Műelemzés

november 24th, 2025 |

Fodor Miklós: A szellemből kitagadott költészet – félő – ítéletvégrehajtó ragadozóként tér vissza az ösztönvilág felől*

*Babics Imre: Szfinx – Megjelent a Gnózis című eposz betétverseként
(Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2013)

{A versértelmező pályázat öt díjazott munkája után közöljük az egyik zsűritag verseny után született összegezését. (A szerk.)}

Babics Imre főművét, a Gnózist 1999 végén fejezte be, a mű utolsó mondata „1999. december 31. 23 óra 59 perc 59 másodperc”-kor hangzik el – „…Tiszta, szabályos idom csúcsáról indulok Én. Most” –, ám a fizika törvényei szerint nem fejeződhet be csak a következő évezredben. Átível a képzeletbeli korszakadékon. Ezért én e művet szimbolikusan és mélyértelműen a harmadik évezred nyitányának tekintem. A Szfinx című vers – és maga a mitikus lény – a Nagy Rejtély kapujában lapul megfejtési kísérleteinkre várakozva. Kérdése örök, mozdíthatatlan: miféle lényforma az ember, honnan származik, milyen sorsutat kell bejárjon és miképpen, miféle vég felé sodorja hübrisze avagy karmája? Miképpen ítél majdan felette Teremtője?

A vers értelmezéséről

Értelmezésem módszertana a műközpontúság elvét követi. Ezen elv alapján arra teszek kísérletet, hogy Babics Imre Szfinx című versének képeit, fogalmait, állításait oly módon értelmezzem, hogy a megállapításaim mindig visszaköthetőek legyenek a vers szövegéhez. Ha ez a kötés nézetem szerint már nagyon laza, akkor azt jelzem. Az értelmezés visszakötése a szöveghez azt jelenti, hogy logikai vagy természetes jelentésbeli asszociációs kapcsolat kell fennálljon állításaim között, melyeknek forrása mindig egy-egy versrészlet. A célom az, hogy az értelmezés során egy egységes rendszerként működő gondolati és képi világot rajzoljak fel, amelyben minden állítás elhelyezhető, és amely olyan építmény, mely nem esik szét.

Az értelmezés kulcsszava a vers címe: Szfinx. Annak, amit a ’Szfinx’ szó (kép, lény) eleve jelent a kultúrában és a versben, mindenhol kimutathatóan jelen kell lennie – ez a munkahipotézisem, melyet azért állítok magam elé, mert első benyomásom szerint egy ihletett versről készülök beszélni, és az ihletett alkotás egyik fő jellemzője az egységesség. A Szfinx tehát elvárásaim szerint mindenütt jelen van a versben. Mielőtt azonban ezt konkrét idézetekkel is alátámasztanám, összefoglalom, milyen alapvető jelentéseket hordoz kulturálisan ez a képzelt lény.

A Szfinx rejtélye

A Szfinx mitikus lény. Az érzékelt valóságban nem létezik. Képzelet szülötte. Ha egy képzelt lényt a kultúra megőriz, azért teszi, mert fontos számára. A fontosság akkor emelkedik a szentség rangjára, ha jelentősége életbevágó. A mítosz: szentséget hordozó történet, e mitikus szereplő szintén szentséget hordoz. A Szfinx egyszerre macskaszerű állat és ember, ugyanakkor szárnya is lehet, amit talán legjobb a szárnyalás, az isteni szférát ostromló (avagy onnan érkező, lényegileg oda tartozó) emelkedni akarás és fejlődésvágy jelképeként leolvasni. Többnyire emberfejű, emberarcú állat, aki az embert lényegében érintő titok kapujában áll, s a titok szellemi útja talán egy csigalépcső. E Szfinxhez hasonlóak volnánk lényegünk szerint mi, emberek? Úgy tűnik, igen. Az emberi fej arra utal, hogy gondolkodó, szételemző-összerakó, fogalomalkotó, a világ működésének megértésére képes lény az ember, aki ezen értelmi képesség révén sajátos világot, a természetbe nem feltétlenül illeszkedő kultúrát képes létrehozni. Kultúra-, majd globális méretű civilizáció-alkotása révén két meghatározó hatalom közé ékelődik: az egyik oldalon a teremtett-teremtődő Élet vagy Természet ösztönzései, a másik oldalon a maga alkotta Kultúra kívánalmai. E két hatalom közt lavíroz, őrlődik, süllyed vagy emelkedik (inkább ez utóbbi – vágyai szerint) történelme során. S hogy hová vezet az útja, mi lesz a sorsa végül, stabilizálódik-e egyszer, vagy eltűnik az evolúció mellékvágányává válva, átadva helyét egy rajta túllépő, nála stabilabb teremtménynek…? Kérdés önmaga számára is. És e kérdés, úgy tűnik, stabilabb, mint bármely válasz, mellyel eddigi története során kísérletezett. A válaszok lehámlanak a kérdés törzséről. A kérdés olyan rejtélyt hordoz, mely kimerítően talán sosem válaszolható meg. Válaszkísérletnek tekintem Babics Imre Szfinx című versét, és Gnózis című eposzát is, melynek kulcsverse.

