március 12th, 2026 |

TÁRNOK ATTILA: Tranzit*

[ kényelmetlenség ]

A MÚLT NYÁRON, vagy húsz év után először találkoztam egy régi baráttal, akivel annak idején, 1981-ben úgy terveztük, együtt disszidálunk. Gábor végül itthon maradt, 1983-ban nélküle kerültem Ausztriába, de a disszidálás gondolata őt sem hagyta nyugodni, mert két évvel később ő is dobbantott, akkor már nős emberként, a feleségével. Ausztriában ugyanazt az utat járták, mint két évvel korábban én. Most, hogy szlovák sörök fölött mazsolázgatunk akkori élményeinkből, felmerül benne egy kérdés:

– Emlékszel, milyen volt a karantén Traiskirchenben?

– Persze – mondom. – De hogy hányas szobában aludtunk, az sehogy sem jut eszembe. 93-as vagy 96-os?

– Nem. Én arra gondolok, hogy milyen áldatlan állapotok uralkodtak.

– Hát igen. Azok a beazonosíthatatlan színű, ízű és szagú főzelékek.

– Meg a zuhanyzó.

Ezt nem értem: – Miért? Azzal mi volt a baj?

– Mi volt a baj? Hát nem volt ajtaja. És csak egy tus volt. Márti úgy fürdött, hogy közben én elé álltam egy törülközővel, hogy mások ne lássák.

Ez nagyon érdekes. A zuhanyzás részleteiről, kényelmetlenségéről semmi emlékem nem maradt. Tűnődöm, hogy vajon már ’83-ban is így lehetett-e, aztán rájövök: nem is érdekes. Persze. Így volt ez, semmi kétség. De hát mindezt mi nem problémaként éltük meg, az apró zavaró körülmények nem érdekeltek. De most halványan visszatér az érzés, hogy persze: a karantén, a szabad láger vagy később a panzió tele volt ilyen elégedetlenkedő magyarokkal. Ezeknek mindig akadt valami sérelmük, amiért haragudhattak a „hülye tokos osztrákokra”. Nem ízlett nekik a koszt, kevés volt a havi zsebpénz, ronda a német nyelv vagy noch dazu gyenge a tévé-műsor! Az ilyenekkel mi nem tudtunk mit kezdeni. Az ilyenek felháborodtak, hogy miért nem utaztatja már őket hamarabb a tengerentúli ország, ha egyszer befogadta. Ez az embertípus börtönként élte meg azt a pár hónapot Salzkammergutban, amit mi jutalomutazásként. Úgy érezték, tolató sávra lettek állítva. Aztán ugyanők végül a tengerentúli körülményekkel is elégedetlenkedtek.

A karanténban mi összesen néhány napot töltöttünk. És micsoda hibernált kényelem volt az a szabad lágerben uralkodó állapotokhoz képest! Nem is emlékszem, hogyan zuhanyoztunk. Volt ajtó vagy már akkor se volt? Vagy csak a csapnál mosakodtunk? Az a pár nap számunkra a karanténban nyugalomban telt. A hodály-méretű hálóban az első napokban csak ketten aludtunk, aztán érkezett egy győri bokszoló, csőben. Vele sem volt bajunk. Regisztráltunk ide-oda, orvosi vizsgálat, egyéb adminisztráció. Semmi gond nem terhelt bennünket, mindenünk megvolt.

[ cseh tamás ]

