március 7th, 2026 |

Tárnok Attila: DISSZIDENS (1. rész)

[ mindenből az utolsó ]

AMIKOR MÁR MEGFERTŐZÖTT a vírus, az elhatározás megingathatatlan – és a vírus terjeszkedése a szervezetben olyan, hogy az idő múltával a disszidálás egyre biztosabb kapaszkodót jelent –, el kell kezdeni készülődni. Az apró ingóságok elajándékozása szinte titokban, észrevétlenül történhet csak meg, el kell kerülni, hogy valaki megszimatolja terveidet. Lassan minden jó lemezed kölcsönadtad, a piacképes könyvek az antikváriumban landoltak, a polcon már csupa értéktelen könyv és lemez maradt csupán. A hetek, hónapok már értelmetlenek, időhúzás, fölösleges várakozás az életed. Kiüresítetted magad, már bármelyik pillanatban kész vagy az indulásra, a fejedben már összeállt az utazó holmik lajstroma, ha szükséges néhány perc alatt össze tudnád kapkodni, de még várni kell. Még hónapokig, évekig packázik veled a Hatalom, még megpróbálsz újra bejutni az egyetemre, bár úgyis tudod, hogy reménytelen, és nem is csak a gyenge felkészültséged miatt. De már az egész nem érdekel, már büntetés lenne, ha valami csoda folytán mégis felvennének. Azután eljönnek az utolsó hetek. Mindenből, ami körülvesz, van egy utolsó. Utoljára jársz fodrásznál, és csak te tudod, hogy az indulásig már nem kell újra jönnöd. Utoljára vágod le a körmeidet otthon, egyes barátokkal utoljára találkozol, és úgy beszélsz velük, úgy búcsúzol el tőlük, hogy csak te tudod, hogy utoljára látod őket. Minden utolsó mozzanatot átjár az érzelmes búcsú, de a legrosszabb ebben, hogy ezt nem mutathatod, így nem is igazi. Az utolsó hajmosás, az utolsó fürdés, az utolsó nap, az utolsó éjszaka, az utolsó felkelés az utolsó reggelen, az utolsó troli, az utolsó metró, utoljára az NDK-centrum és az Engels tér: a feszültség tovább már nem fokozható.

[ számok ]

MÉG A MAI NAPIG IS zavaros adataink vannak csak arról, hányan disszidáltak a 70-es, 80-as években. Hogy az akkori demográfiai adatokat retusálták, az nyilvánvaló. Talán örökre homály fedi majd a számokat? A rendszerváltás küszöbén, amikor először írtak a jelenségről, hozzávetőleg félmillió elvándorlóval számoltak. Ám ezeknek a fele ’56-ban ment el. A maradék ezek szerint az én generációmból. A korabeli cikkek néha évi két-háromezer embert említenek, néha napi ötven-hatvanat. Hogy van ez? Az utóbbi adat szerint az éves elvándorlás évi tizenötezer lenne. Aztán egy másik adat szerint az Egyesült Államok évente tizenötezer embert fogadott be. Ebből állítólag tízezer zsidó, a maradék fele örmény, vagyis csupán egy 2500 fős keret jut az összes többi országból érkezettekre együttvéve. Ez kevésnek tűnik, hisz eszerint csak évi talán száz magyart fogadtak volna be. Havi tizet? Jó lenne ismerni az 1983 augusztusi kontingenst. Vajon mi lett velük? Az adatok néha egymásnak ellentmondóak, és talán a pontos adatok nem is érdekesek. Hisz a disszidálás terhét, dramaturgiáját, következményeit nem csak a főszereplő disszidens viselte, hanem az egész magyar társadalom, amely korábban tabuként kezelte, ma érdektelenséggel kezeli a kérdést. A rendszerváltás előtt szinte nem volt olyan család, akit a disszidálás ne érintett volna. Vagy úgy, hogy rokon, ismerős élt külföldön, vagy úgy, hogy a család egyes tagjai foglalkoztak a disszidálás gondolatával. Még azok is, akik tudatos döntésük eredményeként végül itthon maradtak, életük során egyszer-másszor számot vetettek azzal a lehetőséggel, hogy az itthoni, néha kudarccal teli, röghöz kötött, zárványos életüket felcserélhetnék egy másik élettel, külföldön. Akit itthon a disszidálás nem érintett meg, az bizonyára egy magán-világban élt, nem észlelte, mi folyik körülötte. Így végül is nem a sikeresen disszidáltak száma a megdöbbentő, hanem az indirekt módon érintettek száma, ami lefedi a teljes magyar lakosság egy bizonyos korcsoportját.

