Ilyés Borbála, Mag Eszter, Mészáros Edua, Virágos Anna Flóra: AZ ÖRÖK KASSZANDRA

Az alábbi kisfilm és a hozzá kapcsolódó szerzői esszék Domokos Johanna tanárnő kurzusain készültek a 2024/2025-ös tanév őszi félévében, a Károli Gáspár Református Egyetem Színháztudomány Mesterszakán. Az alábbi linken megtekinthető a kisfilm, ezt követik a szerzői esszék. Végül néhány olyan kérdést is közlünk, amelyek segítséget nyújthatnak az alkotás egyéni vagy kiscsoportos feldolgozásához.

Link:

https://youtu.be/xWwp3f_KwJw

Stáblista
Kasszandra: Mészáros Édua
Siratóasszonyok: Ilyés Borbála, Mag Eszter, Virágos Anna Flóra
Forgatókönyv: Mészáros Édua
Rendezte: Bustya Dániel, Mészáros Édua
Fényképezte: Bustya Dániel
Hang: Bustya Dániel
Smink: Ceryák Andrea

——————–Szerzői esszék——————

Mészáros Édua

Független, ősi, időtlen

A Kasszandra-projekt egy egyetemi óra kapcsán született meg az elmémben, ahol a feladatunk az volt, hogy olyasmit alkossunk, amely az antik görög színházhoz köthető (tehát kortárs feldolgozások elemzésén át egy novella írásáig bármi szóba jöhetett). Választásom a film műfajára esett, ugyanis az írás mellett vonzott a fekete-fehér filmek világa. Gyerekkorom óta izgatott a mitológia, szerettem elmélyülni egy-egy nép meséiben, azonban mindig meglepett az istenségek (és általuk az emberek) kegyetlensége.

A Kasszandrához rengeteg inspirációm akadt, a teljesség igénye nélkül a legmeghatározóbbakat sorolnám fel. Ovidius Átváltozások című művében Arachné és Prosperina története – bár végül csak Perszephoné jelent meg szimbolikusan a filmben – kiemelkedett számomra. Suzuki Tadashi A trójai nők című rendezését többször is megtekintettem, amely szintén mély nyomokat hagyott bennem. Ezek a benyomások indítottak el, hogy egy „temetést szervezzek” azoknak a nőknek, akiknek sorsa borzalmasan alakult a görög mítoszokban.

Kasszandra jósnő volt, de Apollón átka miatt senki sem hitt neki, amikor a jövőről beszélt: nem hittek neki a trójaiak és elvesztették a háborút, nem hitt neki Agamemnón, és ezért saját házában ölték meg. Kasszandra számára nem hozhatott megkönnyebbülést a halál: megerőszakolták és rabszolgává tették. De jósnőként ő különleges, olyasvalaki, aki mélyen kapcsolódik a világot mozgató transzcendens szövetekhez, így láthatja Ariadné szívét, Medusza szépségét, hallhatja Perszephoné boldog nevetését – saját és társnői halálát. Tulajdonképpen ezeket a pillanatokat akartam megfogni, egyfajta igazságtételként a számukra.

A siratóasszonyok kardalában eredetileg imáikkal Hekatéhoz, egy az olimposziaknál ősibb entitáshoz fordulnak segítségért. Ez végül nem került bele a végleges vágatba, főként azért, hogy baljósabbá tegyük a „van még, aki meghallja az elhagyottak jaját!” felkiáltást. Egyúttal kiéleztük a konfliktust az önkényes istenségek és az emberek között.

A forgatókönyvvel egy barátomhoz, Bustya Dánielhez fordultam, akinek a segítsége nélkül nem jöhetett volna létre a film. Nemcsak rendezőként, operatőrként és vágóként, hanem zeneszerzőként is segítette a vízió megalkotását. A szaktársaim – Borcsa, Eszter és Flóra – színészi teendőik mellett segítettek a díszlet megalkotásában. Mivel nem profi filmstúdióban dolgoztunk, nekünk kellett megteremteni a forgatáshoz szükséges körülményeket. A forgatás határozottan csapatmunka volt: hol valaki egy lámpát vagy mikrofont tartott, megigazította a fekete hátteret, vagy csapóként is működött.

