Lovász Irén: A Csodaszarvastól a határtalan űrig (VII/2*)

* Toót-Holló Tamás írása

Előző rész: Toót-Holló Tamás: Tanúi vagyunk annak, hogy fellázad a semmibe vett öröklét

𝄞

Idén, 2025-ben ünnepli 50. születésnapját a Vágtázó Halottkémek (VHK), ez a műfajilag besorolhatatlan, a megszokott zeneértelmezéstől gyökeresen eltérő utat járó, és már évtizedek óta kultikus státuszt elérő magyar zenekar. Az évforduló tiszteletére – a VHK frissen megjelent albumának címét alapul véve – április 23-án összművészeti és létfilozófiai konferenciát rendeztek a Petőfi Irodalmi Múzeumban, amelyen rangos tudósok és művészek előadásaikban, pódiumbeszélgetéseikben igyekeztek utánajárni annak, mi mozgatja ezt a zenekart, minek köszönhető, hogy nemcsak a zenéjével, gondolataival, hanem úgyszólván minden mozgásművészeti, képzőművészeti megnyilvánulásával, ősi szertartásokat idéző üzeneteivel is hatni képes, s ezzel magát a magyar kultúra páratlan jelenségévé avatja.

A konferencia vezető előadására a szervezők Lovász Irén Kossuth-díjas népdalénekest, a néprajztudomány kandidátusát kérték fel, aki A Csodaszarvastól a határtalan űrig címmel vállalkozott arra a produkcióra, melynek alcíme Grandpierre Atilla és saját pályaíveinek metszéspontjaira utalt, s amelynek különlegességét az adta, hogy a prezentáció közben felváltva helyezte magát az előadó és a népdalénekes pozíciójába.

Az első metszéspontot kettejük pályaívein rögtön a kozmikus tudat vonta a befolyása alá – idézte fel Lovász Irén, aki ezzel a célzásával Grandpierre Atillának A mindenség fogalmai és a vallásosság logikái címmel, még 1992 októberében megtartott előadására utalt, amely azért volt számára különösen kedves megszólalás, mert az ahhoz az Új Magyar Vallástudományi Társasághoz kötődött, amelynek revitalizálásába főtitkárként ő maga is jelentős mértékben bekapcsolódott. A társaság ezen első konferenciáját is ő szervezte, amely az Alternatív vallásosság régen és ma címet viselte, s amelynek anyagát a Vallástudományi Szemle 2016-ban magyarul és angolul is megjelentette, hozzá az egész konferenciaprogramot is mellékelve. A pályaívek már egészen korai metszéspontjának megemlítésén túl Lovász Irén ezt az 1992-es konferenciát azért is találta szerencsésnek szóba hozni, mert Grandpierre Atilla akkori meghívásának keletkezéstörténetét is nagyon beszédesnek találta, tekintettel arra, ahogy az akkor történtek és a 2025. április 23-i összművészeti és létfilozófiai konferencián zajló események között egy nyilvánvaló rímhelyzetet is felfedezett. Ebbe a múlt és a jelen között szépen összecsengő rímhelyzetbe természetesen a hallgatóságot is beavatta, s elmesélte, hogy az 1992-es vallástörténeti konferenciát szervezve Bethlenfalvy Géza, a híres orientalista, aki később a társaság alelnöke is lett, azt javasolta, hogy Keserű Katalint feltétlenül hívják meg előadónak. S amint megkereste Keserű Katalint, ő rögtön azt javasolta, hogy Grandpierre Atillát is kérjék fel előadást tartani. Ezzel pedig – tette hozzá – az éppen zajló VHK50-es konferencia vezető előadóinak körét is szépen le lehetne fedni.