[ indulás előtt ]

AZ ELSŐ IDŐSZAKOT nyugodtan nevezhetjük az álmodozás korának. Az ember fekszik hanyatt az ágyon, a plafont nézi, és keres a fehér festéken valami koszt. Egy megragadható pontot a semmiben. Aztán a semmit nézésbe beleszenderül; a tétovaság gondolataiba, a kiúttalanság, a kérdőjelek sokaságába bele lehet fáradni. A vírus megjelenésével új idősíkba kerülünk. Valaki vagy valamilyen esemény felnyitja a szemünket: hát persze, disszidálni kell, nincs más megoldás. Ebben az időszakban már nem álmodozunk. Ez a pontos tervezés, könyvtári kutatás, adatgyűjtés, a szóbeszédekből elcsípett részlet információk időszaka. A megoldás építőelemeinek rendezgetése, a terv kivitelezésének akkurátus felvázolása. Ez a töprengés is gyakran csúszik tényekkel alá nem támasztott álmodozás-szerű vízióba, de ha valaki eléggé összeszedett, hamar túllát az ilyen típusú kísértésen, és visszatér a terv konkrét megvalósításának részleteihez. Ez az időszak rendkívül hosszúra nyúlhat. Az útlevél beszerzése külön fejezet. Sőt azon belül is a rendőrségi ügyrend, a sorban állás, a katonaság engedélye, a nyomozó, a kihallgatás, mind külön történet. Amikor végül fejben már minden összeállt, aztán később, néha évekkel később, a dokumentáció is megvan, sőt az indulás időpontja is ki lett tűzve, jön az utolsó előtti felvonás, az itthoni szálak elvarrása. Kellemes időszak. A disszidens ekkor már lubickol a langyos vízben, már minden elrendeződött, már csak az indulás napját kell kivárni. Azonban az utolsó jelenet még tartogat kínokat. Az indulás előtti közvetlen időszakról beszélek. Az utolsó napokról, majd az utolsó órákról. A nyughatatlan lélek már órákkal indulás előtt kimegy az állomásra, téblábol, beül a helyére, az üres vonatba. (Ha vidékre utaztunk, anyámmal néha olyan korán kellett kimennem a pályaudvarra, a lelkét megnyugtatandó, amikor a vonatot még be sem húzták. Egyszer például már egy órája ültünk az utasokkal lassan telítődő szerelvényben, és az utolsó pillanatban jöttünk rá, hogy a kutyának nem vettünk jegyet. Hanyatt-homlok rohantam a pénztárakhoz, és a végén épp hogy elértem az induló vonatot.) Az utolsó órákban már nincs mit tenni. A disszidálás előtti utolsó órák metafizikai ürességet keltenek a disszidensben. Amikor már mindent elrendezett, mindenkitől elköszönt, mindennel leszámolt, tántoríthatatlanul áll magányának vihar előtti terében. Ilyen várakozás előzi meg egy temetés vagy egy esküvő kezdetét. Semmi nem történik, nem lehet semmihez kezdeni; kiüresített pillanatok ezek, mert az indulás ideje még nem érkezett el. Olvasni nem lehet, képtelenség koncentrálni. Rejtvényt fejteni talán. Barátom az ilyen pillanatokban semmit nem csinál. Várakozik és tele van az elindulás élményével. Süt belőle az indulás. Esetleg odasétál a nővéréhez, vállára teszi a kezét és szó nélkül átnyújt egy képeslapot, amire semmi nincs írva. A nővére forgatja a lapot, a kép is jelentéktelen, talán a Halászbástyát vagy egy elefántot ábrázol, kérdezné is, hogy ezzel most mit akar az öccse, de amikor felnéz, látja, hogy az már visszaült a helyére, néz ki az ablakon és ragyog. Ilyen az esti indulás. Hétkor ment a vonat a Déliből. Csaba ki sem kísért, Gábor a búcsúzáskor könnyezett, s a társak, akik jöttek velünk Jugoszláviába, ekkor még nem tudták, hogy mi nem jövünk velük haza. A következő évben kora reggel – március – mindez prózaibb. Fogmosás ízű, álmos, kialvatlan. Szinte rosszkedvű ébredés. És ki gondolta volna, hogy ez a második, kevésbé intenzíven megélt elindulás lesz az igazi.

