november 26th, 2025 |

2650 – Berecz Ágnes Gabriella, Dávid Géza, Reke Balázs

Öt év után újraindul sorozatunk: 2650 leütésben „bármi”, amely szövegben – nem témaszervező szerepben – szerepel a Nap, az út.

Berecz Ágnes Gabriella: 2650 karakter = 1 kiáltás

– 1896. szeptember 7-én született fattyúként
– a tanulatlan anyját az apja, egy horvátországi utazásán csábította el
– az anyja terhesen Budapestre szökött, azután prostituált lett
– hol menhelyekre, hol nevelőszülőkhöz, hol az anyja aktuális pasijához dobálták
– éhezett, fázott, kisgyerekként sokszor maga kereste meg az ennivalóját
– felkutatta az apját, aki homlokonrúgta és kidobta
– visszakerült az anyjához, akit hónapokig ápolt egy vetélés után, lopásból tartotta fenn magukat a kisebb testvéreivel együtt
– az első világháború előtt elmenekült az anyjától, és neki is hasonló sorsa lett: tizenkilenc évesen teherbe esett és szintén hűtlen lett a szeretője
– megivott egy lábasnyi gyufaoldattal elegyített lúgot, a Rókus öngyilkososztályán épp csak megmentették az életét
– megszülte a fiát, majd egy segítője a Felvidékre menekítette, s ott egy hadiirodába helyeztette adminisztrátornak
– magányában olvasni kezdett, a helyi zsidóságtól kapott könyveket, megtanult helyesen írni, titokban verseket farigcsált
– azután Balassagyarmaton írnokoskodott a laktanya ezredirodáján, és belépett a szociáldemokrata pártba
– a kommün idején ő szervezte a május elsejei ünnepséget, a saját versét szavalta, a megyei direktórium tagja lett, a feminista nőket fogta össze
– a kommün bukása után bujkált, följelentették, lecsukták
– a börtönben verték, erőszakolták, provokálták, öngyilkosságot kísérelt meg, végül 1920 júliusában szabadult
– tartva a további zaklatásoktól Jugoszláviába menekült, elkezdte küldözgetni a Nyugatba a verseit (Szerb Antal, Dzsida Jenő, Radnóti agyondicsérte)
– 1924-ben amnesztiával hazatért, majd zsinórban négy verseskönyve jelent meg
– 1927-ben férjhez ment, Gebauer Gusztáv jogászhoz
– a negyvenes évek elején megírt négy nagyregényt, ezekben referált arról, ami 23 éves koráig történt vele
– több tízezer példányban fogytak el a könyvei, de az irodalmi élet nem tudott mit kezdeni vele, nem lehetett „besorolni”… az irodalomban se volt nála árvább a Nap alatt
– 1941-ben egy német hadihajó felrobbanásánál meghalt a fia
– 1944-ben a németellenessége miatt a Gestapo letartóztatta, megszökött, a háború végéig bujkált és másokat bujtatott
– 1947-ben megjelent még egy regénye, azt is elkapkodták
– a kommunizmusban polgári írónak bélyegezték, betiltották (nem szépen írt se a délszláv élményeiről, se a szovjet katonákról)
– nyomorban, paraszti munkából tartotta fenn magát és a nagybeteg férjét
– 1956 után a versei megjelenhettek a Vigiliában, de egyetlen regényét se adták ki újra
– 1978-ban hunyt el

Mollináry Gizella életútja pontokba szedve is megrázó. Iszonyú erejűek a regényei. Mind önéletrajzi ihletésű, szókimondó, humanista, és nem utolsó sorban lenyűgöző korrajzok. Letehetetlenek.

Halkan vetődik fel a kérdés: mi a fenét csinál a kultúrpolitika a rendszerváltozás óta, hogy máig nem voltak képesek visszahozni Mollináry Gizella nevét a köztudatba?

„Hát mért vagyunk?
Ha nem tud mihez kezdeni velünk a világ
s csak a gazdagok felettünk elhúzó kacaját
bámuljuk idegenül
mint robotjukba tompult szántó-vetők
a délre költöző madarakat.”
(M.G. 1928.)

