Próza

március 11th, 2026 |

Rácz Mihály: A tékozló fiú

Hogy a tékozló fiú szóba kerül, rögtön felmerül egy fontos kérdés, ami azonnal szerteágazik, éspedig.

A tékozló fiú eljutott útja végére?

Meddig kell mennie?

Meddig érdemes?

Honnan tudni, hogy útja véget ért? Az miről ismerszik meg?

Azonnal érdemes visszafordulnia, vagy maradjon valamicskét ott a végen?

Van visszafordulás?

Hová vissza?

A sor még hosszan, tetszőlegesen folytatható, de ez felvet egy újabb kérdést – ilyenekből sosem fogyunk ki –, tehát: ki a tékozló fiú? A példázat ismert. A tékozló fiú az emberiség maga, aki visszatér az anyagba merülés után, a káprázat, a maya világát elunva teremtő atyjához, a főhelyet megkapva, vele eggyé válva, jó napot. Ám ez nem látszik az emberiségnek együtt megtörténni. Mintha néhányan, persze alig néhányan, már elunták volna az egész bulit végképp, és mennének vissza az atyához sietve, el-elbotolva, de töretlenül. Páran már vissza is értek. Például a buddhák. A vének, ahogy az apokalipszis mondja.

Vagy ők külön csapat? Kirendelt tanítók? Felvigyázók? Példamutatók? És akkor az emberiség mégiscsak együtt halad? Meg-megállva, el-elbukva? Felkelve és káromkodva? Elpihenve, megnyugodva? Játszogatva, pityeregve? Felnevetve, elszaladva?

Ha nem haladunk mégsem teljesen együtt, azaz együtt, de amolyan amőba módon, és vannak, akik jobban megiramodnak, de nem szakadnak el azért az emberiség testétől, és már majdnem, vagy teljesen odaértek az út végén a tékozlás végső határához, a semmi kapujához, akkor ott bevárják a többieket, vagy már fordulnak is vissza? Ha nem rögtön, de mégis hamarabb, mint ahogy mások is odaérnének, akkor mi történik? Ekkor van az árral szemben úszás?

Nos, itt elérkeztünk jelen tárgyunkhoz, éspedig hol tart ebben saját megítélése szerint egyetlen fickó.

Gondol erről sok mindent a tékozló fiú, legfőképpen egymásnak ellentmondókat, vagy annak látszókat, ám a tények makacs dolgok. Legfőképpen azért, mert például eszükben sincs mutatkozni. Tények híján pedig kénytelenek vagyunk olyasmikre hagyatkozni, amikre már nem nagyon szeretnénk. Kérdésekre, megalapozatlan gondolatokra, parttalan töprengésekre, valamint arra, hogy nagyon, de nagyon meguntuk a tékozlást. Könnyű lenne tehát ebből levonni a logikus következtetést, ha meguntuk, de nagyon meguntuk, akkor nyilván végére értünk tékozlásunk útjának, és a történet itt új fordulatot vesz.

Na jó, de mi van akkor, ha a tékozlás vége nem valami szakadék széle, ahonnan a semmi egyértelműen és jól látszik, a reá vonatkozó kérdéseket értelmetlenné téve, hanem valami világ, életünk természetes része, és fel se tűnik az egész, ott maradunk akár eónokat téblábolva, azt hívén, hogy messzi még a cél. Esetleg kifejezetten a tékozlást hisszük a kánaánba vezető útnak. Ne adj isten, a végen levést magának a kánaánnak.

No, visszajutottunk oda, ahol már jártunk az elején. Lehet, hogy körbe-körbe megyünk. Netán megérkeztünk az út végére, és ott a téblábolós fázisban vagyunk.

De még mindig ott az a netán. Az esetleg. A ha.

Ez a tékozló fiú igen tanácstalan ezekben az égető kérdésekben. Világéletében tanácstalan volt. Már gyerekként is. Helyét sosem találta sehol, megnyugodni semmilyen körülmények közt sem tudott. Tán csak percekre, pillanatokra, de órákra és napokra biztosan nem.

Ez a fiú, akit nagyon meg kell szeretnem, életében háromszor lett szerelmes. Akibe először, az Amerikába távozott, tőle olyan távolságra, hogy ezzel új életre kényszerítette mindkettejüket, helyet szívükben legfeljebb a vágyaknak és gyötrődésnek hagyva, ami valamennyi idő múlásával lassan, de elkopott.

Másodjára nagyon hosszú időre lett szerelmes ez a fiú, valami fél életre, vagy egészre, aztán ez is törött, vagy csak halványodott, de aztán úgy látszott, hogy el sem hamvadt, minduntalan újra lobbant, a szerelem sem adja magát könnyű célpontként.