[ innen el kell menni ]

A 70-ES, 80-AS ÉVEKBEN felnőtté vált fiatalban, szinte kivétel nélkül megjelent a gondolat, hogy innen el kell mennie. És nem csak Magyarországról. Hasonló fojtott elvágyódással, vákuumban élt a lengyel vagy a cseh fiatal. A régióban talán egyedül a némileg szabadabb Jugoszláviából nem vágyott mindenki Nyugatra. Aki nem ment el itthonról, annak elment a rokona, ismerőse, barátja, és később annak sorsába beleélve magát álmodozott az itthon maradott arról, milyen lehet odakint. Amikor a rendszerváltás után hazajöttem, azokban az egyszeriben nyitottá váló években, minden ismerősöm csodálattal vett körül: ti csináltátok jól, hogy elmentetek. És kiderült sokakról, ők is szívesen ‘dobbantottak’ volna (ezzel a szóval jelölték akkoriban a disszidálást), csak hiányzott belőlük a bátorság vagy valamilyen családi, stb. ok röghöz kötötte őket. Hazatértemkor irigyeltek, pedig nem szolgáltam rá a dicsőségre. Csak azt tettem, amit a szívem diktált: megszöktem itthonról, mert miután a disszidálás lehetősége befészkelte magát a gondolataim közé, nem tehettem mást. Itt kellett hagynom azt a sikertelen kényszerpályát, amire kamaszként állítódtam. Nem láttam magam előtt más kitörési lehetőséget. S ha egyszer a bogár a fülbe került, nem szabadultál tőle. A szökést végre kellett hajtanod, bármilyen áron.

[ passzív ellenállás ]

