az igaz értékek felé terelhetőek. Rajtuk a globális álértékrend csak egy vékony máz, mert lényük őrzi a valódi emberi alapállást; a globális máz lekaparható, és autentikus létük helyreállítható.

Azonban persze a globális nyomás óriási, a trendek hatalma mindenkit befolyásol, és ilyen ellenszélben nagyon nehéz tisztának maradni, egyáltalán a tisztaságból valamit megőrizni, vagy másokat afelé vezetni. Mindenestere küzdeni kell és szükséges. Így az emberiség talán négy részből áll: létrontó vezetők, tömegidióták, trendeket látszólag követők, és trendeket elutasító, tisztának maradni igyekvők. A művész, költő, az emberi szó felelőse, letéteményese nyilván ez utóbbi kategóriába tartozik, őrlődve valódi feladata, és a létrontott világban való túlélés között, törekedve a szinte ellehetetlenített autentikus létre. De az isteni igazság mellette áll, és a létrontó vezetők igazából nem is ellenfelei, mert nem is egy tudatsíkon léteznek, egymás számára még a létük is értelmezhetetlen. Erről vall, meglátásom szerint, a nyolcadik versszak. A költői képzelet túlszárnyalja őket, a létrontókat, annál inkább, minél iszonyatosabb világot generálnak –, annál nagyobb a művészet, a költészet reakciója, a hatás-ellenhatás törvényének értelmében. Ezen persze aztán csodálkoznak, azon, hogy rettenetes iniciáló jelükre milyen nagyhatású, létrontásukat ábrázoló és kritizáló művek születnek a tevékenységüktől terhelt világlégkörben, Pilinszky immár klasszikussá vált kifejező szavával: a ,,levegőtlen présben”, amely mindannyiunkat nyomaszt és felőröl.

,,Nem értették meg még a földhözragadtak,
mire képes a költői képzelet,
melyet a szellemiségből kitagadtak.
Iszonyához ők maguk adnak jelet,
aztán ámulnak, hogy nem ellenfelek.”

Ámulhatnak aztán hamarosan azon is, hogy idejük egyszer lejár, mert a létrontás hosszú távon nem fenntartható, és valamilyen formában eljön az ítélet. A Kozmosz nem tűri el tovább tevékenységüket, mert attól már ,,végképp eldugul”, a kozmosz rendje kibicsaklik, működése veszélybe kerül, a kizökkent időt helye kell állítani. Bár a Föld maga kicsiny pont a Világegyetemben, jelentősége talán a rajta élő lények miatt mégis számottevő, és összefügg a nagy egész működésével, talán távoli erők figyelnek ránk, és talán eljön egy isteni beavatkozás. Mikor és milyen formában történik ez majd meg, ez a vers, a költő számára is talány, de a kilencedik versszak sejtése erről biztos. A létrontás egy nagy viharral és megtisztulással fog majd véget érni.

,,E sátániaknak lesz félnivalójuk,
ha a Kozmosz, a végzetszavas súgólyuk
hitványságuk miatt végképp eldugul.
Hablatyolhatnak hiába hazugul,
minden bűnösre több százezer bíró jut,
mert már nem a belső hadiösvényt rójuk.”

A vers itt már Celanoi Tamás: Ének az Utolsó Ítéletről, és Vörösmarty: A vén cigány című költeményének extatikus-katartikus hangulatának nyomdokain jár, tárgyiasabb, egzaktabb, már-már szárazon tényszerű megfogalmazásban fejezve ki a világvége, világmegtisztulás folyamatát. A sok ,,h”-betűs alliteráció is talán az Előszó összeomlás-képét idézi. A Kozmosz, amely az emberiségnek folyamatosan súgja a valódi élet tartalmait, értékeit, a létrontók salakjától eldugulva a ránehezedő nyomástól szinte robban majd ekkor, és saját belső nyomása által a salakot ledobja, lefújja önmagáról, ezzel a lendülettel elsodorva magukat a létrontókat is. A Kozmosz és az emberiség normális kommunikációjának helyre kell állnia. S talán ekkor néhány lépéssel közelebb kerülünk az elveszett édeni állapothoz, az ősi költői léthez, ahol ,,költőien lakozik az ember”, s Babics szavával: megvalósul a líraviláguralom, és még a szakrális terror kora is elkövetkezhet, ahogy azt a Gnózis oly gyakran jósolja, emlegeti. Erős kifejezés, de időszerű: a megtévedt, megtévesztett emberiséget az új idők kezdetén talán csak szelíd erőszakkal lehet majd visszaterelni önmaga valódi értékeihez és Istenhez.

A bűnösökre pedig bírságnap vár, és meglepő módon mindegyikükre sok-sok bíró jut majd: ahány ember életét egy-egy létrontó elrontotta, éppen annyi. Egy Sztálinra harmincmillió. Szinte minden mai politikai-gazdasági vezetőre is éppúgy százezrek, számos milliók. S az egyéni, belső hadiösvény helyett, a kivételek belső, de tehetetlen ítélete helyett, külső, kozmikus leszámolásra kerül sor. Ez a vers második csúcspontja, az egyéni sors beteljesedése után a kozmikus vízióvá, kollektív igazságtétellé növesztett Ítélet ábrázolása.

