OPEN

november 27th, 2025 |

Móser Zoltán: MINDEN NAP MÁS (6-7. rész)

(6. rész)[1]

Az alábbi rövid idézet Jókaitól, A jövő század regényének előszavából való:„A klasszikus kor a költészet által emelte fel az embert. A héber az erkölcsi törvénnyel ismerteté meg. A jézusi tan a szeretet vallásával váltotta meg. Még hátra van ránézve a legnagyobb tökély fokára emelő megdicsőítés – ez az ismeret. Az ismeretek diadala lesz az, amidőn az a halandó, aki azt mondja magáról: „Én vagyok az Isten!”, leveszi koronáját azon halandó előtt, aki azt mondja: Én vagyok az ember!”

Ez a könyv arról (is) szól, hogy találkoztam sok emberrel – régiekkel (gondolatban) és ma élőkkel. És beszélgettem velük. Meg a kertünkben lévő fákkal, virágokkal, levelekkel Ezért, szintén Jókaitól tudom, hogy „az ég nem a felhőknél, hanem a fűszálak hegyen kezdődik.

Az egyik nap két kérdést kaptam levélben: 2009-ben még fotóztál az analóg géppel? Mi volt az utolsó alkalom?

Rövid válasz: Igen, fotóztam, de 9 éve befejeztem örökre. Digitális gépet nem vettem, mert az technika nekem idegen, és ahogy sejtettem – immár bizonyossá vált – ki is szorította az analógnak mondott fotózást.

Az alkalomra nem emlékszem, de az biztos, hogy van utolsó képem, bár ezt a képet nem ismerem. Ugyanis a két fotós táskában lévő három fényképezőgépben még befűztem egy-egy filmet, és mindegyiket használtam is, de nem szedtem ki, nem hívtam elő, ezért az utolsó kép valóban egy látens kép: van is, meg nincs is.

Kedves Madách Imre, mit szólsz ehhez?

Ha nem vesszük figyelembe a régies beszédmódot, az alábbi mondatok, amelyeket Jókai 1883-ban jelentetett meg, annyira időszerűek, hogy azt kell hinnünk, itt százötven éve megállt az idő! Nem az idő halad, mi változunk, írta Madách a Tragédiában. De mintha épp fordítva volna!

Jókai azzal kezdi A jövő század regényének az előszavát, hogy figyelemmel kísérte a nagy koreszméket, és ezért látta „az eszmék nyomain támadt titáni harcokat egész fegyverben álló milliók között: az emberi jogért Amerikában, – a lelki szabadságért s nemzeti egységért Itáliában, – a nemzeti feltámadásért Lengyelországban, – egy hitbabonáért Kelet-Indiában, – az európai súly/egyénért a Krímben, – egy büszkeségért Franciaországban s egy absztrakt állameszméért Ausztria és Poroszország között és aztán egy társadalmi elvért Párizsban. Ezek tenger vért és milliárdokat elnyelő harcok voltak, s indító eszméik akár győzve, akár legyőzötten folyvást élnek.

S fel kellett találnom e nagy küzdelmek között az emberi érdekek apróbb csoportulásainak külön küzdelmét is, mely sok apró érdek folytonosan forr, zsurlódik, izgalmát csak egy-egy nagy országos catastrophnál pihenteti el vagy erejét éppen annál érvényesíti: a fajgyűlölet, a nemzetiségi ellenszenv és önfenntartási törekvés; a politikai pártok kiegyenlíthetetlen ellentétei, a nyílt parlamenti harcok, a hagyományok és az újítás, az alattomos ligák; szent és nem szent, és csak azért nem szent, mert szövetségek, politikai, szociális, vallási alapokon; jezsuitizmus, internacionálé, nihilizmus; köztük a mohamedán fatalizmus, mely mozdulatlanságával hat be az újabb világtörténetbe, s a nagy küzdelem közt ólálkodó egyes érdek, személyesítve a fejedelmi vágyak örököseiben: a királyálmoktól holdkóros családok, a kalandorok, kik koronát vadásznak s más vadászok, kik a koronás fők ellen csinálnak sportot.

Íme, az örök harc elemei.

S ez örök harc követelése az általános fegyverkezés. Az egész férfinem a gyermekkortól a vénségig fegyverbe állítva, s a fegyvernemek minduntalan változtatva, tökéletesítve, egymást új fölényekkel megelőzve, a hadászat mesterséggé, tudománnyá emelve.

A folytonos fegyverkezési verseny iszonyú pénztömegeket köt le: … Az örök harc foly a tőke és a munka között.

S mentül könnyebben halmozódik a pénz a társadalom magaslatain, annál könnyebben omlik szét onnan a társadalom lapályaiba. A királyoknak, főpapoknak, minisztereknek, bankároknak, főuraknak, hadvezéreknek, népképviselőknek parasytjaik is vannak, nagyon sokan vannak: eladó emberek, patentált csalók, köztolvajok, zsoldosok, hízelkedők, naplopók, bérenc írók, kerítők, alkuszok, és szomjas, éhes néptömegek. Az aranyfolyamot elnyeli a homok, s lesz belőle mocsár. S ha az aranyfolyamban elmerül a férfijellem, hát a nő hová legyen előtte? A phaeákok népe zsoldjába vesz mindent, s zsoldba ad mindent. A könnyen gazdagult élvhajhász szolgálatába áll a szerelem, a művészet, a zene, a szobrászat, festészet, az irodalom. Foly az örök harc az erkölcsi életalap s a társadalmi rothadás között.