LÉTHELYZETÜNK EGYSZERI. Ifjúságom a lefojtottság, a megszorítások, az utált kollektivizmus, a nevetséges, mert értelmetlen célok felé irányított, lelkesedés időszaka. Aki kamasz koromban lelkesedett valamiért a suliban vagy a téren, megvetést érdemelt, mert a rendszeren belül gondolkodott. Abban a fojtott légkörben hamis volt bármiféle belső ujjongás. Nevetséges és hamis minden utólagos magyarázat. Manapság véleményformáló pozíciókban üldögélő éltes emberek emlékeznek vissza arra az időszakra, a saját fiatalságukra, amikor ők állítólag akartak valamit. Ezért tanácskozást hívtak össze, amire meghívták az ifjúsági szervezet titkárát, ott ült köztük egy párt-bizalmi, és az aktivisták körberágták azt a csontot, amit csak eldobni lett volna érdemes. A rendszeren belül gondolkodtak, fiatal művészek, egyetemisták, rendszerváltó reformereknek képzelték magukat, de számunkra, a mi szemünkben az egész csak fecsegés, mellébeszélés volt. Tanácskozásuk a rendszer égiszén belül folyó kollektivizmus, a kvázi népi-demokrácia egy formája volt csupán. Ebből a maszlagból már középiskolás koromban sem kértem. Taszított minden csoportos megbeszélés, vájkáló csoport-terápia, az individuumot maga alá préselő kollektivizmus. Az önálló kezdeményezéseket nemcsak a tiltás fojtotta el. Minden normális elképzelést csak olyan fórumokon át lehetett volna érvényesíteni, ami már önmagában ellehetetlenítette azt. Normális ember nem is gondolkodott ilyeneken. Hagyjanak békén, ne vonjanak be a kollektívumba, ez volt a legfőbb vágyunk. Nem akarok semmit. Nem akarok osztálytermet díszíteni, nincsenek ötleteim, hogyan lehetne érdekesebb az ünnepség, az egészbe nem akarok belefolyni, nem is gondolkodom reformokon. Ha az osztályfőnök felszólított minket, gyerekeket, akik két fejjel magasabbak voltunk nála, hogy szervezzünk kirándulást, délutáni klubot, vetélkedőt vagy netán, jaj, vegyünk részt a Ki tud többet a Szovjetunióról? elnevezésű országos vetélkedőn, a fogunk között csak szidtuk a tanárnő édesanyját. Olyan is volt, aki részt vett ezeken, de csupán paródiának fogta fel. Az egyetlen válasz, ami adható, úgy éreztem ekkoriban, az, hogy kívül maradok a rendszeren. Önmagam maradok, fura egyéniség, inkább nézzenek különcnek. A távolságtartást folyamatosan gyakorolni kellett. Kívül maradni! Nem besimulni a sorba. Hagyjatok békén, rossz kedvem van. És ott állt ezzel szemben a fojtott légkörrel szemben az ígéret világa. Nem feltétlenül Amerikáról, az ígéret földjéről beszélek. Csupán arra gondolok, hogy jelentkezett, körülvett bennünket a külföldről érkező ideológia, ’68 szelleme, Prága, a párizsi diáklázadások, amerikai egyetemisták hálózsákos tüntetése, még ha nem is tudtuk, hogy ezzel a kérdéssel mi most hol állunk: Vietnám testvéri ország, sajnáljuk az amerikai agressziót, ahogy a hivatalos szocialista propaganda szajkózza? Vagy foglaljunk el ezzel ellentétes álláspontot csak azért, mert a hatalommal nem lehet egyetérteni? Hisz annyira sem érdekelt bennünket Vietnám helyzete, mint a közelmúltban Koszovóé, pedig utóbb itt harcoltak a szomszédban. Az amerikai egyetemisták tüntetésében csak a jó bulit láttuk: hálózsákban éjszaka az utcán aludni, vannak a képeken lányok, valaki gitározik, biztos van ital is, történik valami. Meg amúgy popfesztiválra, hippitáborra emlékeztettek a hírek. Fojtogató légkörünkkel szemben ott állt ez a szabad világ, amelyből csak szűrten, a hazai ideológiát szolgáló híreket kaptunk. Hittük, hogy létezik a saját nyomorult társadalmunkon kívül egy szabad közeg is. Léthelyzetünk ekként volt egyszeri és megismételhetetlen: fojtottság, kényszerpályák, kollektivizmus, de a kínálkozó szabadság ígéretével. Hisz a felszabadultság élménye Nyugaton is friss volt még, csak az utóbbi évek eseményei hozták magukkal. Ezért a rendszeren belül maradni, azt foltozgatni, megreformálni, eszünkbe se jutott. Egyetlen lehetséges út maradt: dobbantani, megpattanni, lekopni, eltűnni. Ezért disszidens.

[ az a reggel ]