A tizedik versszakban strófában a vers sodró lendülete megcsillapul, a végkifejlet sorai következnek. Axiomatikus, tézisszerű kijelentéssel indul: ,,Én és a kis ragadozóm.” mármint a felettes én, és a tudatalatti Szfinx. Az embersors kötélhálója, a karma az ösztönlét mocsara felett tartja mindkettőt: naponta visszavarrja őket a világegyetem csillaghálójára, görbült téridő-fénykúp-palástjára, mint leszakadó gombokat – ehhez a találó metaforához komplex képet létrehozva még dőlt betűvel kiemelt szójáték is társul: karma, mint sorskövetkezmény, és mint a Szfinx macskakarma, amely varrni képes. Ebből következik, hogy sorsunkat egyaránt meghatározzák ösztön-lényünkből, a Szfinxből származó tetteink eredői, és tudatos, felettes énünk döntéseiből származó tetteink következményei. És az, hogy a Szfinx – segít!

,,Én és a kis ragadozóm. Visszavarr ma
még minket a fénykúp-palástra a karma
rossz gombként nap mint nap, bár lehullanánk,
s emberalattiba gurulván, tanyánk
ott vernénk fel. Bármi jön, s a sárba ránt,
ezzel a metajogot testálja ránk,
s nem nevünk többé, hogy: a Jóisten barma.”

Ha az emberlény mégis elsüllyed az ösztönlét lápvilágába, elveszti emberrangját, elveszti jogát arra, hogy Isten teremtetten tudatos lénye legyen, barma, azaz a szó régi jelentésével vagyona, értéke. Itt azonban a rejtélyes metajog szó szerepét, jelentését is kitapinthatjuk, megsejthetjük: jogon túli jogot jelenthet, és ebben a kontextusban talán a normális, eredeti létviszonyok megfordulására, felbomlására utalhat. De azt hiszem, a szerzői szándék a dőlt betűs kiemeléssel még mást is rejt és céloz. Talán kontrapunkt is lehet: a metafizikai, transzcendens világra is utalhat, mely a tönkretett földi lét ellenpontja, magasba emelő húzóereje. Amely ,,megfejt téged, s fölemel” – mondja Jürgen Rennert egyik versében. S ,,Az örök Női visz / magasba fel.” – sugallja Goethe. Tehát a Szfinx, mint női princípium, ösztönlény-léte ellenére mégis fölemeli, segíti a tudatos ént. Tehát csupán látszólag tartozik a lehúzó erőkhöz. Talán csak testi önfenntartásunk elemi, nyers szükségletei miatt. Egyébként ő is felfelé törekszik.

A vers egész menete, emelkedő-eső íve egyébként, mind tartalmilag, mind formailag, hangulatában és filozofikus hangvételében is emlékeztet a filozófia istenasszonyához írt remekműre, Babits: Hadjárat a Semmibe című nagy létértelmező költeményére. De míg ott a végtelen, és az azt megfigyelő pont, az emberlény viszonyáról van szó, itt az ember földi létének tétjéről: a fölemelkedésről és lesüllyedéséről, a tudatos és a tudattalan küzdelméről, az ideák és evestrumok világának küzdelméről van elsősorban szó, de itt is a végtelenhez való viszonyítás távlatában vizsgálva azt, hiszen a tudatos létezés a tudatfölötti létezésből, a végtelen Istenből ered.

A költemény tizenegyedik, záró versszaka az eddig elhangzottakat összegzi, s emellett meglepően új fordulatot hoz: még az isteni beavatkozás elmaradása esetén is van esélyünk, mert a tudatalatti Szfinx végső soron segít minket, ösztöncselekvése még talán helyesebb is, mint tétova tudatos döntéseink, s a végső társadalmi összeomlásban mellénk áll, és támogat a krízis túlélésében, mert ő maga a túlélés ösztöne, testi-lelki evolúciós fitnessünk, isteni adományunk, s ezt ő maga jelenti ki, adja tudtunkra –, bár már lelkünkkel, szívünkkel régen közölte titkos utakon –, így szólva a vers nagyszerű, reményt adó zárósoraiban:

,,De ha nem száll alá a mennyből köpés sem,
s könnyben nőtt nádas sóhajoktól zizeg,
mert agyvelőt jelent kilenced, tized,
múltunkért szörnyem oltalommal fizet:
– Nem tudod még, s már régen szívedbe véstem,
visszhangozzák majd egek, földek, vizek:
én állok melléd a teljes szétesésben.”