Az emberi létforma sorsa, természete az ember számára izgató, nyugtalanító rejtély. A Szfinx is rejtélyhordozó. Szoros kapcsolatban áll az emberről szóló lényegi, kettősséget (sőt, hármasságot) – és ezáltal belső feszültségeket – hordozó rejtekező tudással. Olyan lénynek tekintjük, aki tud az ember homályba merült, rég feledett vagy pontosan sosem ismert eredetéről, sorsútjáról és végzetéről. Ugyanakkor magának a Szfinxnek az eredete is rejtély: annyi bizonyos csak, hogy részben vagy egészben nem evilágból származik, otthona mintha inkább az isteni szféra volna. Onnan ide, a Földre, valamilyen célzattal érkezett. E cél kapcsolatban áll az ember értelmével, értelmének kifejlődésével, szellemi és anyagi építkezéseivel, önnön sorslehetőségeinek fel- vagy félreismerésével, drámai kettős (vagy hármas) létszerkezetével. Hogy önmagát fejlesztve az ember egyre előrébb, feljebb jusson – ebben segít a szfinx. Segítsége abban áll, hogy rejtélyes megjelenésű lényként áll elé, rejtélyes beszéddel szól hozzá, ezáltal az erre hajlamos ember értelmét munkára serkenti. A rejtély a lényeget tárja fel – enigmatikusan. Maga a Szfinx megjelenési formája – emberarcú (szárnyas) állat – is oly talány, mely egyben a választ is hordozza, ám e válaszért a keresőnek meg kell ismernie a két oldalt: a Természetet és a Kultúrát, valamint a Fejlődés motorját, mely egyik felől a másik felé visz. Enélkül ugyanis nem értheti meg annak a drámának a mélységét és magasságát, melyet az ember vív saját lelkében, valamint földi-természeti közegében, nem értheti meg e dráma alakulásait a történelmi időben. Hiszen a mindig ugyanaz – Természet és Kultúra termékeny, ámde ádáz feszültsége – minden korban másként konkretizálódik annak függvényében, hogy az emberi faj milyen állapotban van, tudományos-technikai, államszervezési és lélekmegismerési fejlődésének milyen fokára jutott, valamint annak függvényében, hogy kultúrája milyen mértékben alárendelt, mellérendelt vagy éppen fölérendelt a természeti környezetnek.

Íme a vers:

Szfinx

Az állat, akit magamban felfedeztem,
ő lesz valamikor utolsó keresztem.
Agyara kezemben pokol-küldte kés,
kifog mindenféle idióta teszten,
és le nem gyűri a megmérettetés.

Nem elég, hogy démonnal kell háborúznom,
s az örök lelkiismeret-furdalás,
mely a múltban önkínzó tudattal ás,
most, mint a hóban tátog egy új hiúznyom
a régiek mellett a szarvasra: Láss!,
itt van már érezhetően, hajszol, nyúz, nyom.

Ökölbe harapást gyűjt a holnapokban,
izmait próbálja s szemhéjam remeg,
azt hörgi: – Benned még sok szörnyű dolog van,
s ha majd a legbelső törvény lángra lobban,
bizony, pórrá ég kimunkált jellemed.

Mind szabadok a DNS-láncra vertek,
lényük mindannyiunkban ugrásra kész,
hogy megtegyék, mit eddig sohasem mertek,
s újból sivataggá züllesszék a Kertet,
melyre annyit áldozott a szív s az ész,
s amelyet soha parlagon nem hevertet.

Nemcsak rajtunk múlik fel- s letámadásuk,
vélem, egykor tervbe vették mások, másutt,
kik ismerték a világ természetét.
Ha civilizációnk sírját megássuk
magunk, megmarad nekik néhány letét:
kataklizmák, pólusváltás, fagy, sötét.

Ám fajunk mindenképp megéri a percet
egyszer, mikor ki önnön vadállatát
későn oldja el, mert még emberbarát,
az tábortűz fölött nyársra húzva serceg
tátott száján csodálkozással: Nahát!

Ilyen lennék, ha azt az időt megérem,
s attól tartok, akkor másmilyen leszek:
az istentelenségtől felforr a vérem,
s csak tombolnék, mint a többi megveszett
növelvén a káoszt utcán, parkban, téren,
míg végül egy sunyi orvlövész „leszed”.

Nem értették meg még a földhözragadtak,
mire képes a költői képzelet,
melyet a szellemiségből kitagadtak.
Iszonyához ők maguk adnak jelet,
aztán ámulnak, hogy nem ellenfelek.

E sátániaknak lesz félnivalójuk,
ha a Kozmosz, a végzetszavas súgólyuk
hitványságuk miatt végképp eldugul.
Hablatyolhatnak hiába hazugul,
minden bűnösre több százezer bíró jut,
mert már nem a belső hadiösvényt rójuk.

Én és a kis ragadozóm. Visszavarr ma
még minket a fénykúp-palástra a karma
rossz gombként nap mint nap, bár lehullanánk,
s emberalattiba gurulván, tanyánk
ott vernénk fel. Bármi jön, s a sárba ránt,
ezzel a metajogot testálja ránk,
s nem nevünk többé, hogy: a Jóisten barma.

De ha nem száll alá a mennyből köpés sem,
s könnyben nőtt nádas sóhajoktól zizeg,
mert agyvelőt jelent kilenced, tized,
múltunkért szörnyem oltalommal fizet:
– Nem tudod még, s már régen szívedbe véstem,
visszhangozzák majd egek, földek, vizek:
én állok melléd a teljes szétesésben.

A lírai énben lakozó (lapuló) állat

Nem magától értetődő, hogy a lírai én tud arról, hogy egy állat lakik benne. Életútjának egy pontján „felfedezi”. Ezt a felfedezést, ezt a felismerést katartikusnak, az énkép szempontjából megrendítőnek nevezhetjük. A felfedezés ereje és jelentésbősége olyan súlyú, hogy a költőt ihletett állapotba hozza. Értelmezésem szerint e katartikus-megrendítő felfedezés-élmény a vers elindítója. Ugyanis épp ennek révén jön létre a lírai énben a Szfinx. Mintha azt mondatná valami benne és vele: ’lám, Szfinxszé lettem’. Ha ez igaz, akkor a lírai én mitizálódik, belép a mítoszok szentséghordozó világába. E felfedező pillanattól kezdve már nem csak beszél az emberlét rejtélyéről, világban-való-létével ki is fejezi azt. Csak mitizálódó, szentté avatódó én képes olyan tartalmak közlésére, melyek fontossága eléri a szentségi értéket.

Az önmagában rejtőző, lapuló ragadozó állat kapcsolatban áll a lírai én lényegi sorsával. E sors kapcsolatban áll valamiféle tragikus végzettel, melynek képe: kereszt. A kereszt, mint vég, valamifajta elkerülhetetlen szenvedést, akár halált is jelentő, baljóslatú sorsvégzetre utal. A kereszt a keresztény kultúrkörben – melyben leginkább otthonosak vagyunk – Jézus szenvedését, halálát és az ebből fakadó megváltás lehetőségét jelenti – de jelenti azt az ítéletet is, mely végzett vele (tehát az ő személyes sorsútjának keresztjét), és halványan az utolsó ítélet („utolsó keresztem”) képzetét is idevonzza. A lírai én felfedezése, önképének átváltozása – mely szerint egyszerre ember és állat, ki szárnyalni képes, azaz Szfinx, aki rejtélyt hordoz – nemcsak saját sorsát határozza meg, arról is tudósítja, hogy saját sorsa lényegi összefüggésben van az emberi faj sorsával. És ezen belül kifejezetten a személyes és kollektív véggel.