HÁNYSZOR ÉBREDEK ÚGY, hogy a fények, a hangulat, de főként a lassan feledésbe merülő álmok visszaderengésében meglátom magam előtt azt a reggelt. A legszebb reggelt, március 11-ét, amikor nyakamba vettem a világot. Az elindulás élménye, másnak talán délután vagy egy éjszakai óra, felejthetetlen, egy életen át újra és újra felidéződő nyomot hagyott a disszidensben. Annyira azért a pillanatért éltem a megelőző két évben, hogy mire elérkezett, minden egyéb döntő fontosságú pillanatnál mélyebb rovátkát ásott az agyamban. Apám halála, házasságkötésem, a fiam születése, talán ezek a pillanatok járnak csak közel ahhoz az intenzív drámához, amit azon a márciusi reggelen átéltem, amikor fél hétkor a buszra felszálltam az Engels téren. Pedig mindent átjárt az ártatlanság. A Bécs–Salzburg–München körutazásról minden kilengés nélkül, észrevétlenül haza is térhettem volna. Persze a lélek belül tudta, hogy nincs visszaút. Az elhatározás annyira erős volt bennem, hogy semmilyen külső kényszer nem vehetett volna rá a meghátrálásra. Nem létezett erő, mely eltántoríthatott, visszafordíthatott volna. Soha semmiben azelőtt annyira szilárdan nem hittem, mint abban, hogy ez a lépés, amelyet ezen a reggelen megteszek, a lehető legegyértelműbb, legbiztosabb lépés. A körülmények érdektelenek. Eshetett volna az eső, lehetett volna szeptember, lehettem volna másvalaki, történhetett volna minden másképp, máshol és máskor, de az az egy, a biztos, a megingathatatlan, szilárd bizonyosság konstans: disszidálok. Belém égetődött, mint egy japán kamikázéba vagy egy iszlám öngyilkos terroristába a küldetés, amit tűzön-vízen át végre kell hajtanom. Semmi más nem számít. Robotként, süketen, vakon, bármi áron, bármely nehézséget vállalva megtettem volna azt a lépést, amelyre, így éreztem, predesztinálva vagyok.

[ aggodalom ]

CSAK CSODÁLKOZNI LEHET azon, hogy egy csöppnyi aggodalom sem volt bennünk. Mitől lettünk ennyire magabiztosak? Hisz a ránk váró eseményekből semmi részletet nem ismertünk. Minden, ami a disszidálást követően történt, ad hoc jellegű, improvizatív volt. Mégse merült fel bennünk félelem a jövőnket, sorsunkat illetően. Honnan vettük azt a belső erőt, meggyőződést, ami az első hónapokban irányt mutatott? Tudom a választ. Az a két éven át érlelődő, terveket szövögető elvágyódás adott erőt, ami a disszidálást megelőzte. A gondolat, a disszidálás gondolata és hogy ez az egyetlen helyes út, amit választhatunk, először hirtelen felismerésként, aztán lassan és kérlelhetetlenül mint egy gépi fúró, belemarta magát minden sejtünkbe, szöveteinkbe. Mire végre kijutottunk az országból, addigra ez a gondolat már felülírta a szorzótáblát vagy bármely egyéb belső tudást, amit korábban magunkévá tettünk. A készülődés hónapjaiban, ha az éjszaka közepén felébresztettek volna, egyetlen szó jött volna a szánkra: disszidálunk. Ha valamilyen baleset következtében emlékezetvesztést szenvedtünk volna, és agyunkból korábbi életünk minden apró részlete törlődik, az utolsó gondolat, amire még emlékszünk, ez lett volna: disszidálunk. Ez a hosszú időn át ötletből meggyőződéssé, sőt rögeszmévé vált gondolat okozta aztán később, már Ausztriában, azt az euforikus érzetet, hogy bármi történhet, lehet a sorsunk bármennyire bizonytalan, kifürkészhetetlen a jövőnk, egyelőre teljességgel beláthatatlan minden apró jelenlegi döntésünk következménye, aggodalomra nincs okunk, mert az egyedüli helyes utat járjuk.

[ itthon maradtál ]