A harmadik szerelem a második közben érkezett, először lassan, majd egyre gyorsulva, valahogy felgyorsítva az idő kerekét, a fiút korosodva találva, kínjait végsőkig fokozva, magából talán túl sokat kitakarva, vagy valami fontosra mutogatva a messzi távolba, a nem evilágiba. Bizonyosságot itt sem ismerünk.

A fiú sosem tudta meg, mi célja mindennek, már azt is elfelejtette, mi az oka, miben gyökerezik. Honnan indult, ki volt valaha, ki lesz belőle. Azt pedig végképp nem tudta sosem, kicsoda éppen. Akkor sem, amikor zenésznek, vagy írónak, fontosnak és nélkülözhetetlennek hitte, vagy épp jelentéktelennek hazudta magát, akkor sem, amikor vágyai és álmai után szaladt, és akkor sem, amikor illúziói szertefoszlottak.

Tékozló fiúságának tudata, még inkább a semmi széléig hatolása mindig is megvolt, mondhatni a nulladik naptól, vagy már születése előttről, de a kínzó viszketegség, a lehetetlen élni vagy halni vágyás, a romlatlan borzalom tobzódása azért negyven felett nyert egyre határozottabb és megingathatatlanabb formát. Jó előkép volt a korral való hanyatlás nyilvánvalóvá válása, a drogos évek kásás és masszív hozadékai, kiváltképp az örömérzés kipusztulása, és a közeli leépülésekkel, elhalálozásokkal való találkozások legsűrűbb hónapjai.

Ebből a körből is kiemelkedik az az ember, aki apja is volt. Szeret apaként gondolni apjára, bár szeret másként is. A gyerekre például, akiről talált pár fotót. Az egyikről kérdezte is.

Volt egy hegedűd?

Nem, válaszolt az apja, csak a fotózáskor adták a kezembe, mint neked a telefont.

Azért kipróbáltad?

Először megpengettem, aztán elhúztam rajta egy dalt és visszaadtam. Nem volt nehéz.

Apja azon a gyerekkori fotón nagyon jól mutat kezében a hegedűvel, valóban volt zenei érzéke. Egyszer még kiskorában látta, amint apja megpengeti egy gitár húrjait, majd eljátszik rajta valamit, de érintve sosem lett, zenét nem tanult, kórusban énekelt pár évig. Látta azt is a tékozló fiú, aki apa maga is, hogy fiának szintén van zenei talentuma, két szolfézs óra után tudott kottát olvasni, úgy látszik a tékozló fiú két tehetségesebb generáció közé szorult.

Apjától nagyon messzire akart futni a tékozló fiú kamaszkora után, talán most is azt tenné, ha apja még élne. Sokáig ufónak hitte magát családjában, de már látja a hasonlóságokat. Nem mindenben, de azok nem írják felül azokat, amikben azonban igen.

Szerette apja történeteit az életéből, mindegy volt, hogy gyerekkoráról mesél, vagy szeretőivel átélt kalandjairól, de legjobban mégis a régi sztorikért rajongott. Történetei mindig kalandokkal voltak tele, csínyekkel, meneküléssel, verekedéssel, ahol a megfoghatatlan szegénység is csak díszletként vagy dramaturgiai elemként szolgált. Anyja szerint apja semmitől és senkitől nem félt, sem külső, sem belső démonoktól, emberektől pedig végképp nem.

A haláltól az apja is félt. Látta rajta, hiába nem mondta. Sírni is csak akkor hallotta, amikor telefonban bevallotta, rosszak a leletei. Felesége előtt mert sírni és félni, tékozló fia előtt sosem. Mentősként egyszer azzal állt elő, ha róla kiderülne, hogy rákos, azonnal ugrana, annyi szenvedést látott és összeaszalódást, amikor rá került sor, mégis utolsó pillanatig hinni akarta, hogy van tovább. Halála előtt egy hónappal már feloszlottak belső szervei, kívül is összeaszalódott, megsárgult a bőre, és riadtan nézett tékozló fiára, mintha valami olyan segítséget várna, amit csak ő tud megadni neki.

Az utolsó hetekben már nem tudta meglátogatni, rettegett a szembesüléstől, mivé lett mindig erős apja. Nem volt könnyű időszak számára sem, pedig nem neki fájt, és nem is volt anyja helyében sem, aki ápolta, tisztába tette, és végigélt vele mindent, egészen vére kihányásáig. Nem csak gyáva volt a tékozló fiú, de mocsárlelkű, ami mindent elnyel, mindent elfeled pillanatok alatt, bármi merül alá benne. Nem tudta eldönteni, hogy ami alászáll, az lerakódik valami barna tőzegként lelke mélyén, vagy valahol alul kihull, esetleg felszívódik csontjai kőzetében?

