Ványai Fehér József: Így maradtok

(Részlet a Magyar Amarcord… című, készülő regényből)

Apám eltűnik

Jövök ki az oviból a többi gyerek között, a kapuig egymás kezét fogjuk, nyomunkban a dadus, utána elválunk, ki-ki maga indul haza. A túloldalon feltűnik apám, fiatal ember, harmincnégy éves, még nem őszül a haja, hajadonfőtt jár októberben is. De valami furcsát látok a mozgásában, nem úgy lépdel ahogy megszoktam tőle, bár keveset találkozunk, hajnalban indul dolgozni, amikor én még alszom, mégis ismerem a teste beszédét, most nem olyan és furcsákat csinál a percnyi idő alatt, amíg felé haladok, például felfújja pofazacskóját, majd kidurrantja és nevet hozzá, ám én nem értem, mire való ez hülyéskedés, hiszen komoly embernek kellene lennie, mert ő az apám. Már majdnem a járdához érek, amin ő egyensúlyozik, aztán egyszer csak hipp-hopp, eltűnik szemem elől, nem találom az apámat, egyszerűen nincs meg, biztosan tud egy rövidebb utat, amelyre letér, mielőtt utolérem, hamarabb lekanyarodik és a kertek alatt sasszézik haza, nemsokára én is nyitom a kaput, csak az utca felől, de apámat a házban, az udvaron, a kertben sem találom, felszívódott. Otthon anyuka és nagyi a kemencét fűti, előkerül a szalmahúzó és a színvonó, utóbbit színvanónak is mondják, előbbit bedugják a boglyába és visszafelé húzzák, horgas vége beakad a szalmába, a horog alatt a szálak csomóvá gyűlnek össze és a vesszőből font kasban landolnak, a kemence száján át a tűztérben végzik, így fűtünk, szülémék tepsiben kenyeret és tököt, kalácsot sütnek, még pár év, és a kemencét kidobják a szobából, helyére olajkályha kerül, állandó az olajszag, és már kenyeret sem lehet sütni a lángjánál.

Letakart tükrök

Különös megérzés vezet, legszívesebben megállnék és nem mennék tovább a Három Rózsán és fordulnék rá a Bíbic útra, rossz az előérzetem, valami baj történik, és igen, ahogy a Bíbic 13. alá érek, a fából készült kiskapun fekete keretes papírt pillantok meg, már tudok olvasni, azt betűzöm, hogy ,,Giricz Istvánné, született Jakus Cecília élt 70 évet, meghalt ekkor és ekkor’’, most jövök rá, hogy Ceci nagymama nincs többé, nem akarom elfogadni a megmásíthatatlant, anyám függönnyel eltakarja a konyhai állótükröt és kinyitja az ablakokat, hadd szálljon ki nagyi lelke, igen, meséli később anyám, az ő anyja a halála előtt éppen ezt kéri tőle, hogy nyisson ablakot, hetekig rádiót sem hallgatunk, tévét sem nézünk, régimódra gyászolunk, anyám az öregektől veszi át a szokást, engem a temetésre sem visznek ki, csak a templomi misén lehetek jelen, olyan hideg van ott, hogy majdnem odafagyok a padhoz, a falsüllyedésekből kőszobrok, gipszangyalkák és a Jézuska néz le rám, a szenteltvíztartó befagyva.

Itt repül a kismadár!

Ritkán fotózkodunk, nincs is fényképezőgépünk, vagy ha van, gyorsan elromlik, fényt kap a film vagy egyszerűen nem működik jól a szerkezet, olcsó bóvli. Temetésen szokás fényképhez felravatalozni a halottat az udvaron, a koporsó a ház mestergerendájával párhuzamosan, hosszú asztalra téve áll, körötte a rokonság, kamerába bámulva feszítenek, a gyász némelyik arcra kiül, de a közömbösség sem titkolható. Ilyen típusú képből akad egy-kettő a cipősdobozban. Egy alkalommal a szomszédék, a két házzal odébb lakó Gyebnárék áthozzák a fényképezőjüket hozzánk, a tornác végében feláll a csonka család, nagyi, anyám és én, nővérem és apám éppen nincs itthon, így ők nem szerepelnek rajt, hátul belóg a képbe Szőnyi Józsi, unokatestvérem, aki az ágashoz támaszkodik, szinte vízszintes testtartást felvéve. ,,Itt repül a kismadár!’’ – figyelmeztet bennünket Gyebnárné, s már kattan is a masina. Nagymamámon kék kötény és fekete fejkendő, falusi öregasszony mindennapos viselete, lábán télen-nyáron mamusz, ebben legalább nem sajog a bütyke. Anyám előtt tarka kötény és világos fejkendő, zöldsárga, hosszú ujjú kardigán, gumicsizma, éppen a téesz kertészetében dolgozik, paradicsomot és uborkát szednek, dinnyét szüretelnek, mikor mi a munka. Öcsin és rajtam kantáros rövidnadrág, felette atlétatrikó, lábbelink nincs, nem flancolunk.

