Pálfi Ágnes: Elöljáróban, Baktay Ervin „világhoroszkópja”*

*Időközben megjelent a szerző Ecce homo című kötetében (Napkút, 2025)

• Elöljáróban

Nem vagyok bibliakutató. S bár nagyanyám, aki katolikus volt, állítólag titokban a keresztvíz alá tartott, nem vagyok tagja egyetlen felekezetnek sem. A szentírást laikusként olvasom, nyitott szívvel, az egyházatyák közvetítése nélkül. Költőként, irodalmárként, pedagógusként.

Több mint huszonöt évvel ezelőtt, a Toldy Ferenc Gimnázium tanáraként tettem próbát először az evangéliumokkal. A Mester és Margaritát olvastuk, amikor azt a szorgalmi feladatot adtam föl tanítványaimnak, hogy a Bibliából a „Jézus kínszenvedései” fejezet négy verziója alapján próbálják megválaszolni: Bulgakov műve, s benne a Mester Pilátus-regénye vajon melyik evangélium szellemiségéhez áll a legközelebb? „Nomen est omen”: számomra evidens volt, hogy a válasz már a regény kulcsszereplője, a Jézusról poémát szerző Hontalan Iván – azaz Hontalan János keresztnevéből kiolvasható. Így kezdődött; és folytatódott azzal, hogy 1999-ben, már a Miskolci Egyetem Összehasonlító Világirodalmi Tanszékének oktatójaként az ókori előzményekre visszavezethető Faust-legenda és az örök Don Juan témáját választottam.

És lassan kezdett kirajzolódni a kép. Felfedeztem, hogy Johannes Faustus – azaz Szerencsés János – alakjához az 1587-ben megjelent Német Népkönyvtől napjainkig, a témát feldolgozó minden műben a „jánosság” Skorpióra utaló tulajdonságjegyei és attribútumai társulnak, mindenekelőtt a Sas jelképes állatalakja. S megkockáztattam a feltételezést, hogy az evangélium és a Jelenések könyvének szerzőjét bizonyára úgyszintén nem véletlenül jegyzi ugyanezen a néven a hagyomány. Mint ahogy elgondolkodtatott az is: a pokolra jutott spanyol „szívtipró” vajon miért ugyancsak a Juan nevet kapta a keresztségben, holott karakterét tekintve Faustnak ő szinte mindenben az ellenlábasa; s mint az Tirso de Molinának, a Don Juan-témát feldolgozó első klasszikus színmű, A sevillai szédelgő és a kővendég szerzőjének képnyelvi utalásaiból egyértelműen kiderül, hogy a Skorpióval szemközti Bika képviselőjét tisztelhetjük benne (a darab 1610-ben íródik és 1624-ben mutatják be).

És vajon mi a magyarázata – tettem föl magamnak a kérdést, miután számos Don Juan-átiratot ismertem már –, hogy Christian Grabbe drámai fölvetésében, a Faust és Don Juanban (1829) nemcsak hogy együtt szerepel ez a két hős, hanem mintha ikerszerűen hasonulni is kezdenének egymáshoz? Már nem csupán végzetük közös, hanem szerelmük tárgya, a választott nő is.

A másik két „mitologizálódott” hős, Hamlet és Don Quijote tipológiai rokonságát illetően később tisztult ki számomra a kép (egyetemi szemináriumot is csak 2006-ban bátorkodtam indítani e témáról). Régóta ismertem már Baktay Ervin asztrálmitikus értelmezését, mely szerint korunk jellegzetes hőse, a „kizökkent Vízöntő mintaképe” Don Quijote volna. – Valóban? Miért nem Hamlet, a kizökkent idő „helyretolásával” kísérletező dán királyfi? – tettem föl a kérdést –, aki sokkal inkább érzi a bőrén, hogy az „idők végének” apokaliptikus jóslata immár drámai valóság: a „nincs idő cselekedni” lét- és tudatállapotának bénító realitása. Aztán Cervantes művét újraolvasva villámcsapásszerű volt a felismerés: a „fantaszta” Don Quijote „végtelenített” pikarója ugyanannak a Vízöntő-szellemiségnek a megnyilvánulása, amely fizikai értelemben a szemközti Oroszlánban válik foghatóvá. Mint ahogy a két hős ambíciója is közös: ugyanazért az eszmei valóságért, az ideális földi királyságért küzdenek, áldozzák életüket mind a ketten – visszaigazolva az asztrálmitikus hagyomány egyik alaptételét, a testiség és a szellemiség évkörre vetített szembenállását és összetartozását, bonyolult kölcsönviszonyát.^{^[1]}