Lovász Irén a kórógyi csodaszarvas-éneknek köszönhetően ugyanúgy a Csodaszarvassal eljegyzett motívumra tette fel az életét, mint Grandpierre Atilla. (Fotó: Csíkvári Dóra)

Egy másik nagyon erősen összecsendülő rím kettejük munkásságában a Csodaszarvas motívuma – folytatta a metszéspontok és rímhelyzetek felsorolását Lovász Irén, aki ezzel természetesen az idén 50. születésnapját ünneplő Vágtázó Halottkémek társzenekarára, az idén 20 éves Vágtázó Csodaszarvasra, és magára a magyar hagyományban szereplő Csodaszarvasra, az élő Nap és az élő Világegyetem jelképére célzott. S miután Grandpierre Atilláról – a másik zenekarának választott név miatt is – evidens módon tudvalévő, hogy az életét erre a szintén a vágtázással összekötött, de most már a Csodaszarvassal is eljegyzett motívumra tette fel, ő is beavatta a közönséget abba, hogy ha kevésbé feltűnő módon is, de az ő élete is a Csodaszarvas motívumának jegyében telt és telik. Utóbb már pontosan tudja ugyanis, hogy sorsfordító hatású történés volt számára az, hogy 1988-ban Kórógyon még be tudta gyűjteni az azóta már híressé vált kórógyi csodaszarvaséneket, amiről ma már azt is meg tudja tanítani a diákjainak, hogy az a regösének mágikus funkcióval bír, hiszen valaha még az asszonyok énekelték el ezt az éneket a vadászni induló férfiaknak. Ez az ének aztán nagyon szép ívet futott be az életében: Jankovics Marcell kérése nyomán ez lett a Magyar mondák című sorozat szignálja, s aztán az a Révész László is kitüntette ezt a dalt a figyelmével, aki a honfoglalásunk millecentenáriumi kiállításának anyagát készítette a Nemzeti Múzeum számára. Az ő felkérése nyomán – és elsősorban erre a dalra fókuszáló figyelemmel – kapta meg azt a lehetőséget, hogy a Nemzeti Múzeum kupolacsarnokában a jurta köré egy teljes órányi anyagot készítsen el a honfoglalás tiszteletére, s ennek alapján jött létre a Világfa című, Hortobágyi Lászlóval közösen készített lemeze, amelyet ez a kórógyi csodaszarvasének vitt el egészen négy kiadásig. Ilyen nagy ereje van hát a Csodaszarvasnak az ő életében is – állapította meg Lovász Irén, aki a két életpálya közötti metszéspontokat ezt követően egy új metódus szerint is kész volt meghatározni.

Mint mondta, előadásában a továbbiakban arra vállalkozik, hogy VHK 50. születésnapjára kiadott kiáltvány szövegét alapul véve egyezéseket keres majd a kiáltványban foglalt gondolatok és saját életműve között.

Grandpierre Atilla azt írja a kiáltványban, hogy a természetes lélek lényegéhez tartozik az összekapcsolódás a spirituális, szakrális világgal – idézte fel Lovász Irén, hozzátéve: ő is ennek a felismerésnek a jegyében dolgozik, mert ő is úgy tartja, hogy a művészetben a zene egyetemes célja a mágikus, spirituális és szakrális kommunikáció lefolytatása, s ennek hatására az egyén és a közösség lelki gyógyítása.

Ezt a gyógyító hatást felidézendő Lovász Irén elénekelte a mennybe vitt lány énekét, a Márton Szép Ilona néven is ismert, Júlia szép lány című balladát is, amelyről aztán részletesebben is beszélt, kitérve annak a Domokos Pál Péternek a szerepére, aki az 1930-as években, az élő hagyományban először találta meg a szövegében már többször megörökített éneket dallammal is a moldvai csángók közt. Lovász Irén megemlékezett arról, hogy Domokos Pál Péter milyen sokat írt a dal szimbolikájáról, a Csodaszarvas és a fehér bárány jelentőségéről, s ehhez örömmel tette hozzá, hogy 80-as években még ő is megtalálta az élő, énekelt hagyományban a moldvai csángóknál a Júlia szép leányt. Ez a dal teszi a napnál is világosabbá számunkra, hogy az archaikus világképben az ember a szakrálisan rendezett világegyetem részeként tekint önmagára és önnön létezésére, az égi és a földi világok mindennapi tapasztalásaként éli meg a saját életét, és a szent és a profán találkozását nap mint nap átéli – fejtette ki Lovász Irén, aki szerint e két világ közti hasadék átjárásának eszközeiként tekinthetünk a vallási, a mágikus rítusokra, beleértve ebbe az imádságokat és a legkülönbözőbb művészetek kódrendszerét is.