S amint lazul a családi élet, úgy szaporodik az ó-világ népessége, s mentül több az ember, annál kevesebb a kenyér. (…) Az Ó-világ embere éhezik és fázik. Itt a harc az ember és a föld között. (…) És most gondoljuk hozzá, hogy még száz év múlva is lesznek emberek – sokan lesznek –, akik hazájukat szeretik, kik az emberiség nagy bajait orvosolni törekszenek –, kik a néperkölcsöt nemesítik –, kik a felvilágosodást terjesztik –, kik a semmiből teremteni, az embererőt istenerővé emelni igyekeznek; – a „közügy” gárdája még mindig „légió!”, de ezekkel szemben fog állani az a másik óriás, akinek neve a Nihil, a Semmi…”

Jókai Mórnak A jövő század regényéből, az előszóból idéztem ezket a megállapításokat, ahol a kurzív részeket a szerző emelte ki. Ebben a 700 oldalas, két részes művében (Első rész: Az örök harc, a második rész: Az örök béke) az író elképzelte, hogy fog kinézni a világ, Magyarország 1952-ben. Hát, ha fölébredt volna, nem II. Szent Árpád királlyal, hanem Rákosi Mátyással találkozott volna. Kár, hogy nem vagyok író, mert az elképzelt találkozásból biztosan egy érdekes novellát tudnék írni. De szabad a pálya!

Ügyetlenkedtem a faliórával, mert elemcser után tettem volna vissza a helyére, de csak leejteni tudtam. Veszem föl, de azt látom, hogy összes mutató a földön hevert. Nagy munkával egyet, a másodpercmutatót vissza tudtam tenni, és úgy néztük napokig, közben „erőst nagyon” gondolkodtunk: „hány az óra, Móser Úr!” De nem bírtuk sokáig nézni, ezért átmentem a szomszéd városban, ahol az árukereső szerint lehetett kapni többféle, olcsó faliórát. A választás nem okozott gondot, mert csak egyféle volt, számok nélküli, aranyos háttérrel, de olcsón.

Ám ezzel sem vagyok megelégedve, és a másodpercmutató miatt mindig félve nézek oda. Ez nem ugrik egyet-egyet, hanem sietve, sőt rohanva jár körbe-körbe. Hová siet, vagy csak siettet!?

Ezt honnan tudta Jókai?

A jövő évszázad regényét olvasom, és A VEZÉRHALMI ALHAMBRA című fejezetben „találkozom” Szent Lászlóval és a leányrabló kunnal. Hosszabban idézem, hogy aki ezt olvassa, és ezen elgondolkodik, az képben legyen!

„Hogy került az Alhambra a budai Vezérhalomra – annak a története ez.

Egy dúsgazdag magyar financbáró, ki a XIX. század második felében az országos pénzügyi műveletek alkalmával óriási vagyont szerzett, arra a gondolatra jött, hogy ebből a nagy kincsből valamit az országnak vissza is kellene adni. Magasztalásra méltó dicsvágy. Nem kell a gazdagokat megróni azért, hogy fényt űznek. (…)

A gazdag főúr azt az egész környéket, mely szőlőkertekkel s apró villákkal volt fedve, kisajátítá, s egy nagyszerű angolparkot alakíttatott belőle. A szőlők helyébe kínai, ausztráliai, japáni fák jöttek; szőlőkert nem főváros közelébe való; a kőbányákat betemették, s hogy az úján ültetett park az aszályos délkeleti hegyoldalban sikerüljön, a Márton-hegy teknőjében artézi kutat fúrattak. (…) Ez a kút maga egymillióba került, s az eredménye az volt, hogy a budai déli oldal fürdői elveszték a vizeiket, a hegyoldalt pedig meseszerű gyorsasággal nőtte be az újon telepített erdő. A szökőkút maga egy magyar művész nevét tette világhírűvé. Remek szobrászati alkotás az, kárpáti fehér márványból; Szent László királyt ábrázolja, midőn az a sziklából forrást támaszt szomjú hadainak; a megszabadított nők, a harcos férfiak alakjai művészi csoportulatban veszik körül a lovagot; a kun rablótól megmentett leány a földön térdelve, hálateljesen csókolja a szent király kengyelvasát. A kút medencéje zöld márvány, melynek négy szegletén térdre görnyedt ergonade-ok tartják négy ország címerét, a négy középlapon pedig László király legendái vannak domborművezve abba a ritka nagybecsű sárga márványba, amit a szobrászok giallónak neveznek. (96. oldal)

A Szent László-legendát ábrázoló falképeket, és a történetet elbeszélő középkori krónikákat jól ismerem. Ezért engem, éppúgy, mint két másik szakértőt, akik könyvet írtak a Szent László-legendáról, zavarba hozott! Vajon honnan tudta, honnan ismerte ezeket a jeleneteket Jókai, illetve az szobrász, aki ezeket márványba véste!?

A bécsi János-fővételi búcsú, és a „Spinnerin am Kreauz” előtt tervezett, egy rosszul sikerült csel leírás kapcsán ugyancsak felmerült bennem a fenti kérdés. Ide, erre napra felgyülemlett messze földről jött sokféle népség. (A flamand festő, Bruegel képei, elsősorban a Farsang és a böjt csatája jut eszembe.)

Legszívesebben egy egész oldalt ide másolnék, ahol Jókai a Szeretve mind a vérpadig című regényében felsorolja azoknak a nevét, és meg is magyarázza, hogy kik is voltak is, és miért így nevezik őket.[2] Vajon ő honnan vette, honnan tudta mind ezeket. Nyilván a kritikai kiadás ad erre magyarázatot, de én most nem azt olvasom.

“Némelyik (leány) csak akkor vette észre, hogy férges diót vett, mikor már feltörte.” (73.)

Jókaitól kölcsönzött „előszóféle” nagyon illik majd egy tervezett könyv bevezetőjéhez, de magyarázatként is:

„Lehet annak tíz esztendeje, hogy egy ismerős pesti vendéglőben volt egy nagy kerek asztal, mely régi törzsvendégek számára volt lefoglalva. Ott ültek delenként a főváros ismerős táblabírái, ifjabb és vénebb szónokok, tisztviselők, vén poéták, tudósok; nyájas, jó, derült arcok, kiknek még haragjokban is több szeretet volt, mint más emberek nyájasságábán, kiknek vitatkozásait hallgatni gyönyörűség volt és tanulság.(…) Nekem is szorítottak egy kis helyet ennél a kerek asztalnál; akkor még fiatal legény voltam, s attól fogva mindig híve maradtam a kerek asztalnak.