A sminkekhez Ceryák Andreát kértem meg, hogy tervezzen a film atmoszférájához illő testfestéseket. Rendkívül fontosnak tartottam, hogy ne jelenjenek meg egyértelműen vallásokhoz köthető jelek. Szerettem volna, hogy a Kasszandra egy független, ősi, időtlen pillanatban játszódjon. Alább az elhangzott szöveg olvasható:

Siratóasszonyok kardala

Halott
Óh, ti dicső héroszok… szent démonok, véres árnyatok rám vetült.
És ti… néma istenek, akkor hozzátok kiáltottam, de áldás helyett átkot osztott karotok.
Árván bolyongok Hádész völgyében, fekhelyem a Sztüx partja.
– ki sirat meg, ki áldoz most értem?

Siratóasszony 1.
Szólni szűnt, életét kihörögte, vére az istenekre száll.
Ó, ti, akik a legszentebb köteléket is láttátok elszakadni:
Miért illan el kegyetek, mikor az áldozat hozzátok kiált?
Ha megilleti a szent név az Olümposz-csúcsát,
Ne hagyjátok, hogy hitünk és reményünk elhaljon!

Siratóasszony 2.
Én őt el fogom temetni, ha megtiltod is, Olümposz, megteszem.
Gúnyos a nevetésed, noha megkínzod saját véreidet is.
Ha ezzel jámbor bűnt követek el, hát fekszem mellette.
Rövid az élet, mikor ti ítéltek, de a sír hosszabban ölel.
Van még, aki meghallgatja az elhagyottak jaját!

Siratóasszony 3.
Magányosan bolyongók egyetlen reménye, Fényhozó Hekaté!
Oltalmazz minket ott, ahol összeérnek az árnyak!
Te, ki a keresztutaknál vársz, vedd magadhoz halottunk!
Te, ki fáklyát emelsz a legnagyobb homályban, vezesd át árva lelkét a kietlen pusztán!

Siratóasszony(ok)
Minden visszatér a porhoz,
Az élet árnyék, álom csupán,
De örök az, ki az éjbe merül.
Áldott légy, ki a földnek szántatik,
Áldott a lélek, ki az éj vizeit érinti.
Örökké zúgó folyók partján járunk,
Örökké csendes völgyekbe szállunk.

Virágos Anna Flóra

Szemek eltakarása, vakság, látás

Ha az antik görög világ kerül szóba, az emberek valószínűleg először nem a filmes vonatkozásokra gondolnak. Ha bármely filmrendező ehhez a korhoz nyúl, az leginkább látványfilmes elképzelésekkel teszi, és kevés művészi vonatkozású filmes alkotás született ebben. Éppen ezért a saját filmünk elkészítéséhez sem nagyon éreztem, hogy lenne előttünk követendő példa, egyedül Dettre Gábor Antigonéjából tudtunk a képi világhoz ötletet meríteni. Ez végül a sminkek elkészítésénél alapul is szolgált, de a csapatmunkának hála kialakult a saját elképzelésünk a filmről.

Számomra a görög mitológiai világ mindig tartogatott izgalmakat, de most azt találtam érdekes feladatnak, hogy külön a nőket, a női sorsokat és helyzeteket vizsgáljam benne. Örömmel fedeztem fel, hogy ebben a világban számos női karakterrel és női sorssal találkozhat az ember. A felismerhetőségükhöz attribútumokat használtunk: gránátalma, kígyó, pókrajz, gombolyag – ezek a legegyszerűbb párosítások az adott történetekhez.

A videóban ezek a nőalakok csak állóképként jelennek meg, de így is szomorú felsorolásként szolgálnak a mitológiai női sorsokról. Medúza tragédiája volt számomra a legmélyebb: ő teljesen jogtalanul vált áldozattá és „szörnyeteggé”, amit a videó is szimbolikusan érzékeltet.