AZ UTOLSÓ ITTHON töltött egy-két évben minden a lemaradásról szólt. Minden könnyűzenei szám, ha szövegében nem is, hangulatában ezt közölte velünk: itthon maradtál, öreg. Akkoriban jelent meg egy új lemez az ünnepelt énekesnőtől. (Persze ma már ő is azt meséli, mekkora ellenálló volt ő a népszerű zenéjével, a burkolt szövegekkel. Szó se volt ilyesmiről. Ellenkezőleg: a legelfogadottabb, legünnepeltebb, legjobban futtatott zenekar kísérte.) Egyáltalán nem érdekelt ez a fajta zene, de a Kárpátiék lányáról énekeltek, aki kiment Amerikába és akinek New Jersey-ben van egy háza, s ez így, már érdekes volt. A fájdalmat közvetítette, a nosztalgikus önsajnálatot, és az akkor bennünket minden pillanatban foglalkoztató gondolatot pendítette meg. Szomorú sajnálattal tekintettünk azokra a barátainkra, akiket itt fogunk hagyni, és elképzeltük, hogy majd bizonyára nekünk is lesz évek múlva New Jersey-ben házunk, és majd biztos minket is szomorú sóvárgással fognak emlegetni az itthon maradt barátaink. Miután a disszidálás vírusát az ember megkapta, többé már nem képes másként látni a körülötte élő társadalmat, mint a vesztesek tömegét. Itthon maradtak, ezért vesztesek. Lehetnek bármennyire sikeresek, mégis vesztesek, mert nem mentek Nyugatra. Abban a családban, ahol létezett őszinte párbeszéd a generációk között, felmerült a kérdés, ahogy a bátyám is megkérdezte a szüleimet: Miért nem mentetek ’56-ban Nyugatra? Ilyenkor szüleim a számokat először is elenyészőnek találták, aztán köntörfalaztak valamit arról, hogy család meg egzisztencia, hogy a Laci bácsi úgy ment el, hogy nem volt senkije, se kutyája, se macskája, úgy könnyen ugrált. Aztán ha kicsit mélyebbre ástunk, kiderült, nem is volt még a vereség november elején teljesen biztos, még lehetett volna egy újabb roham. De hisz még decemberben is voltak, akik nekiindultak?! Igen, de még akkor is úgy tűnt, hogy a Rákosi-korszak már nem jön vissza többet, annál csak oldottabb légkör következhet, és bármikor fellángolhat egy újabb, egy döntő fordulat. Persze ekkor, a hetvenes években senki sem gondolta volna, hogy másfél évtized múlva lesz itt egy újabb rendszerváltás. Úgy éreztük, cserben hagytak. ’56-ban megléphettek volna, aminek következtében mi már úgy nőttünk volna fel, mint Bill, George, anything but Sue, ehelyett itthon maradtak, beleragadt a latyakba a kalucsni, csöndes boldogságnak hívják az életüket, de a szemünkben az sivár, eredménytelen, visszás és lealacsonyító. Haragudtunk továbbá a minket körülvevő társadalomra. Hogy lehet mindenki ennyire vak, hogy nem ismeri fel, vesztett, és nem akar ebből a vereségből kilépni. A röghöz kötöttséget nemcsak félreértettük, ez így túl egyszerű lenne, egyenesen gyűlöltük. Minden, ami helyi, az kisstílű, provinciális, szocreál. Az egészet kell elutasítanunk, nemcsak egy-egy szeletét. Miután a disszidálás rögeszméje belénk ivódott, a megoldás kész volt. Ezen a ponton túl mindenkivel úgy érintkeztünk, hogy beszélgetés közben a gondolataink hátterében ott állt: te itthon fogsz maradni, öreg. Pácban vagy. De kimondani persze nem mertük. Titkolóznunk kellett, a szűk baráti körünkön belül is csak azok ismerték szándékainkat, akik hasonló álmokat szövögettek. A többieket magunk mögött hagyjuk. Sajnos nem tudunk mindenkit megmenteni.

[ fogság ]