MIT JELENTETT SZÁMUNKRA Cseh Tamás, elmondhatatlan. De szinte bármelyik bejegyzést kezdhetném így: lehetetlen megfogalmazni azt az érzést, amit egy bizonyos, csak akkor és csak a mi számunkra értelmes mozzanat kiváltott belőlünk. Mégis, ez a feladatom. Megmagyarázni a lehetetlent az ismeretlen számára. Cseh Tamás. Legenda? Mítosz? Barát? Életérzés? Semmit nem mondtam még. Abban az időben, amikor a fiatalok nagy része értéktelen könnyűzenét hallgatott, Bereményi szövegei kortárs költeményekké avanzsálódtak. Ezeket a költeményeket senki nem szavalta, senki nem olvasta papíron, könyvben, mindenki csak Cseh Tamás előadásában ismerte. A dalaik népdal-szerűen terjedtek. A rádió nem közvetítette őket, a lemezük nem volt meg nekem, mégis a legtöbb dalt kívülről fújtam, mert bárhol, ahol előkerült egy gitár, minden normális fiatal ismerte. Ekkorra már lerágott csont volt a Felkelő nap háza, a Füst a víz felett, amit egyébként mindenki csak gitározott, senki sem énekelt. Cseh Tamás dalai a mieink voltak. Nem csupán azért, mert magyarul énekelt. Hisz magyarul énekelt Zorán, Sólymos Tóni, Soltész Rezső vagy Bródy János is, de ezek niemandok, az ő szövegeikkel csak a hülye lányok tudtak mit kezdeni, nekünk túlcsorduló romantika volt és kommersz. Bereményi szövegei azonban, úgy éreztük, nekünk és rólunk szólnak. Minden dalukra, élethelyzetükre ott volt egy hasonló körülmény a saját életünkben, ami az övékre rímelt. Csak mostanában tudtam meg, hogy Cseh Tamás és Bereményi Géza is disszidáltak. Legalábbis ilyen szándékkal jutottak ki 1972-ben Párizsba, de úgy döntöttek, hazajönnek. Micsoda abszurditás?! ’72-ben még senki sem ismerte őket, nem volt még lemez. Ha akkor kinn maradnak, talán soha nincs az az életérzés, amit a dalaik a hetvenes évek gimnazistái számára közvetítettek. És hiába a tanúságtétel, hogy hazajöttek, a számok mégis azt sugallták egy lázadó kamasz számára, hogy innen el kell menni. Néha konkrétan, amikor például az éjféli vonattal megérkezik „Éva, aki rég disszidált” vagy Horvát Anna szomorú portréja, ahogy „fogta kék útlevelét”, mert „volt azelőtt egy társas kirándulás, egy Párizs és London és Amszterdam körutazás”, s „most elképzelhetem, ahogy Londonban alszik, zöld takaróban, zöldben tetőtől talpig”, azaz meghalt, eltemették, fű borítja, legalábbis én mindig így értelmeztem. Nem csak ezek a szövegek, de az összes többi is, amelyik egy szót sem ejtett a disszidálásról, arról beszélt mégis, mert abból a nosztalgikus szemszögből emlékeztetett az elmúlóban levő fiatalságra, ahogy külföldről pillanthatott vissza egy disszidens. Legalábbis ezt is így képzeltük. Tehát ezek a dalok útravalóul szolgáltak, biztatásul, ezt vitte magával a disszidens.

[ tékozló fiúk ]