Fontos motívum a szemek eltakarása, a vakság, a látás – ez Kasszandra sajátosságához kapcsolódik. Egyedül ő az, akinek a szeme (festve) nyitva van, és akinek arcát látjuk. A látomásszerű képsorok, a szimbolikus képi világ, a fekete-fehér film, és a siratóasszonyok vak mozgása mind ehhez a koncepcióhoz járulnak hozzá. A temetés maga is csak keret, nem cél: a halott (Kasszandra) és a többi nő sorsa is metaforikus.

Mag Eszter

(Ógörög) Hősnők. Ők–Mi–Ti

Az ógörög mitológiai történetek ismét reneszánszukat élik napjainkban. Nemcsak a motivikájuk jelenik meg a kortárs művészetben, de az irodalomban rengeteg történet újramesélésére vállalkozó kísérlettel lehet találkozni. Ilyen például Madeline Miller Akhilleusz dala című könyve, Charlotte Higginstől Az Olümposz istenei vagy a Natalie Haynes által írt Ezer hajó, amely a trójai háború történéseit és lezárását mutatja be az ostromot átélt nők szemszögéből. A Kasszandra című kisfilmben is hasonló alapgondolat vezérelte az alkotócsapatot: rengeteg olyan nőnemű szereplő van, akit a mitológiai történetek erősen démonizálnak, vagy semennyire nem méltatják tetteiket. Kasszandra, Perszephoné, Arakhné, Ariadné és Medusza kaptak helyet a filmben, amely ezeket a megbélyegzett hősnőket feloldozó, ünnepélyes temetési szertartás kívánt lenni. Habár nem lett kimondva Édua részéről – aki az ötletet, majd később a szövegkönyvet is hozta –, de úgy gondolom, hogy a méltatlanul elfeledettek temetése, mint alaphelyzet, az órán is elemzett Antigoné történet inspirációjára született meg, aminek a szövegét részben fel is használta a film. A kisfilm felépítése inkább montázsszerű, mintsem lineáris történetmesélési dramaturgiát követ, amely a mondanivaló megértésének során nagyban a befogadó intuíciójára alapoz. Főbb szereplőit egy-egy attribútumukon, vagy rájuk utaló jelen keresztül idézi meg, ahogy ez például Perszephoné és a gránátalma, vagy Kasszandra és a kinyílt harmadik szem esetében történik. Egy-egy festményszerű, majdhogynem teljesen statikus beállítással mutatja be őket, melyben nem hangzik el rájuk utaló szöveg, és nem párosít arcot sem a mitikus szereplőhöz. Érdekes számomra, hogy mozgást a film beállításaiban csak a siratóasszonyok végeznek: bekötött szemmel, automatikus mozdulatokkal, de nem érzés nélkül készítik elő a halottat utolsó útjára. Ugyanúgy csak ezekhez az alakokhoz tartozik szöveg, amely panaszos és felháborodott imára emlékeztet, az én értelmezésemben ezzel a gesztussal válnak a mai, egyenlő elismerésért harcoló nők tökéletes allegóriájává. Mivel az elmúlt legalább háromezer évben patriarchális társadalmakban élt az emberiség, természetesnek tűnik, hogy több férfi hősről szóló legenda van, több vezető kerül ki közülük, és több hímnemű kap egyáltalán bármilyen elismerést. Arról azonban érdemes megemlékezni, hogy az ókori vallásokban nem egy létfontosságú istennő is jelen volt. Héra, Aphrodité, Déméter, Hesztia a társadalmat működtető alapelveket testesítették meg: a család, a reprodukciós folyamatok, a természet körforgása és a spirituális védelem nem mellékes dolog egy civilizáció fennmaradásában. Míg ha Árészt és az általa megtestesített háború eszményét vesszük… Nos, általában ilyesmi okozta a nagy civilizációk végét, vagy egy természeti katasztrófa, aminek szintén Zeusz, Poszeidón és Héphaisztosz, férfi istenek voltak a felelősei. Ugyanígy a görög mitológia halandókról szóló mondáiban is felfedezhetünk egy érdekes, mai szemmel nézve rendkívül bosszantó mintát. Iaszón az aranygyapjút nem szerezte volna meg Médeia csele