Ekkor jutottam arra a meggyőződésre, hogy e négy újkori európai „héroszt” igen tanulságos volna egybevetni a négy kanonizálódott evangéliummal. És vált végképp világossá számomra az is, hogy e kérdéskör vizsgálatához, a szövegek beható elemzéséhez az asztrálmitikus értelmezési horizont kínálja a lehető legmegfelelőbb perspektívát. Korántsem csupán kutatói „elfogultságom” diktálja ezt! Kultúrtörténeti tény, hogy a keresztény ikonográfia mindmáig töretlenül őrzi a négy evangélium szerzőinek attribútumaként az Ószövetségből származtatott állatszimbolikát. Azt az asztrálmitikus hagyományt, amely a négy evangélistát az évkör úgynevezett „fix” keresztjére, a Vízöntő–Oroszlán és a Bika–Skorpió tengelyre helyezi (lásd az 1. ábrát).

Az evangéliumok felsorolását a lexikonok és Biblia-magyarázatok úgyszólván mindig a Máté evangéliumával kezdik. Máté szimbóluma köztudottan az Angyal és/vagy az Ember, mely utóbbi az asztrálmitikus hagyomány évköri rendjében a Vízöntő téridő-egységének jelölője: gyakran ábrázolják ifjú férfialakként, vállán tömlővel, amelyből víz fakad. Máté után Márkot említik, akihez a keresztény szimbolika az évkör szemközti téridő-egységének jelképes állatalakját, az Oroszlánt társítja. Majd Lukács, a Bika képviselője következik; és végül, a három „szinoptikus” után a Sassal és/vagy Kígyóval ábrázolt János, a Skorpió téridő egységének képviselője zárja a sort.

***

Távol áll tőlem, hogy megkérdőjelezzem annak az oknyomozó, tényfeltáró megközelítésnek a jogosultságát, mely a tudományos egzaktság követelményét szem előtt tartva arra keresi a választ, mikor és hogyan került fedésbe az evangéliumi négyesség ezzel az ószövetségi eredetű állatszimbolikával. Azt a kultúrtörténeti tényt azonban a filológiai adatolhatóság „fehér foltjaira” hivatkozva sem lehet kétségbe vonni, hogy a 16–17. század fordulóján, a négy újkori európai „hérosz” születésének időszakában ez a kettős kódrendszer élő hagyományként működött.

Még akkor is igaz ez, ha – mint például a Faust-legenda alapjául szolgáló Német Népkönyv „ortodox lutheránus” összeállítója a 16. század végén – az állatalakoskodást mint olyat negatív színben igyekszik feltüntetni, óva intve a mai olvasót is ettől az „ördögtől való” kísértéstől. Az inkriminált szövegrész képnyelve ugyanis a maga „hús-vér” konkrétságával minden jel szerint jóval hathatósabb, mint közvetítőjének deklarált ideologikus szándéka. Az elfogulatlan olvasó aligha térhet ki az elől a kísértés elől, hogy az állatküzdelem jelenetsorát (amelyben olyan mitikus alakok jelennek meg, mint a Szarvas, a Kutya, a Bika, a Majom, a Páva) a fausti küldetés mibenlétének szimbolikus narratívájaként fogja fel és próbálja meg értelmezni. S egyszersmind annak a bizonyítékát lássa benne, hogy a titkos (vagy egyenesen tiltott) tudás felszínre hozásának ambíciója nemcsak az „igaz útról” letért Faustot motiválta, hanem – paradox módon – hittérítő kortársát is. (Lásd erről e kötet VII. részében, 189–200.)

Nem vitatom annak a kutatói alapállásnak a jogosságát sem, mely az evangéliumi szenvedéstörténet négy kanonizált verzióját a szerzők eltérő ideológiai szándékainak lenyomataként vizsgálja.^{^[2]} Ám ebben a megközelítésben óhatatlanul elsikkad az a képnyelvi többlet, mely az elbeszélt történet mind a négy verzióját konzisztenssé, önmagában, egymástól függetlenül is hiteles forrásműként teszi értelmezhetővé. Hiszen nemcsak e konkrét esetben, hanem általában sem létezik egy történeti értelemben megkérdőjelezhetetlen „pretextus” arról, hogyan is történt ténylegesen az, ami történt.

A kultúra tartósan hatékony narratíváinak többlete alighanem ez utóbbi kérdésfölvetésnek köszönhető, melynek morális imperatívusza a mindenkori művész képalkotói ambícióját táplálja – időről időre felülírva a mégoly határozott ideológiai szándékot is. Hiszen még az úgynevezett allegorikus kép jelentése sem fordítható le egyértelműen a fogalmi nyelvre. Nem pusztán a meggyőzés hathatós eszközeként performálja a szüzsét, hanem olyan jelbeszédként, jeltárgyak sorozataként, melyeknek talányossága a szövegalkotó – s nyomában a mindenkori olvasó – figyelmét a hogyanról a meggyőzés voltaképpeni tárgyára tereli át: vajon mi is az, ami valójában történt? Még akkor is ezt kutatjuk, ha tisztában vagyunk vele: nincs, és a földi történés síkján elvileg sem lehetséges egy végső, egyértelmű válasz erre a kérdésre.