Pár év múlva azután már könnyebben elfértünk a kerek asztal mellett, későbben még több hely jutott egy embernek; az ismerős arcok eltünedeztek, a hangos viták elhallgattak, az ember jön, leül, gallérja mögé hányja az ételt, fizet és megy. Még tavaly akadtam néha-néha egyre a régi ismerősök közöl, kitől a többiek felől sorban kérdezősködhetém. Most már sokszor megesik, hogy magam ülök az asztalnál.”[3]

Ez áttételesen reám nézve is igaz. Hisz az a kerek asztal, ami ide idéztem – és itt a kerek a fontos, hisz a kört nagyon régi és nagyon erős szimbólum –, az magyar szellemi élet asztala volt, ahová ifjan, mint fotóst, odaengedtek, írók, költők, művészek, tudósok. Sokat tanultam, sokat kaptam tőlük. Aztán lassan kezdtek elfogyni, előbb azok az öregek, akikre felnéztem, aztán a kortársak, barátok, jóakarók. Amikor 70 évesen visszaköltöztem a szülőföldemre, annak a kerek asztalnak csak az emlékét hoztam magammal. Aztán jöttek a kisebb-nagyobb gondok, ilyen olyan bajok, betegségek. És észre kellett vennem, hogy a családon kívül csak a toll maradt és egy fehér papír, amely abban segít a nyolcvanhoz közelítve, hogy ne érezzem magam egyedül.

Ha már a tervezett előszót Jókaitól kölcsönöztem, akkor az utószót is hadd idézzem tőle, mert szó szerint igaz!

„Mikor ifjak voltunk, úgy szégyellettük fiatalságunkat, úgy óhajtottuk, hogy bárcsak már vének volnánk, bár megérnők a bölcsesség éveit, ne hínának bennünket gyermekeknek többé; és íme eljött az öregség, őszülő hajával, keserű tapasztalásaival, időjós bajokkal minden tagjaiban; itt is fáj, ott is fáj, semmi ízecskénk sem szolgál bennünket úgy, mint azelőtt; megárt a harag, megárt a mulatság, vesződünk a hipochondriával, ezzel a kellemetlen prókátorral, kit a halál küldött a nyakunkra, hogy egy gonosz tartozást szüntelen sürgessen rajtunk. Ilyenkor azután felsóhajtunk: hajh, boldog elmúlt idők, hajh szép fiatalságunk évei!

Csak még egyszer gyermekek lehetnénk. Pedig eljön az is: a vénség gyermekkora. Mindennap egy nótát felejtünk, s utoljára minket is elfelejtenek nótáinkkal együtt.”

Jókai kapcsán én nem a reformkort szoktam emlegetni, hanem azt, hogy ő a táblabírák korának írója. Azért is hangsúlyozom ezt, mert Jókai egyik regényének, és Lyka Károly egyik, 400 oldalas könyvének is ez a címe.[4] A művészettörténész ezt a kort az első fél évszázadra teszi. Tudjuk, hogy Jókai túlélte az évszázadot, de oly sokszor emlegette, hogy milyen is volt az a kor, a táblabírák kora: „Ó, az valóban sajátságos világ volt.”

Erre a világra Lyka Károly két feljegyzésében is utal, és nem véletlenül idézi Széchényit is, hisz a Hitel megjelenése (1830) a reformkor kezdete. Azért is idézek hosszabban, mert itt már pontosan látszik (máig kihatóan) a polgárság hiánya. Mert ekkor „természetes állásnak csak a földbirtokosét tartották – írja a század első három tizedéről [Pulszky Ferenc] –, ki hivatalt nem visel, senkitől sem függ, ez az igazi úr. Különbséget itt nem tett a nagyobb vagy kisebb birtok, hanem legföllebb a család régisége…az egyenlőség érzete áthatotta az összes birtokos nemességet, az úgynevezett táblabírákat, kik ugyanezért kerülték a mágnások társaságát, mint kik akár aranykulcs, akár hivatal s családi összeköttetés következtében az udvartól függnek, különben is jobbaknak tartják magokat a többi nemességnél, s kasztot formálnak már azáltal is, hogy egymást tegezik, s együtt tartanak… Kormányhivatalnok természetesen szintén úrnak tartatott, de a cameralis tisztviselő, még nagyobb fizetés mellett is, kevesebb tiszteletben részesült, mert ezek közt sok volt az idegen s a nem nemes. Egyébiránt azt, aki kormányhivatalt vállalt, nem tekintették többé jó hazafinak, csak megannyi választott tisztség volt megegyeztethető a hazafisággal. Az ügyvéd, az orvos szintén beleillett az úri társaságba, ha nem is volt nemes, hiszen honoratior volt mindenesetre, mindenkinek szüksége volt reá, ő ismerte a házi kör legbensőbb titkait, de azért mégsem tartották egészen egyenlőnek, mert függésben élt, ha nem is az egyestől, mégis a közönségtől. A kereskedő, még ha nemeslevele volt is, csak polgárnak tartatott; ezek s a tanárok, papok s városi házbirtokosok alkották a magasabb polgári társaságot, külön a céhbeli kézművesektől, kik májszter uram címmel szólíttattak meg s ismét külön társaságban éltek egymással… Széchenyi érdeme volt az összeolvasztásnak megkísérlése a pesti casino alapítása által, hanem ez is csak a táblabírákat, a mágnásokat s hivatalos köröket hozta mindennapi érintkezésbe, még a pesti nagykereskedők sem érezték magukat jól e társaságban, s külön casinót alapítottak, az igazi nyárspolgárok pedig, még a leggazdagabbak is, nem jártak se az egyikbe, se a másikba, hívei maradtak a kávéházaknak. A táblabírákat választási mozgalmakon kívül semmi sem hozta ki flegmájukból, minden szabad idejüket a kártyaasztalnál töltötték.”