Apja haldoklott, ő pedig napokig fel sem hívta, azzal nyugtatta magát nem is igen bír már beszélni úgysem, kezdett eloldódni, ha akarta, ha nem. Anyjához sem bírt akkor kapcsolódni, mindent megtett, hogy kiszálljon valahogy a buliból. Utolsó este viszont nem volt menedék, anyjával telefonált, és hallgatta közben apja haláltusáját.

Időnként nagyon hiányzik neki apja hangja, ahogy sztorizik, lelkesít, vagy megfedd, mindegy. Fél évvel a halála után még kevésbé fogta fel, hogy nem bírja felhívni, pedig ő szórta hamvait a Tiszába.

Apja azt mondta neki előtte:

Senki nem lehet ott, fiam, csak te, meg anyád, mondasz egy hellót, és beszórod a hamvakat. Ne félj, steril, pogácsának is megsüthetnéd. De ne légy hülye, ne úgy csináld, mint a nagylebovszkiban, széllel szembe!

Így lesz, apám, válaszolta zavart vigyorral, és örült, hogy apja megkönnyítette a helyzetet szokásos humorával. Sosem tudta, mennyire viseli meg valójában a dolog az apját, mit él át, amikor magával van, csak saját magával. Anyja mesélte, neki egészen más arcát mutatta, de hát mindenkinek más arcunkat mutatjuk, legalább egy kicsit. Azt nagyon szerette volna tudni, milyen mélységben őszinte önmagával az apja. És meddig bírt leásni.

Azt is szeretné tudni, ő meddig bír leásni, és milyen mélységben bír őszinte lenni magával. Azt hiszi, eléggé, és abban is bízik, megfelelő az az önismereti munka, amit folytat. De az azt hiszi, és az eléggé nem biztos, hogy tényleg elég. Hogy valóban őszinte és kíméletlenül az. Hogy tényleg elmegy a kibírhatóság határáig. És folyamatosan. A megpihenések ebben a meccsben olyan réseket teremthetnek, ahol ki tudja, mi áramlik be és ver éket a különböző lelki részek közé. Talán ezért sem tudja, hol is tart az a tékozló fiú, aki ő maga.

No, de nem kell mindig és mindenáron megdögleni. Minap például egészen derűsen kelt. Illetve nem, nem kelt derűsen, sőt kifejezetten vacak reggelt képzelt maga köré, pedig jóízűt aludt. Több menetben is. Elsőre közel került a felserkenéshez, kicsit már tudta, hogy épp alszik, azaz mindjárt felébred, de nem készült még fel a világra, ami rá vár, ezért fordult egyet, és egy újabb nirvánába merült. Aztán ez mégse lett elég egy bírható reggelhez, késő délelőttre is járt már, ami azt hozta magával, hogy aznap sem fekszik le korábban hajnali kettő-háromnál. Odakinn szakadt a hó, amitől egy pillanatra még rosszabb kedve lett, boltba menni kenyérért, előtte meg havat seperni, nem éppen egy depressziós álma. De nem hitte, hogy depressziós, másban utazik, ám nem tudta, miben. Pszichológushoz azonban semmiképpen nem ment, és erre akkor jött rá, amikor épp túl volt élete egyik legmegrázóbb krízisén. Ezt frissiben meg is tárgyalta egy arra járó szakemberrel. Ült kultúrpultja mögött, olvasnivalók és jó zenék társaságában, vevők, sőt érdeklődők sem zavarták meg ücsörgésében, egy könyvkiadós ember azonban igen. Áruátvétel közben derült ki, hogy a könyvkiadás mellett tanult lélekgyógyász is, ám elsősorban csoportterápiában utazik. Miután beszámolt neki pánikrohamáról, a fickó kiderítette, mivel a testi tünetek nem stimmelnek, nem pánikrohamról van szó. Csak megijedt valamitől. Legalább megtudta, hogy a pontos keretek közt tartott definitív gondolkodás rajta nem segít.

Olyan jól sikerült aznap megijednie, hogy majdnem bele is halt. Rossz szokásához híven a halál felé terelte gondolatait a konyhában álldogálva, a kinti fagyos világot bámulva. Aztán ráébredt, hogy fel fogja akasztani magát az összesodort lepedővel. Nem, hogy akarja, vagy megteszi, vagy meg kéne tenni, hanem hogy elindul, és felakasztja magát. Viszont akarni nem akarta. Semmiképpen. És ez az a rés, ami a rettegés maga, hogy nem akarja megtenni, mégis megteszi. Tán az volt a szerencséje, hogy a borzalmas félelem szó szerint megdermesztette. Annyira, hogy elmozdulni sem bírt helyéről. Pár perc rémült zokogás után valahogy elérte az asztalon lévő telefont, és felhívta gitáros barátját, aki szóval tartotta, kimozdította dermedtségéből, és azonnal elindult hozzá autóval. Közben kitalálta, hogy kimegy levegőzni, ami úgy sült el, hogy látta magát ezerféleképpen elpusztulni odakint, ez pedig zokogó és nevető rohamokhoz vezetett. Alig több, mint félóráig tartott az egész, de majd összeesett a kimerültségtől. Különös állapot ez, előtte elképzelni sem tudta, utólag már szinte nevetséges, benne lenni viszont a legszörnyűbb és legirreálisabb halálfélelem.