Grandpierre Atilla aztán azt is írja még a kiáltványban, hogy ez a kozmikus életerő a nagybetűs, élő Világegyetem kozmikus rejtélye iránti vonzódás, a megismerés, a tudomány és a filozófia forrása – emlékeztetett Lovász Irén, aki beszámolt arról is, hogy amikor a VHK kiáltványának ezt a részét olvasta, azonnal kikívánkozott belőle a kedvenc pásztorfilozófiája, s az ezt megörökítő egyik népdalunk, a Fújnak a fellegek is.

Lovász Irén ezt a népdalt is rögtön megszólaltatta, előadása közben énekszóra váltva, hogy aztán a dal üzenetét is kibontsa, kitérve arra, hogy énekesi és kutatói pályáján is egyaránt azt tapasztalja most már évtizedek óta, hogy az emberi hangnak, az éneklésnek milyen fontos lelki egészségmegőrző, harmóniafenntartó szerepe volt és van, és hogy az emberi hang, az éneklés milyen mértékben képes segítőül szolgálni akár az életről és a halálról szóló helyzetekben, a sorsfordulókon is. A hagyományos kultúrákban, így a magyar népköltészetben is vannak olyan szövegek, dallamok, amelyek elmondásával, eléneklésével segíteni lehet tehát testi-lelki egészségünk megőrzésében – emelte ki Lovász Irén, aki arról is beszámolt, hogy éppen ettől a felismeréstől vezettetve alkotta meg a Gyógyító hangok című négyrészes lemezsorozatát is, s ezt – mint megjegyezte – nem mondhatni, hogy elkapkodta volna, hiszen a sorozat 17 évig készült. A sorozat 2007-ben megjelent második részét, a Belső hangot Lovász Irén úgy mutatta be, mint ami nagyon kapcsolódik mindahhoz, amit Grandpierre Atilla mond a természet erőiről, hiszen ez az anyaga is valami olyan belső utazás, mint amit a Vágtázó Halottkémek vagy a Vágtázó Csodaszarvas egy-egy dala is megtesz: egy meditatív belső utazás az én legmélyén szunnyadó őserők fölébresztése érdekében.

A saját maga énekelte dalokat a Grandpierre Atilla által előadott – az én legmélyén szunnyadó őserőket felébresztő –énekekhez kapcsolva Lovász Irén előadása végén azt kérte a közönségtől, hogy az összes ünnepeltnek, az összes vágtázónak énekeljék el együtt azt a köszöntő áldást, amelyik a legszebb abból, ami a magyar néphagyományban ismeretes.

Így tehát a konferencia megnyitó előadásán a VHK első ötven évének tiszteletére, Lovász Irénnel együtt énekelve csendült fel az a rituális és szakrális felszólítás, hogy „Sok számos esztendőket vígan elérhess, / napjaidat számlálni ne légyen terhes! / Az ég harmatja szívedet újítsa, / áldások árja házad elborítsa”.

Illusztráció: Lovász Irén népdalénekes és néprajzkutató előadásában Grandpierre Atilla és a saját munkássága által megrajzolt pályaívek metszéspontjairól beszélt 2025. április 23-án a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott, a Fellázadt a Semmibe vett Öröklét! címmel megrendezett konferencián, amely a Vágtázó Halottkémek zenekar születésének 50. évfordulóját köszöntette. Fotó: Barcsik Géza