NEM VOLT ILYEN MÉG és nem is lesz többé. A rövid időszak, amelyben gyerekkorom és fiatalságom telt, visszahozhatatlan, egyszeri, ahogy valószínűleg minden emberre a saját fiatalsága, úgy rám is ólomsúlyként nehezedik a kor, amelyben azt megéltem. Nincs ebben semmi különös. Minden bizonnyal apámat ifjúsága, az 1930-as évek, az általános gazdasági válság, a háború előszele éppúgy megjelölte, mint engem a ’60-as, ’70-es évek, ahogy másokat Rákosi és ’56. Azonban mégis csak egyedül a saját ifjúságom az enyém. Elképzelhetem, talán töredezett elbeszéléseiből össze is rakhatom apámét, a Horthy-rendszert, a telepes rádión a híreket, a bombázásokat, a tífusz-járványt, a hadifogságot, a jegyrendszert, az oroszok bejövetelét, a háború végének euforikus ünneplését, a lelki felszabadultságot, a Fényes szellők nemzedékét – elképzelhetem mindezt, utánaolvashatok, de soha nem lesz a sajátom. A háború vége felé apám egy évet (vagy csupán néhány hónapot?) töltött amerikai hadifogságban Németországban. Még húsz-harminc év elteltével is, növekvő gyerekei okulására, bármilyen élethelyzetre rögtön akadt a tarsolyában egy példa abból a régmúltba vesző évből: ez így volt a fogságban is, kezdte mondani. Minél idősebb lett, annál gyakrabban kezdődtek így a kinyilatkoztatások: amikor a fogságban… Soha nem hívta hadifogságnak, mindig csak egyszerűen fogságnak. Az a félév, az életben maradás esélyével, az orosz fogsághoz képest puha kezű bánásmóddal, Jones hadnagy történeteivel úgy beitta magát apám gondolkozásába, hogy minden egyebet felülírt, minden lehetséges felmerülő körülményre később, ma és örökké, állandóan alkalmazható jelentéssel, magyarázattal szolgált, hitként, mítoszként lebegett előtte, az élet minden területére hatással bíró igazságokat fedett fel. A bátyámmal röhögtünk az egészen, ugrattuk apánkat a háta mögött vagy arcátlanul szemtől szembe, hiszen nagyothalló volt. Én is, mikor a fogságban…, mondtuk egymásnak szemtelenkedve, utalva arra, hogy ez a történés itt, most, hogy a focilabdánk beesett a patakba, ez éppen olyan, mint egy hasonló eset a hadifogságban, amikor egy lopott konzervet kellett hirtelen bedobni a patakba, hogy az amerikai tiszt meg ne találja nálunk. Szegény öregedő apánk szomorú derűvel nyugtázta jókedvünket. És most itt ülök korosodó apaként, és rovom a gépbe disszidálásom emléktöredékét. Mert nekem is van egy fogságom, egy ősélmény, amely fogva tart. Amely élményből mai életem minden területére tudok hasonló helyzetet elősorolni. Mindenre, ami ma történik körülöttem, ott a magyarázat, kész és tiszta, abban az évtizedben, amit emigrációban töltöttem, sőt: abban az egyetlen évben, ami a disszidálás pillanatát körülírta. 1983. Ennél többet nem is mondhatok, mert ezzel mindent elmondtam magamról.

[ újra tavasz ]

VAN TAVASSZAL A FÉNYEKNEK egy bizonyos játéka, szikrázása, dőlésszöge, ami minden évben néhány reggel az elindulás reggelére emlékeztet. Valahogy ugyanaz a csillagállás talán, vagy a hőmérséklet vagy az időjárás nagyon hasonló. Néha ébredéskor kinézek az ablakon, és azt mondom magamban: ez az a reggel. Ha a fények nem megfelelőek, akkor azt mondom: még nem jött el az idő; megint máskor, nem is olyan ritkán, a nyelvekkel összekuszált agyamban megjelenik a mondat: Now it’s time. Az egész érzülethez semmi közük a madaraknak, a szerelemnek, a nyíló virágoknak, semmi tavasz-hangulata nincs, csupán a fények, a bentről, a szobából is érzékelhető, vélt hőmérséklet. A hőmérsékletnek igen jelentős szerepe lehet a dologban. Bentről, a lakásból megbecsülve vagy a rádión bemondott hőmérsékleti értékekhez igazodik az öltözet. Egy olyan átmeneti vékony kabátot, amilyenben akkor indultam, csak abban az esetben vennék fel, ha az időjárás éppen indokolttá teszi. A nappali csúcs 15º Celsius, bár a reggelek még kicsit hűvösek, és pár nap múlva, ha majd a München-Frankfurt-i autópálya mentén húzódó mélyedésben kell éjszakáznunk, akkor sem fagyunk halálra, bár elég kellemetlenül fázunk, toporgunk. Mert nincs nálunk nagykabát, nem tél vége van, hanem kora tavasz. Abban az évben, az én évemben, ez a konstelláció március 11-re esett. Idén késik az enyhülés, még nincs itt, még nem érkezett el indulásunk ideje, pedig már készen állunk. Még pár nap talán, egy hét, kettő, de már tűkön ül az ember, indulna már, but his time has not come yet.