nélkül, Thészeusz pedig hiába győzi le a Minótauroszt, ha Ariadné nem segített volna neki kijutni a labirintusból. Minden nagyra tartott hős történetében valahol ott van egy cserbenhagyott és elárult nő, aki vagy a hős életét mentette meg, vagy csak segítette őt, bármi áron. Mindez sajnos nemcsak az adott történelmi kor sajátos nézetei miatt lehetséges: férfiak ártó viselkedésén és teljes mértékű morális romlottságán a társadalom mindig is sokkal könnyebben felülemelkedett teljesítményei fényében, mintha ugyanezt egy nő esetében fedezte fel. Efféle görög tragédiaként lehetne megírni Mileva Marić történetét is: az ifjú szerb matematikus a zürichi Műegyetemre jár, amely akkoriban nők számára szinte lehetetlen, és ott ismerkedik meg Albert Einsteinnel. 1901-ben Mileva várandós lesz, ami miatt kicsapják az egyetemről. A gyermeket megszüli, de nem tarthatja meg, ám továbbra is levelezésben áll az apával, akinek történetesen jelentős segítséget nyújt kutatásaihoz, amik majd a 20. század legnagyobb hatású elméletének kidolgozásához vezetnek. 1903-ban össze-házasodnak, majd 1919-ben, két gyerek és Einstein több évnyi hűtlensége után elválnak. A férfi nem tesz említést arról, hogy Mileva Marić valaha bármiben segített volna neki, csak engesztelésképp a Nobel-díjért kapott összeget juttatja el a nőnek. Iaszón egyedül szerezte meg az aranygyapjút, és Einstein egyedül alkotta meg a relativitáselméletet. Médeia és Mileva pedig senkit nem érdekel. Természetesen napjainkban egyre több kezdeményezés van, amely próbálja megakadályozni, hogy a nők testileg és szellemileg kihasználhatók legyenek. Van, amelyik több, van, amelyik kevesebb sikerrel jár, és van, amelyik különös módon a visszájára fordul, ahogyan az a #metoo mozgalomnál is megtörtént. Annyi biztos, hogy hiába jobb a helyzete a nőknek a mai világban, még mindig sokakat méltatlanul elítélnek azért, mert nem az elvárt módon viselkednek, és adott esetben mondjuk elhagynak egy bántalmazó házasságot, vagy éppenséggel a karrierjüket választják a gyerekvállalás helyett. Ami igazán elkeserítő azonban az, hogy a megbélyegzés nemcsak a ciszhetero férfiak részéről történik, hanem nagyon sok nő is ugyanazt a kórust erősíti, annyira erősen hat a mai napig az internalizált szexizmus. Létezik egy radikális feminista mozgalom Dél-Koreában, aminek „Four Nos” a neve, és lényegében egy női közösség fogadalmáról szól. Résztvevői nem randevúznak, nem házasodnak, nem létesítenek szexuális kapcsolatot, és nem vállalnak gyereket férfiakkal, azok általánosan agresszív, domináló és abuzív viselkedése okán. Ha Mileva története Médeia tragédiájának párhuzama, akkor egyértelmű, hogy a 4B néven is emlegetett mozgalom a Lüszisztraté implementálása a valóságba. Ez egyszerre rendkívül szórakoztató és ijesztő is számomra. Azt gondolom, nőnek lenni nem könnyű, viszont háromezer évnyi patriarchátus felbomlása után férfinak lenni talán még nehezebb. A katolicizmus eszmeisége, a férfiak családban betöltött szerepének a koncepciója, akár tudatosan hisz benne az ember, akár nem, nagyon mélyen beépültek társadalmi, tudatalatti gyökereinkbe, és nehéz ettől a fajta gondolkodásmódtól megszabadulni. Főleg, ha közben nagy klasszikus történeteink egyáltalán nem adnak mintát az egyenrangú partnerkapcsolatra, sem pedig a felelősségvállalásra a férfiak esetében. Hiszen azok azt mutatják, hogy a nagy hősöket tetteik felmentik bűneik alól, míg a világ összes rossz dolgáért lehet a nőket okolni, legyen az Szép Heléné és a trójai háború esete, vagy Pandora szelencéjének története.