A HAZUGSÁG NEM ÚJ keletű hozzáállás a magyar közéletben. Folyamatosan és állandóan jelen volt, lehet, hogy a világ más tájain ugyanígy. Gyerekkoromban szokás volt az időjárás előrejelzést hivatalosan, politikai okok miatt meghamisítani. Egy-egy nemzeti ünnep előtt az elvtársak felmérték, milyen időjárás késztetheti az embereket az otthon maradásra. Ha orkán erejű szél, csípős hideg várható október 23-án vagy március 15-én, valószínűbb, hogy elmarad egy kisebbfajta demonstráció, a szimpatizánsok szűkebb köre gyülekezik majd a Petőfi szobornál. Így a Pártközpontból megüzenték a meteorológiai szolgálatnak, milyen időt rendelnek el másnapra. Ugyanilyen módon hazudtak és ködösítettek a disszidálást illetően. Nem csak a számokat zavarták össze. Ha egy disszidens megbánta, hogy elment, és egy éven belül úgy döntött, hazatér, ezt büntetlenül megtehette. Ez idáig rendben van: a törvényi szabályozás egy év türelmi időt ad, védi az állampolgárokat. Csakhogy az ilyen hazatérőből néha tékozló fiú modellt faragtak. A tékozló fiú a vele készített interjúban bevallotta, hogy mélyen megbánta, amit tett, és arról is véleményt formált, hogy a kapitalizmus dekadens, hanyatló, fertőben fetrengő, kíméletlen és kegyetlen társadalom. Könnyen lehet, hogy azért nyilatkozott így, mert valóban így érzett, ám az is elképzelhető, hogy szavai az újságírótól vagy a szerkesztőtől elvárt véleményt tükrözték. A hatalomnak szüksége volt ilyen áldozatokra, a tömegtájékoztatás ilyen torzulásai az ideológiai hadjárat része volt. Átmeneti ausztriai tartózkodásunk alatt, amíg ügyeink elintézését vártuk, mi is találkoztunk tékozló fiúkkal. Megjelentek újonnan érkezett disszidensek – folyamatos volt a jövés-menés –, és egyesek néha még mielőtt a státuszukról döntés született volna, úgy határoztak, visszatérnek Magyarországra. Némely esetben családi, szülői nyomás késztethette a fiatalt a hazatérésre, mások talán helyzetük felmérése után józanul belátták: túl sokat hagytak maguk mögött otthon és túl kevéssel kecsegtet az emigráció. Megint másokról pedig feltételeztük, hogy az otthoni hatalomtól kapott megfigyelői és besúgói megbízatással érkeztek. Amikor egy-egy otthon korábban jól kereső zöldséges, hentes vagy benzinkutas néhány hét elteltével szedelőzködött, elbúcsúzott és hazaindult, mi, akik maradtunk, így nyugtáztuk a helyzetet: tékozló fiú, üstökösként járta be Európát. A hatóság szüleimet utánam küldte, hogy próbálják meg rávenni fiukat a hazatérésre. Úgymond, meglátogattak Ausztriában, de elmondták, a nyomozó, aki kijött a lakásunkra, ezzel a feladattal bízta meg őket. Fiatal, szinte gyerek voltam még: nem hatottak meg a könnyeik, pár nap elteltével nélkülem döcögtek haza az akkor még újszerű Wartburggal. A hegyek között lerobbantak, újabb megpróbáltatás a fiukért aggódó szülők számára, borsos árat fizettek az osztrák szerelőnek. Otthon büntetésből apámat idejekorán nyugdíjazták, mondván nem dolgozhat tovább a külkereskedelmi cégnél, ahol harminc éve könyvel, mert nem megbízható: a fia disszidens. Ezután már csak dacból sem jöttem volna haza. Megtanultam gyűlölni a hatóságot.

[ ideiglenesség ]

LEGTÖBBEN A TENGERENTÚLI UTAZÁST csak átmeneti kitérőnek tekintik. Arról álmodoznak, hogy majd visszatérnek Európába, vesznek egy panziót a spanyol tengerparton vagy amerikaiként vállalkozásba kezdenek Bécsben. Tengerentúli életük csak megalapozása ennek a távolibb és szebb jövőnek. Aztán a legtöbben mégis ott ragadnak Amerikában. Elsajátítják az uniformizált amerikai mentalitást, és ha alkalmanként hazalátogatnak, az európai közegben kezdik idegennek érezni magukat. Ami ők élesen és megrendítően Magyarország számára: elszivárgott nemzedék, kevésbé fájdalmasan, de ugyanúgy: veszteség Európa számára. Ám Európa ezen nem sopánkodik. Az európai egység organikus; a magyar – mert nemzeti, mert röghöz, nyelvhez kötött kultúra – számára az elszivárgott félmillió disszidens vérveszteség. A hazatelepültek között is hányan vannak vajon, akik, mint én is, az itthoni tartózkodást nem tekintik véglegesnek. Életem nagyobbik részét itt éltem le, mégis, az úton lenni, az elvándorlás, az elvágyódás vírusa belém költözött, és nem tudom magam révbe értnek, megtelepedettnek látni. Érzem, hogy újabb elvándorlások előtt állok, ma még kiismerhetetlen kanyarokat ír majd a sorsom, örök kitérőket, és valahogy biztos vagyok benne, hogy nincs hely a világon, ahova végleg hazaérkezhetnék. Vádolom magamban ezért a magyar társadalmat, amely nem segít feldolgozni az elvágyódás traumáját, nem fogad vissza, mert figyelemre se méltat, a kivándorlók, disszidensek kasztjáról látszólag tudomással sem bír. Pedig egy beteg társadalomnak nemcsak a beteg egyedei szenvednek. És ha a disszidálás vírus, márpedig az, akkor annak minden átkát, nehézségét nem lehet egyszerűen a megbetegedett szervezet számlájára írni: a betegség hordozójától a tágabb család, az indirekt módon érintettek is terheltek. Ezzel a teherrel a magyar társadalom nem hajlandó szembenézni. A disszidens elfelejtett, leírt, lesajnált, megvetett. Sértően ironikus, pártállami ragadványnév illeti: külföldre szakadt hazánk fia. Sokak szájából ez a szitkozódás finom formája. Szinte genetikusan kódolt, domborzatilag kódolt, kárpát-medencei odú-betegségben szenvedünk.