Mindez nem csupán a Felvidékről áll: egy másik egykorú szemlélő, Kis János szuperintendens, ezzel rokon képet fest a dunántúli közrendű nemesekről, s mint jellemzőt idézi egy táblabíró véleményét: „Csak dohányoznak, agarásznak, paripáznak, cselédékkel zsörtölődnek, a kézi mesterségeket pedig s az ipar minden nemét megvetik…”[5]

Jókai sokkal megengedőbb, és arra a kérdésre, hogy mik voltak hát azok a táblabírák, így válaszol. „Jelent ez a szó valami egyebet is, mint puszta csúfolódást? Igazán lett volna idő, mikor az ember ezt a címet a neve mögé írta, anélkül, hogy mások mosolyától féljen? Tettek volna ezek az emberek még valami egyebet is_,mint hogy átaludtak a munkaidőt, ragaszkodtak a maradáshoz, tartóztatták a sietőket, s éltek a gondtalan uraságnak? Ki tudja hát megmondani, mik voltak a táblabírák? Ezek a bebalzsamozatlan múmiái egy piramídtalan kornak, ezek az eleven petrefaktumai és fossziliái egy özönvíz előtti világnak, mely úgy elsüllyedt, mint Solon szerencsés szigetei, mint a mesés hiperboreok országa?[6]

A vajdasági költő, Fehér Ferenc 2 képe véletlenül került elő

Ma már csak néhányan emlékeznek rá, ezért is írok róla. Vele Újvidéken találkoztam, ha jól számolom, immár ötven éve. A volt kollégista társam, most már 75 éves Fülöp Gábor vendége voltam. A Duna túlsó felén volt hely, ahová néhány dinárért egy csónakos vitte és hozta az embereket. Itt szoktak találkozni a az Újvidéken élő írók, költők, művészek. Akkor itt többeket le tudtam fényképezni, és ezek egy olyan antológiába jeletek meg, amelyet soha nem láttam.

Fehér Ferenc 1928. augusztus 3-án, az észak-bácskai dűlőföldek mögött megbúvó tanyai cselédházban született, egy ottani zsellércsalád ötödik, legkisebb gyermekeként. Az elemi és a polgári iskolát Topolyán végezte, 1944-ben a verbászi, 1945 elején a szabadkai gimnáziumba iratkozott, itt érettségizett, majd az újvidéki Tanárképző Főiskola magyar szakos hallgatója lett.

„A tanárképző főiskola elvégzése után 1949-től 1958-ig Majtényi Mihály mellett a Híd c. folyóiratot szerkesztette, közben az Újvidéki Rádió munkatársa is volt. Ezt követően a Magyar Szó c. napilap újságírója lett nyugdíjba vonulásáig, 1988-ig. Költészete a népiesség jegyében alakult. Megszólaltatta az elszakadás, az idegenség életérzését és ezzel egyidejűleg a falu utáni nosztalgiáját is. Személyes hangú verseivel párhuzamosan születtek az objektívabb leíró versei; költészetében központi helyet foglal el a táj. Formailag költői életművében a prózaverstől a virágéneken keresztül a szonettformáig minden megtalálható.”[7]

Élete utolsó évtizedeiben Doroszlón élt. Hirtelen és váratlanul, a nyugdíjba vonulása után egy évre, 1989. július 31-én halt meg. Életében 22 kötete jelent meg.

Egy olyan verséből idézek néhány strófát, amely a citeráról, vajdaság kedvelt hangszeréről szól. Itt, miként Zobor-vidéken a dudával, ezzel szoktak bálokon, lakodalmakon játszani.

Fehér Ferenc: Apám citerája

Valaha megvolt mind a húrja,
valaha simább volt a fája.
Valaha tiszta szívből zengett
apám citerája.

Zengett, mint nyáréjen a búza,
s panaszkodott téli esteken.
Sírt, mint csöpp gyerekkel a bölcső,
mint papír sír az ablaküvegen.
————-
Télestén, ha néha otthon járok,
emlékeznék hangjainál, de hiába:
sötét padlássarokban hallgat
apám asztali citerája.

Vele hallgat a ház, a nóta,
s a messze néző padlásszemek.
Olykor, ha szél sír el a tető felett,
jó húrjai még föl-fölzengenek,

s én hallgatom, mint mesét a gyermek,
hallgatom, mint ős partot a víz.
Nem tudok elszakadni tőle:
így, némán is vissza-visszahív.

Régen, magam számára a gömöri Péterfalán, 1935. október 6-án született Tőzsér Árpáddal hasonlítottam össze Fehér Ferencet. Az első köteti alapján nem is véletlenül. Aztán jött egy váltás, és Tőzsér a „Mittereurópa” költője lett. Tájleírások, régi emlékek helyett Közép-Európa múltjáról és jelenéről szóló, súlyos gondolatait szőtte versekbe.

Ezen versei közül van egy, amely nagyon megragadott. A versforma is különös és szokatlan: a glossza-forma. (A glossza régi spanyol versforma, amelyben a kezdő négy- vagy nyolcsoros strófa egy-egy sora azonos a következő strófák utolsó soraival, az utolsó versszak viszont teljességében azonos az első szakasszal, de benne a sorok fordított sorrendben következnek egymásra.) „Régóta izgatott a tény – vallotta a költő –, hogy ez a versforma a magyar költészetben tulajdonképpen idegen, kipróbálatlan. (Egyedül egy Eminescu-vers fordításaként, Dsida Jenő kitűnő magyarításában él.) Nekem most kapóra jött a struktúra zártsága.”

A vers Szent Sebestyént idézi meg, akit ifjú harcosként, sokszor ruha nélkül, fához kötve ábrázolják, kinek testét nyílvesszők járják át.

Tőzsér Árpád: Sebastianus

(miután az agyonnyilaztatását túlélte, és börtönbe zárták)

Ne panaszkodj! Máskor más, most meg ez
adatott neked feladatként.
Börtön? Jó, de az ablak ad fényt,
s néha kikattan a földi retesz.

Élj, ahogy a szélütött hold neszez
csillagok hideg rostélya mögött!
Oly mindegy, most épp mi a börtönöd,
ne panaszkodj: máskor más, most meg ez.

S hallgass! Még szádban válogasd szét
a sírást s a csendet, s csak azzal érvelj,
hogy ne valld be, amit nem követtél el.
Most ez adatott feladatként.

A mártír-kínban éppen az szép:
nyakadból esendőn áll egy fanyíl ki,
nyitva a mell – s a száj nem tud kinyílni.
Börtön? Jó, de az ablak ad fényt.