Ilyés Borbála

Egy női közösség gyászának ereje

„Minden visszatér a porhoz,
az élet árnyék, álom csupán,
(…) Örökké zúgó folyók partján járunk,
Örökké csendes völgyekbe szállunk.”
(Részlet a kisfilm szövegéből)

A modern világ egyik legnagyobb vesztesége, hogy az élők teljesen elszakadnak a halottaktól. A 21. század embere az általa szerencsés esetben megélt hatvan, hetven, nyolcvan év alatt kapkodva próbálja megvalósítani önmagát. Sokan egy életen át rohanva igyekeznek felépíteni világokat, amelyeket végül, legyenek bármilyen sikeresek és boldogok, egy megtartó hit hiányában mégis beárnyékol a nyomasztó gondolat, hogy bármit is érnek el itt a Földön, az a haláluk után végül úgyis semmivé lesz.
Az elmúlás gondolatával és a gyásszal minden egyes kornak szembe kellett és szembe kell néznie, azonban a folyamatosan fejlődő modern technikákkal és találmányokkal, csodaszámba menő orvosi beavatkozásokkal és mentális tréningekkel telezsúfolt modern európai világunk a múlt század vagy ezred kultúráihoz képest mégis csúfos kudarcot vall ezen a téren.

A Kasszandra-projekt névre keresztelt kisfilmünk felidézi az ógörög temetkezési kultúra misztikumát; emlékezésként tekinthető egy olyan korra, mikor az emberek még nem akarták mindenáron elszakítani az életet a haláltól, az élőt az eltávozottól.
A görög drámák, az európai színház és színjátszás alapkövei, olyan kultúrát mutatnak be, melyben a túlvilágról való gondolkodás – a hozzá társult erős érzelmekhez méltón – fontos helyet kap a hétköznapi életben is. A drámai szereplők számára legalább annyira meghatározóak a túlvilággal, az istenekkel és saját halottaikkal való kapcsolataik ápolása, mint a földiekkel. Az ókori kultúra elismeri a gyász fontosságát, jelentős szerepet ad számára a kialakult mitológia világában, melyet talán éppen azért hozott létre, hogy mentálisan segítse társadalmát a halállal való szembenézésben és a túlvilággal való kapcsolattartásban.

Kisfilmünk ezúttal a görög női alakok csendben viselt tragédiáinak, illetve a női lélek gyászának állít emléket, amely úgy gondolom, jelen korunkban éppen olyan jelentőségteljes és fontos téma, mint több ezer évvel ezelőtt volt. Ugyanis annak ellenére, hogy a tragikus sors a drámák karaktereinek válogatás nélkül osztályrészül jut, a hősi halottak között mégis legtöbbször az erős férfi alakok kerülnek piedesztálra. A nők ellenben gyakran mellékszereplőkként, háttérbe szorulva tűrik a rájuk mért csapásokat, legyenek istenek vagy halandók. A gyászolók sorába is legtöbbször a nők kerülnek, a szeretett személy elvesztésének megsiratása az ő feladatuk, amely azonban sokszor könyörtelenebb sors, mint csatában elesve életüket adni, és – ahogyan Antigoné történetében is olvashatjuk – gyakran nagyobb bátorság és önfeláldozás is kell hozzá.

A fekete-fehér, főként közeli és szuperközeli plánokkal dolgozó kisfilmünk egyik legnagyobb részében egy temetkezési szertartás idéződik meg, hiszen ez az a cselekmény, amely egy időre kézzelfoghatóan összeköti a földi és az égi világot. Az általunk megjelenített ceremónia során görög nők kísérik utolsó útjára Kasszandrát. A gyászolók az elhunyt testére helyezett virágokkal fejezik ki azt a kötődést és törődni vágyást, amely a test halálával sem szűnik meg.