[ keringő ]

SZINTE SENKI NEM érkezik el rögtön végleges állomáshelyére. Ahova először befut, onnan még tovább kell menni, van egy távolabbi cél, amit még el kell érnie. Az is gyakran előfordul, hogy végül hosszú kitérők után mégis az elsőnek érintett helyen köt ki a disszidens, és az elmúlt hetek, hónapok bolyongása utólag teljességgel hiábavalónak tűnik, hisz már rögtön az elején itt maradhatott volna. A kényszerpályák, tiszteletkörök abból adódtak, hogy egy lefojtott világból érkeztünk. Ismereteink hiányosak voltak, nem ismertük a jogainkat, szóbeszéd, pletyka útján jutottak el hozzánk alapvető információk, és még az is kényszerpályára került néha, aki a lehetőségekhez képest sok mindenről tudott, mert egy lefojtott társadalomból érkezett, és a gondolatai mélyén munkált benne a meggyőződés, hogy információi korlátozottak. Van valami, amiről még nem szerzett közvetlen tapasztalatot, annak utána kell járjon, és majd ha a saját bőrén érzi, milyen a karlsruhei vagy az olasz táborok menekültjeinek a helyzete, majd akkor tud helyes döntést hozni. Aztán a legtöbb disszidens az első hetek, esetleg hónapok tiszteletkörei után visszaérkezik oda, ahonnan elindult: Traiskirchenbe vagy Capuába. Sokaknak rögeszméjévé válik, hogy még évek múltán is a kényszerpálya fogja. Megállapodhatna, lassanként egzisztenciálisan ez sikerül is, de a fejében az motoszkál, hogy jelenlegi tartózkodási helye egy kényszerpálya állomása csupán, és ekképpen átmeneti. Van ismerősöm, aki a disszidálás óta folyamatosan Amerikában él, de a helyzetét még mindig átmenetinek tekinti. Visszajön majd egyszer Európába, gondolja, csak éppen a terv megvalósítása ahelyett, hogy közeledne, egyre távolibbnak tűnik. Lassanként már csak arra számít, hogy majd nyugdíjasként visszatér. Csakhogy az évtizedek során születik egy-két gyermeke, esetleg az élettársa már tengerentúli földben lesz eltemetve addigra, amikor elérkezik a visszatérés lehetősége, és akkor már hova, miért, kihez? Nekünk is megvoltak a magunk tiszteletkörei. Eszünkbe nem jutott Bécsben maradni 1983-ban. A távolabbi célok (Párizs, Anglia, esetleg Hollandia) közül végül is Hollandia felé indultunk el, a leginkább azért, mert a bécsi Budapest panzióban eltöltött éjszaka után, a teljességgel zavaros információ-halmazban turkálva így döntöttünk. Döntésünk annyira volt megalapozott, mintha feldobtunk volna egy pénzérmét. Azon a márciusi estén éppen azzal a néhány emberrel sikerült beszélgetnünk a panzió lakói közül, akiknek a szavaiból éppen a holland út látszott a legjárhatóbbnak. Homályosan úgy emlékszem, volt is valaki, aki onnan jött vissza, és kérdésünkre, hogy miért tette, ha egyszer most nekünk éppen Hollandiát ajánlja, azt hiszem, valami ködös választ adott: lopott egy boltból és körözi a holland rendőrség. Ugye látszik, mennyire esetleges volt a mi elhatározásunk is. Egy más napon, és nem is csak hetekkel, hónapokkal később, amikorra nagyjából cserélődnek a panzió lakói, hanem éppenséggel csütörtökön, péntek helyett, amikor más emberek töltik ott az estét, mert nem mentek moziba vagy kocsmázni vagy szabadnaposak a délutáni feketemunkán, egy csütörtöki estén teljesen más ismeretekhez juthattunk volna a panzióban, és dönthettünk volna Párizs mellett, például. De úgy esett, hogy mi egy péntek este érkeztünk a Budapest panzióba, és másnap útra keltünk Amszterdamba. A mi kényszerpályánk viszonylag rövidre sikerült. Egy Münchenből kivezető autópálya mentén eltöltött éjszaka után úgy határoztunk, visszamegyünk Bécsbe. És még itt is futhattuk volna tovább a tiszteletköröket, hisz a bécsi idegenrendőrség elhessentett minket, a traiskircheni táborportás pedig, akit rejtvényfejtésben zavartunk, csak hosszas rábeszélés után adta meg magát és emelte fel kegyesen a telefont, hogy bejelentsen minket az ügyeletes tisztnél. Ha megmakacsolja magát, vagy ha nem tudok annyira angolul, hogy számára a helyzetünket világossá, eltökéltségünket egyértelművé tegyem, talán odébb állunk és folytatódik a bécsi keringő olasz vagy német menekülttáborokban.