S ahogy a tekintet ki-kirepes:
a vers ablakán kihajolva
fölnyújtózkodsz egy égi sorba,
kikattan halkan a földi retesz.

S végül majd kikattan minden retesz,
és addig börtönablak ad fényt.
Most ez adatott feladatként:
ne panaszkodj! Máskor más, most meg ez.

El kell mondanom, hogy az egyik költészet napi ünnepségre engem kértek meg Győrött, hogy vezessem le a beszélgetést. A jelenlévő költők közül van, aki maga olvasta fel a verseit, de volt versmondó vendég is. Ezt a verset a költő jelentétében én olvastam fel. A végén odajött hozzám, és azt mondta, hogy így előadni még sosem hallotta. A válaszom csupán annyi volt: – Árpád, lehet hogy én megértettem, hogy kiről és miről szól!

Azt is tudom, hogy zavarban is vannak kritikusai, hogy őt klasszikus, népi vagy urbánus, ortodox-realista vagy posztmodern költőként, irodalmárként méltassák-e? „Az Isten tudja, hogy milyen az én igazi énem – írja magáról. – Néha arról fantáziálok, hogy halálom után a hamvaimat egy helikopterből szétszóratom szeretett városom, Pozsony fölött, néha meg arról, hogy harminchat ökör fog bevontatni a paradicsomba, otthon, a falumban, mint Arany János vén gulyását.”

Egyelőre erről még nem kell dönteni, mert a 89 éves Tőzsér Árpád él és alkot. Verset, irodalomkritikát, esszét egyaránt írt és ír, a cseh, lengyel és szlovák irodalomból rendszeresen fordít.

Mikszáth novelláit olvasom.[8] Néhány helyen, az oldal szélén x-el bejelöltem azokat a mondatokat, részeket, amelyeknél megálltam. Ennél a sornál hosszan elgondolkodtam: „Bolondos kor a gyermekkor, kigúnyolja a férfiasság, de örömest mulat emlékeinél az öregség is.” (85.)

Ugyanez Jókaitól, A jövő század regényéből: „Mikor ifjak voltunk, úgy szégyellettük fiatalságunkat, úgy óhajtottuk, hogy bárcsak már vének volnánk, bár megérnők a bölcsesség éveit, ne hínának bennünket gyermekeknek többé; és íme eljött az öregség, őszülő hajával, keserű tapasztalásaival, időjós bajokkal minden tagjaiban; itt is fáj, ott is fáj, semmi ízecskénk sem szolgál bennünket úgy, mint azelőtt; megárt a harag, megárt a mulatság, vesződünk a hipochondriával, ezzel a kellemetlen prókátorral, kit a halál küldött a nyakunkra, hogy egy gonosz tartozást szüntelen sürgessen rajtunk. Ilyenkor azután felsóhajtunk: hajh, boldog elmúlt idők, hajh szép fiatalságunk évei!

Csak még egyszer gyermekek lehetnénk. Pedig eljön az is: a vénség gyermekkora. Mindennap egy nótát felejtünk, s utoljára minket is elfelejtenek nótáinkkal együtt.”

[1] Ebben a részben számos Jókai idézet, élmény olvasható. A születésnek 200. évfordulóján több műsort készítettem, számos előadást tartottam, ezért Jókaival, Jókai regénye között éltem, és jegyzeteltem. Itt hol egy soros, hol egy egész oldalas, mának szóló idézet olvasható.

[2] Van egy gyanúm, hogy az ő magyarázta nélkül a lexikon is kevés lenne!

[3] Jókai Mór: A régi jó táblabírák. 1856.

[4] Lyka Károly: A táblabíró világ művészete. Bp., 1981.

[5] Mindkét idézet Lyka Károly könyvéből, a 12-13. oldalról való.

[6] A Hyperborea egy mítikus észak-európai földterület vagy földrész, amelyet az ókori görögök és más népek is említenek, mint egy távoli, szent helyet, ahol egy boldog és hosszú életű nép, a hüperboreoszok éltek. A név jelentése „a Boreaszon túli”. A források szerint Hyperborea a mai sarki régiótól északra feküdt, de attól eltekintve, hogy a világ fagyos részén található, mégis napsütéses és mérsékelt éghajlatú volt.

[7] Vajdasági íróportrék. Bp., 1993.

[8] Mikszáth Kálmán: Vidám történetek II. Bp.,1989.

(7. rész)

2025. július 5.

Sok nap elmúlt, eltelt az előző feljegyzés óta

Munkás napok voltak, sok gonddal és kevés örömmel. Az orvosi kivizsgálás és a röntgen segítségével kiderült, hogy ezért fáj a lábam, mert elhasználódott a jobb csípőm. Ebben a félévben Budapesten meg is műtenek majd, a Sportkórházban. Szóval: megöregedtem.

Megkaptam a Följegyzések és szösszenetek alcímű naplóm második kötetének a korrektúráját. (Részben és időben lesz a címe.)

Az elkészült négy Jókai-műsorból a PIM-nek egy sem kellett. Ezek közül A „beidézett” Jókai címmel Hétköznapok Jókai-regény mottójában található népdalok alapján készült műsorunkhoz – az énekeseknek tudtam egy kevés pénzt szerezni – volt bemutató Bonyhádon, Szekszárdon, Pécsett, Székesfehérvárott és Győrben, de lesz Homoródszentmártonban és Csíkszeredában, a Székelyföld című irodalmi lap szerkesztőségében. (Azért itt, mert a februári számban ők jelentették meg az említett műsorunk anyagát.) Közben elkészült a tervezett Jókai CD a saját költségemen és az énekesek vállalkozó kedvével. Mivel nincs pályázat, most próbálunk a minisztertől pénzt szerezni, hogy kiadható, egy füzettel együtt kézbe adható legyen szeptember 10-ig. (Nem lett kész, mivel sehonnan nem kaptunk anyagi támogatást.)

2025. július 20.