***

A Faustus legendáját feldolgozó Német Népkönyv megjelenésétől, 1587‑től 1624-ig, A sevillai szédelgő színpadra állításáig mindössze 37 év telik el. Ezen belül 1601 bízvást tekinthető a fordulat évének az újkori európai művelődéstörténetben: ekkor születik a drámairodalom korszakalkotó remekműve, a Hamlet, és 1598 és 1604 között íródik a Don Quijote első kötete, amely az európai regény fejlődéstörténetében játszik hasonlóan kulcsfontosságú szerepet. (Cervantes regényének második kötete, amelyen 1607-től folyamatosan dolgozott, 1615 novemberében jelenik meg.) Shakespeare és Cervantes személyes biográfiájának is van egy közös dátuma: a két írófejedelem ugyanazon a napon, 1616. április 23-án hunyt el.

A 16–17. század fordulója a világtörténelem korszakváltója is: 1588‑ban Anglia legyőzi a Nagy Armadát. Ezzel Spanyolország mint gyarmatosító nagyhatalom elveszti vezető szerepét, amelyet közel egy évszázaddal korábban a portugálokkal szemben vívott ki (1492-ben Kolumbusz vállalkozásával vette kezdetét az Új Világ meghódítása). A Nagy Armada veresége, valamint a megmerevedett feudális viszonyok következtében Spanyolország hanyatlásnak indul, míg Anglia vezető nagyhatalommá válik.

E hanyatlás időszaka azonban – paradox módon – a spanyol kultúra virágkora: a 17. század az úgynevezett „aranyszázad” (Siglo de Oro), melynek csúcsteljesítményeit az irodalomban Cervantes mellett elsősorban drámaírók fémjelzik (Lope de Vega, Tirso de Molina, Calderon). E kulturális teljesítmény jelentősége máig ható, hiszen a négy újkori európai „héroszból” kettő: Don Juan és Don Quijote a spanyol aranykor szülötte.

Don Quijote karakterében mintha a Don Juanban háttérbe szoruló harcias (marsikus) lovagi erények támadnának föl, válnának dominánssá. Gondoljunk Molière darabjában (Don Juan avagy a kőszobor lakomája, 1665) Juan monológjára, melyben a nők meghódítását az „új földrészek” felfedezésének vágyával, önmagát pedig Nagy Sándorral állítja párhuzamba, jelezvén, hogy neki a szerelem „harcmezején” aratott győzelmekkel kell beérnie.

De Cervantes regényének a Hamlettel is van tematikus kapcsolódási pontja. A királyfi tragédiával végződő drámája, amelyben az igazságtétel és a hatalomgyakorlás mikéntje a tét, a Don Quijote lapjain a hűséges fegyverhordozó sikertörténeteként jelenik meg. Nem a főszereplő, hanem Sancho lesz az, aki a vágyott „sziget” kormányzójaként valóságosan bizonyítja rátermettségét az igazságtevő bírói szerepkörre – még ha csupán egy megrendezett, „színpadias” ál-szituációban is, ami műfaji értelemben a Hamlet „egérfogó” jelenetével vethető egybe.

Életem nagy szellemi kalandja volt e művek összehasonlító elemzése a Miskolci Egyetemen. S ma is arra vagyok a legbüszkébb, hogy egyik tanítványom így fogalmazott: a tanárnő szemináriumain megtanultunk másként olvasni.

E könyv szerzőjeként leendő olvasóimra gondolva ugyanez a cél lebegett a szemem előtt: annak a szerves kapcsolatrendszernek a feltárása a mitopoétika perspektívájából, mely e négy újkori európai „hérosz” kivételes formátumát és küldetését egészen új megvilágításba helyezi.

• Baktay Ervin „világhoroszkópja”

Mint fentebb említettük, az evangéliumok sorolását a lexikonok és Biblia-magyarázatok rendszerint a Máté evangéliumával kezdik.^{^[3]} Kínálkozik azonban egy másik alternatíva is: az a világkorszakok menetét követő sorrend, melynek kezdőpontja az Oroszlán, tehát Márk evangéliuma; ez után a Bika képviseletében Lukács verziója, majd Máté evangéliuma következik, s végül a Skorpió képviseletében megszólaló János. E haladási irányt választva a szenvedéstörténet négy verziója folyamatszerűségében válik olvashatóvá: a konstans és változó motívumok szerepeltetésének módozatai, az interpretáció hangsúlyeltolódásai egyfajta szellemi fejlődéstörténetként válnak értelmezhetővé, miközben minden egyes stádium mint karakteresen különböző, önmagában is teljes világtükör válik leírhatóvá.