[ kényszerpihenő ]

SOHA NEM ÉRTETTEM meg, miért rostokolnak sokan akár évekig is az ausztriai panzióban, de főleg a lágerben. Az, hogy egyik tengerentúli ország sem fogadná be őket, egyszerűen hihetetlen. Lehettek persze olyanok, akiknek vaj volt a fülük mögött, de a többség egyszerűen válogatós volt. Megdöbbentő, hogy olyan emberek, akiknek azelőtt legfeljebb Csehszlovákiába adatott meg eljutni, hirtelen fanyalogtak, ha nem Ausztrália, csak az Egyesült Államok fogadja be őket menekültként. Hát nem teljesen mindegy? Még ha a nyelvi korlátok vezették volna ezeket a srácokat a döntésben: ilyen is akadt. Tamás felső fokon beszélt németül, nem akart egy angol nyelvű tengerentúli államba kerülni; az ő esetét megértem. Addig várt, ügyeskedett, fellebbezett, amíg véglegesen maradhatott Ausztriában. De Tanár úr vagy B. Zoli mire vártak? Miért töltöttek két és fél évet Salzkammergutban? Gyönyörű táj, nem mondom, de őket nem a domborzat fogta meg. Volt odahaza valami titkolt ügy, amiben részt vettek, és ezért jegelték őket a menekültügyi hatóságok? Miért készült Tanár úr belépni az Idegenlégióba? Miért nem a hagyományos utakon töprengett, tanár létére. Ha egy-két szakma nélküli, ostoba fiatal, mint jómagam, a Légióval hozakodott volna elő, kinevettük volna. Nyugszik a beteg! De Tanár úr értelmes ember volt, a panzióban megbecsülésnek örvendett, talán részben a rangidős jogán is. Komolyan vette a küldetését: húsz kilométereket futott naponta, szó szerint készült a felvételi követelményekből. S a kényszerpihenő után? Mi lett azokból az ismerős arcokból, akikkel kisebb-nagyobb átfedésekkel fél évet együtt töltöttem a panzióban? Szobatársaim voltak V. Miki, K. Zsolt. A benzinkutas Laci, aki néhány hónap múlva visszatért Magyarországra. Ny. Tibit Milwaukee-be utaztatták. Tamás, Sz. Imi, J. Peti, K. Sanyi, Cili? Merre vetette őket a sorsuk? Ezeket a hirtelen ismerősöket, félig-meddig barátokat, akikkel kénytelen-kelletlen egy fedél alatt éltünk egy fél éven át, elsodorta az ár.