„Fölkereshetnéd ifjúságod…”

Megjártuk Erdélyt: 2000 km oda-vissza, 5 nap, de egy helyben. Homoródszentmártonban, ahol tavaly voltam szintén öt napig, de vonattal. Most a muzsikus Kovács Gábor vitt autóval, mert „Jókaiztunk” kétszer is, meg volt egy Nagy László műsorunk, Székelyderzsen pedig én beszéltem a Szent László-legendáról. Gábor meg délelőttönként a gyerekeknek tartott énekes-zenés foglalkozásokat. Jött velünk a két feleség is. Ezt azért kell külön és kiemelten megemlítenem, mert mi együtt Erdélyben épp 53 évvel ezelőtt voltunk, de gyalog. A Hármasfaluban Fülöp Dénes tiszteletes úréknál laktunk, onnan átmentünk szüleihez Alsó-Sófalvára. Itt volt a testvére is, akivel – mi nem tudtuk, hogy milyen magas a hegy – elindultunk Siklódra és Küsmődre. Ennek az útnak az élményét a negatívok őrzik.

Fél nap volt felfelé, fél nap vissza, mert olyan magasan fekszik ez a két falu, mint a Kékestető. Most is szerettem volna elmenni, de nem jött össze. Az alábbi képet vittem magammal, hátha megtalálom azt az immáron azt a 58 éves asszonyt, akit 5 éves korában fényképeztem.

Bántott, hogy ez tervem nem sikerült, de valami pótolta: a Felsősófalva és Parajd közti út látványa. Mert láttuk azt a hegyet, ahol annak idején gyalog járunk. „Emlékszek? – kérdeztem nejemet. – Hát persze – válaszolta és egy pillanatra 25 évesek lettünk. Ez a pillanat nem mindennapi élmény volt.

A képek hatalma

Ajándékként kaptunk az alkotótábor vezetőjétől, aki a falu orvosa is, egy festményt. Moldován Zsolt készítette, aki csíkszeredai amatőr festő. Szép a kép, keret is nagyszerű ötlet: egy kis ablak táblája. Sok képemmel az a helyzet, hogy a legtöbbször csak sok keresgélés utat találok neki helyet a falon. A csúcs: 40 év után tettem fel egy képemet a neki való helyre!

Itt fordítva történt: körülnéztem a konyhában – az a ház közepe és központja – és levettem egy képet, oda tettem fel az ajándékot, a festményt, amelyen két ház és a templomtorony látszik. Ezen a kis utcán mentünk minden nap ebédre és vacsorára. Most, naponta legalább háromszor, reggel, délben és vacsorakor, ezt a képet nézem, és látom magamat is bennem.

De ez csak egy hétig tartott: minden „vissza lett csinálva.” De a kis könyvesházban megtalálta a helyét, a szüleimtől öröklött Gyilkos-tóról készült olajfestmény mellett.

2025. július 23.

Lassanként mi következünk

Úgy ébredtem, hogy éreztem, ma valami rossz fog történni: vagy a világgal, vagy velem, vagy valaki mással, talán egy közeli ismerőssel. Nagyot dobbant a szívem, mert olvastam, hogy ez a közeli ismerős, Kiss Gy. Csaba meghalt. Őt egyszer már visszahozták a halál küszöbéről. A dunapataji víkendházban éjjel gázszivárgásban elaludta, az utolsó pillanatban mentették meg. „Semmit sem éreztem, egy jót aludtam” – mesélte egyszer nevetve, de én féltettem, mert csontsovány volt, vagyis törékeny kívülről. (Belülről sziklaszilárd.)

Csaba kapcsán elsőként a Keleti Golf-áram című 1978-os kötet jut eszembe. (A szerzők: Spiró György, Kovács István, Kósa László, Rózsa Endre, Horváth Lajos, Kulcsár Szabó Ernő, Gulay István, Györke Zoltán. Szerkesztők: Varga Csaba és Kiss Gy. Csaba.) Kézbe véve a kötetet, arra gondolok, hogy kit is vitt el az ár, ki az, aki az árral szemben is tudod, és mert haladni?! Itt az 1989 előtti állapotokra kell elsőként gondolni, a határellenőrzésekre, a román- szlovák-magyar viszonyokra, és a lengyel-magyar barátságra, a múlt heti megmagyarázhatatlan politikai eseményre, amikor hivatalossá vált, hogy végleg hazarendelték a magyarországi lengyel nagykövetet. (Az előző nagykövet, Jurij Snopek, aki kiváló magyar fordító is volt, Kovács Istvánnal, Csabával együtt engem is kitüntetett 5-6 évvel ezelőtt.)

De a legfontosabb emlékem, többször is beszéltünk erről, és a múlt hónapban meg is akartam mutatni Csabának, egy foszlásnak indult, lenből szőtt szlovák törülköző. A Gömör megyei Karaszkó faluban kaptam, ahol kb. 50 évvel ezelőtt járunk az én Trabantommal, hogy a kis gótikus, ma már evangélikus templom Szent László-legenda falképeit lefényképezzem. Kellett valaki, aki tud szlovákul, mert szlovák tudás nélkül kulcsot szerezni nagyon nehéz. Csaba eljött velem erre 3-4 napra. Sikerült is megtalálni a tiszteletest asszonyt, meg is engedte a fotózást, sőt adott egy címet, egy parasztember címét, ahová elmehettünk, és kaptunk szállást. Egész este beszélgettek Csabával, de nehezen értette a szlovák atyafi, hogyan lehetséges, mi az oka annak, hogy egy pesti ifjú csak úgy, fogja mag magát és önszorgalmilag megtanul szlovákul, miközben semmi kötődése nincs a szlovákokhoz?! (Csaba magyar-német szakon végzett előttem, de ezután a Lengyel Intézetben megtanult lengyelül is. Aztán horvátul is.)

De vissza a törülközőhöz, itt van a szekrényemben, ugyanis elkértem a szállásadótól. Cserében az enyémet, frottírt ajánlottam, de nevetve mondta, mutatta, hogy nekik van ilyenből sok. Szóval ideadta. Annyira foszlott, hogy már nem merem használni, illetve mosni. Közepén már szétfeslett, és én most azon a nem túl tágas résen át látom magunkat, látom Csabát, ahogy magyaráz, aki nem érti, hogy lehet ilyen? Mert, igen is lehetett ilyen! Volt is, marad is kedves Csaba, hisz ezért is őrzöm – ösztönösen – azt a törülközőt. Mert ez egy Kelet-Közép-Európai emlék, amelynek, ennek a gondolatnak – sokan fognak írni erről – egyik apostola Te voltál.