De ott tartottunk, hogy a derűs reggelen esett a hó, és nem akaródzott kimennie a lakásból, sem havat takarítani, sem a boltba. Aztán sikerült rábeszélnie magát, többek közt azért is, mert enni viszont szeretett. Ahogy az utcára lépett, minden mindennel összeért a puha és nagy fehér havazásban, elolvadt minden megátalkodottsága, ő is puha és fehér lett, valamint boldog. A boldogság persze bonyolult dolog, ahogy ráébredt, hogy az, máris meg kellett magyaráznia, és ez nem tett jót sem neki, sem a boldogságnak. De nem hagyta magát, és olyan jól sikerült ez a februári boldogság, hogy órákig együtt voltak. Sőt, olyan jól, hogy egész napra maradt belőle valami, még ha a délelőttihez képest csak utózöngéről beszélhetünk. Még az utóélete is olyanná tette, mintha egy szelíd, figyelmes valaki lenne. Empatikus és türelmes.

Boldogsága sűrűjében lement a piacra, odafelé ismerősökkel beszélte meg az élet nehézségeit, és csak igen kevéssé kommentálta magában a szomszéd butaságait. Sőt, nem is gondolt rá butaként, és nem kívánt visszaélni szellemi fölényével sem, amit máskor még akkor is simán megtesz, ha mást hazudik magának.

A piaci találkozások is szerfelett jól sikerültek. Jó áron sikerült zöldséget vennie, amiből kiváló hamisgulyást főzött. A piacon nem hagyta ki kedvenc vecsési savanyú káposztáját sem, amit akkor is megszemlél, amikor nem vesz belőle. Nincs benne semmiféle tartósító, sem adalékanyag, csak só. Úgy szereti, hogy aprít még rajta kissé, majd meglocsolja olívaolajjal, és frissen őröl rá borsot.

A boldogság tehát bonyolult dolog, néha meg egészen egyszerű.

A vonaton is gyakorolhatta mindezt a minap. Először is zavarta a hangoskodás, ami néhány üléssel előrébbről jött. Hogyan oldja ezt meg? Szerencsére hamar rájött, hogy nem kell semmit csinálni. Csak elviselni. A hangoskodást, a sürgölődést. Valamint a bántó fényeket, az éles, metsző külvilágot. Aztán a téli pocakot, a túlsúly miatt is recsegő ízületeket, a kotnyeles délutánt.

Amikor a kalauz tolakodón elé állt, ihlet szállta meg, és úriemberes mozdulattal tette maga mellé a könyvet, nem sietett, de az időt sem húzta. Márai-tárcák, hogy jönnének ahhoz, hogy csak úgy ledobja, mint valami ponyvát. De a ponyvát se.

Aztán a kalauz leült odébb kettővel, és nagy elánnal udvarolt egy testes kalauznőnek, szélesen, hangosan, közben sűrűn a tékozló fiúra pillantva. Nem könnyítette meg a kalauz dolgát semmiféle elismerő vagy összekacsintó gesztussal, de még hanyag tudomásulvétellel sem, aki ettől nem esett ki a szerepéből, egy ütemet sem hagyott ki, ám gyakran a tékozló fiú közömbösre hangolt arcára pillantgatott. Ez a közömbösség nem rosszindulatból fakadt, a tékozló fiú tudatosan bánt vele, hogy a kalauznak egy érdektelen, sőt picit ellenséges környezetben kelljen helytállnia. Mivel ezt helyben átgondolta, és nem később illesztette a történethez, úgy érezte, még igaz is lehet. Vagy mégis inkább a szeretetlenség, a rideg közömbösség, a fensőbbséges megvetés vezette a tékozló fiút?

Azt gondolta: Mivel folyamatos energiaáramlásban élünk, onnan szerezzük be a betevőt, ahonnan csak tudjuk. Megvannak erre a jól működő és begyakorolt szociális formák, amik persze a gyakorlatban ritkán tudatosodnak. Ha épp udvarlunk, az a normál hétköznapi pillanatokhoz képest akár óriási energiafelhasználást is igényelhet, és mivel nem szeretjük a saját akkut vészesen lemeríteni, közben igyekszünk begyűjteni máshonnan is. Egy polgártársunk elismerő pillantása, támogató vigyora, vagy akár testtartása neki szinte semmibe se kerül, nekünk viszont ingyenes energialöket, sokszorosává generálódik, megnöveli az udvarlás intenzitását, vagy kitartóbbak leszünk. Valami ilyesmit vontam meg a kalauztól.