Az állat a lírai én „utolsó keresztje”. Ezt ismeri fel, innen indul a vers tartalmának kibomlása.

„Agyar”, „pokol-küldte kés” – az agresszió mibenlétéről

A lírai én által önmagában felfedezett állat lényegi része az agyar (hiszen csak ezt a testrészt nevezi meg), egy támadó vagy támadva védekező fegyver. A védekezve-támadás úgy vélem, a lírai én világhoz fűződő alapviszonyára igencsak jellemző beállítódás. Az agyart a „pokol küldte” – olvassuk. A pokol hagyományos jelentése szerint a bűnösök, büntetettek helyszíne, kissé általánosabban értve: minden rossz akarat otthona. Ugyanakkor szent hely, ezért szentségsugárzó, még ha e szentség ez esetben nem teremtő, éppenséggel pusztító karakterű. A szentséggel való érintkezés szentté avat – hagyományos elképzeléseink szerint. A pokol, ha terjedni tudna (és a vers alapján úgy tűnik, tud!), önmagát, a poklot terjesztené. Az onnan küldött eszköz, mivel sebzésre, akár gyilkolásra is alkalmas, szintén ezt tenné: pokollá változtatná az életet egyéni és kollektív szinten egyaránt. Olyan ennek az eszköznek az érkezése, mint egy megbízatás. A lírai én tehát, amikor felfedezi az állatot magában, azt is felfedezi, hogy ez az állat valamiképpen kapcsolatban áll a pokollal, és e pokol – vagy Aki a pokol fölött Úr – őt valamilyen agresszív-sebző (esetleg gyilkoló?) feladattal meg akarja bízni. A keresett rejtély, melyet a Szfinx-állapot a lírai én számára hordoz tehát kapcsolatban áll a sebzéssel, akár a gyilkolással is (gyilkossá akarja avatni őt?). Ez valóban pokoli én-állapot. Rejteni való. Elmondhatatlan. Egy ’nem szabad!’ lakatolja. Viszont oly hatalmas belső feszítést jelent, mely áttöri a tiltás védműveit, és lírai metaforákba öltözteti a kétes tartalmat.

Se „teszt”, se „megmérettetés” nem ér el a lelki „állatig”

A lélekben felfedezett állat rejtekezőbb annál, minthogy valamiféle pszichológiai vagy biológiai teszt kimutathatná. Azaz olyan tartalomról beszél a lírai én, mely a tudomány módszereivel nem felfedezhető, nem vizsgálható. Mi lehet ennek a magyarázata? Az eddigiek alapján azt mondhatjuk, hogy itt a lírai én sorsvégzetéről – mely nem nélkülözi az ő szabad választását vagy vállalását sem – és az emberi faj földi sorsának végzetéről van szó, valamint egyéni sorsvégzet és kollektív sorsvégzet kapcsolatáról. Szólhat-e erről egzakt, azaz mérhetőségen alapuló tudomány? Aligha, hiszen itt a szabad döntés eleme kikerülhetetlen. Az emberi lényformát az őshagyományokból eredő önkép szerint saját szabad döntési képessége emelheti fel az istenek világába, és ugyanez az adottsága taszíthatja le valamely ember alatti létállapotba. Ahol szabadság van, ahol a lény a döntést meghatározó motivációk közül választhat, ott a tudomány tehetetlen. Sem a jót, sem a rosszat nem tudja előre jelezni. Annyira képes csak, hogy a lehetőségeket felrajzolja. A Szfinx rejtélyéhez tehát a szabadság is lényegileg hozzátartozik, az az én-állapot, mely a világról szabadon hoz ítéletet, és ezen ítélettel terhesen szabadon dönt valamely cselekedet mellett vagy ellen. Azt még megállapíthatja a tudomány, hogy minden emberben állat lakik (lapul), de hogy ez milyen karakterű, és mire készteti a döntési helyzetben levő adott ént, már kívül esik a látókörén.

A lélekben felfedezett állat erősebb mindennél. Nincs hozzá mérhető. Nincs, ami legyőzhetné. Ez a rejtekező hatalmas erő egyfajta szakrális, isteni létezővé avatja a lírai én-en belül élő állatot – erre utalt a pokollal való kapcsolata is már –, melynek eredete valamely életösztön, ám amelyet végleges formára mégis a rátekintő, gondolkodó-képzelő-érző én hoz. A vers teljes összefüggésrendszerében joggal állítható, hogy a költői én-rész, azaz a költészet-akarás én-ben rejlő hatalma alkotja meg végül is – az Élet ösztönerőit felhasználva – az egyénre szabott lelki állatot, és ezáltal az ember-állat alakú (szárnyas) mitikus szfinxet, e rejtőzködő, rejtélyes – a Babicshoz hasonló, prófétai indulatokkal viaskodó Nagy Lászlót idézve – „versben bujdosó haramiát”, akinek otthona a költészet szabad képzeletű, a túli fel- és alvilágokba is átérő birodalma.

A „démon” és a „lelkiismeret-furdalás” ismert lelki tényei mellett a most felfedezett állat: minőségileg más, több