Dávid Géza: És a könyvet szépen tedd el

Hétéves, kissé koraérett gyerek voltam 1956-ban. Szüleim révén tisztán láttam és ismertem a kommunizmus rettenetes bűneit. Október 23-án egész nap sokat sütött a Nap. Mivel szép idő volt, a közeli játszótéren vártuk, hogy édesapánk hazajöjjön. De késett. Már lement a Nap, és még mindig nem érkezett meg. Valaki azt mondta, hogy „kitört a forradalom”. Izgalmasan hangzott. Amikor édesapánk végre otthon volt, elmesélte az eseményeket, merthogy őt is elragadta a tömeg.

Egyik nap úgy hírlett, hogy a Böszörményi út túloldalán levő pékségben kenyeret lehet kapni. Sokszázan várakoztunk s araszolgattunk lefelé. Az út sarkán valaki kirakott az ablakba egy rádiót. Hallani lehetett a beszédeket, követeléseket, amelyek után az emberek lelkesen éljeneztek. Amikor nagysokára a sütődéhez értem, a kért egy kiló helyett nekem csak fél kilót adtak, mondván, hogy gyerek vagyok. Eléggé rosszul esett!

Egy mélyen belém vésődött másik emlék a Németvölgyi út kis tejboltjához kötődik. Ott kígyózott a sor; édesanyámmal és két testvéremmel reméltük, hogy majd minket is kiszolgálnak. Hirtelen feltűnt egy tank a Németvölgy úti iskola felől, ahol szeptemberben elkezdtem tanulni. A kint állók benyomultak a kis üzletbe. Kivéve öcsémet, aki még nem ismerve a veszélyt, tovább játszogatott a ház előtt, mint Marie kisfia a Wozzeckben. Édesanyánk sikoltott, ki is futott érte. A harckocsin állig felfegyverzett, szoborszerű katonák ültek. Bármelyik pillanatban lőhettek volna, de nem tették.

Egyszer egyik beházasodott rokonunk bukkant fel, s erősen unszolta szüleimet, hogy „menjünk ki”. Arra jutottak, hogy talán a következő hét keddjén vagy szerdáján indulunk a határ felé. Mamánk vastag zoknikat kezdett kötni, hogy ne fázzunk a hosszú út során. Tél volt, gyakran nem sütött a Nap. De aztán a húgom beteg lett. Nagyapánk pedig ezt üzente: „Itt élned s halnod kell!” Ráadásul Gadányi Jenő festőművésztől arról értesültünk, hogy nagybátyám és felesége a zsennyei művésztelepről nekivágott az Amerikáig vivő út első szakaszának. Ez a hír végleg levette a napirendről az ország elhagyását, hiszen a még élő három nagyszülőt nem lett volna, aki támogassa. Ennek utólag nagyon örülök: megmaradhattunk, magam és gyermekeim magyarnak. Mert előbb-utóbb sajnos mindenki beolvad, főleg a második nemzedéktől kezdve, aki elhagyja szülőföldjét.

Ideiktatom még egész életét a nemzet sorskérdéseinek szentelő, minden magyart számba vevő édesapám nekem szóló versikéjét, amelyet egy kisállatokról szóló füzetke utolsó lapjára írt jellegzetes betűivel:

És a három szép kis bohó
Liba gyerek ott mellette
Nem bántanak, ne félj tőle
Másold át vizes ecsettel
És a könyvet szépen tedd el.
Emlékére Mikulásnak
S a magyar szabadságharcnak
(1956. december 11.)

A fent érintett kötődéseim mellett hitem kapcsán zárásként idézek két bátorító-vigasztaló kijelentést Jézus Krisztustól; az első különösen fontos nekem.

„Én vagyok az út, az igazság és az élet” – ember ilyent nem mondhat magáról.

„Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti Napját jókra is, rosszakra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is” – ez botladozó életem reménysége.