[ bezirkshauptmannschaft ]

EGY MELEG, NAPSÜTÖTTE DÉLUTÁNON besétáltunk a négy kilométerre levő rendőrkapitányságra, mert idézést kaptunk, miszerint a passzusunk elkészült. Fordulópont, határkő az a délután? Vagy talán csak azért maradt meg az emlékeim között, mert a Fremdenpass is megmaradt? Tehát bizonyítékom van rá, hogy aznap délután a városban jártam. De hiszen volt időszak, hogy nap mint nap megtettük az utat. Enyhe volt a tavasz, meleg a nyár, és amikor nem dolgoztunk, tétlenségünkben megengedhettük magunknak, hogy egész nap lófráljunk. A Hofer árai amúgy kedvezőek voltak. A szomszédban lévő rendőrkapitányság villa-épülete korábban fel sem tűnt, pedig akadhatott volna dolguk velünk. Egyszer loptunk az üzletből. Nyilván nem csak azért, mert minden magyar lopott, és nem is azért, mert a havi 240 schilling cigarettára sem volt elég. Egy időben rendszeres munkánk akadt, végül több tízezer schilling megtakarításunk halmozódott fel. Lopni talán csak azért volt jó, mert félig még kamaszok voltunk: gyűlöltük a polgárosult társadalmat. Nem hittünk benne, hogy egyszer majd mi is ugyanolyan kispolgári életrendet követünk, mint a szüleink. Lopni vagányság volt, de kicsiség. Más lett így a sajt vagy a szalámi íze. Kicsiség, de lebukhattunk volna, és akkor jön a szomszédból a Gendarmerie. A szomszédos épületről csak akkor szereztünk tudomást, amikor a tengerentúlra szóló Idegenútlevelet átvettük. Létünk ezzel a mozzanattal vált legálissá. A tranzitállapot hamarosan véget ér.

[ koffein és nikotin ]

A KOFFEIN ÉLETÖRÖM. Talán alig egynéhány dolog marad meg egy idős ember számára korábban megszokott élvezeteiből, a kávé esetleg megmarad. Krakkóban tizenhat évesen ittunk először kávét felnőttes, szinte tilos élvezettel, pedig akkor már elég sok fajta szeszes italt megkóstoltunk, mégis a kávét akkor először. Egy kocka csokoládét dobtunk bele, hátha attól ihatóbb. A káposztalevesen ez sem segített volna, de Krakkó, Zakopane összességében szép emlék maradt. Tadeus, Marek, s talán lányok is, egy idős asszony a belvárosban, akivel hosszasan értekeztünk oroszul. Itt is, mint minden külföldi utamon disszidens társammal jártam. Ugyanígy közösen Bulgáriában, Romániában, Jugoszláviában, ahol az olasz határon szerencsétlenül kudarcot vallottunk, s ugyanígy vele Ausztriában, Németországban. Bécsről, a fél évről, amit az osztrák tóvidéken töltöttünk mint Flütchling, nem maradt meg bennem kávéélmény, azt sem tudom, milyen a bécsi kávé! Mostanában, korosodó fejjel, küzdök a koffein ellen. Túl sokat iszom, nem jó a szívemnek. Hiába tudom, hogy már minden másképp van és ma már minden másképp történne velünk, a tudatalatti rétegekben mégis úgy állnak előttem a dolgok, hogy kávézunk Krakkóban, tűnődünk, melyik lengyel lánnyal lehetne kikezdeni, melyik nem kötődik egyik fiúhoz sem, és cigarettázunk Salzkammergutban, persze gondos aprólékossággal beosztva a napi adagot. Ez már így marad. Ez a két kép rögzítésre került, ezek az évtizedekkel ezelőtti mozzanatok járnak át belülről. Értem én, persze. Hiszen ilyenkor újra húsz éves vagyok, és még bármi lehet belőlem. Még lehet minden másképp, máshogyan. Még előttem vannak a nagyobb élmények, gondoltam akkor. Ma már tudom: nem várt rám semmi különösebb, kimagasló esemény. A zenit maga a disszidálás volt. Az Esemény. Azt kell újra és újra átélnem, hogy jobban érezzem magam. Elképzelni sem tudom, miből táplálkoznak lelkileg mások, akiknek nem adatott meg hasonló, mindent felülíró élmény. Nekik azt mondanám: disszidálj! Még nem késő. De ma már ez nem olyan lenne, mint a hetvenes évekből kimenekülni. Hova szökhetnénk ma már? Csupán belső tájakat, belső utakat járhatnánk be. A határok megnyíltak, de a világ titokzatossága megszűnt, az elvágyódás szelepei elzáródtak. Nem is tudom, mit gondoljak erről. Jól van ez így? Borneó, Mauritius, Trinidad és Tobago. Fantasztikum egy lefedett univerzumban. De az igazságtalanságtól, a látensen elnyomó rezsim terhei elől való menekülési vágy ma már talán nincs jelen. A mai, többszörösen összetett, rejtettebben manipulált léthelyzet előtt újra húszévesként tanácstalanul állnék.