A „démon” képzetét egyszerűen olyan lelki komplexumnak tartom, mely morálisan meg nem engedett cselekvések felé csábít, kísért, űz. A lelkiismeret-furdalást nem kell értelmeznem, mindenki ismeri. Hogy e lelki hatalmakkal „háborúzik” a lírai én, hogy folytonos „önkínzást” végez általuk, ez messzemenően és tömören jellemzi azt a lélekállapotot, melyben folyamatosan léteznie kell. Ha most megkérdezzük, ki is az az énrész, aki háborúzik, aki az önkínzást végzi, és mi az a valami, ami erre készteti, akkor arra jutunk, hogy bizony ez nem lehet más, csak a morális én, aki hajlamos a szakralizálódásra. A folytonos és jelentős lelki feszültség ténye arra enged következtetni, hogy mind a kísértő hatalom, mind pedig a morális hatalom igen erős a lírai énben. Mindazáltal e lelki feszültség pusztán személyes, azt is mondhatnánk, magánügy, nincs közünk hozzá, hacsak nem ismerjük közelebbről a szerzőt. A most felfedezett állat azonban az én-be érkező új motiváló hatalom. Újdonsága abban áll, hogy mitikus-szakrális-agresszív emberi tartalmakhoz közelíti a lírai én-t. Mitikus-szakrális – ez azt is jelenti, hogy emberiségléptékű dráma résztvevőjévé avatja. Amikor azt olvassuk: „szarvasra tátog”, a szarvast is inkább jelképesen értjük. A szarvas – mint feltűnő-eltűnő (vagy egyszerűen csak tűnő, tündéri) mitikus állat – mintha az emberiség célját jelölné. Mintha egy isten volna, vagy mintha agancsa isteni üzenetek fogására képes antennaként üzemelne, mintha az égbolton a csillagokat is az ő agancsa tartaná. Mintha az Élet hatalmas, de szelíd teremtő erejét jelképezné. Mintha minden emberi érték összefoglalója volna. Ezt az értéket vadássza a lírai énben a démon, a lelkiismeret-furdalás mellett most már az állat is.

„Láss!” – ezt követeli az állat. S ha erre fel kell hívni a lírai ént, akkor adódik az értelmezés: eddig valamit nem látott, nem vett kellően figyelembe, nem jól értett. S hogy mi lehet ez? Talán éppen az a világállapot, melyben az ő társadalmi szerepének valamely kollektív és szakrális jelentésű agressziótól, sebzéstől („pokol-küldte kés”) sem mentes karakterűvé kell válnia. Mert erre kapott megbízatást. A „hajszol, nyúz, nyom” igék igen erős, szinte ellenállhatatlan késztetésre utalnak a lírai énben. És ez logikus is, amennyiben helyes az az értelmezés, hogy itt szakrális, habár sötéten fénylő érintettségről beszélhetünk.

Hörgő beszéd

Az állat megszólal. E tény is igazolja azt a nézetemet, hogy itt olyan lelki komplexumról kell szólnunk, mely bár talán hatalmasabban tartozik az ösztönvilághoz, de valamelyest mégis racionalizált. E szólás, mely a lírai éntől független, mégis lényegileg hozzá tartozó, első közelítésben artikulálatlan hörgés. A hörgés egyszerre utalhat halálos sebzettségre és visszafojtott, kitörni kész agresszióra. A kétféle értelmezése a hörgésnek, úgy vélem, általánosabb jelentést is hordoz: az emberlét jelenkori állapotában van valami, ami szinte már halálra sebzett, és emiatt kitörni kész vadállattá készül átalakulni. S ha a költő médium, méghozzá az emberi létdráma médiuma, akkor a benne megképződött hörgés az emberi lét hörgése is. Talán éppenséggel az emberi Kultúra vagy már inkább a kiterjedt, mindent behálózó Civilizáció által megsebzett, természetbe illeszkedő, élet- és léttisztelő életszemlélet és értékrend („belső hadiösvény”) az, ami itt fájdalmasan bosszúért hörög…

A lírai én talán éppen arra ébred rá, hogy ő a megsebzett életrész, a felöklelt Egyensúly, Mérték, Szakralitás készülődő bosszújának, büntetésének, a kollektív-karmikus végzetnek a médiuma. Ezért fedezte fel az állatot magában, ezért alakította ragadozóvá, agyara ezért vált pokolbeli késsé a kezében. Ezért hörgi lelkének állata (vagy a megképzett Szfinx) a fülébe: „Benned még sok szörnyű dolog van, / s ha majd a legbelső törvény lángra lobban, / bizony, pórrá ég kimunkált jellemed.” A lírai én túlérzékeny-költői alkata és a jelen civilizációs állapot együtt szülik meg a szörnyű dolgokat a lélekben. Ezzel kell szembesülnie a lírai énnek. Sebzettségért sebzés jár az egyenlő és arányos válasz jogelve alapján, amit a bibliai „szemet szemért, fogat fogért” megfogalmazás is kifejez, és ma is alapelvként tisztelt. S ha ez a jogelv a vers által felidézett szakrális emberi létdrámában is érvényes, akkor bizony a médium-szerepkörű lírai énnek sebeznie kell azokat, akik a szent Egyensúlyt, Mértéket, a teremtő-fenntartó-szerető Isten Törvényét a jelenben és a lelkekben sebzik.

A civilizációs folyamatok a vers világában, úgy tűnik, megállíthatatlanul valamiféle lángba borító végítélet felé haladnak. Mintha a civilizáció isteni mértéket veszített életmódeszménye, értékrendje addig-addig provokálná a lelkeket, míg azok legbelső törvényét is eléri. (Avagy a rejtekező-rejtélyes, ki tudja, hol és miként létező szakrális szféra legbelső törvényéről lenne itt szó?) Ez a legbelső szoba vagy szentély azonban szent és sérthetetlen. Ennek feltörése kiszámíthatatlan, szent indulatokat, korábban elképzelhetetlen szenvedést („ökölbe harapást”) szabadítana a világra. Ez fenyeget, erről tudósítja a szfinxszé váló líra én-t az állat, ezzel a tudással kell most már élnie, és kezdenie valamit. Ami már csak azért is problematikus, mert az állat próféciája szerint „pórrá ég kimunkált jellemed”. Lehetetlen nem észrevenni a szójátékot por és pór között. Ugyanakkor bár a jelentés a hosszú ó miatt jóval enyhébb, mintha rövid lenne, azért a porrá ég jellemed jelentést is odahallja az olvasó és a lírai én is minden bizonnyal. Mindenképpen radikális és ijesztő jellemváltozás áll küszöbön abban az esetben, ha a „legbelső törvény lángra lobban”. A törvény szó jelen összefüggésrendszerben törvénykezést és ítélkezést jelent a civilizáció fölött. És ez szent bosszúként, szent büntetésként fog megvalósulni, ha megvalósul. És ebben az isteni törvényt érvényesítő (utolsó ítélet?), sötéten szakralizálódó civilizációs állapotban a lírai én – úgy tűnik – leginkább végrehajtói szerepkörbe hívatik. E szerep a kollektív, lángba boruló szörnyűségben mintegy ráadásként tébolyítónak ígérkezik, főleg ha tekintetbe vesszük, hogy a költő a szellem embere, és innen a legnehezebb a tényleges cselekvés világába, ráadásul szent harcosként megérkezni…

