Végh Tamás: Előzmények, Utószó

Előzmények
Apám, s keresztapám emlékezetének

I.
Mielőtt a vershez nyúlnék,
földig lehajlok, a még gyalulatlan,
görcsbe merevült öreg fákért,
otthonom földjére hazatérvén
tört idők nyomába.

Mielőtt a szóba fognék,
szembe, szívbe vágva, ami fájna,
lehajlok az ágra, apám kezére
látok innen, messzebb,
tovább minden útnál.

Mielőtt nyakon csípném,
az önmagától rettegő időt,
szerszámot fogok, s megteszem
azt amit még lehet, s úgyis jó,
ha az okát senki se kérdi.

II.
Gyalulatlan, öreg fákhoz
földig hajolván, műhelyem
újra épül, s visszaáll a rend,
mint keresztapám gyaluforgács
és enyv illatú műhelyében,

ahová visszatérek nappali
fényben, örök ideál e béke,
s a kétszárnyú zöld ajtó
mellett ott áll akácmézzel telten
a huszonöt literes tejeskanna.

A teteje rajta, de nincs lezárva,
az aljáig lelátok olyan tiszta,
benne merőkanál, s a gyerek,
ha arra jár, kenyerére bőven
csorgathatja aranyát.

III.
Pilótasapkája láda mélyben
lapul szótlanul, az okát
ismerem, sose kérdeztem
tőle, milyen volt a háború
melyben megtöretett a rend.

IV.
S azután újra béke, s kínja
az életet kimérte, de azon túl
műhelyében a fa kéz alá simul,
s képre, hasonlatosságra készült
minden bútor, szekrények,

székek, amelyek velem vannak
ma is, míg ő egy másik öröklétben
méhészkedik, s füstöl szája sarkában,
szipkában a Kossuth, míg a kaptárból
kivett méhzsongásos keretet nézi.

V.
Ezek mind velem élnek, becéznek,
ringatván a sóhajos estet, földfedte
gyászok utáni létigenlő tettet, mely
a rútat nem tetteti szépnek, de vezet,
mint egy szívszakasztó idézet.

Mielőtt lehajolnék a gyalulatlan
szóért, görcsös deszkákért
mondok imát, mindenért, amit
a kerge végtelen kalitkájába zárt.
Elhagyott, bíborló utak nyomán

itt zörög a nyegle világ minden
deszkaszélen, amelyről
szabadidejében csak álmodhat
a nyomorult, percekre szabdalt
szolgaszagú tenyészet.

VI.
De mielőtt a vershez nyúlnék,
megjavítom a tetőt, átrakom
a kéményt, s fütyülök a reszketőkre,
kiknek nincsen merszük, tervük,
életigenlő apró kísérletekre.

MIELŐTT A VERSHEZ, FÁHOZ LEHAJOLNÉK
MINDENHEZ, AMI NÉKEM MEGMARADT,
HÁLÁT MONDOK A SORS URÁNAK, KÖSZÖNVE
BOLDOGAN, HOGY ÉLEK MIT SE BÁNVA,
S E JÓNÁL JOBBAT, TÖBBET, MÁR NEM KÉREK

Utószó
D.G. emlékére

Nekem is mondták pár éve már,
mikor nagyon csapkodott az élet,
hogy kiült az arcomra a halál,
de tanúként még itt vagyok, élek…

És most mindenekelőtt, naprakészen,
hűvösen szembesülve a ténnyel,
melyben ismét a helyzet magaslatára
hágott a végzet, mikor barátunk sorsát
bűvös közönnyel kimérte észrevétlen,
s megszokott, konok következetességgel
a hiányát rendünk szerves részévé tette.

Sejtette régen, mikor hiába várt reggelente
alkalmi munkákra a bolt előtt, olcsó szeszek,
s rossz dohányok szabták ki néki a roncs időt.
Hiába adott meg gyerekeinek mindent, ők
feledték könnyen, hogy mi volt tegnapelőtt,
s a közömbös orvosok is könnyen hibáztak,
amikor végképp elvették tőle a reményt.

Pár héttel ezelőtt, mikor utoljára láttam,
szédelgett előttem a járdán csont soványan,
s látszott rajta, ahogyan az utcai szemetesben
betétdijas üvegek után turkált, hogy nem rá
várnak már az új házakon készítendő tetők,
kidőlt már a gerendák alól, s dőlni készült
kifelé a létből is, teljesen felzabálta a rák,
s tudta, hogy feljegyezte az arcát a halál.

Metszett gége, szabdalt szövet burjánzott
benne végig, lerontva, bontva, ami ép is,
így vitte el magával tegnapelőtt könnyen,
s nem idő előtt, alig múlt kettővel ötven,
mint hátra maradt özvegye, akit azóta
a gyerekei úgy kitettek a házból, mintha
ott sem lett volna, hogy felnevelje őket.

Most élni próbál máshol, senkit sem vádol,
mert nem lesz másik idő, amely kárpótol
küzdelmes, békétlen, hosszútűrő évekért.
Hátra sem néz, keveset beszél, dolgát teszi
csendben, mint annyian, akiket már nagyon
régről ismerek, s csak véletlen szelek fújják
az arcukat olykor elém…