A könnyben nőtt nádas embersóhajos gyönyörű képe egyaránt utal a mocsár-lét szomorúságára, továbbá bennem felidézi Midas király alakját is, Arany őrá utaló kései versét szintén, ugyanakkor a mocsárból való kilépés felé lendíti a vers zárlatát, a következő sorok ,,agyvelő” és ,,oltalommal” szavainak pozitív jelentéstartalmai felé. A teljes szétesésben tehát a Szfinx, a nagy macskatárs segít majd minket, mellénk áll, s talán többet tud, mint mi, talán a megoldást is tudja a létrontás felszámolására. A vers ezzel a reményt keltő végkicsengéssel zárul, melyet maga a Világmindenség visszhangoz, hagy jóvá. Azt kell tehát látnunk, hogy a globális létrontás sem a tudatos énnek, sem a tudatalattinak nem jó, hiszen ő is szeretne kiemelkedni önnön ösztönlényéből, és fölfelé nemesedni. A lehúzó erők, bár egyes hajlamaival összecsengenek, mégis gátolják a fejlődésben, és ezért áll az utolsó időkben a tudatos én mellé, aki a létrontástól mindenképpen szenved, sőt, az őrület határára jut. Ketten együtt, egymást erősítve talán tehetnek valamit, főleg, ha ez a folyamat sok-sok emberlényben megtörténik. És vélhetőleg igen, mert a folyamat természetes és szükségszerű ellenreakció a létrontott világ elviselhetetlenségére.

A macska-én egyébként a Gnózis egyik központi szereplője is, hiszen ő az egyik főhős, Emlék, és feleségének Bnuckó nevű macskája, akinek élete a mű aranymetszete táján tragikus véget ér, sajnos lezuhan a panelház liftaknájába, mondhatni, így jeleníti meg a tudatalattiba való alászállást. És itt, a versbeli macska-Szfinx, mint a nagy egyiptomi piramisok őre, jelképezi a hatalmas tudatalattit, de homlokával a tudatos ént is. S éppígy, a mellette lévő piramisok széles, négyszögletű alapjukkal a földi létben stabilan álló tudatalattit, s ég felé mutató csúcsukkal a tudatos ént, mely a tudatfölötti régiójába, az isteni szférába törekszik. Önmagukat és egymást ellentéteikkel kiegészítve.

Mindehhez a fő jelentéssodorhoz még a versforma is igazodik: a hol négy, hol öt-, hat- vagy hétsoros versszakok szigorúan kötött rímelésűek, és mindig a és b rímet tartalmaznak, de mindig más felállásban, változatos strófaképleteket létrehozva. Azt gondolom, hogy az a és b rímek következetes végigvezetése a tudatalatti és a tudatos én kettősségét jelképezik. Az a a tudatalatti Szfinx-rím, mindig nőrím, a b a tudatos piramis-rím, mindig hímrím. Jin és jang egysége, tudatalatti és tudatos egysége egymás váltakozásában. S a versszakok egybeszőtt láncolatának lejtése távolról kissé a stanzákra is emlékeztet, de Babics versszakfelépítései teljesen egyediek. Íme, a vers teljes rímképlete: aabab abbaba abaab abaaba aababb abbab ababab ababb aabbaa aabbbba abbbaba. Minden versszak más sorszerkezetű, de mindegyik két rímre épül. Versszakonként a rímpárok persze – egy egybeesést leszámítva – különböznek. Az a rímű sorok mindig 12, a b rímű sorok mindig 11 szótagosak. Tökéletes forma, és súlyos, gyémántkemény mondanivaló. A költemény méltán a Gnózis kulcsverse, hiszen maga a regényeposz is a tudatalatti tudatossá való feltisztulásáról szól, a létrontott világ, és a lét megtisztítására törekvők küzdelméről, melyhez az olvasónak is társulnia kell: így futhat össze a Piramis csúcsán a négy él, s léphet át az örökbe a pontszerű, megtisztult, tudattalan és tudatos eggyé válását megélő lélek.

Azt hiszem, a Gnózis megértéséhez alapvetően fontos a Szfinx ismerete, de a nagy létértelmező, értékszembesítő költemény önállóan is megállja a helyét. Jelentőségét jelenkori líránkban nagynak érzem. A jelenlegi világköltészet versóceánja ugyan áttekinthetetlen, ehhez egy, vagy akár tíz emberi élet is kevés volna. A jelenlegi magyar költészet verstengere is csak alig-alig mérhető fel. Nehéz megállapítani, hogy ötven vagy száz év múlva mely kortárs alkotások emelkednek ki majd végleges jelentőséggel, és kerülnek be a kánonba, egyetemi, középiskolai tananyagba, pillérekként tartva az adott költő életművét a feledés fölött. Azt gondolom, Babics Imre Szfinxje ilyen pillér-költemény, de ezt a sejtést csak az idő tudhatja majd igazolni. Főképp, ha a vers jóslatai a jövőben bekövetkeznek, és az utolsó napok idejében valóra válásukkal mutatják majd a vers látnoki voltát, kiutat sejtető meglátásait.