Erről az is eszébe jutott, ideje lenne eldöntenie, hogy inkább mennyiségi, vagy minőségi gondolkodású ember-e? A vonaton az úriemberesen maga mellé helyezett Márai-kötet tizenötödik oldalán tartott, amit olyannyira élvezett, hogy ki is jelentette magában, ő az egyik legeslegjobb író, akit eddig olvasott, máris új kedvence. Élete első Márai kötetéről beszélünk, három-négy tárcányi írásról, tizenöt oldalról. A legeslegjobb, vagy egyik legeslegjobb, mindegy, itt az elsőre minőségi jelzőnek tűnik, de lehet, hogy valójában igyekszem az összes jót összetorlasztva, eggyé gyúrva valami meghaladhatatlanná tenni csodálatom tárgyát, és ez az összetorlasztás már mennyiségi ügy. Kényes kérdés ez, ráadásul roppant fontos, mert az első hang, vagyis az első látszat mögé akarunk pillantani.

Gyűjtögető szenvedélye lassan kopni látszott, egyik utolsó menedéke a benne lakozó kockafejű démonnak bizonyos zenék betárazása. Már nem is tárgyi formában szerette a legjobban, nem is lemezen, vagy CD-n, hanem mp3-ban, könnyen kezelhető mappákban. Ha rááll valamire, akkor teljes diszkográfiában gondolkodik, a mappa címe nála valahogy így néz ki: The Csókosnéni Band – Discography 1988-2009. Az évszámot néha zárójelbe teszi. De nem mindig, az pedig baj, mert így nem egységes a rendszer, tehát ha valamelyik szisztéma nyer, akkor, ami másképp van, azt át kell nevezni. Ez végül mégsem baj, remek időtöltés, kiváló pótcselekvés.

Eleve pótcselekvés majd minden, amit tesz, ha letölt egy-két napi lázas munkával egy vagon lemezt, az gyönyörűen néz ki a downloads nevű gyűjtőmappában, de magát a zenét ritkán hallgatja meg. Vagy már ismeri, és csak egybegyűjti, vagy eleve nem érdekli, hogy meg is hallgassa. Bár a minőségre is súlyt helyez, egyrészt igyekszik csak a legjobbaknak tartottakat letölteni, azokat is az elérhető legjobb mp3 bitrátában, 320-asban, másrészt a mappák is csinosan sorakoznak a gépén. Fontos az áttekinthetőség és a csinosság. A dolog mennyiségi oldala viszont kissé hervasztja, mert ahogy az adott zenekartól minden megvan, a sorlemezek mellett kislemezek, ritkaságok, koncertek, bootlegek is, hangsúlyozandó, mindez átláthatóan, logikus, évszámokkal ellátott, időrendi módon, akkor ahogy pont kerül az ügy végére, abban a pillanatban minden izgalom el is illan. Mintha a teljessé tétel meg is ölné, érdektelenné, unalmassá szürkítené a legjobb bandákat is. Néha még mindig azt hiszi, ha minden megvan, ha mindent birtokol, akkor elégedett lesz, teljes és kisimult. De nem.

Már tudja, hogy az érdektelenségben, a semmi nem érdekelben is magas szinteket lehet megvalósítani. Vagyis mélyeket. Kínzó harapása ez az ürességnek. Mert nem igazi üresség, hanem a fájdalom, a betegség, a semmi felé fordulni nem tudás, az azonosulásra képtelenség világa ez. Őszinte, de kegyetlen állapot, irgalmat nem ismerő, csúsztatást, szépítést nem tűrő felismerés, valami épp meghal benne. Az illúziók olyan csokra, ami élhetővé kozmetikázta a mindennapokat. Ez ingyen volt, születése jogán járó tartozék. Sajnos a használati utasítást sosem böngészte át alaposan, valószínűleg egyáltalán, de ha igen, inkább csak a főbb pontokat. Vagy ha mégis, komolyan nem vette, már ha felfogott belőle valamit. Mondjuk, nem is volt saját példánya, mindig mások idéztek belőle, de sosem tudta komolyan venni. Ráadásul mások verzióját nem is bírta magára vonatkoztatni. Most meg már felesleges vele bajlódnia, az évek úgyis kisajtolták belőle a lényeget.