DNS-láncra vertek

Eddig, az első három versszakban, a lírai én önmaga nevében beszélt, ám – mint láttuk – az új gond, melyet lelkében felfedezett, túlmutatott a személyes élet körén. A negyedik versszak alanya valamiféle mi. Milyen tág körű ez a mi? A szóhasználat alapján a lehető legtágabb emberi kör jelenik itt meg, mint ahogyan az előzmények alapján várható is: „mindannyiunk”, „civilizációnk”, „fajunk”. Ha eddig csupán sejtettük, hogy a versben ábrázolt lelki dráma emberiség méretű, most ez nyílttá válik. A gondolatmenet a lírai alany megváltozásával azon tétel felé fordul, mely szerint az állat (pontosabban amit az állat mint jelkép jelent a lélekben vagy testben) minden emberi lényben ott lapul „ugrásra készen”. Az a valami, amiről beszélünk, normális esetben rögzített, nyugalmi állapotban van, inaktív. Ha így van is, bár szunnyad – mint egy úgynevezett alvó gén –, de szabad, azaz megvan a lehetősége arra, hogy kiszabaduljon. A „DNS-láncra vertek” kifejezés ellentétben áll azzal az állítással, hogy „mind szabadok”. Az ellentmondás úgy oldható fel, ha a kulcsinger biológiai fogalmát bevezetjük. A kulcsinger egy bizonyos ösztönreakciót vált ki az élőlényből. Ha inger nincs, reakció sincs. A civilizáció is így működik, hiszen emberek, biológiai lények alkotják. A kulcsinger közeledik. A költő, e vers lírai énje az, aki számára ez a kulcsinger már megérkezett. Ebből következik, hogy benne az állat már felébredt: tehát ő már szfinxszé vált, mitizálódott. Mindenkire ez vár. A kulcsinger itt inkább folyamatként, halmozódásként írható le. Valamikor a történelemben a szellemből kizárták a költészetet, az így fejlődő civilizációban lassan elszaporodott az itt közelebbről meg nem határozott „istentelenség”. Az istentelenség szinte megszokottá, elfogadottá vált. A lírai énnek azonban „felforr a vére” az istentelenség láttán. A forrás képtörténése teljes mértékben analóg a korábban említett lángra lobbanó törvénnyel, pórrá (vagy porrá) égéssel. Akárhogy is értsük az istentelenség fogalmát és a szellemből kitagadott költészet jelenségét, mindenképpen ezeket tekinthetjük kulcsingereknek, melyek hatására az eredetileg láncra vert DNS-részek (alvó gének?) közül egyik-másik ugrásra kész állapotig hevül. A helyzet pattanásig feszült. Küszöbön áll valamiféle kulturális kataklizma.

Nagyon fontos rögzíteni, hogy Babics Imre e versében azt állítja, hogy a szellemi történések bizonyos esetekben elhatnak a biologikum szintjéig. Bizonyos szellemi hatásokra az ellenhatás a test felől, a biológiai rendszer felől érkezik. Egy DNS-részlet, egy alvó gén aktivizálódik az emberekben. Ezen aktivizálódás hatásaképpen olyan cselekedetek történnek, melyek a Kertet, azaz a civilizáció legfőbb értékét elpusztítják. A biológiai rendszer egy részletének aktivizálódása az Élet reakcióját jelenti arra a megtagadásra, amit a Kultúra (Civilizáció) művelt a költészettel, melynek gyökere ösztöneinkig ér. Mivel a DNS-lánc lényegi része az Életet létrehozó, irányító szerkezetnek, ezért nem lehet legyőzni, megsemmisíteni, hatását (hatalmát) kiiktatni, semlegesíteni. Pontosan ugyanúgy, ahogyan a lélek mélyén felfedezett állatot sem gyűri le semmilyen megmérettetés. Összeérnek az asszociációs szálak minden erőltetés nélkül.

A civilizáció önsorsrontó karaktere

A kultúraalkotás természetében benne rejlik saját magának az elpusztítása. A kultúra-alkotás mélyen ambivalens folyamat. E kérdést nem tematizálja a vers. Mindazáltal a civilizációs pusztulás éppen a rejtett önpusztító vonás miatt lehet karmikus, tehát végzetszerű. A „Kert” a kultúra legkifinomultabb, legszebb részének jelképe. Tágan értve mindazt jelenti, amit az ember azért alkotott, hogy széppé, jóvá, fejlődővé, biztonságossá tegye az életét. Ugyanakkor a Kert, valamint a Kultúra egésze el is határolódik a természeti világtól, nem egyezik a két létszerveződési mód logikája. A történelem olyan emberi sorsutat rajzol, melynek során a Kultúra Természetből való „kiágyazódása” (Szilágyi Ákos fogalomhasználata) végbemegy. E folyamat kezdetén még Kultúra és Természet látszólag összeegyeztethető, összeegyeztethetetlenségük nem nyilvánvaló, ennek tudata hiányzik vagy gyenge. A kultúra kifejlődésével azonban az eltérés mértéke nőttön-nő. A jelenkor – a vers ideje – már azt a kort hozza, amikor a Kultúra (Civilizáció) világa ellentétessé, sőt, elnyomóvá vált a Természet világával szemben. Jóllehet belőle származott. Az ember mindkét létszervező hatalmat, mindkét létszervező logikát (logoszt) – Természet (vagy Élet), illetve Kultúra (vagy Civilizáció) – hordozza. Lelkében csap össze e két hatalom, és e vers tanúsága szerint a Kultúra és legkifinomultabb részhalmaza, a Kert tűnik gyengébbnek, őt fenyegeti a pusztulás az emberben feltámadó, épített világát pedig letámadó állat révén.