A „világhoroszkóp” Baktay Ervintől kölcsönzött ábráján a Bika és a Skorpió, a Vízöntő és az Oroszlán a nagy Nap-év fix keresztjét jelöli ki. Tömörítve, a világkorszakok hozzávetőleges időbeli elhelyezésével kiegészítve Baktay interpretációját idézem:

A Nap a „természetének legjobban megfelelő” Oroszlán csillagképben legutóbb az i. e. 11–9. évezredben tartózkodott; a hagyomány szerint ez volt a zenit, az „aranykor”. A nagy Nap-év alászálló félíve az Oroszlán és a Vízöntő közötti szakasz, a felemelkedő félív pedig a Vízöntőtől az Oroszlánig terjed. A „világos” félívet a „sötéttől” a Bika–Skorpió tengely választja el. A Bika-korszakban (~ i. e. 4320–2160) az anyagias erők „látszólag elnyelik a Napot, amely az éjszakába hanyatlik”. A Krisztus fellépésével (a Halakkal egyidejűleg) induló Vízöntő-korszak jelenti a mélypontot; de ugyanakkor ez a felemelkedés, az újjászületés kezdete is: elérve a Skorpiót a Nap „az ég világos felébe szárnyal, mint a sas”, hogy újra elfoglalhassa „égi házát” az Oroszlánban.^{^[4]}

Számos jel mutat arra, hogy a nagy Nap-év e fordulópontjain az emberiség a felemelkedés–alászállás teljes programját drámai módon éli át; mintha nem csupán a számára adatott korszakban volna spirituálisan jelen, hanem a megelőző, a rá következő s a vele átellenben lévő korszakok drámai történéseiben is. Ugyancsak Baktay említi könyvének idézett fejezetében a Mithrasz-kultuszt, mely már a Bika-korszakban – a Nap „éjbe hanyatlásának” fázisában – előre jelzi a Vízöntőben esedékes fordulatot: Mithra, a fekete Bikát legyőző ifjú (akárcsak az „oroszlántermészetű” Buddha) valójában már Krisztus-előkép – annak az újjászülető Napnak a képviselője, mely a Vízöntőből a Skorpió irányában felemelkedő útjára indul.

A 16–17. század fordulóján újkori európai irodalmunkban négy olyan, azóta is folyamatosan velünk élő „mitologizálódott” hős születik, akikben a négy evangélista Jézus-képmásának egymástól eltérő karakterjegyei egyidejűleg fedezhetőek fel. Ezekhez az evangéliumokhoz az asztrálmitikus hagyomány a nagy Nap-év fix pontjaihoz köthető szimbólumokat társít.

Hamlet, a dán királyfi szellemiségét tekintve az aranykor, Márk Oroszlán-evangéliumának az örököse, aki az „idő helyretolásával” a szakrális földi királyságot kíséreli meg helyreállítani.

Don Quijote, a szélmalomharcáról elhíresült idealista „ködlovag” korunk embere, a Vízöntő (és a Halak) magas rendű képviselője: alakjában Máté evangéliumának szellemisége ölt testet.

Don Juan, az ellenállhatatlan csábító, akit „érzéki zsenialitása” végül pokolra juttat, szellemiségét és lelkiségét tekintve egyaránt a Lukács evangéliumában megnyilatkozó Bika-tulajdonságok hordozója.

Faust, aki sasként „az ég és a föld minden fundamentumát” szeretné kifürkészni, a pokollal (a test „ördögével”) viaskodó Skorpió-szellemiség képviselője – az ő kálváriájának előképe János evangéliuma.

^{^[1]} Lásd ehhez a tulajdonságszinteket egymáshoz rendelő ábrát a 114. oldalon, valamint magyarázatát: Pap 1992. 11.

^{^[2]} Lásd például: Vermes 2005.

^{^[3]} A négy evangéliumot (Máté, Márk, Lukács és János evangéliumát) feltehetően Kr. u. 65 és 100 között írták. Lásd Borg 2002. 189. Az első írott kánoni evangélium valószínűleg Márk evangéliuma (Kr. u. 65–70), amelyet Máté és Lukács minden bizonnyal forrásként használt. Az első három evangéliumot szinoptikus evangéliumoknak nevezik, mert számos vonatkozásban nagyon hasonlítanak egymáshoz. Lásd erről Harris 1985.

^{^[4]} Lásd: Baktay 1989. 297–300.