Reke Balázs: A kabátodat is

Pár hete kezdődött, nagyszünetben. Aznap a szokásosnál többen tolongtak az iskolaépület „B” szárnyában létesített büfé előtt. Már legalább egy perce csengettek, amikor a fiú is megkapta a kakaós csigáját. A büféslány beledobta egy nejlonzacskóba, idegesen a fiú kezébe nyomta, és a pénztárgépbe szórta az aprópénzt.

A fiú sietve ment a termük felé. Ketten voltak, nála pár évvel idősebbek, és az egyik lépcsőfordulóban állították meg. A srácok lógtak az óráról, és a hátsó kijárat felé igyekeztek. A bőrkabátos srác kétszáz forintot kért a fiútól. A fiú megrémült, előhúzott a farzsebéből egy papír kétszázast, meg némi aprót. A bőrkabátos srác kikapta a kezéből, nevetve vállba veregette, és tovább mentek.

Onnantól kezdve minden nap megállították. Mindig gyűjtöttek valamire: buszra, telefonálni, cigire, üdítőre, kajára, biliárdra, és a fiú minden nap odaadta nekik az ebédpénzét, egy idő után már a reggeli pénzét is. Egy hétig nem is ment ki a teremből szünetenként, inkább a füzetei fölött könyökölt. Arra gondolt, hogy biztosan megfeledkeznek róla, ha hosszabb ideig nincs szem előtt.

Hétfő volt, és már kora délután szürkület borult mindenre, sűrű ködös derengés kúszott be az utcákba, a fákon maradt vályú alakúra felpöndörödött levelek öbléből apró páracseppek hullottak az árkok piszkosszürke vizébe. A nyálkás aszfalton tarka varangytetemek hevertek.

A fiú a tanítás után megvárta, amíg az összes gyerek kimegy az iskola épületéből, és amikor úgy érezte, hogy tiszta a levegő, kisétált a nagykapun, átvágott az úttesten, egyenesen a Nap út felé. Útnak keresztelték anno, mert végigfutott az egész városrészen, és onnan nyíltak jobbra és balra a kisebb utcák. Minden másodikat köznek hívtak, azok zsákutcák voltak.

A fiú szorosabbra húzta a szíjakat a táskáján, hogy ne lógjon annyira a hátán. Az egyik vállpánt sehogy sem akart beállni. Mikor felnézett, már túl közel voltak. Hirtelen bomlottak ki a ködből, a három nyúlánk, nevetgélő srác, és amikor megpillantották a fiút, a bőrkabátos elkiáltotta magát, hogy „ott van az a gyerek!”, és elkezdtek futni felé. A fiú megfordult, és elkezdett a másik irányba szaladni, majd egyenesen berohant a Hordó közbe.

A köz végén a nyirkos téglafal állította meg. Az egyik oldalon magas kerítés és sövény, a másik oldalon egy szupermarket hátsó fala.

– Rég találkoztunk, barátom – kezdte a bőrkabátos srác. – Vagy egy hete már, de lehet tíz napja is. Lógsz nekem két rugóval.

– Nincs pénzem – mondta a fiú. Kiáltani akart, de a gyomrára mért ütéstől belé szorult a levegő. Összeesett.

A bőrkabátos srác lehajolt, és elvette a pénztárcáját. Háromezer volt benne. – Ezt elteszem előlegbe, vigyázok a vonalaidra, nem kell az a sok kakaós csiga, még elhízol. Sőt, tudod mit? Elvisszük a kabátodat is! Sok rajtad a zsír, nem fogsz fázni! – tette hozzá, és lerántotta a földön fekvő fiúról a kabátját. – Na szeva, haver, jövő héten találkozunk! – mondta, majd nevetve elindultak a Nap út felé.

A fiú nem bírt felkelni, a gyomra görcsölt, arca a sáros kavicságyban pihent. A szeme sarkából látta a felvillanó kék fényt, hallotta az éles szirénahangot, nem messze tőle, valahol az úton.