Ennek az üzenetnek a hírnöke a lírai én? Több ennél! E küzdelemben ő a lelki állat, a szfinx állati elemének oldalára áll. Egyszerűen azért, mert nem tehet mást. Ő ennek a drámának a médiuma, noha e dráma tőle teljesen függetlenül a Természet ember feletti túlerejéről és arról a visszacsapásról (bosszú? büntetés?) szól, mely az elnyomást és ennek révén a sebzéseket tovább nem tűri tétlen. Eddig a korig arról szólt a történelmi fejlődés, hogy a Kultúra legyőzi, meghódítja a Természetet, saját céljaira kihasználja forrásait. A drámai Most kritikus történése szerint azonban az alá-fölérendeltség visszájára fordul. A lírai én abban nem különbözik embertársaitól, hogy mint mindenkiben, benne is ott lapul ugrásra készen a korábban leláncolt állat, hisz az emberi DNS hordozza: mindenkiben felébredhet és aktívvá válhat egyszer, mert a civilizációs kulcsinger mindenkit elér, mindenkiben megváltoztatja, elállatiasítja a jellemet, mindenki által pusztítja majd elsőképpen a kifinomultság, a művésziesség Kertjét, végső soron a Kultúra egészét. A lírai én abban viszont már különbözik a tömegektől és a „földhözragadt” elitcsoportoktól, hogy ő mindezt tudatosítja és költői nyelven ábrázolja is. Erről szól a Szfinx próféciája.

„Nemcsak rajtunk múlik fel- s letámadásunk”

Eddig úgy tűnt, az emberi történelem és sorsút alakító erői az emberben – pontosabban az Élet és a Kultúra törvényeiben – lakoznak. A lírai én most azon vélekedésének ad hangot, hogy vannak közelebbről meg nem határozott „mások” is, akik sorsunk ismerik, sőt, hatalmasan befolyásolják. Kik ők? Rejtve marad. A lírai én is csak „véli” ezt. A vélekedés nem tudás, inkább sejtelem, intuíció. Olyan mítoszok és mítoszértelmezések juthatnak itt eszünkbe, melyek főként a sumer istentörténetek főszereplőit, az Anunnakikat úgy értelmezik, mint Földön kívüli eredetű, tudásban és hatalomban az akkori és mai ember szintjét messze meghaladó, mégis emberszerű lények társadalmát, akik az embert is valamiféle genetikai beavatkozással létrehozták.

A természeti „kataklizmák, pólusváltás, fagy, sötét” – mintha valamely emberen túli Tudat döntésének eredményeként támadhatnának az emberi világra, ám csak akkor, amikor már az emberi faj saját „civilizációjának sírját” megásta. Mintegy a civilizációs, öntudatlan és karmikus önbüntetés betetőzéseként. Egyfajta tényleges istenítéletként, amit tehát a sumér istenekhez hasonló Földön kívüli idegenek hajtanak végre.

Az emberbaráti késlekedés végzetes hibának bizonyul

Babics Imre világképe – főművében, a Gnózisban és e versében is – túl van a humanista életfelfogáson. A humanizmus emberközpontú, az a hit mozgatja, hogy a racionalitás képes úrrá lenni az irracionális erőkön. E vers azonban az emberben szunnyadó állati elem feltámadását bár a humanizmushoz hasonlóan szörnyűnek, iszonyúnak sejti, mégis a civilizációs folyamatokra adott elkerülhetetlen természeti válaszcsapásként ábrázolja és értékeli. A közelgő és megérdemelt civilizációs kataklizma ellen nincs védelem, már akár karmikus kollektív balsorsnak tekintjük, akár valamiféle isteni büntetésnek. A humanizmusra jellemző jó szándékú, emberbaráti cselekvések egyszerűen falssá válnak. Aki – szeretetből? kifinomultságból? – „későn oldja el” lelki-biológiai vadállatát önmagában, más szavakkal, aki túl későn válik a törvényen kívüli (inneni vagy túli) „mindenki harca mindenki ellen” (Hobbes) elv elfogadójává, épp azok áldozatává válik, akik már korábban eloldották magukban az állatot. Akiken a naiv humanista segítene, akikkel jóindulatúan együtt élne – szociokulturális, civilizációs hátrányban levő csoportokra gondolhatunk – emberségből, szeretetből, azok nyársalják majd fel egy szép nyárestén a tábortűz mellett: „ki önnön vadállatát /későn oldja el, mert még emberbarát, /az tábortűz fölött nyársra húzva serceg/ tátott száján csodálkozással: Nahát!” A vers ezen képe fanyar, szarkasztikus iróniát, talán némi kárörvendést is hordoz. Vadállattal csak vadállat veheti fel a versenyt, hisz nincs vele összemérhető kulturális termék. Ráadásul tudománnyal, racionalitással, humanizmussal fel nem, legfeljebb félreismerhető.

A lírai én sorsválasztásának dilemmája – áldozat vagy szent harcos?

Az egyik lehetőség, hogy a lírai ént mint áldozati állatot, mint emberbarátot azok pusztítják el, akiket szeretne, óvna. A másik lehetőség, hogy őrjöngővé válik, mint mindenki, és csak növeli a káoszt. Őrjöngése, tombolása azonban más minőségű, mint a legtöbb emberé, aki eloldotta magában a vadállatot: az ő vére az „istentelenségek” láttán forr fel. Tehát az ő lelki motiválója egyfajta szent őrület. Szent harcosként, az istenítélet vagy karmikus büntetés egyik végrehajtójaként venne részt a civilizációs összeomlásban, ekként is veszne el egy másik oldalon harcoló, „sunyi orvlövész” által.

A szellemiségből kitagadott költészet képességei

Ha azt kérdezzük, hogyan látja a lírai én azt a döntő okot, mely az összemberi káosz felé sodorja a történelmet, a következő tézist kapjuk válaszul: A szellemiségből kitagadott, alvilágba kényszerített költészet az, ami a lélek-test mélyén szunnyadó állatot felébreszti. „Nem értették meg még a földhözragadtak, / mire képes a költői képzelet, / melyet a szellemiségből kitagadtak”. Eredeti, Babics Imrére lényegileg jellemző gondolat és kultúraértelmezés! A szellemből kizárt tartalom, a mélylélektani elmélet szerint, lehúzódik a tudattalanba. A tragédiával fenyegető emberi létdrámát – Természet és Kultúra hatalmai közé ékelődve – a művészet, miközben ábrázolja, szellemben (képzeletben, érzésben, gondolatban) átélhetővé teszi. Ha ezt a lelki-érzelmi átélést a szellem – például emberbaráti megfontolásokból – megtagadja, akkor a létdrámát a maga szörnyűségében és felemelő voltában a mélytudat és a kollektív tudattalan képtelen művészetté szublimálni, kénytelen lesz tehát a valóságba belerajzolni. Az elfojtott visszatér. Ez áll küszöbön a jelenben.