Ilyesmik járnak a fejében: El kell mondanom, ne tévedjen meg senki, legfőképpen én magam, nem fetrengek ám egyvégtében valamiféle pokolban, sem nappal, sem éjjel, sem kedden, épp ellenkezőleg, vígan vagyok, még mosolygok is, ha épp röhögök, az is én vagyok. Amikor vicsorgok és dühöngök, gyilkolok és odacsapok, az is. Most, 2012-ben, a világvége órájában, a nemzeti ünnep percében céltalanul remeg a levegő. Szinte csodálatos, ki mindenki akarja magának tulajdonul a hazámat, az is, aki szigorú homlokkal és felemelt mutatóujjal fenyeget, és az is, aki lenézi és bugrisnak becézi az előzőt. Kár, hogy olyan stílustalan az egész, alig néhány unalmas és bemerevedett formula uralja a színteret. Tetszelgésem a megmentő szerepében, úgy látszik, határtalan. Kielégíthetetlen étvágyú. Állandóan trükköket eszelek ki, hogy takargassam. Újabban józanságra hivatkozom. Kimondva, vagy kimondatlanul. Fontosságom tudata roppant veszélyes. Először is szörnyen megtévesztő. Még jelen időmben csak-csak, legalábbis szűk környezetem számára. Anyám, apám, gyerek, feleség, szerelmek, barátok, rokonok, munkatársak, ilyen-olyan ismerősök. Azaz ex-feleség. Ja és már apám se. Az évek alatt a barátok, munkatársak, rokonok és ilyen-olyan ismerősök jelentős hányadánál is kikoptam már. Időtálló műveket se hagytam még hátra, de előre se nagyon. Ha azelőtt távozom, hogy a fiam unokákat hozna elém, akkor elég rövid a pályaív. A fiam így kezdi majd: nagyapátok, akit nem ismertetek, egyszer… De nincs ebben semmi rendkívüli, én kire emlékszem? Nagyszüleim fölött senkire, az ő szüleikről két mondatot, ha hallottam, a többiekről annyit se. Igazán kár. Az idő szerkezetéről mit sem tudok, gyermekkorom homályba vész, apám csínyei frissebbnek hatnak, tán még nagyapám történetei is. Miközben a szomszéd fiú tegnapelőtt még óvodába járt, most meg enyhén ittas szőke barátnőjét támogatja hazafelé komoly képpel. A legnehezebb a messzeségek és színek eltompulása. Minden közel van, szűk a ketrec. Elviselni nem lehet. A távolt szerettem mindig, a tágast, a messzit, a vágyakozni valót. A baj tán az, hogy sosem mentem utána, hogy megnézzem magamnak, megvizsgáljam. Tán azért, mert akkor abból is közeli lett volna. Kioltódik a fenntartó vágyakozás. Így is kioltódott. És míg minden közelvéi lett, a messzi, a tágas és a vágyakozni valói elenyészett, ezért minden elviselhetetlen.

A kioltódás sokféle formát ölt. Egyik este a metrókijáratnál, amikor a tékozló fiú kifelé igyekszik a buszokhoz, épp csak két őr van szolgálatban a jegykezelők vonalában. Előttük egy maszatos hajléktalan áll, be szeretne jutni, de nem engedik. A hajléktalan Piszkos Fred-féle nadrágban, és egészen sötétre koszolódott zöld polárpulóverben áll, kezében tömött szatyrokkal. Arca cserzett, napszítta és mocskos, szemei összeszűkülve, láthatóan nagyon részeg, mégsem dülöngél. Mint egy állókép, ahogy kezei a nem értést mutatják. Nem érti, miért nem tud átjutni ezen a lazán rendezett emberkordonon, az ilyesmi azelőtt működött. Na, mire vár?! – kérdi a fiatalabbik őr türelmetlenül, az idősebbik laza tartásban figyeli az eseményt, hagyja, hogy társa oldja meg a rutinügyet. A hajléktalan megmozdul, mint aki ébred és szedelőzködni kezd. De nincs mit, mert mindene a keze ügyében van.

A tékozló fiú esténként jár haza munkából, olyankor, úgy fél tizenegy táján végeznek az őrök, csoportokba verődve indulnak haza. Előtte gyakran körbeállnak, és megvitatják ügyeiket. Ha teheti, elég közel áll hozzájuk, hallgatózik és figyel. A tékozló fiú nem is gondolta eddig, mennyi megbeszélnivaló merül fel munkájuk során. Gyakran változhatnak a körülmények, a beosztások, erre enged következtetni, hogy nagy körültekintéssel és figyelemmel, minden apró részletet megfontolva tárgyalnak. Időpontokat egyeztetnek, hajnali bejutásokról diskurálnak, gyakran beszélik ki jelen nem lévő társaikat, feletteseiket, az új főnöki rendelkezéseket. A metró-, vagyis a BKV-őrök összetétele igen vegyes korra, külsőre, még arcra is. Sok az ötven fölötti, meglepően lerobbant külsejű alkalmazott, míg a komolyabb őrző-védőknél a fizikai és nyilván a mentális állapot is elsődleges szempont, azoknál a konditermek krémje érvényesül jobban.

