„Babics Imre tiszteletére” (Suhai Pál: Impromtu, Rainer Maria Rilke: Karnakban voltunk)

Babics Imre tiszteletére és Szfinx című versének ihletésére írtam az alábbi sorokat, s fordítottam le Rilke In Karnak wars (Karnakban voltunk) című költeményét. Ami a történelemben és a földrajzban lehetetlen lenne, a gízai Szfinx és Karnak pilonja így mégis csak egymás mellé kerülhetnek. (Suhai Pál)

Impromtu

Babics Imre
Szfinx című versére

Natúra, ó, natúra,
szerelmes vegzatúra.
Ködös-holdas tekintet,
ő adja rád az inget:
a testedet, ruhádat:
legyél, akár az állat

Natúra, ó, natúra,
kegyetlen vegzatúra.
Tiéd e tört tekintet,
te gombold rám az inget:
kényszerzubbony-ruhámat:
elmúlni, mint az állat

Natúra, ó natúra,
irgalmas vegzatúra,
megenyhült zord tekintet
vetkőzi Nessus-inged,
mind áttetszőbb ruhádat:
a szörny-maszkot az állat.

Rainer Maria Rilke

Karnakban történt

Karnakban történt. Oda lovagoltunk,
Hélène és én egy gyors dîner után.
A Szfinx-allé: s megállt a dragomán, –
a pilon, ah! Végre ide jutottunk –

soha ekkora holdfényt! (Több volt bennem
a nagyság, mint ami emberbe fér!)
Utazni – keresés? Ez volt a cél.
Mindjárt a bejárat mellett az őr:

a méretek rémülete. Szemben
vele, kicsinységével, óriási tükre,
a kapu roppant tornya. S egész életünkre
az oszlop –: ott! Nem volt-e ez elég?

A romlás igazolta: bármilyen tetőre
rácáfolt. Megmaradt, s tartotta rég
az egyiptomi éjszakát.
A fellah ottmaradt. Nekünk időre

volt szükségünk mindezt kibírni, mert
egy ilyen szökkenés szinte szétzúzott
minket, hogy csúcsa olyan létbe nyúlott,
hol meghalunk. Ha van fiam, tudom,
elküldöm őt ide, mikor még semmi
nem tiltja igazát kiverekedni.
„Most arra, Charles – menj át a pilonon,
állj csak és nézz…”
————–Rajtunk ez nem segített. Remény?
Kibírtuk, s nem volt ez kevés. Mi ketten:
te, szenvedő, az úti öltözetben,
s elméleteknek remetéje, én.

S mégis, a kegyelem! A tó, tudod,
körötte gránit macskaszobrok ültek,
határkövek – de mind kié? S mi, elbűvöltek,
kiket e bűvös négyzet megfogott:

ha nem dőlt volna közülük le öt
az egyik oldalon (te is ezt láttad!),
macskaként, kőként, némán, ahogy álltak,
ítélnek akkor. Mind a legkülönb

Ítélet volt. A tó varázsa itt,
s ott körben a nagy skarabeuszok,
s a falakon a király-eposzok:
Ítélet. És, legyőzve szörnyeit,

mégis feloldozás volt. Mert alak
alak után tiszta holdfénnyel telt meg,
és lett a legvilágosabb, legteltebb
dombormű – jóformán csak pillanat,

s valóságos edény –: és ím, vele
az el nem rejtettek, nem olvasottak:
mind, mi lényege világ-titoknak,
mi semmi rejtettbe nem fér bele!

A könyvek szétzilálják: könyv soha
nem olvastat veled nyilvánvalókat –
(mi haszna, ha neveket kutatok csak):
csupán az áldozat juthat oda,

ahol a mérték. Lásd, hogy mit tehet
a birtok, míg magát oda nem adja!
Elmúlik mind. Hogyha menni akarna,
segítsd a dolgot. Hogy az életed

ne résen szivárogjon el. Te légy
mindig, ki ad. Öszvér tolong s tehén
a helyhez, hol a király képe van:
az isten, jóllakott gyerek, kíváncsian

vár s mosolyog. Szentélyében világok
lélegzete. Ő az, ki vesz csupán,
és mégis enyhülés és béke vár:
a hercegnő a papirusz-virágot
inkább átöleli, semhogy letörné. –
De itt
az áldozatnak nincsen útja többé,
igyekszik a vasárnap, ám örökké
félreértik a köznapok. Amit

visz ember, állat, hasznát, hozamát
Isten nem érti. Hajt, de megy az üzlet,
a föld – adj, végy! – itt vásártéri ügy lett, –
s ki árat ad, feladja önmagát.

Fordította: Suhai Pál

Illusztráció: „mégis csak egymás mellé kerülhetnek”