Mi lesz azok sorsa, akik a költészet kitagadásért felelősek?

A költészetet szellemből kitagadó elit a „sátáni” jelzőt kapja a lírai éntől. Ők a hitványok, miattuk dugul el a kozmikus-szakrális „súgólyuk”. Az itt következő értelmezés szigorúan véve nincs benne a versben, ezért zárójelesen mondom el, noha véleményem szerint használható keret:

{Elsősorban, ha nem is kizárólagosan, a vezető elitek a felelősek a kultúráért, hiszen ők hozzák létre és tartják fenn azt a szabályrendszert, mely a tömegek életét, életmódját, értékrendjét keretezik, ők a felelősek azért az alapvető létmeghatározásért, mely az egyes kultúrákat és az emberiség egészét erre vagy arra terelik. Ha a vezető elitcsoportok elveszítik kapcsolatukat a szentséggel (a Mértékkel, az isteni Arányossággal és Egyensúllyal, mely Természet és Kultúra feszült, de kezelhető jó Rendjét biztosítja), sőt, ha még tagadják is a szentség világba áramlásának szükségét – ráadásul ha valaki a szentség mellett kardoskodna, meg is bélyegzik, el is hallgattatják vagy egyszerűen csak kinevetik –, akkor hiába minden, az elfojtás-megtagadás merev-mozdíthatatlan marad, az alvilági eredetű tragikus vég feltartóztathatatlan. És itt nem is szükséges gonosz szándékot feltételezni a vezető elitcsoportokban, bőven elég az önzés.}

A végítélet küszöbön áll

A végítélet isteni büntetés. A büntetés a bűn következménye. A bűn valamiféle istentelenség, azaz Istenellenes cselekedetek foglalata. Ezek a cselekedetek ebben a versben nincsenek konkretizálva. A bűn – olvassuk – az, hogy nem a „belső hadiösvényt” járják az emberek. A „belső hadiösvény” képe utal valamiféle rejtőzködő Jóra, egy efféle belső tartalomra, ezért összefügg a Szfinx lélekbe rejtett rejtélyes képével, összefügg a lángba borulással fenyegető „legbelső törvény” fogalmával, összefügg a sejtekben megbúvó DNS-lánccal, annak nem teljes megélésével, az ott rejtőzködő „állat” (túlzott) megkötözöttségével.

A végítélet a kilencedik versszakban mint egyén felett ítélkező bírók megsokasodása jelenik meg: „minden bűnösre több százezer bíró jut”. Érdemes tudatosítani, hogy korunkban a tömegek által napi rendszerességgel használt közösségi médiumok valóban megteremtik a szinte teljesen anonim ítélkezés mértéktelenségét, hiszen sok esetben álprofil mögül tüzelve, de ha korrekt profillal rendelkezve, akkor is a személytelenség mögé bújva szórják nagyon sokan profán átkaikat ismeretlen embertársaikra bármely apróság, eltérés, vélt vagy valós sérelem, értéksértés okán. Aki a közösségi médiumok kommentjeit olvasgatja, ítéletzáporban találja énjét, és valóban az a képzet alakulhat ki, hogy lépten-nyomon ezer és ezer bíró ítélkezik minden közzé tett ügyben, minden ott megjelenő ember felett.

„Metajog” – ki és mire nyer jogfelettiséget?

Ha kapcsolódni próbálok a vers korábbi részeihez, akkor a „legbelső törvény”, a „káosz”, a „karma” fogalmai merülhetnek fel, melyek a „metajog” versbeli fogalmát segítik értelmezni. A „meta” azt jelenti: „túl” valamin. A „metajog” így jogon túliságot, jog-felettiséget jelent. Mégis feljogosultságot. Mire? Rejtély marad. Titkolandó? Miért? Mert valami szörnyűségre utal, amit a lírai én „kis ragadozójával” karöltve végezne el…? Vegyük észre, hogy a verstörténés ezen fokán az állat már kicsi az énhez képest, már olyan, mint egy megszelídített, bár ragadozó mivoltát nem elveszített háziállat. Azt már eddig is érzékelhettük, hogy a fenyegetően közelgő civilizációs vég, a káosz eltörli az addigi szabályrendszert. Ennek következménye egyfajta „mindenki harca mindenki ellen” (Hobbes) civilizációs zűrzavar – a vers háborúra utaló szóhasználata és képei indokolják ezt a harcias értelmezést. A lírai én azt állítja, hogy épp ami „sárba ránt”, az testál ránk metajogot. Itt a mi már nem az emberi faj tág körét jelenti, mint korábban, hanem pusztán őt és a benne feloldott állatot. A vers teljes összefüggésrendszeréből az következik, hogy a metajog elnyerésének feltétele az, hogy a lírai én felismeri a civilizációs karmahelyzetet, felismeri a fenyegető végpusztulás legmélyebb okát, a költészet rangvesztettségét, szellemből való kitagadottságát. Felismeri azokat is, akik ezért felelősek. Épp e felismerések teszik alkalmassá arra, hogy jogon túliságot testáljon magára. Ez a jogon túliság a tételes jog megsértését is jogszerűnek fogadja el, feltéve, ha azt a szakrális szféra igazolja.

A vers világképe szerint a jelenkor civilizációja „ma még”-állapotban, azaz haladék-állapotban van. Nem következik be az, amit a belső állat vagy maga a Szfinx jósol. „Nem száll alá a mennyből köpés sem”, nemhogy, mondjuk, egy jól irányzott istenítéletet végrehajtó meteor. A lírai én – és vele együtt minden olvasó és értelmező – csupán képzeletben, lírában járja be az „emberalattit”, a káoszba fordulást, nem ténylegesen, és ez lelkileg óvó, gyógyító lehet. (Ámbár a tényleges helyrehozás terén sem tétlen a költő – éppen mert költ ő –, mindazáltal ennek hatékonysága csekélynek látszik.) Azt is élesen és fájón, bár némileg szarkasztikusan láttatja, hogy hol tart a civilizáció: fejlődésének, kiterjeszkedésének éppen milyen stádiumát járja. Logikus, hogy csak aki vállalja, hogy ezt a tragédiával terhes, drámai létállapotot költői módon ábrázolja (valamint aki ebben befogadóként katartikusan elmerül), nyerjen többletjogot: ítélkezésre, sebzésre, oltalomra, megőrzésre.