[ a magányos disszidens ]

ELKÉPZELNEM IS BAJOS azokat a nehéz bombázókat, akik egyedül vágtak neki a nagyvilágnak. Hisz még így is, bár eredetileg kettesben indultunk, miután elváltak útjaink, eleinte végtelenül egyedül éreztem magam disszidens társam nélkül. Hogy mit jelentett számomra egy társ: a Társ, a Barát, akivel érdemes volt, sőt akivel egyedül volt lehetséges útra kelnem, aki felülírta a magam mögött hagyott családtagok fontosságát, azt nehéz lenne röviden vázolnom. Sokat és terjedelmesen írtam már erről. De hogy volt társam, egy barát, akivel hajlandó voltam egyáltalán elindulni, aki nélkül az egész disszidálási terv talán kútba esett volna, ez a körülmény, hogy társam van, mindent meghatározott. Belegondolnom is nehéz, hogy akadhatott olyan futóbolond, aki egymagában vállalkozott a mienkhez hasonló halálugrásra. Őrült, rögeszmés bolond? Kire támaszkodott? Miben reménykedett? Persze a valóságban tudom, hogy van ez. A disszidens soha nem volt egyedül. Már a buszon, már rögtön az első nap társakra lel, hasonló tervekkel induló egyedülálló személyekre, akik egy rövid ideig meghatározzák a mindennapjait, akikhez szólni tud, akiktől kap valami újabb információt a kérvényeket illetően, aztán panzióba, közösségbe kerül, aztán a kiutaztatást követően is akadnak hasonszőrű társak, ha nem magyarok, akkor lengyelek, csehek, sőt akár románok, mert ott, az emigráció első pillanataiban nacionalista ellentétek nem horzsolják a kedélyeket. Emlékszem, az első hetekben egy lengyel emigránssal közösen kerestünk munkát, egy magyar barátom pedig egy román szabóval barátkozott össze. Az emigráció első heteiben az egymástól nagyon eltérő egyéniségek is összeboronálódnak egy kicsit, mert úgy adódik, hogy egy hajóban eveznek. Háborúban két ellenséges hadsereghez tartozó katona, mindketten dezertőrök, nem fog egymásra támadni, inkább együtt bujkálnak, amíg a helyzet úgy kívánja. De minderről, a kezdeti összetartásról a magányos disszidens nem tudhatott elindulása előtt. Csak csodálni tudom azokat, akik egyedül, külföldön élő ismerős nélkül, nyelvtudás nélkül képesek voltak nekiindulni az ismeretlen Nyugatnak. Milyennek képzelték ők az első napokat? Remélték, hogy Bécsben bolyongva majd belebotlanak valakibe, aki megmondja nekik, mi a hivatalos út? Hogy bizakodhattak ennyire a teljes bizonytalanságban? És a családok? A gyerekekkel útra kelő szülők? Miben reménykedtek ők? Nyilván jobban felkészültek, mint mi, biztosabbra mentek, esetleg rokonuk élt Nyugaton. Számomra a disszidálás kerek és egész. Mégis, visszaidézve ma akkori önmagam, úgy gondolom, ha nem jön velem társ, előbb-utóbb akkor is elmegyek. Ha egyszer a vírust megkaptad, nem volt mód szabadulni tőle.