Isten veled kedve Csaba, együtt álmodtunk egy jövőt, de úgy megyünk el, hogy nem azt kaptuk, pedig sokat dolgozunk azért, hogy szebb és jobb legyen minden itt élőnek a sorsa!

2025. július 26. Annánk névnapja

Szedő Dénesre, egy róla szóló hosszabb tanulmányra az egyik barátom hívta fel a figyelmemet. Kodály Zoltán a ferencesek közül Szedő Dénessel volt szorosabb az ismeretsége. „Nemcsak közös munkákat jelentett ez – Szedő Dénes részéről lelkipásztori szolgálatot (a szerzetespap Kodályt is és feleségét, Sándor Emmát is gyóntatta), hanem más segítségeket. Különösen 1950 után, amikor a szerzetesrendek működését szabályozó rendelet következtében a ferences költő egyik napról a másikra lényegében az utcán találta magát. Mivel habitust nem viselhetett, Kodálytól kapott ruhát és pénzt. Szedő Dénes a zeneszerző ingét a teljes szétfoszlásig viselte.”[1]

Szedő Dénes, aki Kodály latin nyelvű kórusműveinek magyar fordítója is volt, a Nyugat 1922. 3. számában Bartók Béla zenéjéről írt. Ebben fölfedezi a „szűkszavú tömörség” és a pazar virágba borulás egységét: „Több foglaltatik benne, mint amennyit kifejez. […] A lényegesre szorítkozván, mindig csak a magvát adja, sohasem a virágját. De szinte pillanatok alatt serken bennünk ez a mag virággá.” [2]

Nagyon jókor jött ez az idézet, mert ha valakire ez érvényes, akkor a 100 évvel ezelőtt született Nagy Lászlóra biztosan.

július 30.

Nagyon érdekes az a találkozása, pontosabb beszámoló Jókaitól, amikor az egyik estélyen találkozott Vámbéry Árminnal. Itt a veszélyes utazás kapcsán olyan dolgokról mesélt, amely mindannyinkat érdekelhet.

„Szerencsére három szép asszony is volt a társaságban – írja Jókai –, azok aztán kikérdezték a messze földön járt utazót: nekünk csak hallgatni kellett.

– Hogy jött ön arra az ötletre, hogy mint koldus induljon útnak?

– Elődeim szerencsétlenségén okulva; abban az útban két angolt megöltek; egyiket egy kullanccsal tölt verembe vetettek, s otthagyták, míg a férgek elemészték. Az európait megölik ott, azért, mert európai.

– Hát aztán milyen ruhája volt önnek?

– Ruhám? Semmilyen. Hanem egy pár darab nemezrongy, varrás nélkül, a testen átvetve! A lyukain kidugtam a karjaimat, aztán egy nagy turbán harmincöt rőf szövetből a fejemen körülcsavargatva.

– Harmincöt rőf! Hisz az egy egész vég.

– Mohamed rendelése szerint minden igazhivő muzulmán tartozik halotti lepedőjét magával hordani, mégpedig a feje körül csavarva, s ennek hét rőfnek kell lenni. A nagyon kegyesek azonban háromszor hetet vesznek; aki pedig igen szent hírben akar állani, az ötször hetet hord a feje körül.

– Hogyan találták meg önök az utat abban a nagy pusztában?

– Bizony ott mérföldmutatók nincsenek; hanem ahelyett jelölik az utat az elébb azon járt és elhullott emberek és teherhordó állatok csontjai. Minden karaván kötelezve van az útban talált csontokat halomra hordani. Ezek az útbaigazítók.

– Már én csak inkább gőzhajón utazom, ahol a csirkecsontokon kívül mást nem kell összetakarítani. S mit ettek önök az úton?

– Lisztből csináltunk pogácsát. Ahol este letelepedtünk, összegyűjtöttük a tevetrágyát, abból tüzet csináltunk, a pogácsát beledugtuk. Ha hajnalig megsült, nagyon jó volt, ha nem sült meg, úgy is jó volt. Én egyébiránt nyolc hónapig sohasem vacsoráltam, nehogy álmomban beszélni találjak, s társaim megtudják, hogy idegen nyelven beszélek.

– Az igaz – szólt egy fiatal könyvárus –, ha én későn vacsorálok, én is mindig idegen nyelven beszélek, hanem azt nem érti senki.

– Isznak-e ott bort? – ezt egy poéta kérdezte.

– Azt nem, hanem kumiszt. Ezt lótejből, tevetejből készítik, amit bőrtömlőben addig lötyfölnek lóháton, míg megsavanyodik; aztán elteszik: van hat hónapos ó-kumisz is. Könyvemben látható a képen a kimérés módja. Az asszony, aki a kumiszt árulja, lóháton ül, a tömlő a fején van, a tatár, aki inni akar, nyújtja neki a pénzt, amennyi árut meg akar inni. Azzal hátrahajtja a derekát, eltátja a száját, a csaplárné megnyitja a tömlő csapját, s ereszt a torkába a magasról, amennyit kívánt. Nincs rá eset, hogy a csaplárné eltévessze a férfi torkát, vagy az ivó eltévessze a szájába lőtt kumiszsugárt.

– Aztán jó az?

– Ittam belőle, de még a fülem cimpáját is hasogatta.

– Hát teát isznak-e ott?

– Az északon lakó népek igen.

– Rummal? Tejel? Cukorral?

– Nem. Sóval és faggyúval. (Nagyon jó lehet!)

– Szépek-e a keleti asszonyok?

– Képzeljen magának nagysád hölgyeket, akiknek arcszínét a vastag festéktől nem látni soha. S minthogy naponkint fésülködni restek, ha egyszer nagy mesterséggel be van fonva a hajuk, akkor valami mézgával, mely közé fekete festék van keverve, egészen bemázolják a fejüket, úgyhogy azon valóságos páncél támad. Most azután tessék azt a jázmin- és jácintillatot elképzelni, amiről az európai költők énekelnek keleti dalaikban, mikor az ilyen gyantakenetre a harminckét fokú hő nap rámosolyog.