A tékozló fiú a Nagykörúton álldogál egy kollégájával, ő a nőket gusztálja, kollégája a pasikat, remekül megértik egymást, humoruk egymásén generálódik. Kánikula van, nagy a nyomás, egy önjelölt versenyző a flaszteren százzal kerülgeti a forgalmat, mintha meg is horzsolna egy másik járművet a zajokból ítélve, de tovább robog. Előttük a széles járdán egy oszlop mellett két koszos, sötétre barnult félmeztelen és kortalanra kiélt huszonéves hatalmas kenyérdarabokat zabál. Nem könnyű megállapítani a nemzetiségüket, vagy azért, mert a tékozló fiú és kollégája nem beszéli az adott nyelvet, vagy azért, mert orkszerűen röfögnek. Hirtelen feltűnik egy náluk is valószerűtlenebb alak, egy, a közel negyven fok ellenére hosszú, nyakig gombolt barna kabátot viselő sovány nő, akinél nem láttak tán még halottabb élőt közlekedni. Vékony szálú hosszú haja egyenesen lóg, nyilván a zsír nehezéke is húzza, testtartása és leszegett feje gótikus metszeteket idéz, keze a kabátzsebekbe mélyül, és bár egészen aprókat lépdel, szinte csoszog, ehhez mérten mégis meglepő sebességgel halad. A két kortalan suhanc a jelenés láttán akcióba lendül és az egyik a nő elé hajít az aszfaltra egy fél kenyeret. A gótikus metszet arca nem változik, sem a testtartása, sem a tempója, bizonyos, hogy nem a többi jelenlévő által látható világot rója. Vagy nem éhes. Amelyik a kenyeret dobta, felkapja és a nő arca előtt hadonászik még vele, az egész jelenet beleférne Pasolini Élet trilógiájába. Ami stimmel is, tekintve, hogy a jelenet a Művész mozi előtt történik. A kolléga még megjegyzi, miért nem pálinkával próbálkoztak?

A tékozló fiú mostanában szereti nézegetni az arcokat, testeket, testtartásokat, úgy kell elrángatnia a tekintetét a legizgalmasabbakról, hogy ne lépje át a zavaró megbámulási időhatárt. A beszélgetéseket ellenben nem bírja hallani, a leghétköznapibb párbeszédektől is odébb menekül, megelégszik a látvánnyal. A zenét viszont csak hallgatni szereti, régen sokat járt koncertekre, de az is elmúlt, a legjobb klipeket is unja. Talán csak akkor nem, ha gyerekkorát idéző képek peregnek.

Futott a Filmmúzeum adón egy remek sorozat, amatőr filmfelvételeket gyűjtöttek be a lakosságtól, amik alá főleg kilencvenes évekbeli elektronikus zenéket kevertek, elsősorban úgynevezett downtempokat. A tékozló fiú akármeddig bírta ezeket nézni, semmiféle profi klip nem vehette fel ezekkel a versenyt, még játékfilmek sem. Kedvencei voltak a hatvanas és hetvenes évekbeli Super 8-as balatoni családi nyaralások és a nagyvárosi snittek. Eleve ez a kétféle tette ki a nagyját, faluhelyen nyilván nem dívott a filmezés.

Ilyesmi helyeken a tékozló fiú is gyakran megfordult gyermekkorában, és bár cseppet sem volt ilyen sárgás-barnás szemcsés a világ, és atmoszférateremtő zene sem szólt az éterből, mégis működik számára a dolog, és rajong ezekért az időtlenné nemesített mozgóképekért. Nagy súllyal nyomják a szívét, de jólesően, balzsamos ez a melankólia. Az ő emlékei sem nem igazán színesek, sem nem fekete-fehérek, de nem is olyan szép napszítta sárgák. Nem is igazán képek, inkább amolyan szövegfotók, szavakkal, hangokkal áthatott üvegfestmények, állandó átalakulásban lévő, többféle beállításból szemlélhető jelenetek, semmibe véve az úgynevezett tényeket. A tényeket persze senki és semmi nem őrzi, még a fotók sem. Vannak gyermekkorából fotók, de azok meg semmire sem hasonlítanak abból, amit magában őrizget, nem is emlékeztetik semmi másra sem.

Ott van például, amin nagymamája ül nagyapja mellett és kendőben viseli az asszonysorsot. Szerepel még rajta édesanyja és keresztanyja is, úgy ezerkilencszázhatvankettő körüli lehet a kép, ekkor tehát nagymamája negyvenegy éves, öt évvel fiatalabb, mint ő éppen, és már ekkor nagymama világa van, bár nem annyira kedélyes az arca, mint amikor aztán később őrá, a tékozló fiúunokára nézett.

