Mondd meg nékem, merre találom…

Próza

június 5th, 2016 |

0

Györgyi Csaba: Óda át (öt nolla)

 

Látod?

Azon a réges-régi fotón az a kalapos, vén idegen a nappalimban én magam vagyok.
– Visszatértem. Natalie, hát már te sem ismersz meg?
– Negyvenkét éve vagyok a feleséged, George. Most, hogy már a gyermekeink is meghaltak, kérlek, ne fordíts nekem megint hátat. Nem kell, hogy kéz a kézben ücsörögjünk a temetői padon, de azt meg kell engedned nekem, hogy mindent, ami fáj, gyorsan leírjam egy kis papírfecnire.
– Emlékszel, amikor először találkoztunk, azt hittem rólad, vak vagy, és el is kezdtem neked leírni a külsőmet?
– Vak voltam, George, és most is az vagyok, ahogyan te is.
Egy gyökér belenőtt a kerti székbe, és szét is repesztette. Évszázadok óta ülök ott, és figyelem ezt a tragédiát. Mindenre jut idő. Csak szorongatom a kezed, de te már nem vagy sehol… még messze sem.

 

Óda át

Na! Na, nem elszaladni, megrémülni!
A fájdalom színházi színei, mélységei teszik lehetővé, hogy itt-jeid és most-jaid mozgó mozaikállatokként nedves illatú, igazi, ismétlem, igazi dombokra menjenek fel körülnézni.
Oda tartunk mi is, mindenki, fel a magaslatra, ahol csak állunk majd, bámulunk és zokogunk. Érdemes lesz odáig még valahogy elvergődni.
Lent meg a sok, szakadt Wartburg-gépjármű, túl édes törökméz, hazug emléknyomok, meg egy rossz sál, mit tudom én, hogy honnan. Fiatal pálinka. Olyan falikép, amivel már kisfiúként sem tudtak megetetni.
– Az igazán csinosak mind jöhetnek! – kiabálok fentről le.
– Itt lakik a katarzis? – zengik kórusban, lentről fel.
Látom, bohóc, lassan kezded már érteni. Hentes voltál, most meg már mindenkinek azt mondod: „Tökéletes vagy!” Tudod jól, hogy igazam van, s hogy ezt én szebben most nem tudom elmondani. Csak még annyit, hogy az elején is, meg a végén is szerelem van.

 

(valóság)

Harminc éve vonatozik el kisebb-nagyobb rendszerességgel egy közeli kisvárosba, ahol leül egy padra, majd hamarosan indul is vissza a fővárosba. Azon a padon harminc éve vizionál arról, hogy abból a közeli kisvárosból egy szomszédos kis falucskába visz az útja, ahol képzelt szülei élnek.
Arra, hogy ez az egész dolog illúzió, harminc év elteltével, ma döbbent rá, ahogyan éppen vonatozott visszafelé a fővárosba… talán az ottani kislakásból sem igaz semmi.
Most is, mint mindig, normálisan viselkedik, a gondolatai pedig tiszták, de valami végre megváltozott, hiszen az egyedüli valóságot már csak a vonat szabályos ringása jelenti számára. Ilyen egy boldog ember.
Míg a prolik alszanak a vonaton, a boldog ember már tudja, hogy a Vagyok és a Most ugyanaz, hiszen az Én semmi, sehol, semmikor. Az Én csupán némi szennyeződés egy vonat tiszta ablaküvegén.
Ez a valóság azonban még nem teljes, azaz még nem eléggé üres, vagy ha úgy tetszik, hiányos az üressége, ezért gyorsan zárójelbe is teszem, így ni: (valóság). Át is húznám, de az lehetetlen, hiszen a Tervezők nem hitték, hogy a zárójelbe tett szavakat valaki egyszer majd át is akarja húzni. A Tervezők azt gondolták, hogy minek egy olyan szót áthúzni, amit egyszer már zárójelbe tettek?
Amit a boldog ember még nem tud: .

 

Ars Poetica

– Te mindig csak a Városról meg a Felejtésről írsz… meg arról, hogy nem találsz haza, pedig állítólag sokat tudsz mások elől elrejtett dolgokról.
– Valóságokról.
– Igen, valóságokról. Miért nem írsz soha béna kis szerelmekről, amelyektől párás a szem?
– Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen amikor írok, csakis rád gondolok. A pici testedre, s testetlen mosolyodra, aminek oly jó, olyan melengető sejteni az elejét és elcsípni a végét. Nem szeretlek? De nagyon is szeretlek.
– Csak éppen nem hiszed, hogy vagyok, vagy inkább azt hiszed, hogy kevésbé vagyok, mint azok a te barom fantáziavárosaid.
– Nincsenek fantáziavárosaim. Csak egy Város van, de abban sajnos számodra már nincs hely.

 

Dia

Emlékekkel szállj a sírba, ne álmokkal!
De mi van, ha nekem csak ábrándjaim vannak? Sosem-volt diktatúra résszemű, ködalak mérnökei által konstruált lakótömbök egy óriási hangárban. Sok zárt tér, de az áramló rendszer egy.
Nagy buszokon jönnek az emberek, amikor a központi óramű reggelt jelez.
Nagy buszok hozzák az embereket, minden nap másokat. Honnan? Hát sehonnan. Ez érdekes.
Na jó, nem jön ide senki. Reggel sincs, csak valami olyasmi, amit a hideg olaj kifejezéssel lehetne legjobban körülírni. Csak az van, hogy állok a nagy semmi közepén, és mindennek látom az elejét, de a végét semminek sem.
Téli este, hóborította dűlő, fasor, a végén talán egy kis fény és meleg. Még semmi sem biztos, csak az, hogy az otthon iránti vágyam, mint sebzett, űzött vad, folyamatosan menekül előlem, majd kisvártatva már ő üldöz engem úgy, ahogyan csak egy kivérzett, vad éhség teheti.
A vágyak tehát vándorolnak, és ezek a múlt nagy, fagyott vándorlásai a tavasz elől.
Ez a tavasz legerősebb állítása, ez ősapa utolsó, erőteljes kiáltása.
Ez a tél szentsége, a fagy temploma. Sosem volt még ennyire hideg a csontok között.

 

 

Illusztráció: a szerző grafikái

 

Cimkék:


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás