Versértelmező pályázati felhívás

1991. jan. 1. – 1999. dec. 31. 23. 59

Pont került a Szörényi László által korszakos remekműnek tartott Gnózis végére. Kilenc esztendeig írta kézzel Babics Imre. 12 év fiókélet után a Napkút Kiadó 2013-ban kiadta a sok tízezer hexameterben megalkotott prózai eposzt.

Negyedszázaddal később most a Cédrus Művészeti Alapítvány versértelmező pályázatot hirdet. Linken mellékeljük a szerző által éneknek nevezett mű betétlapon kiemelt kulcsversét, a ⇒Szfinxet.

A pályázaton névvel, elérhetőséggel, korhatár és szakmai megkötés nélkül bárki részt vehet egy pályaművel.

Lehetőleg elektronikus formában várjuk a műveket, végső esetben postai úton is lehet.

Cím: online.naput@gmail.com; Cédrus Művészeti Alapítvány 1136 Bp., Pannónia u. 6.

Terjedelmi korlát nincsen.

Beküldési határidő: 2025. október 11.

A versértelmezéseket a Napút szerkesztőiből álló zsűri bírálja el. (Közülük: http://www.naputonline.hu/rolunk/)

A kiírás pillanatában – tudatosan – a díjazási kategóriákat sem határozzuk meg.

A kiosztható összdíjösszeg 800 ezer forint.

A legjobbnak ítélt értelmezéseket a naputonline.hu folyamatosan közli. Ha a beérkezett pályázatok számossága indokolja, a Cédrus Művészeti Alapítvány nyomtatott formában is kiadja őket.

Az ünnepélyes eredményhirdetésre november elején kerül sor. Oklevél és könyvcsomag is része a díjnak.

Várjuk a pályázatokat!

MELLÉKLETEK

Babics Imre: Szfinx

Az állat, akit magamban felfedeztem,
ő lesz valamikor utolsó keresztem.
Agyara kezemben pokol-küldte kés,
kifog mindenféle idióta teszten,
és le nem gyűri a megmérettetés.

Nem elég, hogy démonnal kell háborúznom,
s az örök lelkiismeret-furdalás,
mely a múltban önkínzó tudattal ás,
most, mint a hóban tátog egy új hiúznyom
a régiek mellett a szarvasra: Láss!,
itt van már érezhetően, hajszol, nyúz, nyom.

Ökölbe harapást gyűjt a holnapokban,
izmait próbálja s szemhéjam remeg,
azt hörgi: – Benned még sok szörnyű dolog van,
s ha majd a legbelső törvény lángra lobban,
bizony, pórrá ég kimunkált jellemed.

Mind szabadok a DNS-láncra vertek,
lényük mindannyiunkban ugrásra kész,
hogy megtegyék, mit eddig sohasem mertek,
s újból sivataggá züllesszék a Kertet,
melyre annyit áldozott a szív s az ész,
s amelyet soha parlagon nem hevertet.

Nemcsak rajtunk múlik fel- s letámadásuk,
vélem, egykor tervbe vették mások, másutt,
kik ismerték a világ természetét.
Ha civilizációnk sírját megássuk
magunk, megmarad nekik néhány letét:
kataklizmák, pólusváltás, fagy, sötét.

Ám fajunk mindenképp megéri a percet
egyszer, mikor ki önnön vadállatát
későn oldja el, mert még emberbarát,
az tábortűz fölött nyársra húzva serceg
tátott száján csodálkozással: Nahát!

Ilyen lennék, ha azt az időt megérem,
s attól tartok, akkor másmilyen leszek:
az istentelenségtől felforr a vérem,
s csak tombolnék, mint a többi megveszett
növelvén a káoszt utcán, parkban, téren,
míg végül egy sunyi orvlövész „leszed”.

Nem értették meg még a földhözragadtak,
mire képes a költői képzelet,
melyet a szellemiségből kitagadtak.
Iszonyához ők maguk adnak jelet,
aztán ámulnak, hogy nem ellenfelek.

E sátániaknak lesz félnivalójuk,
ha a Kozmosz, a végzetszavas súgólyuk
hitványságuk miatt végképp eldugul.
Hablatyolhatnak hiába hazugul,
minden bűnösre több százezer bíró jut,
mert már nem a belső hadiösvényt rójuk.

Én és a kis ragadozóm. Visszavarr ma
még minket a fénykúp-palástra a karma
rossz gombként nap mint nap, bár lehullanánk,
s emberalattiba gurulván, tanyánk
ott vernénk fel. Bármi jön, s a sárba ránt,
ezzel a metajogot testálja ránk,
s nem nevünk többé, hogy: a Jóisten barma.

De ha nem száll alá a mennyből köpés sem,
s könnyben nőtt nádas sóhajoktól zizeg,
mert agyvelőt jelent kilenced, tized,
múltunkért szörnyem oltalommal fizet:
– Nem tudod még, s már régen szívedbe véstem,
visszhangozzák majd egek, földek, vizek:
én állok melléd a teljes szétesésben.