A Kasszandra homlokára festett nyitott szemmel ellenben sirató nők szemét fekete kendő takarja, amely így a vaksághoz társított gazdag szimbólumvilágot is beemeli a filmbe. A számomra legfontosabb jelentés értelmében a bekötött szem arra a bizonytalanságra utal, amelyet egy olyan földöntúli világgal való kapcsolat okoz, ahol a korábban ismert fizikai törvények már nem érvényesülnek. Az ismeretlenbe való búcsúztatás azért is olyan fájdalmas, mert az emberi test által képviselt érzékek nem képesek arra, hogy áthidalják az elhunyt és az élők közötti távolságot, és azért olyan ijesztő, mert a gyászolók semmi mást nem tehetnek társukért, mint hogy vakon bíznak benne: jó helyre kerül.

Éppen ezért az egyik legmeghatározóbb, de mindenképpen a legnehezebb liminális szakasz az élet és a halál között átélt idő, hiszen nem lehet tudni, hogy pontosan végül hogyan is ér véget a változás.

Kisfilmünk ezenkívül az ókori görög drámákból összeollózott siratókkal próbál meg megidézni egy olyan kort, amikor az emberek még szembenéztek az elmúlással, és támogatták egymást a halállal való küzdelemben, így segítve át társaikat az utolsó nagy próbatételükön.

A filmünk második felében olyan görög mitológiai nőalakok tűnnek fel, mint Medusza, Arakhné vagy Perszephoné, akiknek nehéz sorsa gyakran elkerüli az olvasók figyelmét. A projektünkben bemutatott szereplők közül engem személy szerint leginkább Medusza sorsa fogott meg, aki egy Gorgó szörnyalakként ismeretes a görög mitológiában. Azonban azt kevesen tudják, hogy Medusza eredetileg egy gyönyörű nőnek született, akit Poszeidón, a tengerek istene bűne okán átkozott meg Athéné, így vált kígyóhajú torz alakká. Ezután aki csak ránézett, kővé vált a csúfsága miatt. A nő szomorú sorsát végül Perszeusz teljesítette be, aki Athéné pajzsával legyőzte őt, fejét pedig Polüdektész király lábai elé tette.

A kisfilmünk tehát az ókori görög mitológia világából építkezik, az ezekkel kapcsolatos szimbólumokat használja fel, kidomborítva egy női közösség gyászának erejét. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy jelen korunkra is aktuális témával foglalkozik, hiszen rávilágít egy olyan, csaknem hátunk mögött hagyott kultúrára, amely a mienknél sokkal bátrabban és eredményesebben küzdött meg a halál gondolatával.

Kérdések a feldolgozáshoz:

Milyen szimbólumokat használtak a filmben a női szereplők azonosításához, és ezek mit fejeznek ki az adott mitológiai karakter sorsáról?
Hogyan járul hozzá a fekete-fehér képi világ a film atmoszférájához és üzenetéhez?
Mit jelent Kasszandra „látása” a film kontextusában, és hogyan jelenik meg ez a többi szereplő szemének eltakarásában?
A kisfilm a hősnőket nem klasszikus narratívában, hanem montázsszerűen, attribútumaik mentén mutatja be. Hogyan befolyásolja ez a befogadást, és mit mond el a női karakterek mitológiai és társadalmi reprezentációjáról?
A szerző a patriarchális struktúrák továbbélését kritizálja a görög mitológiai történetektől a modern példákig. Mennyiben tartható érvényesnek ez az értelmezés a mai kultúrában, és milyen lehetőségek vannak a narratívák újraírására?
A „Four Nos” mozgalom és Lüszisztraté párhuzamával kapcsolatban felvetődik a kérdés: lehet-e a radikális visszavonulás érdemi válasz egy egyenlőtlen rendszerre, vagy inkább elzárkózást jelent a közös megoldások elől?
Hogyan segítheti a közösségi gyász, különösen a női közösségek által megélt gyászélmény, a halálhoz való egészségesebb viszony kialakítását a modern társadalomban?
A kisfilm egyik központi motívuma a vakság szimbóluma. Milyen jelentéstartalmakat hordozhat ez a gyász, a hit, illetve az ismeretlennel való kapcsolat kontextusában?
A kisfilm nőalakjai – mint Medusza vagy Kasszandra – gyakran mellőzöttek vagy félreértettek a hagyományos narratívákban. Hogyan változik meg ezeknek a karaktereknek a jelentése, ha gyászukat és tragédiájukat női szemszögből mutatják be?