– Hát költők vannak-e még keleten? – Ezt már egy rivális versíró szerette volna megtudni.

– Nagyon mesterséges költők. Egy negyvenlapos arab könyvből hoztam egy lapnyi leiratot, melyben, ha a betűket jobbról balra olvassuk soronkint: találunk benne egy szerelmes történetet, ha ugyanazokat a betűket alulról fölfelé olvassuk jobbról, akkor az földleírás, ha pedig balrul olvassuk fölfelé, akkor történetírás, s ez negyven lapon át folyik így.”[3]

2025. augusztus 2.

Két út volt előttünk

Amikor a múlt héten mentünk Homoródszentmártonba, Fogarasnál kellett letérnünk a Brassó felé vezető főútról. A térkép szerint két út közül lehetett választani, mindkettő Kőhalomra vezetett. Én felsőt javasolta – szeretem a járatlan utakat –, de majdnem megbántam, mert keskeny, föl-le, és le meg föl menő, kanyargós, keskeny és rossz út volt, amely az út felénél egy patak mellett visszafelé kanyarodott. És itt váratlan élményben volt részünk, ugyanis két szász falun mentünk keresztül, minkét falunak nagy, kakasos (evangélikus) temploma volt. Bár szitált az eső, de kiszálltunk, hogy akinél volt okos telefon, az hadd készítsen néhány képet. E két falunak furcsa, régi neve volt: Lemnek és Zsilerk.

Jól emlékszem, hogy 1989 előtt szinte az összes szász falu kiürült, mert a szászokat eladta fejenként 2000 márkáért Németországnak a rettegett főtitkár, Nicolae Ceaușescu. És ment, menekült, aki csak tudott. Azóta eltelt három évtized, és lám, ezek a falvak újra életre keltek. Most, kívülről is látszik, hogy takarosak, hogy van élet bennük. És a homlokzatuk annyira sokféle, annyira színes, hogy festő vásznára kívánkoznak.

Innen csak néhány kilométerre volt Kőhalom, bár előtte még át kellett mennünk egy Dácia nevű kis falun! Kőhalomban én sok évvel ezelőtt jártam, de a főtérről, gyalog mentem fel a várhoz. Most, amikor hirtelen élénk tárult elénk, a látvány meglepett, sőt megdöbbentett. Sok várat és romot fényképeztem már, de ilyein büszke és méltósággal teli várromot, egyet sem. Megérdemli tehát, hogy részletesebben szóljak erről, és az akkori utamról.

Egy sor a Hymnusból

Annak idején azért jártam ebben a barcasági városban, hogy megnézzem azt a helyet, ahol László Gyula régész professzor emléktábláját fogják elhelyezni. S mert emlékkönyv is készül majd, akkor oda készítek képeket is. A várrom lefényképezése természetesen ennek egy része volt, de ezt biztatás nélkül is megnéztem volna. Ami meglepett, hogy vannak ma is lakói. De a többit hadd mesélje el László Gyula, a székely, akitől annyiszor hallottam e városról és a várról.

„A Nagyküküllő vármegyei Kőhalomnak születésem tájt majd háromezer lakosa volt. Járásbíróság, takarékpénztár és adóhivatal működött a községben, úgyhogy nem tartották isten háta mögötti helynek. Ferencrendi kolostorát, gyógyvizét, de kivált Kőhalom Anjou kori várát, mely a bazalthegyről a brassói és a fogarasi havasokra nézett, Székelyföld szerte ismerték. Kőhalom inkább szász és román község volt, csak az értelmiség, a tisztviselők többsége meg az iparosok egy része volt magyar. Mert hát a szászok is kitűnő mesteremberek voltak, s igen jó gazdák. Szép békességben élt ott a három nemzetség…” Az is igaz, miként másik vallomásában írta, hogy azért a gyerekek néha verekedtek, elsősorban a szászokkal a IV. Béla kori vár tövében. A román fiúkkal viszont jó barátságban voltak.

Tanúság értékű és tanítani való a következő megjegyzése: „Ha magyarul beszélt a vevő, tudtak magyarul, ha románul kellett tudni, románul is, s ugyanígy megértették a szászokat. Egymás közt sose került szóba, hogy te ez, én meg az vagyok… Semmiféle nemzetiségi összekülönbözést én soha nem tapasztaltam Kőhalomban, pedig az ablakunkból ráláttunk a nagy piacra. Így aztán eszembe sem jutott, hogy ez vagy az több vagy kevesebb volna nálunk, csupán, mert más nyelven beszél… Ilyen községben nevelkedtem én, egy szép, lépcsős, boltozatos, hosszú folyosós, egyemeletes piactéri házban. (…) Tudtuk, hogy Kőhalom a hét szász vár egyike, s büszkék is voltunk rá nagyon. De még büszkébbek arra, hogy a Himnuszban is benne vagyunk: Vár állott, most kőhalom. Szentül hittük, hogy ez a sor bennünket illet.”

Aki e várból alá néz, annak itt különleges élményben lehet része: még ma is pontosan és jól elkülönülve látja a románok, a szászok és a magyarok utcáját. Radnótival szólva valóban „térkép e táj”, Közép-Európa térképe, s így és ezért történelmünk egy kis szelete. Ez a látvány valóban elgondolkodtató, s talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy a Hymnusunk nem is egy, hanem legalább két sorával ér fel.

A hazaszeretetnek azt a szellemiségét tükrözik e sorok, melyről Simone Weil nyomán Pilinszky írt: „A hazát csak egyféleképpen lehet és szabad szeretni. Úgy, ahogy azt a népdalokban, Homérosznál vagy az evangéliumok szenvedéstörténetében olvashatjuk. A hazát egyedül részvéttel szabad és lehet szeretnünk.”

[1]https://www.facebook.com/story.php?story_fbid=122144198114348286&id=61560448581265&_rdr

[2] Szedő Dénes: 1922b, p. 226.

[3] Jókai Már: Éltemből. Vámbéry egy estélyen.