Kimerevedik a kép

Húsvét, kamaszodom, locsolkodni járok, de még nem iszom alkoholt, gyűjtöm a pénzt, cimboráimmal versenyezünk, ki keres többet, ha egész nap összejön a százas, az már jó, az már valami, de a sikerért meg kell dolgozni, minél több helyre bemenni locsolkodni, akár félig idegenekhez is, de a rokonokhoz feltétlenül, lányos házakhoz, ahol korunkbeli csajok laknak, kicsivel idősebbek is lehetnek, de nem sokkal, ha túl fiatal a bige, az is gáz, egyszóval a hozzánk hasonló évjárat a kézenfekvő megoldás, pénzt viszont öregasszonyoktól is elfogadunk, egy- vagy kétforintost, az ötös vagy tízes már horribilis összeg, ajándékozója felfoghatatlanul gáláns, közülünk bátor az, aki habozás nélkül benyit bármelyik kapun, na ja, legföljebb kidobják, bár húsvétkor ilyesmire nem szokott sor kerülni, egyezményes ünnep, noha Jézuskáról és feltámadásról nem beszél senki, hiszen nemsokára befejezzük a szocializmus alapjainak lerakását és hozzákezdünk a fejlett szocializmus építéséhez, egyedül a Szovjetunió tart már ott, hogy a kommunizmuson szorgoskodnak, a keresztre feszített kis Jézus barna kőszobra ugyan a templomkertben áll, viszont mi úttörőinget és kék műszálas rövidnadrágot hordunk, hozzá hosszú szárú fehér zoknit, barna és sárga lakkcipővel, ,,mennyit kerestél?’’, szólítjuk meg egymást, ha osztálytárssal vagy utcabéli fiúval futunk össze a locsolkodás során, kicsit hazudunk, tódítunk, többet mondunk, ha az illető beelőzött volna a keresménnyel, a festett tojásokról szót sem ejtünk, melyek a magunkkal vitt nejlonzacskóban lapulnak, azok nem számítanak, semmit sem érnek – este a merészebbje visszasétál a főtérre a körhintához, mellette céllövölde hurkapálcára erősített szivacsbabával és mézeskalácsos huszárral, az OTP zöldes neonfénye különlegesen vibrál, odavonzza a tekintetet, igen, ez már a nagyobbak világa, ahová én is tartozni szeretnék már, bár nem úgy, mint egy-két fiú, akik megkóstolták a piát és az árokban fetrengenek részegen, sötétkék kamaszöltönyük összeokádva.

Leszáll az est, zsebemben a maradék kölni, a bolondmalomtól tartok a Vadkacsa étterem felé, húsvéthétfő, holnap már kezdődik a suli, az akácfára akasztott hangszóróból zene szól, Demjén Rózsi a Bergendyből azt nyomja, hogy ,,Jöjj vissza vándor, hozd vissza szívünkbe a nyár édes ízét’’, olcsó romantika, de babonáz is a zene, a sláger dallamát hátára veszi a szél és bevágja a házak közé és a zugokba, megmagyarázhatatlanul jó hangulatom kerekedik, szeretek élni, mintha szerelmes is lennék, egyszerre több lányba, de képtelen vagyok eldönteni, melyikbe legjobban, így marad, kimerevedik a kép, drága kis cukorfalatkáim, így maradtok

Illusztráció: Pohárnok Z.