[ a szökés ]

MINDEN DISSZIDENSNEK örökre megmaradó élménye a szökés. Mindegy, hogy buszon, vonaton, ’csőben’, kamionban vagy a zöld határon át, hogy piros vagy kék útlevéllel, papírok nélkül vagy hamis papírokkal, a körülmény szinte lényegtelen: a körülményektől függetlenül minden disszidens egyforma intenzitással emlékszik a dobbantás pillanatára. Azt a napomat, több mint 40 éve, még ma is kristálytisztán magam elé tudom idézni. Az élmény mindent felülmúló beteljesedést jelentett az olyan fiatal számára, mint mi magunk, akik hónapok-évek óta készültünk a lépésre.

[ 2009. március 11. ]

SZERDÁN VOLT HUSZONHAT ÉVE, hogy útra keltünk. Előző nap töprengtem: Mit tegyek magammal? Mit tehetnék? Igyak? Sírjak? Mindkettőhöz éreztem kedvet. Lehetetlen volt leküzdenem a megrendülést, ami átjárt. Kit tud erről rajtam kívül? Ki tartja ezt számon? A feleségemnek eszébe jut vajon az évforduló? Persze, anyám tudja, otthon ül és sírdogál, mert nem bírja elfelejteni, hogy ezen a napon vesztette el a fiát, huszonhat éve. Nem mertem felhívni, mert féltem, hogy engem is összetör. Csak várni tudtam, hogy elmúljon ez a pár nap, és aztán talán már nem fog fájni. Elkészült a második regényke is, ez rövidebb, csak 80-100 oldal, de ennek a leglényege március 11. Fájdalmas volt megírnom, újraélnem, de egyszerűen nem lehet szabadulnom a problémától. Ami azután történt, szinte lényegtelen. Csak az az egy nap, az az egy lépés… A múlt hétvégén apósoméknál voltunk, születésnapját ünnepeltük, március 10-én született, és én csak úgy ráérő időmben és mert tervbe vettük, hogy a feleségemmel elugrunk Bécsbe egy hosszú hétvégére áprilisban – ez nem úgy megy ám, hogy mi csak úgy kiugrunk Bécsbe, bár már nem hogy útlevél, még személyi igazolvány sem kell hozzá, egyszerűen át lehet sétálni a határon, nincs is határőr, mégsem járkálunk mi Bécsbe csak úgy, passzióból –, tehát volt valami aktuál praktikus oka a dolognak, szóval elővettem a Bécs térképet, és böngészni kezdtem, hol van Traiskirchen. Nem találtam. Hol van valami ismerős? Eszembe ötlött, milyen irányban volt a Budapest panzió kis utcája a Westbahnhoftól, a Mariahilferről nyílott, ó, Mária segíts, az utca nevére egyáltalán nem emlékeztem, de ahogy ott böngészek, a gyerekek sivalkodnak körülöttem és a papírrepülők golyózáporától pajzsként védekezek a térképpel, rálelek és megdöbbenek: Zollergasse. Ez az! Apróbb infarktus kerülget. A tudatalatti mely rejtelmes zugából bukkan elő ez a név, és mi minden lehet még ott elraktározva? Küzdenem kellett önmagammal, hogy apósom vendéglős buliján ne igyak túl sokat, mert elérzékenyülök, persze nem miatta, de ezt rajtam kívül senki sem tudta volna.

Illusztráció: a szerző hajdan-blogjának címoldala