Nagymamája sosem ismerte a szerelmet, talán azelőtt kicsit, hogy hozzáment a nagypapához, de ez nem biztos, és már megkérdezni sem tudja. De ha meg is tudná kérdezni, nem biztos, hogy a mama meg tudná vagy akarná válaszolni. Nagymamája családi, pontosabban anyai parancsra ment hozzá a nagyapjához, miután a mama nővére, papa első felesége fiatalon meghalt és itt hagyta papát a csecsemő gyermekükkel, aki később a tékozló fiú keresztanyja lett. A nagymamája elfogadta a parancsszót, feleségül ment a megözvegyült férfihez, nevelte gyermeküket, majd szült egy sajátot is, a tékozló fiú édesanyját.

Nagyapja azt mondta, ha nem hal meg első felesége, akkor biztosan elválik tőle, mert rendetlen volt, veszekedős és parancsolgatós. Természetét lánya is örökölte. A nagymama épp az ellenkezője volt, csendes, mindent magába nyelő, áldozatkész háziasszony szelíd vonásokkal. És ifjú lányként lélegzetelállítóan szép. Szebb, mint az angyalok. És édeslánya, a tékozló fiú édesanyja szerint a család cselédje. A tékozló fiú számára pedig az óvó-féltő, tápláló nagymama. Aki a kerítésen kívül alig ment, boltba sem szeretett járni, amikor a nagypapa nyugdíjas lett, mindig őt küldte. Talán attól félt, ha kimerészkedik valami váratlanul és biztosan feldúlja az életét. Például a szerelem. De a család, a rokonok és pár közeli barát viselt dolgain kívül végül is nem dúlta fel semmi. Igaz, ha a család, a rokonok és a pár közeli barát viselt dolgait összeadjuk, épp elég feldúlni való jött össze, ami még vérmesebb temperamentummal is kielégítő izgalom, hát még a nagymama szelíd lényének.

A nagymama már túl volt a nyolcvanon, amikor a tékozló fiú mesélt neki a drogos éveiről, de megijedni nem tudott igazán, egyrészt mert azt se tudta, pontosan miről van szó, másrészt a tékozló fiúunoka ott állt előtte egészségesen vigyorogva, tehát nagy baj nem lehetett. Valami városi flancnak, amolyan úri murinak gondolhatta, amikor már jó dolgukban nem bírnak mit kitalálni a pestiek. Legfeljebb szelíd fejcsóválással adott hangot véleményének, a vigyázz magadra kisfiamon túl ritkán merészkedett. Szülei szigorúan fogták, nővére levetett ruháit hordta, szó nélkül vállalta a kötelességházasságot, minden pillanatban a családnak élt, és haláltusáját is csendesen tűrte. Pedig nem lehetett könnyű, utolsó pillanatig nem ismerték fel tüdőrákját, így fájdalomcsillapítót sem kapott rá. Az ilyesmit erős emberek is csak morfiummal bírják, a vége felé sokszor úgy is csak üvöltve. Nagymama a hogy vagy kérdésre csak annyit válaszolt a tékozló fiúunokának: nagyon fáj a hátam, fiam. Aztán annyit se, az utolsó hetekben a lelke bölcsen az önkívületet és némaságot, teste pedig a lebénulást választotta.

A nagypapa jó és megértő férje volt, ha nem is szerelemből házasodtak, egymásban békét leltek, igazán komoly vihar sosem dúlt köztük az együtt leélt bő hatvan esztendő alatt. Négy nap különbséggel szenderültek jobb létre, nem egészen két hónappal a tékozló fiú édesapjának távozását követően.

Erről azt gondolta a tékozló fiú, aki maga is apa: A fiam életében tizenhárom évig voltak jelen. Neki nyilván egészen mást jelentettek, pár dolgot majd úgy tud meg róluk, ha itt olvassa. Talán a hátrahagyott műveink nagy részének nincs sok jelentősége. Por és hamu, sárgálló lapok, polcnyi kacatok, málladozó épületek, elfeledett képek, idejüket múló eszmék és halott ideák. Talán csak az marad élő, amit az utánunk jövőknek adunk önző és önzetlen módon, akár öntudatlan gesztusokkal. Nyilván félek, hogy nem cselekedtem eleget. Elég jót, elég jól. Faragatlan, durva a lényem. Bár hozzányúltam, nyesegettem, eleget eddig nem tettem. Tékozlásom története még nem teljes. És van, amiből már nem kérek többet. Több ilyen is van. És ha fontos emberrel találkoznék még ezután, kérem, bocsássa meg, hogy rég elfeledtem. Ha többen is lesznek, akkor kérem, bocsássák meg.

Illusztráció: J. Tissot