„Fénykúp-palástra” visszavarrva még

„Visszavarr ma / még minket a fénykúp-palástra a karma” – szól az utolsó előtti versszakban a lírai én. Nehezen értelmezhető kép. A következőket gondolom róla némileg eltávolodva a versszövegtől. A metajog – a jelenleg még tartó haladék-időben, az előrejelzett, de felfüggesztett utolsó ítélet preapokaliptikus történelmi korszakában – nem aktualizálódik. A Karma még vár. Bár a lírai én a felfedezett, megértett, személyiségébe integrált állattal, a magában megismert és elfogadott „sok szörnyű dologgal”, tébolyító indulatokkal, korábban nem látott társadalmi szereplehetőséggel szíve szerint „tanyát verne” az „emberalattiban”, beköltözne a civilizáció bugyraiba, és megkezdené „pokol-küldte”, sebző megbízatását elvégezni, ám a Karma, a szakrális büntető hatalom ezt még nem engedi. Minduntalan visszavarrja a „fénykúp-palástra”, a fénnyel teremtett szellemi térbe.

A palást szakrálisan kiemelt, az isteni szféra felé közvetítő emberi szerepkörre – király, pap, esetleg tudós mágus – utal. A fénykúp kozmikus fogalom. A két képzetkör eggyé fűzése azt jelzi, hogy a kozmosz létmódja és az ember szentségi világa messzemenőkig analóg. Azzal az igénnyel lép fel ma a palástos-szakrális szerep vállalója, hogy az ember megmaradjon Kert-építőnek mindenek dacára, de értse meg, hogy más módon kell építkeznie, mint ahogy a közelmúltig tette. Vissza kell tekintenie azokba a korokba, amikor még az istenről alkotott képzetek, a hozzájuk való viszonyok elevenek és művésziek voltak. Meg kell értenie a költészet egészének – beleértve a népköltészetet, az archaikus, mitikus, rituális, szakrális-filozofikus költészetet – jelentőségét a megtartó hatalmú kultúra- és Kert-alkotás terén, mely nézetem szerint mindenkor az Egyensúly, a Mérték, a Szervesség, a Szeretet, a Bátorság, a Bölcsesség, a Törvény szent értékei jegyében áll, ugyanakkor teljes fegyverzetében ábrázolja az emberben szunnyadó pusztító késztetéseket is. Erős civilizációs vonzása van az emberalattinak, ezt a jelenkori vezető elitek nem érzékelik kellő súllyal. E vonzás szükségszerűségéről korábban már szóltam, amikor Kultúra és Természet teljességgel feloldhatatlan, épp ezért mindenkor kezelendő ambivalenciáját állítottam, mely azzal a feladattal, olykor küszködéssel terhes, hogy az ember e két meghatározó hatalom között a feszültséget ne engedje túlfokozódni.

A karmikus megbízatás elvégzése (metajoggal felruházva) csak a költészet eredeti, a lélekben megébresztett ragadozó állat természeti elemével kibővült (szörnyű, riasztó mégis felemelő) hatalmával esélyes – állítja Babics Imre világképe. A költészet ugyanis metaforikus képeivel képes a legállatiasabb ösztönöket a legszellemibb vágyakkal összekötni hiánytalan lépcsőfok-szekvenciát építve – mintegy a piramis aljáról a csúcsáig felérve. Aki az emberalattit emberfeletti meta-erővel birtokolja, túljut az emberi civilizáció krízisén. Jogot nyer a megmaradásra az általános szétesésben. Aki csak az emberalattiban otthonos, oda süllyed vissza végérvényesen. Aki naiv-emberbaráti emberfelettiséggel próbálkozik, felfalják az emberalattiba süllyedtek, aki az uralmi elit részeként önző (sátáni) ideológiákkal istenteleníti magát és környezetét, „százezer bíró” által ítéltetik meg. Íme, a költészet szellemből való kizárásának, valamint az egyéni és kollektív tudat alattiból az élt valóságba való átáramlásának sokak számára szörnyű, tébolyító következménye, mely a metajogot elnyerők és vállalók számára a civilizációs végítéleten katartikusan felülemelő hatású lesz.

Oltalmazó, nem evilági társat nyer

„Nem tudod még” – szól a lelki állat vagy már a Szfinx, a Nagy Emberi Rejtély rejtélyes ismerője, és rejtelmes szavakba öltöztetője a vers záró soraiban, és ezzel a nem-tudás burkát fel is töri: a végletes ambivalencia választása és vállalása az, ami megóv. A fenyegető, kikerülhetetlen és egyben szörnyű végítélet sejtelme, művészi hirdetése, az emberi létállapot bűnösségének feltárása és nem elmismásolása, a lélekben keletkező állatias, de szent agresszió felszabadítása a Kert létéért harcolván – mindezen ambivalenciák együttese az a lelki komplexum, mely végül is oltalmat kínál a lírai énnek. S ha neki, akkor talán nemcsak neki, hiszen értelmezésem szerint a lírai én médium, angyali közvetítő az isteninek tekinthető, mert a teremtő hatalomtól eredő Egyensúly, Mérték, Szeretet életbevágó fontosságú, szent követelménye és az emberi faj között. Költőként Babics Imre épp azon dolgozik, hogy a költészet szellemből való kitagadottsága szűnjön legalább azok számára, akik őt olvassák és értik.

E katartikus, ambivalens lélekfeladat: szakrális szférából eredő megbízatás, szívbe vésett program. A szívből e feladat energiája és mintázata szétsugárzik a téridőbe, s oly messzire jut, amilyen messzire csak juthat. Rezonátora a mindenki fölé boruló kozmikus égboltozat és a mindeneknek otthont adó anyatermészet: „már régen szívedbe véstem, / visszhangozzák majd egek, földek, vizek: / én állok melléd a teljes szétesésben.”